Zene az elmének, testnek és szellemnek

Rég jártam itt, mert az utóbbi hónapokban nagyon kevés nyugati filmet néztem, zenét hallgattam, stb. Mostanában kicsit többet, ezért várhatók posztok ide is. Azért jó egyensúlyt tartani, meg ezt a blogot is életben tartani.

Egyensúlyról szó lesz most is, de nem egészen nyugati zene kapcsán. Ugyanis egy kínai tradícionális zenét tartalmazó CD-t szeretnék bemutatni. Maga a kiadvány brit, magam is Angliában vettem ezt a CD-t még 2014-ben. Érdekes története van, nővéremék kínai küzdősport iskolájában találkoztam ezzel a zenével, Tai Chi gyakorlatokat erre a zenére csinálják. Akkor én is csináltam, és annyira megtetszett ez a zene, hogy magamnak is rendeltem egy példányt a CD-ből. A CD még most is kapható, és most is örülök annak, hogy megvan. Egyrészt a zene hihetetlenül megnyugtató, lazító, másrészt jó időszakra emlékeztet, ugyanis 2014 kifejezetten jó év volt az életemben.

A zenéket Lin Fu Chan komponálta, ezért az ő nevével adják el, de egy bizonyos Tacoa nevű zenész játssza fel. És azt kell mondjam, hogy mind a ketten csodálatos munkát végeztek. Egyrészt kiválóan szólnak a keleti tradícionális hangszerek. Valósággal átkerül az elme egy másik dimenzióval e zene hatására, konkrétan magam is érzem, hogy nyugodtabb leszek tőle. Nemcsak Tai Chizni lehet a zenére, hanem meditálni, elmerülni a legbelsőbb énünkbe, elménk belsőbb rétegeibe. Ott pedig egészen új világ nyílik meg. No semmiképp nem kell hardcore spirituális hívőnek gondolni, van néhány dolog, amit belemagyarázásnak tartok, de van néhány megszívlelendő gondolat, gyakorlat, amit magammal viszek.

Másrészt a zenék is nagyon jól meg vannak komponálva. Minden egyes dalnak külön saját témája van, és azt a lehető legrészletesebben fejti ki. Nem spórolja meg sem a munkát, sem az időt. Ha az adott téma 5 perces, akkor 5 perces, ha pedig 8 percben lehet részletesen kifejteni, akkor 8 perc hosszú. Ez azért is nagyon jó, mert el lehet merülni egy dalban. Másrészt azáltal, hogy a dalok a maguk teljességében szólnak, időt ad a belső munkára, azt érezteti, hogy van idő magunkra, lassulásra késztet. Ezek pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy a mai rohanó világunkban mekkora érték. Ezek a dalok így teljesek, ahogy vannak, arról nem is beszélve, hogy harmonizálnak egymással, így az album is egységes. Ezt nem is lehetett volna másképp megírni, ez így alkot egy teljes egészet.

Jó szívvel tudom ajánlani ezt az albumot nemcsak a keleti tradícionális kultúra iránt érdeklődőknek, rajongóknak, de kiváló meditációs, különböző spritiuális gyakorlatok aláfestő zenéjeként, de tanulás vagy munka mellé is remek aláfestő zene, nyugtató hatásának köszönhetően. A dalok kiválóan meg vannak írva (nagyon jó lenne, ha a könnyűzenében is általános lenne a kompromisszum nélküli hosszúságú dalok), a hangszerelés, hangzás is elsőosztályú. Egyedül a borítóba lehetne belekötni, nem az igazi, hogy a belső papíron a kiadó egyéb, a zene szempontjából irreleváns CD megjelenéseiről vannak képek. De a zenéért mindenképp megéri. És az is meg tudja hallgatni a dalokat, akinek nincs lehetősége CD-t lejátszani, hiszen Spotifyon is fent van az album. Kellemes relaxálást!

Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: -
Hangszerelés: 10/10
Borító: 5/10
Hangulat: 10/10

+ Kiváló nyugtató, relaxáló zene
- Jobban kifejezhették volna a borítóval a zene témáját

94%

A gyógyulás egy lehetséges (?) módja

Azért akartam külön blogpostban foglalkozni Soma Mamagésa Öngyógyító hangoskönyvével, mert erősen elütött volna az előző blogpost többi témájától. Maga a kép is erősen elüt a többitől, eleve furcsán mutat a Nintendo és a Haikyuu!! között, azt csak a teljesség kedvéért tettem oda is ki. De így külön rendben van.

Szóval, tényleg azt gondolom, hogy az akciós árát érte csak meg, mert annyi jó dolog van benne, mint amennyi kifogásolható. Egészen kellemes csalódás volt számomra, hogy ő maga is azt mondta, hogy nem mindenki felkészült arra, hogy az ismereteit általánosan befogadja az emberiség. Az maradt meg bennem Somával kapcsolatosan, hogy vasvillával tuszkodja az emberiséget a spiritualitás kondérjába. A jövő embere megvilágosodott, és mindenkinek rendelkeznie kell azzal a tudással, amivel ő. Néhány személyes tragédiájára emlékszem, amik akkor megviselték, később vezették az életútján, de az nem maradt meg, hogy neki is voltak olyan ismeretek, amiket neki is évekbe telt ténylegesen befogadni. Az első CD-n (két CD-s a hangoskönyv) kifejezetten jó dolgokat mond a tudatosságról, az akarásról, és a betegség lelki vonatkozását is jól összefoglalta. Az énrészeink rész egy kicsit le volt egyszerűsítve, de az úgy volt rendjén, mert befogadhatóbb formában adta át az ezzel kapcsolatos ismereteit, és a saját példák is kedvesek voltak. A buddhista vonatkozása, hogy váltogatjuk a személyiségmaszkokat sokkal nehezebben élhető át az átlagember számára. Még én is csak ízlelgetem, legfeljebb kezdem érteni, hogy miről van szó, de még nem érzem, hogy teljes mértékig megvilágosodott lennék a témában. Az is tetszett, ahogy kifejtette, hogy önmagunk szeretetéig hosszú út vezet. Ezek a dolgok tényleg nem mennek varázsütésre. A vége, kreativitás gyógyító ereje téma meg pozitívum és hasznos, ezeket más helyeken is olvashatjuk.

És akkor lássuk a fekete levest. Reméltem, hogy a "csodák márpedig vannak" résznél hasonlóan befogadható példákkal illusztrálja a hétköznapi csodákat, de hirtelen úgy elszaladt Somával a ló, hogy nem győzök utána nézni. Olyan személyes példákkal támasztotta alá a magunk isteni létét, hogy csak lestem. "Amint átér az úttesten, elmúlik a mandulagyulladásom" vagy "amint megérkezek a könyvfesztiválra a dedikálásra, hétágra fog sütni a nap". Ha diplomatikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy az emberiség még messze nem tart ott, hogy az ilyen jellegű dolgokat általánosságban befogadja. Azt gondolom, hogy jelenleg ott tartunk, hogy elmegy az orrunk előtt az utolsó metró (mert volt ilyen példa is, de a metró hirtelen megállt, visszatolatott, és be tudott szállni...), ha esetleg problémás is hazajutni, de ha megtaláljuk a módját, hogy biztonságban hazajussunk, és hogy ne bosszankodjunk, hogy elment a metró, hanem tegyük magunk számára szórakoztatóvá a hazautat. De ez elütne a könyv elvont mivoltától... Az se volt akármi, amikor magyarázta, hogy a víz kristályszerkezete másképp mozog kellemes, szeretettel teli zenére, mint kemény rock zenére. Nem ment le addig, hogy "a víz emlékszik", de olyan jellegű dolgokat hozott be, amikre legjobb indulattal tényleg csak azt tudom mondani, hogy lehet, hogy a 24., 25. században evidens, általános tudomány lesz, de ezek most, a 21. században olyan szintű tapogatózások, hogy ezekről biztosra beszélni... Voltak részek, aminél még én is fogtam a fejem, hogy "ennyi faszságot is ritkán hord össze a szél". De adjuk meg az esélyt arra, hogy amiket írt a krisztályszerkezetről, valamikor a távoli jövőben tényleg alaptudomány lesz. Ha abból indulunk ki, hogy mit gondolna a 16. század embere, ha valaki elkezdene beszélni arról, hogy lesz idő, amikor egy másik országban élő emberrel élőben tudunk kommunikálni képpel és hanggal, vagy lesz majd egy kis tárgy, ami egy gomb megnyomására megvilágítja az egész helyiséget, ugyanúgy bolondnak nézték volna, mint amennyire bolondnak és sarlatánnak nézik most azokat, akik arról beszélnek a víz kristályszerkezete meghatározott zenékre másképp reagál.

Én megadom azt, hogy a Soma-féle spirituális gondolkodókról néhány évszázad múlva úgy fognak beszélni, hogy messze meghaladták a korukat. De most ott tartunk, hogy olyan dolgokról beszél nagy bizonyossággal, aminek nincs még meg a tudományos alapja. Még ott tartunk, hogy ízlelgetik, kutatják, kísérleteznek vele, a kvantumfizika is még csak kialakulóban lévő tudományág. De jelenleg erről nemcsak azért veszélyes ennyire széles körben beszélni, mert az átlagember megkérdőjelezheti az elmeállapotát, hanem megjelenhetnek azok az emberek, akik ezt lebutítva közreadják, akár sarlatánkodhatnak is vele. Nem tartom Somát sarlatánnak, hiszen azt leszámítva, hogy az ő isteni mivoltának még az eső is eláll, a metró is visszafordul, érzékelem, hogy alaposan utánaolvasott azoknak, amikről beszélt, írt, de én ezekről legfeljebb belső körökben beszélnék.

Említette egyébként az Akasha jelenségét is, igyekezett érthetően átadni. Én erről egy olyan bonyolult meghatározást olvastam, amit még aprólékos elolvasás után sem értettem meg. Akkor érdekelt a dolog, amikor Okui Masami 2009-ben kiadta az Akasha albumát. Erős spiritális áthallású album, én nagyon szeretem, plusz látható, hogy a borító is nagy gonddal lett megtervezve. Az albumnak köszönhetően érzem, hogy miről lehet szó. Mindenesetre, amikor Soma beszélt erről, egyből beugrottak dalok ebből az albumról. Kellemes érzés volt.

Nos, hát ennyi. Ha röviden és tömören akarom összefoglalni a véleményemet, nem vetem el, hogy van érvénye annak, amit Soma ebben a hangoskönyvben összefoglalt, de túl sokat gondol az emberekről, ha azt gondolja, hogy megérett az emberiség arra, hogy az itt elhangzottakat széles körben befogadják. Azt viszont minden további nélkül elhiszem, hogy eljön ennek is az ideje.

Ganxsta Zolee és a Kartel: A bohóc

Néhány év szünet után 2017-ben Ganxsta Zolee a K.O. albumával egy olyan visszatérést produkált, ami bárkinek a dicsőségére válna. Nem akarta lemásolni a tényleg dicsőséges Jégre teszlek és Helldorado ’90-es évek végi korszakát, hanem arról tett tanúbizonyságot, hogy 50-en túl is vannak olyan új ötletei és képes most is emlékezetes dalokat írni. És pont az a jó, hogy nem akarja lemásolni a régi időket. És hogy mennyire van még benne tartalék, azt az “új korszakának” harmadik albuma, a bohóc ékesen bizonyítja.

Immár 23 éve hallgatom Ganxsta Zolee dalait kisebb-nagyobb szünetekkel és már annak idején is éreztem, hogy nem kell komolyan venni az alvilági, bérgyilkosos, kurvázós szövegeit. Ez jól kivehető a stílusból, ahogy rappel. Árulkodik arról, hogy nem gondolja azokat egy az egyben komolyan. De elég csak arra gondolni, hogy voltak-e egyáltalán bírósági ügyei? Ült valaha is börtönben? Itt nálam le is van zárva a kérdés. Ami pedig a stílust illeti, arra is egyszerű a magyarázat. Ganxsta Zolee és apjától örökölte a közönséges, tróger stílust, de beszélgessünk csak az anyjáról. Arról a Kassai Ilonáról, aki számomra Magyarország egyik legszerethetőbb személyisége és az egyik legkellemesebb szinkronhang az övé. Ha egybegyúrjuk a trógerságot a kedves szerethetőséggel, abból jön ki az a Ganxsta Zolee, aki immár 27 éve rappeli nekünk a gondolatait. Ezért igaz az, amit mondanak róla, hogy ő egy rajzfilmfigura, ő olyan, mint egy kedves rajzfilm gonosz szereplője, akit a néző nemhogy nem vesz komolyan, de még inkább megkedveli. Egy kicsit akarja, hogy neki is jó legyen. Ez az a Ganxsta Zolee, aki már lassan 3 évtizede egyedi színfoltja a magyar populáris kultúrának. Ehhez a személyiséghez hozzátársul az, hogy elképesztően tehetséges rapper, nagyon jól képes közvetíteni a gondolatait. Ezért van az, hogy azon kevés magyar előadók közé tartozik, akiknek veszem a lemezeit, pedig az én személyiségem teljesen más.

Az albumon 20 dal található és többszöri meghallgatás után azt lehet mondani, hogy az album címe lényegében azt emeli ki, amiről még szól az album a szokásos Ganxsta témák mellett. Ahogy kivettem, a bohóc lényegében a mai magyar celebvilágról szól, hogy hova süllyedt, és Ganxsta Zolee az, aki a cirkusz bohócaként az egész celebvilág elé görbe türköt állít, beszól nekik. Mondjuk nem teljesen új az, hogy Ganxsta Zolee beszól azoknak, akik rontják a magyar kulturális élet levegőjét, hiszen már 2001-ben is rappelt azokról, akik a ’90-es években beleártották magukat a magyar könnyűzenei életbe, de később is a szájára vette azokat, akiket arra érdemesnek tartott. De ez az album abban is különbözik az előzőektől, hogy itt a pöcegödör legaljára merészkedik. Amitől még egyedi, hogy Gamza Laciként kifigurázza a “Magyarország tízmillió szakértő országa” attitűdöt, és azokat az embereket parodizálja ki, akik azt gondolják magukról, hogy ők tudnak mindent jól és mindenkinek úgy kellene élnie, ahogy ők gondolják és mondják. De vajon ők maguk úgy is élnek? Hallgassuk meg az utolsó dalt a válaszért.

Az album ezen része rendkívül innovatív. Amiben új az album, abban érdekes, szöveg terén Ganxsta Zolee nagyon jól kihasználja a benne rejlő lehetőségeket. De a tőle megszokott témákban, mint például az alvilág (Egy élet se számít, Balhé lesz), kurvázás (Ganxsta Twist) újat már nem tud mutatni. Egyáltalán nem érzem, hogy azokra a szövegekre érdemes figyelni. Mondjuk nagyon nem is kell figyelni, mert az album technikai hibája a keverés, ugyanis a szöveg sok helyen kifejezetten nehezen hallható. És nem feltétlen azért, mert annyira gyorsan rappelnének, hanem mert halkabb. Néhány helyen a zene konkrétan hangosabb, mint a rap. Pedig Ganxsta Zolee most is nagyon jól bánik a magyar nyelvvel, fantasztikus szójátékokkal színesíti a mondandóját. Szövegileg az album csúcspontja egyértelműen a “Betemet a föld”, akkor nemcsak a halálról és az élet értelméről elmélkedik, hamem csodálatos gondolatokkal búcsúzik az apjától.

Zeneileg is nagyon jó az album. Vannak kifejezetten emlékezetes dallamok az albumon, ebben is kifejezetten újító az album. A borító viszont eléggé komoly lett, abban eléggé komolyan vette magát az együttes. A bohócmaszkok nagyon élethűre sikeredtek a lemezen a 20000 Forintos bankjegyekkel, fegyverekkel szintén nagyon erős. Megítélésem szerint túl is megy az album mondanivalóján. Legalábbis amilyennek én érzékelem. Aztán lehet, hogy a celebvilág legmélyéről nagyon is indokolt ez a kép...

Tehát összességében jó lett az album. Főleg az a jó benne, hogy meg se próbálták visszahozni a régi idők zenei és szövegvilágát, hanem valami újat próbált mutatni. Ez nem mindenhol sikerült, hiszen a régi témákban nem sikerült megújulni, de ahol olyan témát dolgoznak fel, amit korábban nem nagyon, az viszont nagyon jó lett. A szójátékok is üdítően hatnak, jobban átjön tőlük a szöveg mondanivalója. Ezért is lett volna jó, ha a szöveg jobban érthető lett volna. De az album innovatív mivolta azért is örömteli, mert így az album önmagában jó, a jelenben jó hallgatni és nem révedünk a múltba, hogy bezzeg a Helldorado… az aranykorszak… Ez az album attól lett annyira jó, hogy hallhatóan nem akarták, hogy annyira jó legyen, mint a régiek. Függetlenítették magukat a régi időktől, így tudtak jó dalokat írni. Kíváncsian várom a következő albumokat.

Rap: 9/10
Szöveg: 8/10
Zene: 9/10
Hangszerelés: 6/10
Borító: 7/10
Hangulat: 8/10

+ Nagyon jól sikerült album, kifejezetten innovatív
– A keverés nem az igazi, a megszokott témákat nem sikerült jól feldolgozni

85%

Újabb Thalia kazetta és Natalia Oreiro CD

Ezeket is az elmúlt hetekben szereztem be. Megtaláltam Thalia con Banda: Grandes Éxitos albumát kazettán. Írtam erről az albumról korábban, továbbra is érdekesek a dalok mexikói banda stílusban. Alapvetően hallgatható, alkalmanként szívesen előveszem. Ezen az albumon két új dal van, a Cuco Pe­ña és a La Revancha. Mind a kettő jó lett szerintem. Az album legfurcsább dala továbbra is az Arrasando. Elektronikus dalt élőre hangszerelni...

Mindenesetre most már megvan az album CD-n és kazettán is.

És akkor itt van Natalia Oreiro első albuma CD-n.

A Vad Angyal zenéjével. Az album, mely annyira népszerű volt minálunk, hogy az 1. helyen volt a MAHASZ lemezeladási listán. Egyébként továbbra is azt gondolom, hogy ez nem egy rossz album. Kezdetleges, szárnyat bontogató, de dalok döntő többsége élő hangszerekkel van felvéve, így mint egy kezdő énekesnő első albuma egész jó. Vannak dalok, amiket szívesen hallgatok innen. Például a Cambio Dolor-t a mai napig hallgatom, mint önálló dalt, elvonatkoztatva attól, hogy a sorozat betétdala volt. Ezen kívül a Huracán-t szeretem még az albumról.

Mindenesetre megvan most már Natalia Oreiro első két albuma CD-n is és kazettán is.

Illetve megvan az a négy album is, melyet a sorozatok hőskorából származik.

Ha függőlegesen nézzük, akkor az albumok így voltak párban nálam, hiszen Thalia: Amor A La Mexicana és Natalia Oreiro első albuma nagyjából egyszerre jelentek meg 1999-ben Magyarországon, ahogy az Arrasando és a Tu Veneno albumok 2000-ben. Igazából jó ezeket is a gyűjteményebe tudni, mint emlékek és mai élményekkel új értelmet adni a daloknak.

Thalia: Arrasando

Továbbra is szeretnék megemlékezni az ezredforduló környékén nagy sikert aratott mexikói és dél-amerikai albumokra, egyrészt hogy egy kicsit helyére tegyem a megítélésüket, másrészt meg kicsit meglep, hogy van rájuk kereslet és mára sokkal inkább ritkaságnak számítanak a mexikói és dél-amerikai zenei kiadványok. Főleg Thalia albumait nehéz megtalálni. Mondjuk a Thalia-Natalia Oreiro párosból Thalia volt nálunk a kevésbé sikeres. Bár nem maradt el sokkal Natalia Oreirótól, de nem Thalia volt a magyar lemezeladási listák élén, talán annak idején kevesebbet is gyártottak belőle, így mostanra ritkaságnak számít, és bizony egy-egy albumáért többezer forintot is elkérnek. Hasonlóképp nehéz megtalálni az Arrasando albumot, mely szintén sikeresnek volt mondható a maga idejében.

A kiváló Amor a la Mexicana album után Thalia itt kezdett elmozdulni az elektronikus zene felé és kikacsintani Amerika felé, hogy onnan aztán a nagyokhoz hasonló világhírű karriert fusson be. Az eredmény? Tudunk róla azóta, amióta lecsengett nálunk a dél-amerikai sorozat-láz? Igen, annyira volt sikeres a kísérlet. De hogy milyen volt az első ilyen próbálkozása? Szerintem kifejezetten ígéretes. Ez még az az album, amire rá lehet mondani, hogy ha elektronikus zenével akarja meghódítani a mainstream zeneipart, ám legyen, de legalább itt még érzékelhető, hogy van stílusa. Itt még megkülönböztethető a többiektől és alapvetően egész jókra is sikeredtek a dalok. Az alábbiak.

1. Entre el Mar Y Una Estrella
2. Regresa a Mi
3. Reencarnación
4. Arrasando
5. No Hay Que Llorar
6. Quiero Amarte
7. Suerte en Mi
8. Menta Y Canela
9. Tumba la Casa
10. Pata Pata
11. Siempre Hay Cariño
12. Rosalinda

És nem is mindegyik dal elektronikus. Az Entre el Mar Y Una Estrella is lassú, kellemes dal, ahogy a Siempre Hay Cariñóban is az élő hangszerek dominálnak. Illetve hát ott a Rosalinda is, amelynek mexikói sorozat betétdala lévén autitentikusabb hangzása van. De ezek sem feltétlen az Amor a la Mexicana album dalai alapján íródtak, sokkal inkább az elektronikus dalokhoz írták az élő hangszerelésű dalokat is, ami abból a szempontból mindenképp jó, hogy az album így egységet alkot. Ugyanakkor az elektronikus dalokat is dicséri, hogy jól megférnek mellette az élő hangszerelésű dalok is.

Az egész album teljességgel vidám hangulatú, a dalok élnek, megerősíti a hallgató jókedvét. Egyedül a No hay que llorar az, ami szomorkásabb, de azon sem sírnánk feltétlen, mert sokkal inkább vigasztaló, bíztató, semmint elmélyítene a bánatunkban. Leginkább akkor szoktam ilyen dalt hallgatni, amikor valami bánt, de nem annyira, csak akkor jól esik egy kis lelki segítség, hogy felálljak és tovább tudjak lépni. A pozitív hangulat abban is tetten érhető, hogy a dalokban a magas hangok dominálnak. Mint az énekben, mint a zenében, a pozitív hangzás okán pedig csak még inkább hallgattatja magát az album. Főleg, hogy az énekesnő jól énekel, a dalok jól meg vannak írva. A szöveghez csak felületesen tudok hozzászólni, mert csak egy kicsit tudok spanyolul. Nagyon mélyenszántó, az élet titkait megfejtő szövegre nem kell számítani, inkább könnyed szövegeket írtak, mely igazodik a zene hangulatához. Bugyutának semmiképp nem mondanám, csak könnyedén veszi az életet. És jó érzés hallgatni az életnek azt a könnyedségét, amit Thalia prezentál nekünk ezzel az albummal.

A borító teljességgel nőies ezzel a rózsaszín árnyalatokkal. A háttér is, meg Thalia képeit is mindenhol rózsaszín színárnyalatot kapott. Néhány képen Thalia is erősen női pózban van (jó példa erre az első borító képe), ez is erősíti az album női mivoltát, ami kár abból a szempontból, hogy emiatt szinte teljesen kizárja a férfi hallgatóságot a közösségéből. Emiatt is volt gúny tárgya ez az album, nemcsak a mexikói sorozatok miatt.

Az album tökéletesen teljesíti funkcióját. Lazán, könnyedén szórakoztat, a szövegek nem tárják fel az élet igazságait, de szórakozásként nagyon jó hallgatni ezt az albumot. Erre rá lehet mondani, hogy ha Thalía meg akarja vetni a lábát az amerikai, mainstream zeneiparban, akkor ez az album jó alapot szolgáltat hozzá, és nagyon jó lett volna, ha a későbbiekben is megmarad ennél a zenei vonalnál, nem megy el abba a nagyon dallamtalan, mondanivalónak még a csírájával sem rendelkező dalokba. Lehet, hogy többre vitte volna. De ha nincs más, akkor itt ez az album, mely a maga hibáival együtt is szerethető, hallgatható.

Ének: 8/10
Zene: 7/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ Remek, könnyed pop album.
– Hiányzik a minőségi latin pop hangzásvilág.

80%

Az egyetlen hiányzó Almási Kitti könyv

Múlt vasárnap megvettem az egyetlen még hiányzó Almási Kitti könyvet, a "Bátran élni"-t. Ezt későbbi olvasmány gyanánt vettem meg, most inkább gyűjteménybe, mert van mit olvasni. A tartalmát már ismerem, hiszen megvan hangoskönyv formájában is és már kétszer végig is hallgattam. Ezért most inkább gyűjteménybe van, de később, ha több könyvvel is végzek, jól fog jönni. Akkor egyébként is az lesz, hogy jól fog hatni frissítésként újra elolvasni. Most van mit olvasni. Még a "Lezárás, elengedés, újrakezdés" című könyvével is adós vagyok magamnak, az is félbe van hagyva, de azt a könyvet is szeretném olvasni, ami egyetemen, Holland / Flamand irodalomra fel van adva.

Mindenesetre most már megvan Almási Kitti összes eddig megjelent könyve, ezekről csináltam néhány képet. Először is a Bátran élni a hangoskönyvvel együtt.

És az összes eddigi könyve.

És hamarosan jön az új könyve, "A te döntésed" címmel. És máris elért az első kellemetlen meglepetés, ugyanis eredetileg november 29-én jelent volna meg, de ahogy elnézem, áttették a megjelenést 2022. február 28-ra. Tudok arról, hogy komoly papírhiány van, bizonyos megjelenéseket el kell halasztani és úgy sejtem, hogy itt is ez áll fenn, de igazán szólhattak volna, tekintve, hogy előrendeltem a könyvet. És úgy rendeltem elő, hogy az összes addig összegyűjtött pontomat betettem ebbe a könyvbe, mert úgy voltam vele, hogy így majd könnyen ki tudom fizetni (majdnem 50% mínusz a 20% előrendelési kedvezményen túl), de most az a sok pont úszik valahol a levegőben, és annak ezek szerint majd csak márciusra lesz foganatja. Holnap bemegyek a könyvesboltba és rákérdezek majd. De jó lett volna, hogy ha értesítettek volna.

Madonna CD-gyűjtemény

Most, hogy sikerült megszerezni mindegyik Madonna CD-t, amit szerettem volna a gyűjteményembe tudni, csináltam egy gyűjteményképet róluk.

Ez az a 4 Madonna album, amit hibáival együtt el tudok fogadni olyannak, amilyen. Mind a négynek van annyi erénye nálam, hogy a gyűjteményem része legyen. És mivel az albumok egymás után jönnek, ezért itt is látható, hogy Madonnának volt egy (számomra) jobb korszaka, ami említést érdemel. Előtte voltak az "anyagiasságai", kurválkodásai és társai, amit tényleg érdemes szó szerint venni. Valamikor 1992-1993 körül megjelent egy "Sex" című könyve. Pár éve végignézegettem, olyan képek vannak benne, ami még egy szabadabban gondolkodó embernél is kiverné a biztosítékot, egy prűdebb ember meg ne is vegye kezébe, mert rosszat fog álmodni tőlük. Ott tényleg olyanok vannak, meg ismerve a régi dalait, látva néhány régi videoklipet, hogy joggal mondják azt Madonnáról, hogy nem forradalmasította a szexet, hanem kiárusította azt. Így ez az 1998-2005 közötti korszak az, ami nálam rendben van. Utána meg már kétségbeesett csatáját vívta az öregedés ellen.

De egyébként nálam ez inkább arról szól, amit írtam az előző postban, hogy a nővérem által a családunkban mindig is jelen volt Madonna, hallottam már kiskoromban is a dalait. És talán ennek a hatása, hogy miért akarok néhány Madonna CD-t magamnak, amik tényleg tetszenek. Mondjuk nővérem sem egyedül "művelte" ezt, volt annak idején egy szoros baráti köre (még most is emlékszem rájuk, pedig néhányukat alsó hangon 20 éve láttam utoljára), és főleg akkor szóltak a Madonna dalok, amikor ez a baráti kör nálunk gyűlt össze. Emlékszem egy srácra, akkor annyira imádta Madonnát, annyira odavolt érte, hogy az összes albumának és kislemezének összes változata megvolt neki, meg rengeteg sok relikvia. Párszor voltam náluk, és szinte az egész szobáját Madonnának szentelte. Úgyhogy volt annak idején részem Madonnában, ennek az utóhatása az, hogy néhány albumot meg akartam szerezni tőle. Meg ahogy írom ezeket a sorokat, tisztára visszarepültem gondolatban abba az időbe, és teljességgel elöntött a nosztalgia. Ahogy utaltam rá, javarészüket rég nem láttam, de erősen emlékszem rájuk.

Visszatérve a szexualitásra, pont amiatt, hogy ennyire nyílttá tette a szexet, meg az önkifejezést, lett ikonja az LMBT közösségeknek. Meg hogy mindenféle pasik jelennek meg a videoklipjeiben, meg hogy állítólag nagyon támogatja az LMBT közösséget. Az utóbbiról nem tudok, de könnyen elképzelhető, mivel Madonna biszexuális, de nem emlékszem egy konkrét esetre sem. Ami az önkifejezést illeti, azáltal, hogy Madonna gátlastalanul mutogatja magát, ott nem a szabadság jelenik meg, hanem a szabadosság. A kettő között pedig lényeges különbség van. A szabadság az, amikor úgy juttatom kifejezésre önmagam, hogy tiszteletben tartom a másik életterét. A szabadosság szoros kapcsolatban van az egoizmussal, ugyanis itt arról van szó, hogy nem érdekel senki és semmi, csak én számítok, hogy mindenki engem lásson. Ami miatt szerethetik a meleg pasik, hogy - amit fentebb írtam - sok jóképű srác jelenik meg a videoklipjeiben. Mondjuk nem az én ízlésem egyik sem, de azt össze tudom vetni, hogy összhangban van az LMBT-ideál pasikkal, úgyhogy Madonna mintha tényleg figyelne erre. Amikor Angliában voltam, két meleg magazint figyeltem az újságosnál, az Attitude-ot és a Gay Times UK-t. Azt figyeltem meg mindegyik lapszámnál, hogy hasonló pasik vannak a címlapon. Mintha az LMBT-média is azon lenne, hogy ideál pasikkal manipulálja az olvasóit. És amik még benne vannak... Nem vettem egy lapszámot sem, de ebből a szempontból sem éreztem magam soha az LMBT közösség tagjának, mert az én ideálom is teljesen más. És arról se feledkezzünk meg, hogy Madonna a dance dalokban jártas, amiket nagyon jól lehet meleg bárokban táncolni, úgyhogy bizonyos szempontból összeérnek a dolgok, és igazából soha nem volt kétségem afelől, hogy Madonna tényleg LMBT ikon. Csak rettenetesen károsnak tartom, amit csinál, mert ezzel a szabadossággal tényleg azt üzeni Madonna, hogy ne érdekeljen senki, csak legyél önmagad. Mondjuk lehet, hogy azért is zavar ez engem annyira, mert a coming out-tól én nem érzem magam jobban, de egyébként is utálom, ha valaki rám nyomul. Úgyhogy itt egyéni okok is közrejátszanak. Az biztos, hogy azon vagyok, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy ne legyek zavaró másoknak.

Szóval, erről a négy albumról gondolom azt, hogy tartalmaz több-kevesebb hozzáadott értéket. Ahogy haladunk előre az időban az albumokkal, úgy egyre kevesebbet. Van a Personality Database weboldal, amely nemcsak ismert emberek és fiktív karakterek személyiségtípusait elemzi, hanem albumokét is. Jól érzékelteti a különbséget, hogy a Ray of Light egy INFJ album, a Confessions on a Dancefloor pedig ESFP album. És tényleg ekkora a különbség. A Ray of Light tényleg olyan, hogy el lehet mondani róla, hogy van mondanivalója, mindennek mélyebb jelentését keresi és azt elemzi. Ehhez képest a Confessions on a Dancefloor-nak csak egy célja van: Hogy szórakoztasson, de azt ipari mennyiségben. A szövegre nem volt sok gondjuk. Mégis szeretem, és számon tartom, mert kiváló dance album. A zene rendkívül jól össze van szerkesztve, és nagyon hangulatos. És a szünet nélküliség is ad egy pluszt, hogy rövid átvezető zenével megyünk a következő dalhoz. Ritkán hallgatok dance mixeket, pont azért, mert kevés olyat hallok, ami egy az egyben tetszik. A Confessions on a Dancefloor ezen kevesek közé tartozik. Ezért veszem szívesen a gyűjteményembe, ezért fér bele nálam, mint Madonna munkásságának értékelhető része. Az viszont érdekes, hogy az album elérhető Spotify-on is, és ott a dalok közé tettek szüneteket. Az nagyon rontja az összeképet, mert pont a szünet nélküliség adja az album igazi hangulatát, attól lesz igazán dance album. De a videoklipek az albumról... Úristen, néhány napja néztem meg YouTube-on néhány Madonna videoklipet, és valósággal kiégtem... Aztán Zsolti barátom még rátromfol és megmutatja a "Bitch, I'm Madonna" videoklipet. Csak hogy érezzem a törődést. Úgyhogy nem... maradjunk csak ennél a négy albumnál, ezek jöhetnek bármikor, a többit meg hallgassa az, akinek ingere van rá.

Madonna legjobb albuma

A mai nappal meglett Madonna negyedik, egyben utolsó olyan albuma, amit érdemesnek tartok arra, hogy a gyűjteményem része legyen. Ez a Ray of Light, ami magasan a legkiemelkedőbb album tőle. Azt gondolom, hogy ez a tőle telhető legtöbb, amit várhatunk, ismerve az egész karrierjét. Mondjuk meg is van a maga előzménye.

Amiről tudok, hogy az első gyerekének születése is komoly hatással volt rá, illetve, hogy áttért a buddhizmusra, spiritualitásra, valamint az Evitában alakított szerepe is formálta a gondolkodását. Bár az Evita érdekes, mert az IMDb-n tudomásom szerint nem számít rossznak a 6,3-as átlagértékelés, de a filmet nagy történelemhamisításnak tartják, mert Evita férje, Juan Perón valójában diktátor volt. Amennyire utána olvastam, tényleg kialakított egyfajta tekintélyuralmi rendszert, különböző ideológiákat keverve alakította ki a saját politikáját, ami eleinte népszerűvé tette őt. De ahogy olvastam, csak Eva Perón halála után vált igazán diktatórikussá, de még a felesége életében kiszélesítette a hatalmát és eltörölte a szólásszabadságot. Ehhez képest, ha jól emlékszem, a film a idealizálja a politikus párost. Az Evita-kultusz a valóságban is megvolt, de ahhoz, hogy összevessem az olvasottakkal a filmben látottakat, ahhoz újra meg kell nézzem a filmet, mert kb. 20 éve láttam utoljára. Akármekkora történelemhamisítás is (ami könnyen lehetséges és tényleg komoly hibája a filmnek), nagyon erős és maradandó alkotás volt, láttam annak idején moziban. A dalokat meg rengeteget hallgattuk otthon, mivel megvolt a zene CD-n.

Azt viszont a film minden hibája ellenére el tudom mondani, hogy akkor pozitívabb képet kaptam Madonnáról, az alapján, amit ott láttam. Úgy konkrétan nem tudtam akkor a színészi játékát elemezni, mert 10 évesen láttam a filmet a moziban. Ahhoz képest viszonyítottam, amit korábban láttam és gondoltam róla. Mert otthonunkban is jelen volt, tekintve, hogy nővérem nagy rajongója (volt) Madonnának, több CD is volt nekünk tőle. Úgy konkrétan nem tudtam aggyal, hogy mit csinált régen, de érzékeltem, hogy nem jó, ha azt kisgyerekként látom. Ezért azon túl, hogy hallottam a dalait, amikor a nővérem hallgatta, következetesen kerültem, hogy többet lássak, mint ami egészséges lenne. Ezért is örültem annak, hogy az Evitában más szerepben láttam, a Ray of Light albumra pedig valóságos pálfordulás alakult ki. Úgyhogy 1998-tól kezdtem el őt komolyabban figyelni, de olyan nagy rajongója isten igazából soha nem voltam. Inkább otthoni hatás miatt van, meg azért nem tudtam igazán rajongani érte, mert amennyit érzékeltem abból, amit előtte csinált, egyfajta ellenszenvvel viseltettem irányába, és akármennyire is megfordult a Ray of Light-ra a stílusa, örültem neki és szívesen hallgattam, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mit csinált a múltban.

Szélsőséges Madonna gyűlölők mondják is rá, hogy egyetlen egy olyan Madonna szám van, ami tényleg róla szól, ahol önmaga, és az az Arc Poeticája, ez pedig a Material Girl. Értem én, és valójában igaz is. Csak én annyiból tennék kedvezményt, hogy valójában a Ray of Light album is egyfajta önvallomás. És nagyon jó lett volna, ha meg is marad ezen a síkon, de pont az inflálta el az album értékét, amit már említettem többször is, hogy nemhogy nincs érdemi folytatása, hanem visszament ugyanabba a kurvázásba, amit fiatalon csinált, erre rájön még az, hogy kétségbeesetten küzd az öregedése ellen. Emiatt talán egyedül a Ray of Light az egyedüli olyan album, melynek minden egyes dala fontos. Minden egyes dalával üzenni akar, minden egyes dalnak helye van. Mert minden egyes dalban van értelme a szövegnek, és érzékelem is, hogy közvetíteni akar valamit, ami pozitív érték. Madonnától pozitív érték... egyenesen hallatlan. Így talán nem véletlen, hogy tudomásom szerint ez az egyetlen olyan Madonna album, melynek borítóján rajta van a dalszöveg (a többi hármon, ami nekem megvan, biztos, hogy nincs). Talán mert ő is tudta, hogy szövegileg ez az egyedüli vállalható album. Tehát sok szempontból kiemelkedik az album, csak ne egy állomás lett volna az életében, hanem az életének egy új minősége.

Madonna: Music CD

Mivel gyors egymásutánban akarom "letudni" azokat a Madonna CD-ket, amiket megszereznék, ezért most egy kicsit többet fogok írni az énekesnőről. Íme a harmadik album tőle, a Music. Ebben már nincs semmi trükk, ezt az eredetileg meghirdetett áron vettem meg. Az utóbbi időkben kezdtem el arra figyelni, hogy csak azt a példányt vegyem meg az albumból, amin a matrica is rajta van, számomra az is az album része. Sőt, a Warner Bros. albumok esetében megfigyeltem, hogy a tok jobb-alsó sarkára rá van gravírozva a kiadó logója. Ez is tényező nálam. Bár a matrica és a gravírozás együtt jár, hiszen csak az eredetileg "csomagolt" albumokra kerül rá. Így ez az album annyira eredeti, hogy még a tokját se cserélték le.

Szóval ez a Ray of Light utáni album, és erős stílusváltáson esett át. Ezzel egyrészről erősen alulmúlta az előző albumának nagyszerűségét. Bizonyos kritikusok dicsőítik, hogy az album zeneileg minimalista lett. De akkor miért kapta az album a Music címet? Persze, értem én, hogy az első, egyben lehíresebb dal címét kapta az album, csak a zene nem hű a címhez. Igencsak nagy bajban lennénk, ha ennyiben kimerülne a zene általános fogalma.

Ha úgy vesszük, ismét egy dance albumot hallgatunk, ami miatt viszont mégis szeretem, hogy arányaiban (egy átlag Madonna albumhoz képest) sok ballada van rajta, amik ráadásul hatásosra sikeredtek. Nagyon érdekes az I Deserve it, a Nobody's Perfect pedig számomra nem annyira szomorú, de nagyon kellemes hallgatni. Személyes megítélésem szerint erre az albumra került fel Madonna egész pályafutásának (már amennyire ismerem) legerősebb és legfájdalmasabb balladája, a Paradise (Not for Me), ami különben szövegében nem annyira erős, zeneileg és az ének viszont hihetetlenül hatásos lett. Van egy francia nyelvű versszak, talán pont az lett a legjobb, amúgy meg értem, hogy mit akar mondani, de nem megy semerre az egész. Aztán a Gone lett még nagyon jó, mert nemcsak a szövege szól a búcsúról, az elválásról, hanem a dallam is ezt az érzést adja vissza mind énekben, mint zenében. Bár a szövegben egy kis részbe bele lehet kötni, egy helyen ugyanis Madonna ezt énekli:

Why should I feel sad,
For what I never had?

Erre hangosan válaszoltam, hogy "Mert vágytál rá." Különben nem írt volna rá balladát.

Igazából a többi dal is rendben van. Talán azt lehet mondani, mintegy mentségként, hogy a balladák mondanivalójában érhető tetten a Ray of Light színvonala. Bár a maga nemében erős az album, de inkább olyannak adnék "Music" címet, ami zenében sokkal erősebb, hiába szól másról a címadó dal.

A második Madonna CD

Kicsit váratlanul, de sikerült ma megvenni Madonna: Confessions of a Dancefloor CD-jét, nem feltétlen mára volt betervezve. Az a lényeg, hogy a Vaterán megfigyelt termékek közé tettem a CD-t, és úgy voltam vele, amikor biztonsággal meg tudom venni, akkor megveszem. Tegnap viszont ajánlatot kaptam a CD-re, hogy 900 forint helyett 500 forintért vehetem meg... Kérlek. Az eladó egyébként magát csapta be, mert azt hitte, hogy azért nem vettem meg a CD-t, csak a megfigyelt termékek közé tettem, mert nem kell ennyiért. Azzal, hogy nem azonnal vettem meg, azt gondolta, hogy ezzel indirekt módon lealkudom az árát. Nem ez volt a célom, de tény, hogy volt egy pár olyan eset, amikor lehetőséget kaptam arra, hogy alacsonyabb áron vegyek meg egy terméket, csak azért, mert nem azonnal vettem meg. Ez alapvetően jó trükk, csak eladói oldalról ronthatja hosszútávon az üzletet, mert ha ez elterjed, akkor nem tudom annyiért eladni a terméket, amennyiért szeretném, akkor vagy nehezen kel el, vagy kénytelen leszek én is olcsóbban adni termékeket.

Bár a kérdés, hogy egy Madonna CD eszmei értékében ér-e többet 500 forintnál, egyre többeknél merülhet jogosan. Személyes megítélésem szerint a Confessions on a Dancefloor az utolsó értékelhető Madonna album. Zeneileg nagyon jóra sikeredett, mint dance album nagyon jó lett. Meg is volt nekem ez a CD megjelenésekor (2005. november) és nagyon szerettem annak idején. Rengeteget hallgattam, szinte betéve tudtam az összes dalt. Zeneileg nagyon jónak tartom, a szöveg olyan, amilyen... Azért vicces ez az album, mert azt érzékelem, hogy inkább a zenén van a hangsúly. A szövegre sok gondjuk nem volt, sokkal inkább az ének dallamán van a hangsúly, az ad hozzá a zene hangulatához. De úgy konkrétan a szövegnek nincs komoly mondanivalója, Madonna akár végig is lalázhatta volna az egész albumot, semmivel nem lenne kevesebb.

Viszont az is igaz, hogy már ennél az albumnál látszódtak jelek arra, amit Madonna később nagyüzemi szinten csinált: Kétségbeesett küzdelem az öregedés ellen. Annak idején szerettem a Hung Up videoklipet, ma már teljes mértékig megértem, ha valaki átkozza azt a videót, ahol Madonna úgy riszál és úgy illegeti magát fiatal srácoknak, mint egy huszonéves. Gyakorlatilag az albumborító is tele van olyan képekkel, melyek azt hivatottak demonstrálni, hogy Madonna még most is mennyire hajlékony. Élsportolókra emlékeztető pózokban látható az énekesnő a borítón, mintha azt akarná demonstrálni, hogy hiába 47 éves, ő még most is annyira fiatal, hogy elvegyülhetne akár az egyetemisták között. Amit itt csinál, az még határeset, főleg ahhoz képest, amiket később csinált, amikor minden erejével igyekezett eltüntetni a ráncokat az arcáról, mindenféle trendet bevállalt, mindenféle mostani fiatal előadókkal, hogy a köztudatban maradjon, videoklipekben pedig olyanokat produkált, hogy bárkinek szégyenére vált volna. Pont a "szégyenére válna" rész miatt volt nyilvánvaló a harcának kétségbeesett mivolta. Fel is merült bennem a már-már költői kérdés, hogy miért küzd ennyire az öregedés ellen? Tökre kalandos fiatalkora lehetett a sikereivel együtt, nem utolsósorban a szexualitás terén is gondolom, 100%-osan kiélte magát, van gyereke is, mégis mi hiányzik neki ennyire? A kérdés részint naiv, mert nem ismerem Madonna magánéletét, nem tudok arról, hogy valaha megírta-e valahol, vagy nyilatkozott-e valahol arról, hogy hiányzik-e neki valami a fiatalkorából. Azért feszegetem így ezt a témát, mert az a tézisem, hogy az képes méltóképpen megöregedni, aki kiélte a fiatalságát. Az könnyebben elengedi a maga fiatalkorát, adja át a helyét a következő nemzedéknek, könnyebben érti meg és fogadja el, hogy az élet rendje, hogy a fiatalkornak egyszer vége és hamarabb megérti, hogy az attól, hogy a fizikai szépség fokozatonan múlik el, az nem jelenti feltétlen az élet végét, hanem egy új minőségű élet kezdetét. Nagyon kevés olyan idős embert látok, aki ezt a minőséget megéli, részint ezért is ijesztő sokak számára az öregedés, mert sokan harcolnak ellene, nem képesek méltósággal megöregedni. Nem utolsósorban a fogyasztói társadalom is egyre inkább "fiatalítja" az embereket. Úgyhogy sok tényező áll itt fenn, ezért is tartom fontosnak, hogy az olyan ismert emberek, akik befolyásosak, akikre odafigyelnek az emberek, mint például Madonna, példát mutassanak arra, hogy méltósággal is meg lehet öregedni. Akkor lett volna igazán értéke a sokak által piedesztálra emelt Ray of Light albumának, ha következetesen tartotta volna magát ahhoz a fajta látásmódhoz, értékrendhez, amit azon az albumon közvetített. Fogok majd írni arról is, ha meglesz a CD.

Azt hiszem, azzal járt volna Madonna a legjobban, hogy ha már nincs érdemi mondanivalója (nem mintha valaha is lett volna...), hogy ha a Confessions on a Dancefloor lett volna az utolsó albuma, és lezárta volna az énekesnői karrierjét. Persze, nem volt kötelessége abbahagyni az éneklést, senki nem emelt a fejéhez pisztolyt, ha még egyszer stúdióba vonul, de az biztos, hogy nálam ez az album zárta le Madonna énekesnői karrierjét.

Jelenlegi The Corrs gyűjtemény

Azzal, hogy meglett a Talk on Corners Special Edition, meglett mind a 9 The Corrs CD, amit annak idején meg akartam szerezni.

2004-2006 között, amikor nagy The Corrs rajongó voltam, akkor ez a 9 album volt kapható, ezeket akartam annak idején CD-n (is) megszerezni, most meglett. Kazettán sikerült annak idején megszerezni mind a 8 albumukat. A Home már nem jelent meg kazettán, de megvolt a Borrowed Heaven is... Most már bottal üthetem a nyomát, hogy még egyszer megszerezzem kazettán. CD-ből nem volt meg mindegyik, 3 album hiányzott annak idején. Igazából annak ellenére, hogy ma már a zenéjük sokkal kevésbé gyakorol rám hatást, meg kritikáim is vannak, nem is kevés, örülök, hogy megvannak. Mégiscsak volt egy rövid korszakom velük, de az intenzív volt. Ennek emlékére jó újra a gyűjteménybe tudni ezeket az albumokat.

Igazából ezek után még 3 albuma jelent meg a The Corrs-nak. 2006-ban egy válogatásalbum, a Dreams. Az ilyen búcsú-válogatásalbum, mert utána volt, hogy visszavonultak hosszú időre. Szólókarrier, családalapítás, kinek mi volt a terve. Már az az album sem érdekelt, mert annyira a japán zene bűvkörében éltem, hogy gyakorlatilag teljesen kizárta nálam a nyugati zenét. Meg azt már inkább "pénztermelő" albumnak gondoltam. Minek jönnének ki két stúdióalbum után újabb válogatásalbummal? A válasz később érkezett meg. Aztán van két stúdióalbum, a White Light 2015-ből és a Jupiter Calling 2017-ből. Olyan sokat nem hallgattam őket, de ami megmaradt, hogy White Light volt a jobb a kettő közül. Mindenesetre szívesen kiegészíteném a gyűjteményemet ezzel a három albummal. Mindenesetre, ahogy elnézem, egyik új album sem hozta eladások terén a várakozásokat. Láttam is különben néhány hónapja egy 2018-as Twitter bejegyzést az énekesnőtől, Andreától, hogy a saját kézírásával biztosította rajongóit, hogy az együttes él tovább. Nagyon szép tőle, hogy ennyire személyessé tette az üzenetét, de inkább olyan érzetet adott, mintha egy halálánál lévő ember mondaná a szeretteinek, hogy a szívetekben örökké élni fogok. Továbbra is azt gondolom, hogy kár értük.

Egy különlegesnek szánt kiadvány

Tegnap megvettem Vaterán a The Corrs: Talk on Corners Special Edition albumát CD-n. Ez a kiadvány abban különbözik az eredetitől, hogy az ismert dalok, melyekből videoklipek készültek, azok remix változatai kerültek fel. A videoklipekben is ez hallható és talán a rádiókban is így mentek a dalok. Egyetlen kivétel van, az Only When I Sleep, melyet mind a videoklipben, mint ezen az albumon meghagytak eredeti változatában. Valamint, amit érdekesnek tartok, hogy az I Never Loved You Anyway dalnak szintén az eredeti változatából készült videoklip, ezen a kiadványon viszont kapott egy remix változatot, de ez nincs jelezve a borítón. Ráadásul a dal hossza is ugyanúgy 4:26-nak van írva, amilyen hosszú az eredeti is, de a remix változat rövidebb.

Egyébként ezt a kiadványt az eredeti Talk on Corners album javított változatának tartom. Nem mindegyik dalnak jobb a remix változata, mint az eredetinek, de a jobbak összességében emelik az album színvonalát. Az egyik dalt, a What Can I Do?-t melyet teljesen áthangszerelték, és egyértelműen az új változat a jobb, mert dinamikusabb, élőbb, pörgősebb lett. A So Young is egyértelműen jobb megremixelve, hiszen bár az együttesnek alapvetően nem áll jól a bulizás, az ilyen önfeledt szórakozás, hiszen ránézésre is alapvetően komolyabb természetűek, de legalább kapott egy olyan gyorsabb, dinamikusabb hangszerelést, mely által valamennyire elhihetem, hogy azért ők is tudnak csak úgy a jelenben élni és egy rövid időre elvonatkoztatni az élet nagy kérdéseitől. Az első albumról, a Runaway is kapott egy számomra érthetetlen ok miatt egy remix változatot. Ez az a dal, aminek az eredetijét se szeretem, de a remix változat pont azért lett jobb, mert így annyi érzelem van a dalban, amennyi az énekben és a szövegben... Sokkal kevesebb. Az I Never Loved You Anyway remixe is elég furcsán hozza ki magát, mert szegényesebbnek hallatszik a hangszerelés, a Dreams remix változatával meg pont az a baj, hogy túlságosan dinamikus. Az eredetije is az, de jobban kijöttek az érzelmek. A remix változatot mintha táncolhatóvá akarták volna tenni.

Összességében tehát nem sokkal jobb ez a kiadás sem, de szívesebben hallgatom ezt, mint az eredeti változatot.

Spontán vásárolt CD

Ma Budapesten voltam albérletet keresni az egyetem okán. Kettőt néztem meg ma, és a kettő között volt annyi időm, hogy elmehessek a WestEnd-be, ahol már elég régen voltam. És mindig, amikor a Nyugatinál vagyok, megnézem az aluljáróban lévő antikváriumot, könyvek, DVD-k, esetleg CD-k kínálatát, de most meglepően sok CD volt. A nagyját ismertem, és tényleg számomra az ingyen se kéne tipikus esete, az viszont felettébb meglepett, hogy találtam egy Thalia CD-t 600 forintért. Nem is egy volt a Grandes Éxitos albumból, hanem kettő. Viszont nem vettem meg azonnal, hanem előtte szétnéztem a WestEnd-ben. Ez egy trükk nálam, mert nem egyszer fordult elő, hogy valamit spontán megláttam, nagyon belelkesedtem tőle, megvettem és később megbántam. Erre azt találtam ki megoldásként, hogy nem ott és azonnal veszem meg azt, amit ott hirtelen megláttam, hanem várok vele akár egy napig is. Ilyenkor mindig azt mérem fel, hogy miután lenyugszok, akkor is foglalkoztat, hogy ott van, akkor is gondolok rá, akkor veszem meg. Ugyanígy tettem ezzel a CD-vel is. Visszamentem érte, az pedig jelzi, hogy foglalkoztatott. De mire visszamentem, már csak az egyiket találtam meg. Lehetséges lenne, hogy a másikat időközben megvették? Az biztos, hogy az egyiket én vettem meg, a másikkal már nem találkoztam. Az eladó nem tudta konkrétan megmondani, hogy a másikat is megvették-e, pedig rákérdeztem. Úgyhogy ha tényleg nincs már ott, akkor gyors egymásutánban lett elkapkodva a két példány.

Egyébként egész jó album, sokat hallgattam annak idején. Tetszett a dalok a mexikói bandával történő újragondolása, a dalok többségét kifejezetten jól megcsinálták. Még a szakmai kritikák is pozitívak az albummal kapcsolatban. Egyetlen egy dal van az albumon, ami nagyon furcsán hangzik, az az Arrasando. Méghozzá azért, mert azt teljesen elektronikusan hangszerelék eredetileg, és nagyon jól is meg is van írva. Az egy stílusos elektropop dal, annak úgy van igazi hangulata. De tele élő hangszerekkel, fúvósokkal, gitárral, nagyon furcsának hat. Egyáltalán nem jön át, nemhogy az eredeti hangulat sem, de új értelmet sem kapott a dal. A többi dal azért jó, mert azokban eredetileg is hallható több-kevesebb eredeti hangszer, ezáltal eleve van valamilyen "mexikói" hangzása, mert Thalia egy időben ezt nagyon jól művelte. Lényegében erre az albumra lettek még inkább mexikóira hangszerelve, hogy a bandával stúdióba vonult és készített egy teljességében élő hangszerelésű albumot. Amit lehet úgy is venni, hogy ez egyfajta búcsú a részéről az élő, mexikói zenétől, mert ezután pusztán csak arra összpontosított, hogy az amerikai trendeket meglovagolva készítsen elektronikus hangzású albumokat, melyeknek egy idő után se mondanivalójuk, se hangulatuk nem volt. Úgyhogy aki szeretne Thaliától igazi, autentikus mexikói zenét hallgatni, az szerezze be ezt az albumot.

Újabb The Corrs CD

Hosszabb ideje nem vettem The Corrs CD-t, most viszont találtam egy olyat, amit nem hagyhattam ki, ez pedig az In Blue Special Edition album. Ez a 2 CD-s bővített változata az eredeti kiadásnak, az első lemez ugyanazt a 15 dalt tartalmazza, amit az eredeti kiadvány, az extra a második lemezen van. Ennek a kiadványnak a különlegessége pedig abban rejlik, hogy a második lemezen nem 7, hanem 8 dal van.

Ezzel a kiadvánnyal ugyanis az van, hogy eredetileg 7 dallal jelent meg CD-n, aztán kiadták 8 dallal is, de abból már jóval kevesebbet nyomtak. Méghozzá azért, mert ez az album kazettán is megjelent (meg is volt nekem annak idején), és a kazettán mind a 23 dal rajta volt (egyik leghosszabb műsoros kazetta, ami nekem valaha is megvolt), CD-n viszont a So Young élő változatát lehagyták. Az is ritkaság, hogy kazettán legyen több dal, amikor a CD változatot szokás extra, bónusz dalokkal ellátni. Tudtam már annak idején is, hogy CD-n is megjelent az album mind a 23 dallal, de nagyon ritkán találkoztam vele, így ez a változat számomra ritkaságnak számított. Ami a mai nappal meg is lett. Ráadásul jutányos áron, Vaterán találtam 699 forintért. Köszönöm szépen, elfogadom ajándékba ezt a CD-t.

Ebből csak ezt a változatot fogadtam volna el, számomra a bónusz dallal teljes az album. Egyébként ahogy elnézem, a borítót, még az eredeti változathoz képest is kevés változtatás van rajta. Nincs benne említés a második CD-ről, még dallista szintjén sem. Hogy a két új dal, a Love in the Milky Way és a Looking in the Eyes of Love szövege rajta legyen, az álomszerű.

Egyébként a Special Edition az amerikai borítóval jelent meg nálunk, a belső oldalak is szinte teljes mértékig megegyeznek az amerikai kiadással. Ami a különbség, hogy a hátsó borítón nem kép van, hanem csupa kékség. Az a kép kislemezen sem látható, ahhoz hasonló az Irresistible kislemez borítója.

És a két kiadás egymás mellett. Egyértelműen jobban tetszik a Special Edition borítója. Az eredeti, európai kiadás borítóján eléggé szerencsétlenül álltak be a tagok. Esetleg bal szélen Sharon, aki kinéz valahogy, de a Special Edition borítója sokkal spontánabb, lazább, láthatóan a tagok is jobban érezték magukat fotózás közben. Úgyhogy mondhatjuk, hogy Amerikában jobb borítóval jelent meg, de mi, európaiak legalább megkaptuk mindkét borítót. Amerikaiak nem kaptak Special Edition kiadást.

Jól néz ki a hátsó borító is így együtt. A Special Edition jobban ki van töltve, az eredeti kicsit üresnek tűnik, hogy kisebb betűvel vannak írva a címek, és nincs annyira szétszedve, mint a Special Edition borítóján. Az világos, hogy a dalok címét a fehér csíkokhoz igazították, de abból tettem volna kevesebbet és nagyobba írtam volna a címet, hogy jobban kitöltsék a teret.

Nos, nagyjából ennyi. Röviden a véleményem, hogy ez az album is populáris, mint a Talk on Corners, de egységesebb és a dalok is arról árulkodnak, hogy készen állnak a tagok arra, hogy összehozzák a saját stílusukat a trendekkel, ha ezt látják a sikerük zálogának. Bár itt is vannak dalok, amik nem nekem szólnak. Ezt az albumot jónak tartom, a dalok nagyja egy koncepciót alkot, de nem nehéz ennél jobb albumot mondanom. Összességében örülök, hogy megvan ez az album is. Lehet, hogy később írok részletesebb véleményt is.

CD-gyűjtemény

Csináltam egy képet az eddig meglévő CD-imről.

Valamint a CD-állványon lévő CD-kről.

Mondhatnám azt is, hogy az állványon lévő CD-k különlegesek, de ez így nem igaz, mert akkor az LGT és Zorán CD-knek is itt kéne lenniük. De azok a nyugati CD-k + Disney CD-k a japán CD-k mellett, melyeket fontosnak tartok, azok mindenképp. Meg aztán fog ez bővülni mindenképp. A CD-knek komoly eszmei értékük van nálam.

Újabb visszatérők a gyűjteményembe

Ismét volt lehetőség a bolhapiacon CD-t vásárolni, sőt, mivel az az árus, akinek szoktam CD-ket venni hosszabb idő után elhozta az eladó kazettáit, azokból is válogattam és találtam négyet, amit meg is vettem.

Már hetek óta szemeztem a Cher: Believe albumával. Nem mondanám kedvencemnek az énekesnőt, nem igazán ismerem a repertoárját. Az ősi időkből meg pláne nem. De a Believe című dal akkora sláger volt 1998-ban, hogy nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Rengeteget szólt rádiókban, a videoklipet nem lehetett a TV-ben elégszer látni. De egyébként ez is az a fajta album, amit nem a minőségéért szeretünk, hiszen csak az akkor zenei trendeket akarta kiszolgálni. Nincsenek olyan nagy zenei bravúrok a dalokban, meg igazából Cher sem énekel olyan nagyokat. Az viszont minden kétséget kizáró, hogy a dalok rendkívül fülbemászóak, így megvolt kazettán és néha, amikor eszembe jutott, meghallgattam.

Most ismét megvan, így ismét bármikor meg lehet hallgatni, amikor kedvem van hozzá. De igen. Most is hallom a fejemben a dalokat, abból a szempontból tényleg nagyon jók, hogy első hallgatásra megmarad. Tehát emlékezetesek a dalok. Igazából mivel csak ezt az albumot ismerem Chertől és a Living Proof-ot 2001-ből, ezért nincs konkrét összehasonlítási alapom, hogy jobb-e vagy rosszabb ez az album az előzőekhez képest. Csak azt biztosra tudom mondani, amit írtam fentebb, hogy a '90-es évek trendjét akarták megörökíteni erre az albumra. Semmi innováció nincs a dalokban se zeneileg, se ének terén, de még a szöveg kapcsán is megfordult bennem a kérdés, hogy tényleg csak ilyen gondolatai vannak egy 52 éves nőnek? Tényleg csak ennyi telik tőle? Kötve hiszem. A szövegek többsége a szerelmi csalódásokról szól, az abból való kilábalásról, az egyéniség felvállalásáról és a szabadságról. Meg itt olvasom, hogy az előző album bukása után vette rá a kiadó arra, hogy készítsen egy dance-jellegű albumot, hogy még inkább mainstream legyen. Na most ezek után lehet sejteni, hogy mennyire hallható a dalokban Cher gondolkodása, egyénisége: Semennyire.

De hiába kritizálom az albumot minőségileg, ugyanakkor el kell azt ismerni, hogy nagyon jól megragadták a '90-es évek hangulatvilágát, ami miatt viszont olykor kifejezetten jó hallgatni ezt az albumot. Ráadásul ez az album jobb, mint a Living Proof. A Living Proof még ennél is kommerszebb mind szövegileg, mind zeneileg.

És akkor evezzünk hazai vizekre, nézzük meg a magyar kiadványokat. Kezdjük is azzal, amelyik inkább ambivalens érzést hagyott maga után, mint pozitívat, a 100 Folk Celsius: Tele van a... című albummal. 1995-ös album, nem nehéz kitalálni, hogy igazából a gyerekdalainak hatására vettem meg ezt az albumot annak idején kazettán. Írtam is róluk néhány hónapja, a Miki Manó kazetták voltak a Halász Judit dalai mellett, amiket sokat hallgattam gyerekként. Aztán 1995-ben kijöttek egy nem feltétlen gyerekeknek szánt albummal, de játszottak belőle dalokat a rádiók (Vidéki kislány, A három aranyásó), és tetszettek, úgyhogy meglett kazettán. Gyerekként is tudtam, hogy ezek másfajta dalok, mint a Miki Manósok, de szerettem ezeket is. Ma már inkább kettős érzést hagy maga után ez az album. Egyrészről azt gondolom, hogy jól átadták ezt a country-s, cowboyos, vadnyugati feelinget, ugyanakkor nem értem, hogy miért kellett szintetizátort is bevetni a dalokba. Kicsit így olyan, mintha fejet hajtottak volna a '90-es évek nagy trendjei előtt, Csak itt ez inkább problémás, mert egyrészt mindegyik tag tud zenélni, másrészt rontja a country-s összhatást. Nehezen tudom elképzelni, hogy a vadnyugaton a cowboyok szintetizátorral járva útjukat fakadtak dalra. A másik problémám a dalokkal, hogy nem érzékelem, hogy lenne egyéniségük. Meg vannak írva a dalok, meg elő is adják, de nem érzem, hogy lenne lelke a daloknak. Mintha a zenészeknek nem lenne olyan karizmatikus személyisége. Ezt már korábban is éreztem, amikor Heilig Gábort láttam a Heti Hetesben. Nagyon nem is szólt hozzá a hírekhez, meg a dalokban, amiket ott rögtönzött, sem volt semmi különleges. Többször fel is merült bennem a kérdés, hogy mégis miért van ott? A 100 Folk Celsius felnőtt dalai is nagyjából ilyenek. Azokat, amiket ismerek, azokból az jön le, hogy tudnak zenélni, a dalokat jól megírják, de nincs semmi, ami különlegessé tenné azokat. Nagyon sokat számít a személyiség.

Régi Locomotiv GT kazettát nehéz beszerezni, ezért örülök "Az albummm" kazetta eredeti kiadásának. Az album egyébként 1999-ben jelent meg korszerűsítve CD-n és kazettán, amit akkoriban lehetett is kapni, meg is van az is kazettán. A CD-t viszont nem vettem meg, most meg már hiányzik. Jó eséllyel egy darabig hiányozni is fog, mivel egyrészt olyan sokat nem gyártottak belőle, másrészt a kiadó, a BMG Ariola Hungary sem létezik ma már, így a CD ritkaságnak számít. De talán a kazetta is. Egyébként annyira sokat nem hallgattam az albumot, sokkal inkább egyfajta kordokumentumként gondolok rá, hiszen ez az első és egyetlen olyan LGT koncertalbum, mely még az aktív időszakukból származik. Így ez az egyetlen olyan koncertalbum, ahol azokból az időkből hallhatjuk az élő dalokat, amikor még újnak számítottak, vagy néhány évesnek. Plusz a tagok is fiatalabbak voltak, emiatt is más hallgatni ezeket az élő felvételeket. Nagyon jó volt hallani, hogy az "És jött a doktor"-t már itt megreformálták zeneileg. Ezt a dalt a koncerten mindig kb. 10 perc hosszúsággal adják elő, mert kiegészítették zenei átvezetőkkel. Olyanokat gitározik Karácsony János, hogy egyszerűen libabőrös leszek, ha csak eszembe jut. Maga a zenei játék is páratlan, de a dallam is olyan légkört teremt, hogy szinte hipnotikusan, egy másik dimenzióban van az elmém, amikor meghallom. Sokáig egyébként az 1992-es Búcsúkoncert volt az első olyan koncertalbum, amit ismertem tőlük. Ott az És jött a doktor mellett az "Ülök a járdán" extra instrumentális része az, amit még nagyon szerettem. Reméltem, hogy azt itt is hallani fogom az "I love you Frisco"-ban (a dal angol nyelvű változata), de nem. Ettől függetlenül értékesnek tartom ezt az albumot és remélem, hogy idővel lesz lehetőség a CD-t is beszerezni.

A magyar beat aranykora egy 5 albumos válogatás a Reader's Digest kiadásában, közülük is azt vettem meg, amin a Metro-Zorán dalok vannak. Ezzel a válogatással 2000-ben találkoztam, már nem is emlékszem, hogy hogyan. De a lényeg az, hogy nagy becsben tartottam, mert ez volt az első olyan kiadvány, ahol először hallottam Metro dalokat eredeti felvételek formájában. Azóta persze valamennyi Zorán és Metro album megvan CD-n és kazettán, de ezt a kazettát mindenképp meg akartam venni emlékbe, hogy vannak dalok, amiket itt hallottam először.

Az első Madonna CD

Alapvetően nagyon nem tisztelem azt, amit Madonna csinál (főleg, amit manapság...), de van 4 album tőle, amit értékelhetőnek tartok, azokat megvenném, ha lesz rá lehetőségem, az alábbiakat:

• Ray of Light
• Music
• American Life
• Confession on a Dancefloor

Sikerült közülük elsőként a legrosszabbat megtalálni. :) Egyébként már kisgyerekként találkoztam Madonnával, mert nővérem nagy rajongója (volt), több CD is megvolt tőle, így már néhány évesen is hallottam tőle számokat, felismertem a TV-ben. Ekkor még annyira nem voltam tisztába azzal, hogy mivel is "köríti" a dalait, de azt érzékeltem, hogy nagyon nem nekem való az, amit csinál. Aztán jött az Evita, amit láttam én is a moziban annak idején, anyám meg nagyon szerette a dalokat, úgyhogy ha lehet CD-t rongyosra hallgatni, az rongyosra volt hallgatva. Nem tudom megítélni, hogy mennyire volt rossz a film, mekkora történelemhamisítás (nem ismerem Argentína történelmét), de az biztos, hogy a dalok sokkal inkább megmaradtak bennem, mint bármilyen színészi alakítás.

Ugyanakkor az önmagában tetszett, hogy nem azt a Madonnát láttam annak idején a moziban, amiről már akkor is tudtam, hogy nem szabad látnom. A Ray of Light albumot pedig kifejezetten üdvözítőnek tartottam és azt gondoltam, hogy azt már érdemes figyelni, amit ott csinál. Ma is azt gondolom egyébként, hogy a maga módján tényleg innovatív volt. Azt már szívesen néztem (a videoklipeket) és hallgattam az albumot, de majd akkor írok róla részletesebben, ha majd meglesz, de most lássuk az American Life-ot.

Elvagyok vele, ez még épp elmegy, csak épp semennyire nem hiteles. Mert gúnyolódik az amerikaiakon és azon a Hollywoodon ironizál, amit a filmjeivel ő maga is gazdagított. Csak az Evitához volt "szerencsém", de amit hallottam a többi filmjéről, az az érzésem, hogy jobb, hogy kimaradtak az életemből. Innentől kezdve nincs erkölcsi alapja arra, hogy Hollywood elé görbe tükröt tartson, ahogy az amerikai élet elé sem, hiszen a dalaival a maga módján ő is kiszolgálta az amerikai gondolkodást. Mindig mondják Madonnára, hogy ezerarcú és mindig átváltozik. Ez így még önmagában igaz is, csak soha nem diktálta a divatot, hanem követte az aktuális trendeket, hogy népszerű maradjon. Japánból van jó példa arra, hogy valaki mindig átváltozik, csak ő tényleg ezerarcú, mindegyik arcával önmagát mutatja, csak másképp. Az ALI PROJECT az, az énekesnő a maga nemében tényleg innovatív.

Míg Madonna nemhogy nem innovatív, de sehol nem önmaga. Úgyhogy teljesen igaz az az önvallomás, hogy Nobody Knows Me, mely személyes megítélésem szerint egyébként a legjobb dal az albumon. Senki nem ismeri őt, mert nem látható az egyénisége sem az album borítóin, és nem hallható a dalszövegeiben. Az Easy Ride is számomra sokkal inkább egyfajta áldozati szerep. Sehol nem igaz az, amit ott énekel, mert ha tényleg az ujjai hegyében akarja érezni a vért és az izzadtságot, akkor oly módon dolgozott volna meg a sikerért, hogy következetesen mindig arról énekelt volna, amiben hisz, és hallanám a dalaiban és látnám a borítóin az egyéniségét. És azzal küzdött volna meg a sikerért. Arra azt mondanám, hogy teljesen rendben van, gyönyörű dal. De tudva, hogy milyen karrierje van (vagy már inkább volt...) csúnyán elhasal a dal, ha a szöveg hitelességét vizsgáljuk. A Nothing Fails is valójában epic fail, mert ha volt olyan kedves a '90-es évek elején kiárusítani a szexet és azt hangoztatni, hogy a szex a minden, akkor hogy jön ahhoz, hogy ártatlan, naiv kislányként, 44 évesen úgy énekeljen a szerelemről, mint egy mindent elsöprő érzésről?

Ennyi kritika után mégis miért akarok néhány Madonna CD-t a gyűjteménybe? Mert van olyan, amikor a pillanatnak akarok élni, nem gondolkodni semmin, csak a jelenben benne lenni a maga teljességében. Néha azt érzem, hogy keverednek bennem az INFJ és az ISFP személyiségvonások és az ISFP-s részemnek jók a Madonna dalok.

The Corrs: Forgiven, Not Forgotten

Egy ideje szeretnék már egy The Corrs albumról részletes ismertetőt írni. És hogy szinte csak pozitívat írjak az együttesről, ezért arról az albumról írnék, amelyiket a legjobbnak tartom. Érdekes az, ha egy együttesnek az első albuma bizonyul a legjobbnak. Általában valamelyik későbbi szokott lenni a legjobb album, amikor már van tapasztalatuk zeneszerzésben, így a zenei stílusuk is kellőképpen kiforrott. Általában azon együttesek első albuma szokott a legjobb lenni, melynek későbbi albumai beépülnek a mainstream zenei irányzatba, és inkább trendeket követnek. A The Corrs esetében valamivel árnyaltabb az összkép, de az biztos, hogy az első album a legjobb tőlük.

Ebben az albumban mutatja meg leginkább az együttes, hogy miért szeretem őket és ad egy átfogó képet is arról, hogy általánosságban milyen zenét szeretek. Alapvetően nem egy nagyon különleges zenei világú albumot kell elképzelni, de kellőképpen egyedi a dalok hangzása ahhoz, hogy sajátságos legyen az egész album atmoszférája. Az pedig különösen becsülendő, hogy a ’90-es évek zavaros zenei korszakában valami egyedivel jöttek elő. Kis túlzással, mint a lótuszvirág a koszos, sáros vízben. Persze, nem egy tökéletes albumról van szó, de már itt érzékelhető volt, amire utaltam már korábban is az együttes kapcsán, hogy tudnak zenét írni, szeretnek is zenét írni, Andrea pedig nagyon szépen énekel. És valahogy ennél az albumnál állt össze minden. A zene szinte minden esetben harmonizál a szöveg mondanivalójával, a dalokat nagyrészt élő hangszerekkel élő hangszerekkel vették fel és kellőképpen változatos az album. A 15 dal összesen 49 perc hosszú.

1. Erin Shore (Traditional Intro)
2. Forgiven Not Forgotten
3. Heaven Knows
4. Along With The Girls
5. Someday
6. Runaway
7. The Right Time
8. The Minstrel Boy
9. Toss The Feathers
10. Love To Love You
11. Secret Life
12. Carraroe Jig
13. Closer
14. Leave Me Alone
15. Erin Shore

Alapvetően szeretem az album fő témáját. Az egész albumnak van egy kellemes atmoszférája, amiből az érzékelhető, hogy a The Corrs tagjai magánemberként tényleg pozitív személyiségek. Érdekes, hogy pont a legfájdalmasabb dal lett az album címadó dala, mintha az lenne az album fő témája. Én inkább úgy értelmezem magamban, hogy az a dal az album kiindulópontja, mint a “forgiven, not forgotten” érzés adná az egész album alaptémáját, minden más érzés, ami a többi dalt inspirálta, csak utána jöttek. Mintha annak lenne a következménye. Mind az ének, mind a zene komoly érzelmi fejlettségről árulkodik. Ez a nagy előnye annak, ha valaki saját maga írja a dalokat, mert az óhatatlan, hogy beteszi a saját érzéseit, ezáltal lesznek a dalok személyesek és aki tud azonosulni velük, az jobban át is tudja élni a mondanivalót.

Bár teljesen nem alkot egységet az album. Egyrészt már itt is hallhatók olyan dalok, melyek szövege erősen problémás, nehezen értelmezhető. Erre jó példa a “Runaway”, amit elég nehéz értelmezni, hogy miért is futna el, ha a srác nem szeretkezne vele? Ráadásul pont Andrea az, aki erőszakoskodik, hogy feküdjön le és tegye a dolgát, különben elszalad. Ráadásul zeneileg is mély érzelműre akarták kihozni, de nálam még az se sikerült. Tehát már itt is kapunk példát arra, hogy mi lesz később a probléma az együttessel. Meg az egységet erősen megkérdőjelezi az is, hogy a címadó dalban arról énekelnek, hogy el vagy bocsátva, de soha el nem felejtelek, rá pár percre, meg a “Someday” című dalban már az a fő téma, hogy egy nap el fogsz felejteni. Ugyanígy rettenetesen disszonáns az, hogy a “Closer” című dalban az intimitás jelentőségéről énekelnek, rögtön utána meg hogy “Leave Me Alone” … Mind a kettő lehet érvényes, csak ha hallhatóan egy koncepcióra terveznek egy albumot, akkor ott nehezen fér meg két egymásnak ellentmondó témájú dalszöveg. Ez az egész “Someday, you’ll forget me” és “Leave Me Alone” jellegű szöveg pont egy olyan együttesnek áll rosszul, akik nemcsak hogy komolyan gondolják a zenélést, egy koncepcióra tervezik az albumukat, ráadásul láthatóan és hallhatóan érettebbek érzelmileg.

És az, hogy ez az együttes legjobb albuma, azért érezteti, hogy ezek a problémák később komolyabban előjönnek. Pedig pont azért nagyon jó ez az album, mert itt hallható a leginkább az együttes egyénisége, hogy akik rajongtak / rajonganak értük, azok pontosan miért is szeretik őket annyira. Ez az album nemcsak hogy többségében élő hangszerekkel lett felvéve, hanem ezen az albumon használják a legtöbbet azokat a hangszereket, melyek által kicsit népi hatásúak a dalaik. Mintha ezzel az albummal azt is akarták volna demonstrálni, hogy mennyire hűek a gyökereikhez. És ez nagyon jól áll nekik, hallhatóan lubickolnak a dalokban. Élmény volt nekik feljátszani a dalokat, élvezték a felvételeket. Ráadásul az első dalokat (demófelvétel, talán?) egy házi stúdióban vették fel a szülővárosukban, ahol már 8 dalt rögzítettek. Ez is jelzi azt, hogy kész tervük volt az albumhoz. Azt talán érdemes lenne tudni, hogy a problémás dalokat mikor vették fel. Ha később, Amerikában (a későbbi dalokat ott vették fel), akkor az már jó eséllyel produceri ráhatással történt meg.

Összegezve a gondolatokat, pont az erényei miatt kár, hogy komolyabb hibái vannak az albumnak, mert akár a ’90-es évek legjobb albumai között is jegyezhetnénk a Forgiven, Not Forgotten-t. Hiszen nagyon szép dalt választottak fő témának, ráadásul a mondanivaló is érvényes, hiszen sokan átéltek olyan, vagy ahhoz hasonló érzéseket, amiről az a dal szól, hallhatóan több dal is annak utóhatásaként születhetett, de az a három dal, ami a problémát okozza, azok rontják az összképet. Ráadásul a “Someday” és a “Leave Me Alone” dalokért azért is nagy kár, mert zeneileg azok is nagyon jól meg vannak írva. De ha kiemeljük pozitívumokat, akkor egy kiváló albumot hallgatunk. Érdemes tenni vele egy próbát, aki érzi a dalok mondanivalóját, az nagyon fogja szeretni ezt az albumot.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 9/10

+ Komoly koncepcióval készített album, egyedi és nagyon kellemes hangszerelés.
– Már itt megjelennek azok a hibák, amik később “védjegyei” lesznek az együttesnek.

83%