A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fuuka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fuuka. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. december 26., csütörtök

Karácsonyi játék

Rég írtam ide, így úgy döntöttem, hogy adok életjelet itt is. Kellemes ünnepeket mindenkinek! :) Ezzel a képpel kívántam az internet széles e világának boldog karácsonyt:

Ez egyébként egy régi kép, 2006-ban is ezzel a képpel kívántam mindenkinek boldog karácsonyt a Super Mariós oldalon. Én nagyon szeretem.

És hogy mi van velem? Manapság inkább játszani szoktam. Az őszi N-Conon és utána szerzett Nintendo Switch játékok hatására még most is sokat játszok az új konzollal. De most inkább a Nintendo Switch Online-on elérhető retro játékokat játszom ki, amennyit csak tudok belőle. Még listát is készítettem a Gremlinen azokból a játékokból, amiket végigjátszottam. Ezt azért is csinálom, mert az egyedüli hivatalos információ a Nintendo Switch utódkonzoljáról, hogy tovább megy oda is a Nintendo Switch Online, így vélhetően a retro játékok is. Így a végigjátszásaim hosszútávra szólnak.
A magam részéről csak a hivatalos információkkal foglalkozok, semmilyen szivároztatás, spekuláció nem érdekel. Ezek persze nagyon jól tudnak látogatottságot generálni, az olvasó joggal érezheti, hogy titkok tudója lett egy-egy kiszivárogtatott hírrel. Egyik barátom azt is mondta, hogy a Nintendo azért tartja vissza ennyire a híreket, hogy pont a szivárogtatások miatt az emberek annál jobban várják a megjelenő konzolt. Van ennek is logikája, de én csak annak adok hitelt, ami hivatalos. Mint ahogy az új konzolt is majd csak a végleges nevén fogom nevezni. Soha nem számozta a Nintendo a konzoljait (vagyis de: Nintendo 64 és Nintendo 3DS), ezért a "Switch 2" elnevezést sem tartom helyénvalónak. Nem hinném, hogy ezen változtatna a cég, és másolná ebben a Sonyt.
Megértem, hogy a Switch lassan 8 éve van piacon, és igencsak elavultnak számít, de annyi játék vár végigjátszásra, hogy minek is nézzek a jövőbe, amikor a jelenben is ott sorakoznak a digitálisan meglévő játékok. Arról nem beszélve, hogy nemrég készítettem egy Nintendo kívánságlistát, több mint 80 Switch játék vár arra, hogy a gyűjteményem része legyen. Így azon túl, hogy megérett a Nintendo is a technikai újításokra, személy szerint semmi okom nincs várni az új konzolt.

Tehát egész jól megvagyok az eddigi játékokkal. Nem mindegyiket játszom feltétlen végig 100%-ra. Vannak játékok, amik túl nehezek nekem. Olyan is van, amit végigjátszottam ugyan, de félreteszem, hátha később közelebb jutok a teljes végigjátszáshoz. De amit tudok, azt végigviszem. Az F-Zero volt például nagyon izgalmas, ott Experten úgy kell összpontosítani, mint kevés másik játékban. Sokszor elég csak egy hiba és az egész versenynek annyi. Nincs kegyelem, de mivel megfigyeltem, hogy mi kell a sikeres játékhoz, ezért ha szünetekkel is, de újra nekimentem. És végül sikerült, de sokat kivett belőlem. Mindegyik bajnokságon meg van nyitva a Master nehézségi szint, de azt nem merem kipróbálni (talán egyszer), mert az már tényleg haláltábor.
Én nem úgy játszok, hogy addig próbálkozok egyhuzamban, amíg nem sikerül. Már csak azért sem, mert teljesen kimerítene szellemileg, másrészt a szünetekben, egy nyugodt közegben gondolom át, hogyan lehetne jobban cvenni az akadályt. Magyarán én a szünetekben is játszok, csak fejben. Ez jól jött a Super Mario Bros.: The Lost Levels-nél is, mert az is a mai napig nagyon nehéz számomra. És ha már nehéz játékok, a Super Mario 3D All-Stars-ban is csak a Super Mario 64 van végigjátszva. Nagyon érdekes egyébként, Miyamoto nemrég nyilatkozta (bár ezt mintha korábban is megtette volna...), hogy megbánta, hogy annyira nehézzé tette a Super Mario Sunshine-t. Ez volt az a játék, amit 2005-ben próbáltam végigjátszani, de annyira utáltam a nehézségét, hogy ez volt az első olyan játék, ami komolyan idegesített. Emlékszem, most is tisztán látom magam előtt az akkori énemet, hogy konkrétan annyira ideges voltam egyszer-egyszer, hogy azt hittem, az öklömmel betöröm az ablaküveget. A Super Mario Sunshine-nak nemcsak a nehézsége problémás, hanem az irányítása is. Mariónak annyi mozgása van a játékban, hogy ha véletlen félrenyomok, valami teljesen mást csinál. Nem egyszer volt arra példa, hogy sokszor emiatt estem vissza egy-egy pályán, és mehettem rajta újra végig. Ebből lett elegem egy idő után. És hogy 19 év elteltével még mindig végigjátszásra vár, sejthető, hogy mennyire volt elegem belőle. Ám, ha nemcsak a játékgyűjteményemet akarom teljessé tenni Nintendo Switch-en, hanem végig is akarom őket játszani, akkor ugyancsak neki kell menni ismét a játéknak. Meglesz.

Animét manapság kevesebbet nézek. Ez részint azért is van, mert játszani van inkább kedvem, és hogy máshonnan ne vegye el az időt. De azért is, mert két olyan animét nézek most, amiket borzalmasan gyűlöltem. Az egyik közülük érdekes eset, mert nem emlékszem arra, hogy a Full Metal Panic! ennyire nem tetszett volna. Ez azért van, mert annak idején (2006-2007 körül) azért tetszett annyira, mert imádtam mindent, ami japán és anime, hogy a Full Metal Panic!-ot is kritika nélkül két kanállal faltam, amikor ment az A+-on. De változnak az idők, és most, kritikus szemmel nagyon nem tetszik. Tudom, hogy az ezredforduló környékén általános jelenség volt az ecchi, de a FMP!-ben annyi volt, hogy konkrétan elinflálta a főtörténetet. Semennyire nem tudtam azt komolyan venni. Sőt, a Fumoffu most is jobban tetszett, és leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy ez a sorozat mutatja a főtörténetet pontosan úgy, amennyire azt komolyan kell venni. És most nézem először tovább a sorozatot, nemcsak azokat a részeket, amiknek van magyar szinkronja. A The Second Raid-et tartom a sorozat mélypontjának, mert az már annyira elmebeteg, hogy nem hiszem el, hogy létezik ilyen a valóságban. Ugyanakkor az Invisible Victory meglepő módon nagyon tetszik! Meggyőződésem, hogy az utolsó évadra (jelen állapot szerint) lett olyan komoly a sorozat, amilyennek eredetileg szánták. És így sokkal élvezetesebb! De olyan tézisem is van, mivel az Invisible Victory jóval későbbi évad (13 év után, 2018-ban folytatták a FMP!-t), hogy figyelembe vették azt is, hogy megváltoztak a trendek, így ebbe már nem tettek ecchi jeleneteket. Manapság ugye a BL-re utaló jelenetek hódítanak, de szép lenne egy Full Metal Panic! egy férfipárossal...
A másik anime a Tokyo Mew Mew New! Ezt is most látom először. Ha már újráztam az eredeti sorozatot, akkor megnézem az újat is. Tudtam róla, amikor kijött, és igencsak szkeptikus voltam a hír hallatán, mert a Tokyo Mew Mew-nek nem volt semmilyen olyan üzenete, semmilyen olyan eleme nem volt, ami indokolná a remake-et. a TMM az akkori csajos trendeket jól felkarolta, csináltak belőle egy tűrhető animét. Megvannak a maga erényei, bája, ez ott és akkor, 2002-ben jól mutatott, de nem örökbecsű darab. Borzalmasan kínos az új sorozat. Egyrészt a szereplők elvesztették karakteres személyiségüket, a karakterdizájn rettenetes, az animáció borzalmasan bárgyú és egyszerű. Erre rájönnek még az idegesítően csajos openingek és endingek. Semmi szükség nem volt a megújításra, mert semmilyen olyan üzenetet nem hordoz magában, ami plusz adhat korunk animés közösségének. Így olyan a TMMN!, mintha egy negyvenes nő tiniruhákban akar trendinek tűnni. Egyedüli pozitívum, hogy az epizodikus történések érdekesek. Állítólag az új sorozat követi hűen a mangát. Ez azért probléma, mert túl hamar tudjuk meg az igazi nagy titkokat, így rossz a történetvezetés.

Ezek inkább elvették a kedvemet az animéktől, plusz azok a szezonos animék, amik csalódást okoztak. Ilyen például a Maou2099, most már végignézem, de a Touhai-t például azért dobtam, mert ijesztően valóságos. És olyan dolgok jelennek meg benne, ami triggerel, ezért vagy egy jobb állapotomban folytatom majd, vagy marad a dobott animék listájában. Pedig egyébként jó lenne.
Ugyanakkor vannak terveim, hogy miket néznék meg, úgyhogy mégis maradok az animéknél. Újrázni akarom az Aoashi-t, annak lehet, hogy a mangáját is beiktatom. Emlékszem, hogy szerettem azt, az is egyedi volt a sportanimék között. Illetve a Kono Oto Tomare!-t pont téli időszakra terveztem nézni, most, újév után fogok rá időt szakítani.
Illetve azon gondolkodok még, hogy terrorizálni fogom magam, és folytatok néhány olyan animét, ami borzalmasan idegesített és dobtam. Talán most jobb lesz? Meglátjuk... Amit így tervezek befejezni, az a Fuuka, Chainsaw Man és a Buddy Daddies. 1 és 2 ponttal dobtam ezeket. Nem tudom, mi vesz arra rá, hogy folytassam ezeket. Általában januárban és februárban nézem a sötét hangulatú, depressziós animéket. Ha jobban meggondolom, az önmagában épp eléggé sötét hangulatú és depressziós, hogy 1 és 2 pontos animéket nézek télvíz idején. Túlélem! Meg tudom csinálni!

Szóval, így állok most. Év végén biztos jövök még egy összegzéssel, statisztikákkal.

2022. november 27., vasárnap

Leiden - Japán múzeum

Ahogy ígértem korábban, ha visszamegyek Leidenbe, biztos, hogy betérek a Japán múzeumba, ez tegnap meg is történt. Lehetőség nyílt rá, Tukeinonnal beszéltünk meg találkozót. Ő is kíváncsi volt a kiállításra, úgyhogy megbeszéltünk egy alkalmat. Wabi Sabi kiállítás van 2023. januárjáig. Ez egy fotókiállítás, mely a tökéletlenségben megbúvó szépségre hívja fel a figyelmet. És micsoda kiállítás volt!

6.30-kor ébredtem fel, annak ellenére, hogy csak kb. 5 órát aludtam, egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, ugyanazt a lelkesedést éreztem, amikor 10-15 éve korán keltem azért, hogy Békéscsabáról elmenjek vonattal Budapestre AnimeConra vagy Nintendo találkozóra. Készülődtem, megreggeliztem, aztán pont annyi idő telt el, hogy biciklivel épp, hogy elérjem a vonatpótló autóbuszt. Nagy munkálatok vannak most az Arnhem-Utrecht vonalon, ezért Arnhem és Driebergen-Zeist között autóbusz jár. 8.35-kor indult, nagyjából sejtettem, mikor kellett volna elindulni, de végül úgy sikerült útnak indulni, hogy épp, hogy elértem volna a buszt, ha nagyon sietek. Az út közepéig gyorsan is mentem, de aztán annyira elfáradtam, hogy ha így megyek tovább, teljesen kifulladok. Ráadásul a cipőfűző is kikötődött, úgyhogy feladtam. Megálltam, pihentem egy kicsit, rendbe tettem magam, közben megírtam Tukeinonnak, hogy nem fogom elérni a buszt. Szerencsére nem volt baj. Visszaszálltam a biciklire, és lassabban mentem. Sokat így se késtem, 8.43-ra értem oda. De kiderült, hogy ha épp hogy el is érem a buszt, se mentem volna semmire, mert bár a buszállomás ott van a vasútállomás mellett, de nem volt egyértelműen jelölve, hogy hol van a vonatpótló busz. Először egy másik buszhoz mentem, ott kiderült, hogy a busz az állomás másik végéből indul. És igen, ott van az automata, amire a kártyát kell érinteni, és hogy még érdekesebb legyen, a busz is ott volt... Annak ellenére, hogy 9.05-kor kellett volna (a következőnek) indulnia, amire felszálltam, 8.50-kor útnak indult. Szerintem a 8.35-ösre szálltam végül fel, csak késéssel indult. Tehát hiába bicikliztem volna ki magamból a szuszt, semmivel nem indultam volna korábban. Akárhogy is Hollandiában vagyok, itt is vannak fejetlenségek a vasútnál, pontatlanul induló járatok, nagy munkaerő hiány. Konkrétan a holland TV-ben reklámok között hirdetik az NS álláslehetőségeket, mindezt úgy, hogy az NS-nél álommunka vár. Ha itt dolgozol, akkor megleled a végső boldogságot. Nem lehet nem arra gondolni, hogy nagy bajok vannak a holland vasutaknál.

Mindenesetre a busz rendben megérkezett Driebergen-Zeist állomásra, ahol a vonatra felszállva pár perc múlva el is indult. Nem is tartott sokáig az út, 8 perc alatt beért a vonat Utrecht Centraal állomásra. Csak mivel a vonat korábban-később ért be (kinek hogy tetszik), ezért Utrechtben kellett többet várnom. Mivel nincs közvetlen kapcsolat a két vonat között, ezért csak azzal a vonattal tudtam Utrechtből Leidenbe menni, amivel akkor mentem volna, ha a 9.05-ös busszal rendben mentem volna. Eléggé kaotikus tehát most a vonat. Elég sok helyen vannak most Hollandia-szerte munkálatok, a hangosbemondó is úgy mondta, hogy tervezze meg az utazását az alkalmazásban. Neki van igaza. Most a menetrend tényleg azt mutatja, hogy mikor kellene a vonatnak elindulnia. Kb. 25 percet vártam a vasútállomáson, de úgy nem volt probléma, mert sok ülőhely van az Utrecht Centraal vasútállomáson, maga az épület is kifejezetten kellemes hangulatú, és hogy még hangulatosabb legyen a várakozás az egyik kijáratnál van egy kijelző, ahol többek között Nintendo-karakterekkel köszöntik az utasokat.

Nem vagyok így sem eléggé meggyőzve, hogy Hollandiában a helyen, újabb bizonyítékok kellenek. Annyira hangulatos, annyira jó ilyeneket látni. El is telt az idő, úgyhogy mentem is 20. vágányhoz, ahol már állt a vonat, mely Leidenbe ment. Sikerült jó helyet találni. Az úton a The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D-vel játszottam. Kicsit pech, hogy nem vittem magammal vezetékes fülhallgatót, mert még az elején vagyok a játéknak, pont ott, ahol fülelni kell, mert a Lost Woods-ban kell a hang után menni, hogy találkozzunk Sariával, hogy megtanítsa nekünk a dalát. De megoldottam. Ezzel együtt éjszaka elmentem a temetőbe, hogy a közepén lévő lyukba ugorva megtanulja a Sun's Song-ot. Ezt már régen is morbidnak tartottam, hogy egy temetőben kell a mélybe vetni magam ahhoz, hogy egy dalt megtanuljak. Élőben biztos, hogy elborzadnék. Mint ahogy Linknek is volt lehetősége elborzadni, hiszen zombik is támadták. Egyszer el is kaptak, ott haltam meg először... Mondhatni "magával vitt" a zombi a másvilágra. De nem úgy van az, hiszen volt nálam egy tündér, ami felélesztett. De milyen morbid már a temetőben, a mélyben lelni a halálomat... El se kell temetni.

De még mielőtt eltemetnénk a mai napot, megérkezett a vonat Leidenbe. Ez már rendben jött meg, 11.07-kor érkezett a vasútállomásra, ahogy írva volt. De így is a normál esetben kb. 70 perces vonatút 147 percig tartott. Egyből a Japán Múzeum felé vettem az irányt. Nem volt messze, kb. 10 perc volt gyalog. Tukiéknak 11.30-ra javasoltam a találkozót, ha esetleg bármi történne. De nem volt semmi. Illetve az volt, hogy 11.20-ra megbeszéltem egy Marktplaats-os találkozót a múzeum előtt, méghozzá egy Wii U játékot, a Mario & Sonic at the Olympic Winter Games Sochi 2014-et vettem meg. Mivel igencsak közelben a tél, ezért ennek most van a szezonja. És mivel itt nem tudom nézni az Eurosportot, ezért játszom a téli sportokat. Majd készítek a játékról felvételeket a YouTube profilomra, A játék egyébként nagyon jó állapotban van, és olcsóbban adta a vevő, mintha a CeX-ben vettem volna. Most már ez lesz a rendszer: Ha valamit venni akarok, előbb Marktplaats, összehasonlítom az árat a CeX-es árral, és ott veszem meg, ahol olcsóbb. Az esetek 95%-ában a Marktplaats nyer. A játék meg remélem, hogy lesz annyira jó, hogy játszani is jó legyen vele, ne csak mint "téli Olimpia" legyen meg.

Miközben szétnéztem a múzeum boltban, megjöttek Tukeinonék is (a férjével). Betettük az egyik szekrénybe a táskánkat, kabát a fogasra, én vettem magamnak jegyet (€ 8,50), és mehettünk. Rögtön a bejárat mellett balra volt egy kisebb terem nagy kivetítővel. A múzeum névadójáról lehetett egy ismertető videót megnézni. Jonkheer Philipp Franz Balthasar von Siebold (igen, ez egy ember neve) 1823-1829 között élt Japánban. Nem tervezett visszamenni, egy japán nőt vett feleségül, egy lányuk született. Ez a lány lett Japán első női orvosa. De hiába Hollandia volt az egyedüli ország, mellyel Japán kereskedelmi kapcsolatot folytatott a restauráció előtt, el kellett hagynia az országot. Japánt maga mögött hagyva Leidenben dolgozott orvosként (egyébként német származású), aztán évtizedekkel később visszatérhetett Japánba a családjához. Nagyon érdekes volt, ahogy elmesélték a történetet. Nemcsak azért volt élethű, mert egy erős férfihang mesélte el a történetet egyes szám első személyben, a képek meg tényleg olyan érzetet adtak, mintha nekünk tartaná élőben az előadást. Hangulatos volt. Aztán a mellette lévő földszinti teremben egy érintőképernyős kivetítő volt, ahol a férfi leszármazottai beszéltek magukról. Az érintőképernyőn hat kérdés volt, értelemszerűen arra kaptunk választ, amelyik kérdést megérintettük.

A kiállítás a következő teremben kezdődött. Itt még nem a fotókiállítás volt, hanem különböző Wabi Sabi és Kintsugi stílusú törött és megragasztott tányérok, valamint különböző muzeális értékű japán tárgyak, mint például egy nagyon hosszú papír, rajta olvashatatlan japán szöveggel, térkép, különböző fegyverek, teaszertartáshoz használt tárgyak, valamint könyvek. Közülük számomra a legemlékezetesebb a 19. század első feléből származó holland-japán szótár volt. Hát, az is olyan, hogy ember legyen a talpán, aki el tudja olvasni.

Ez van a földszinten, a fotókiállítás az emeleten van. Az, hogy fotókiállítás, meglepett, mert megálltam ott, hogy "Wabi Sabi" kiállítás, és úgy voltam vele, hogy ilyen hasonló tányérokat, egyéb tárgyakat fogunk látni a maga "tökéletlenségében", és abban látjuk meg a szépséget, ehelyett különböző japán illetve néhány európai fotóművész, japán wabi sabi stílusú fotóit lehetett megtekinteni. A képek érdekessége az volt, hogy sok esetben nehezen kivehető, hogy mit akart ábrázolni, ennek ellenére kifejező volt, kellemes érzés volt rájuk nézni, mert a színekben és az elrendezésben harmónia volt. Itt volt a kulcsa a kiállításnak. Nehezebben kivehető képek, de mégis lásd meg a tartalmukat. Ami nem is volt nehéz, mert lehetett érzékelni, hogy a művész mit akart azokkal a képekkel kifejezni. Úgyhogy zseniális volt a kiállítás, nem azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az minden igényt kielégített. Olyan kép is volt, amely amit ábrázolt (ezt ennél jobban nem tudtam kihozni...), az nem látszott teljes egészében. Emlékezetes volt számomra például az a páva, aminek csak a feje látszott, illetve mögötte a farkának egy része. Ez is olyan, hogy maga a kép tökéletlen abból a szempontból, hogy nem látszik a madár teljes egészében, de ahogy ott a képen volt látható, talán többet fejezett ki annál, mintha a pávát a maga teljességében láttuk volna.

Lényegében az egész kiállítás ennek jegyében volt. Az egyik teremben, ahol egy az színben festett (kékben) képek voltak, ott volt ismétlőben egy rövid videó a művésznőről, aki röviden elmesélte, hogy készülnek a képei. Szegény, annyira rosszul beszélt angolul, hogy jobban értettem a holland feliratot, mint amit mondott. Jobban jártunk volna, ha japánul beszél, és inkább a felirat van angolul (ha mindenképp azt akarják, hogy angol szöveg is legyen), mert meg merem kockáztatni, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek gondja volt a szövegének értésével. De mindez mit sem számít, mert a képei csodálatosak voltak. Ha jól vettem ki a lényeget (Tukeinon férje, Máté csinált néhány ilyen képet, ő magyarázta), hagyományos fényképezőgéppel megcsinálja a képet, aztán egy rostpapírt teljesen befest kékre, majd UV-fény alá teszi a kékre festett papírt, fölé a negatívot, és az UV-fény úgy faktítja meg a kéket, ahogy a negatívon vannak a színek. Nagyon érdekes, és látni az eredményt tényleg nagyon szép dolgokat lehet ebből kihozni.

Külön részlege volt a teaszertásról készült wabi sabi stílusú képeknek és az edényeknek. Itt volt egy furcsaság, mert folyamatosan lehetett valami hangot hallani, mintha valaki Kotón vagy Shimasenen (japán hangszerek) pengetett meg egy húrt. Tukeinonnal kerestük a hang forrását, de nem találtuk meg, mert mindig máshonnan szólt. Én azt is kerestem, hogy van-e bármi olyan kép, amelyik indokolja ezt a hangot, de nem találtam semmit. Úgyhogy nem találtuk okot arra, hogy miért szólt, de nem zavart.

És lényegében a végére is értünk. Még szétnéztünk a Múzeum boltban. Sok japán témájú könyv volt, illetve japán írók holland kiadású könyvei. Megtaláltam például Arikawa Hiro: Az utazó macska krónikája című könyv holland változatát, illetve Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból című könyv holland kiadását is. Illetve ott volna még Arikawa Hiro legújabb regénye is szintén hollandul, ami szintén macskás történet. Ezekből is venni fogok legközelebb. Mert hogy lesz legközelebb, az biztos! Konkrétan annyira tetszett a kiállítás, hogy elhatároztam, hogy minden egyes kiállítást meg fogok nézni a Japán múzeumban. Ahhoz képest, hogy Hollandiában mennyibe kerül egy belépő egy múzeumba, túlzottan szerényen mérik itt az árakat. Nagyon örülök annak, hogy Hollandiában is van egy erős japán képviselet. Hiszen nemcsak a japán múzeum van, hanem ott van az AnimeCon is, amit nagyon szeretnek a holland anime rajongók. Meg ha jobban szétnézek, biztos, hogy találok még japán képviseletet Hollandiában.

A múzeum boltban egyéb animés és videojátékos relikviák is voltak. Kétségtelenül a Game Boy formájú jegyzetfüzet ragadta meg leginkább a figyelmemet, amit Tukeinon meg is vett nekem. Nagyon hálás vagyok neki, külön kincsként fogom őrizni a videojátékos, animés relikviáim között. Nagyon tetszik, hogy a Game Boy kijelzőjét is megcsinálták, mintha a Super Mario Land-et indította volna be valaki játékra készen.

A végére mindnyájan éhesek lettünk, és mivel láttunk az alagsorban egy "koffie..." részt, azt gondoltuk, hogy ott egy büfé van. Lementünk megnézni, de csak a nagy semmit láttuk. Pontosabban asztal meg székek voltak. de semmi kávézó, illetve kiszolgálás nem volt. Ez egy kihagyott lehetőség, ahogy Tukeinon mondta, mert biztosan lenne igény egy büfére egy elkülönített részben. Amikor templomokban is voltam szétnézni, a többségében ott is volt egy elkerített rész, ahol büfé volt. A japán múzeumban ilyen nincs. Ellenben pihenni tényleg lehetett ott, mert voltak ott mangák, japán témájú magazinok és könyvek, amiket szabadon lehet olvasni. Manga kávézó... Álljak be ötletgyárosnak a japán múzeumba?

Miután indulásra készen voltunk, kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk. Maradjunk is Japánban, találtunk egy PokéBowl éttermet. Több ilyet is láttam Hollandiában és igazság szerint el se tudtam képzelni, hogy mi ez, de mint Nintendo-rajongó, aki szívesen játszik Pokémonnal is, nem tudtam nem a zsebszörnyekre asszociálni. Mindenesetre jó alkalom volt, hogy kipróbáljam. Meg életemben először igyek Bubble Tea-t is.Tempurás PokéBowl-t ettem, mellé málnás Bubble Tea-t is. Isteni volt, hogy hagyattam ki eddig a Bubble Tea-t?

Végülis arról van szó, hogy Sushi rizsre tesznek zöldségeket, öntetet, illetve a megfelelő húst. Az szerencse volt, hogy nemcsak evőpálcikát hoztak, hanem villát is, mert volt benne hagyma is, és azt villával ettem, mert evőpálcikával csak a hagymát tudtam enni, és semmilyen módon nem szeretem a hagymát érezni a számban, mert aztán nehezen tudok megszabaulni tőle. Úgyhogy azt a részt villával, hogy a többi elnyomja a hagyma ízét. Itt meséltem nekik magamról, hogy mennek a mindennapjaim, merre voltam, illetve hogyan tervezem a jövőmet. Illetve beszélgettünk a botrányosra sikeredett nyári MondoCon-ról is, illetve pár animéről is. Ennek kapcsán beszélgettünk különböző Netflix sorozatokról. Elmondásuk szerint messze nem annyira rossz a Cowboy Bebop élőszereplős sorozat, mint ahogy sokan mondták, bár hozzátették, hogy ők maguk soha nem voltak igazán a sorozat rajongói, talán ezért sem érintette őket annyira érzékenyen a sorozatba beiktatott változtatások. Illetve ajánlottak még két holland sorozatot. Az egyik a Dirty Lines, ahol egy testvérpáros telefonszexvonalat működtetnek. A vállalkozás sikeres, de óriási bajjal is jár, és hogy ebből hogy jönnek ki? A másik az Ares, amely egy misztikus horror. Itt egy egyetemi hallgató lesz egy különleges közösség tagja, annak rejtelmeiről szól a sorozat. Ez rejti az izgalmat. Elmentettem mind a hármat a listámba, szerintem megnézem majd őket. De nem hiszem, hogy manapság, mert még a napi anime adagomat is csökkentettem a VB miatt.

Az étterem után sétáltunk a környéken. Tukeinonék is olyanok, hogy fényképeznek, ha találnak a szabadban egy jó kompozíciót vagy témát. Ennek fényében sétáltunk és beszélgettünk. Az egyik fő téma a Foci VB volt, és hogy milyen kiváló alkalom volt most meglátogatni a japán múzeumot, hiszen japánok bravúros győzelmet arattak a németek ellen. Fantasztikus játék volt, főleg annak fényében, hogy egyre több japán játékos játszik német és holland klubokban, ami utalás lehet arra, hogy fellendülőben van a japán foci. Nem mellesleg állítólag a japán csapat mezét a Blue Lock mangakája tervezte. Ez egy focis sportmanga, most megy belőle az anime, amit nézek is. Meglehetősen érdekes ez a Squid Game-féle koncepció, a baj az, hogy a rendszer egy hazugságra épül. Merthogy azért építették fel a 21. századi spártai rendszert, mert a japán csapat a 2018-as Labdarúgó Világbajnokságon csúfosan leszerepelt, ezért megreformálják a japán focit. Viszont ez így nem igaz, mert a japánok a nyolcaddöntőig jutottak, és soha egy VB-n nem szerepeltek ennél jobban. Ehhez képest úgy adják elő ezt a csúfos vereséget, mintha Japán a világbajnoki címek sorozatát tudhatja magáénak, ehhez képest 2018-ban a csoportkörből 0 ponttal estek volna ki. A koncepció nem rossz, de az alaptörténet borzalmasan sántít. Egyébként a németeknek lenne oka egy Blue Lock-féle rendszerre, hiszen, ha idén nem jutnak tovább, akkor ez lesz a sorozatban a második olyan VB, ahol már a csoportkörben kiesnek a németek, és ilyen velük még nem fordult elő. És ezt megélni több világbajnoki címmel a zsebükben...
Egyébként ma lement a japán meccs Costa Rica ellen, és ugyan megvolt bennem a gondolat, hogy nagyon szép volt a németek elleni győzelem, van esély Costa Rica ellen is, de azért nyugtával dicsérjük a napot. Sajnos bejött... Costa Rica ellen 1-0-lal vesztett a japán csapat. Azt volt rossz látni, hogy a kapunál annyit hezitáltak a japánok, hogy addigra többen is értek a Costa Rica-i csapatból. Felállítják a védelmüket, onnantól már bravúr kell, hogy betaláljanak a kapuba. Nem vagyok szakértő, csak casual nézek focit, de annyit már láttam, hogy meglássak dolgokat. Most már sajnos számolgatni kell, hogy juthatnak tovább a japánok. A németeknek biztos veszíteni kell a spanyolok ellen (amire van reális esély), illetve a németeknek meg kell nyerni a Costa Rica elleni meccset, és még akkor is Japánnak meg kell azt csinálni, hogy még ha ki is kapnak a spanyolok ellen (amire szintén van reális esély), akkor se nagy gólkülönbségel. Így lesz 9-3-3-3 pont az eredmény, és Japán gólkülönbséggel második lehet, így juthat tovább. Munkás lesz, az biztos.

De visszatérve a tegnapi napra, még elsétáltunk a CeX-be, ott szétnéztünk, majd felmentünk arra a kastélyra, melynek tetején elég jól belátható a város. Itt 2020 februárjában voltunk és most is csodálatosnak tartom, hogy ez van. Mivel láthatóan már sötétedett, ezért innen már hazaindultunk. Ők a kocsijukhoz mentek, én meg a vonathoz. Nekik is nagyon tetszett a kiállítás, ők is mást kaptak, mint amit vártak, de elnyerte a tetszésüket, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő kiállításra is együtt megyünk. Elbúcsúztunk egymástól, én mentem a vonathoz. Nagyon jó volt ez a nap, örülök, hogy így összejött.

A vonat 17.53-kor indult, és persze a visszaút is tovább tartott, mint szokott. A visszafele úton a Ready Player Two könyvet olvastam. Ez is olyan mű, amely megítélésem szerint lényegesen jobb, mint amilyenek az átlagértékelések. Én nagyon élvezem és van annyira izgalmas, mint az első könyv. Meg tetszettek az utalások is retro kultúrából, bár a döntő többségükkel nem tudok azonosulni, mert főleg a '80-as évek filmjeiből idéz, amikkel igencsak hadilábon állok. Keveset láttam közülük. De ez nekem nem von le semmit a könyv élvezeti értékéből. Utrecht-nél most is kellett várni egy kicsit, de aztán kb. 8 perc alatt eljutott Driebergen-Zeist állomásig, ahonnan busz vitt a végállomásomig. Nagyon sokan vártunk a buszra, több buszt is útnak állítottak. Az tetszett, hogy az alapján választották szét az utasokat, hogy az egyik buszra azok szálljanak fel, akik Ede-Wageningen állomásig mennek, a másikra meg azok, akik Arnhemig. Így gondolom, az a busz, amelyik Arnhemig ment, az meg se állt a végállomásig. Én persze csak Ede-Wageningen állomásig mentem. A buszon a Fuuka 6. részét néztem meg, hogy szabadulnék már meg ettől a sorozattól. Bár az volt az érdekes, hogy ahogy néztem a mellettem ülő utasra, ő a telefonján meg a Hunter x Hunter egyik epizódját nézte. Na mondom magamban, egyikünk nagyobb borzalmat néz, mint a másikunk. A busz rendben eljutott Ede-Wageningen-ig, innen még kb. 35 perc biciklivel haza. Feltöltött ez a nap, remélhetőleg lesz még ilyenkre alkalom.

A képeket meg megosztanám itt.