A gyerekkorban megismert, akár szeretett zenét nemcsak azért érdemes hallgatni, mert nosztalgiától átitatva év(tized)eket repülhetünk vissza gondolatban az időben, hanem mintegy kvázi elszámolhatunk magunkkal oly módon, hogy felnőttként, kritikus füllel hallgatva a dalt, albumot, milyen érzést kelt bennünk? Ebből születhetnek kellemetlen érzések, ha valamit régen mámorral hallgattunk, de ma már inkább kínosan érezzük magunkat. Én szerencsésnek vallom magam, mert a gyerekkorban hallgatott dalok, albumok többségét ma is szívesen hallgatom. Nem feltétlen a minőség miatt, nem azt akarom kiemelni, hogy mennyire kifinomult ízlésem volt már gyerekként. Ennek leginkább önazonosság terén van jelentőssége, hogy ha a gyerekkorban hallgatott dalokat most is szívesen hallgatom, az azt jelenti számomra, hogy önazonos maradtam, és összességében olyan utat jártam be életemben, amiben szívesen benne vagyok. Bár azért nekem is kijárt az, hogy egy-egy régen hallgatott albumnál kellemetlenül éreztem magam, de talán soha nem éreztem magam annyira kínosan, mint amikor a Feelgood Family: Hajnali 3 című albumával révedtem vissza a gyerekkoromba.
A napokban szereztem meg ezt az albumot CD-n (annak idején kazettán volt meg), és különösen kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz ezt az albumot visszahallgatni, mert sokat hallgattam akkoriban, aztán mivel nem jött második album, ezért az idő előrehaladtával vesztett a jelentőségéből. Így lényegében szinte teljesen feledésbe merült nálam, így kíváncsi voltam, hogy milyen lesz ezt az albumot huszonév múlva újra hallgatni. Mivel önmagában áll, ezért a magyar könnyűzenének egy apró kis darabkája ez az album. És hát ennyi év után újra hallgatni az albumot (1997 márciusi megjelenés) igazából hálás lehetek azért, hogy nincs folytatás, mert ez egy rettenetesen igénytelen album. A dalok együgyűek, a szöveg szinte mind csak a bulizásról, a szerelemről meg… szól még valamiről? Nem is. De erre kaptunk 13 dalt, plusz három remixet a végére.
- Intro
- I Feel Good
- Hajnali 3
- Ma éjjel buli van
- Várj!
- Repülj még
- Új világ
- Őrült nyár
- Hollywood-i álom
- I Don’t Know
- Tél és nyár
- Hé!
- Ha leszáll az éj (70’s Mix)
- I Feel Good (Extended Mix)
- Őrült nyár (Club Mix)
- Hollywood-i álom (’95 Mix)
Mindezt 64 percben… A háromtagú csapat neve is külön érdekesség, ugyanis van egy “Andi Feelgood” meg van egy “Daddy Feelgood” és egy “Uncle Feelgood”. Tehát ez egy csonka család, hiszen nincs “Mommy Feelgood”, meg akkor már lehetne egy “Aunt Feelgood” is. A szereposztás sem feltétlen tisztázott, bár az szerintem nyilvánvaló, hogy melyikük az “Andi Feelgood”, de hogy a két férfi közül melyik a Daddy és melyik az Uncle, ezt a nyilvánosság előtt nem deklarálták, úgyhogy ránk van bízva hogy osztjuk ki a szerepeket.
Ami a dalokat illeti, teljességgel követi a ’90-es évek Eurodance trendjeit. A két férfi rappel, a csaj pedig énekel. És hát egyiket sem a minősége miatt fogjuk szeretni. Andi az album tanúsága szerint ugyanis legfeljebb egy oktávnyi hangtartománnyal rendelkezik. Ha nem más énekelte fel helyette a dalokat (amire van esély, mert ezt a hangot sehol máshol nem hallottam), akkor azt lehet mondani, hogy alapvetően szép hangja van, kellemes hallgatni, de elég kicsi hangtartománnyal rendelkezik. A másik komoly baj nála, hogy semmit nem hiszek el neki abból, amit énekel. Mintha csak oda kényszerítették volna a mikrofonhoz, hogy itt a szöveg, ezt énekelje fel, és el van intézve. Mert egyáltalán nem hallatszik, hogy felhevült, hogy micsoda buliba került, és hogy annyira őrült ez a nyár, hogy hetedhét világra szól. Egyhangú az egész ének.
A rap meg… Ez az egyik legkínosabb része az albumnak, ugyanis borzalmas volt szembesülni azzal, hogy a rap Kozsó-színvonalú, de minden szinten. Rettenetes hallgatni, és az alkalmankénti szóviccek is annyira rosszak, mint amennyire Kozsóé voltak. A dalok szövegei meg tényleg csak a féktelen bulizásról szólnak, a szerelemről, a nyárról, és hogy merre visznek el az álmok. Amennyire figyeltem a külföldi Eurodance dalok szövegeit, arra lettem figyelmes, hogy ezek az álmok, és hogy általuk vár a végtelen, ez magyar sajátosság. Hiszen csak nekünk volt álomhajónk, csak nekünk nem érhet soha véget az éjjel. Ezen az albumon meg kaptunk egy Hollywood-i álmot. És ez valahol tényleg arról szól, amit már többen is elemeztek, hogy hát nekünk magyaroknak csak ennyi jutott: Egy panellakás, egy gyári munka, soha nem szabadulunk a mókuskerékből, de semmi gond, mert gondolatban elvisz az álomhajó, ahol az éjjel soha nem érhet véget. Ez az album meg egyenesen a Hollywood-i álommal kecsegtet, pedig emlékeim szerint az amerikai álom mítosza már a ’90-es évek második felére összedőlt. Az leginkább a ’80-as évek második végén, ’90-es évek elején volt minálunk általános a fiatalok körében, hogy Amerikába vágytak, vagy túlmisztifikálták az országot. A szöveg minőségére az is rátesz egy lapáttal, hogy amíg Andi énekli, hogy “Nekem hidd el, nem kell más, csak a szerelem!” Majd ugyanerre a srác rárappeli, hogy a “Hidd el, nekem nem kell más, csak minden héten, mindig más!” Tehát itt a szerelem fogalma kimerült abban, amiről az UFO énekelt a “Szerelemdoktor” című dalban, csak más aspektusban. És hogy mennyire “találó” a rap szöveg, arra jól reflektál a “Nem igaz, hogy vitamin az amfetamin!” szövegrész. Egyszerűen arról van szó, hogy mindent annak rendeltek alá, hogy jónak hangozzon a rap, jópofa legyen, de hogy mekkora állatságot mondanak, az már nem számít. Tehát ez az album minden szempontból kiválóan rámutat arra, hogy miért is volt annyira nyomorult Magyarországon az Eurodance a ’90-es években
Azért vannak jó pontjai is az albumnak, a zene azért eléggé korrekt lett. Csak a zene miatt hallgatható az album. A dallam rendben van, a hangszerelés is egész jó, az ének dallama is akármennyire is kis tartományban mozog, azért ki lehet jelenteni, hogy legalább a dallama jól hangzik. Mégsem menti meg az albumot, mert semmi innovatívat, semmi újdonságot nem tartalmaz. Nincs benne semmi olyan, amit ne hallottunk volna máshol, ami kiemelné az átlagból. Innovációról már csak azért sem lehet beszélni, mert egyrészt az “I Feel Good” dal a híres James Brown dal feldolgozása, és mint látható, a “Ha leszáll az éj” is ’70-es évekbeli hangszereléssel szól. És tényleg eléggé retro a hangzása. Úgyhogy ez az album arra is példa, hogy igaz az, hogy már a ’90-es években beindult a retro láz, a visszavágyódás a régi időkbe. Mintha önérzetesen megvallanák, hogy újat már ők sem tudnak kitalálni, ezért visszanyúlnak a ’70-es évekhez. A borítón is két különböző kocsi mellett pózolnak a csapattagok, egy Trabant és egy másik régi autó mellett. Nem tudom, melyik a másik, nem értek nagyon az autókhoz. De a Trabant-koncepciót már gyerekként sem értettem, hiszen mindig is úgy maradt meg az emlékezemben (ez volt az első autónk, szerencsére gyorsan lecseréltük egy Skoda Favoritra), hogy egy rendkívül kényelmetlen autó, ami majd egyszer beindul, ha ő is úgy gondolja.
A borító sem az igazi egyébként. A képek nagyjából rendben vannak, bár a retro kocsikkal tényleg nem tudok mit kezdeni. De egyébként fekete alapon van a szöveg fehérrel írva, a cím meg pirossal, meg az egész össze van zsúfolva. A retro-koncepció sem tetszik. Hála istennek, nem lett népszerű az album (még a MAHASZ albumeladási listára sem került fel), így nincs folytatás. Túléljük ezt az albumot, de tényleg nem kell ragozni. Kiváló cáfolata a “Régen minden jobb volt” frázisnak.
Ének: 3/10
Zene: 6/10
Szöveg: 2/10
Hangszerelés: 6/10
Borító: 4/10
Hangulat: 4/10
+ A zene egész jól hangzik.
– Minden másban igénytelen.
31%
