Nos, mint látható, visszatértem ide. Visszahoztam ide minden régi blogpostot, most ezeket szedem folyamatosan rendbe. Hiányzik ez a blog is, meg a felület is. Három blogszolgáltatót használok, mindegyiknek megvan a maga előnye, ami miatt érdemes használni. A blog.hu admin felülete ugyan régies, meg nincs annyi lehetőség, de hihetetlen felhasználóbarát. Könnyű posztot írni, egyből azt csinálja, amit akarok.
Ezért úgy döntöttem, hogy ezentúl ez lesz a személyes blogom. A blogpost-os blogjaimat pedig tematikusan kritkák írására használom, a Wordpress-es blog marad a személyes weboldal, ahol összefoglalom, hogy voltam kiállítani, melyik weboldalon mit fejlesztettem, stb. Összességében tehát nem lesz nagy változás, csak annyi, hogy a Blogspot-os blogból költözök át ide, azt pedig különböző magyar- és nyugati kulturális termékek kritikáira akarom felhasználni. Többször volt arra példa, hogy akartam valami ilyenről írni, de nem volt meg a megfelelő helye. Amint kitalálom a koncepciót, lesz. Csak ott majd az lesz a nagy munka, hogy egy rakás blogpostot kell vázlatba tenni, amik személyesek. Azok már mind itt (is) vannak.
Belül is érzem, hogy változáson megyek keresztül, ez pedig mindig arra késztet, hogy kívülre is "közvetítsem", hiszen, ha valamit másképp érzek, azt másképp is akarom csinálni. Igazából egy mélyponton vagyok most túl. Az történt, hogy egyik közeli ismerősöm (kilétét fedje jótékony homály) kérdezte, hogy hogy csinálom a rendezvényekre való kiállítást, hogy van ez. Majd ahogy belelendültem, leállított, hogy "Jó, nem érdekel, csak kérdeztem." És hát nincs mit tagadni, baromi szarul esett. Főleg azért, mert ahogy ennek hatására visszagondoltam arra, hogy gyerekkoromban sem igazán kaptam útmutatást arra vonatkozólag, hogy miben vagyok jó, miben lenne érdemes fejlődni. Ezért is van az, hogy az iskolás éveimhez sincs konkrét érzelmi kötődésem, mert bár van néhány jó emlékem onnan is, de nem a tehetséggondozásról szóltak nekem azok az évek, hanem hogy valahogy teljesítsek. Nem is voltam annyira jó tanuló, meg egy introvertált embernek mást jelent azért az iskolában lenni, hogy teljesítsen, mint egy extrovertáltnak.
A lényeg az, hogy magamnak kellett összehozni, és "összeszedni" azokat az embereket, akik megmondják, hogy miben vagyok jó, miben érdemes fejlődni. És most ezen az úton indultam el. Ennek egyik eleme ez a változás. És remélem, hogy valami jó dolog fog kisülni. Egyébként az indított el, hogy voltak egy néhányan gyerekkoromban, akik mondták, hogy nagyon szépen fejezem ki magam, meg jól fogalmazok. Eddig is igyekeztem fejleszteni magam, meg figyeltem arra, hogy jelen tudásom szerint a legtöbbet hozzam ki magamból (néhány laza írással színesítve), de most ebben fogok szintet lépni. Ennyit számítanak a harminc éve mondott dicséretek, most remek útravalók.
A változás egyébként egy ideje folyamatban van. Ez mostanság például abban nyilvánult meg, hogy most már 6-7 éve vagyok Haikyuu!!-rajongó, most fejeztem be az isten tudja hányadik végignézést, és azt vettem észre, hogy másképp viszonyulok az animéhez, mint a kezdeti időkben. Inkább már úgy, hogy a múltam egy fontos része. Igazából már nem sokkal azután tudatosodott bennem, ahogy igazán megszerettem az animét, hogy egy hiányt tölt be nálam. Mert hiába vagyok introvertált, hiányoztak azok a közösségi élmények, amit az anime szereplői megélnek. Ez nagyjából bejött. Nagyobb értéket adtam a személyes találkozásoknak. Meg az is, hogy az animének köszönhetően néhány évig komolyabban röplabdáztam. Kiderült, hogy nemcsak azért nem leszek sportember, mert már 30-on túl vagyok, hanem mert nincs érzékem a sporthoz. Lassan fejlődtem, ezért nekem sokkal több idő kell ahhoz, hogy egy gyakorlatot jól meg tudjak csinálni. Ezért végülis felhagytam a röplabdával, de arra nagyon jó volt, hogy kiéltem egy hiányomat az életemben.
Az élet egyik törvényszerűsége, hogy amíg nem éli ki valaki valamilyen igényét, addig ismétel. Ezért van az, hogy vannak emberek, akik nem a koruknak megfelelően viselkednek, vagy nem a koruknak megfelelő dolgokért rajonganak. Akármennyire is beszélnek negatív fennhanggal a regressziós állapotról, saját tapasztalatból mondom, hogy helyt kell adni neki, mert magunkat gyógyítjuk vele, hogy ha később is, de kiélhetjük. Nem utolsósorban néhány képességem is fejlődött a sportnak köszönhetően. Elég csak arra gondolni, hogy soha nem volt annyira fitt, mint most, néhány éve. És ha belegondolok, hogy ezt mind a Haikyuu!!-nak köszönhetem, akkor még ha nem is fogom akkora lendülettel nézni a jövőben, az biztos, hogy életem végéig helye lesz a szívemben.
De most úgy érzem, hogy lélekben a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru jött el. Ezt az animét most nézem újra, és hiába ismerem és szeretem már 6 éve, és már korábban is segített helyretenni bizonyos kérdéseket (a zenéjével is) az életemben, úgy érzem, istenigazából most jött el ennek az animének az ideje. Helyretenni azokat a fontos kérdéseket, amiket az anime feszeget. Most más kérdéseket kell a helyére tenni. De ez az anime is olyan, hogy amíg élek, az életem része lesz. Azok a kulturális műveknek, melyek fejlesztettek, utat mutattak, segítettek jobb emberré válni, mindig helyük lesz a szívemben.
.jpg)
