Egy újra megvásárolt könyv

Kihelyeztek egy könyespultot a vásárcsarnoknál lévő újságosnál. Itt mélyen leszállított áron lehet könyveket venni. Ott találtam Tari Annamária: Y Generáció című könyvét is 699 forintért. 

Egy ideje gondolkodok azon, hogy újra megvásárolnám azokat az önismereti könyveket, amiket eladtam. Akkoriban úgy voltam Tari Annamária, Csernus Imre és Soma Mamagésa könyveivel, hogy akkor jó volt olvasni, sokat tanultam tőlük, de úgy éreztem, hogy továbbléptem, így már nem tudnak újdonsággal szolgálni. Elválnak útjaink és eladtam a könyveiket.

Most mégis újra megvenném azokat. Nem ez az első eset egyébként, amit eladok, aztán újra megveszem. Egy idő után egyszerűen rájövök arra, hogy azok, amiket eladtam mégis csak elkísértek életem egy szakaszában. Ha másért nem, ezért megőrizném ezeket a könyveket. Meg talán jól jöhetnek még.

Soma könyveit adtam el a leghamarabb, mert egy idő után nagyon bosszantott, hogy már-már szégyentelenül mutogatja magát mindenhol, meg olyan szabadossággal beszél dolgokról (egy részét ráadásul hülyeségnek is tartottam), amiket nem biztos, hogy mások készek arra, hogy meghalljanak, befogadják. De néhány hete meghallgattam az Elviszlek magammal YouTube műsorban a vele készült beszélgetést, és itt nagyon szimpatikus lett nekem.

Úgy éreztem, hogy itt úgy beszél dolgokról, hogy az számomra is befogadható. Igazából azért olvastam annak idején a könyveit, mert azt gondoltam, hogy segíthet levetkőzni a gátlásaimat. Írt jó dolgokat, de miután beláttam, hogy ez vele nem fog sikerülni, ezért abbahagytam a könyveinek olvasását. Talán most jutottam el oda, hogy az a fajta szabadság, amivel írta a könyveit, jó hatással lehetnek rám. Elég sok mindent helyre tettem magamban, és egy ideje úgy érzem hogy eljött az ideje annak, hogy most már ne csak a gyökereit keressem a problémáimnak - mert azzal már nagyon nem fogok érdemben előrébb jutni - hanem sajátítsak el olyan módszereket, amikkel az élet nehézségeit könnyebben tudom venni.

Gondolok itt például relaxációs gyakorlatokra. Vagy nagyon tetszett például, amit Byung-Chul Han írt A Kiégés társadalma című könyvében írt a passzivitásról és annak jelentőségéről. Elkezdtem azt csinálni, hogy amikor délután fáradt voltam, és volt lehetőségem, akkor lefeküdtem és becsuktam a szemem. Valami nyugodt helyre képzeltem el magam, ahol nem csinálok semmit, csak megélem a pillanatot. Nem aludtam el, mégis kb. 1 óra múlva kipihenten keltem fel az ágyból. Ekkor tanultam meg azt, hogy az agynak bizonyos esetekben nem szó szerint alvásra van szüksége, hanem elvonulásra a napi aktív tevékenységektől. Ezt jelzi a fáradtsággal. Ezután jött a Orvos-Tóth Noémi könyvében gyakorlat, hogy üljünk kényelmesen a székben, és érezzük a testünket, ahogy a hátunk a szék számlájához simul, ahogy a lábfejünk a földön nyugszik, stb. Ez is a jelen megéléséről szól. Ezek jó hatásai nyitottabbá tettek az egyéb gyakorlatokra.

Az ilyen jellegű dolgokat azért utasítottam el sokáig kategorikusan, mert sok embernél azt láttam, hogy ezt úgy alkalmazzák, mint az "ultimate" megoldást a problémáikra. Olyan érzésem volt, hogy azt gondolták, hogy ezzel elvégzik a szükséges munkát, nem kell a problémák gyökerére nézni. Miközben végig érzékeltem rajtuk, hogy feszültek. És amikor ezt nagy frusztrációval a külvilág tudtára adták... mondtam is magamban, hogy ennyit ér a te spiritualitásod!

De ma már erről másképp gondolkodok. Úgy gondolom, hogy ezek tényleg hasznos dolgok, mert segítenek közelebb jutni önmagunkhoz. De ezzel a belső munkát nem lehet megspórolni. Amit meg lehet vele tenni, hogy megkönnyítjük magunknak azt az utat, amikor igazán magunkba nézünk. Ez az, amit mai fejjel másképp csinálnék: A kettőt együtt. Mivel a különböző gyakorlatokat, módszereket nem csináltam, ezért nekem az jutott, hogy most sajátítsam el, és tegyem könnyebbé az életemet. Talán könnyebb lett volna, ha párhuzamosan teszem rendbe a dolgaimat, közben nyitott lennék a különböző relaxációs gyakorlatokra. De ami késik, nem múlik. Ezért lenne érdemes újra olvasni ezeket a könyveket. Ahogy anyagi lehetőségem lesz rá, meg is veszem őket jóárasítva.

Adás és vétel

Komolyan gondoltam, hogy eladom a Csernus Imre könyveket. Sőt, nemcsak kikerült a Vaterára, máris gazdára is talált. Remélem, az új gazdája elégedett lesz vele, ahogy nekem is jól fog jönni a pénz majd Hollandiában.

No de nemcsak Csernus Imre könyveket adok el, hanem még két könyvsorozatot.

• Tari Annamária könyvek
• A Világ filozófusai könyvsorozat első 12 könyve

Tari Annamária könyveit azért adom el, mert nála az nem szimpatikus, hogy annyira negatívan látja a mai tinédzserek, fiatalok helyzetét. Nem az a baj, hogy nincs alapja annak, amiket ír, mert van, hanem hogy nem tudok már lényegeset felidézni a könyveiből. Nem emlékszem arra, hogy bármi javaslatot írt volna a helyzet javítására. Az mindenképp előny, hogy kutatásokra alapozza az írásait, de lényegében az hat könyvéből egyetlen egy idézet maradt meg bennem, mely valahol a Z Generáció 3xx. oldalán van. Egyszer olvastam csak el, nem is idézem pontosan, de a lényeg benne lesz:

"Nincs baj az álmodozással, amíg nem fáj abból felébredni."

Ez az egyik, amelyik aranyszabállyá vált nálam.

És ha már idézetek, akkor a teljesség kedvéért álljon itt az a mondat, amit Csernus Imrétől értékelek nagyra és szintén aranyszabály nálam:

"Megvan a helye a fájdalomnak és megvan a helye az életnek."

A Világ filozófusai könyvsorozattal nincs tartalmi bajom, azt azért kezdtem el gyűjteni, mert Bölcsészszakosként volt az első félévben Filozófiatörténet óra és kifejezetten érdekelt. A könyvet is érdeklődéssel olvastam, de olyan nagy lendülettel jelent meg, hogy nem tudtam tartani az iramot, ráadásul 60 kötetes, úgyhogy feladtam a gyűjtését. A pénz viszont jól jön majd Hollandiában.

Ugyanakkor vettem is könyvet magamnak, méghozzá Dr. Máté Gábor: A test lázadása című könyvet. Dr. Máté Gáborra a pszichológusom hívta fel a figyelmemet még tavasszal, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy bizonyos problémáim stresszalapúak, és hogy hasznosak lehetnek nekem a gondolatai. Amiket eddig hallottam róla, az kétségtelenül szimpatikus, jó eséllyel tényleg fogok tőle tanulni. És milyen érdekes, hogy pont ma választották őt meg az év emberének! Remélem, ott fogom jegyezni Almási Kitti és Orvos-Tóth Noémi mellett, mint pszichológusok, akiknek gondolatait követendő példának tartom.

Vásárlásra tervezett könyvek

Azért is döntöttem, hogy megveszem a Sztevanovity Dusán könyvet, mert több, mostanában megjelent könyv is érdekel, ezekről írnék.

• Almási Kitti: Ki vagy te?
  Almási Kittit jó ideje követem Facebookon, Instagramon és figyelemmel követem a YouTube csatornájára feltett videóit, és végtelenül szimpatikus, nagyon szeretem a stílusát. Kiválóan reflektál a mai ember problémáira, elsősorban párkapcsolati jellegűekre, és ami miatt nagyon szimpatikus, hogy a negatív(nak bélyegzett) emberi tulajdonságot sem ítéli el, hanem elmagyarázza, hogy annak mi az oka, honnan gyökerezik. Ez pedig nagyban kiemeli az átlag pszichológusoktól, mert én ilyet másoktól nem hallottam. Ami még nagyon tetszik, hogy teljesen az átlagember stílusában mondja el a tapasztalatait, gondolatait, nem beképzelt lenéző stílusban, főleg nem úgy, hogy mindenkinek így kéne tennie. Még egy könyvem sincs tőle, de azok alapján, amit a Facebook oldalán idézett az új könyvéből, mindenképp tervezett vásárlási listán van.
• Csernus Imre: Főnix
  Igazából szkeptikus voltam, amikor megtudtam, hogy Csernus Imre új könyvet jelentet meg. Egyrészt mi újat tud mondani, másrészt a két könyvvel ezelőttiről mondta, hogy az lesz az utolsó... De most már inkább más miatt vagyok szkeptikus. A könyv témáját a koronavírus okozta járvány által megváltozott mindennapi életünk alapozta meg. Arról beszélt a YouTube videóiban, hogy az ember pánikba esik a változástól, attól, hogy hirtelen nagyot fordul az élete. Ő meg kinézett a kertbe, és látta, hogy mennyi munka lesz itt. Ez megint túl egyszerű felfogása az élet dolgainak. Hiszen sokaknak a járvány a munkahelyük elvesztésével járt, és mintha az anyagiak okozta változást nem venné figyelembe. És az a helyzet, hogy mivel ezzel kapcsolatosan nem nyilvánul meg (legalábbis nem emlékszem, hogy ilyet olvastam volna tőle), ezért nincs tőle hiteles tanács azzal kapcsolatosan, hogy mi a teendő, mit javasol nagy anyagi változás esetén. És az előzetes videói alapján sem tűnik úgy, hogy erre ki fog térni. Bár a könyvbemutató 1 órás videót még nem néztem meg, ha ott esetleg... De az se tetszik, hogy már 4.500 forint a könyv. Lehet, hogy az lesz, hogy előbb belelapozok, beleolvasok, amúgy tartok attól, hogy ha megveszem, ott marad a többi Csernus Imre könyv között, mint kvázi gyűjteménynek. Annak azért drága. Majd meglátjuk.
• Tari Annamária: Online illúziók, offline valóság
  Tari Annamária könyvei is eléggé olyanok, hogy egy kaptafára készülnek. Bár ezzel eléggé elprofanizáltam a munkásságát, hiszen neki szakterülete a mai fiatalok, és viszonyuk az online világhoz. Ezzel kapcsolatos folyamatos kutatásait írja meg a könyveiben. De azt akkor is be kell látni, hogy a könyvei csak annyiban különböznek, hogy a témákat aktualizálja, magákat a témákat nem, ezért van az, hogy egy nagy könyvvé folynak össze a fejemben az eddigi könyvei. Ezért is van az, hogy bár tudtam, hogy megjelent ez a könyv (tavalyi), de nem foglalkoztam vele komolyan. Ha lesz lehetőségem, megveszem magamnak, de a többihez képest hátrasorolt nálam.
• Presser Gábor: Presser könyve
  Na ez volt az a könyv, aminek hatására eszembe jutott Dusán könyve. Ez pedig nagyon érdekel, nagyon szerettem olvasni az LGT-könyvet, így szerintem akármennyire drága is ez a könyv, biztos, hogy megéri az árát. Az LGT-könyvben is azt szerettem, hogy szerettem elképzelni, magam előtt látni az olvasottakat, az hihetetlen élmény volt. Presser Gábor könyvénél is hasonlókat remélek.

Azért összességében értékes könyv mind, ami többé fog tenni, ha el fogom olvasni őket.

Tari Annamária könyve elolvasva

Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik... Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a '90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.

A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet... Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a "Tari Annamária legjobb könyve" pályázatot, pedig jó eséllyel indult.

Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.

Tari Annamária könyve

Nemrégiben lehetőségem adódott megvenni Tari Annamária legújabb könyvét, a "Bátor generációk, Szorongok, tehát vagyok" címűt. Ahogy írtam korábban, szeretem a pszichológus nő stílusát, belevisz egy kis humort az írásaiba is. Viszont az új könyve mindennél jobbra sikeredett. Ha valami hibát fel lehet róni az előző könyveinek, akkor azt, hogy itt-ott eléggé szárazak az írásai. Mert hogy sok helyen hivatkozik kutatásokra, és százalékos értékekkel támasztja alá az könyveiben leírtakat. Itt ilyen nincs, ezáltal sokkal olvasmányosabb, és pont amiatt, mert nincsenek benne különböző kutatási adatok, eredmények, ezáltal rövidebbek is a fejezetek, viszont ugyanolyan részletességgel beszéli ki az adott témát, mint a korábbi könyveiben.

Azt nem tudom, hogy ki találja ki a példabeli beszédeket, de az biztos, hogy zseniálisak. Nem a szokásos sablonmondatokkal él, hanem olyanokkal, amik két ember között  tényleg elhangozhatnak az adott szituációban. Ezek a párbeszédek egyébként jó játékok is számomra, mert mindig próbálom kitalálni, hogy mi az, amire Tari Annamária rá akar világítani. Ezeket többségében ki is szoktam találni, amiket nem, azokat általában azért nem, mert egyszerűbben látom, nem látok benne ott és akkor olyan dolgokat, amiket a pszichológus nő leír később, de azt olvasva kétségtelenné válik, hogy annak ott van legitimitása.

Akit érdekel a pszichológia, vagy inkább az, hogy meg akarja érteni a fiatalok gondolkodását, viselkedését, annak magasan ajánlom ezt a könyvet. Tari Annamária előző könyvei tényleg adnak olyan érzetet, mintha pszichológia hallgató egyetemistáknak készült volna, de ez a könyv sokkal könnyedebb olvasmány, és jobban tetten is érhető bennük a pszichológus nő írási stílusa, ettől személyesebb is a könyv. Egy kicsit közelebb is hozza hozzánk a tinédzserek gondolkodását, és talán abban is segít, hogyan használjuk okosan a közösségi oldalakat. Mert szerencsére nem ellenük beszél, hanem a tudatos használatra hívja fel a figyelmet, ami külön plusz pont, mert azt se szeretem, amikor valaki az ördög találmányaként titulálja a Facebookot, Instagrammot és társait. Okos és tudatos használattal a helyükön lehet kezelni a dolgokat, és ha tudjuk, hogy miről szólnak ezek a dolgok, akkor talán az sem okoz önbizalomhiányt, ha egy ismerősünk fényképénél azt látjuk, hogy állítólag mennyire jól érzi magát.

Plusz két könyv, amit szívesen olvasnék

A múlt heti listához tennék hozzá két könyvet, amit szívesen olvasnék, ha lenne lehetőségem. Az egyik lemaradt a listáról, a másik megjelenéséről meg a héten szereztem tudomást.

• Al Ghaoui Hesna: Félj bátran
• Tari Annamária: Bátor generációk - Szorongok, tehát vagyok

Hesna életútját annyira nem ismerem. Annyit tudok róla, hogy háborús helyszínekről szokott tudósítani különösen nehéz helyzetben élő emberekről. Ezeket annyira nem néztem, de amikor láttam őt, kifejezetten szimpatikusnak tűnt. Már a könyv címét is figyelemreméltónak tartottam, amikor elolvastam a hátsó borítón levő szöveget, biztos voltam abban, hogy ez egy nagyon jó könyv lehet. Mérhetetlenül ártónak tartom Oravecz Nóra és Soma Mamagésa munkásságát, és amiket "tanítanak", hogy soha ne félj, légy bátor, meg ilyenek. Soma legújabb könyvének címe valami félelem nélkül, vagy mi a fene. Na mondom, ez borzasztó. A félelem az életünk során megélt negatív tapasztalatokból fakad, mely egy teljesen normális dolog. Mivel az agy tudattalanjában minden emlék elraktározódik, ezért a félelem egy életen át tart, azt végleg legyőzni soha nem lehet. Mint ahogy a rossz emlékeket sem lehet kitörölni, és egy ahhoz kapcsolódó esemény, tárgy vagy táj, stb. láttán bármikor előtörhet. Egyet lehet tenni a félelemmel: kordában tartani, elfogadni a létezését, és az adott pillanatra felülkerekedve rajta végigmenni azon, ami okozza a félelmet. De a félelemre szükség van, mert az is éltet. Most képzeljük el, ha nem félünk semmitől, és például benyúlunk vizes kézzel a konnektorba, mondván, mit nekem egy kis áramrázás? Majd megmutatom, ki az úr a háznál! Vagy tegyük el, hogy a 10. emeleten lakunk, és szó szerint leugrunk kenyérért. Mert mit féljek egy kis ugrástól? El van marháskodva az egész, de csak így tudtam érzékelni, hogy mekkora hülyeség a soha ne félj szöveg és társai. És ahogy beleolvastam, pont arról szól a könyv, hogy merjünk félni nyugodtan, mert jó hajtóerő lehet az életben. És egy olyan embernek, aki igazán elhagyatott helyeket is látott, annak elhiszem. Nagyon jónak gondolom a könyvet.

Tari Annamáriát régebb óta ismerem a médiában, még a VIVA+-on ment az Intim Szféra című műsora, ott figyeltem fel rá, ott lett számomra szimpatikus. Azóta elolvastam több könyvét is, és szerettem olvasni. Csernus Imre mellett ő lett számomra az a pszichológus (vagyis hát Csernus pszichiáter...), akiről azt gondolom, hogy érdemes odafigyelni az írásaira, mert jól látja a dolgokat, és meg is tudja úgy fogalmazni, hogy érdekesnek hangzik. Kifejezetten szeretem olvasni Tari Annamária könyveit, egyetlen kifogásom van: Túlzottan "probléma-központúak" az írásai, tehát azok nagy része a probléma feltárásával foglalkozik, a megoldásokkal kevésbé. Van arról is szó, de úgy érzem, hogy arányaiban kis részben foglalkozik vele. De amúgy szeretem a stílust, ahogy kifejezi magát, érdekessé teszi az írását. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy ez a könyv miben lehet más, mint az előzőek. A cím alapján a téma hasonló lehet az eddigiekhez képest. Csernus Imre könyveinél tapasztaltam azt, hogy többször majdnem pontosan ugyanazt olvastam vissza, mint amit az előző könyveiben már leírt. Tari Annamáriánál ezt nem tapasztaltam, nála inkább azt, hogy ugyanazt a témát más példákkal szemléltette egy későbbi könyvében. Ez kétségtelenül jobb, de mindkét pszichológus-pszichiáter könyveit szeretem olvasni. Nagy érdeklődéssel fogom olvasni az új könyvet is.

Retro videojáték kiállítás

Bagszi hívta fel a figyelmemet, hogy lesz retro játék kiállítás a Csokonai Művelődési Központban, ahol rengeteg sok régi konzolt és játékot meg lehet tekinteni és kipróbálni. Annak kapcsán merült fel a dolog, hogy biztosan meglesz már neki a megjelenés napjára a Mario Kart 8 Deluxe, és hogy kipróbálnám nála, ha lenne lehetőség. Mondta, hogy igen, és bár nála nem lehet, de ha szeretném, akkor kipróbálhatom ezen az eseményen, ugyanis lesz egy Switch is. Na akkor elmegyek. Már csak azért is, hogy új élményeket, inspirációkat szerezzek videojátékok tekintetében.

Bár érdekes, hogy ez volt a 9. kiállítás, de én most vagyok először, valahogy eleddig ez kimaradt az életemből. Úgyhogy már csak emiatt is el akartam menni, hogy be tudjam pótolni. A 7.19-es vonattal mentem fel Pestre, szerencsére minden rendben volt. az út alatt az angol érettségire készültem, el se hiszem, hogy már egy hét sincs hátra a majdhogynem sorsfordító napig. Izgulok, és nagyon várom. Leszállás után a kettes metróval kellett menni a Deák Ferenc térig, majd onnan az 1-es metróval a Mexikói úti végállomásig, innen pedig a 25-ös busz vitt el a célállomáshoz. 1.000 forint volt a jegy, és meg kell hagyni, tényleg megérte, mert itt aztán minden volt. A Pongos géptől kezdve a ZX Spectrumos, Commodore-os, Amigás gépen át a Nintendós, PlayStation-ös, Segás sikereken át, a mai VR technológiát is ki lehetett próbálni. Sőt, a színpadra felkerült két Nintendo Switch, a NES Classic Mini. És rengeteg ki volt próbálható közülük. Nagyon sajnálom, hogy nem vittem a fényképezőgépet, pedig lenne mit mutatni. Először a Switch-hez mentem fel, hiszen ott volt bagszi. Oly sok szeretettel üdvözöltem, két héttel ezelőtti nagy segítségét megköszönve, meg hát keveset találkozunk. Meg adódott lehetőség, kipróbálhattam a Mario Kart 8 Deluxe-et. Nekem kifejezetten tetszett, főleg, mert nem szedtem le a DLC-ket a Wii U-s játékban, így nekem több újdonságot tartalmazott. Amúgy a játék fizikájában nem éreztem különbséget, ugyanúgy lehetett irányítani, viszont a Switch többféle játéklehetősége (TV-s, hordozható...) miatt többen is csatlakozhatnak a játékba, mindenképp jó dolog. Most már meg vagyok győzve arról, hogy jó dolog a Switch, és hogy érdemes venni. Csak egy kicsit lejjebb szállított áron. A játékot is élveztem, annak ellenére, hogy tényleg alig van különbség a Wii U-s és a Switch-es változat között.

Miután kiéltem magam, lementem, szétnézni. A nagyterem két oldalán sok gép és játék volt kiállítva, mintha tényleg múzeum lenne, ugyanis el voltam zárva. Nosztalgikus volt látni a Commodore +4-es számítógépet, az volt életemben az első gép, amin játszottam. Még szüleim vették Bécsben (amikortól lehetett járni az osztrák fővárosba vásárolni) a bátyámnak, talán még születésem előtt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkeresem itthon, de az már tényleg sehol nincs meg, reménytelen lenne a keresésére indulni. De rengeteg egyéb számítógép és konzol volt, amit itt láttam először. A kipróbálható gépek közül először a PlayStation 2-höz mentem oda, itt egy Tekken volt játszható. Nem tudom, hogy valami rosszul volt beállítva, vagy én nem tudtam játszani, de nagyon lassú volt a karakterem mozgása, ennek ellenére mindig legyőztem a gépi ellenfelet. Szerintem nem ilyen a normális játék, de nem tudtam, hogy lehetett-e állítani rajta valamit, ezért inkább otthagytam. Odamentem a Nintendo 64-hez Mario Kart 64-ezni egyet. Hiába van meg, soha nem tudom megunni. Mellesleg feltűnt némi logika a gépek elhelyezésében. Mintha generációnként lettek volna elhelyezve, mert egy asztalon voltak a nagyon régi gépek, ugyanígy egy asztalon voltak a NES, Sega Master System, és a SNES, Sega MegaDrive gépek, és a többi.

12.30-kor volt a kamarateremben egy vetítés, Vakondok 4: Végigjátszás című kb. 2 órás dokumentumfilm. A magyar videojátékkészítés történelme, sok érdekességgel. De tényleg rengeteg... Nagyon tetszett a film, élmény volt hallgatni az élménybeszámolókat, de annyira töményen jöttek az érdekes és meghökkentő információk, történetek, tények, hogy fél óra múlva leállítottam volna, mert úgy éreztem, hogy ezt fel kell dolgoznom. Ki is esett néhány perc, és ahogy elnézem, nem én vagyok az egyedüli, aki így járt, ugyanis a film közben folyamatosan redukálódott a nézők száma. 10-en kezdtük el nézni, és maradtunk 4-en a végére. De aztán megerőltettem magam, és úgy döntöttem, hogy végignézem, nem foglalkozok az információk "megdöbbentő-mivoltával". De tényleg rengeteg volt. És tényleg megdöbbentő volt hallgatni a '80-as években hogy készültek minálunk a videojátékok, miben voltunk mi mások, mint a nagy nyugati fejlesztőcégek, és hogy mivel magyarázták, hogy a magyar játékok ennyire jól sikerültek. A legérdekesebb az volt, amikor Japánban próbálkoztak, és az volt az első kérdésük, hogy Nintendo van? Hát nem lehetett arra fejleszteni, az ismert tény számomra, hogy a Nintendo azzal akarta kivédeni, hogy sok igénytelen játék készüljön a gépére (ezáltal a videojáték-válság áldozata legyen), hogy lezárta a rendszerét, forráskódját (vagy hogy mondják... programozók biztos tudják), ezáltal csak azoknak a cégeknek lehetett fejleszteni játékokat NES-re, akikkel külön szerződést kötöttek. A Nintendo mindig is japán cég volt. De a játékfejlesztésről is nagyon sok érdekességet meséltek. Milyen az, amikor hetekig nem érintkeztek a külvilággal, a dolgozószobájukban aludtak, mondták, hogy konkrétan abból állt egy napjuk, hogy programoztak és aludtak. Ez az egyik olyan dolog, amiről egyébként tudok, hogy nagyjából ilyen egy kemény programozás, és amiatt (is) félek komolyan informatikát tanulni, mert a munka velejárói olykor nagyon durvák.

Miután vége lett a filmnek, visszamentem a Switch-hez játszottam még egy darabig a Mario Kart 8 Deluxe-szel. Aztán lementem, mert láttam, hogy a Nintendo 64-ben Duke Nukem 64 van, és eszembe jutott, hogy ezt játszottam annak idején PC-n, és megnézem, milyen N64-en. Szokatlan az irányítás, hogy a C-gombokkal megyünk előre, de csak az analóg karral lehet fordulni, ugyanakkor a pálya ébresztett némi nosztalgikus érzést. Pályáztam erre a játékra, szeretném beszerezni. Sokáig nem volt lehetőségem játszani vele, mert odajött egy 5 év körüli kisfiú, és úgy voltam vele, hogy ne (általam) lásson lövöldözős játékot, ezért váltottam Mario Kart 64-re. Felajánlottam neki, hogy ha akar, játszhat velem. Beszállt, elmagyaráztam neki az irányítást, de hogy milyen durva lett a játék, az most sem hiszem el. Már az eleje sem indult jól, mert mivel először játszott, ezért a hátsó helyen egyikén végzett. Aztán a harmadik pályán, a Koopa Troopa Beach-en történt az, hogy beszorult egy sarokba. De úgy, hogy nem tudott kijönni. Mivel egyébként is nehezen viselte, hogy a mezőny végén van, nagyon begőzölt. Na innentől tudtam, hogy baj van, csak ezt azzal voltam kényszerült "tetézni", hogy nem értek a gyerekekhez, ezért nem tudtam, hogy nyugtassam meg. De a végére olyan sírógörcsöt kapott, hogy elkezdett össze-vissza szaladgálni a teremben segítségért kiáltva. Szerencsére az anyja azonnal megtalálta, és megvigasztalta, de rettenetesen meg voltam rémülve, hogy valaki csináljon vele valamit, sajnos nem tudtam kezelni a helyzetet. Aztán már végigvittem neki a pályát, visszaadtam neki a controllert, az utolsó pályát végigvitte, ott már nem volt semmi baja. Azt gondolom, hogy azt hitte, hogy tényleg beszorult, ezért esett pánikba, hogy valaki szabadítsa ki. Ha így van, akkor itt az élő bizonyíték, hogy egy kisgyerek tényleg nem tud különbséget tenni a fantáziavilág és a valóság között. Nagyon megijesztett, akármennyire is megnyugodott, már nevetett a végén, alázattal megköszöntem a játékot...

Visszamentem a színpadra nézni, hogy mi zajlik Nintendo Switch fronton, a Mario Kart 8 Deluxe mindig is foglalt volt, de ezt öröm volt nézni. Kipróbáltam még a kamu Famicomon a Super Mario Bros.-t, eléggé lassú volt... Meg GameCube-on a Donkey Kongát, de az sehogy nem akart jól működni nekem. Nem volt baj a beállítással, de nem értettem az irányítást. Meg vetítették még egyszer a vakondok 4-et, egyszer-egyszer belestem a kamaraterembe, hogy megnézzem, hányan nézik, de csak hárman voltak... Aztán a tombolahúzás után mentem haza. A 19.10-es vonat az utolsó, mely Békéscsabára megy (a késő esti 22.50-eset leszámítva), azt el akartam érni. A hazaút is rendben ment, két könyvet kezdtem el olvasni az utóbbi időkben, ezeket folytattam: Tari Annamária: Ki a fontos? Én vagy én? valamint elkezdtem olvasni az Assassin's Creed könyvet. Erre már régen felfigyeltem, és szemezek vele egy jó ideje. Úgy voltam vele, hogy amíg csak Nintendo konzolom van, addig más formákban van lehetőségem megismerkedni azokkal a játékokkal, melyek nem jelentek meg Nintendóra, de érdekelnek. Ilyen Assassin's Creed is, melynek úgy tudom, hogy a Reneszánsz az első kötete. Legalábbis ezzel kezdtem el. A kis affért leszámítva nagyon jó volt a kiállítás, örültem neki, hogy sok régi gépet láthattam, és volt lehetőségem kipróbálni néhányat közülük.

MondoCon 2017. tavasz

Ismét egy jó hétvégén vagyok túl, bár ez sem múlt el kalandok nélkül. Egyrészt amiatt voltak kalandok, hogy a vonat most nem a Keletibe, hanem a Nyugatiba ment, de az még könnyen menedzselhető volt. Az már sokkal nehezebben, hogy lemerült a telefonom, és hogy fogom elérni azt, aki átadja nekem a MondoCon jegyet? Bagszi vette meg nekem, de mivel szombaton Pokémonos kártyaversenyt tartott, ezért nem tudott eljönni átadni nekem, hanem odaadta egy közös ismerősünknek, aki szintén ment MondoCon-ra, és telefonon megbeszéljük, hogy átadja nekem. Ez hiúsult meg azáltal, hogy pénteken lemerült a telefonom, és elfelejtettem feltölteni. Eleinte igencsak pánikba estem, hogy jutok be. Fel is merült bennem, hogy nem is fogok tudni bejutni, mert akárhogy gondolkodtam megoldásokon, mind ilyen göröngyös, kockázatos volt. Aztán jutott eszembe az, hogy lényegében szerencse, hogy a vonat a Nyugatiba megy most, mert bagszi eleddig a Metagame kártyaboltba szervezte a kártyaversenyeket, és hacsak nem váltott helyszínt, akkor ott megtalálom. 10.15 körül ért be a vonat a Nyugatiba, és mivel elég rég voltam a kártyaboltban, ezért csak körülbelülre emlékeztem, hogy hol van a kártyabolt. Eléggé körülményesen, de sikerült megtalálni. Az volt az érdekes, hogy valamiért végig a Bajnok utca 10. járt a fejemben, kiderült, hogy a Kádár utca 10 alatt van a kártyabolt. Ott volt a verseny is, és szerencsémre ott találtam bagszit. Megpróbáltuk felhívni a srácot, de nem vette fel. Írtunk neki üzenetet, bízván, hogy fogja nézni a telefont, hogy mikorra érek a Hungexpóhoz. Mire odaértem, kint várt a bejáratnál, úgyhogy megnézhette a telefonját, így szerencsésen megúsztam ezt a bakit. A szükség kihozza belőlem, hogy telefon nélkül is feltaláljam magam.

Néha maradok lent egy kicsit, hogy az AMV-k által ráhangolódni a conra, de azért érzem, hogy miért már csak a karaokén vagyok már évek óta. Az azért látszik, hogy ez már nem én korosztályomnak szól, de megnyilvánul ez abban is, ahogy kommunikálnak Facebookon és YouTube-on. A MondoCon főleg a karaoke miatt van már csak nekem, annak is nagyon jót tettek a változások, a megújulások. Itt fent továbbra is jó a hangulat, és szinte már lehet azt mondani, hogy 8, Mazsibazsi, John, Miroku, Waka és Superion is veterán tagokká válnak. A listában az a szép, hogy csak fiúkat soroltam fel, de tettem mindezt azért, hogy láttassam, hogy hány új fiútag van, és mennyire jó az, hogy aránylag jóval többen énekelnek fiúk, mint lányok. Itt az idő bebizonyítani, hogy a karaokét ugyanúgy élvezhetik fiúk is, mint lányok. És jó társaság, azt gondolom, hogy elég jó csapatot alkotunk.

Szombaton négyszer voltam énekelni. Azt kigondoltam már korábban, hogy egy könnyebben énekelhető női dallal kezdek (mély hangszínben), hogy bemelegítsem a hangomat, aztán jöhetnek azok a férfidalok, amiket a valódi hangomon éneklek, amik igazi kihívásnak tűnnek. És hogy mekkora igény van a karaokéra, jelzi azt is, hogy csak 34-ként tudtam feliratkozni. Mondjuk ehhez a reggeli-délelőtti affér is hozzájárult. De a lényeg, hogy áldoztam a '90-es évek oltárán, és egy balladával kezdtem: Bannou Bunka Nekomusume: FACE. Ez egy nagyon szép dal a társ hiányáról. Pont az a szép benne, hogy a gyengeségről énekel, hogy ki meri mondani, hogy igenis szeretné, ha őt szeretné valaki, vagy hogy szeressen ő valakit, és hogy nem szégyen az ebből az érzésből fakadó hiányról énekelni. Ezért is szeretem nagyon Okui Masami-t, mert már a karrierjének elején ilyen balladát képes hitelesen énekelni, ez azért nagy érzelmi intelligenciára vall. Ezt az érzést szerettem volna átadni. Az, hogy másodjára is női dalt énekeljek, az spontán jött. Valaki feliratkozott Sámán Király magyar címadódalra, amire legalább akkora igény van, mint a Rómeó és Júlia Inori ~You Raise Me Up~-jára. Mindenki kivan tőle, de azért eléneklik. Na akkor úgy voltam vele, hogy demonstrálom, hogy miről is szól a valódi Shaman King, és hogy ki az a Hayashibara Megumi, aki ezen dalok javarészét elénekelte. A brave heart jó választás volt, bár többen kérdezték, hogy miért nem az Over Soul-t vagy a Northern lights-ot fogom énekelni. Spontán választás volt a brave heart. És jónak tűnt. Annak is örülök egyébként, hogy Roni is szokott Shaman King-et énekelni, bár ő a character dalokban mozog otthonosan.

Ha jól emlékszem, még a dalaim előtt volt az énekverseny. De még micsoda színvonal volt. A zsűri is szakmai volt. Volt énektanár, koreográfus (Tsuki), ... és a többiek rangja nem jut eszembe. ^^' Wakának mondogattam verseny előtt, hogy sok szeretettel köszöntjük a győztesünket! Szereti negatív irányba latolgatni az esélyeit. Amúgy nagyon jó volt ő is, és mindenki más is. Mivel tudták a jelentkezők, hogy mik az elvárások, ezért most sokkal színvonalasabb produkciókat láthattunk, és volt néhány, ami tényleg elmehetett előadásnak. A zsűritagok közül néhányan mondtak is véleményt, kicsit olyan volt, mint egy tehetségkutatóban. Miután meghallgattunk mindenkit, Mazsibazsi mondta, hogy amit nem fogok itt használni, azt tegyük be a kocsijába, ugyanis nála fogok aludni az éjjel. Akkor mondtam neki, hogy ha nem gond, akkor menjünk el az Árkádba a SPAR-ba, mert láttam, hogy nem lesz elég az ital. El is vitt kocsival, az odaúttal nem volt semmi gond, tudtunk is vásárolni, viszont a visszaút rettenetes volt. Nagyon keveset ültem kocsiba Pesten, de most tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor egy nem lehet közlekedni a fővárosban. A kaland már ott kezdődött, hogy elfelejtette Bazsi az ingyenes parkolójegyet érvényesíteni, és félt, hogy nem engednek ki minket. Ezzel szerencsére nem volt gond, de utána az Örsről próbált meg ráfordulni arra az útra, amelyik a Hungexpóhoz vezet. Ott kocsisor alakult ki, úgyhogy csak araszolva tudtunk haladni. Egy ideig mentünk, de aztán csak úgy döntött, hogy kiáll a sorból, és kerülőúton megyünk vissza. De ez a kerülőút olyan nagy volt, hogy több, mint egy órás út volt, pedig csak innivalót szerettem volna. Volt is egy kis bűntudatom, mert az egész miattam volt. Meg hogy tényleg ennyire nem lehet közlekedni Budapesten, úgyhogy semmilyen motivációt nem jelent arra, hogy megtanuljak vezetni. Sok énekes "lement" azalatt az idő alatt, amíg távol voltunk. Ezen idő alatt énekeltem volna el a brave heart-ot, így visszahívós buli volt. Az énekverseny második fordulójára hatan jutottak be. Ekkor már kritikusabb volt a zsűri, de azért is, mert többen rosszabb előadást adtak elő, mint az első fordulóban. Nekem is tanácsolták már, hogy ha jelentkezek énekversenyre, akkor a két általam választott dal közül azt énekeljem az első fordulóban, amelyik jobban megy. És hallhatóan többen is így döntöttek, néhányan sajnos rosszabbak voltak, mint az első körben, de a zsűri is kimondta, hogy csalódást okoztak az első fordulós előadásukhoz képest. Így igazából meg merem kockáztatni, hogy nem volt nehéz a zsűrinek választani, hogy kik énekeljenek a döntő fordulóban.

Ezután még kétszer által színpadra, mind a két alkalommal férfidalt énekeltem. Az első férfidal eléggé érdekes volt, hovatovább nehéz: Digimon: With The Will. Ahogy próbálgattam itthon, tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, de mivel úgy voltam vele, hogy a Wada Kouji dalok mennek, ezért merészen, komolytalan gyakorlással tettem próbát. Hát, nem volt akármi. Tényleg nagyon nehéz dal, mert nehéz volt jól képezni a magas hangokat. Azt érzem, hogy kijönne, ha ki lenne terjesztve az énekhangom, de sokat kell gyakorolni ezt a számot, hogy jól menjen. A másik férfi dalommal viszont elégedett voltam, a Yu Yu Hakusho: Unbalance na Kiss wo Shite. Ez tökéletesen az én hangfekvésem, a magas hangok is tisztán kijöttek. Úgyhogy kezdek orientálódni, megjönnek azok a dalok, melyeket szeretek is, és ki is tudom énekelni, így élmény az éneklés. Meglepett egyébként, hogy a negyedik ending dal, a Taiyou ga Mada Kagayaku Toki hiányzott a listáról, amikor azt hittem, hogy a Yu Yu Hakusho alapmű, még az első időkben az összes kfn megvolt belőle. De úgy néz ki, hogy nem. Waka kérte a dalt, mondta, hogy elénekelné, hát megcsináltam. Tényleg elénekelte, és milyen jól. Nagyon jó volt hallgatni, ahogy Lyraevi által énekelt dalt is, ami a legújabb Disney klasszikusból van: Vaiana: How Far I'll Go. Az is olyan volt, hogy kérésre csináltam meg, és el is énekelte. Szép volt. Majd fogok írni részletesebben is róla, mert tegnap megnéztem.

Gyorsan lement a nap, szerettem volna megnézni a 18.30-kor kezdődő döntőt a földszinten a nagyszínpadon, de ahogy az várható volt, nagy csúszás volt, ezért bő fél óra késéssel tudták csak elénekelni a döntősök. De az azért látszik, hogy tényleg mindenki az első fordulóban énekelte a jobb dalát, ugyanis ha jól emlékszem, mindenki az első fordulós dalát énekelte (Kivéve Waka, ő a Nightwish-t énekelte, neki az volt a második fordulós dala.) a nagyszínpadon. Jók voltak mindnyájan. A Late Night Karaokét meg Lexivel együtt nyitottuk meg a Digimon: The Biggest Dreamer dalával. Soronként váltogattuk az éneket. Mai napig általam egyik legjobb Digimonos dal. Jók ezek a Late Night Karaokéknak egészen oldott a hangulatuk, itt már tényleg mindenki kötetlenül énekel. Akartam még kiállni egy dallal: Okui Masami: Kagen no Tsuki, de nem került már sor rám. Talán jobb is, sirassam a népet egy balladával?

Mazsibazsi tehát elvitt a lakásához, nála aludtam az éjjel. És tényleg alvás volt, mind a ketten kimerültünk, úgyhogy nem sokat beszélgettünk, feküdtünk is le aludni. Jól is esett a 8 órás alvás, teljesen kipihenten ébredtem reggel. Reggel már kicsit beszélgettünk, megbeszéltük az útvonalat, ugyanis kajavásárlással kötöttük egybe. Mindenesetre a reggeli beszélgetés vicces volt, mert valahogy felmerültek a régi idők számítógépei, és mivel ő még csak 18 éves, neki már elképzelhetetlen, hogy voltak idők, amikor tényleg fekete-fehér monitorok voltak, internet akkor még sehol nem volt, és itt volt egy elszólásom, amikor azt mondtam, hogy akkoriban még csak pár megadrive-os gépek voltak. Bazsi rögtön kijavít, hogy Megadrive-ja a Segának volt. Igen, igen, megabyte-os. :D

Összekészülődtünk, elindultunk, de nem kellett még kocsiba szállni, mert a közelben lévő SPAR tényleg a ház végénél volt. Itt vásároltunk be majdnem egész napra. Azért csak majdnem, mert másfajta kajára is igényem volt, ezért elmentünk a Burger King-be, de itt már a Kerepesi útiban voltunk. Volt egy Whopper menü + Whopper Junior szendviccsel, én ezt kértem. Ezért szeretem nagyon a Burger Kinget, mert nagyon belaktam és viszonylag olcsó volt. Innen aztán már a Hungexpóba mentünk. Ahogy szokás, vasárnap kevesebben voltunk, és az emberek is később szállingóztak be. De jó volt a hangulat már az elejétől fogva. A GHOST SWEEPER Mikami anime openingjével, a GHOST SWEEPER-rel kezdtem a napot. Most nézem ezt az animét, és az a fajta, ami kategóriájában mestermű, ezért 10/10 pontra értékeltem magamban. Nagyon jók a karakterek, és jól megcsinálták azt a sablont is, hogy különböző személyiségű karaktereket raktak egybe, és ebből csináltak óriási poénokat. A nagy poénokat persze Yokoshima Tadao, a szerencsétlen főszereplő srác csinálja, akinek gyengéje a nők, és nem érdekli, ha akkora pofont kap, hogy felkenődik a plafonra, az "élményért" megérte neki. Igazából eléggé sablonosnak hat, nem is akarom ez alól felmenteni, a kivitelezés az, amiben tarol nálam az anime.

A zene tippmix egész jó volt, Miroku-val és Mazsibazsi-val alkottunk egy csoportot. Én voltam középen, és írtam a válaszokat a lapra. Többször volt olyan, hogy a tippemet egyedül adtam le, mielőtt a többiek hozzá tudtak volna szólni, de a döntő többségében megbeszéltük előre a válaszokat. Sokat tippeltünk, volt néhány, amit viszont biztosra tudtunk. Nálam Endoh Masaaki hangja volt a biztosíték, hogy az a bizonyos dal tőle a GaoGaiGar cuccból a retro részlegben. De az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime openingje mosolyogtatott meg a legjobban, amikor megszólalt, ezt az animét pont most nézem. Jó volt egyébként a tippmix, nagyjából erre is ugyanazt lehet elmondani, hogy a nehézsége attól függ, hogy mennyire ismerjük az animéket, videojátékokat. Ezt egyértelműen a hardcore animések közül nyeri meg valaki.

A zene tippmix után lementem megnézni a konzol részleget, elsősorban az érdekelt, hogy mik vannak a retro részlegben. Mert a legújabb trendek szépek és jók, de túl nagy a felhajtás körülük. A retro konzoloknál jobb ejtőzni. A sok régi gép közül épp a Sega Dreamcast volt szabad, na legalább fogok kezembe életemben először Dreamcast controllert, miután erre eddig nem volt példa. Sokáig mondjuk nem volt a kezemben, mert Star Wars játék volt benne, abban meg nem vagyok érdekelt. Amint felszabadult a Sega Master System, azonnal mentem is át, mert abban Sonic the Hedgehog volt. Ez is bekerült azon játékok közé, amit nem tudok elégszer végigjátszani, és az elejét betéve ismerem már. De sokáig nem maradtam, mert hamarosan következtem volna énekben. Le is maradtam róla szépen.

De visszahívtak, egy férfidalt énekeltem immár. Suzuki Yuuto: Garden of Eden dalával egy adósságomat akartam "törleszteni", ugyanis elénekeltem ezt a dalt 2011-ben valamelyik conon, de akkor nem ment. Ráadásul szenvedtem is, mert rosszul énekeltem ki a magas hangokat, és konkrétan fizikai fájdalmat éreztem a derekamnál. Most is tisztán vissza tudom idézni, milyen volt. De most prímán ment. Egy-két kisebb hibától eltekintve elégedett voltam magammal. A másik szintén a régi idők emlékére szól. Valaki elénekelte a Lovely Complex openinget, erről eszembe jutott, hogy nemrég néztem meg az animét, és az ending régen sokat szólt, gondoltam, miért ne? De bírom egyébként a spontán választásokat. Annak ellenére, hogy soha nem gyakoroltam, csak sokat hallgattam a dalt, nagyon jól ment, de azért lehet érezni, hogy azért magas férfihangra írták ezt a dalt. A végére már kifárasztott a dal rendesen. De jó érzés volt énekelni.

Nagyon jól eltelt az idő, de vége lett ennek a hétvégének is. Annak nagyon örültem, hogy végre elkezdek mozogni is a színpadon, nemcsak oldottan éneklek. Ha így haladok, a következő énekversenyre kész leszek én is egy komplett előadást adni egy dal erejéig. Az valószínűleg 2019. tavaszán lesz, de sebaj, türelemmel várok. Addig is fejlődök. És még valami: Leea akkor dobja be a legjobb szóvicceket, amikor fáradt. Szombat este nagyokat brillírozott. Az egyik legjobb az volt, amikor felköszöntötték Ábrahámot, a hangtechnikust, aznap volt a születésnapja. És egy sajátságos változatú Halász Judit: Boldog születésnapot dallal köszöntötték fel a szervezők, amit azt hiszem, MC Hawer remixelt meg... Valami ilyesmi rémlik. A lényeg, hogy Leea nem ismerte ezt a változatot, Mystra megkérdezte: "Nem vágod ezt a verziót?" Leea nevetve válaszolja, hogy "nincs ollóm". Ez úgy jól esett. Amúgy alapvetően én sem szeretem ezt a "nem vágod?" szöveget, olyan idiótán hangzik.

Mivel a Nyugatiból indult a vonat, ezért 16.45 körül indultam el, hogy biztosan elérjem a 17.55-kor induló vonatot. Túlzottan óvatos voltam, így is volt alsó hangon 20 perc, mire indult a vonat. Hazafele úton gyakoroltam az angol érettségire, valamint olvastam Tari Annamária: #yz Generációk Online című könyvét. Szeretem a stílusát, élmény minden egyes könyvét olvasni, és sokat segít abban, hogy megértsem a digitális generáció sajátosságait. A MondoConon meg nagyon jól éreztem magam, nyáron is találkozunk.

Két könyv Észak-Koreáról

Most úgy érzem, hogy egy időre elég volt az önismereti könyvekből, bár Tari Annamária: Z Generáció könyve még félbe van hagyva. Azt még jó lenne elolvasni, mert amúgy nagyon jó, szeretem Tari Annamária stílusát.

Nagyon sokat beszélnek Hyeonseo Lee: A lány hét névvel című könyvéről, és mivel egy ideje már nemcsak a japán kultúrája érdekel, hanem a többi ázsiai országról is szívesen olvasok, és a könyv tényleg nagyon érdekesnek tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy megveszem. Az alcím elárulja a könyv témáját, és aki csak egy kicsit is tudja, hogy mi a helyzet Észak-Koreában, az tudhatja, hogy nem egy könnyed szórakozásban lesz része. Még engem is ledöbbentett, hogy létezik ilyen kemény diktatúra a XXI. században. Azt gondolom, hogy részint az teszi érdekessé a könyvet, hogy bár a a szerző egy kínai határvárosban, Hjeszanban született, és többnyire ott is nőtt fel. Egy folyó választotta el Észak-Koreát Kínától, mégsem tudott semmit arról, hogy mi történik a hazáján kívül. A személyi kultusz extrém szintet ölt ebben az országban, már a gyerekeket is keményen arra tanítják, hogy a Nagy Vezér és a Kedves Vezető az isten (persze ez sokkal szofisztikáltabban van írva), akit minden körülmények között tisztelni kell, és meghajolni előtte. Írnék még sokkal többet is, de az már spoiler lenne, annyit mondanék, hogy csodálatos, ahogy ez a lány ennyi kegyetlenség után is ember tudott maradni a szó legnemesebb értelmében. Már lassan a végén járok, a 360. oldal körül. Szinte le sem lehet tenni. A könyvben Észak-Korea van fókuszban, de a szerző a családjával megjárta Kínát, Dél-Koreát, Mongóliát és Laoszt is. Nehéz életük van az észak-koreai disszidenseknek.

A másik könyvet történetesen ma vettem meg, úgyhogy arról sokat nem tudok írni. A Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk könyv ahogy olvastam az ismertetőket, más oldalról mutatja be Észak-Koreát. Történetesen egy dél-koreai tanár kerül az egyik Phenjani egyetemre tanárként, és mint demokráciából érkezett ember ír a saját szemszögéből Észak-Korea mindennapjairól. Az előző könyv után csak elképzelni tudom, hogy miket láthatott, tapasztalhatott. A két könyv abban is különbözik egymástól, hogy nem egy időben játszódik a történet. A lány hét névvel a '70-es, '80-as, '90-es években játszódik Észak Koreában. 1997-ben ment át Kínába, onnantól a jelenkorig megy a könyv. A második könyv 2011-től mutatja be az észak-koreai történéseket.

Elgondolkodtam azon, hogy vannak-e könyvek, mely Ázsia egyéb országait mutatja be hasonlóképpen, mert csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Bár gondolom, nem véletlen van fókuszban Észak-Korea, hiszen annyira brutális ott a diktatúra, hogy arról aztán lehet írni. De szívesen olvasnék hasonló könyvet a többi országról is. John Elder Robison: Nézz a szemembe fiam című könyv olvasásakor jöttem rá, hogy sokkal jobbak az önéletrajzi könyvek, mint az önismereti könyvek, mert az adott szerző a saját szemszögéből ír a lélek rejtelmeiről, azáltal, hogy miket látott, tapasztalt.

Néhány könyv beszerezve

Újra rákaptam a pszichológiai, önismereti könyvekre, ahogy néhány éve olvastam Csernus Imre könyveket, most más nagy nevű pszichológusok vagy ezzel foglalkozók könyveit kezdtem el olvasni:

Ezekkel a könyvekkel egyébként az a célom, hogy jobban megértsem a körülöttem levő világot, és hogy ki tudjak benne teljesedni. Azt azért persze tudni kell, hogy ez nem megy varázsütés-szerűen. Azt már a Csernus Imre könyvei által is megtanultam, hogy az, hogy elolvasom benne a dolgokat, egyetértek vele, az nem azt jelenti, hogy utána, ha kimegyek az utcára, és minden sokkal jobb lesz. Ez tényleg kemény belső munka, mire az ember eljut egy szintig. Most is úgy vagyok vele, hogy hiszek a pszichiáter radikális elveiben, de szeretnék más nézőpontokat is megismerni, ki hogy ír korunk problémáiról. Olyan (szak)emberek könyveit keresem, akiket láttam TV-ben, hallottam rádióban, és hitelesek számomra. Így döntöttem ezen három könyv mellett.

Dr. Bagdy Emőke nagy tekintély, ő az, akit ha meglátok a TV-ben, szinte önkénytelenül mosolyra fakaszt, annyira árad belőle a pozitív energia. Mindenképp mélyebben meg akartam ismerni a szaktudását, viszont a Pszichofitness című könyve lett a három közül a legnehezebb olvasmány. Bár ki van elégítve a kérésem, ugyanis arra is kíváncsi vagyok, milyen biológiai folyamatok játszódnak le bennünk bizonyos érzelmek megélésekor. Milyen hormonok szabadulnak fel, mik az összefüggések. Ezt tökéletesen megkaptam, bár még csak az első fejezetet olvastam el, de azért érződik rendesen, hogy a biológia gyenge pontom volt az iskolában, ugyanis egy részéről csak sejtem, hogy mit ír, de ahhoz, hogy mindent értsek, mélyebb tudásra van szükségem. Az első fejezet ugyanis főként a stressz által okozott biológiai folyamatokról szól, és hogy milyen betegségek okozója. Tanulni kell ehhez a könyvhöz, de mindenképpen szeretnék is, mert szeretném megérteni. Mindazonáltal élmény olvasni, mert annyira érzem az írásában a spontaneitást.

Talán furcsának tűnik, hogy Soma Mamagésa könyveit olvassa egy férfi, de igazából nekem szimpatikus, ahogy megnyilvánul. Én is a Megasztárban ismertem meg, ott tűnt fel igazán, hogy mennyire szabadon beszél a szexualitásról és ennek megéléséről, valamint a spiritulális létről. Aztán nem nagyon találkoztam vele, de innen megjegyeztem magamnak, igazából ez volt az a könyv, ahol jobban megismertem a hitvilágát. Bírom a stílusát, meg ahogy kifejezi önmagát. Olvastam több olyan kommentet interneten, hogy olyan ne beszéljen a szexualitásról, aki akkora, mint egy tehén. A média manipulációs hatása... Érdekes, én Somában egy életenergikus nőt látok, aki szereti megélni az életet. Azért adok neki hitelt, mert látom a kisugárzásában és abban, ahogy TV-ben nyilatkozott, hogy tényleg szereti az életet, látok erőt a kisugárzásában. És ez tisztán kivehető a könyvből. Ami miatt szerettem olvasni (már a végére értem), hogy nagyon olvasmányos, épp csak azért tettem le, mert fáradt voltam, és hát aludni azért jó lenne. Mert amúgy egyhuzamban végigolvastam volna, annyira olvasatja magát. Az írások döntő többségével egyetértek, nem nagyon emlékszem olyanra, amiben vitám lenne vele. Nagyon élveztem az olvasást, és még egy pár könyvét tervezem megvenni. Alapvetően szeretnék még több szabadságot tanulni, arra vagyok tőle kíváncsi, hogyan élheti meg az ember teljesen önmagát? Ő is tisztán megírta: Kemény és következetes munkával. De azt már az elmúlt idők során megtapasztaltam, hogy oldottabban élem meg a mindennapjaimat, hogy ha megértem és elfogadom a másikat, és nem irigyekedek senkire. Nagyon nehéz, mire eljut az ember ide, de megérte az eddigi munkát.

Tari Annamáriát még a VIVA+-on, majd később a VIVA-n ismertem meg, ott volt műsora Liluval (esküszöm, Lilát írtam, teljesen öntudatlanul. Eszembe jutott a Bagi-Nacsa paródia, amikor Lilának hívták őt...) Intim szféra címen, itt találkoztam vele először, fiatalokat foglalkoztató témákat beszéltek meg. Már ott szimpatikusak voltak a meglátásai meg is van az Intim szféra című könyv, aztán később is mindig figyeltem őt. Észrevettem a nárcizmus a vesszőparipája, amikor a mai kor fiataljairól beszél. Hogy a média azt sugallja, hogy valósítsd meg önmagad, csak te számítasz, stb, stb. És ugye hogy vásárolj és fogyassz. Most jutottam el oda, hogy megvegyem az Y generáció című könyvét. Ebbe tartozok én is, azt remélem ettől a könyvtől, hogy jobban megismerem és megértem a kortársaim viselkedését az online világban, és hogy miért van ekkora okostelefon-függés. Érdekes volt olvasni a könyv elején, ahogy végigvezeti a nagy generációkat a világháború után egészen a jelenkorig. Főleg az X generációról írt, avagy a '90-es évek fiatal felnőttjeiről, hiszen a legnagyobb változásokat elsőként ők érték meg. Akik a '80-as években voltak gyerekek, azok még azt láthatták, hogy a szüleiknek biztos munkahelyük és megélhetésük van, majd a rendszerváltás után kikerültek a nyílt munkaerőpiacra, azzal szembesültek, hogy semmi sem biztos. Bárki bármikor elbocsátható, a felépített egzisztencia bármikor veszélybe kerülhet. És ez magában hordozza a bizonytalanságot, és hogy mindig teljesíteni kell, ezáltal hamar kiégtek. Mert ugye nyugaton fokozatosan történt meg a változás a fogyasztói társadalom felé, míg a volt szovjet tagállamokban hirtelen fordulat történt, és nem volt átmenet, így az X generáció a totális bizonytalanságba csöppent.
Ehhez képest kicsit meglepett, amit az Y generációról olvastam, amibe én is beletartozok. Úgy tűnik, hogy az én generációm ismeri fel, hogy érzelemmentesek lettek az emberek, és hiányzik nekik az érzelmi töltés. Csak nincs kapaszkodó, ezért a zavarosban eltévednek. Ezért van az (nemcsak azért, mert ez a trend), hogy ennyire jelen vagyunk az online világban, mert így várunk (én is, ezért is írok blogot) visszajelzést arról, hogy jól csináljuk-e a dolgokat, és egy kis szeretet jöjjön innen (is). Na meg hát, miért is jelenhetne az is az online világban, aki rendben van saját magával és úgy érzi, hogy pozitív gondolkodásmódját szeretné megosztani a világgal? Csak hát baromira kevesen vannak ilyenek. Igazából már az első két fejezet után azt éreztem, hogy megkapom ettől a könyvtől, amit reméltem. Majd tervezem megvenni a Z generáció és a Ki a fontos? Én vagy én? című könyveit. A Z generáció már külön talány, hiszen ők már el sem tudják képzelni, milyen volt a világ internet nélkül. Nagyon jó volt. Annak örülök, hogy ez a könyv rávilágított arra, amire már korábban is gondoltam, hogy az volt a legjobb, hogy a '90-es években voltam gyerek. Egyrészt megviláglott, hogy nagyon nehéz volt az akkori felnőtt élet, viszont gyerekként a gondtalan oldalát ismertem meg ennek az évtizednek. De azért is volt jó a '90-es években gyereknek lenni, mert akkor már megvolt a rendszerváltás, színesedett a világ, több volt a lehetőség. Most talán még nehezebb gyereknek lenni, mert aki kisgyerekként belecsöppen az internet világába, az valóságos útvesztőbe kerül, és tanácsok, intelmek nélkül nagyon nehéz kiigazodni egy mai gyereknek, emellett sokkal nagyobb tere van annak, hogy zaklatásokat kapjon akár társai által is.

Mindenképpen nagyon jó, gondolatébresztő könyveket vettem, mindhárom szerzőtől veszek majd még olvasnivalókat.