A Shigatsu wa Kimi no Uso alternatív változata

Ahogy egyre több emberrel ismerkedek meg a Haikyuu!! Discord szervereknek köszönhetően, úgy találkozok egyre több animével, amikről eddig nem hallottam. Az egyik francia srácnak például egy olyan animés fiú a profilképe, aki lazán lehetett volna Kageyma Tobio testvére. Ugyanaz a fekete haj, és hasonló a stílusban megrajzolva, mint Kageyama haja. Meg is kérdeztem tőle, hogy ki ő, melyik animéből van. Akkor beszélt nekem a Kimi no Suizou wo Tabetai-ról. Ez egy nagyon rövid, két kötetes mangából készült movie, aminek a története nagyon hasonlít a Shigatsu wa Kimi no Uso-hoz. Ami számomra gyűlöletes alkotás, erről itt és itt írtam részletesen. A Kimi no Suizou wo Tabetai is egy halálosan beteg lány történetét meséli el, akin már nem lehet segíteni. Nincs is spoilerezni a végén, a lány temetésével kezdődik a film. Aztán persze visszamegyünk az előzményekhez.

Yamauchi Sakura a iskola könyvtárában találkozik Shiga Haruki-val, aki szinte semmilyen szociális életet nem él. Mindene a könyvek, a regények, számára a más írók által megálmodott világ sokkal izgalmasabb, mint a valóság. Tehát, tipikus japán, zárkózott fiú, aki inkább kerüli az emberekkel való kapcsolatot. Mégis meglát valamit benne Sakura, ami miatt ő lesz az egyedüli, akinek megmondja, hogy halálos beteg. Haruki olyan szintű apátiával konstatálja az információt, mintha csak arról beszélt volna, mit evett a Burger King-ben. A lány mégis megkedveli őt, és minden alkalmat megragad, hogy a fiúval lehessen. Közösen esznek, valamint egy hétvégét is eltöltenek együtt egy szállodában. Habár Sakura alapvetően pozitív szemléletű lány, és láthatóan igyekezett jól kezelni a tényt, hogy nincs sok hátra az életéből, mégis valamiben komoly különbséget mutat a Shigatsu wa Kimi no Uso Miyazono Kaori-jával szemben. Sakuráról elhittem, hogy jól viseli a közeli halálának tudatát, nem játszotta túl a "semmi baj nincs, soha jobban nem voltam még" érzést. Bár ez csak félig igaz, mert a hotelben egyszer verbálisan úgy rányomult a fiúra, hogy szemmel láthatóan sok volt az már neki.

SPOILER

Az egy nagyon érdekes jelenet volt, amikor később a lány lakásán Haruki valóban rányomult a lányra. Semmilyen szexuális vágy nem hajtotta őt, egyszerűen tettekkel akarta érzékeltetni vele, hogy bánik vele. És ahogy Sakura megijedt... Ugye, hogy viszont már nem annyira vicces? Utána a lány érzékelhetően visszafogta magát, és maradt az a kedves lány, aki életvidámságával inspirálta a fiút. Igazából tetszett a viselkedése, ahogy letámadta a lányt, mert Sakura ugyan mondta, hogy csak viccelődik... De mivel Haruki nincs hozzászokva az ilyen viccekhez, és érzékelhetően kényelmetlenül érezte magát azokban a helyzetekben, ezért visszaadta azokat, amiket verbálisan kapott. Így Sakura a fiú stílusában visszakapta a verbális poénjait, amivel ugyanannyira kényelmetlenül érezte magát, mint Haruki.

SPOILER VÉGE

Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy szerelmi kapcsolat van közöttük. Azt lehetett érezni, hogy megkedvelték egymást, és habár különböző személyiségek, inspirálják egymást. Én egyébként hiszek abban, hogy két különböző személyiség összejöhet, és akár boldogok is lehetnek együtt. Ez akkor fordulhat elő, ha olyan tulajdonságban különböznek, amit magukban hiányolnak, ezáltal felnéznek a másikra, akiben az megvan. De itt a mű eredeti szerzője egyértelműen nyitva hagyta a kettejük közötti kapcsolat kérdését. A nézőre van bízva, hogy minek látja Sakura és Haruki viszonyát. Az persze megint más kérdés, hogy mi lett volna, ha a srác bevállalósabb lett volna, akkor jó eséllyel lett volna párkapcsolat. A film vége alapján, ha nem is vele, de mással erre mindenképp esélye van. Ötletes volt a befejezés, értelmet adtak a lány halálának. Haruki személyes gyásza meg csodálatos jelenet volt, az komolyan megérintett érzelmileg.

Nagyon szép movie volt, hiteles érzelmekkel. Az is tetszett, hogy Sakura végül tudott alkalmazkodni Harukihoz, de inkább Haruki-val tudtam érzelmileg azonosulni. Az ő jellemfejlődése ugyan nem látványos, de határozottan érzékelhető. Ha ilyen lett volna a Shigatsu wa Kimi no Uso, akkor a legjobb Slice of Life-ok egyike lett volna. Így bejelentkezett a helyére a Kimi no Suizou wo Tabetai, melyet biztos, hogy meg fogok még nézni.

Jellegtelen hazugság

Befejeztem ma a Shigatsu wa Kimi no Uso-t, és így, hogy láttam mindent, meg tudok mindent, most is tartom azon véleményemet, hogy annak ellenére, hogy sokan szeretik az animét, nekem nem jött be. Túl van tolva érzelmileg, még a legegyszerűbb dolgoknak is mély érzelmeket tulajdonít. Minden mögé toltak valami mögöttes magyarázatot, ami olyannak hat, mintha meg akarnák mondani, hogy ebben a szituációban így és így érezz, majd mi megmondjuk, mi jobban tudjuk. És nem hagyja, hogy én magam éljem meg az adott pillanatot úgy, ahogy a személyes értékrendem szerint jónak érzem. A lehetőségét is elvette a katarzis érzésének. Mintha valami Romana vagy Tiffany féle romantikus regényt olvasnék, és ez annyira elinflálta annak a jelentőségét, hogy Kaorinak nagyon kevés ideje maradt hátra az életéből, ezért mindent meg akar élni, érzelmileg rá is játszik, de legalább úgy hal meg, hogy nem bánt meg semmit, hogy az utolsó részt már úgy néztem, hogy essünk túl a nehezén, aztán legyen vége.

Halál. Abból a bizonyos műtétből már nem ébred fel. Megvan a szimbolikája a dolognak, hogy Kousei játéka alatt megjelenik meg Kaori, és hegedül neki, és a játék végére eltűnik, de ez csak képzelet. A valóságban csak annyit látunk, hogy néhány nappal később a temetőben Kaori szülei átadnak egy levelet Kouseinek. Meg lehet szépíteni a halált mindenféle képzeletbeli játékkal, de maga a valóság akkor sem jelenik meg, és ez is inkább azt érezteti, hogy a halál az valami olyan dolog, amit el kell rejteni, meg kell szépíteni, mert az egy szörnyűség. Pont az hiányzott, ha már ennyire érzelgős az anime, akkor mutassák meg, hogy ki hogy reagál Kaori halálára, és hogyan élik meg a temetést. Amikor Kaorit a 21. részben betolták a műtőbe, biztos voltam abban, hogy nem jön ki onnan, még abban a részben meghal, és az egész utolsó rész azzal megy el, hogy végignézegetjük a gondolatait a lány kapcsán. Nem így történt, de lazán kinéztem volna az animéből annak fényében, hogy mindenből mekkora érzelmet csinál.

Azért is vagyok ennyire szkeptikus a halál ily módon történő megjelenítése miatt, mert sokkal földhözragadtabb gondolatom van a halállal kapcsolatban. Semmilyen mennyországban meg túlvilági életben nem hiszek, azt gondolom, hogy aki meghal, annak nemcsak az élete ér véget, hanem minden. Megszűnik a tudat létezni, megsemmisül, és a test is szépen lassan elporlad. Minden más csak önáltatás, hogy a halál ne tűnjön annyira szörnyű és félelmetes dolognak.

Továbbra is azt mondom, hogy Kaori nem volt szimpatikus. Az ending videóban képekben végigmentek az lány "életén", de nem hatott meg. Tisztába vagyok azzal, hogy Japánban nem szokás kimondani, ha a másik fél rosszul van lelkileg, hogy ne okozzon aggodalmat a másiknak, de hogy rájátszott a pozitív érzelmekre, meg amikor bekerül a kórházba, azt mondja, hogy "soha jobban" nem volt még. Igen, én is akkor vagyok a legjobban, amikor kórházban fekszek. Most épp nem vagyok ott, hát most nem vagyok soha jobban, de hát istenem. Csak idő kérdése. Legalább "hihetően" lett volna jól. Ez éppen eléggé bizonyítja, hogy miről beszélek, ha az anime hitelességét kérdőjelezem meg.

Ami viszont nagyon tetszett, a zene, amit Kousei játszott az utolsó részben. Chopinnek valamelyik balladája, valami gyönyörű volt. Ezért megérte, és ha maga az anime is ennyire hiteles lett volna érzelmileg, mint amennyire szép volt ez a zene, akkor ott lett volna a valaha látott legjobb animék között. Így nagyon messze került tőle. De van még egy pozitívum: A rajz szép és részletgazdag.

Lejárt hazugság

Láttam, hogy sokaknak tetszik a Shigatsu wa Kimi no Uso, népszerű, és bennem is pozitív kép alakult ki a képek alapján, ezért elkezdtem nézni. Úgy akartam, hogy még április folyamán be tudjam fejezni, de nem tudtam beütemezni (túl sok animét néznék egy nap alatt), ezért mostanra jutott. Eddig 5 részt láttam belőle, és kicsit sem vagyok elragadtatva tőle.

Egyszerű a képlet: Nem az én korosztályomnak készült az anime. 14-15 éves főszereplők a korosztályuknak megfelelő problémákkal foglalkoznak. Legalábbis nekem, 30-on túl már könnyű kitalálni, hogy mi a problémájuk gyökere. Ez az anime azoknak a tinédzsereknek való, akiknek ez lesz az első Slice of Life, egyben az első komolyabb animés élményük. Ők biztos, hogy imádni fogják, de akik már jónéhány animén túl vannak, azoknak ez már túl egyszerű.

A másik, ami miatt nem tetszik, a főszereplő lány viselkedése. A való életben sem szeretem a nyomulós csajokat még barátként sem, és itt az animében sem tudom elnézni ezt a viselkedést. Főleg Miyazono Kaori viselkedése problémás számomra. Nem tetszik, hogy nyomulásával valósággal lenyomja szerencsétlen Arima Kousei-t, aki egy olyan esetlen fiú, hogy valósággal istápolni kell.

Megbeszéltem Leeával is az animét, és mivel nem tudta, hogy hol tartok benne, gyönyörűen lelőtte a végét. Furcsa volt, akkor már hagytam, hadd mondja végig. Ennek fényében valamennyire érthető Kaori viselkedése, de akkor sem szimpatikus.

Hogy példát is említsek arra, hogy mennyiben más idősebbként nézni az animét, ott van Kousei esete a zenével és a zongorával. Pánikba van esve attól, hogy nem hallja a hangokat. Gyerekkori problémája ily módon jön ki, itt semmi másról nincs szó, mint egyfajta önbizalomhiányról. Túlságosan támaszkodik arra, hogy hallja a hangokat (nem feltétlen a fülével). Nincs zenei végzettségem, de azt gondolom, hogy aki már évekig tanult egy bizonyos hangszeren, az már nem a megtanult elveken játszik rajta, hanem érzéssel. Presser Gábor is megénekelte ezt az LGT tagjaként 1972-ben:

Kotta nélkül játszom az életem.

Ez visszaigazolja, hogy aki magabiztosan tud játszani, az nem hallja a hangokat, hanem érzi. Csak itt nem a hangszeres tudás hiányáról van szó, hanem érzelmi háttérről. Szerette az anyját, de félt tőle, és a halála után abbahagyta a zongorázást. Aztán 2 évre rá kezdett el megint játszani rajta, de hogy nem hallja a hangokat... Itt nem arról van szó, hogy kijött a gyakorlatból (gyerekkoromban tanultam kb. 1,5 évig gitározni, ha a kezembe adnának egy gitárt, jó eséllyel néhány alapdolgot most is tudnék játszani), sokkal inkább a zongora szimbolizálja, hogy nem dolgozta fel az anyja halálát, és a vele való kapcsolatát.

Kaorit meg egyenesen csodálja, mert jellemben teljesen az ellentéte, és szeretne olyan lenni, mint ő. Persze ez az anime is él azzal a sablonnal, amit Kaori mondott Kouseinek, hogy ne nézz le, hanem nézz fel, nézz rám. Mert látszott rajta, hogy úgy reszket, mint a nyárfalevél. Azt az élettel teli személyiségét csodálja, amilyen Kaori, szeretne olyan lenni. Valamit próbált úgy csinálni, mint ő, ez már az első 5 részből is látszik, de már ennyiből is inkább azt mondanám, hogy le van egyszerűsítve az érzelmi fejlődés. Mert lehet fejlődni kétségkívül, de ehhez hosszú idő kell, de erről már írtam korábban.

Az openingen is hallatszik, hogy eléggé egyszerű a történet. Kedves, vidám kis dal. Naiv tinédzsereket hallok énekelni, akik készen állnak a nagybetűs életre. De azért az évek során sokat fog változni ennek a bizonyos dalnak a hangulata és a mondanivalója... Az ending valamivel nyugodtabb, de nem maradt meg bennem.

Ahhoz képest, hogy mennyien szeretik, csalódás. Leegyszerűsített mondanivaló, mintha azért lenne felhype-olva, hogy demonstrálják, hogy komolyabb anime is lehet népszerű, de ha belenézünk, akkor egy leegyszerűsített mondanivalójú történetet látunk.