Rádiót legtöbb esetben nemcsak a zene miatt hallgatok, hanem mert átjön annak a helynek a hangulatvilága, ahonnan származik az adott rádióadó. Kicsit az elvágyódás jele is, hogy az utóbbi időkben külföldi rádióadókat hallgatok. Nem utolsósorban minőségi magyar rádióadót szerintem nemigen lehet manapság mondani. Nagyon nem tetszik az a tipikus állandóan vidám, minden szép és jó beszédstílus, amire teljesen nyilvánvalóan rájátszanak. A hírek meg...
Maradjunk annyiban, hogy vannak jobb rádióadók Európában. Ahol bár a beszédstílus ugyan hasonló, mint a magyarok esetében, mégis jobbam elhiszem nekik. Ebbe jó eséllyel az is közrejátszik, hogy az angol és a német alapvetően optimistább nép, és ez hozzájárul ahhoz, hogy még ha rá is játszanak a beszédstílusukra, mégis hitelesebbnek hangzik a beszédük.
Az utóbbi kb. 2 hónapban alapvetően német rádióadót hallgatom (Radio Köln), amiről írtam is korábban. Zenei téren továbbra is nagyon jó, mert változatos a zenei kínálat, és mivel szeretem a német nyelvet hallgatni, így számomra ideális. De az utóbbi időkben visszaszoktam az angol rádióadóra, amit hallgatok néha (Heart North West). Azért, mert a Google profilomban fotóalbumokba tettem a képeket, és jó sok képet tárolok ott amit Angliában fényképeztem, és ahogy nézegettem őket, megragadt a környék hangulata. Ezt a rádiót szoktam hallgatni, amikor Angliában vagyok. Szeretek Angliában lenni, mert kellemes, nyugodt hangulata van. És ez arra inspirál, hogy minél többet legyek kint, mozgékonyabb vagyok ott.
Hogy egy kicsit jobban megélhessem ennek a hangulatát, hallgatom itthon az angol rádióadót. Az elején szívesen hallgattam őket, de most már kezdek belefáradni abba, hogy sokszor hallok egy-egy dalt. A Heart ugyanis nem a változatosságáról híres. Úgy képzelem el, hogy van kb. 100-150 dalból álló repertoárjuk, abból válogatnak. Ugyanis gyakran előfordul, hogy egy nap több dalt is megismételnek. De nemcsak egy nap, hanem hosszútávon. Egy idő után kifejezetten idegesítő már isten tudja hányadjára hallani olyan dalokat, mint például a Backstreet Boys: Everybody (Backstreet's Back) vagy Amy Winehouse: Rehab. Van még néhány, amit időtlen idők óta megállás nélkül nyomatnak. Egy ilyen sokadik lejátszás után döntöttem úgy valamikor hónapokkal ezelőtt, hogy többet nem hallgatom ezt a rádióadót. Persze egy bizonyos idő után mindig visszatérek hozzájuk, de ez a lelkesedés tart pár napig, amíg nem hallom sokadjára akár a fentebb említett két dalt, aztán megint elegem lesz. Pedig még csak nem is zavarna annyira a "Turn up the feel good!" szlogenjük. És olyan néven futtatott műsorblokkuk, mint például "Feel good weekend" meg ilyenek. Bár tény, hogy aki egy kicsit gondolkodik, abban joggal merülhet fel a kérdés, hogy aki állandóan jól érzi magát, az mihez viszonyítja a maga "jó érzését"? Mennyire becsüli meg azt, hogy jól van? Ugyanakkor aki volt már Angliában, az tudhatja, hogy a britekre rettenetesen jellemző ez a "feel good" attitűd. Például ha születésnapot, ha karácsonyt, ha szilvesztert ünnepelnek, ők azt nagyon megünneplik. Szeretik kívülre azt mutatni, hogy ennyire jól érzik magukat a bőrükben, persze, hogy mi van belül, az megint más kérdés. Hasonlóképp vannak egymással is. A britek sokkal közvetlenebbek egymással. Még a régóta nem látott, nem annyira közeli ismerősöket is nagy örömmel, öleléssel köszöntik. Úgy, ahogy mi szinte csak az igazán jóbarátainkat, családtagjainkat. Persze, hogy a britek részéről ez mennyire hiteles, az megint csak más kérdés. A lényeg az, hogy amilyen az angol kereskedelmi rádió, az kellőképpen reprezentálja az angol mentalitást. De azon is el szoktam gondolkodni, hogy igazából ezzel nincs gond. Igazság szerint ez az attitűd is hozzájárul ahhoz, hogy szeretek Angliában lenni. Rájöttem arra, hogy ha elengedem azt, hogy nem mindenki közeledik hozzám őszintén, és nem veszem annyira komolyan (érzelmileg), hogy megölelnek, akkor miért is ne? Az ölelés maga jó dolog. Aki meg tényleg kedvel, azt úgyis lehet érezni, és attól tényleg jól esik, ha megölel. A többiek meg kellemesebbé teszik az Angliában eltöltött időt. Viszont a rádióban is folyamatosan arról beszélnek, hogy milyen változás várható a Brexit után. Ezt rettenetesen lehangoló hallani. és ez is visszaveti a lelkesedésemet Anglia iránt. Mondjuk engem érdekel, hogy mennyivel lesz másabb Angliába utazni? És akkor is nehéz dolgom lesz, ha úgy döntök, hogy kimennék ismét szerencsét próbálni, hogy a nővérem kint él? Az biztos, hogy az angolokra nehéz időszak vár, ha tényleg kilépnek az EU-ból.
A német rádióadót viszont ha hallgatom, akkor sokkal hosszabb ideig egyhuzamban. Változatos a zenéjük, és a beszédstílus sem olyan, hogy mindenáron azt promózzák, hogy mennyire jól vannak. Nyugodtabb, kellemesebb, és az egész valahogy természetesnek hat. Szeretek beszélgetni a német ismerőseimmel, mert természetesnek érzem azt, ahogy viszonyulnak hozzám. Rendesek, jó fejek, némelyeknek még humora is van. Nem utolsósorban gyakorlom velük a német nyelv használatát. Nem mondom, most is nagyon nehéz. Most is előfordul, hogy csak a névelő miatt nézek ki a szótárban egy-egy szót, amúgy azt tudom hogy van németül. De hát a névelőtől függ a ragozás ugye... De azt például már egész jól tudom magamtól alkalmazni, hogy összetett mondatoknál mely kötőszó után milyen szórend van. Nem feltétlen forradalmi a megállapításom, de német ismerősök által nagyon jó gyakorolni. De mivel még nem voltam se Ausztriában, se Németországban még, ezért csak így tudok a németekről véleményt mondani. Közvetlenül, személyesen nem ismerek egyet sem. De mindenki, aki találkozott németekkel, mind azt mondják, hogy nagyon rendesek, segítőkészek és közvetlenek.
Úgyhogy ha választhatnék (márpedig miért is ne választhatnék), akkor egyértelműen a német rádiót hallgatom szívesebben. Többféle zene szól, és természetesebb a beszédstílus. Nem utolsósorban a német nyelv hangzása nagyon közel áll hozzám.
