Az új Haikyuu!! CD

Megjött az SPYAIR: Orange CD, amit a CDJapantől rendeltem!

Igazából hirtelen jött a rendelés ötlete, ugyanis korábban azt láttam a CDJapannél, hogy a CD-t már csak "Backorder"-ben lehet megrendelni, ami úgy szokott lenni, hogy 2-4 héttel a rendelés után szállítják ki. Ezt valahogy úgy képzelem el, hogy azért van, így, mert az összes előre legyártott példány elfogyott már, és előre nem terveztek a CD-ből többet gyártani. De teljesítik a rendelést, ha rendelnek annyi példányban, hogy megérje legyártani őket. Ilyennel egy magyar kiadó honlapján, a Hungarotonnál találkoztam, ahol egyszer régen azt írták, hogy ha 25 példányban rendelnek egy adott CD-ből, akkor legyártják. Így képzelem el a CDJapannél is a "Backorder"-t.

Ezt láttam ennél a CD-nél is, és azt gondoltam, hogy már csak körülményesen juthatok hozzá, mert előre felvásárolták az összeset. Aztán egyszer csak láttam, hogy mégis van készleten a CDJapannél, így rendeltem belőle, hogy biztos jusson nekem is.

Szerencsére sima légipostával is rendben megérkezett, sőt jól is jártam, ugyanis a posta kevesebb ÁFÁ-t számolt, mint amennyit ténylegesen fizettem a CD-ért. Én is azt gondoltam, amit hallottam másoktól, hogy a posta találomra becsüli meg a rendelés összegét (amit azoktól hallottam, akik nagyon rosszul jártak a ÁFÁ-val), de Airisut megkérdeztem, és mondta, hogy a feladótól kapják meg az összeget, az alapján számolják ki a ÁFÁ-t. Ki is számoltam, hogy pont annyi ÁFÁ-t fizettem, hogy csak a CD-ért, de a postaköltségért nem. Megnéztem, csak a CD ára szerepel a dobozon, és gondolom, erre kalkulált a posta. Illetve azt számoltam még ki, hogy a kezelési költséggel együtt fizettem annyit, mintha a szállítási költségért is fizettem volna ÁFÁ-t.

Egyébként a CDJapannél te döntheted el, hogy előre kifizeted az ÁFÁ-t, vagy a postának fizeted ki utólag. Ez nagyon korrekt tőlük, de én két ok miatt választom azt, hogy a postának fizetek utólag.

1. Ha ne adj isten, elvész a csomag, legalább az ÁFÁ-t ne bukjam. Sovány vigasz (ráadásul itthon is elveszhet), de csökkenthetem a veszteséget.
2. Amikor E-mailben jön az értesítés a fizetési kötelezettségről, akkor megadják a csomag azonosítóját is. Nekem le van töltve a posta alkalmazása, tehát félig (Magyarországon) így is nyomon tudom követni, hogy merre jár a csomagom. Sőt! A fontosabbik felénél! Hiszen, ha elkallódik a csomag, az legtöbbször Magyarországon történik meg, tehát a csomagom végsősoron biztonságban van. Így nem kell a regisztrált légipostáért külön felárat fizetni.

Megkérdeztem Airisutől azt is, hogy ha a CDJapannek fizetném ki az ÁFÁ-t, akkor megúsznám-e a kezelési költséget, mire azt mondta, hogy akkor is kell, csak nem 800 forintot, hanem 500 forintot. Tehát összességében nem nyerek sokat az előre fizetéssel, sőt, ha a kezelési költséget is a CDJapannek fizetem ki, akkor bukom azt, hogy követhetem a csomagot. Tehát a csomag követéséért csak 300 forintot fizetek, annyiért meg már bőven befigyelhet.

Furcsa dolog ez a vám és ÁFA-fizetés bevezetése az EU-országaiban, nekem most az jön le, hogy lehet ezzel is ügyeskeni. Aztán, hogy ez mennyit számít, elég okos vagyok-e, nem tudom, nekem ezek a tapasztalataim.

A dalokról nem fejteném ki külön a véleményemet, már megírtam az animés blogomban, akit érdekel itt elolvashatja. De a kiadványt megmutatnám néhány képben.

Csak a szokásos Sony Music és japán minőség, nem is kell lejjebb adni a várakozásokból. Nagyon hasonlít egyébként a One Day kislemezhez, annak is hasonlóképp nagyobb alakú, kihajtható tokja van. Csak az nemcsak annyival jobb, hogy ahhoz DVD-t adtak, hanem több papír is volt benne. Milyen szép lenne, ha nem is csak DVD-t, hanem Blu-rayt mellékeltek volna ehhez a kiadványhoz és legalább a movie videóját láthatnánk. Megkapnánk, mint egy előzetes, akkor lenne csak igazán becses ez a kiadvány!

De így is nagyon jól jártam, a CD-t meg ott őrzöm a legbecsesebb animés gyűjteményeim között. És meg is van ezzel az összes SPYAIR által énekelt Haikyuu!! CD.

A legrosszabb Haikyuu!! kislemez

Micsoda cím így beharangozni a legújabb japán CD-szerzeményt, mely nem más, mint a CHiCO with HoneyWorks: Kessen Spirit kislemeze, mely a Haikyuu!! TO THE TOP szériájának első endingje volt. Természetesen az anime editiont vettem meg, hiszen egyáltalán nem vagyok érdekelt az együttesben. Bár az Ao Haru Ride openingjük kifejezetten tetszett, ezzel a Haikyuu!! endinggel úgy vagyok, hogy jó… legyen, tudomásul veszem, hogy a Haikyuu!! univerzum része lett egy női előadós dal is.

A Kuroko no Basket-et mondjuk előbb láttam, de a Haikyuu!!-nál kifejezetten örültem, hogy amíg csak az első három évad volt (még nem volt meg a TO THE TOP! amikor először néztem meg az animét), kizárólag férfi előadók éneklik az opening és ending dalokat. Hiszen a fiúk dominálnak. Ha van anime, ahol a csajok csak a háttérben vannak, akkor az a Haikyuu!! (ezért is van annyi LMBT rajongója az animének). Abból a szempontból érthető, hogy egy átlag Shounen animének nők is énekelnek betétdalokat (elsősorban endingeket), hiszen vannak női szereplők is és a nők által énekelt dalok lényegében a női karakterek érzésvilágát, attitűdjét reprezentálja. A Haikyuu!!-ban ott van ugye a két menedzserlány (a hetero rajongók nagy örömére), illetve ritkán láthatunk női röplabdát, de végig a háttérben vannak, ezért nem indokolt női előadó által énekelt betétdal. És a TO THE TOP!-ra megtörik ez a szokás.

Abból a szempontból egyébként becsületes munkát végeztek, hogy a dal dinamikus és nem ilyen kellemetlenül nyávogó női előadó énekel (nem kell messzire menni, hogy érthető legyen, mire gondolok, a Boku no Hero Academiának van egy-két olyan endingje, amitől a falra mászok), hanem van erő a hangjában. Igyekszik hű lenni a dal dinamikájához és amennyire csak lehet alkalmazkodni az anime légköréhez. De a “legrosszabb Haikyuu!!-dal” címtől ez sem menti meg, mert egyébként maga a dal nem innovatív és nincsenek benne olyan dallamok, témák, amik arra inspirálnának, hogy többször végighallgassan ismétlésben a dalt. A másik, meg nem érdekel, mennyire hangzik szexistának, de egy nő, akármennyire is igyekszik, nem képes reprezentálni a férfiak által képviselt erőt, energiát. Ezen még a dalban hallható háttérkórus sem segít.

Maga a kislemez is nagyon furcsa kiadvány, hogy a borító teljes egészében fordítva volt a tokba téve gyárilag. Ebben a CD-hez csomagolt OBI lehet a főbűnös, mert valamiért fordítva nyomtatták rá az információkat. Az is furcsa, hogy a borító két négyzet alakú papír és nem az a kihajtható, ahogy szokott lenni. Ennek a mikéntjéről is meghallgatnék egy előadást, de egyértelműen a dallista az, amivel a legnagyobb bajom van. Hogy van az, hogy csak a B-side track-nek, a BGM-nem tették rá a karaoke verzióját, a címadó dalnak nem? Annak csak az “anime size” változatát tették a kislemezre. Ha a ending dal karaoke változatát is magaménak akarnám tudni, akkor meg kell vegyen a kislemez Artist Edition változatát is, azt meg biztos nem.

Nos, kár érte. Gyűjteménybe azért megfelel, mert a többi Haikyuu!! kislemez között azért jól mutat. Egészen pontosan így.

Thalia: Arrasando

Továbbra is szeretnék megemlékezni az ezredforduló környékén nagy sikert aratott mexikói és dél-amerikai albumokra, egyrészt hogy egy kicsit helyére tegyem a megítélésüket, másrészt meg kicsit meglep, hogy van rájuk kereslet és mára sokkal inkább ritkaságnak számítanak a mexikói és dél-amerikai zenei kiadványok. Főleg Thalia albumait nehéz megtalálni. Mondjuk a Thalia-Natalia Oreiro párosból Thalia volt nálunk a kevésbé sikeres. Bár nem maradt el sokkal Natalia Oreirótól, de nem Thalia volt a magyar lemezeladási listák élén, talán annak idején kevesebbet is gyártottak belőle, így mostanra ritkaságnak számít, és bizony egy-egy albumáért többezer forintot is elkérnek. Hasonlóképp nehéz megtalálni az Arrasando albumot, mely szintén sikeresnek volt mondható a maga idejében.

A kiváló Amor a la Mexicana album után Thalia itt kezdett elmozdulni az elektronikus zene felé és kikacsintani Amerika felé, hogy onnan aztán a nagyokhoz hasonló világhírű karriert fusson be. Az eredmény? Tudunk róla azóta, amióta lecsengett nálunk a dél-amerikai sorozat-láz? Igen, annyira volt sikeres a kísérlet. De hogy milyen volt az első ilyen próbálkozása? Szerintem kifejezetten ígéretes. Ez még az az album, amire rá lehet mondani, hogy ha elektronikus zenével akarja meghódítani a mainstream zeneipart, ám legyen, de legalább itt még érzékelhető, hogy van stílusa. Itt még megkülönböztethető a többiektől és alapvetően egész jókra is sikeredtek a dalok. Az alábbiak.

1. Entre el Mar Y Una Estrella
2. Regresa a Mi
3. Reencarnación
4. Arrasando
5. No Hay Que Llorar
6. Quiero Amarte
7. Suerte en Mi
8. Menta Y Canela
9. Tumba la Casa
10. Pata Pata
11. Siempre Hay Cariño
12. Rosalinda

És nem is mindegyik dal elektronikus. Az Entre el Mar Y Una Estrella is lassú, kellemes dal, ahogy a Siempre Hay Cariñóban is az élő hangszerek dominálnak. Illetve hát ott a Rosalinda is, amelynek mexikói sorozat betétdala lévén autitentikusabb hangzása van. De ezek sem feltétlen az Amor a la Mexicana album dalai alapján íródtak, sokkal inkább az elektronikus dalokhoz írták az élő hangszerelésű dalokat is, ami abból a szempontból mindenképp jó, hogy az album így egységet alkot. Ugyanakkor az elektronikus dalokat is dicséri, hogy jól megférnek mellette az élő hangszerelésű dalok is.

Az egész album teljességgel vidám hangulatú, a dalok élnek, megerősíti a hallgató jókedvét. Egyedül a No hay que llorar az, ami szomorkásabb, de azon sem sírnánk feltétlen, mert sokkal inkább vigasztaló, bíztató, semmint elmélyítene a bánatunkban. Leginkább akkor szoktam ilyen dalt hallgatni, amikor valami bánt, de nem annyira, csak akkor jól esik egy kis lelki segítség, hogy felálljak és tovább tudjak lépni. A pozitív hangulat abban is tetten érhető, hogy a dalokban a magas hangok dominálnak. Mint az énekben, mint a zenében, a pozitív hangzás okán pedig csak még inkább hallgattatja magát az album. Főleg, hogy az énekesnő jól énekel, a dalok jól meg vannak írva. A szöveghez csak felületesen tudok hozzászólni, mert csak egy kicsit tudok spanyolul. Nagyon mélyenszántó, az élet titkait megfejtő szövegre nem kell számítani, inkább könnyed szövegeket írtak, mely igazodik a zene hangulatához. Bugyutának semmiképp nem mondanám, csak könnyedén veszi az életet. És jó érzés hallgatni az életnek azt a könnyedségét, amit Thalia prezentál nekünk ezzel az albummal.

A borító teljességgel nőies ezzel a rózsaszín árnyalatokkal. A háttér is, meg Thalia képeit is mindenhol rózsaszín színárnyalatot kapott. Néhány képen Thalia is erősen női pózban van (jó példa erre az első borító képe), ez is erősíti az album női mivoltát, ami kár abból a szempontból, hogy emiatt szinte teljesen kizárja a férfi hallgatóságot a közösségéből. Emiatt is volt gúny tárgya ez az album, nemcsak a mexikói sorozatok miatt.

Az album tökéletesen teljesíti funkcióját. Lazán, könnyedén szórakoztat, a szövegek nem tárják fel az élet igazságait, de szórakozásként nagyon jó hallgatni ezt az albumot. Erre rá lehet mondani, hogy ha Thalía meg akarja vetni a lábát az amerikai, mainstream zeneiparban, akkor ez az album jó alapot szolgáltat hozzá, és nagyon jó lett volna, ha a későbbiekben is megmarad ennél a zenei vonalnál, nem megy el abba a nagyon dallamtalan, mondanivalónak még a csírájával sem rendelkező dalokba. Lehet, hogy többre vitte volna. De ha nincs más, akkor itt ez az album, mely a maga hibáival együtt is szerethető, hallgatható.

Ének: 8/10
Zene: 7/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ Remek, könnyed pop album.
– Hiányzik a minőségi latin pop hangzásvilág.

80%

SPYAIR – One Day kislemez

Újabb CD-vel gazdagodott a gyűjteményem, méghozzá nem is akármivel. A Haikyuu!! TO THE TOP 2nd endingjének kislemezével. De hogy hogy jutott el hozzám, az sem akármi.

Mert két hónapig dekkolt a postán. Nem tudtam, hogy mi történt, már azon kezdtem el dühöngeni, hogy meglopott a posta. Tényleg teljesen lemondtam róla, erre ma váratlanul megérkezett. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy a vám miatt nem kapom meg, ott állt a csomag, hogy most rátegyék a vámot, vagy sem. Úgy tudom, hogy €22 összegtől terhelik meg vámmal, de éppen nem volt meg €22. 2.688 yen volt postával, az is megfordult a fejemben, hogy szándékosan vártak vele ennyit, hogy gyengüljön az Euró-Yen árfolyam annyira, hogy rátehessék a vámot. De hát a két deviza árfolyamára semmi hatása nincs Magyarországnak, úgyhogy nagy nehezen (gondolom, nagyon nehéz szívvel), de átengdtél. És m végül megjött. Nagyon megörültem neki. De tényleg, már morfondíroztam magamnak, hogy kérjem vissza a CDJapantől a pénzt és rendeljem meg újra, regisztált postával, vagy mi legyen, hogy meglegyen.

Azért rendeltem meg ezt a kislemezt, mert ugyan a elérhető Spotify-on is, de más dallistával. Csak a One Day hallgatható online, meg második dalként egy “ULTRA” nevezetű szám. Az valami instrumentális dolog, annyira nem érintett meg. Két dal, az olyan, hogy örültem a szerencsének, tudom hallgatni az endinget, de így teljesen más. Főleg akkor döntöttem el, hogy megrendelem, amikor a Video Game Music Database-en kép formájában láttam, hogy mit tartalmaz a kislemez. Nem akartam hinni a szememnek, ez valami gyönyörűség. És tényleg!

Ilyet én még nem láttam. Sokkal nagyobb, mint egy átlagos CD. Meg is lepődtem, mert A4-es méretű dobozt kaptam (szerintem a mérete miatt is fennakadt a vámon). Súlya alig volt, de azt hittem, hogy szinte könyv mérete lesz. Sokat nem tévedtem, kisebb könyv méret. Ez a CD külön kuriózuma lesz a Haikyuu!!-gyűjteményemnek. Természetesen a bal oldali részén belül vannak a belső papírok.

Soha nem láttam még, hogy egy CD-nek ilyen nagyméretű borítója legyen. A belső oldalak megemlékeznek az eddigi SPYAIR-es Haikyuu!! openingekről.

És csak, hogy teljes legyen a kép, a füzet utolsó oldalát is lefényképeztem.

Azért tesznek arról a japánok, hogy letöltés ide, Spotify oda, azért vegyél még CD-t. Ezt nagyon megérte.

Bár az igazat megvallva, a DVD egy kicsit csalódás számomra. Mert azért a Full HD felbontás ma már alapvető követelmény. Látszott, hogy nem Full HD, 1024×576-ra tippelem a felbontást. De az egész tartalom csupán 5 perc, a három opening és ending videó van rajta. Azért a fájl mérete eléggé kicsi, hogy akár Full HD-ben is simán ráférjen a DVD-re. A Blu-raynek jobban örültem volna, Full HD-ban a non-credit SPYAIR openingeket és endinget nézni, már tényleg non plus ultra lett volna.

De végre megvan ez is, így lett számomra teljes a kislemez.

The Corrs: Forgiven, Not Forgotten

Egy ideje szeretnék már egy The Corrs albumról részletes ismertetőt írni. És hogy szinte csak pozitívat írjak az együttesről, ezért arról az albumról írnék, amelyiket a legjobbnak tartom. Érdekes az, ha egy együttesnek az első albuma bizonyul a legjobbnak. Általában valamelyik későbbi szokott lenni a legjobb album, amikor már van tapasztalatuk zeneszerzésben, így a zenei stílusuk is kellőképpen kiforrott. Általában azon együttesek első albuma szokott a legjobb lenni, melynek későbbi albumai beépülnek a mainstream zenei irányzatba, és inkább trendeket követnek. A The Corrs esetében valamivel árnyaltabb az összkép, de az biztos, hogy az első album a legjobb tőlük.

Ebben az albumban mutatja meg leginkább az együttes, hogy miért szeretem őket és ad egy átfogó képet is arról, hogy általánosságban milyen zenét szeretek. Alapvetően nem egy nagyon különleges zenei világú albumot kell elképzelni, de kellőképpen egyedi a dalok hangzása ahhoz, hogy sajátságos legyen az egész album atmoszférája. Az pedig különösen becsülendő, hogy a ’90-es évek zavaros zenei korszakában valami egyedivel jöttek elő. Kis túlzással, mint a lótuszvirág a koszos, sáros vízben. Persze, nem egy tökéletes albumról van szó, de már itt érzékelhető volt, amire utaltam már korábban is az együttes kapcsán, hogy tudnak zenét írni, szeretnek is zenét írni, Andrea pedig nagyon szépen énekel. És valahogy ennél az albumnál állt össze minden. A zene szinte minden esetben harmonizál a szöveg mondanivalójával, a dalokat nagyrészt élő hangszerekkel élő hangszerekkel vették fel és kellőképpen változatos az album. A 15 dal összesen 49 perc hosszú.

1. Erin Shore (Traditional Intro)
2. Forgiven Not Forgotten
3. Heaven Knows
4. Along With The Girls
5. Someday
6. Runaway
7. The Right Time
8. The Minstrel Boy
9. Toss The Feathers
10. Love To Love You
11. Secret Life
12. Carraroe Jig
13. Closer
14. Leave Me Alone
15. Erin Shore

Alapvetően szeretem az album fő témáját. Az egész albumnak van egy kellemes atmoszférája, amiből az érzékelhető, hogy a The Corrs tagjai magánemberként tényleg pozitív személyiségek. Érdekes, hogy pont a legfájdalmasabb dal lett az album címadó dala, mintha az lenne az album fő témája. Én inkább úgy értelmezem magamban, hogy az a dal az album kiindulópontja, mint a “forgiven, not forgotten” érzés adná az egész album alaptémáját, minden más érzés, ami a többi dalt inspirálta, csak utána jöttek. Mintha annak lenne a következménye. Mind az ének, mind a zene komoly érzelmi fejlettségről árulkodik. Ez a nagy előnye annak, ha valaki saját maga írja a dalokat, mert az óhatatlan, hogy beteszi a saját érzéseit, ezáltal lesznek a dalok személyesek és aki tud azonosulni velük, az jobban át is tudja élni a mondanivalót.

Bár teljesen nem alkot egységet az album. Egyrészt már itt is hallhatók olyan dalok, melyek szövege erősen problémás, nehezen értelmezhető. Erre jó példa a “Runaway”, amit elég nehéz értelmezni, hogy miért is futna el, ha a srác nem szeretkezne vele? Ráadásul pont Andrea az, aki erőszakoskodik, hogy feküdjön le és tegye a dolgát, különben elszalad. Ráadásul zeneileg is mély érzelműre akarták kihozni, de nálam még az se sikerült. Tehát már itt is kapunk példát arra, hogy mi lesz később a probléma az együttessel. Meg az egységet erősen megkérdőjelezi az is, hogy a címadó dalban arról énekelnek, hogy el vagy bocsátva, de soha el nem felejtelek, rá pár percre, meg a “Someday” című dalban már az a fő téma, hogy egy nap el fogsz felejteni. Ugyanígy rettenetesen disszonáns az, hogy a “Closer” című dalban az intimitás jelentőségéről énekelnek, rögtön utána meg hogy “Leave Me Alone” … Mind a kettő lehet érvényes, csak ha hallhatóan egy koncepcióra terveznek egy albumot, akkor ott nehezen fér meg két egymásnak ellentmondó témájú dalszöveg. Ez az egész “Someday, you’ll forget me” és “Leave Me Alone” jellegű szöveg pont egy olyan együttesnek áll rosszul, akik nemcsak hogy komolyan gondolják a zenélést, egy koncepcióra tervezik az albumukat, ráadásul láthatóan és hallhatóan érettebbek érzelmileg.

És az, hogy ez az együttes legjobb albuma, azért érezteti, hogy ezek a problémák később komolyabban előjönnek. Pedig pont azért nagyon jó ez az album, mert itt hallható a leginkább az együttes egyénisége, hogy akik rajongtak / rajonganak értük, azok pontosan miért is szeretik őket annyira. Ez az album nemcsak hogy többségében élő hangszerekkel lett felvéve, hanem ezen az albumon használják a legtöbbet azokat a hangszereket, melyek által kicsit népi hatásúak a dalaik. Mintha ezzel az albummal azt is akarták volna demonstrálni, hogy mennyire hűek a gyökereikhez. És ez nagyon jól áll nekik, hallhatóan lubickolnak a dalokban. Élmény volt nekik feljátszani a dalokat, élvezték a felvételeket. Ráadásul az első dalokat (demófelvétel, talán?) egy házi stúdióban vették fel a szülővárosukban, ahol már 8 dalt rögzítettek. Ez is jelzi azt, hogy kész tervük volt az albumhoz. Azt talán érdemes lenne tudni, hogy a problémás dalokat mikor vették fel. Ha később, Amerikában (a későbbi dalokat ott vették fel), akkor az már jó eséllyel produceri ráhatással történt meg.

Összegezve a gondolatokat, pont az erényei miatt kár, hogy komolyabb hibái vannak az albumnak, mert akár a ’90-es évek legjobb albumai között is jegyezhetnénk a Forgiven, Not Forgotten-t. Hiszen nagyon szép dalt választottak fő témának, ráadásul a mondanivaló is érvényes, hiszen sokan átéltek olyan, vagy ahhoz hasonló érzéseket, amiről az a dal szól, hallhatóan több dal is annak utóhatásaként születhetett, de az a három dal, ami a problémát okozza, azok rontják az összképet. Ráadásul a “Someday” és a “Leave Me Alone” dalokért azért is nagy kár, mert zeneileg azok is nagyon jól meg vannak írva. De ha kiemeljük pozitívumokat, akkor egy kiváló albumot hallgatunk. Érdemes tenni vele egy próbát, aki érzi a dalok mondanivalóját, az nagyon fogja szeretni ezt az albumot.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 9/10

+ Komoly koncepcióval készített album, egyedi és nagyon kellemes hangszerelés.
– Már itt megjelennek azok a hibák, amik később “védjegyei” lesznek az együttesnek.

83%

Pocahontas: Eredeti filmzene magyarul

A Disney filmzenék nagy ritkaságok lettek mára, és sajnos magyarul is csak a ’90-es években jelentek meg a dalok. Ebbe jó eséllyel az is közrejátszott, hogy távolról sem fogytak annyira, mint amennyire elvárható lett volna. Erre utal az is, hogy az Oroszlánkirály mellett csak a Pocahontas volt az a Disney filmzene album, mely egyáltalán felkerült a MAHASZ Top 40-es albumeladási listára. A ProVideo közleménye óta pedig tudhatjuk, hogy a Disney-nek vannak elvárásai az eladások kapcsán, hiszen azért került Magyarország tiltólistára a Disney Blu-ray-ek kiadásában, mert messze nem fogyott annyira, mint amekkora az elvárás lenne. Hasonló lehet a helyzet a filmzenékkel. Kifejezetten kevés példányszámban jelentek meg, így jó eséllyel nem is váltották be a hozzájuk fűzött reményeket… de inkább beszéljük elvárásokról. Mulant még láttam magyarul, esetleg a Tarzan, de az utána következők már biztos nem jelentek meg magyarul.

De itt a Pocahontas, melyért kár lett volna, ha kimarad. A Pocahontas magyar nyelvű dalai a jobb Disney dalok közé tartozik. Mert ugyan nosztalgiával átitatva emlékezünk meg például az Aladdin és az Oroszlánkirály dalokról, de ha “szakmaibb” füllel hallatjuk őket, akkor azért lehet érzékelni néhány dal esetében, hogy kifejezetten rosszra sikeredtek. A Pocahontas esetében viszont ki lehet jelenteni, hogy megtalálták végre a megfelelő énekeseket, akik méltó módon éneklik el a dalokat magyarul. Ezáltal önmagában a filmzenét hallgatva is átélhetővé válik a film története. Ami talán nem is gyerekeknek szól, mert elég komoly témát, problémát dolgoz fel. 1995 decemberében adták a mozik a rajzfilmet, és láttam is akkor. Arra emlékszem, hogy már 9 évesen is eléggé nyomasztó volt nézni. Azt értettem, hogy Pocahontas és John Smith azért nem lehetnek együtt, mert két különböző törzsből származnak, de hogy ez valójában mekkora probléma, azt akkor még nem is sejtettem. A kazetta egyébként 1995 karácsonya óta van meg

Úgyhogy nagyon emlékezetes ez nemcsak maga a film, de a filmzene is. Nagyon jól vissza tudták adni a megszokott Disney-hangzásvilággal a rajzfilm nyomasztó hangulatát. Emellett a magyar ének is nagyon jó lett. Nagyon bejön a Bergendy együttes kórusa, sok Disney dal magyar változatának színvonalát emelték az énekükkel. Aki ismerős lehet, az Koós János, aki a Macskarisztokratákban énekelt Thomas O’Pamacska hangjaként, illetve Janza Katalin az Aladdinban volt Jázmin énekhangja. Ezen az albumon van az abszolút kedvenc Disney dalom, a “Hozzád szól a szél”, amit rengeteget hallgattam annak idején. Nagyon szeretem az ilyen jellegű balladákat. Az albumot az “Ezer színnel száll a szél” angol nyelvű változata erősíti, ami az “If I Never Knew You” dallal együtt volt a klasszikus végefőcím dalai. A dalok a maga Disney stílusában lettek felénekelve, tehát az ének, ahogy a hangszerelés erősen érzelemdús, amolyan hatásvadász dalok. De itt nagyon jól sikerült, nagyon jól átadták a klasszikus érzelemdús mivoltát, emeli a mondanivaló jelentősségét.

Azért kár, hogy az album borítója eléggé egyszerű, pedig egy igényes, tartalmas borítóval is ki lehetne emelni a CD és kazetta minőségét. De ebben valami miatt sosem jeleskedett a Disney. Kicsit azt az érzetet adja, hogy kiadják a filmzenét, nyilván szól a maga minőségében, de a borító olyan érzetet ad, mintha csak valahogy piacra dobták, aztán vegyék az emberek, jöjjön a pénz belőle. Nálam egyébként a borító az, amit csak a nosztalgia miatt szeretek, ugyanis a Disney filmzenéket sokat reklámozták a ’90-es években a Donald Kacsa magazinban, és onnan maradt meg, mint emlék. Ezért vagyok megbocsátó a borítóval kapcsolatban. Disney gyűjteménybe jól jön, főleg mert ritkaság, de ezt az albumot a dalok minősége miatt lehet szeretni, de azért nagyon.

Ének: 9/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ A legjobb Disney klasszikus filmzene, ami megjelent magyarul
– Egyszerű borító

87%

Orsi: Ha lemegy a Nap

Nagyon sokan vannak, akik csak egy vagy néhány album erejéig voltak köztudatban, aztán úgy tűntek el, mintha nem is lettek volna jelen. Persze időnként megemlékeznek egy-egy nagysikerű dalára, készül róluk egy “Mi lett vele?” vagy “Így néz ki” jellegű műsor, vagy cikk, de érdemben senki nem emlékezik meg róluk. Az, hogy a nagyjáról nem érdemes, ez igaz, de most hadd essen szó egy olyan énekesnőről, akiről talán érdemes komolyan értekezni, és az első albumáról is, ő pedig Tunyogi Orsi.

No, nem azért, mert a ’90-es évek zavaros zenei világában egy olyan albumot hozott össze, ami példaértékű, hanem mert egyedi dalok kerültek fel rá. És ezt most nem gondolom se jó, se rossz értelemben. Nehéz dolgom van Orsival, mert egy énekelni tudó, és kifejezetten kellemes megjelenésű énekesnőről van szó, de sokáig, ahogy hallgattam az albumait, nem tudtam eldönteni, hogy ki a célcsoport. Kinek szólnak a dalai? Egy idő után aztán oda jutottam magamban, hogy Orsival arra akartak kísérletet tenni, hogy egy énekelni tudó énekesnő trendi dalokkal befut a rádiókban, ismertté, népszerűvé válik, de az albumain azok a dalok dominálnak, amik valami mélyebb mondanivalóval rendelkeznek. Tehát, a trendi zenékhez szokott fiatalságot átszoktatni a jobb zenék felé.

Hasonló lehet a koncepciója a Ha lemegy a Nap című albumnak, csak a kivitelezés messze nem lett hibátlan. Az albumon 14 dal van, és bár a címeken annyira nem érződik a kettősség, de érdemes kilistázni őket.

1. Baby, Baby
2. Ha lemegy a Nap
3. A Föld felett
4. Felgyúlt a tűz
5. Az utolsó ölelés
6. Választok egy csillagot
7. Dzsungel mélyén
8. Míg gyermek voltam
9. A legjobb dolog
10. Szállj sólyom szállj
11. Ha neked jó
12. Dzsungel mélyén (remix)
13. Ha lemegy a Nap (remix)
14. Generation Next

Tehát jól látható, hogy vannak dalok, amikkel a mai (akkori… tekintve, hogy 1997-es albumról van szó) fiatalságot akarta Orsi, vagy általa a dalok szerzője, Dorozsmai Péter megszólítani. Ha lemegy a Nap vált híressé Orsitól, 1997 egyik legismertebb dala lett, ez röpítette fel az albumot egészen a MAHASZ lista 7. helyéig. De hogy utána a többi dal, amit játszottak a rádiók, és készült belőlük videoklip is, miért nem tudtak befutni, ez számomra rejtély. Ott volt például A legjobb dolog, a Ha neked jó, melyből videoklip készült és a Dzsungel mélyén, melyből szintén készült videoklip. De ezek távolról nem kaptak akkora publicitást, mint a címadó dal.

Az, hogy akartak valamit mondani ezzel az albummal, az nemcsak az átlagosnál jobb zenében érhető tetten, hanem hogy az akkori (és lényegében a mai) trendeket, témákat igyekeztek költészetbe foglalni. Ebben valószínűleg nagyban közrejátszott, hogy Dorozsmai Péternek, mint a Korál együttes dobosának van némi fogalma a zeneszerzésről, ahogy Orsinak is lehet köze az énekléshez. Elég csak az apjára, Tunyogi Péterre gondolni, illetve Orsi vokalista múltjára, ahol egyrészt folyamatosan fejlődött énekben, másrészt meg jó eséllyel figyelte, hogy mi történik a magyar könnyűzenei életben, és az így összehozott tapasztalatokból próbáltak összehozni egy, a ’90-es évek mércéjéhez képest egy jó albumot. A túlnyomórészt élő zene mindenképp az album dicsőségére válik, de költészet terén erősen hagy kívánnivalót maga után. A szövegek egyszerűen hemzsegnek a kényszerrímektől, és az olyan borzalmas sorvégektől, mint a “végre már” vagy az “újra már”.

Eleve nagyon furcsán indul az album, Orsi zenei kíséret nélkül a következőt énekli:

Itt egy dal, egy piciny darabka a lelkemből
Itt egy dal, néhány őszinte hang a szívemből
Mindezt neked úgy odaadnám,
Csak kérlek, te is gondolj néha rám!

Ez önmagában egyébként kiváló kezdet lenne egy arc poetica jellegű dalszöveghez, ahol megtudhatnánk, hogy mi lakozik Orsi lelkében, és milyen hangok szólnak Orsi szívében, és mit szeretne odaadni nekünk. És így felvezetni egy debütáló albumot, nagyon jó ötlet lett volna, mert jelezte volna, hogy Orsi komolyan gondolja az éneklést, és hogy valami értéket szeretne átadni. Erre elkezdi, hogy “Baby, Baby, úgy tűzbe hoztál…” Nagyon jól jelzi, hogy mennyire zavaros az egész album, és hogy utána tovább elemzi, hogy Baby Baby mit tettél velem, teljesen érvénytelenné teszi az Arc Poetica jellegű kezdetet. Arról nem is beszélve, hogy ennek a dalnak a refrénjében is olyan végek vannak, mint “szédülök már”, “végre már” és “van már”. Ez az az eset, hogy jobban járunk, ha inkább ne rímelnének a sorvégek, mert nagyon eséllyel lenne tartalommal megtöltve a szöveg, mert nem azon izzadnának, hogy csak rímeljenek a sorvégek. Lehetne akár dicsérni az olyan próbálkozásokat, mint például a “Föld felett” című dalban, ahol igyekeztek költészetbe foglalni az intimitást, vagy a “Dzsungel mélyén” -ben a szexualitást, annak megélését, de azokban is fellelhetők a kényszerrímek. Az albumborító tanúsága szerint bizonyos dalokat csak Dorozsmai Péter jegyez, ebből következik, hogy a szövegeket ő írta. Ahogy utánaolvastam, konzervatóriumot végzett, és dobosként működik közre albumokon, koncerteken. Azt gondolom, hogy zeneszerzőként nincs gond vele. A zenében tetten érhető a zenészi múltja, és hogy iskolát is végzett ebben a témában. Jó zenéket írt erre az albumra is, de mint szövegíró teljességgel alkalmatlan.

Viszont, ahogy írtam, zeneileg teljesen rendben van az album. Nemcsak az dicséretes, hogy a zene döntő többségében élő hangszerekre lett megírva, hanem van dallama is. Elindul a dal valahonnan, és eljut valamerre. Nagyon jó hallgatni az elektromos gitár betéteket, és az egyéb hangszereket. Hallatszik, hogy zeneileg dolgoztak az albumon, meg vannak töltve tartalommal a dalok. Azt is jó hallani, hogy olyan dalokat írtak Orsinak, amiket el tudott énekelni, és kellemes hallgatni tőle. Ebből a szempontból nagyon jó lett az album, és elsősorban a zene miatt lehet azt mondani, hogy olyan érzetet ad az album, mintha az akkori trendeket akarták igényesebb köntösben átadni a hallgatóságnak. Az ötlet egyébként nagyon jó, de a szöveg sokat ront az összképen.

És akkor álljon itt a címadó dal videoklipje is.

Konkrét jelentése nincs a videoklipnek, igazából kár, hogy erről az albumról csak ez maradt meg az utókornak. A Ha neked jó és a Dzsungel mélyén videoklipeknél jobban érzékelni, hogy van munka bennük. Nagyon régen láttam őket, amikor aktuális volt az album, de erősen megmaradt bennem. A Ha lemegy a Nap esetében inkább csak mint egy kötelező elem a videoklip, ahol Orsi a színpadon is debütál énekesnőként. A tánc olyan, amilyen, illik a dalhoz, de meg mernék esküdni, hogy Ganxsta Zolee is ott volt Orsi mellett a színpadon, és úgy rappelte a maga sorait. Itt meg teljesen máshol van. Arra tippelek, hogy két verzió készült a videoklipből.

Az albumborítótól személy szerint nem vagyok annyira elragadtatva. Van benne munka, azt látom, de személy szerint nem rajongok a pasztell színekért, mert nekem olyan élettelennek tűnnek. Jobban szeretem az élénkebb, erősebb színeket. Az viszont kétségtelen, hogy a borító jól néz ki abból a szempontból, hogy egyrészt a különböző oldalak különböző háttérszínei illenek egymáshoz, az énekesnő is úgy van “színezve”, hogy beleillik a háttérszínbe.

Tehát, nagyon furcsa album lett. Talán reflektál a ’90-es évek zavaros zenei időszakára. Orsi itt próbált valami érvényes tartalmat átadni, de a végeredmény sajnos több sebből vérzik, legfőképp szövegileg. Egy olyan szövegírónak kellett volna megírni a szövegeket, akinek vannak érvényes gondolatai a világról, érti a költészetet, és tud úgy írni, hogy felkeltse a fiatalság érdeklődését. Vagy elhagyni a sor végi rímeket. És akkor egy nagyon jó album lehetett volna, de így is érdemes meghallgatni, mert egyébként jó próbálkozás volt arra, hogy egy fiatal énekesnő élő zenére énekeljen, és valami tartalmat is átadjon. Csak érdemes felkészülni a kényszerrímekre, mert az itt-ott bántja a fület is.

Zene: 9/10
Ének: 8/10
Szöveg: 4/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 7/10
Hangulat: 7/10

+ Nagyon jó zene, Orsi hangja
– A kényszerrímeket rettenetes hallgatni.

73%

Princess: A hegedű hercegnői

Az ezredforduló után érzékelhető volt a lemezeladások csökkenése a vásárlók részére is azáltal, hogy kevesebb zenei kiadvány jelent meg. Valamint egyre több olyan CD jelent meg, aminek borítóján látszik, hogy spóroltak a költségekkel, illetve idővel eltűntek a kazetták. De azért volt néhány olyan együttes, előadó, akik azért tettek arról, hogy emlékezetesek maradjanak akár az utókornak is. Az egyik ilyen formáció volt a Princess.

És mindenképpen érdemes elmélkedni azon, hogy mit tettek a magyar könnyűzenével 2002-2008 között. Azok, akik jártasabbak a könnyűzenei életben, a három tenortól eredeztetik azt a kulturális jelenséget, hogy egy-egy operából, áriából a legemlékezetesebb, legismertebb dalokat eléneklik, ezáltal az átlagpolgár úgy érezte, hogy művelődött. Ez persze önmagában nem igaz, sőt, a zenei téren konzervatívak számára (nevezzük őket sznoboknak) gyűlöletes ezt a jelenség, mert elhiteti a hallgatóval, hogy tényleg művelődik. Ezt azóta többen is csinálják, és a Princessről is ez volt mondható, mégis azt gondolom róluk, hogy megbocsájtható, amit tettek.

Már ha feltétlen rájuk akarjuk húzni a művelődés illúziójának vizes lepedőjét. Az biztos, hogy 2002-ben futótűzként terjedt a zenéjük a médiában. Sok helyen voltak hallhatók, és olyan időkben adtak el több 10.000 példányt a lemezeikből, amikor ez már ritkaságnak és kiugróan jó eredménynek számított. Én is, amint meghallottam őket, azonnal felfigyeltem rájuk, és megszerettem a zenéjüket. Azért gondolom, még mai fejjel is, hogy megbocsájtható, amit tettek, mert olyan egyedi tálalásban és hangszerelésben adták át a klasszikus darabokat, hogy a lányok által új értelmet nyertek. Ezáltal én, amikor annak idején hallgattam az első albumot, egy percre sem éreztem azt, hogy művelődök komolyzenei téren. 16 éves fejjel felértem ésszel, hogy ez nem egy komolyzenei album, ettől nem leszek zenetörténetileg művelt. Semmi nem változott bennem, miután meghallgattam ezt az albumot, én is ugyanúgy, unott fejjel hallgattam ének órákon a komolyzenei műveket, mint az osztálytársaim.

Ezt az albumot önmagáért szerettem. Azt gondolom, hogy a titok a hangszerelésben van. Rendkívül ízléses, és a mai napig azt érzem, hogy harmóniában vannak a klasszikus hangszerek a modern hangzással. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha valaki egy ételt saját ötleteivel újragondolta, az új fogás is ízletesre sikeredett, és jól néz ki a tányéron. Ráadásul, ami miatt kifejezetten szerettem ezt az albumot, hogy saját szerzemények is vannak rajta, amit zeneszerzők, nevezetesen Molnár László és Holló József írtak. Ezek annyira jók lettek, hogy odaillenek a többi klasszikus dal újrahangszerelt változatai mellé. Úgyhogy ez az album nagyon jóra sikeredett. Mivel az album végig instrumentális, ezért az éneken és a szövegen nincs mit értékelni, mivel az nincs.

Amit aggályosnak tartok, az az album címe és az együttes neve. Nagyon visszatetsző az, ha valaki pozitív vagy negatív jelzővel látja el saját magát. Itt is, hogy elnevezték magukat a hegedű hercegnőinek… Azt hadd döntsék az arra érdemes kritikusok, hogy tényleg hercegnők-e vagy sem. De hogy maguknak hercegnőknek hívják… ha valami, ez szánalmas bennük.

Egyébként meg az én liberálisabb zenei ízlésembe bőven belefér, amit csináltak. Illetve csinálják is még, mert aktívak, csak lemezt nem adnak ki. De az a véleményem, hogy mivel annyira egyedi a klasszikus dalok hangszerelése, hogy nem is lehet az eredeti változatra gondolni. Én ezt mindig, mint “Princess-album” hallgattam, akik számomra ízlésesen hangszerelték újra a klasszikus dalokat. És tényleg tévúton jár az, aki azt gondolja, hogy ezen dalok által művelődik, mert nagyon nem. És igazából azt is megértem, ha valaki ugyanúgy gyűlöletesnek tartja a Princess munkásságát, mint akár a három tenorét, vagy akár Havasi Balázsét, hogy magyar példával is éljek. De említhetném Lindsay Stirling-et is, akiről viszont tényleg el lehet mondani, hogy rendkívül ízléstelen, amit csinál. Azt gondolom, hogy a Princess a jóízlés határán belül maradt, bőven lehet olyan előadókat mondani, akik sokkal nagyobb kulturális bűnözést követtek el. Ez egy feldolgozásalbum néhány saját szerzeménnyel, annak viszont nagyon jó.

Ének: –
Zene: 8/10
Szöveg: –
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat 9/10

+ Mindenképpen egyedi album, és rendkívül ízléses
– A borító lehetett volna kicsit jobb.

86%

Somló Tamás: Semmi Cirqsz

Ahogy írtam nemrég, a ’90-es évek rendkívül változatos volt magyar zenei téren. Hiszen a jó, igényes zenétől kezdve az aktuális trendek kiszolgálásán át, a külföldi sikercsapatok silány másolatáig minden helyet kapott. Eszméletlenül sok zenei album jelent meg a rendszerváltás utáni évtizedben, és elég nehéz volt a zajban meghallani a zenét. De akinek volt füle hozzá, az meghallotta Somló Tamás 1997-ben megjelent 2. stúdióalbumát, mely ritka nagy kincse a ’90-es évek magyar zenéjének.

Habár Presser Gábor is a köztudatban maradt az LGT aktív évei után, hiszen ő is készített szólólemezeket, nem utolsósorban írta Zoránnak a jobbnál jobb zenéket, de Somló Tamás aktívabb volt. Hiszen szólólemezei mellett énekelt dalokat filmeknek, sorozatoknak, és több aktuális énekessel is együtt dolgozott. Emlékezhetünk például amikor még egyszer felénekelte az első albumára az Annyi mindent nem szerettem még című LGT dalt, ebben Geszti Péter rappelt, de ott van a közös dala az Animal Cannibals-szel vagy Zsédenyi Adriennel. Egy biztos: Bármit is csinált, biztosra volt vehető, hogy a tőle megszokott színvonalon művelte azt. Hiszen mindegyik dalában, közös projektben tetten érhető az egyénisége. És mivel 50-en túl is megőrizte fiatalos lendületét, jó humorát, ezért jól álltak neki az új dalok is. Ezzel megcsinálta azt, hogy egy dal erejéig magához emelte az adott előadó színvonalát, vagy az adott betétdallal kedvesebbé tette az adott filmet, sorozatot. Emlékezhetünk a Patikának énekelt “Olyan szépek voltunk” (1994) című dalára, de a Miniszter félrelép “Találj rám” (1997) és a Hippolyt “Indulni kell” (1999) című dalok is ismerősek lehetnek. Akár ezen dalok minőségéből, akár az LGT-nek írt dalaiból származtatjuk a Semmi Cirqsz album minőségét, mind a kettő helytálló. Az album ugyanis nem más, mint 70 percnyi zene, annak is a legjobb fajtájából.

Az album nagy erőssége nemcsak a kiválóan megírt dalok, és Somló Tamás éneke, hanem hogy mindegyik dalban fellelhető az énekes egyénisége. Hallhatjuk a humorát például a Zenebeszéd című dalban, a bánatot, az illúziót és a reményt az Eltévedt nyár című dalban, énekel a barátságról is, és szinte mindegyik dal szövegében hallható, hogy vannak gondolatai az életről, a világról. Az albumot kiváló zenésztársak erősítik. Már az első dalban hallhatjuk Presser Gábort, de Demjén Ferenc is jelen két dalban (Barátság, Léghajó), de olyan nevek is közreműködtek az album készítésében, mint Borlai Tibor, aki a KFT együttes tagja volt, és Závodi Gábor, aki az LGT 424 Mozdonyopera című album készítésében is közreműködött hangmérnökként.. Ők mind Somló Tamás zenészbarátai, és mivel sejthetően embertként is ismerik, ezért olyan dalokat írtak neki, melyek tökéletesen passzolnak az énekes egyéniségéhez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez az album ennyire jó lett.

És igaz Somló Tamásra is, hogy halálával pótolhatatlan űr keletkezett a magyar zenében. Mert vannak jó hangú énekesek, sőt, vannak, akik érvényes gondolatokat fogalmaznak meg, de olyan egyéniség, mint Somló Tamás, nincs még egy a világon. És az az érdekes, hogy valahányszor hallom a dalait, nem az a gondolatom, hogy jaj, meghalt, nincs már köztünk, hanem hogy volt egy ilyen egyénisége a magyar könnyűzenei életnek, aki beletette önmagát a dalaiba, ezáltal egyedivé, nem utolsósorban szerethetővé tette azokat. Meg egy kicsit megadta az az érzetet, hogy jó magyarnak lenni. Az ő esetében nem üres pozitív gondolkodású szöveg az, hogy a dalaiban él tovább. Mindig, amikor hallgatom a dalait, olyan érzésem van, hogy azokkal hagyott egy kis részt önmagából, és sokkal inkább ennek az örömét érzem, mint annak a bánatát, hogy ő már meghalt. Ha az emberi lét értelme az, hogy nyomot hagyjunk a világban, és Somló Tamásnak ez sikerült.

Az album zeneileg és szövegileg is tartalmas, és úgy változatos, hogy mégis egy egységet alkot. A fenti példákon felül hallhatunk érvényes gondolatokat a pozitív gondolkodásról.

Légy az, akiből árad a nyugalom,
légy az, akire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hogyha kérik a kezedet,
menj oda, ahol fázik a szeretet.

Emellett több szerelmes dal is hallható, a “Gondolsz-e rám?” a kétségekről, az elmúlásról szól, de külön kiemelném a már fentebb említett “Eltévedt nyár” című dalt is, mely az egyik legnyomasztóbb szerelmes dal, amit valaha hallottam. Hihetetlen erős képekkel jeleníti meg a kilátástalanságot és a reménytelenséget. Olyannyira apokaliptikus a kép, hogy nem lehet egyszerűen azt gondolni, hogy az élet és a világ nehézségei elől jelent biztonságos menedéket a szerelem. Sokkal inkább háború utáni képeket képzelek el magam elé, amikor a dalt hallgatom, és a szerelem jelenik meg az eltévedt nyár képében. Mindig összeszorul a szívem, amikor meghallom. A másik kiválóság, amit mindenképp érdemes kiemelni, az az “India” című dal, ahol varázslatos zenével (nem is lehet másképp mondani, ez a valóság) illusztrálja azt a misztikumot, azt a fajta csodálatot, ahogy az emberek a távolból látják Indiát, a szöveg pedig sejteti, hogy Somló Tamás egy kicsit érti a spiritualitást is.

A karma törvény húrjain
Játszanak zenét saját vágyaink
Elmerülsz dallamában

Van két feldolgozás is az albumon, mely szintén emelik az színvonalat. Az “Azt mondta az anyukám” egy Omega sláger volt, valamint a “Boogie Woogie a zongorán”, melybe két dalt vegyítettek: Az LGT Boogie a zongorán és az Omega A 958-as Boogie Woogie klubban. Ilyet még életemben nem hallottam, és a feldolgozás is hihetetlenül ötletes. Mind a két feldolgozásban jelen van Somló Tamás vidám, vicces személyisége, hiszen mindkét dal lendületes, dinamikus, és a hangszerelés is kiváló. Úgy mentettek át három klasszikus dalt a ’90-es évekre, úgy adtak nekik új értelmet, hogy semmit nem vesztettek eredeti értékükből. Megadja azt az érzetet, hogy a ’90-es évek, de a mai kor fiataljainak is megvan a maguk ‘958-as Boogie Woogie klubja, és nekünk is ugyanúgy mondta apukánk, hogy gondja lesz reánk. Konkrétan ez nálam a feldolgozás értelme, így lehet régi klasszikusokat a mai (vagyis jelen esetben a ’90-es évek) hallgatóság számára is értelmezhetővé, élvezhetővé tenni. Ennek egyébként nagyon kevés feldolgozás tesz eleget.

Ha egy hibáját lehet mondani az albumnak, az az, hogy a borító tömör. Csak 8 oldalas, és tömörítve, egymás alatt vannak a dalszövegek. Pedig jobb lett volna, ha oldalanként 1-2 dal szövege lenne, és nem fehér alapon, hanem valami illusztrációval. A kazettán más képek, illusztrációk vannak, azokat rátehették volna a CD-re is, néhány extra fotóval.

Az albumnak azért megvolt a maga ismertsége, hiszen a MAHASZ album eladási listán a 12. helyig jutott, és 15 hétig volt listán. Szerencsére az album azért fellelhető az interneten, tehát valamennyire a köztudatban maradt. Ez mindenképpen örvendetes, hiszen bőven megérdemli a nyilvánosságot. Ilyen egy kiváló album.

Ének: 9/10
Zene: 10/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat: 10/10

+ Változatos, mégis egységes, benne van az énekes egyénisége
– A borítón lehetett volna több tartalom

93%

TV Animation Haikyuu!! Original Soundtrack I.

Megjelenés: 2014. november 19.
Kiadó: TOHO Animation RECORDS
THCA-60045
Ár: ¥3.024

1. Itadaki no Keshiki* (頂の景色) 1:31
2. Haikyuu!!* (ハイキュー!!) 3:54
3. Saikyou no Otori* (最強の囮) 1:50
4. Court Jou no Ou-sama* (コート上の王様) 1:38
5. Haisha* (敗者) 2:42
6. Akogare* (憧れ) 2:23
7. Henjin Sokkou* (変人速攻) 2:54
8. Toppakou* (突破口) 2:50
9. Kagaku Henka* (化学変化) 2:44
10. Senpai no Jitsuryoku** (先輩の実力) 1:51
11. Sakusen Kaigi* (作戦会議) 1:30
12. Umaku Ikanai** (うまくいかない) 2:46
13. Trauma* (トラウマ) 1:49
14. Kodoku* (孤独) 2:06
15. Kageyama Tobio* (影山飛雄) 2:02
16. Se-n-pa-i** (セ・ン・パ・イ) 2:20
17. Ikari** (怒り) 2:30
18. Hinata to Kageyama** (日向と影山) 2:17
19. Makohyou* (目標) 3:28
20. Saikyou no Mikata* (最強の味方) 1:38
21. Combi Tanjou* (コンビ誕生) 2:23
22. Omoshiroi Team* (面白いチーム) 2:12
23. Oikawa Tooru** (及川徹) 1:15
24. Kyougou Kou** (強豪校) 2:31
25. Shiai wo Kasaneru no Tabi ni* (試合を重ねるたびに) 2:09
26. Team Mate* (チームメイト) 2:44
27. Kitai* (期待) 1:38

*Zene: Hayashi Yuuki
**Zene: Tachibana Asami

Oricon chart: #50
Listán volt: 2 hétig
Összes eladás: 1.945 példány

Hetek száma	H	K	Sz	Cs	P	Sz	V	Helyezés	Eladás
1. hét	-	40	31	-	46	39	-	50	1.559
2. hét	-	-	-	-	-	-	-	244	386
Összes eladás									1.945

Úgy döntöttem, hogy külön blogpostot szánok az összes Haikyuu!! CD-nek. Egyrészt, mert Haikyuu!!, másrészt meg amolyan helyreigazításként. Írtam ugyanis egy minden részletre kiterjedő cikket az animéről az Animagazin 49. számában, és negatív kritikával illettem a zenét. Igazából sokáig tényleg nem rajongtam a Haikyuu!! zenéért. Egész egyszerűen azért nem, mert azt gondoltam, hogy egy sportanime tele van lendületes zenével, amit bármikor hallgatok, mint a sport dinamikája jut róla eszembe. Itthon, amikor Wii Fit-en edzettem, mindig valami JAM Project albumot hallgattam. Alapvetően szeretem az élő zenét, és a dinamikus rock, vagy a powerful pop inspirál, energikusabbnak érzem magam tőle. Valami ilyesféle zenét vártam el a Haikyuu!!-tól is. Ehhez képest csalódás volt a sok kifejezetten lágy, már-már melankolikus zene. Eleve az volt furcsa, hogy amikor először néztem az animét, nem igazán maradtak meg az innerek. Egy-két zenét persze kihallottam, némely már akkor emblematikussá vált, de eleinte csalódás volt számomra, hogy nem jöttek be a zenék.

De aztán csak hallgattam. Bár már első végighallgatás után is voltak dalok melyek megmaradtak bennem, amik nagyon megtetszettek. Például erről a CD-ről az Umaku Ikanai. De főleg akkor éreztem rá a Haikyuu!! zene ízére, amikor munkahelyen hallgattam. Segített rajtam az, hogy a zene hallgatása közben elképzeltem a Haikyuu!! egy-egy jelenetét, így egyrészt rájöttem arra, hogy a zene valójában nagyon beleillik az animébe, másrészt meg segített, hogy nagyobb lendülettel végezzem a munkát. Aztán még tovább javította a zene megítélését az, amikor újra és újra visszanéztem az animét, kifejezetten kellemes volt hallani, felismerni az animében. Volt olyan, hogy olyan szinten felismertem a zenét, hogy vagy a címét mondtam meg, vagy azt, hogy melyik zene melyik CD-nek hányadik dala. És hogy meddig jutott el az, hogy megszerettem a zenét, az jól jelzi, hogy azóta meg is lett az első album eredetiben.

És most már sokkal inkább azt mondom, hogy élmény hallani róla minden egyes dalt. Érdekes volt megfigyelni a két zeneszerző közti különbséget. Inkább Hayashi Yuuki írja a dinamikusabb zenét, ami az anime sport-mivoltát erősíti. Tachibana Asami inkább a lágyabb, melankolikusabb dallamokért felelős. Persze van átfedés a két zeneszerző között, nem is mondható meg feltétlen egyértelműen, hogy melyik zenét melyik zeneszerző írta. Amit biztosra tudok mondani, hogy azokat a zenéket, melyekben jazzes elemek hallhatóak, azokat biztos, hogy Tachibana Asami írta. De Hayashi Yuuki-nak is vannak lassabb dalai. A Trauma című dal tényleg tragikus hangulatú.

Az külön érdekesség, hogy Hayashi Yuuki nemcsak a Haikyuu!!-nak írt zenét Kodoku címmel, hanem a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-nek is. És hogy mennyire ért a lassú zenékhez, mindenképp szeretném külön kiemelni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-féle Kodoku-t, mely egyszerűen csodálatos ballada! Egyrészt fantasztikusan átadja az anime olykor melankolikus hangulatát (Nagy restanciám, hogy nem írtam még a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ről, amikor az a #2 sportanime nálam a Haikyuu!! után.), másrészt meg le lehet képezni a való életre. Aki volt igazán magányos, aki tudja milyen érzés elhagyatottnak lenni, rosszul lenni egyedül, az nagyon át fogja érezni a dal hangulatát. De majd írok arról a CD-ről is, majd részletesebben ott elemzem a dalt.

Most azt mondom, hogy a zene bőven kiemeli az anime hangulatát. Talán pont azért is ennyire jó, mert a Haikyuu!! nem kimondottan az a nagyon dinamikus, valóságtól elrugaszkodott sportanime. Tetten érhetők azok a lassabb, merengő jelenetek a dalokban is, és azt kell mondjam, hogy csodálatosan beleillenek a zenék az adott jelenetbe. Sportanime lévén természetesen a Haikyuu!!-nak sincs komoly története, viszont a karakterek annyira szerethetőek, hogy bőven átélhetők a múltjukban történt krízisek, és az alattuk játszott lassú zenék csak még jobban kiemelik a jelenet jelentőségét. A Haikyuu!! egyik nagy erőssége, és ami kiemeli a réteg sportanimék közül, hogy sok karakternek nagyon jól kidolgozott személyisége van. Ezáltal sokkal emberibbek a szereplők, és a múltjuk is teljesen emberiek, ami bárkivel megtörténhet. És mivel teljesen hitelesen van elmesélve, nem elrugaszkodott a valóságtól, ezért teljességgel átélhetően a szereplők múltjai, személyisége. Én még nem láttam olyan sportanimét, melynek ilyen erénye lennne. Nagyon érdekes látni azt is, hogy az egyes játékosok múltja hogyan befolyásolja azt, ahogy játszanak, és hogy győzik le végül saját magukat, és válnak egyre jobb játékosokká. Ebből a szempontból Ennoshita Chikara az egyik kedvencem, aki kiváló példája annak, hogy van kiút a gyávaságból. Egy jó csapatban, egy inspiráló közegben egyáltalán nem lehetetlen. Kageyama Tobio múltja is komolyan megérintett. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az különbözteti meg Oikawa Tooru-től, hogy bár egy ponton közös a múltjuk, de Kageyama szembenézett a démonaival, addig Oikawa nem, és bőven megjátssza, hogy mekkora nagymenő. Holott megfigyelhető egy-egy lopott jelenetben, hogy azért Oikawa is tudja magáról, hogy szarban van, de neki jobb nem szembenézni a múltjával, és megjátszani, hogy ő az Aoba Johsai mindenható csapatkapitánya. De igazából az ő jelenléte az animében is tanulságos. Elrettentő példának van jelen. Úgyhogy személyiség terén Kageyama összehasonlíthatatlanul jobb Oikawánál. A "Kageyama Tobio" című zene nem is feltétlen sötét hangulatú, de nagyon dominál a mély, komor hangzás. De ellenpontként ott van a "Hinata to Kageyama", melynek dinamikus és bolondos hangzása kiválóan reflektál a két főszereplő közti idióta, már-már debil barátságára, és az örökös civakodásukra. A fentiekből is látszik, hogy az anime teljességgel realisztikus, ahogy a zene is kiemeli ezt.

És ami az album helyezését illeti, ahhoz képest, hogy OST CD, egyáltalán nem rossz a 50. hely. Népszerűbb animék, például a Naruto OST CD-i, még ennél is rosszabbul szerepeltek. Jónéhány olyan Naruto CD, mely a 200.-nál a rosszabb helyezést ért el, kb. 800-as eladással. Ehhez képest a Haikyuu!! CD 1.945-ös összeladása jónak számít. Bár a Kuroko no Basket OST CD 40. helye jobbnak mondható, de így is kiemelkedőnek számít az első Haikyuu!! CD eladása.

Íme néhány dal a CD-ről, ami különösen tetszett:

• Court Jou no Ou-sama
• Umaku Ikanai
• Hinata to Kageyama

Haikyuu!! Original Soundtrack vol. 1 CD

Újabb CD-vel bővült a japán zenei- és a Haikyuu!! gyűjteményem, méghozzá az első Original Soundtrack CD-vel. Nagyon izgultam, hogy megkapom-e, ugyanis egy hétig dekkolt Vecsésen a kicserélő központban. Attól tartottam, hogy vámot tesznek ki rá. Ami egyébként megalapozott lenne, mert ¥2.800 volt az ára, ami €23 körül van, tehát épp átment azon a bizonyos €22-es határon, amikortól VÁM-ot tesznek a küldeményre. Szerencsére ezt elkerülte. Meg féltem attól, hogy nehogy úgy járjon, hogy Okui Masami: HAPPY END CD-je, ami visszakerült Japánba. Gondolom most nyár lévén a postán is sokan most vannak nyári szüneten, ezért jött meg lassabban. Akármi is az oka, inkább nem akarom tudni. Főleg azok után, amiket olvastam a postáról. Tegnap reggel ugyanis már azt csináltam, hogy azt néztem, hogyan tudom elérni a posta központot. Ha kell, bemegyek személyesen is, kifizetem a VÁM-ot, csak adják oda a CD-t. Személyes ügyfélfogadás híján csak E-mailen vagy telefonon tudtam érdeklődni. Mindkét lehetőséget megragadtam. Telefonon szerencsére azt válaszolták, hogy ma fogják kézbesíteni. Lementem, találkoztam is a postással. De nem tudta már odaadni. Elment a házunk mellett, de már bevitte a postára, mert valamiért vissza kellett mennie, visszavitte az át nem adott küldeményeket, a postán meg már lezárták a csomagot. Nem örültem neki, de már ez is lényegesen jobb, mintha még mindig ott lenne. Így ma reggel vehettem át a postán.

Nagyon menő, viszont tényleg csak egy szétnyitható belső borítója van, ahogy láttam a képeken. Nem lapozgatós, ahogy albumoknál szokott lenni. Minden egyes dalhoz van egy pár soros kommentár a zeneszerzőktől. Mi inspirálta a zenét, hogyan született meg, és hasonlók. Sajnos teljesen elolvasni még nem tudom, de jó, hogy ezzel is személyesebbé tették a dalokat. Hasonló volt 2009-ben Okui Masami: Self Satisfaction albumának megjelenésekor az énekesnő a blogjában írt személyes élményeket a dalokhoz. A Haikyuu!! dalokat meg már egészen megszoktam. Most úgy vagyok vele, hogy az anime része, és tökre menő, hogy ilyen zenéje van. Szeretném az elemzéseket is folytatni, jaj, meg a MondoConos élménybeszámoló. Bizony, el vagyok maradva írásokkal. Pótolva lesz szépen lassan. 

Közben itt van a lemez belülről.

Mint mindig, most is eredeti CD-ről élmény igazán hallgatni a dalokat. És majd a többi is be lesz szerezve.

Eredeti tacica: Hatsunetsu kislemez

Megérkezett az Haikyuu!! kislemez, amiért akkor fent maradtam hajnali 2-kor, hogy biztosan az enyém legyen.

Ez a tacica: Hatsunetsu kislemez, mely a második évad második endingje. Emlékszem, nagyon felfigyeltem erre a dalra, amikor először meghallottam, na mondom, ebből valami nagyon jó lehet. Csak aztán ahogy elkezdte énekelni az énekes a versét, és valami teljesen más dallamvilággal, némileg csalódott voltam. De ez is azon dalok közé került, amit végül megszerettem úgy, ahogy van, és ugyanúgy a Haikyuu!! részének gondolom, mint a többi dalt.

Sőt, két dalt is énekelt a tacica, a kettő közül igazából ez a jobb. Mert ez is hasonlóképpen szakmailag kiváló dal, mint a LEO (1. évad ED02), de a Hatsunetsu hangulatosabb még a maga "hibáival" is. Néha elgondolkodom azon, hogy nekem van sajátságos elképzelésem arról, hogyan alkot egy dal egy teljes egészet, vagy tényleg az indie előadók gondolják el a maguk módján, emiatt hangzanak olyan furcsán az általuk írt dalok.

Természetesen a kislemez az anime edition, amilyet szerettem volna, a hátsó borítója is saját.

Nemcsak a papírtok a bizonyítéka annak, hogy anime edition a kislemez, hanem hogy csak ezen a változaton hallható a címadó dal TV size változata. Így ez a kislemez 3 dalt tartalmaz. De azt nem értem, hogy Hanamaki Takahiro keze miért van a rövidnadrágjában? Mindegy is, az biztos, hogy nem véletlen van az Aoba Jousai négy tagja a kislemez borítóján, hiszen a második évad második fele az ellenük vívott meccsről szól. Amit, mint tudható, szépen meg is nyernek Hinatáék.

Persze az eredeti borítót vesszük ki a papírtokból.

Ez volt az, amit mutattam MondoCon-on 8-nak, hogy mit nyertem eBay-en, és azt hitte, hogy borszeszégőt. Alig bírtam ott abbahagyni a nevetést. Mert csak a tok borítóját látta, ezért nem tudta, hogy ez valójában egy CD. Mondta is, hogy semmi baj nincs azzal, ha valakit érdekel a kémia és vegyésznek csap fel. Majd pont én. Nem azok közé tartozok, akik épp hogy átmentek kémiából, de hogy nem hiányzik, az tény. Mindenesetre jól megmosolyogtatott.

És ami belül van.

A sajátságos borító is árulkodik arról, hogy egy alternatív együttes albumáról van szó. Hiszen ki az az együttes, aki a trendeket követve egy borszeszégőt tesz a borítójára? Biztos, hogy nem milliós eladásokat produkáló AKB48 vagy Arashi. De ez egyúttal utalhat arra is, hogy az együttes még ha nem is ad el annyi példányt a kislemezeiből, mint az, aki a listák élén áll, azért szerzett magának annyi hírnevet független előadóként, hogy ha kiadóhoz is kerül, akkor nem szólnak bele annyira  a zenébe, a borítótervbe. Összegyűjtöttek annyi rajongóbázist, hogy már egy kiadó is bizalmat szavazzon nekik. Sőt még segítenek népszerűsíteni a zenéjét, például azáltal, hogy olyan animéknek énekelhet dalt, mint a Haikyuu!!. A Hatsunetsu-ből 10.079 példány kelt el összesen az Oricon adatai szerint, ami ahhoz képest szép, hogy indie előadóról van szó. Főleg, ha számba vesszük, hogy ezek csak a regisztrált eladási adatok. És amik még azon túl vannak...

De ne erről filozofáljunk, hanem élvezzük a zenét. A B-side track az 510 is elég jó.

Eredeti NICO Touches the Walls: Mashi Mashi kislemez

Méghozzá a limitált kiadás. Mint Haikyuu!! gyűjteménybe mindenképp akartam ezt a kislemezt, de szinte kijelenthetem, hogy azon túl is, mert egy kiváló dalról van szó.

A CDJapan-től rendeltem meg, és ezt már kifejezetten regisztrált légipostával kértem, hogy biztosan megjöjjön. És ez ma meg is történt. A NICO Touches the Walls: Mashi Mashi kislemez az egyedüli Haikyuu!! kislemez, melynek nincs anime edition kiadása, de a dalok minősége mellett a hátoldala is bőven kárpótol ezért a "hiányosságért".

Ahogy a japán zenei kiadványok döntő többsége, ez is tartalmaz obi-t, csak ez olyan, hogy az egész hátsó borítót közrefogja. Ez amúgy egy matrica, de nem hiszem, hogy le fogom szedni és ki fogom bárhová is ragasztani. Egyetlen egy van belőle, és már ennek is felbecsülhetetlen az eszmei értéke számomra. Mindenesetre pont olyan a borító, amilyenre gondoltam, szétnyitható.

Miután a regular edition kislemez borítóján a teljes háromszög látható egy kockányi részen, így gondoltam, hogy a Limited Edition-nél azért csak a háromszög egy része látható, mert a többi a belső borítón lesz rajta, ami kihajtható. Így a két kiadás borítója megegyezik, csak a Limited Edition-é négyszer akkora.

A dal óriási élmény. Ez a második kedvenc Haikyuu!! dalom a SPYAIR: Imagination-je után. Valamennyit már hallottam róluk, hiszen Naruto Shippuudennek, meg Fullmetal Alchemist: Brotherhood-nak köszönhetően, mely által fel lehetett figyelni rájuk, és már ekkor is tudtam, hogy kivételes együttes, de igazából csak a Haikyuu!! után kezdtek el komolyabban érdekelni. Miután két fantasztikus endinget énekeltek az animének. És hát a Limited Edition nemcsak azért különleges, mert DVD-t is tartalmaz, hanem mert csak ezen van rajta a dal karaoke verziója. Amiről írtam is már korábban. Ez volt igazán a fő attrakció, mivel most hallottam először. Menőség volt, semmi ének nincs benne. Se háttérvokál, ha a lalázás a végén, semmi. Csak a zene. De nagyon jó volt hallgatni.

A DVD-tartalom meg... Ha azt kiadnák külön, már önmagában az megérné a pénzét. Rajta van a dal videoklipje, és RÖPLABDÁZNAK BENNE!!! Mi kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy nemcsak egy Haikyuu!! dalról van szó, hanem, hogy az együttes akár szeretheti is az animét? Mondjuk azt nem nehéz szeretni, de amúgy nem az együttes tagjai röplabdáznak, hanem egy másik srác, aki a mozdulatai alapján profil röplabdás lehet. A DVD-n nemcsak a videoklip van rajta, hanem egy extra, 17 perces videó is, ahol a srác, aki szerepelt a klipben, tanítja az együttes tagjait röplabdázni. Hatalmas élmény volt látni, és hihetetlenül szimpatikusak voltak a fiúk. Pont azt érzékeltem a NICO Touches the Walls tagjai kapcsán, hogy egy átlag japánhoz képest, talán nyitottabbak, oldottabbak, látszott, hogy benne vannak a játékban, élmény volt nézni a próbálkozásaikat, és ahogy négyen együtt megpróbálnak valamit a profi röplabdás ellen. De hát egyedül is legyőzte őket. De nagyon jó volt. A végén a kislemezt nem sokkal követő koncert DVD-ből voltak rövid jelenetek, beharangozó gyanánt. Ez is jó volt, bár csattanóként vártam a Tenchi Gaeshi dalt, ez végül elmaradt.

Tehát nagyon megérte megrendelni ezt a kislemezt, szinte Okui Masami színvonalon van, ami nálam a top-kategória.