Az utóbbi időkben kicsit hanyagoltam az animéket, elkezdtem doramákat nézni. Láttam már eddig is több ázsiai filmet (nemcsak japánt, hanem kínait, hongkongit, sőt egy vietnami filmhez is volt szerencsém, és akkor ne is beszéljünk azokról a koreai doramákról, amiket a köztévé leadott) de szeretnék jobban megismerkedni az ázsiai filmekkel, színjátszással. Eddig az volt a véleményem az ázsiai színészekről, hogy bizonyos esetben eléggé esetlenül alakítják a szerepüket (többeken látszik a mesterkélt színjátszás), mégis van egy sajátságos bája, amitől, ha nekiállok nézni egy keleti filmet, azt biztos, hogy végignézem. Tegnapelőtt egy olyan doramát láttam, aminek elsősorban a története fogott meg, aztán végignézve azt láttam, hogy színészi játék terén is az ázsiai átlag felett van. Ez pedig a Hidamari ga Kikoeru.
Egy halláskárosult fiúról, nevezetesen Sugihara Kouhei-ről szól a történet, aki súlyos lázzal két hétig ágyban feküdt. Ennek a láznak lett egy furcsa szövődménye, méghozzá jelentősen romlott a hallása. Nem vagyok orvos, hogy megmondjam, hogy ilyen létezik-e a valóságban, olyanról tudok, hogy egy egyszerű betegség egy nagyon súlyos betegség tünete volt, amit nem vettek észre, annak diagnosztizálása túl későn történt meg. Nincs részletezve, hogy mitől romlott meg nagyon a hallása, fogjuk erre. A lényege a dolognak, hogy a halláskárosodása miatt Sugihara-kun zárkózott lett. Nem beszél a társaival, hallásproblémája miatt nehezen is tud kommunikálni emberekkel, ugyanis nem hallja az emberi beszédet, másfelől nagyon megviselte a tény, hogy nem hall rendesen. Az orvos sem bíztatta semmi jóval, ugyanis nemhogy nem lehet visszahozni a hallását, hanem jó eséllyel teljesen meg fog süketülni. Így talán érthető, hogy miért akar egyedül maradni, épp elég nehézséget okoz neki, hogy az órákon elhangzottakat sem érti, nemhogy kommunikálni nem tud a diáktársaival.
Egy nap, amikor az iskola melletti kis zöld résznél tanul, a korlátnál átesik egy másik srác, Sagawa Taiichi, aki Kouhei-jel ellentétben teljesen vidám, bohókás, oldott hangulatú, tipikusan az a semmiből nem csinál problémát, mindennek meglátja a jó oldalát. Így találkozik Kouhei-jel, aki beszélne vele, de nem érti, hogy miért nem kommunikál vele. Ehelyett megosztja vele a bentóját, aminek Taiichi nagyon örült, ugyanis nagyon éhes volt. A tálkát, amiben az ebéd volt, meg a vászonszalvétát, amibe be volt csomagolva, azt egy következő találkozás alkalmával adta vissza, amikor ugyanúgy orra bukik a korláton, mint első alkalommal. Ekkor már tudja Taiichi, hogy Kouhei azért nem válaszolt neki, mert rosszul hall, ezért úgy próbál beszélni hozzá, hogy értse, amit mond, és érdekes módon, őt meghallja. Válaszol is neki, egész jó beszélgetés kerekedik ki a kommunikációjukból. Taiichi egyébként részmunkaidős munkát keresett, de ezt megkapta Touhei-től. Ő ugyanis egy önkéntest keresett, aki jegyzetel neki órán (note taker). De nemcsak azt, amit a tanár diktál a füzetbe, hanem a magyarázatokat is lejegyzi, ami már egy keményebb dió, hiszen lényegében folyamatosan írnia kell az órán, és mindezt este otthon le is kell másolni, hiszen a diktált szövegek neki is meg kell legyenek. Cserébe Kouhei mindennap visz bentót Taiichinak. Így meg van oldva a részmunkaidős munka problémája.
Térjünk ki erre a mit hall, mit nem hall témára. Ebbe semmi olyasmi nincs, amitől maga a történet meseszerű lenne. Nyilván nem fizikai hallásról van szó, hanem megérzésről. Kouhei egyből meglátott Taiichi esetlensége, könnyed jelleme mögött egyfajta tisztaságot, mely alapján azt érezte, hogy rá érdemes figyelni, mert vele jóbarátságban lehet. Ilyen létezik a valóságban is, amikor valakit komolyabban megkedvelünk, akkor nemcsak arra figyelünk, hogy mit mond, hanem hogyan mondja, jobban figyelünk a nonverbális jeleire, ezáltal többet látunk meg benne, mint amit egy átlagember. Ez lett áthozva a hallás analógiájával.
A fiúk között komoly barátság alakul ki, úgy tűnik, mindenben megértik egymást. Kouhei-t az érintette meg legjobban érzelmileg, amikor Taiichi mondta neki, hogy nem az ő hibája, hogy nem hall jól. De ahogy romlik a fiú hallása, és már azt sem érti, amit a barátja mond neki, úgy esik kétségbe és úgy hagyja el már őt is. Amúgy nagyon hatásos, hogy nem egy jelenetben hallhatjuk, ahogy Kouhei hallja a hangokat maga körül. Tompa, mély hangok, amikor hallja, hogy beszélnek hozzá, de nem érti, mit mondanak neki. Hogy mi lesz ebből, érdemes végignézni a filmet, enyhének nevezhető a shounen ai jelenet, ami a film vége felé megjelenik, legalábbis azt gondolom, hogy aki nem utasítja el a homoszexualitást, annak nem fog gondot okozni az a nagyon rövid csókjelenet.
Mert ez egy fiúszerelmes történet. Amúgy mangaadaptáció, és megtetszett annyira a dorama története, hogy elkezdtem olvasni a mangát. Két fejezet után az a gondolatom, hogy végre egy olyan BL történet, aminek nem az a célja, hogy a fujoushik (esetleg fudanshik) titkos (vagy akár mocskos) fantáziáit vizualizálja, hanem kap egy komoly történetet, amiben egy olyan szerelmi szál jelenik meg, amiről el lehet mondani, megmutatja, hogy milyen a valódi homoszexualitás, milyennek éli meg a "csendes többség". De ezt egyelőre az első két fejezet (és a dorama) alapján mondom, hogy milyen lesz a későbbiekben, az számomra is rejtély. Eddig azt mondom, hogy közelebb hozza a homoszexualitást az emberekhez, azt mutatja, hogy nincs ebben semmi különös, mindenkinek szabad választása, hogy kivel él együtt. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a japánok eleve lazán állnak a különböző szexuális orientációkhoz. Nem akadnak fenn azon, ha valakiről az ismertségi közegükben kiderül, hogy meleg, vagy leszbikus.
Az érzelmi oldalára is érdemes kitérni, és kicsit elemezgetni a filmben megjelenített érzelmek valódiságáról. Kialakulhat-e szerelem két ember között pusztán érzelmi alapon? Azáltal, hogy segítenek egymásnak, ahol tudnak, és őszintén kimondják egymásnak, amit gondolnak, éreznek. Azt gondolom, hogy ez nem, legfeljebb megerősítheti az érzéseket. Az a véleményem, hogy ahhoz, hogy két ember között szerelem alakuljon ki, ahhoz már a legelső pillanattól kezdve belül történnie kell valaminek. Ezt a bizonyos valamit pedig a megérzések indítják meg bennünk, ami abból fakad, hogy a tudattalanunk sokkal több információt tárol, mint ahogy azt gondolnánk. Csak ezek ott rejtőznek, és megérzések formájában előjönnek. És ha ezek a megérzések egy bizonyos ember irányába nagyon pozitívak, abból lehet szerelem. Ezeket a megérzéseket lehet erősíteni kedvességgel, jó beszélgetéssel, őszinteséggel, akár következetességgel is, kinek mi imponál. Persze a szerelemhez kell külső vonzalom is. Süketelésnek tartom, amikor valaki azt mondja, hogy neki nem számít a külső. A párkapcsolat szerves része a szexuális élet, és nem hiszem, hogy bárki aki azt mondja, hogy a belső értékei miatt szeretett bele abba, akivel együtt van, lefeküdne egy olyannal, akihez egyébként sokan bottal nem nyúlnának hozzá. A külső azért is számít, mert kisugározza, hogy az ember mit gondol magáról, mennyire igényes magára, magyarán a külső vizualizálja a belsőt. Amúgy homoszexuálisnak olyan fiúszerelmes történetet nézni, ahol komolyabb érzelmek vannak, mint például ez a film, azért veszélyes, mert elhiheti, hogy ha beleszeret egy azonos nemű egyénbe, akkor sorozatos kedvességgel meghódíthatja őt. Ez nem igaz. Ha egy heteroszexuális fiúba szeret bele, annak akár a csillagot is lehozhatja az égről, érzései biztos, hogy nem fognak viszonzásra találni. Mindenképp kell hozzá a hajlam is.
Ettől függetlenül érdemes megnézni a filmet (vagy / és olvasni a mangát), mert nagyon jó lett, és reménykedni persze szabad, de csak úgy, ha minden eshetőséget számba vettünk.
