Megjelenés: 2013. október 23.
Kiadó: Lantis
LACA-15340
Ár: ¥3.000
Groundbreakers 7:46
THUMB RISE AGAIN 4:33
Rage against the intrigue 4:49
Fight on! 5:33
Live True 5:08
Amor ~Toaru Otoko no Monogatari~ (Amor～とある男の物語～) 4:59
Samurai Parley (侍パーリー) 3:53
Frontiers 5:23
MIKAZUKI ~Tenshabi~ (MIKAZUKI～天赦日～) 4:37
Light and Shadow 4:47
Lost my heart ~Kaze no Kioku~ (Lost my heart ～風の記憶～) 4:15
Viva My Life 4:39
Long way to go 2:05
A THUMB RISE AGAIN a JAM Project 3. stúdióalbuma. A dalokat Los Angelesben, a Capitol Studios-ban vették fel több mint 70 zenész közreműködésével. Az album a 21. helyet érte el az Oricon charton, 5 hétig volt listán és 7.840 példányt adtak el belőle.
Még mindig nagyon szeretem Okui Masami dalait, és rettenetesen sajnálom, hogy idén nincs mit írni róla, hiszen idén ünnepli karrierjének 20. évfordulóját. Eddig semmi új kiadványt nem adott ki, pedig a 10. évfordulóra is készült 2003-ban (Masami Kobushi) és a 15-re (A Tribute to Masami Okui ~Buddy~), most meg... Egyszerűen borzasztó. Mindenesetre a rajongók azért megemlékeztek róla, és egy ötletes képet tettek közzé ezen egyébként nemes évforduló alkalmából:
Ezt augusztus 21-én tették közzé, az 1993. augusztus 21-én megjelent első kislemezének, a Dare Yori mo Zutto... emlékére. Nagyon úgy tűnik, hogy bejött a félelmem a Lantis-hoz való átigazolás kapcsán, Okui Masami ugyanúgy végzi, mint a több JAM Project tag szólókarrierje. Egyszer-egyszer megnyilvánul szólóban, talán egy albumot is megengednek nekik megjelentetni, elmegy belőle 2-3000 példány, és után pár évig csend és hullaszag. Okui Masami-nak is tavaly jelent meg a Love Axel albuma a Lantis által, nem sokkal utána a Sora no Uta kislemez, és kész. Azóta semmi.
De igazából Okui Masami-t sem értem. Amikor 2004-ben megalapította az evolution kiadót, én úgy képzelem el, hogy akkor szabad teret kap. Nekem az volt az elgondolásom, hogy azért alapította meg a saját kiadóját, hogy az senki ne szólhasson bele, hogy képzeli el az albumait, és gondolom, hogy a promóciót is teljességgel ő pénzeli, persze itt-ott besegíthetnek neki. Aztán annak is az lett a sorsa 2011-ben megszűnt. Akkor lett volna igazán értelme, hogy ha a saját kiadójánál megjelent albumok eladásai meghaladják a King Records-nál megjelent albumokét, hiszen azt is feltételezhetnénk, hogy azért alapított saját kiadót, mert a promócióval sem volt megelégedve. Ehhez képest már az első saját kiadású albuma is rosszabbul teljesített annak idején, mint az utolsó King Records-os. Az igaz, hogy ez a probléma lényegesen összetettebb, hiszen pénz kérdése is, hogy egyáltalán mennyit tud legyártatni az albumból, de azért annak idején lehetett annyi ismerete, hogy tudhatta, hogy nem érdemes pár ezres albumeladásért kiadót alapítani, mert abból még Japánban sem lehet megélni, hiába drágák ott a CD-k. Ebbe annak idején nem láttam bele ennyire, csak annyit láttam, hogy nincs nagy baj, legalább is nem tudunk róla, hát jól megél a maga lemezeladásaiból. Aztán 2010-től lehetett érezni, hogy valami nincs rendben, amikor az más volt az i-magination CD katalógusszáma, mint az előzőeké, aztán ki lehetett venni az adatokból, hogy a Dwango lemezkiadóba olvadt be az evolution. De még ekkor is úgy voltam vele, hogy legalább jó kezekben van, aztán 2011-ben megszűnt... És nincs nagyon folytatás annak ellenére, hogy a Lantis a szárnyai alá vette.
Reggel bescanneltem a My Jolly Days kislemezének borítóját, ezt most közzé teszem:
A kislemezt még tavaly vette nekem Tuki Japánban, hálám azóta is fáradhatatlanul üldözi, hogy megbízott bennem, és megvette nekem úgy, hogy utólag fizettem ki, amikor itthon átadta.
Tegnap végeztem az Asatte no Houkou és a Saber Marionette J animékkel. Mind a kettő nagyon tetszett, bár mindkettő vége hagyott kérdőjelet maga után.
SPOILER
Nagyon érdekes az Asatte no Houkou, a történet sok tanulságos elemet tartalmaz. Ahogy írtam, Iokawa Karada felnőtt akar lenni, több tényező miatt, ezért mindig ahhoz a bizonyos útszéli kőhöz jár imádkozni, hogy teljesítse a vágyát. Vágya teljesül, ám egyáltalán nem boldog, hiszen Nogami Shouko gyerekké változott. Karada bánata nemcsak ebben merül ki, hanem szembeszülnie kell azzal, hogy koránt sem veszi le a problémát nevelői válláról azzal, hogy felnőtt, hiszen egyrészt hogyan mondja meg nekik, másrészt meg ettől nem képes varázsütésre mindent megcsinálni, és nem fog tudni azonnal dolgozni. Viszont gyerekkori vágya azért inspirálta is, hiszen a konyhában nagyon ügyes, sok mindent megcsinál egyedül. De ezzel egyáltalán nem elégszik meg, és megpróbál munkát keresni. Emlékezetes volt számomra a 8. rész, hiszen miközben Karada gyerekkori múltját nézzük vissza, felhangzott Suara: Kasa dala, mely az opening kislemez B-side track-je, és nem tudtam, hogy a azon túl, hogy ahhoz a kislemezhez tartozik, bármi köze lenne hozzá, de mégis. Nagyon odaillik ahhoz a jelenethez, emelte a dal értékét. Szép ballada, szomorú gyerekkor... És amikor nem sikerül munkát találnia, egy másik városban próbál szerencsét. Ez egyébként hiteles történet, Japánban általános dolog, hogy amikor felnő a gyerek, anyagilag is független akar lenni, mert azt gondolják, hogy a családjukra hoznak szégyent, ha egy bizonyos kor után nem találnak munkát. Karada nevelői hiába próbálják maradásra bírni, ő mégis megy. Egy tengerparti családnál végül el tud helyezkedni szobalányként, itt álnéven ténykedik. Végső nyugalomra itt sem lel, hiszen Shiozaki Kotomi rokonaihoz szegődött, aki Amino-kun egyik barátja, aki viszont Karada osztálytársa. Ő is keresi a lányt, amikor Kotomi felajánlja, hogy szálljanak meg a rokonainál. Amino-kun nem ismeri fel a felnőtt Karadában az osztálytársát, és igen nagy viszály kerekedik amikor megtudja, hogy mi lett azzal a kislánnyal, akibe még szerelmes is volt. Mindeközben Shouko és Karada bátya Hiro is rájönnek, hogy hol van a lány, el is mennek érte. Eközben a konfliktusok rendeződnek, mindenki hazamegy, és láss csodát... Karada ismét gyerek lesz, Shouko pedig felnőtt. És itt jön a kérdés, hogy honnan őrizték meg a követ, amikor elvileg csak egy darab volt belőlük? Vagy ez már az a szituáció, amikor nem érdemes ezen gondolkodni, csak örülni, hogy végül minden rendben lett? Nagyon nem is lehet erre mit kitalálni, ahogy végiggondolom. De szép volt, tetszett.
A Saber Marionette J anime tökéletes példa arra, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Érdekes Faust múltja, és hogy mi is a valódi célja, és igazából nem is ellene kell harcolni. Japoness végül megmenekül, de elvileg Otaru Marionettjei már nincsenek többé, és mégis hazatérnek, és Otaru várja is őket. Ez is furcsa, mert nincs utalás arra, hogy pontosan mi történt.
SPOILER VÉGE
Csak azért nem tudok 8 pontnál többet adni az Asatte no Houkou-ra, mert az ilyen lassú, érzelemdús történetek nem hoznak úgy lázba, mint a pörgősek. De a maga nemében nagyon tetszett. A Saber Marionette J pedig megérdemel akkora hírnevet, mint a Slayers, hiszen pörgős, jó poénok vannak, és megismerjük Japoness múltját, létezésének hátterét, viszont érződik, hogy itt még nincs vége, és lesz folytatás. Mint ahogy lett is J to X néven. Alig várom, hogy láthassam, de előbb a J Again OVA van kronológiailag. Ami rendkívül érdekes, hogy az első szériához képest az OVA sokkal színgazdagabb lett. Élénkebb, erősebb lett a színezet, ez mindenképpen megemeli a hangulatot. Amúgy Otaru "családja" 4 tagúról, 7 tagúra nőtt, hiszen Faust három Marionettje is csatlakozott hozzájuk. Tiger Maiden Circuit-ja még mindig rossz, ezért ő nem tud teljes valójában jelen lenni, mindenkiről, akit meglát azt hiszi, hogy Faust az. De neki el kellett mennie. Jó kis 6 részes OVA-nak tűnik. Tetszik az első openingje, kár hogy csak az első részben hallhatjuk:
Az előadó Imai Yuka, a cím pedig Sakaseruze! Dokyo Bana. Egész jó énekhangja van, engem Matsumoto Rikáéra emlékeztet. Imai Yuka Otaru seiyuu-ja, tehát ismét egy nő szinkronizál férfit. Ami furcsa, hiszen Otaru fiatal felnőtt. Ezek után képest felettébb vicces, hogy Hanagata Mitsurugi hangját egy férfi (Toyasu Takehito) adja, lévén, hogy homoszexuális érzelmeket táplál Otaru iránt.
Miután írtam, hogy az összes Suara-animét végig akarom nézni, így az Asatte no Houkou után a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~-ra esett a választás. Talán eddigi legsötétebb hangulatú anime, amit eddig láttam. Mondjuk a történet hátterét ismerve talán nem is csoda. A főszereplő lány Wakatabe Mari egy tragédia következtében elvesztette otthonát, családját és barátait, a nagymamájával él együtt. Ő maga az emlékezetét is elvesztette. A nagymamája féltve az unokája jövőjét, a Kaihou Akadémiára adja be taníttatni. Ez egy bentlakásos lányiskola, az igazgatónő igencsak szigorú, a legkisebb udvariatlanságot sem tolerálja. Sem Mari-tól sem a tanárkollégiától. Itt lesz szobatársa Senkouji Hakino, akiz az üdvözlő kézfogás után különös, nagyon kellemetlen érzés fogja el, melynek hatására öntudatlanul elkezdi fojtogatni a lányt. Még idejében magához tér, viszont nem emlékszik semmire, ami abban az önkívületi állapotban történt. Mari ennek ellenére elkezd vonzódni a lányhoz. Engem is meglepett, de mint kiderült, egy Shoujo-ai-val van dolgom, ez az első ilyen, amit látok. Hogy mi lesz ebből, egy zsenge 13 rész után kiderül, de eléggé depressziós, szinte demoralizáló hatása van az animének. Ez a szerelem már csak azért is lesz fájdalmas, mert mint hamar kiderül, hogy Hakino egy űrlény, aki emberként teljesen beilleszkedett az emberi társadalomba. A BLUE űrhajóval érdekezett a Földre, ez csapódott be Kamikakushi szigetére, ahol Mari is lakott, ezáltal vesztette el a családját. Egyelőre ennyit tudok. Az openinget pedig teljesen az animéhez írták, ugyanis Suara: BLUE dala bár nem a legdemoralizálóbb, de ott jegyzik a szomorú balladák között. Az endinget (Tsubomi -blue dreams-) még nem hallottam az animében (az első rész végén csak az opening hangzott el), az egy fokkal optimistább dal eredetiben. Vajon mit hoznak ki ebből a történetből... Valószínűleg végignézem, de ha továbbra is ennyire nyomasztó lesz, az nem hiszem, hogy 6 pontnál többet fog nálam érni. Ez függ a történet végkimenetelétől is.
A 10. résznél járok az új Rozen Maiden sorozatban, így most már összetettebb véleményt tudok alkotni az animéről. Sajnos bejöttek a negatív "jóslatok", tényleg elég lassú a történetvezetés. Amit láttam az első három részben, az gyakorlatilag egy részbe befért volna. Igazából nem is csak azért, mert lassú, hanem mert kihangsúlyoz olyan történéseket, amiknek a főtörténet szempontjából semmi köze nincs. Sakurada Jun felnőtt lett, egy könyvesboltban dolgozik, tanulmányait abbahagyta, mert bár végül szeretett tanulni (ahogy láthattuk korábban), mégis csak egy harmadrangú egyetemre vették fel, ahova a japán fiatalság aljanépe jár, így úgy döntött, hogy inkább dolgozni megy. A könyvesbolt, ahova felvették, főnöke igencsak zsémbes, nem biztos, hogy bárki is ilyen főnököt kívánna magának. Sokat szekálja Jun-t, mert bár mindent megtesz, hogy jó munkaerő legyen, meglehetősen ügyetlen néha, és főnöke előszeretettel köszörüli a nyelvét a rossz tulajdonságain. Az önmagában jó dolog, hogy Jun saját lakásban lakik, de nagyon nem tetszik, hogy szürkék a falak és olyan színtelen az egész, nagyon lerontja a hangulatot. Így nővérét bár nem látjuk, viszont főhősünk munkatársa Saito jellemre tisztára olyan, mint Nori. Naiv, mindenkivel kedves, és nyugodtan leszúrhatják késsel, az sem érdekli.
Igazából én az elejére nem szántam volna ennyi időt. Teljesen felesleges Jun-t ennyit látni a munkahelyén, a történet szempontjából semmi érdekeset nem csinál, csak dolgozik, meg beszerzi azt a bizonyos könyvet. És amint az célt nyert, utána sem indul be az egész, pont azért írok csak most róla, mert konkrétan most kezd forrani a levegő, és végre felébreszt. Úgy nem ad értelmet a korábbi történéseknek, de hogy végre van valami fordulat, esetleg abban segít, hogy az elején levő történéseknek érzelmi töltetet ad azáltal, hogy empatikussá tesz a szereplőkkel. Azt érdekes egyébként látni, hogy mi lett a gyerekkori Jun-nel, aki mindenkit elmart maga mellől, gyűlölt mindenkit, mert mindig bántották, most meg ő biztatja a másikat, hogy igenis meg tudja csinálni. Nem semmi fordulat. Beleillik ez a jellemvonás, hiszen az első szériában és a Träumend-ben folyamatos jellemfejlődésen ment keresztül. Viszont azt logikai bakinak tartom, hogy ahogy kerülnek elő a Rozen Maiden babák, nem emlékeznek Jun-re, és mint egy vadonatúj Medium-ként bánnak vele. Az nem játszik, hogy elvesztik az emlékezőtehetségüket, mert akkor az Ouvertüre-ben Shinku hogy tud visszaemlékezni egy ajándék által egy több, mint 200 éves történésre? De az a helyzet, hogy a fiatal felnőtt Jun sem úgy köszönti a babákat, mint régi ismerősök. Úgyhogy sokban elmarad az új széria a régiektől, azok igazi kuriózumok voltak. Végignézem az első sorozatok tiszteletére, de koránt sincs meg az a hangulat. Ja, és hiányoznak a német epizódcímek.
Ejtsünk szót a zenéről is. Már többször említettem, hogy szeretem az openinget az ALI PROJECT: Watashi no Bara wo Kaminasai dalt, viszont azt el kell ismerni, hogy nem olyan nagy szám, mint az előző három. Azokba jóval több ötlet volt. Takarano Arika szinte színésznő volt az énekhangjával, annyira hitelesen játszotta el az alárendelt szerepét, itt meg nincs nagyon színészkedésről szó, ebből a szempontból egyszerűbb lett a dal. Az endingnek viszont örültem. A régi Rozen Maiden-eknek Shimotsuki Haruka énekelte az endinget, és egy időben fárasztott, idegesített, mert nincs képzett énekhangja. Jók azok a dalok, amiket énekel, alap énekhangja is van, de konkrétan nem tud énekelni. Tök mindegy, hogy Shimotsuki Haruka+refio vagy kukui néven csinálja, nem tetszett egyik sem. Az új endinget viszont Annabel énekli. Vele először az Another animében találkoztam, szép endinget énekelt neki, de akkor még nem figyeltem rá komolyan, Most viszont tettem egy próbát az Alternative kislemezzel, és tetszett a B-side track is, ami abból a szempontból fontos, hogy ha az nem anime dal, akkor az jóformán saját szerzemény, ott jobban megmutatja, hogy ki ő valójában, milyen dalokat énekel, és ez sokszor eltér az animéhez írt daltól. Egészen jó volt, bár az Rozen Maiden ED is tetszik. Szépen énekel, egyedi, tetszetős a hangzásvilág. Egy albuma jelent meg hivatalosan (van még kettő vagy három saját maga által producerelt, indie album is), azt is meghallgattam, és egészen jó dalai vannak, ajánlom figyelmekbe. Amúgy valószínűleg azért Annabel énekli az endinget, mert az a csoport írta a zenét, amelyik a korábbi endingeknek (myu), innen az összeköttetés.
A WHITE ALBUM után elkezdtem nézni ezt az animét. Érdekes történet, ajánlom figyelmekbe, bár ez is olyan lassú és érzelemdús. A főszereplő egy 8 év körüli kislány, Iokawa Karada, aki mindig az út szélén levő kőhöz jár imádkozni. Azt tartják ugyanis arról a kőről, hogy teljesít egy kívánságot. A lány egyik nagy vágya, hogy felnőtt legyen. Ugyanis rettenetesen zavarja, hogy ismerősei nem veszik őt komolyan. Szereti a felnőtteket, ők is barátjuknak fogadták, de nem mégsem teljesen, hiszen mindig amikor odamegy két beszélgető felnőtthöz, hogy miről beszélgetnek, csak mondják neki, hogy úgysem érti, de ha nagy lesz, mindent elmondanak neki, és visszaküldik játszani. Ezért is akar felnőtt lenni, ám ennél sokkal komolyabb oka is van. A kislány szülei meghaltak, így Shoukónak és Hirónak haza kellett térni Amerikából a temetésre, és azért is, hogy gondját viseljék a kislánynak. Shouko többször nyíltan Karada szemére veti, hogy gyerek, érezhetően nagyon zavarja, hogy vissza kellett jönnie Japánba miatta, és ezt a kislány is tudja, ezért is akar felnőni. Egyik este Karada ismét a kőhöz imádkozik, és teljesült a vágya, felnőtt lett. De egyáltalán nem boldog, ugyanis ennek hatalmas ára lett. Éppen Shouko is arra járt, ő pedig gyerek lett. Karadát ezért iszonyú bűntudat gyötri, a kő közben elhamvadt, úgy tűnik nem lehet visszacsinálni. Vagy mégis? Én még csak 2 részt láttam belőle, a végkifejlet majd kiderül. Kíváncsi leszek a történetre. Kellemes alapokat szolgál, de aki nem szereti a lassú történeteket, az nem tud ezzel az animével mit kezdeni.
Ha már említettem a WHITE ALBUM-ot, akkor essék szó a második évadról is, ugyanis a héten indult útjára, ezért is néztem meg az első szériát. Bár tényleg nincs sok köze az első évadhoz, teljesen mások a szereplők, hiszen 10 évet ugrottunk az időben, 1997-ben járunk. Egy zeneiskola ad színteret a cselekménynek A főszereplő srác Kitahara Haruki, aki fél év múlva végez az iskolában. Nagyszerűen gitározik, egy együttes tagja volt, amelyik feloszlott. Álma, hogy újra együttesben játsszon, ehhez keres tagokat. Az első szériával való kapcsolat ott van, hogy Hirokawa Yuki: WHITE ALBUM dala inspirálta zenélésre, ő volt ugye az első sorozat főszereplője. Álmához közel érzi magát, amikor egyszer egy gitározás közben egy lányt hall énekelni, konkrétan ugyanazt a dalt énekelte, amit játszott. Rohan, hogy megkeresse a hang forrását, végül megtalálja. Az énekhang már csak azért is megérintette a szívét, mert attól a lánytól szólt, akibe titkon szerelmes. Setsuna Ogiso az iskola legnépszerűbbje. A lányok irigylik, mert szépségversenyt nyert, a fiúk meg mind a kegyeiért pályáznak. Alapból jól kijön, de sokszor rideg másokkal. Haruki ennek ellenére beleszeretett a lányba, hiszen látja mögötte azt, amitől igazán értékes. Amúgy érdekesség még, hogy a WHITE ALBUM dalt énekelte a lány, úgyhogy vannak összeköttetések az előddel.
Eddig úgy tűnik, nem lesz rossz, a többi idővel kiderül, nézni fogom a többi részt is.
Megjelenés: 1999. október 27. Kiadó: King Records KICS-755 Ár: ¥3.059
Kimi ni Aete Yokatta (君に逢えてよかった) 4:41
7 cm no Kyori (7センチの距離) 4:56
question at me (Album Version) 4:13
Ano Koro (あの頃) 4:44
Ame Nochi Kumori Nochi Hare... (雨のち曇りのち晴...) 5:02
MELODY 6:09
~Sorekara~ (～それから～) 4:56
Hikkoshi (引っ越し) 5:34
Futari Gurashi (ふたりぐらし) 5:32
Daybreak Impression 4:42
Asai wa Hi (あさいはひ) 4:39
Fuwari (ふわり) 4:45
inner heart 6:00
A Fuwari Megumi Hayashibara 9. nagylemeze. Az első kiadás mellé járt egy 50 oldalas fotókönyv. Az album nyugodtabb, kellemesebb dalokat tartalmaz, mint az előzőek, valószínűleg a egy évvel ezelőtt megkötött házasságának eredménye. Bár az előző albuma óta több kislemeze jelent meg, mégis csak a legújabb kapott helyet az albumon. Az album az 5. helyet érte el az Oricon charton, 5 hétig volt listán, és 117.820 példányt adtak el belőle.
Ma végeztem a WHITE ALBUM animével. Szerettem, jó volt nézni, és érdekes, hogy nem volt egyértelmű lezárása a Touya és Yuki közötti szerelmes történetnek, bár utalások vannak rá, hogy végződött. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a nézőkre bízzák, hogy milyen véget sejtenek a történet mögött. De amúgy az egész anime határozottan az igényesebb romantikus történetek közé tartozik, a szerethető karakterekkel.
Nem is nagy spoiler, a 26. rész egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Yuki a koncertjén tök váratlanul elkezd egy nem tervezett dalt zongorázni, és énekelni: POWDER SNOW. Nekem ez a dal egyébként is nagyon kedves, mert Suara is felénekelte, a Karin album 13. dala, de hogy az animében ilyen jó jelenetet csináltak a dal köré, igencsak jókedvűvé tett. Én is végigénekeltem, mert valahogy annyira énekelteti magát, nagyon jó hallgatni a dallamát. Fenn is van YouTube-on:
Hirano Aya & Mizuki Nana: POWDER SNOW
És itt van Suara énekhangjával:
http://www.youtube.com/watch?v=XxR72N1PIwE
Suara egyébként, mint a PS3 WHITE ALBUM játék ending dalaként énekelte fel, ugyanis, mint ahogy annyi animéből, ebből is csináltak játékot. A duett pedig nagyon szép. Én csak most hallottam először így, végig azt gondoltam, hogy ez egy Suara dal. A talán még jobb is az eredeti, több élet van benne, és tényleg annyira énekelteti magát. Kislemezen csak, mint Mizuki Nana szóló jelent meg, az is nagyon tetszik. És rajta van az off vocal is, úgyhogy nagyon lesz belőle kfn.
Egyébként végig ilyen "kettős szereppel" néztem az animét, ugyanis bár maga a történet 1986-1987-ben játszódik, így részint mint Morikawa Yuki és Ogata Rina énekesnői karrierjét is figyeltem. De mivel a seiyuu-juk két ismert és közkedvelt énekesnő: Hirano Aya és Mizuki Nana, és mivel annyira belém égett, hogy ők szinkronizálják a két énekesnőt, így néha olyan érzésem volt, mintha az ő énekesnői karrierjüket is látnám. Egyébként Touyára sokszor haragudtam, hogy nem volt képes nemet mondani a nőknek, ugyanis, ha legalább 5 nővel nem csókolózott akkor eggyel sem. És valahol legbelül mindig is érezte, hogy a szíve Yukié, de a nemképessége (ha már vannak képességek) meggátolta abban, hogy az iránta érzett szerelme felhőtlen legyen. Egyébként az utolsó rész feltár egy nagyon érdekes múltat Touya gyerekkorából, ebből kiderül, hogy miért is fél nemet mondani. Nagyjából ennyit tudok mondani. Nem váltott meg világot bennem, de okozott egy pár kellemes percet, főleg az utolsó rész tetszett nagyon. Aki unja a túl sok iskolás, szupererős történetet, és lassítani szeretne, az bátran tegyen próbát ezzel az animével, mert a maga műfajában kiemelkedő.
Ezután az Asatte no Houkou-val teszek egy próbát. Szeretném megnézni az összes Suara zenés animét, és most épp erre esett a választásom. Egyébként az alábbi animékhez van köze:
ToHeart 2
Utawarerumono
Asatte no Houkou
Blue Drop: Tenshitachi no Gikyoku
KimiKiss Pure Rouge
WHITE ALBUM
Tears to Tiara
És természetesen a különböző OVA-i az animéknek, melyeknek van. A ToHeart 2-t elvileg meg lehet nézni anélkül, hogy láttuk volna az első szériát, mert az csak nevében őrzi az első széria emlékét, amúgy totál más szereplők, és már történet. És az az érdekes, hogy a WHITE ALBUM-ot is eredetileg azért kezdtem el nézni, mert most ősszel jön a WHITE ALBUM 2, de az is olyan, hogy teljesen más szereplők, és más történet, csak a nevében és műfajában lesz hű elődjéhez. Meg majd nézni fogom, kíváncsi vagyok, hogy lesz-e még híd a két évad között.
