Tavaly márciusban néztem meg a 3-Gatsu no Lion első évadát, akkor szándékosan hagytam idén márciusra a második évadot. Nem gondolom, hogy magyarázni kell, hogy miért.
Erős gondolataim támadtak az anime kapcsán, amit mindenképp szeretnék megosztani. Mielőtt nekikezdtem volna a második évadnak, végiggondoltam, hogy mi az, ami megmaradt az első évadból. Azon túl, hogy van néhány túlérzékeny szereplő, aki túlelemzi, túlgondolja a jeleneteket, semmi. Nem volt rossz, mert szívesen néztem, de a második évad a negyedik része után inkább idegesít a történetvezetés. Mondhatnánk, hogy mivel én is sokkal intenzívebben élem meg az érzelmeket, ezért akár azonosulhatnék az animével, de pont azért nem tudok, mert az érzékenységnek már azt a fokát látom az animében, ami már a mindennapi életben is problémákat okozhat. Nagyon jól tudom, milyen érzelmileg intenzíven jelen lenni egy történésben, egy szituációban, milyen az, amikor túlgondolom a történteket. És pont azért, mert tudom, hogy milyen az, anime ennyire érzékeny valaki, ezért ismerem a negatív oldalát is. Ezért látom az anime szereplőit már-már magatehetetlennek. Tehát amikor már annyira beleragadtak egy történésbe, hogy egyszerűen nem képesek továbblépni rajta. Csak ez azért káros, mert közben meg múlik az idő, és adott esetben elmennek olyan dolgok, események mellett, amik ellensúlyozhatnák az ott megélt negatív élményeket. Olyan sok időt szánnak ebben az animében a fájdalom megélésére, a történések elemzésére, hogy a szereplőknek már nincs energiájuk megélni a jelent és meglátni azt, ami adott esetben akár örömöt is okozhat.
Mindazonáltal értelni vélem, hogy miért ennyire népszerű és közkedvelt ez az anime. Azt gondolom, hogy valójában sokkal több ember éli meg legbelül hasonló intenzitással a mindennapjait, mint az anime szereplői. Csak mivel nem arra kondícionálják az embereket, hogy kifelé is ennyire érzékeny legyen, ezért sokan elfojtják magukban. Hogy aztán ennek milyen hosszútávú következményei lehetnek, arról is külön lehetne értekezni, de amit fontosabbnak tartok elmondani és egyre többet látom magam körül, hogy sokan semmilyen útmutatást nem kapnak arra vonatkozólag, hogy ezeket az érzelmeket hogyan kezeljék helyesen. Nincs mit csodálkozni rajta, hiszen sok esetben ezt nem is szabad kimutatni. Viszont az anime sokaknak ezt a rejtett énjét hozza felszínre, ezért gondolom, hogy ez az anime ennyire népszerű.
Annak ellenére, hogy pont azért nem tudok azonosulni az animével, mert ismerem az érzékenységnek ezen árnyoldalait, nem fog 7 pontnál rosszabbat kapni nálam. Méghozzá azért nem, mert azok az érzelmek, amiket láthatunk, azokat a végsőkig hitelesen jeleníti meg az anime. Tényleg ilyen túlérzékenynek lenni. Tényleg ilyen az, amikor az ember legfőbb kapcsolati forrása a saját feje, mindent saját magával beszél meg és olyan szinten elemzi az eseményeket, mintha már nem is nagyító alá, hanem mikroszkóp alá venné a történéseket. Ugyanakkor azt se hiszem, hogy nagyon többet fog kapni, mert nem kapunk arra helyes útmutatást (nem emlékszek ilyenre az első évad végéről sem) arra, hogy hogyan kezeljük ezeket az intenzív érzelmeket. Jó ideje arra edzem magam, hogy amikor krízishelyzetben vagyok, akkor is lássam az élet pozitív oldalát és örüljek a jónak. Ez önmagában nem oldja meg a problémát, de megrövidíti a krízis időtartamát. Mert ha apró cseppekben megtapasztaljuk, hogy miért is érdemes élni, az új értelmet adhat az életnek és segíthet abban, hogy könnyebben álljunk fel egy adott lelki traumából és megtanuljunk együtt élni a múlttal.
Ezt hiányolom az animéből. Ugyan még csak 4 részt láttam a második évadból, tehát van még 18, de ahogy visszagondolok az első évadra, nem látok reális esélyt arra, hogy megjelenítse azt, amit ideálisnak tartok. De végig fogom nézni, és lepjen meg az anime.
