Talán szimbolikus (bár sehol nem olvastam erre utalást), hogy a Nemzeti Összetartozás napján, azaz június 4-én jelent meg Csernus Imre új, magyarságról szóló könyve, mely röviden és tömören "A magyar" címet viseli.
Régóta nincsenek olyan várakozásaim, hogy egy jó Csernus Imre könyvet olvasok... az már jó ideje nincs. Talán az első időkben voltak innovatív, progresszív gondolatai, amiket ráadásul úgy adott át, hogy egyből el is jutott a hallgatósághoz, de jó ideje nem képes megújulni. Ugyanazokat szajkózza az új könyveiben, mondhatni kiollózta az előző könyveiből az újabba vágó sablonjait, és átemelte az újba. Erre már régen felfigyeltem, de ezt egy darabig azzal mentegettem magamban, hogy nem árt, ha többször olvassuk, legfeljebb jobban megmarad bennünk, de ha ez már extrém magas árral párosul, úgy már nem olyan buli a dolog. Már az Én és te árán is megrökönyödtem, ezt már végképp nem vállalom be.
Főleg úgy kérdéses a könyv eszmei értéke, hogy az alázat legkisebb szikráját sem mutatja. A Könyves magazin könyvbemutató oldalán kérdezte a riporter, hogy milyen egyéb források után olvasott még Csernus (a cikkben említett mellett), a válasza ez volt:
Azt mondta, semmit, nem érdekli a múltban vájkálás, van 30 év klinikai tapasztalata.
Ha akarta volna, se inflálhatta volna el ennél jobban a könyvének értékét. Ebből olyan szinten süt az alázat hiánya, hogy azt már tanítani kéne, mint elrettentő példa. És azt nem érti meg, hogy nem azért baj az ő "kiabálós pszichiáter" mivolta, mert megnyom az emberekben egy gombot, amivel triggerel másokat, hanem hogy nincs meg benne az az alázat, hogy megértse a másikat. Ez pedig kizárja a tanulás lehetőségét.
Pedig nem feltétlen ördögtől való az, amit csinál, és ahogy működik. Megnéztem az Index-ATV interjúját is, amit Rónai Egon készített, és itt már valamivel jobb az összkép.
Az mindenképp pozitívum Csernus Imrétől ebben a videóban, hogy nem hagyta magát mindenáron a politika felé terelni. Csak akkor válaszolt erre Csernus, amikor már sokadjára is ezzel kapcsolatos kérdést tett fel Rónai Egon, és hogy legyen valami. Meg többször felfigyeltem arra, hogy mond Csernus jó dolgokat. Jók az alapok, ahonnan elindul, csak ahova megérkezik... az a kiábrándító az esetek többségében. De összességében azt gondolom, hogy jól kezelte azt, amikor Rónai Egon kvázi kifelé mutatott. Mert ha valamit el lehet mondani Csernusról, az az, hogy következetesen kitart az elvei mellett. Ha ő azt gondolja, hogy a kérdésekre egyszerűk a válaszok, akkor kitart ezen elve mellett.
Csak jön a kérdés, hogy ha tényleg ennyire egyszerűek a válaszok a kérdésekre, akkor miért jelentetett meg immár 15 könyvet? Az egyszerűség úgy gyönyörködtet, ha egy könyvben megírja az egyszerű válaszait az élet nagy kérdéseire, és azzal le lenne tudva a dolog. Van egy olyan érzésem, hogy Csernus neve olyan nagy, hogy megéri a kiadónak újabb és újabb könyveket megrendelni tőle...
Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy történésszel vagy magyarságkutatóval együtt írta volna meg. Két szakember beszélgetése igazán úttörő lett volna. Ráadásul, ahogy a Libriben belelapoztam a könyvbe, még jó is a felépítése. Lehetne arra alapozni egy beszélgetést, hogy fejezetenként kitárgyalják a magyarok egy-egy jellemvonását, stílusjegyét. Honnan ered, mi ennek a kulturális öröksége, milyen hatással van a jelen mindennapjaira. De könyvbemutatók alapján nem számítok arra, hogy ilyen mélységekig elmegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése