Japán zene CD-ről

Azt hiszem, jöhet bármi mp3, bármi digitális letöltés, számomra mindig a CD lesz az igazi.

A mai napig nagyon szeretek CD-t hallgatni, és azokat a japán zenéket, amiket igazán szeretek, azokat megvettem eredetiben is. Így van egy kis gyűjteményem. Természetesen Okui Masami albumaiból van a legtöbb. Ezt az albumot meg nagyon szeretem. Okui Masami volt konkrétan az, aki bebizonyította, hogy a '90-es trendi popzenéjét lehet igényesen is művelni. A szövegbe annyira nem mélyedtem bele, de hogy az énekhang már ekkor is megvolt, az minden kétséget kizáró, meg a zene is bár szintetizátor, gitár, meg hasonlók, mégis sokkal kellemesebb hangzású, mint a magyar vagy a nyugati '90-es évek popsongjai. Szeretem Okui Masami első 5 albumát.

Az első gondolatok az új Suara albumról

Szerdán megjelent Suara legújabb albuma, Hikari címmel, és már elérhetővé is vált. Ezt az albumot most nem vártam annyira, mint az előzőeket. Nem nagyon hallgattam manapság Suara dalokat, és nem is volt nagyon a fejemben, hogy megjelenik az album, így végül az előrendelés is elmaradt. Nem volt anyagi lehetőségem, hogy megoldjam, de ahogy elengedtem magamban a vásárlást, úgy ment ki a fejemből az album is. A dalok egy részét már rég ismerem, hiszen erre kerültek fel az Utawarerumono: Itsuwari no Kamen és a Futari no Hakuoro dalok is, amiket már rég "kiélveztem", és manapság nem adott ki új dalt. És hogy mennyire kelendő, az meglátszik az Oricon chart eladásokon is, ugyanis az első napokban nem került fel a 30-as napi eladási listára. Az az Utawarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu válogatásalbum nem kellett volna, mert ott már ellőtték a puskapor egy részét.

Így igazából ezt az albumot az új dalok tehetik érdekessé. Kétszer végighallgattam az albumot, és sajnos úgy néz ki, hogy most történik meg az, hogy kezd unalmassá válni, amit csinál. Megvan a sajátságosan lassú stílusa, de ebben már nincs semmi újdonság. Már körbejárta a ballada, lassú melankólikus dalok minden elemét, de ráadásul a dalszövegekből is amennyit értettem, ugyanazokat a szerelmes köröket járja, amiket korábban megtett, és ez valahol olyan érzetet kelt, mintha ő maga nem fejlődne érzelmileg. Annak meg nem örülök, ha az AQUAPLUS erőlteti, hogy ugyanazt a mondanivalót énekelje fel már sokadjára. Mert egyébként Suara már rég megállapodott. Férjhez ment, van egy fia is, úgyhogy az érzelmi élete nem indokolja, hogy a szerelem csodájáról, vagy annak intimitásáról énekeljen. Az mondjuk tetszik, hogy most is a természet metaforáival írja le az érzéseit. Néhány cím kifejezetten beszédes: Kage, Komorebi no Naka de, Hoshi Furu Sora Aogi Mite.

De ez sem menti meg azt, hogy nem érzek semmi különlegeset az új dalokban. Két dal van, ami pörgősebb, a "Mimi wo Sumaseba" és a "Pride", ezek egész jók lettek, de összességében egyik új dal sem tartalmaz olyan olyan zenei elemet, vagy valami különlegességet Suarától, ami által megjegyezhetőek lennének a dalok. Olyan érzetet kelt, mintha csak kötelességből születtek volna meg a dalok. Az Utawarerumono dalok nagyon jók, kiemelkednek, de ahogy írtam, ezek már régóta jelen vannak, ezért ezek már újdonságot nem tartalmaznak. Ami furcsa, hogy felkerült az albumra a Merry Christmas című dal is, mely egy korábbi digitális kislemez megjelenés. Már erősen tavaszi  hangulatom van, közelít a nyár, és erre kerül fel egy karácsonyi dal... Inkább ősszel jelent volna meg az album, akár előző évben, még jobb lett volna. Hiszen nézzük meg a CD only borítót is. A csillagfények láthatók (ahogy az album címe utal rá), de minden fa meg levél fehér, olyan, mintha tél lenne, és vagy ráesett a hó, vagy megfagytak. És a fehér madár... Mondjuk a levél télen elég furcsa, de akkor is erősen téli hatást kelt a borító. Úgyhogy eddig csodáltam Suarát, hogy milyen gyönyörűen énekel balladákat, de ez az album most úgy néz ki, hogy csalódás lesz.

Gakuen Babysitters

Legalább 5 percig gondolkodtam azon, hogy milyen ötletes címet adhatnék ennek a postnak, de semmi értelmes nem jutott eszembe, ami egyben az animét is jellemzi, így maradtam az anime címénél. A Gakuen Babysitters-ről már írtam az első rész kijötte után, így a bevezető és a történet írásától eltekintenék. Talán rövidebb post lesz, mint az előző, ahol a Citrus-t jellemeztem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy egy ez végtelenül egyszerű anime, így nagyon nincs mit írni a háttértörténésekről.

Viszont pont a végtelen egyszerűsége miatt tetszett meg nagyon. Az imponált nagyon, hogy nem is akarja magát többnek mutatni, mint ami. Az egyszerűségről már a rajzstílus és a színezés is árulkodik. Igazából olyan érzésem volt, mintha a háttértörténet a repülőgépszerencsétlenségről is csak azért lett volna, mert szinte kötelező eleme egy slice of life animének, amúgy azon kívül, hogy az öreg néni házában laknak, igazából semmi nem következik belőle, ezt a bébiszitter-klubosdit háttérsztori nélkül is meg lehetett volna csinálni, ugyanúgy teljes lett volna az anime.

Arra voltam még kíváncsi, hogy mihez kezdenek egy olyan animével, amely nem viszi tovább a háttértörténet, csak hétköznapi sztorit mesél el. Ahogy azt vártam, nem zárnak le történetet, csak abbahagyják azt. Nagyon jó volt látni az egyes részeket, a gyerekek viselkedése sokszor váltott ki derültséget belőlem. Például amikor Kinamuta Kirin kérdezte Inomata Mariát, hogy ő akkor most szereti Kashima Ryuuichit. Erre zavartan, kivörösödött arccal rázza a fejét, hogy nem is. Tehát utálod őt? Nem, nem erről van szó. De akkor szereted őt... És akkor ezen ment a szócsata, érdekes volt látni, hogy a kisgyerek mennyire nem érzékeli a finom különbséget az érzelmek között. Mondjuk vicces volt, hogy pont azt kérdezte, aki csak kivörösödött arccal tudott válaszolni. Bevittek ugyanis valami szerelmi szálat, de ezt annyiban is hagyták, amit sajnálok, mert ebből még aranyos dolog származhatott volna. Egyszer Ryuuichi is vörösödött Maria láttán, úgyhogy viszonzottnak tűnt a szerelem.

Ez az egyetlen hiba, amit fel lehet róni az animének, hogy ezt nem bontatkoztatták ki, amúgy az a személyes véleményem, hogy pont úgy jó, ahogy van. A 12. rész is ötletes volt, bár karácsony mivolta miatt, akkor lett volna igazán hangulatos, ha az őszi szezonban lett volna, és akkor december végén lett volna az utolsó rész. Érdekes volt látni, hogy a manga 2009 óta megy folyamatosan, úgyhogy ez is olyan, hogy az anime reklámot csinált a mangának. 17 kötet jelent meg a mangából eddig, kíváncsi lennék, hogy meddig megy a történet, mert amúgy tényleg csak ilyen mindennapos történések vannak, és nem látni, hogy hova fut ki a dolog. Amúgy örülnék, ha az animének lenne folytatása, és akár szerelmi szálat is lefuttatnák.

Azon azért morfondíroztam magamban, hogy a gyereknevelés valóban ennyire könnyű lenne, mint ahogy az animében láthatjuk. Vagyis hát láthatjuk, hogy a gyerekek olykor rosszcsontok, feszegetik a határokat és csintalankodnak, de Ryuuichi ezt olyan birkatürelemmel viseli, hogy akár fát is lehet vágni a hátán. Valószínűleg azért is szeretik meg őt a gyerekek, meg az tetszik, hogy sokszor lefuttatja az agyában, hogy gondolkodik ilyenkor egy gyerek, és ez nagyban segíti őt, hogy megértse, hogy kezelje az adott helyzetet. Azt látom egyébként sok felnőtt emberen, hogy azért viselik rosszul, ha egy gyerek rosszalkodik, mert elfelejtette, hogy ő milyen volt gyerekként, ezáltal nem érti meg a viselkedését. Vagy jön a sablonos gyereknevelési "módszerekkel", ami nekem kívülállóként nem szokott tetszeni. Mondjuk nem én vagyok a hiteles példa gyereknevelés kapcsán, mert nincs gyerekem, de azt azért érzékelem, hogy nem olyan egyszerű egy gyerekkel bánni, ahogy az animében láthatjuk. Vagy igazából könnyű, csak mi nem tudunk gyerek szintjén gondolkodni, mert pont az a baj, hogy nem tudjuk, hogy milyen volt gyereknek lenni? És ezért nem értjük meg őket. De nem itt és most fogom megfejteni a gyereknevelés problematikáját. Egyrészt én sem értek a gyerekekhez, másrészt, meg nem vagyok pszichológus, úgyhogy ezt a terepet átadom másnak.

Az biztos, hogy ez az anime a személyes értékrendem szerint 10/10-es értékelésű, de azért nem merem ajánlani mindenkinek, mert aki kifejezetten az elgondolkodtató történetekre vágyik, aki szereti fejtegetni egy adott esemény vagy történés hátterét, az úgy fogja dobni ezt az animét, hogy csak úgy füstölni fog. Ez egy könnyed, vasárnap esti kis történet, aki képes a helyén kezelni, annak biztosan nagyon fog tetszeni.

Keserédes lányszerelem

Próbáltam analógiát keresni a citrusfélék és a leszbikus szerelem között, annak "keserédes" mivolta volt a legokosabb, ami eszembe jutott. Már ha mindenképp keresni kell értelmet a címnek. De az biztos, hogy alapvetően ígéretes alkotásnak tűnik a Citrus, először úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt, aztán az 1. rész után láttam, hogy ebből akár nagyon jó dolgot is ki lehet hozni. De biztos, hogy elég erre 12 rész? Végignézve az animét, sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy nem, amit csak tovább erősített a közepétől bevetett történetszál, ami megint jó dolog lenne, de a rövidsége alkalmatlan arra, hogy az adott történés hátterét részletesen kifejtsék. Miről van szó? Spoilerrel teli post jön, így aki nem látta az animét, de szeretné megnézni, az ugorjon egy nagyot a szemével.

Aihara Yuzu anyja összeházasodik egy férfival, emiatt iskolát kell váltania. Yuzu, aki meglehetősen szabadelvű, követi az aktuális divatot, igencsak nehezen éli meg, hogy egy olyan lányiskolába kell járnia, ahol komoly megkötöttségek vannak. Az egyenruha csak hagyján, de komoly viselkedésbeli szabályok vannak érvényben, és az oda járók szinte minden lépésüket figyelik, és ha bármiben hibáznak, azonnal megfeddik őket. Nem csoda, hogy Yuzu-chan ezt igencsak nehezen éli meg. Persze ezen kívül is folyamatosan érik meglepetések, ugyanis az a férfi, akivel Yuzu anyja összeházasodott, az nem más, mint Aihara Mei apja, Mei pedig az tanulói tanács (Student council, értsd DÖK vagy HÖK) elnöke. Ő a legszigorúbb az egész iskolában. Elnök pedig azért lehet, mert a nagyapja az iskola igazgatója. A szigort pedig otthonra is megtartja. Eléggé ridegen viselkedik Yuzu-vel, akinek viszont egyre inkább megtetszik a lány. Hova tovább beleszeret, ezt pedig Mei észreveszi, és maga sajátságos módján tudtára is adja. Ugyanis olykor rányomul Yuzu-ra, de csak azért mert azt látja, hogy ő ezt akarja.

Innestől elgondolkodtatott a dolog. Azért gondoltam, hogy ez egy nagyon jó sztori lehet, mert azáltal, hogy van egy lányiskola, ahol ennyire szigorúak a szabályok, azt gondoltam, hogy úgy alakul ki lányszerelem, hogy a kemény szabályok miatt felettes én annyira elnyomja az ösztönént, hogy az emígyen fog kitörni. És akár erre is lehet gondolni, mert Yuzu-chan a maga nyílt személyisége okán jobban hagyja, hogy átjárják az érzései, Mei pedig elnyomja magában, és csak fokozatosan engedi szabadjára. Láthatjuk Mei családját is, és azért nyilvánvalóan kiderül, hogy miért nem engedi el önmagát a lány. Ilyen szigorban felnőni, komoly megkötöttségek mellett, nem csoda, hogy nem tudja, hogy kezelje magában az érzéseit, amikor nem erre tanították... vagy arra, hogy azokat hogyan nyomja el. És itt szokott jönni egy érzelgős szerelmes történetbe a "hős megmentő" szerepe, aki "kiszabadítja" a "fogoly" valódi identitását, ezáltal szabad lesz.

Még azt se bántam volna, ha csak ennyi lenne a történet, ez 12 részre bőven elegendő lett volna. Csak hogy a felétől behoztak egy harmadik lányt, aki a "szarkavaró" szerepét vállalta magára. Ő nem más, mint Mizusawa Matsuri, aki Yuzu gyerekkori barátnője, nagyon jóban voltak egymással. Feltűnik a második felétől, és látja, hogy nagyon közeli kapcsolatba került Mei-vel, nem hagyhatja, hogy bárki is elvegye az ő gyerekkori barátnőjét. Persze ő is olyan, hogy kedvesnek, ártatlannak mutatja magát, amit a cincogóan maga hangja csak tovább erősít. De ha figyeljük őt, akkor avatottabb szemeknek azonnal gyanús lehet, és bizony ez így is lesz. Mindent megtesz, hogy szétválassza a párost. És ez is nagyon jó vonal lehetett volna, hiszen, akinek volt része olyan szerelemben, vagy ismerősi körében látott olyat, hogy egy harmadik fél különböző módokon belekavar a kapcsolatba, az tudhatja, hogy ez mennyire megkeserítheti az adott pár mindennapjait, és ezt megjeleníteni, mint a valóság egy szeletét, nagyon jó ötlet lett volna. A baj csak az, hogy az ilyeneket nem lehet annyival leszerelni, hogy az emberek érzései nem játékszerek. Amikor Yuzu ezt mondja Matsuri-nak, mélyen magába néz, jó útra tér, és már azon van, hogy a két lány boldog legyen. Ilyen a való életben nincs, akinek tényleg az a célja, hogy szétválasszon két embert, annak pont, hogy játékszere mások érzései, mindent megtenne azért, hogy elérje a célját, szélsőséges esetben akár pszichopatává is válna. Ez több tényezőből is fakadhat. Elsősorban féltékenység, hiányérzet: Hiányzik neki az a szerelem, amit az ismerősi körében lát, és mivel ezt a hiányt nem fogadta el magában, ezért belső harcok dúlnak benne, amit irigységnek is hívhatunk. Ha én nem vagyok boldog, nehogy már a másik legyen boldog, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Tehát itt erősen kisiklott a történet reflexiója a való életre. Erre nemhogy nem mentség, hogy az anime csak 12 részes, hanem pont, hogy súlyosbító körülmény. Hiszen akkor nem kellene ezt a szálat is bevetni, ha tudják, hogy nem lehet részletekbe menően kifejteni.

És ezzel még nincs vége, kijátszák az "umnei no ito" kártyát is. Bejön egy ikerpáros, nevezetesen Tachibana Sara és Tachibana Nina. Közülük Sara az, aki beleszerei Mei-be, de amint meglátja, egyből érzi, hogy a sors szála köti vele őt össze. És mindent megtesz, hogy együtt legyenek. Nina pedig azért, hogy az ikertestvére boldog legyen, ezért ha kell, kész félreállítani Yuzu-t is. Ebben a sztoriban az az érdekes, hogy pont Sara az, aki bátorítja Yuzu-t, hogy harcoljon a szerelméért. Persze ekkor még nem tudja, hogy kiről van szó, de amikor rájön, akkor ő az, aki magától félreáll, azon az elven, hogy ő akkor boldog, amikor Mei is az. Ez így nagyon szép, de valljuk be, túlzottan idealista. Hihetetlen magas szinten kell legyen az ember érzelmi fejlettségének ahhoz, hogy a lehető leghamarabb elfogadja, hogy az, akibe beleszeretett, mást szeret, és egyből arra bíztatja, hogy akkor legyen vele boldog. Egy átlag ember, ha nem is akar rosszat a másiknak, azért erősen bejátszik szerelmi bánat formájában a kétségbeesés, a helyzet el nem fogadása, lázadás ellene.  És jöhet ide a depresszió is. És idő kell, mire ezt feldolgozza, elfogadja magában.

Tehát vannak itt tündérmesébe illő idealista jelenetek, amit valljunk be őszintén, nem tesz jót az anime valós mivoltának. De nem ez az első eset, amikor azt látom, hogy nem képesek 12-13 részben rendesen kifejteni az adott történetet. Ebben látszik meg az, hogy az animék is egyre inkább futószalagon gyártódnak, és egyre inkább azon vannak, hogy minél több anime legyen a piacon, ez pedig erősen a minőség rovására megy. Ennek lett áldozata a Citrus is. Ha ennyi szálat vittek be az animébe, akkor talán még a 26 rész is kevés lenne neki. A manga egyébként 2012 óta fut folyamatosan, egyből az volt a gondolatom, hogy az anime vázlatos ismertetője a mangának, ha kíváncsi a részletekre, kérem olvassa a mangát. Elképzelhető, hogy az anime egyre inkább egyfajta reklám szerepét fogja betölteni, ami nagyon leredukálná az anime, mint műfaj értékét. A Citrus, és jónéhány rövid anime erősen ilyen érzetet ad, aztán, hogy hova fut ki a dolog, nem tudom. Az ötlet, a történet nagyon jó, viszont a kivitelezés a rövidsége miatt meglehetősen problémás.

7/10

Japán dalszövegelemzés #1

Matsumoto Rica: SOMEDAY

Na, elkezdeném a dalszövegelemzést, amiről írtam az előző postban. Egy széles animés réteg számára ismeretlen dallal kezdenék, most ehhez van hangulatom. Az utóbbi napokban sokat hallgatom ezt a dalt, illetve Okui Masami feldolgozta a dalt (ő írta a szöveget), felénekelte az S-mode#1 válogatásalbumára. És inkább az ő verzióját szoktam hallgatni, mert több érzelmet visz a hangjába. Matsumoto Rica hangja túl erős, és az nem illik bele a dal hangulatába. Az eredeti változat 2000-es, kislemezen nem jelent meg, csak a "Senkaiden Hoshin Engi Uta Utage II" válogatásalbumon jelent meg. Ez ugyanis a Senkaiden Hoshin Engi anime egyik karakter dala, méghozzá Raishinié.

Először összességében beszélnék arról, amiről szól a szöveg. Ez egy szerelmes dal, mely még nem teljesült be, de reményt ad. Érdemes-e egy emberre várni? Ez egy furcsa dolog, a szerelem dolga az utóbbi időkben igencsak megosztó téma lett. Sokak szerint a romantika, mint téma elfáradt, és azért van egyre több válás, mert megtapasztalják, hogy a szerelmes dalok szövegei és a romantikus filmekben látható jelenetek nem valósak. A valóság teljesen más. Sokan sokféle módon idealizálták a szerelmet, szélsőséges vélemények szerint azzal, hogy az istenhit ennyire visszaszorult a nyugati világban, helyébe, illetve Jézus helyébe jött a nagy ő, akit sokszor isteni tökéletességgel ruháznak fel a popsongok és romkomok. Ez kétségtelenül legitim gondolatmenet.

Most lássuk magát a dalszöveget. Tehát, ahogy írtam, ez egy olyan szerelmes dalról szól, mely még nem teljesült be, de nagy reményt hordoz magában. Így szól az első versszak:

haruka tooi sora no hate wa
nana-iro ni somatte'ku hokorashige ni
tada hitasura hashitte kita dareka no tame
kaze ga iu   'ii n'da jibun wo shinjite'

Idealizálja a szerelmet, az égen túlinak képzeli azt. Amíg bizonytalan a szerelem, addig nagyon reményteli szokott lenni az érzés, hiszen a szerelem érzése oxitocint, dopamint és endorfint szabadít fel az agyban, melyek többek között a motivációért is felelősek. És akiben ezek aktívabban termelődnek, azok jobban szerelembe tudnak esni, akiben meg nem annyira, azok látják a romantikus filmek és szerelmes dalok döntő többségét nyálas csöpögős alkotásnak. Ebben a szövegben az idealizált szerelem jelenik meg, és a ebből fakadó motivációt énekli meg az énekesnő, amikor azt mondja, hogy a szél üzeni neki, hogy benne reménykedni rendben van, csak higgy magadban. Ez a higgy magadban szöveg rettenetes egyébként, mert elhiteti veled, hogy semmit nem kell tenned az adott dologért csak hinned magadban, és minden megvalósul. Csakhogy az önmagadban való hitért is meg kell dolgozni, és hogy a problémákat is jól tudjuk kezelni. De mivel a szerelem önmagában nagy mozgatóerő, ezért fogjuk rá, hogy ide helytálló.

A bridge dallamvilága rendkívül kellemes és egyedi, kellemes izgalomérzést hordoz magában. Miről énekel benne?

Don't you cry kanashii namida wa
You need me kokoro furuwasu
mamoritai   sakebitai   Just like thunder

Amikor pillangók röpködnek a mellkasban, vagy hogy mondják, azt a mindent elsöprő szerelmet írja le. Nyugtatja magát, hogy ne sírjon, megvigasztalja a remegő szívét. Meg akarja védeni, ki akarja ordítani az érzéseit. Amikor olyan erősnek éli meg az érzelmeit, hogy sír miatta. Bár én nem értek egyet a megvigasztalós dologgal, én pont azt gondolom, hogy inkább sírja ki magából az érzéseit, utána könnyebb lesz.

Lássuk a refrént:

itsu no hi ni ka kitto kono daisuki no basho ni
minna no egao afuresasetai
soshite ore mo kitto kono daisuki na basho de
kanaeru jibun no yume wo
Someday, I'm gonna be a HERO   doko made mo...
eranda michi wa modorenai

A refrén árulja el a fő mondanivalót, hogy mennyire túlidealizálja az érzéseket. Egy szeretett helyről beszél, ahol mindenkiben túlárad a mosoly, ugyanitt megvalósul az álma. Azt azért tudjuk, hogy a valóság nem erről szól. Egyrészt az én szeretett helyemen nem várom el, hogy mindenki mindig mosolyogjon, mert az aztán egy idő után minden, csak nem hiteles. És a hiteltelen mosoly álszent, és csúnya is lehet ezáltal. A végére meg hozzáteszi, hogy hőse lesz a szerelmének, bármi is történjen, mert ezt az utat választotta, ahonnan nem fordulhat vissza, ezért csak egyféleképpen végződhet. Ebben benne van az az ázsiai gondolkodás is (mely főleg Kínára jellemző), hogy ha valaki elindul a nagybetűs élet felé, azt mindenáron végig kell csinálnia, mert azt feladni, és onnan visszafordulni nagy szégyen. Ez lehet egy munkahely, vagy saját vállalkozás indítása. Nagyjából így indult bele ebbe a nagy szerelembe, és csak hősként kerülhet ki innen. Értem a gondolkodást, csak erről kérdezzük meg a másik felet is.

A második verszak feleakkora, és egy problémára talál egy sajátságos megoldást:

Ai nante no wa shimeppokute nigate dakara
kaze no naka kakenukeru   tsubasa ni nosete

Beismeri, hogy teljesen ügyetlen az érzelmei kimutatásában (ez is milyen már, hogy valaki egy romantikus dalban mer a gyengeségeiről beszélni), ezért a madár szárnyain a fellegekbe száll. Ez arra analógia, hogy nem talál ki semmit, hogy ha találkozik vele, mit fog tenni, hanem az ösztöneire és a megérzéseire hagyatkozik, és ha eljön a pillanat, akkor spontán cselekszik. Ez egy teljesen jó döntés, előre tervezni azért sem érdemes, mert az adott helyzet ezeket legtöbbször úgyis felülírja, és akkor már tényleg csak a spontaneitás marad.

A második bridge teljesen más problémáról beszél, de beleillik a dalba:

Don't you say kanashii SAYONARA
Broken heart itami wo shitta
wasurenai   tomaranai   Just like thunder

Teljesen legitim gondolat. A sayonara a kanji szövegben katakanával van írva, ezért van nagybetűvel írva, mert a búcsút emeli ki. Itt ugyanis arról van szó, hogy ne búcsúzzon el bánatosan összetört szívtől, mely ismeri a fájdalmat. Hiszen az összetört szív ha egyszer össze is lett ragasztva, a törésvonalak megmaradnak (mint az emlék a tudattalanban), ezért azt nem felejti el, és ha újra megéli, semmi nem állíthatja meg, hogy a törésvonalak mentén ki ne szakadjanak belőle az érzések.

sagashitsuzukete'ta kotae oshieru you ni
deatta nakama hitori hitori wa
motometsuzukete'ta donna CHIKARA yori mo
kirenai kizuna no moto ni
Someday, I'm gonna be a HERO   wasurenai...
betsubetsu no michi aruitemo

Érdekes, hogy a második refrénben nem a saját szerelméről énekel az énekesnő, hanem általánosságban az igazi nagy barátságokról, melyek erőssé teszik az embert. Erről mesél a barátainak, akikkel egyenként létesített kapcsolatot. Itt jó eséllyel megvallja nekik, hogy mennyire fontosak neki. Szép gondolat, és a barátságok, szerelmek, amíg nem mennek át függőségbe, addig a legértékesebb dolog, amit az ember kaphat az életében. Aztán megint hősnek kiáltja ki magát, és akkor sem fogja őt elfelejteni, amíg külön utakon járnak.

A második refrén utáni hosszú instrumental rész is érzelemdús, de nem szomorú. Sokkal inkább reményteli. A dalt lezáró refrén hasonló az első refrénhez, azt egészíti ki.

Itsu no hi ni ka kitto kono daisuki na basho ni
minna no egao kagayaku toki
sore ga ore no kitto...
kono daisuki na basho de kanatta hontou no yume sa
Someday, I'm gonna be a HERO shinjiteru...
sono toki ore wo dakishimete

Megint a szeretett helyről beszél, ahol mindenkinek ragyogni fog a mosolya, ugyanitt a valódi álma meg fog valósulni. Ezt az első refrénnél már elemeztem, ezért ettől most eltekintenék, azok ide is érvényesek. Hisz abban, hogy egy napon ő lesz a hős, és akkor majd a nagy ő ölelje át őt.

Erősen Disney-klasszikus feeling ez a fajta idealizált szerelem (főleg a vége), amiről itt szó van, de annyiból jobb, hogy mert nyíltan beszélni a gyengeségeiről, és az arra megoldás sem feltétlen rossz. Persze azután a bizonyos ölelés után mi lesz, arról nem szól a fáma, és a higgy magadban jellegű szöveg is erősen filléresre váltott gondolat, azért aki megélt már dolgokat az életében, az ezt tudhatja. De fogjuk rá, hogy a dalszöveg sajátságos korlátai miatt nem tudja minden részletre kiterjedően leírni a gondolatait. Bár, ha én szövegíró lennék, akkor megtalálnám a módját, hogy megírjak dalszöveg formájában további gondolatokat, vagy utalásokat arra, hogy tudom, hogy nem lesz könnyű utána sem, de ha vége lesz, szeretném, ha megölelnél.

Mindenesetre ez az átlagosnál egy jobb szerelmes dalszöveg, mert abból a szempontból lehet valósnak érzékelni a szöveget, amíg a remény, és a motiváció dominál, addig nem igazán van realitás-érzéke a szerelmes embernek, idealizálja a dolgokat. Csak nehogy baj legyen, ha sikerül, és érzékeli a valóságot.

8/10