Meglepődtem, amikor láttam, hogy 13 év után új albummal jelentkezett a Nox. Szerettem őket annak idején, most is őrzöm a CD-iket, kazettáikat. Úgy olvastam, hogy az együttes véglegesen feloszlott, és mivel Péter-Szabó Szilvia időközben önállóan jelentetett meg stúdióalbumokat, lezártnak gondoltam a Nox történetét a magyar popzenei életben. Ehhez képest visszatértek és új albummal jelentkeztek.
Stilszerű a "Főnix" cím, kíváncsi voltam, hogy mivel születtek újjá. Első végighallgatásra nem rossz, vannak dalok, amik emlékeztetnek arra, hogy miért is szerettem annak idején az együttest. De az album összességében erősen félkész érzetet ad. 11 dal összesen 40 perc… Nem rajongok a rövid albumokért és ez az album bizonyítja, hogy miért. Több olyan dal is van az albumon (például a “Hazaút” és a “Boldog” című dalok), melyeknél azt érzékeltem, hogy nem ért véget a dal, csak abbahagyták. Lazán továbbgondoltam magamban, azok a dalok lehettek volna akár 5-6 perc hosszúak is.
Mert az világos, hogy egy dal akkor lesz rádióbarát, ha nem (sokkal) hosszabb 3 percnél, adott esetben könnyed, vidám hangulatú. Tehát beleillik a kereskedelmi rádió miliőjébe. De egy album más abból a szempontból, hogy azt jellemzően azok hallgatják, akiket jobban érdekel az adott előadó munkássága. És persze, vannak olyan gondolatok, amiket ki lehet fejezni 2-3 percben is, azokat nem érdemes túlspilázni. De vannak olyan témák, amiket szövegileg és zeneileg is komolyan ki kell dolgozni ahhoz, hogy dal formájában teljes értékű legyen. Nagyon tudom becsülni azokat az előadókat, akik az elejétől a végéig ki tudnak tölteni tartalommal akár 7-8 perc hosszú dalokat is.
Ezen a Nox albumon is bőven megfért volna egy-egy hosszú dal, és akkor sokkal jobb lett volna az összkép. Azzal nincs bajom, ha egy-két rövidebb rádióbarátabb dal egy lemezen. A rádiókban felhangzott dalok lényegében olyanok, mintha egy társaságban csak a jópoziós énemet mutatom meg. Külön leleményes az, ha valaki az egyéniségét is megmutatja ezekben a dalokban. De albumot jellemzően azok vesznek, akiket komolyabban érdekel az adott előadó munkássága. Mondhatjuk erre azt is, hogy barátságot kötünk velük, akivel megosztjuk a személyes gondolatainkat úgy, ahogy azt gondoljuk. Ezek lehetnek azok a komolyabb, komplexebb témát feldolgozó, hosszú dalok. De egy 40 perces album inkább emlékeztet a rohanó világunkra, ahol nincs idő egymásra. Vagy akár mondhatnám a közösségi oldalak hatásait is, hogy túl sok információ vár még rám, nincs időm fél percesnél hosszab videót megnézni, pár sornál hosszabb írást olvasni. És egy ilyen félkész albumért elkérnek 6.499 forintot… Az új Ganxsta Zolee album volt 2.399 forint és az sokkal tartalmasabb volt. Azt minden további nélkül megvettem, de ha a Nox CD marad ezen az áron, akkor marad a boltok polcain is. Kár érte, pedig most is szívesen veszek CD-ket. Akár magyart is, ha annak megfelelő minőségű.
Néhány év szünet után 2017-ben Ganxsta Zolee a K.O. albumával egy olyan visszatérést produkált, ami bárkinek a dicsőségére válna. Nem akarta lemásolni a tényleg dicsőséges Jégre teszlek és Helldorado ’90-es évek végi korszakát, hanem arról tett tanúbizonyságot, hogy 50-en túl is vannak olyan új ötletei és képes most is emlékezetes dalokat írni. És pont az a jó, hogy nem akarja lemásolni a régi időket. És hogy mennyire van még benne tartalék, azt az “új korszakának” harmadik albuma, a bohóc ékesen bizonyítja.
Immár 23 éve hallgatom Ganxsta Zolee dalait kisebb-nagyobb szünetekkel és már annak idején is éreztem, hogy nem kell komolyan venni az alvilági, bérgyilkosos, kurvázós szövegeit. Ez jól kivehető a stílusból, ahogy rappel. Árulkodik arról, hogy nem gondolja azokat egy az egyben komolyan. De elég csak arra gondolni, hogy voltak-e egyáltalán bírósági ügyei? Ült valaha is börtönben? Itt nálam le is van zárva a kérdés. Ami pedig a stílust illeti, arra is egyszerű a magyarázat. Ganxsta Zolee és apjától örökölte a közönséges, tróger stílust, de beszélgessünk csak az anyjáról. Arról a Kassai Ilonáról, aki számomra Magyarország egyik legszerethetőbb személyisége és az egyik legkellemesebb szinkronhang az övé. Ha egybegyúrjuk a trógerságot a kedves szerethetőséggel, abból jön ki az a Ganxsta Zolee, aki immár 27 éve rappeli nekünk a gondolatait. Ezért igaz az, amit mondanak róla, hogy ő egy rajzfilmfigura, ő olyan, mint egy kedves rajzfilm gonosz szereplője, akit a néző nemhogy nem vesz komolyan, de még inkább megkedveli. Egy kicsit akarja, hogy neki is jó legyen. Ez az a Ganxsta Zolee, aki már lassan 3 évtizede egyedi színfoltja a magyar populáris kultúrának. Ehhez a személyiséghez hozzátársul az, hogy elképesztően tehetséges rapper, nagyon jól képes közvetíteni a gondolatait. Ezért van az, hogy azon kevés magyar előadók közé tartozik, akiknek veszem a lemezeit, pedig az én személyiségem teljesen más.
Az albumon 20 dal található és többszöri meghallgatás után azt lehet mondani, hogy az album címe lényegében azt emeli ki, amiről még szól az album a szokásos Ganxsta témák mellett. Ahogy kivettem, a bohóc lényegében a mai magyar celebvilágról szól, hogy hova süllyedt, és Ganxsta Zolee az, aki a cirkusz bohócaként az egész celebvilág elé görbe türköt állít, beszól nekik. Mondjuk nem teljesen új az, hogy Ganxsta Zolee beszól azoknak, akik rontják a magyar kulturális élet levegőjét, hiszen már 2001-ben is rappelt azokról, akik a ’90-es években beleártották magukat a magyar könnyűzenei életbe, de később is a szájára vette azokat, akiket arra érdemesnek tartott. De ez az album abban is különbözik az előzőektől, hogy itt a pöcegödör legaljára merészkedik. Amitől még egyedi, hogy Gamza Laciként kifigurázza a “Magyarország tízmillió szakértő országa” attitűdöt, és azokat az embereket parodizálja ki, akik azt gondolják magukról, hogy ők tudnak mindent jól és mindenkinek úgy kellene élnie, ahogy ők gondolják és mondják. De vajon ők maguk úgy is élnek? Hallgassuk meg az utolsó dalt a válaszért.
Az album ezen része rendkívül innovatív. Amiben új az album, abban érdekes, szöveg terén Ganxsta Zolee nagyon jól kihasználja a benne rejlő lehetőségeket. De a tőle megszokott témákban, mint például az alvilág (Egy élet se számít, Balhé lesz), kurvázás (Ganxsta Twist) újat már nem tud mutatni. Egyáltalán nem érzem, hogy azokra a szövegekre érdemes figyelni. Mondjuk nagyon nem is kell figyelni, mert az album technikai hibája a keverés, ugyanis a szöveg sok helyen kifejezetten nehezen hallható. És nem feltétlen azért, mert annyira gyorsan rappelnének, hanem mert halkabb. Néhány helyen a zene konkrétan hangosabb, mint a rap. Pedig Ganxsta Zolee most is nagyon jól bánik a magyar nyelvvel, fantasztikus szójátékokkal színesíti a mondandóját. Szövegileg az album csúcspontja egyértelműen a “Betemet a föld”, akkor nemcsak a halálról és az élet értelméről elmélkedik, hamem csodálatos gondolatokkal búcsúzik az apjától.
Zeneileg is nagyon jó az album. Vannak kifejezetten emlékezetes dallamok az albumon, ebben is kifejezetten újító az album. A borító viszont eléggé komoly lett, abban eléggé komolyan vette magát az együttes. A bohócmaszkok nagyon élethűre sikeredtek a lemezen a 20000 Forintos bankjegyekkel, fegyverekkel szintén nagyon erős. Megítélésem szerint túl is megy az album mondanivalóján. Legalábbis amilyennek én érzékelem. Aztán lehet, hogy a celebvilág legmélyéről nagyon is indokolt ez a kép...
Tehát összességében jó lett az album. Főleg az a jó benne, hogy meg se próbálták visszahozni a régi idők zenei és szövegvilágát, hanem valami újat próbált mutatni. Ez nem mindenhol sikerült, hiszen a régi témákban nem sikerült megújulni, de ahol olyan témát dolgoznak fel, amit korábban nem nagyon, az viszont nagyon jó lett. A szójátékok is üdítően hatnak, jobban átjön tőlük a szöveg mondanivalója. Ezért is lett volna jó, ha a szöveg jobban érthető lett volna. De az album innovatív mivolta azért is örömteli, mert így az album önmagában jó, a jelenben jó hallgatni és nem révedünk a múltba, hogy bezzeg a Helldorado… az aranykorszak… Ez az album attól lett annyira jó, hogy hallhatóan nem akarták, hogy annyira jó legyen, mint a régiek. Függetlenítették magukat a régi időktől, így tudtak jó dalokat írni. Kíváncsian várom a következő albumokat.
Örültem annak, hogy újra kiadják a Ganxsta Zolee és a Kartel: Helldorado albumát, de tartottam attól, hogy ezt is bakeliten akarják kiadni, mint a Jégre teszlek albumot. Személy szerint nem vagyok bakelit-párti. Nincs is mivel lejátszani, meg drága is, nálam a CD a minden. De elfogadom, ha valaki a hangminőség miatt a bakelitre esküszik. De hogy CD-n adják ki, és újra felveszik (hiszen mégsem éneklik fel, mivel rappelnek) a dalokat, nem is volt kérdés, hogy megveszem, aztán hogy első nap, az már spontán jött. 990 forintért bőven megéri, mivel az eredeti album egy élő legenda, és már csak annak tisztelete miatt is. Ezzel szerettem meg Ganxsta Zolee zenéjét és stílusát.
Régebben is hallottam őket, 1997-ben óriási sláger volt a Keleti oldal - Nyugati oldal, de ekkor még nem szerettem őket, mert nem értettem, hogy mire a menőzés. Ennek ellenére a Jégre teszlek albumon is volt néhány dal, amit szívesen hallgattam, de igazán a Helldorado volt 1999-ben az, ami teljesen megszerettette velem az együttest. Annak ellenére, hogy egyébként ez a stílus teljesen távol áll tőlem. Ahogy egyre többet hallgattam a dalaikat, arra jöttem rá, hogy nem feltétlen kell a szövegeiket szó szerint, komolyan venni. Ennek szellemében pedig teljesen más hallgatni a dalokat, hova tovább sokkal jobb. Mert olyan, mintha teljességgel az ösztönénje szólalna meg, ezáltal a bennünk lévő legmélyebb gondolatainkat mondja ki. Többek között ezért ennyire népszerű, és akkor nem beszéltünk arról, hogy mennyire tehetséges rapper. Szóval így szerettem meg, és azóta is szívesen hallgatom a dalait.
És hogy milyen lett a 20. évfordulós album? Hát így első végighallgatásra azt mondom, hogy jelen tudásuk alapján kihozták magukból a legtöbbet. Mert akarva-akaratlanul is összehasonlítjuk az eredeti albummal, akkor azért hallatszik, hogy eltelt 20 év, és Ganxsta Zolee távolról sem olyan, mint régen. Kezdjük azzal, hogy a hangja is változott, ezáltal biztosan nem fogja tudni ugyanúgy elrappelni a régi dalokat, mint most. De ha azt nézem, hogy a tavaly megjelent K.O. album is jó lett, akkor azt gondolom, hogy tisztességesen helyt álltak, és minden jelenlegi tudásukat és képességüket beleadták az albumba. Mellesleg szerintem Ganxsta Zolee jelenlegi fizimiskája sokkal jobban illik a vadnyugati közegbe, a mostani képek jobbak lettek, mint az 1999-esek. Viszont ami még hátrány, hogy kimaradt két dal az eredeti albumról, a Hasfalmetszők és az Ez nem a te napod. Két nagyon jó dal, hiányoznak.
Igazából abból a szempontból tényleg nem volt jó döntés feldolgozni az albumot, hogy 20 év alatt sokat változott a hangjuk, ezáltal távolról sem ugyanolyan a dalok hangzása, mint régen, de azt maximálisan pártolom, hogy további új dalokat írjanak, énekeljenek fel albumra, mert a tehetségük továbbra is megvan. Csak nagyon nehéz úgy hallgatni egy albumot, hogy a dalok már korábban fel voltak "énekelve" (rappelve) sokkal jobban.
Valószínűleg kevesen néznék ki belőlem, de nagy rajongója vagyok a Ganxsta Zolee és a Kartel csapatának. Sokféle zenét szeretek, egyik stílus felé sem közeleztem el magam, de talán ha lehetne olyan műfajt mondani, ami a legkevésbé áll közel hozzám, az a rap. El tudom fogadni, hogy valaki így tudja kifejezni magát, de ez nem az én stílusom. De van egy erős kivétel, ez pedig Ganxsta Zolee.
Igazából nem szerettem meg őket azonnal. 1997-ben hallottam róluk először, akkor óriási sláger volt a Keleti oldal - Nyugati oldal daluk. De én egyáltalán nem tudtam megszeretni. Csak valami idétlen menőzést érzékeltem a dalban, és nem értettem, hogy mégis mire fel. És érdekes, hogy ahogy jöttek a dalok az alvilágról, a kurvázásról, úgy kezdtem el megkedvelni őket. Egyszerűen azért, mert érzékeltem, hogy nem kell komolyan venni azt, amiről rappelnek. A következő hullám 1999-ben volt, amikor a bátyámnak megvolt a Helldorado CD, és azt már sokszor hallgattam. Ekkor már érettebb voltam (már amennyire egy 13 éves gyerek az lehet), és végleg tudatosodott bennem, hogy nem kell komolyan venni a szövegeiket. Erre ékes bizonyíték egy későbbi daluk, a "Nem sokat változom az életben" szövegrészlete az elején:
A szülők fainok voltak, mindenem megvolt.
Ez mindent elárul arról, hogy mennyire kell szó szerint venni az alvilágról, a bérgyilkosságról, kurvázásról szóló dalaikat. Van olyan dalszövegük, mely tényleg a valóságról szól (például A lóvé kormányoz), de alapvetően teljesen másként kell értelmezni a szövegeket. Tavaly év végén megjelent a Jégre teszlek album bakeliten, erről olvastam egy írást, hogy ez az album egyfajta lenyomata a '90-es éveknek. Az elhazudott rendszerváltásról, és a reményvesztett álmokról. Mivel én a '90-es években voltam gyerek, ezért nem sokat érzékeltem abból, hogy mi is történik valójában körülöttem. A korom miatt sem nagyon tudtam értelmezni, meg anyám egyfajta burokban tartott gyerekként, hogy a lehető legkevesebbet érzékeljek abból, azokból a nehézségekből, ami a felnőtteket érte. Néhány dolgot azért mégis, hiszen én sem kaptam meg mindent, amit csak kértem (bár ez alapvető), de igazából annyit láttam, amikor már kezdtem értelmezni, hogy pénzért veszünk dolgokat a boltban, és "értettem" az árakat, hogy egyre többet kell értük fizetni. Ezt akkor teljesen helyénvalónak gondoltam, nyilván nem gondoltam arról, hogy milyen őrült mértékű infláció volt akkoriban, csak utólag érdekes visszagondolni, hogy egy jó ideje alig emelkednek az árak, és hogy akkor ahhoz képest akkor mennyire. Szóval tényleg van valami a szertefoszlott álmokban
Meg egyáltalán az egész '90-es évekre sokkal kevesebb kritikával gondolok vissza, mert sok TV műsor, sorozat, zene a gyerekkoromat idézi vissza. És számomra sok kellemes emlék van a '90-es évekből, és alig érzékeltem valamit abból a fajta való világból, amiről a fenti link alatti írásból lehet olvasni. Ezért én Ganxsta Zolee szövegeit másképp értelmezem. Ezt a rengeteg sok káromkodást, bizonyos témákról kendőzetlen rappelést inkább az ösztön én "kitörtéseként" értelmeztem mindig is, mely a sok frusztrációból fakad. Gyerekként csak annyit érzékeltem, hogy nem feltétlen kell szó szerint venni, amit mond. De arra mindenképp nagyon jó volt, hogy végre szabadabb szájú legyek, és később úgy káromkodjak, hogy annak bárki csodájára járjon.
Ezek a káromkodások, meg a szövegek pedig értékesek lettek számomra, ahogy tapasztaltam az élet dolgait felnőttkoromban, és ily módon ki tudtam mondani a megélt frusztrációkat magamból. Kezdtem érzékelni, hogy Ganxsta Zolee mégiscsak valami nagyon valósat mond, hiszen az én nemzedékemnek is megvan a maga elvesztegetett álma. Elég csak a több százezer kivándorolt fiatalra gondolni, jelen politikai helyzetünkre, vagy arra, hogy az egekben vannak az albérlet- és lakásárak. Mostanra azért már érzem, hogy miről is rappelt akkoriban. Sőt, az igazság az, hogy a nőkkel kapcsolatos dolgok, amikről beszélt, talán most letten igazán aktuálisak a Gender kurzus előretörése okán. Nemrég, amikor véletlenszerű lejátszásra állítottam Winampen az összes Ganxsta Zolee dalt, akkor egyszer felhangzott a Hímsoviniszta című dal. Elégedetten mosolyogtam magamban, és mondtam, hogy ez most nagyon aktuális, és meg kéne leckéztetni a Gender kurzus elkötelezett híveit. Szó nincs arról, hogy én lennék az, aki el akarja indítani a "háborút", meg minden tisztelet és egyenjogúság kijár a nőknek, de annyira túl lett tolva az egyenjogúság, hogy már előjogokat követelnek meg maguknak az aktivisták, és eljutottunk a kvótarendszer követeléséig, amit a legrosszabb dolognak gondolok, amit elérhetnek.
Úgyhogy azért van jó néhány olyan dal, amit tényleg szó szerint kell venni, de az egyik legfőbb oka annak, ami miatt a mai napig szívesen hallgatom a dalait, hogy minden egyes album zeneileg egy adott témára, koncepcióra épül. Igazából csak egy albumot érzékelek olyan nagyon sötétnek, amelyik tényleg az alvilágról szól a maga valójában, az az első album, az Egyenesen a Gettóból, mely 1995 decemberében jelent meg. A többi album meg inkább a magyar valóságra refrektál rá, és úgy rappel (mindig "énekel"-t akarok írni, de Ganxsta Zolee soha nem énekelt...) az alvilágról, mintha kívülről szemlélné az eseményeket, de ő maga igazából nincs benne. Csak a stílus, ahogy előadja, azért tűnik hitelesnek, mert aki hallotta Ganxsta Zolee-t akár egy interjúban is, vagy bárhol, azt láthatta rajta, hogy mekkora tróger. De mégis a maga stílusában egy végtelenül szerethető egyéniség. Ami koncepciót illeti, külön kiemelném a Pokoli lecke című albumot, ahol a szövegeit rock zenei alapra rappeli. Ugyanígy érdekes a Helldorado western hangulata, a Gyilkosság Rt. '30-as, '40-es éveket idéző jazz-es hangzása, vagy a Szabad a gazda erős hangzású zenéi is egyedivé teszik az albumot. És nagyon tudom becsülni, ha egy előadó egy adott témára építi fel az albumait.
Érdemes Dopemanről külön beszélni, aki 1997-2001 között volt a Kartel tagja. Ő annyiból másabb, hogy ő tényleg a VIII. kerületben élt, és látta, hogy mennek a dolgok a betondzsungelben. Neki is erős szólókarrierje volt, és az 1997-ben megjelent debütáló albuma, a Fordult a kocka egy nagyon jó és erős album lett, ahol bebizonyította, hogy tényleg benne volt azokban, amikről rappelt, csak hát a siker... A második albuma a Magyarország rémálma még elmegy, de 2000-ben A strici visszatér albumon lehetett igazából érezni, hogy tényleg azt gondolja magáról, hogy ő legjobb. Ezzel az a baj, hogy hiába mondja, hogy mekkorákat dolgozott a sikerért, de ha azt nem képes feldolgozni, és a fejébe száll, minden munkája kárba vész. Meg ez a "uuugh"-féle felkiáltása egy idő után annyira az agyamra ment, hogy szinte hallgathatatlanná váltak az albumai. De igazából Ganxsta Zolee-val való közös munkájában lehet igazán hallani a különbséget, hogy Dopeman, amiről beszél, azt nagyon komolyan gondolja, míg Ganxsta Zolee esetében analógiában kell gondolkodni, és hogy nem feltétlen szó szerint kell venni mindent, amit mond.
Ganxsta Zolee stílusát az apjától örökölte. Kerestem egy videót, hogy meghallgassam Zana Józsefet, hogy beszél. Ezt találtam. Alapvetően nem mondható trógernek a stílusa, de azért néhány elejtett szavából lehet érezni, hogy ha nagyon elengedi magát, akkor tudna vadakat mondani.
Amit hihetetlen érdekesnek tartok, hogy az anyja Kassai Ilona, aki a legkedvesebb magyar szinkronszínészem. Hihetetlen kellemes hangja van, akárhány filmben, rajzfilmben, animében hallottam, mindig mosolyra fakadtam a hangjától, és olyan végtelenül kedves a megjelenése, a stílusa, hogy élmény hallgatni őt.
És furcsa összeegyeztetni, hogy az ő fia Ganxsta Zolee, aki stílusban totálisan az ellenkezője. A stílusát az apjától örökölte, és hogy mégis szerethető, azt meg az anyjától. Egy ilyen szülőpáros csakis fain lehet.
