Pénteken voltam a bolhapiacon, és találtam két 100 Folk Celsius CD-t. Mivel darabja 200 forint volt, ezért úgy döntöttem, hogy megveszem őket. A bal oldali CD-hez fűznek komolyabb emlékek, mert az megvolt gyerekkoromban kazettán a három Miki Manó kazetta mellett. Szerettem, meg sokat hallgattam, de az 1998-as Garfield album már kimaradt nekem. Akkor már voltam vele, hogy ilyet gyerekes hallgatni.
De nemcsak gyűjteménybe vettem meg ezeket a CD-ket, hanem arra voltam kíváncsi, hogy milyen lesz ezeket a dalokat hallgatni. A gyerekeknek készült kiadványoknál azt szoktam nézni, hogy milyen őket felnőttként nézni, hallgatni, olvasni. A gyerekdaloknak két véglete van. Az egyik, amelyik felnőttként is kellemes érzés hallgatni, mert úgy érezzük, hogy megédesítette a gyerekkorunkat. Ide tartozik nálam Halász Judit, akit ha csak meglátok, hallom az egyik dalát, olvasok tőle interjút, egyből az jut eszembe róla, hogy nemcsak az én gyerekkoromat, hanem nemzedékek gyerekkorát tette kedvesebbé a dalaival. Több interjújában is mondta, hogy a gyerekeket nem lehet átverni, őket is komolyan kell venni. És hallani a dalain keresztül, hogy tényleg így gondolkodik és következetesen tartja magát ehhez. Ez adja a dalainak hitelességét. Aztán ott a másik véglet: Pap Rita, aki valahányszor eszembe jut, rettenetesen kínosan érzem magam, hogy volt idő, amikor hallgattam a dalait. Ő egyáltalán nem vette komolyan a gyerekeket. Szövegeivel és idétlen zenéivel... ha erős kifejezés is, hogy hülyére vette a gyerekeket, de olyan érzetet adtak a dalai, mintha a gyerekek 0-12 éves kor között végig 3-4 éves szintjén lennének mentálisan. Rendkívül bugyuták voltak a szövegei, örülök, hogy eltűnt a médiából, és nem játsszák a dalait.
Hol van ezen két véglet között a 100 Folk Celsius? Kétszer hallgattam végig mindkét albumot, és az biztos, hogy a kettő között, de számomra nem egyértelmű, hogy pontosan melyikhez sorolható inkább. Az becsülendő, hogy ők maguk írják a zenét, és játsszák el a dalokat élő hangszerekkel, ez mindenképp Halász Judit felé tereli az együttest. Viszont szöveg és mondanivaló terén már nem egyértelmű a dolog. Vannak olyan szövegeik (például a "Hány lába van?") melyek kifejezetten kellemesek, lehet mondani, hogy ott komolyan veszik a gyerekeket. De például az olyan dalokban, ahol torzított, idióta hangon énekelnek valamilyen állatot imitálva, azok jobb, ha meg se születtek volna. Azokat nagyon kínos hallgatni. Illetve, ami nem tetszik, hogy néhány albumuk kifejezetten reklám célzattak készült el. Hát rögtön itt a Garfield album. 1998-ban jelent meg, egyrészt az első Garfield képregény megjelenésének 20. évfordulója alkalmából. De a fő borítón ott a Garfield csokiszelet (mennyit vettem abból annak idején...), a belső borítón meg egy nyereményjátékot hirdettek. Ugyanilyen reklámalbum volt az 1993-as Miki Manó és a Dinoszauruszok album is (mely csak kazettán jelent meg), ahol a Rucola cukorkát reklámozták. Annak kapcsán is volt valami nyereményjáték. Kétségtelen, hogy hatékony ily módon gyerekeknek terméket reklámozni, hiszen az adott termék a gyerekdalokat juttatja eszébe, illetve annak kellemes hangulata, így biztos, hogy igényt fognak rá tartani. Nem véletlen, hogy Dévényi Tibor: Három Kívánság című műsora is tele volt a '90-es években mindenféle reklámokkal. Ja, Három Kívánság: Hát a 100 Folk Celsius is elénekelte a műsor betétdalát, és mintha fel is léptek volna a műsorban. De ezt már nem mondanám biztosra.
Mellesleg nemcsak a Miki Manó albumok voltak meg kazettán, hanem a Miki Manó magazint is vettem. Az is inkább olyan, hogy inkább kellemetlen rá gondolni, mert eléggé csúnya kreálmány. Első olvasásra meglepett, amikor valaki azt írta, hogy gyerekkorában rémálmában jelent meg Miki Manó. Ma már egyáltalán nem csodálkozok rajta, bár bennem nem keltett ennyire kellemetlen érzéseket, de meg tudom érteni, ha valaki nem szerette.
Szóval a 100 Folk Celsius gyerekdalok terén valahol a két véglet között tengődött, azt gondolom, hogy nem egyértelmű, hogy inkább jobb vagy rosszabb gyerekdalokat írtak. Döntse el mindenki maga ízlése szerint.
