Naruto Shippuuden végignézve

El se hiszem, hogy eljött ez a nap. Egy nagyobb szünetet beiktatva majdnem 2 éven át néztem a Naruto Shippuuden-t, mire eljött a mai nap, amikor is elértem az utolsó, szám szerint 500. részt. Igazából mialatt néztem, többször is akartam írni róla, mert voltak gondolataim, de akkor úgy éreztem, hogy nem tudok annyit elmélkedni róla, hogy megérjen egy blogpostot. Mindegy, most egybe az egészet.

Annak szellemében kezdtem el nézni az animét, hogy nézem, amíg jónak látom, de ha túl sok lesz a fillerből vagy nagyon hülye irányba megy el az anime, akkor abbahagyom. De mivel alapvetően toleráns vagyok a fillerekkel kapcsolatosan, ezért arra is számítottam, hogy sokáig fogom nézni. Végére is értem. Inkább a végével voltak problémáim, ugyanis ahogy elrontották ezt az animét, azt tanítani kéne. A háború is rettenetesen unalmas volt, konkrétan olyan gondolatom volt, hogy ha a háború a valóságban is ennyire unalmas dolog, akkor nemcsak azért értelmetlen, mert emberek halnak meg teljesen hiába, hanem sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni a mindennapokat. Meg amit furcsálltam, hogy a 480. rész körül, amikor vége lett a háborúnak, elkezdtek egy új történetet. Az, hogy Sasuke merre jár, az még lehetett volna érdekes, mert láthatjuk, hogy miken ment keresztül, esetleg feltétlezhetjük, hogy azáltal fejlődik a jelleme, és megérti Naruto küldetését, és békében fognak egymás mellett élni. De ez sem tűnt olyannak, hogy ezt be tudják fejezni 20 rész alatt, ráadásul beletenni még Shikamaru történetét, na ez már tényleg nem kellett volna. Igazából semmit nem tett hozzá a végkifejlethez, és maga a történet sem volt olyan innovatív, progresszív, semmilyen szempontból, hogy az oda nagyon kellett volna. Mindezek mellett kiszámítható volt, tudható volt, hogy mi lesz a vége. Úgyhogy az már oda nagyon nem hiányzott.

Tudható volt, hogy Naruto és Hinata lesz a férj és feleség, és ezzel végül teljesül Hinata nagy álma. De én azt hittem, hogy lesz egy folyamat, hogy Naruto úgymond "meglátja" Hinatát, észreveszi, beleszeret, és ebből lesz a házasság. De hogy semmi előzmény, csak kész tények elé állítja az anime a nézőt, hogy Naruto és Hinata házasságra készül, az több, mint kiábrándító. Egyáltalán nem jött át a vége. Az érződött, hogy vége lesz animének, de az egész oldott hangulatából, meg hogy mennyire örül mindenki Naruto esküvőjének, mindenki izgatottan készül, semmi nem jött át, mert annyira hirtelen jött az egész, nem volt folyamata a dolognak. Mellesleg az utolsó részben sem tűnt szerelmesnek Naruto, sokkal inkább tűnt annak, hogy valaki kitalálta, hogy összeházasodnak, de mivel Naruto kedveli Hinatát, ezért nincs ellenére a dolog. Meg Sasuke "visszatérését" sem verném annyira nagydobra, mint amekkora drámát csináltak belőle, ahogy olvastam visszaemlékezéseket a Narutóval kapcsolatosan, amikor véget ért a sorozat. Volt utalás rá, mert Sakura kapott üzenetet tőle, és a mosoly utalás lesz rá, de mivel úgy sejtem, hogy a Boruto is olyan lesz, hogy egyből Naruto fiának kb. 10-11 éves korában kezdődik (vagy fiatalabb, fogalmam sincs, hogy hány éves lesz, amikor elkezdődik), ezért annak sem látjuk a fokozatát. Főleg, hogy az üzenet arra is volt utalás, hogy ha Sasuke visszatér, tárt karokkal fogadja Sakurát. Orochimaru pálfordulása viszont rettenetesen tetszett. Ő volt ugyanis az egyedüli, akit, mint negatív főhős komolyan vettem. Kabutóra csak mint egy elmebeteg gondoltam, akit meg kell állítani, és elzárni a társadalomtól. De Orochimarut komolyan félelmetesnek tartottam, akit a sátán hozott a világra. Ő a félelmetességében elképesztően tehetséges shinobi volt, aki a képességeit gonosz célokra használta fel. De a tudása lévén elképesztő hatalma volt. És talán a tudása, kutatásai lévén öntudatlanul is tiszteletet váltott ki belőlem. És hihetetlenül megörültem annak, hogy ugyan nem tudom mitől (ez is rejtély), de hirtelen segítő lett a háborúban.

Amin gondolkodtam a sorozat nézése közben, hogy Naruto miért akarja ennyire visszahozni Sasukét. Helyesebben: Lehet-e értelmet adni annak, hogy visszahozza. Azt értem, hogy megígérte Sakurának, hogy visszahozza, és hogy a japánoknak az ígéret az adott szó, szinte szent, de egy idő után azt lehetett érezni, hogy inkább arra megy ki a játék, hogy Naruto inkább, mint barátja akarja visszahozni Sasukét. És hogy ezért bármit megtenne. Ez azért problémás, mert azt az érzetet kelti, hogy nem tiszteli Sasuke döntését. Nem érdekli, hogy ő mit akar, visszahurcolja őt, ha az életébe is kerül. És akkor felmerül a kérdés, hogy ha tényleg a barátjának tartja Sasukét, miért nem képes tiszteletben tartani a döntését, és elengedni? Ha Sasuke úgy dönt, hogy Orochimaru szolgálatába áll, és rossz célokra használja az erejét, akkor tegye. Ha majd árt vele másoknak, majd "elbeszélgetünk" vele. A szeretet ott kezdődik, hogy tiszteletben tartom a másik döntését, és ha el akar menni, akkor elengedem. Ha vissza akar térni, akkor visszajön, és örülünk egymásnak. De az anime ezt nem mutatja meg, mondjuk azt igen, és ez nevezhető pozitívumnak, hogy végül ugyan visszatér, de nem Naruto hatására. Hanem a vele megélt történések hatására.

És van még néhány dolog, amiről nálam sokkal okosabbak beszéltek. Ebből egyet emelnék ki, méghozzá, hogy Naruto hatni akar mindenkire, mindenkit jó útra akar téríteni, aki rossz úton van. És érdekes, hogy mindenki jó útra tér. Emlékezzünk vissza Pain-re. Ebből a szempontból nagy hazugság az anime, mert azt mutatja, hogy csak egyetlen igazság létezik, és aki nem aszerint él, az rossz úton jár. De itt van Naruto, aki elbeszélget a rosszak fejével, és ők mind jó útra térnek. Ez azért hazugság, mert mindenki máshonnan érkezik, mindenki más tapasztalatokat él meg az életében, és mindenki azokat másképp dolgozza fel. Így alakul ki a saját értékrend, amin adott esetben nagyon nehéz változtatni. Ne is akarjunk senkit megváltoztatni, legfejlebb beszélgessük el vele, és ha hitelesek vagyunk számára, formálhatjuk a jellemét. De az hogy lehet, hogy aki egy egész falut le akart rombolni, egy komoly harc után odamegy hozzá Naruto, aki jobb belátásra bírja, és hirtelen megbán mindent, amit tett? Ezzel szemben nagyon jó az Akatsuki jelenléte a sorozatban, mert kiválóan megmutatják azt, hogy ők is világbékét akarnak, csak másképp. Mivel nekik más tapasztalatuk van az élettel kapcsolatosan, más élmény érte őket, ezért a békét is másképp képzelik el. Nem egészen úgy, ahogy Narutóék, és emiatt ellenségek. Jó, persze, a mi szemszögünkből ők gonoszok, mert úgy gondolják, hogy bizonyos áldozatokat kell meghozni a békéért, akár emberi életek árán, de mindenképp eltávolítani azokat, akik hozzájuk képest másképp képzelik el a békét. Persze meg is kapják a magukét, de azt fontos látni, hogy ők a maguk szemszögéből jót tesznek. A maguk szemében ők a jó emberek, és ők azok, akik tudják az igazságot, ők lesznek a megmentők, akik elhozzák a békét. Ez a fajta kontraszt tetszett.

Tehát vannak problémák a Narutóval, ennek ellenére azt gondolom, hogy egy nagyon jó anime volt. Sőt, számomra a legjobb shounen. Mert itt volt jelentése a harcoknak, nemcsak az erőfitogtatás (az is), de a jelentésük miatt jobban átéltem az adott harc jelentőségét. A háttérzenék is eszméletlen jók voltak, a zene a hihetetlen erőssége az animének. Bár az openingek és endingek közül a hajamat téptem akkor, amikor valami női előadó próbált meg érzelgősködni. Nem szeretem, ha egy shounen animének női előadó énekel dalt. Nagyon kevés a kivétel, ilyen üdítő kivétel például a Yu Yu Hakusho opening. De Mawatari Matsuko dalai az animének klasszikusnak számítanak a japán könnyűzenében. Visszatérve a Narutóra, én 8 pontra értékeltem az animét, és azt gondolom, hogy mindent egybevetve a 7-8 pont reális neki. Nem egy My Anime List profilt láttam, amikor 10 pontra értékelték a Naruto Shippuudent. Ebben az esetben merek általánosítani, és nyíltan vállalni a véleményemet, hogy akinek ez a tökéletes anime, annak vagy ez az első animés élménye, vagy egyfajta értékválságban szenved... már ha szenvedésnek éli meg. A sok baki és filler miatt soha nem lesz 10 pontos ez az anime, arról nem is beszélve, hogy más animék komolyabb mondanivalót jelenítenek meg sokkal progresszívebben.

Elkezdem nézni a Borutót, de mondják, hogy ezt már teljesen felesleges csinálni, mert rettenetes. Más cég is készíti az animét, meg az egész teljesen más, sokkal rosszabb. Pár rész után nyilatkozni fogok róla.

Amikor a szíveddel hallasz

Az utóbbi időkben kicsit hanyagoltam az animéket, elkezdtem doramákat nézni. Láttam már eddig is több ázsiai filmet (nemcsak japánt, hanem kínait, hongkongit, sőt egy vietnami filmhez is volt szerencsém, és akkor ne is beszéljünk azokról a koreai doramákról, amiket a köztévé leadott) de szeretnék jobban megismerkedni az ázsiai filmekkel, színjátszással. Eddig az volt a véleményem az ázsiai színészekről, hogy bizonyos esetben eléggé esetlenül alakítják a szerepüket (többeken látszik a mesterkélt színjátszás), mégis van egy sajátságos bája, amitől, ha nekiállok nézni egy keleti filmet, azt biztos, hogy végignézem. Tegnapelőtt egy olyan doramát láttam, aminek elsősorban a története fogott meg, aztán végignézve azt láttam, hogy színészi játék terén is az ázsiai átlag felett van. Ez pedig a Hidamari ga Kikoeru.

Egy halláskárosult fiúról, nevezetesen Sugihara Kouhei-ről szól a történet, aki súlyos lázzal két hétig ágyban feküdt. Ennek a láznak lett egy furcsa szövődménye, méghozzá jelentősen romlott a hallása. Nem vagyok orvos, hogy megmondjam, hogy ilyen létezik-e a valóságban, olyanról tudok, hogy egy egyszerű betegség egy nagyon súlyos betegség tünete volt, amit nem vettek észre, annak diagnosztizálása túl későn történt meg. Nincs részletezve, hogy mitől romlott meg nagyon a hallása, fogjuk erre. A lényege a dolognak, hogy a halláskárosodása miatt Sugihara-kun zárkózott lett. Nem beszél a társaival, hallásproblémája miatt nehezen is tud kommunikálni emberekkel, ugyanis nem hallja az emberi beszédet, másfelől nagyon megviselte a tény, hogy nem hall rendesen. Az orvos sem bíztatta semmi jóval, ugyanis nemhogy nem lehet visszahozni a hallását, hanem jó eséllyel teljesen meg fog süketülni. Így talán érthető, hogy miért akar egyedül maradni, épp elég nehézséget okoz neki, hogy az órákon elhangzottakat sem érti, nemhogy kommunikálni nem tud a diáktársaival.

Egy nap, amikor az iskola melletti kis zöld résznél tanul, a korlátnál átesik egy másik srác, Sagawa Taiichi, aki Kouhei-jel ellentétben teljesen vidám, bohókás, oldott hangulatú, tipikusan az a semmiből nem csinál problémát, mindennek meglátja a jó oldalát. Így találkozik Kouhei-jel, aki beszélne vele, de nem érti, hogy miért nem kommunikál vele. Ehelyett megosztja vele a bentóját, aminek Taiichi nagyon örült, ugyanis nagyon éhes volt. A tálkát, amiben az ebéd volt, meg a vászonszalvétát, amibe be volt csomagolva, azt egy következő találkozás alkalmával adta vissza, amikor ugyanúgy orra bukik a korláton, mint első alkalommal. Ekkor már tudja Taiichi, hogy Kouhei azért nem válaszolt neki, mert rosszul hall, ezért úgy próbál beszélni hozzá, hogy értse, amit mond, és érdekes módon, őt meghallja. Válaszol is neki, egész jó beszélgetés kerekedik ki a kommunikációjukból. Taiichi egyébként részmunkaidős munkát keresett, de ezt megkapta Touhei-től. Ő ugyanis egy önkéntest keresett, aki jegyzetel neki órán (note taker). De nemcsak azt, amit a tanár diktál a füzetbe, hanem a magyarázatokat is lejegyzi, ami már egy keményebb dió, hiszen lényegében folyamatosan írnia kell az órán, és mindezt este otthon le is kell másolni, hiszen a diktált szövegek neki is meg kell legyenek. Cserébe Kouhei mindennap visz bentót Taiichinak. Így meg van oldva a részmunkaidős munka problémája.

Térjünk ki erre a mit hall, mit nem hall témára. Ebbe semmi olyasmi nincs, amitől maga a történet meseszerű lenne. Nyilván nem fizikai hallásról van szó, hanem megérzésről. Kouhei egyből meglátott Taiichi esetlensége, könnyed jelleme mögött egyfajta tisztaságot, mely alapján azt érezte, hogy rá érdemes figyelni, mert vele jóbarátságban lehet. Ilyen létezik a valóságban is, amikor valakit komolyabban megkedvelünk, akkor nemcsak arra figyelünk, hogy mit mond, hanem hogyan mondja, jobban figyelünk a nonverbális jeleire, ezáltal többet látunk meg benne, mint amit egy átlagember. Ez lett áthozva a hallás analógiájával.

A fiúk között komoly barátság alakul ki, úgy tűnik, mindenben megértik egymást. Kouhei-t az érintette meg legjobban érzelmileg, amikor Taiichi mondta neki, hogy nem az ő hibája, hogy nem hall jól. De ahogy romlik a fiú hallása, és már azt sem érti, amit a barátja mond neki, úgy esik kétségbe és úgy hagyja el már őt is. Amúgy nagyon hatásos, hogy nem egy jelenetben hallhatjuk, ahogy Kouhei hallja a hangokat maga körül. Tompa, mély hangok, amikor hallja, hogy beszélnek hozzá, de nem érti, mit mondanak neki. Hogy mi lesz ebből, érdemes végignézni a filmet, enyhének nevezhető a shounen ai jelenet, ami a film vége felé megjelenik, legalábbis azt gondolom, hogy aki nem utasítja el a homoszexualitást, annak nem fog gondot okozni az a nagyon rövid csókjelenet.

Mert ez egy fiúszerelmes történet. Amúgy mangaadaptáció, és megtetszett annyira a dorama története, hogy elkezdtem olvasni a mangát. Két fejezet után az a gondolatom, hogy végre egy olyan BL történet, aminek nem az a célja, hogy a fujoushik (esetleg fudanshik) titkos (vagy akár mocskos) fantáziáit vizualizálja, hanem kap egy komoly történetet, amiben egy olyan szerelmi szál jelenik meg, amiről el lehet mondani, megmutatja, hogy milyen a valódi homoszexualitás, milyennek éli meg a "csendes többség". De ezt egyelőre az első két fejezet (és a dorama) alapján mondom, hogy milyen lesz a későbbiekben, az számomra is rejtély. Eddig azt mondom, hogy közelebb hozza a homoszexualitást az emberekhez, azt mutatja, hogy nincs ebben semmi különös, mindenkinek szabad választása, hogy kivel él együtt. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a japánok eleve lazán állnak a különböző szexuális orientációkhoz. Nem akadnak fenn azon, ha valakiről az ismertségi közegükben kiderül, hogy meleg, vagy leszbikus.

Az érzelmi oldalára is érdemes kitérni, és kicsit elemezgetni a filmben megjelenített érzelmek valódiságáról. Kialakulhat-e szerelem két ember között pusztán érzelmi alapon? Azáltal, hogy segítenek egymásnak, ahol tudnak, és őszintén kimondják egymásnak, amit gondolnak, éreznek. Azt gondolom, hogy ez nem, legfeljebb megerősítheti az érzéseket. Az a véleményem, hogy ahhoz, hogy két ember között szerelem alakuljon ki, ahhoz már a legelső pillanattól kezdve belül történnie kell valaminek. Ezt a bizonyos valamit pedig a megérzések indítják meg bennünk, ami abból fakad, hogy a tudattalanunk sokkal több információt tárol, mint ahogy azt gondolnánk. Csak ezek ott rejtőznek, és megérzések formájában előjönnek. És ha ezek a megérzések egy bizonyos ember irányába nagyon pozitívak, abból lehet szerelem. Ezeket a megérzéseket lehet erősíteni kedvességgel, jó beszélgetéssel, őszinteséggel, akár következetességgel is, kinek mi imponál. Persze a szerelemhez kell külső vonzalom is. Süketelésnek tartom, amikor valaki azt mondja, hogy neki nem számít a külső. A párkapcsolat szerves része a szexuális élet, és nem hiszem, hogy bárki aki azt mondja, hogy a belső értékei miatt szeretett bele abba, akivel együtt van, lefeküdne egy olyannal, akihez egyébként sokan bottal nem nyúlnának hozzá. A külső azért is számít, mert kisugározza, hogy az ember mit gondol magáról, mennyire igényes magára, magyarán a külső vizualizálja a belsőt. Amúgy homoszexuálisnak olyan fiúszerelmes történetet nézni, ahol komolyabb érzelmek vannak, mint például ez a film, azért veszélyes, mert elhiheti, hogy ha beleszeret egy azonos nemű egyénbe, akkor sorozatos kedvességgel meghódíthatja őt. Ez nem igaz. Ha egy heteroszexuális fiúba szeret bele, annak akár a csillagot is lehozhatja az égről, érzései biztos, hogy nem fognak viszonzásra találni. Mindenképp kell hozzá a hajlam is.

Ettől függetlenül érdemes megnézni a filmet (vagy / és olvasni a mangát), mert nagyon jó lett, és reménykedni persze szabad, de csak úgy, ha minden eshetőséget számba vettünk.

Dalszöveg részlet kritika

Most negatív kritika következik, méghozzá Okui Masami: Curtain Call dalával kapcsolatosan. Ez a dal meglehetősen pozitív hangulatú, mely lényegében arról szól, hogy az élet egy csodálatos színház. Már ez önmagában meglehetősen sajátságos gondolkodás, de összességében lehet így is, ha valaki a múltjának történéseit a helyére tette, és a megélt krízisekkel együtt gondolja azt, hogy az élet egy vígjáték. Mert azért vannak Okui Masami régi dalai közül jónéhány olyan, ami erősen utal arra, hogy azért őt is keményen próbára tette az élet. De van egy sor a dal szövegében, amiről mindenképp érdemes beszélni, ráadásul angolul van:

I have no regrets in my life

Ezt a mondatot akár Okui Masami mondja, akár a világ legközkedveltebb és legelismertebb előadója, mindenképp megbocsájthatatlan. Nagyon elterjedt az utóbbi időkben ez a mondat, főleg a pozitív gondolkodóktól, egótrénektől, és hasonló sarlatánoktól hallhatjuk, de ez a mondat egyszerűen szörnyűség. Több okból is rossz üzenete van.

1. Önigazolás. Azoknak a mondata ez, akik rettegnek attól, hogy szembenézzenek múltjukban elkövetett hibáikkal, és az egészet elintézik annyival, hogy ők ugyan nem bántak meg semmit, minden úgy volt jó, ahogy az megtörtént, én semmiben nem hibáztam.
2. Önzőség. Mivel az emberek döntő többségében közösségben élnek, ezért gyakran előfordul, hogy bizonyos hibákat embertársuk ellen követtek el. És azokat nem megbánni...
3. Aki egy pillanatra nem bánt meg semmit az életében, az nemcsak hogy fél szembenézni a múltjával, tettével, vállalni érte a felelősséget, hanem ezáltal a jellemfejlődés sem történik meg. Ugyanis a hibáinkból tanulva fejlődünk azáltal, hogy megéljük az abból fakadó fájdalmat, melyben bizony a megbánás is jelentős szerepet játszik.

Egyetlen olyan esetet tudok elképzelni, amikor valóban pozitív jelentése van a fenti mondatnak. Méghozzá akkor, amikor valaki a helyére tette az adott történést, és utólag jutott magában arra, hogy annak meg kellett történnie. De ez nagyon sok belső munka eredménye, ami nem jön azonnal. De ha valaki túljut rajta, és valóban a helyére tette abban a bizonyos hátizsákjában, utána valóban gondolhatja úgy, hogy annak úgy kellett történnie, de még egyszer mondom, ez kemény munka eredménye. Viszont aki egy pillanatra sem bánt meg semmit, az a fentebb felsoroltak okán komoly értékválságban van. Okui Masami esetében talán ki lehet mondani, hogy rá érvényes a pozitív jelentés, mert tényleg megénekelte a komoly lelki traumáit is, és azt az ő esetében el tudom képzelni, hogy a helyére tette az életének hátizsákjában. És ha azokkal együtt kihúzott háttal, nem összegörnyedve képes járni, élni az életét, akkor tőle elfogadható, hogy számára az élet egy csodálatos színház, és nem bánt meg semmit.

Új közös kép

Novemberben volt hír, hogy lesz egyfajta Slayers évfordulós emlékkoncert 2019. január 12-én (FANTASIA 2019), melyen Hayashibara Megumi és Okui Masami közösen fel fognak lépni. Szavakba nem tudom önteni, hogy örültem a hírnek. Amennyire jelentős páros azáltal, hogy olyan dalokat énekeltek együtt, mint a Get along, a KUJIKENAIKARA! és a Nemurenai Yoru wa... számomra ők ketten együtt egy élő legenda, és mindig sajnáltam, hogy nem maradtak meg együttesen annyira a köztudatban, mint amennyire jelentős volt ez a három dal. A nagy Slayers korszak után ugyan adtak interjút egymás műsorában egymásnak, de ahogy én tudom, több, mint 20 év után most először léptek fel együtt. Titkon reménykedek abban, hogy valahol a koncert elérhető lesz online, mert nagyon jó lenne újra együtt látni énekelni őket. A kép meg Okui Masami Facebook oldaláról származik.

Mirai - Lány a jövőből

Tegnap megnéztük bagszival a Mirai - Lány a jövőből című movie-t. Hosszú idők után az első olyan anime, amit magyarra szinkronizáltak. Emiatt eléggé szkeptikus voltam, némileg ambivalens érzéseim vannak az animék szinkronizálásával kapcsolatosan. Egyrészről jó, mert jelzi, hogy van igény Magyarországon arra, hogy legyen anime, másfelől meg egyetlen ország sem képes úgy szinkronizálni animét, ahogy a saját országa, Japán, hiszen ott külön seiyuu-iskola van, ahol sokkal több dologra tanítják a szinkronszínészeket, mint bárhol a világon. És ez bizony érződik az animék magyar szinkronján, ugyanakkor meg a külföldi szinkronok közül még mindig kiemelkedő a miénk.

A Corvin moziban néztük meg, 18.45-kor volt vetítés. Mivel a jegyet fél órával előtte kell átvenni, ezért 18 órára beszéltük meg a találkozót. Meg is történt, átvettük, a várakozási idő alatt beszélgettünk. A Radványi teremben volt a vetítés, már előre odamentünk, hogy be tudjunk ülni, ha lesz hely. Eléggé eldugott helyen van, a földszint alatt a férfi WC mellett. Olyan érzésem volt, mintha egy raktárhelyiségbe, hátulra mennénk filmet nézni. És amikor érvényesítettük a jegyet, bementünk... hát a terem is olyan volt, mintha évtizedeken át zárva lett volna, és nemrég újra megnyitották. A székek régiek voltak, viszont az előadás minősége kifogástalan volt. A kép és hangminőség vetekszik a legjobb mozikéval.

És hogy milyen volt a film? Csodálatos. Bár olvastam véleményeket, nem mindenki van vele maradéktalanul megelégedve, de én 10/10-es értékelést adtam rá a My Anime List-en, és a Port.hu-n. Látom, hogy mi az, ami miatt nem tetszhet azoknak, akik látták, de ezt lehet másképp látni. Egy négy éves fiú, Kun a film főszereplője, akinek megszokott kis élete fenekestül felfordul, amint édesanyja hazahozza újszülött kishúgát. Miután ő a kisebb, a gyengébb, ezért inkább ő szorul szeretetre, védelemre. És a szülők ezt erősen ki is mutatják, ami persze Kun-nak egyáltalán nem tetszik. Hiszen amíg egyedül volt, addig ő volt a család szeme fénye, de ez a húga érkezésével megszakadt. Kun pedig a maga módján visszaadja a szüleinek azt, amit kap. Minden adandó lehetőséget megragad arra, hogy megnehezítse a szülei életét. Vagy a lakásban csinál rendetlenséget, vagy a húgát piszkálja, aki persze sírással jelzi, hogy nem ilyen jellegű testi érintkezésre van tart igényt. A szüleinek persze nem esik le, hogy miért csinálja ezt Kun valójában, minden alkalommal megszidják. Amikor egyszer elege lesz, kiszalad a kertbe, és megjelenik először a kutyájuk emberi alakban, majd később a húgát látja meg a maga 16 éves valójában. Ezen képében szembesíti a bátyját (milyen érdekes, hogy valaki a látszólag jóval fiatalabb családtagját hívja bátyjának), hogy mit tett, és hogy ezzel nemcsak neki okoz fájdalmat, hanem a szüleinek is. A film alatt nemcsak a húgával találkozik 16 éves korában, hanem az anyjával is gyerekkorában, valamint ahogy a dédszülei összejönnek. A látottak mind felismerésre késztetik Kun-t, hogy fájdalmat okozott a szüleinek, és hogy mi a helyes viselkedés.

A film dióhéjban ennyiről szól, de persze ennél sokkal többet látunk, és dramaturgiailag kiváló alkotás. Ami miatt mégsem nyerte el egységesen a nézők tetszését, hogy egy 4 éves fiú megy végig olyan jellegű dolgokon, amiket sok esetben még egy tinédzser sem ért meg, egy kisgyerek végképp nem látja át annak a jelentőségét, annak amit átél. De ezek valójában szimbólumok. A fiú lelkiismeretének szimbólumai. Amit látunk, amiken átmegy, az valójában a bűntudata. Mert egy kisgyerek akármennyire is fejletlen érzelmileg, akármennyire is a saját eszközeivel nyersen és radikálisan fejezi ki, ha valami nem tetszik neki, egy gyereknek is van lelkiismerete és bűntudata. És ahogy átmegy azokon a bizonyos utazásokon, úgy fejlődik érzelmileg, és nemhogy elfogadja, de megszereti a húgát, és a végére egy szerető családot látunk. És hát mi tagadás, elsírtam magam a végén, mert tényleg gyönyörű volt érzelmileg az anime. Azt fontos tudni, hogy azért a kissrác megy végig ezeken a dolgokon, mert az ő jellemfejlődése a legfontosabb a család szempontjából. Mert ha a szülei lesznek elfogadók a fiukkal, attól megmaradhat a háborús kapcsolat a testvérek között. A fiúnak kell a maga módján megtanulnia, hogy testvére van, most már nem kap meg minden figyelmet, ezen osztoznia kell.

Egyébként is a szülők is átmennek egyfajta jellemfejlődésen, hiszen tipikus japán családot látunk, ahol ráadásul a szerepek is némileg meg vannak cserélve, ugyanis az anyuka az, aki visszamegy dolgozni, amint van lehetősége, ugyanis neki van jobb keresete. Az apa marad otthon a gyerekekkel, ő otthonról dolgozik. És hát a munkájuk miatt sem tudnak úgy odafigyelni a fiukra érzelmileg, ahogy azt amúgy megérdemelné. Főleg az anyának nincs türelme a nehézségekkel kapcsolatosan. De a maguk módján ők is rájönnek arra, hogy rossz úton járnak, ők is fejlődnek, a végére így lesz egy szerető család. Idealista a vége? Nem ez az általános? Valóban idealista, és valóban nem ez az általános, de az anime megmutatja azt, ha valaki elhagyja az egóját, és szembe mer nézni önmagával, az lehetőséget kap arra, hogy másképp lássa a dolgokat maga körül, ezáltal fejlődik érzelmileg. És ez akár egy kisgyerekkel is megtörténhet a maga módján. Az biztos, hogy nagyon szép anime volt, ajánlom megnézni.

De ha nem muszáj, inkább nem Corvin moziba mennék, ha filmet szeretnék nézni. Mert nemcsak a Radványi terem nézett ki úgy, mintha évtizedek után nyitották volna meg újra, hanem a WC is rendkívül igénytelen volt. Mindezek mellett a jegyárak alig olcsóbbak, mint a Cinema City-ben. Hétfőn voltam megnézni a WestEnd-ben a Legendás állatok 2-t, és a diákjegy csak 60 forinttal volt drágább a Corvin mozihoz képest. És hát a Cinema City mindenben jobb. Volt idő, amikor folyamatosan zártak be a mozik egymás után a letöltések miatt, és úgy emlékszem, hogy azok a nemplázás mozik, amik megmaradtak, azok művészmozik, melyek egyedi filmkínálatával életben tudtak maradni, és a jegyárak is olcsóbbak. A Corvin mozit is ide soroltam magamban, ehhez képest több téren is csalódás ért. De a filmet nagyon megérte megnézni.

2019. téli MondoCon - visszatérés

Na, visszatértem, újra karaokézok, és szeretek mindenkit. Alapvetően a MondoCon ugyanaz volt, mint a korábbiak, ez most más miatt különleges. De lássuk a kezdetektől.

Sokáig fent voltam éjjel, már voltam úgy is, hogy nem is alszok el, mert minek, de mivel előző éjszaka is 5 órát aludtam, ezért semmilyen rosszullétet nem akartam megkockáztatni, végül hajnali 3-kor elaludtam, és 8 órakor az ébresztőóra csörgésére felébredtem. Kicsit lazára, komótosra vettem a készülődést, 10 óra volt, mire összekészítettem mindent, és elindultam. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóig, itt még mentem vásárolni. Eléggé nehzeen végeztem, mert a pénztárnál az előttem lévőnek valami hozzátartozója még odavitte a kosarát, így +1 embert kellett kivárni. És mivel késésben vagyok, így bosszantott a dolog. Most a Korponai utcánál a hídon át a villamossíneknél mentem, nem tettem kerülőt Kőbánya felsőnél. Esett a hó az éjjel, ami ugyan nagyon széppé tette a környéket, de csúszóssá is, úgyhogy vigyázni kellett. De odaértem, és mentem is fel a karaoke terembe.

Itt volt a szokásos csapat, 8, John, Mazsibazsi, Waka, ToumeiNi, Mai is hazajött Dél-Koreából, Leea, Orsi. Mindenkinek nagyon örültem, azoknak is, akiket nem soroltam fel. De igazság szerint most ezen a conon mellékvágányon vannak nálam, mert megjelenik valaki, akivel nagyon régóta szerettem volna személyesen találkozni. A hagyományos karaoke már javában ment, sor most nem volt a feliratkozásnál így feliratkoztam gyorsan. A 19. lettem. Na, ez menő szám. Leültem, nézelődtem Nintendo 3DS-en, közben kapom a Facebook üzenetet, attól, akivel terveztem jönni, hogy itt áll a sorban, de nem bírja a hideget, ezért lehet, hogy inkább hazamegy. Hogy micsoda? O_O Már tavaly nyáron is mondtam neki, hogy jöjjön újra MondoConra, azt mondta, nem tud, mert programja van. Rendben van, elfogadom, már csak azért is, mert fogadkozott, hogy lehet, hogy jön ősszel. Ez ugyan elmaradt, de ezt a télit mindenképp megígérte, és a hideg miatt ne jöjjön? Azt már nem! Azonnal szaladtam le hozzá. Közben megkérdeztem Orsit, hogy valamit tehetünk-e érte, de csak bíztatni tudott, hogy ha már eddig eljött, akkor már ezt bírja ki. Ez is jó. Lementem, ki a bejárathoz, elkezdtem keresni. Mondta, hogy a sor közepén van. Nagyjából ott nézelődtem, de hátrább látom, hogy integetnek. Igen, az ő lehet, Hikimisa. 2011 őszén volt utoljára MondoConon, személyesen 2012. szeptemberében találkoztunk utoljára, ennek fényében csodálkoztam, hogy távolból felismert. Jó volt újra látni személyesen. Kicsit beszélgettünk, mondta, hogy miért fordulna vissza, nem akarja megvárni a sort, meg drága neki a jegy. Beszélgettünk, mert sokáig csak Facebookon írtunk egymásnak. Már kész lettem volna elengedni, amikor a földön egy kis tócsában találtunk egy MondoCon jegyet. Mondom neki, nem mész te sehová, bemegyünk szépen. Felvettük a jegyet, kicsit megtisztítottuk, felhúzta a karjára, és azon nevettünk, hogy az égiek is azt akarják, hogy eljöjjön. Végül tehát bejutottunk. Felvezettem a karaoke terembe, leültünk, és aztán ott is elég sokat beszélgettünk. Nem tudom, hogy a Facebookos csevegések hatása-e, hogy azért tartottuk a kapcsolatot, de ugyanúgy beszélgettünk, mintha nemrég találkoztunk volna utoljára. Semmi zavartság a több éves szünet miatt, ami szokott lenni, ha olyannal találkozunk, akit nagyon rég láttunk utoljára.

Pont én lettem volna a következő aki énekel, amikor megszakítják a hagyományos karaokét, mert kezdődik a zenei tippmix. Amiben együtt indultunk. Mondjuk a részéről necces volt, mert nincs nagyon ideje animéket nézni, és mivel csak 2018-as animék voltak a listában, és nem igazán követte az aktualitásokat, ezért kicsit nehéz volt, de beírtam őt is. Igazából mind a ketten csak tippeltünk, mert én sem az alapján választok animét, hogy mik a legújabbak, hanem, hogy mik keltik fel az érdeklődésemet, de néhányat láttam a (most már) tavalyi évből. Keveset tudtam biztosra, ő is csak ráérzésre mondta a tippjeit. Mindegy, az volt a lényeg, hogy együtt zenekvízeztünk. Miután ez most csak 36 (3×12) feladványos volt, ezért gyorsan vége lett. Ezután elmentünk megnézni a vásárokat, meg a PC-, konzolrészleget, ezalatt is sokat beszélgettünk. Különben azért is szerettem régen is találkozni vele (ez 2009-2011 között volt), beszélgetni, mert van saját véleménye a dolgokról, és ez imponált már akkor is. És ahogy múltak az évek, persze még többet láttunk, még érettebbek lettünk, több téma szóba került. Az az érdekes, hogy vietnami létére választékosabban fejezi ki magát magyarul, mint egy átlag magyar. Ami megdöbbentett, amikor megkérdeztem, hogy milyennek látja a MondoCon-t ennyi év után, azt mondta, hogy semmi változást nem lát, minden ugyanolyan, mint régen volt. Mondja ezt úgy, hogy 2011 őszén volt utoljára...

Egyébként Dalcsata volt, amíg nem voltunk ott, Japánban a január 1-jei Uta Gassen után, ezt szervezték meg (ami nagyon jó ötlet), de ezt már nem akartuk meghallgatni. De 13.22 körül mondtam neki, hogy menjünk vissza, mert lassan vége, és én leszek az első, aki énekel. Kicsit késtünk, mert már ment a hagyományos karaoke, de mutattam magam, hogy ott vagyok, és ugye lehetek én a következő? Micsoda beszéd az. Amit énekeltem, az pedig a Super Robot Wars V-ből a NEW BLUE. Amiről annyit írtam, hogy mennyire imádom. Nagyon el akartam énekelni, megmutatni a nagyközönségnek ezt a csodát. És annyira imádtam énekelni, hogy azt szavakba nem tudom önteni. A legmagasabb hangok ugyan most sem jöttek ki, el is döntöttem, hogy nem fogom erőltetni. De így is nagyon jó volt. Annyira jól éreztem magam, miközben énekeltem, és mondták többen is, hogy látszott, hogy szeretem ezt a dalt. Ezt nem lehet nem szeretni. Hikimisa is mondta, hogy lenyűgözte, hogy milyen magas hangot tudok kiénekelni. Mondta, hogy szerinte neki nem menne. Pedig egyébként van neki is hangja, egyszer régen énekeltünk együtt magunknak, és ha motivált lenne abban, hogy énekeljen, és sokat gyakorolna, akkor művelne csodákat versenyeken. Ami énekemet illeti, azért mert nem sikerült felénekelni december 5-én a dalt, attól még a gyakorlás nyomai ott vannak, ennek a gyümölcse volt az előadás, amit nagyon élveztem. Egy kicsit még maradt, beszélgettünk, aztán ő elment, valamit elintézni, de visszajön. Most nem nagyon akartam erőltetni, de amikor régen volt MondoConon, akkor mindig azt csináltuk, hogy elemeztük a hallott dalt, meg az énekest. Miért ezzel áll ki, ennek versenyre kellene mennie, az meg hol volt, amikor az önkritikát osztották, mert ilyennel kiállni énekelni... És ezzel szórakoztattuk egymást.

Addig Orsival beszélgettem, amíg nem jött vissza. Ő még éhes is volt, úgyhogy mentünk a karaoke terem elé, ott van a szokásos japán kajálda, ott vett magának... háromszögrizst. Mi is annak a neve? Amíg sorban álltunk, beszélgettünk, felcsendült egy régi "kedvenc" a Vampire Knight-ból a Futatsu Kodou Akai Tsumi. Erre mondtam Orsinak, hogy vannak a mainstream dalok, amiket minden egyes karaokén elénekelnek, de jól senki nem tudja elénekelni őket. Visszamentünk, amint sorra került, közben Hikimisa is visszajött. Most inkább figyeltük az énekeseket. Egyébként is nemsokára én következtem. A második dalom a GARO -VANISHING LINE-ból a Sophia. Tegnap teljesen spontán jutott eszembe, hogy elénekelhetném ezt a dalt. Habár nem gyakoroltam ezt a dalt, de úgy éreztem, hogy át tudom adni azokat az érzelmeket, amiket ez a dal közvetít. Ez most nem igazán jött be, mert nem nagyon volt hangom. Kicsit erőltettem az énekemet. Mert mindig, amikor beszélgettünk, mondtam neki valamit, szinte mindig kiabáltam, hogy a tömegben hallja, amit mondok. De ha másért nem, érdemes volt megmutatni ezt a dalt. És nem is énekeltem többet. Tehát JAM Project és Okui Masami, ez a mai mérleg. Mindig is ilyen jó mérlegem legyen. Imádom mind a kettőt. Mondjuk Okui Masami benne van a JAM Project-ben, de van mit imádni rajta külön, mert amit szólóénekesnőként csinál, az egy csoda.

Nem sokkal az énekem után Hikimisa szólt, hogy megy, én meg elkísértem. Ahhoz képest, hogy csak a bejáratig terveztem menni vele, elmentem vele egészen Kőbánya alsóig, a 151-es buszhoz. Ezen út alatt is beszélgettünk, amikor felszállt a buszra, megígértük egymásnak, hogy mindenképp találkozunk még személyesen. Egyedül mentem vissza, de mire visszatértem, már ment a Jpop, Kpop videoklip vetítés, Leea, Orsi, Mystra, Tsuki voltak a karaoke terem előtt álltak. Kicsit beszélgettem velük, de később felhívtam Wakát, hogy merre van. Miután eligazított, lementem a PC-khez, láttam, hogy ott Rocket League-ezik. Ott szurkoltam neki, de sajnos vesztett. Ezután szétnéztünk kicsit. Láttam, hogy a retro konzoloknál szabad a Nintendo GameCube, benne a Mario Kart: Double Dash!!. Meginvitáltam egy játékra, bár elmondása szerint még soha nem játszott ezzel a Mario Karttal. Aztán végig második volt. Na emeltük a tétet, most 100cc-n játszottunk (előző 50cc volt értelemszerűleg). Itt változatosabb lett az eredmény, de összességében itt is második volt a végelszámolásban. Van érzéke a játékokhoz, ne sajnáltassa magát.

Már majdnem 18 óra volt, ezért elindultunk vissza a karaoke terem felé, de még mindig a videoklipek mentek. Viszont meglepetésre a sikongatás csak elenyésző volt. Valószínűleg azért, mert a zene is halkabb volt a megszokottnál. Így most meg lehetett maradni a karaoke terem közelében. Csak majdnem negyed 7-ig tartott, amikor eredetileg 6-kor vége van. Közben Mazsibazsi mondta, hogy már inkább menne haza. Mivel most is telekocsisat játszik, ezért megkértem, hogy ha van hely, engem is vigyen haza. Volt. Még kicsit maradtunk, elbúcsúztunk a többiektől. De még nem indultunk el, hanem le a földszintre, ugyanis Wakát is elvitte volna, de ő még hallani akarta az eredményhirdetést. Miközben vártuk a karaokés eredményhirdetést, szegény Mazsibazsit hullára lefárasztottam. Egyébként is szeretem szívatni, mert szeretem látni a reakcióit, de ma különösen látszott mennyire élvezi, hogy L'art Port L'art Társulat, ezen belül is Besenyő Család idézetekkel fárasztom. Ráadásul beszállt ebbe Waka is, mert ő is nagy L'art Pour L'art rajongó. Miután vége lett az eredményhirdetésnek, elindultunk hazafelé. De Waka végül maradt, ugyanis mindenki, aki részt vett a Dalcsatában (így ő is), kaptak közösen egy tortát, abból még ki akarta venni a szeletét, de őt már nem vártuk meg. Igen, amikor ilyen nagyon oldott, bolondos hangulatom van, akkor vigyázni kell velem, mert halálra fárasztom a másikat.

Tehát, hazavitt, és letett. Jó volt ez a MondoCon, nagyon örültem mindenkinek, különösen Hikimisának, hogy visszatért. Mondta, hogy elképzelhető, hogy jön tavasszal is, ki fog derülni.