Amikor az információ milliókat ér

Nos, zajlottak az események. Ugyanis majdnem belementem egy olyan dologba, aminek kapcsán, ha nem informálódok, mielőtt rábólintok, szó szerint milliós nagyságrendű károm keletkezett volna. Nem írok konkrét neveket, nem akarok senkit bajba sodorni. Egyébként is tanulság a lényeg.

Többször is írtam arról itt is, hogy írok egy történetet, amit nagyon szeretnék, ha megjelenne könyv formájában. Ez volt az, ami majdnem megtörtént. Ugyanis néha nézelődök kiadók weboldalán, és több olyan is van, amelyik hirdeti, hogy szívesen várják a kéziratokat. Egy ilyennek küldtem el e-mailben az enyémet. Két és fél hét után jött a válasz, hogy kiadásra érdemesnek tartják. Borzasztóan izgatott lettem, szó szerint remegtem, mire látom a mellékelt szerződésben, hogy ez nekem nagyon-nagyon sokba fog kerülni. A részletfizetési lehetőség mézesmadzagként lebegett előttem, de szerencsére nem vagyok annyira édesszájú, hogy csak úgy utána menjek. Inkább megkérdeztem ismerősöket, barátokat, hogy mit gondolnak erről. Szakavatottabbak nem tartották korrektnek, hogy ennyit fizettetnek ki velem, de az aduász egy írónál volt, aki több könyvet is megjelentetett. Írtam neki is, és ő mondta, hogy ezzel a kiadóval semmiképp ne szerződjek le. Mondott dolgokat velük kapcsolatban, és ahogy utánanéztem az interneten, minden őt igazolta. Senki nem javasolta ezt a kiadót. Az anyagi kár mellett az egyik legnagyobb érv ellenük számomra az volt, hogy az ennél a kiadónál leszerződött írókat nem veszi komolyan a könyves szakma. Olyat is megcsináltam, hogy bementem a Libribe, és megkérdeztem, hogy van-e ettől a kiadótól könyvük. Az egész internetes adatbázisukat felkutatta az eladó, de nem talált. Ha volt is, csak évekkel korábban, és elenyésző mennyiségben. Az is gyanús volt a kiadó részéről, hogy nem válaszoltak a felmerülő kérdéseimre és aggályaimra, majd amikor elutasítottam a szerződést, azt is válasz nélkül hagyták.
A másik, ami szintén elgondolkodtatott, amit egyik ismerősöm által küldött link alatt olvastam. Ebben Nádasi Krisz hasonlított össze két kiadót, hogy mennyibe kerül náluk magánkiadásban kiadni könyvet. Ő 100 példányszám / éves eladásban kalkulált. Na most, nekem ennek a többszörösének eladása után ígértek honoráriumot. Tehát, hogy abból a milliós befektetésből valami visszajön. A cikk alatt lévő kommentek is komolyan elgondolkodtattak. Más kiadókat szidtak (ezért sem írok konkrét nevet, mert többen is hasonlóképp csinálják), hogy nem úgy adják át a késznek vélt ekönyvet, ahogy azt az író kérte, az eredmény pedig egy végtelenül igénytelen és csúnya kiadvány. Vannak olyan változtatások, amiket csak plusz pénzért lehet megcsinálni. Érdemes a linken lévő cikket és kommenteket elolvasni, mert nemcsak az anyagi kár óriási, hanem ezektől a kiadóktól nagyon nehéz szabadulni. Olyan szerződéseket kötnek az íróval, hogy a kéziratát éveken át nem viheti át másik kiadóhoz. Tehát minden szempontból hozzájuk vannak kötve.
De nemcsak a kisebb kiadókra lehet ráhúzni a vizes lepedőt. Ha van kommentfelület, amit érdemes olvasni, mert nagyon jó beszélgetések vannak az egyes posztok alatt, akkor a moly.hu kommentjei. Itt alapvetően nagyon jó a közösség, rendszeresen olvasom az engem érdeklő zónákba írt posztokat és a kommenteket. Itt nálam nagyobb könyvolvasók nagy kiadókat is szidnak az igénytelen kiadás és fordítás miatt. Tehát a könyvkiadás problémája sokkal nagyobb. Azok a nagy könyvkiadók, akik felelősséggel adnak ki könyveket, a weboldalukra írják ki, hogy nem fogadnak kéziratot. A 21. század kiadó weboldalán láblécen olvasható, hogy nem tudnak kéziratot fogadni, mert telített a kiadási tervük. A Fumax kiadó weboldalán az elérhetőségek oldalán írja, hogy csak rendeléssel és webshoppal kapcsolatos megkeresésekre reagálnak. Ez is több mint árulkodó.
Tehát a könyvkiadás rettenetesen körülményes, és nagyon veszélyes tud lenni, ha rossz helyre kerülünk. Az az író is, akivel beszélgettem, mondta, hogy minimális azon írók száma, akik ténylegesen megélnek csak könyvkiadásból. Ezt csak elhivatottságból lehet csinálni, elmondása szerint valami anyagiaktól független célt érdemes megfogalmazni, amiért terjesztenéd a történetedet. Én egyszerűen meg tudom fogalmazni a célomat: Nagyon megszerettem a karaktereimet, és szeretném, ha minél többen megismernék és megszeretnék. A másik az, hogy egy olyan történetet mesélek el, ami ugyan idealista, de úgy gondolom, hogy a dolgok akár úgy is végződhetnek, ha belefektetjük a mentális munkát. Karácsony János énekelte az alábbi sort a "Kövess engem" című dalában:

Múltam térképén az aknák mellett járva, átérhetsz még a kettőnk országába.

Valami ilyesmi. De ezt más úton fogom megcsinálni. Leporoltam a Wattpad profilomat, és oda kezdtem el publikálni a novelláimat. Ezeket a történeteket akkor írtam, amikor el voltam akadva a főtörténetemmel, de mindenképp akartam valamit alkotni. Novella formájában megírtam egy-egy karakterem múltjának egy olyan szeletét, ami a fejlődésüket szolgálja. Ezzel is közelebb hozva őket az olvasóhoz. Ezeket egyébként azért nem volt nehéz kitalálni, mert részletes karakterprofilt is írtam az egyes karakterekhez, többek között a múltjukról is. Tehát komolyan foglalkoztam velük. Most úgy gondolom, hogy a Wattpad a legjobb módja annak, hogy minél több emberhez eljusson a történetem.

Még annyit mondanék a fentieket alátámasztandó, hogy nemcsak az a gond, hogy egyre kevesebben olvasnak (emiatt is nehéz elérni azt a példányszámot, amitől honoráriumot kapnék), hanem mert nagyon-nagyon sok könyv jelenik meg, ezért nehéz kitörni. Régen nemcsak azért volt más a könyvpiac, mert sokan olvastak, hanem mert jóval kevesebb könyv jelent meg. Én már csak hallomásból tudom, hogy a szocialista rendszerben szinte minden háztartásban volt Moldova György regény. Olyat viszont tudok mondani, hogy gyerekkoromban, még a '90-es években is több olyan könyvünk volt (apám sokat olvasott, így mondhatni, könyvek között nőttem fel), amit több barátom könyvespolcán is láttam. Ma már azon lepődök meg, ha valaki másnál meglátom ugyanazt a könyvet, ami nekem megvan. Van olyan ház, ahol könyvet sem látok, nemhogy belebotlok pont abba a könyvbe, ami nekem is megvan. Pedig az én könyvespolcom se kicsi.

Tehát, amit én személy szerint javasolnék annak, aki könyvet adna ki: Alaposan gondolja meg, és tájékozódjon, mielőtt bármit is aláír. Kérdezzen ismerősöket, barátokat, akikben megbízik, ők majd útba igazítják. Hálával tartozok mindenkinek, aki nekem segített.

Szembesülés a múlttal

Aki figyeli a blogpostok alakulását, az észreveheti, hogy a régi blogpostok száma jelentősen megnőtt. Migrálom át a blogpostokat, az írásaim döntő többsége ebben a blogban lesz. Ma végeztem a 2010-es évi blogpostokkal, és hát nem volt akármi... Azt tudtam, hogy 2010-ben voltam a leginkább grafomán, hiszen ebben az évben költöztem fel Pestre, és olyan nagy reményekkel indultam neki az életnek, mint még soha. Ennek köszönhetően minden le akartam dokumentálni. Végül 375 blogpost lett a vége. Ez több, mint egy post per nap, nagyon eszelős voltam.

Leszámítva a nagy munkát, jó volt folyamatosan visszaolvasni a fontosabb postokat. Így, 14 év távlatából is azt mondom, hogy ez egy jó időszaka volt az életemnek. Ami mindenképp pozitívum, hogy legfeljebb 1-2 helyen volt kellemetlen érzésem egy-egy post olvasása közben. Szembesítés gyanánt is olvastam a postokat, ugyanis néhány 2010 körüli történés sokkal rosszabb emlékként maradt meg bennem, mint ahogy az valóban történt. Visszaolvasva azokat, messze nem volt annyira rossz. Ez az agyam egy hibája, hogy bizonyos emlékeket sokkal rosszabbként tárol, mint amilyenek azok valójában voltak. Azért is alakult át rossz emlékként, mert az azóta eltelt időszakban sokat tanultam, sokat fejlődött a látásmódom, és vannak emberek, abból az időszakból, akikre másképp gondolok most, mint amilyennek annak idején láttam őket. Azóta sokféle embert láttam, így tágult a látóköröm, és a mai tapasztalataimmal más fénytörést kapnak a régről ismert emberek. De ez az én gondolatom, tényszerűen nem tudom, hogy milyenek ők valójában.

De talán, ha már akkor is rendelkeztem volna azokkal az ismerekkel, amikkel most, akkor is vak lettem volna arra, ahogy ténylegesen viszonyultak hozzám. Az igényem arra, hogy kapcsolódjak emberekhez, nem engedte volna, hogy lássam az igazságot. Lukács Liza is megírta a Hogyan szeretsz? című könyvében, hogy az embernek fontosabb az, hogy kapcsolódjon valakihez, minthogy meglássa az igazat vele kapcsolatban. Ezért ragadnak bele sokan egy rossz kapcsolatba, mert legalább van valaki, akihez kötődhetnek. Teljesen mindegy, milyen a kötődés minősége. Ez konkrétan igaz, erre én is példa vagyok. De amióta ezt olvastam is, sokkal kevésbé ítélem el azokat, akik nem látják, nem akarják látni az igazat.

És mert nem ítélem el a magam múltbéli énjét, nem volt rossz olvasni a régi írásaimat. Mégis elindultam egy úton. Elkezdtem felkeresni azokat az embereket, akikkel megszakadt a kapcsolatom. Egyik nagy reményem az, hogy annak ellenére, hogy mind változtunk, azért még meglehetnek azok a közös pontok, amik mentén ismét tarthatjuk a kapcsolatot. A másik ok meg az, hogy nagyon bízok abban, hogy mégsem volt alaptalan az a naivitás, aminek mentén szemléltem annak idején a világot. És csak az agyam kreálja sokkal rosszabbnak azt az időszakot, mint amilyen valójában volt. Ezért örültem nagyon annak, hogy a karaokésok örömmel fogadtak vissza, a MondoConon kicsit többet leszek ott megint.

Ugyanakkor nem tervezem mindenkivel felvenni a kapcsolatot. Az elmúlt évek történései szelekcióra kényszerítenek, de ha rendezni tudom a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akikkel ismét tartanám a kapcsolatot, az nagy örömöt jelentene számomra.

Az biztos, hogy más lenne a kapcsolódás minősége. Ennek egy komoly jele volt az elmúlt napokban, hogy nagy fejlődést tapasztalok az evési szokásomban. Néhány napja ugyanis visszaálltam a rendes evésre. Méghozzá azért, hogy kipróbáljam, hogy meg tudom-e állni azt, hogy a számomra igazán vonzó kajákból se egyem meg az összeset egyszerre. Ennek egyik nagy próbája ma volt, ugyanis Lasagnét csináltam. És csodák csodájára úgy vissza tudtam tartani az evést, hogy itt volt az orrom előtt a tányér a maradékkal. Lasagne egyike azon kajáknak, amiből korábban, ha egy hatalmas tepsivel tettek elém, biztos, hogy megettem az egészet. Ma úgy meg tudtam állni, hogy ne egyem meg a másik felét, csak amikor újra megéheztem, hogy itt volt előttem az asztalon, miközben dolgoztam. Ez azt jelenti, hogy van eredménye annak a belső munkának, amit az évek során fektettem magamba. Mert az evészavar azért van (volt) jelen az életemben, mert a hiányokat evéssel kompenzáltam. És ma egy komoly jelét tapasztaltam arra, hogy van kiút ebből.

Erre alapozom, hogy más lenne a kapcsolódás minősége. Úgy néz ki, igaza volt a pszichológusnak, amikor tesztekkel megállapította, hogy vannak problémák, de nem patológiás mértékűek. Mert tudok egyedül, megfelelő segítséggel gyógyulni. Úgy néz ki, tényleg van út a biztonságos kötődés felé.

Eddigi munkakeresési tapasztalatok

Csak hogy ne tűnjek kockának, aki semmi mást nem csinál, csak játszik, úgy döntöttem, hogy megírom az eddigi álláskeresési tapasztalataimat. Lassan 2 hónapja keresek munkát, így egy van kis rálátásom a dologra.

Röviden összefoglalva, nehéz. Két ismerősöm is mondta, hogy az elmúlt évek rekordmértékű inflációja miatt általános létszámstop van. Személyes tapasztalataim szerint ez önmagában nem igaz. Mert ugyanúgy keresnek embert, a Profession.hu-ra napi szinten jön több száz álláshirdetés. Amit viszont elképzelhetőnek tartok, hogy a nagy infláció a "kísérletező kedvet" szorította vissza, és csak azzal veszik fel a kapcsolatot, aki tényleg maradéktalanul eleget tesz minden általuk megadott elvásárnak, feltételnek. Ezt onnan veszem észre, hogy ezalatt a két hónap alatt egyszer voltam csak állásinterjún, míg korábban gyakrabban. Az van, hogy felhívnak telefonon, rákérdeznek néhány dologra, és 1-2 hét múlva megbeszélünk egy időpontot az állásinterjúra, ha alkalmasnak találnak a munkára. Ez az, ami csak egyszer történt meg.

Arra is volt példa, hogy tesztet küldtek E-mailben. Jellemzően kétfélével találkozok. Vagy szituációs gyakorlatok (pl.: hogy viselkednél feszült helyzetekben), vagy Excel tábla, és az azon lévő feladatokat kell megoldani. Ezt azért tartom jónak, mert idejekorán kiderül, ha nem vagyok alkalmas a munkára, és nem kell állásinterjúkkal felesleges köröket futni. A szituációs gyakorlatokkal én is képet kapok arról, hogy milyenek ott munkakörülmények, mik a konkrét elvárások az adott munkahelyen. Egy Excel táblával meg nemcsak azt láthatjuk, hogy ők pontosan milyen szintű tudást várnak el, hanem arról is képet kaphatunk, hogy hányadán állunk az Excellel.

Az Excel tábla tanulságos volt, mert megtudtam, hogy valójában nagyon is kezdő szinten vagyok még táblázatkezelésben. Tanultunk róla gimnáziumban, de pont az Excel volt az, amivel hadilábon álltam. Ha magyarázta is a tanár a függvények logikai elvét, egyáltalán nem értettem meg. A "HA" függvény még csak-csak ment, de az FKERES logikáját már nem értettem. Ezért úgy döntöttem, hogy felhozom magamat haladó szintre az Excelből. Videón néztem meg, hogy miért kell számot megadni harmadik meghatározásként, így értettem meg, hogy az az oszlop számát jelöli, amiben keresi az eredményt. A végén az "IGAZ", "HAMIS" meghatározásokat ugyan megértettem, de úgy könyveltem el magamban, hogy ez már a program saját logikája, ehhez nincs hozzáférésem. Ezt a gondolkodást még akkor találtam ki, amikor BGE-PSZK-n már többedjére vettem fel a Matematikai Alapokat, és amikor már végképp nem láttam logikát a magsabb szintű sorozatokban, deriválásban, integrálásban, akkor találtam ki,  hogy nem akarom megérteni, hogy miért az az eredmény, és hogy jött ki. Egyszerűen csak gépiesen végigmegyek a feladaton, és ha annyi az eredmény, akkor annyi. Nem kérdőjelezem meg. Tekintve, hogy nem a BGE-PSZK-n szereztem végül diplomát, ez nem jött be, de remélem, hogy ez az Excelnél be fog jönni, és folyamatos gyakorlással szert teszek egy haladó szintű tudásra.

Más tekintetben is igyekszem azt nézni, hogy én mivel érdemelhetem ki a HR-esek figyelmét. Ez is korábbi gondolkodás eredménye, amikor Hollandiába akartam kimenni, és mindenki arról beszélt, hogy mennyire problémás ott a lakhatás. Akkor igyekeztem arra helyezni a fókuszt, hogy a szűk keretek közt megtaláljam a lehetőségeket, hogy átjussak azon a szűk résen, amin bejárás van egy holland lakás felé. Ezen az elven igyekszek munkát keresni. Például előbányásztam egy régi, "munkaképesebb" e-mail címemet, valamint igyekeztem egy oldalba sűríteni minden adatot az önéletrajzban, hogy a HR-es gyorsan el tudja dönteni, hogy akar-e velem tovább foglalkozni, vagy sem. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy többszáz önéletrajzot kapnak, és nincs idő hosszú oldalakat olvasni. Ezért azon voltam, hogy egy oldalba sűrítsem a releváns információkat, plusz írtam egy angol nyelvű önéletrajzot is. Egyébként, amit hallok, hogy a HR-es milyen gyorsan dönt arról, hogy kikkel akar együtt dolgozni, valahogy úgy képzelem el, mint a Tindernél, hogy ha meglátjuk a másikat, villámgyorsan eldöntjük, hogy szimpatikus-e nekünk a másik. Balra húzzuk, vagy jobbra húzzuk? Szerintem a HR-es sem csinálja másképp...

Csalódás ide vagy oda, nincs idő keseregni rajta. Tanulni kell a hiányosságokból, hibákból, fejleszteni kell magunkat, és folyamatosan menni és menni! Óriási fejlődésnek tartom magamban, hogy korábban úgy voltam a munkavállalással, hogy csak valahol dolgozzak. Valami háttérmunka, 8.00-16.30 között, ott vagyok, elvégzem, és a munkaidő lejártával már szedem is a sátorfámat. Ehhez képest most van először karriertervem. Hogy akár meg is mászhatnék egy ranglétrát, és eljuthatnék valameddig. Ez a gondolkodás azért is lehet hasznos, mert így tényleg csak olyan helyekre adom be a jelentkezésemet, ahol a céget jobban megismerve hosszútávon is szívesen dolgoznék. Nem utolsósorban a munkamorálomon is javít majd. Igazából most kétféle jövőkép van a fejemben. Vagy karriert építek egy munkahelyen, vagy az online munkásságomat futtatom fel annyira, hogy ameg tudjak élni belőle. Az a szerencsém, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Nyugodtan csinálhatom párhuzamosan mind a kettőt, és amelyik bejön abban vetem meg a lábam.

A végére úgy foglalnám össze az eddigi tapasztalataimat, hogy a külső tényezőket csak addig érdemes figyelembe venni, hogy annak alapján módosítsuk a döntésünket, hogy hogyan tovább. Nem érdemes külső tényezőkre hivatkozva feladni, mert akkor arra helyezzük a fókuszt, amin nem tudunk változtatni. Akkor joggak érezzük magunkat gyengének és tehetetlennek, de ha a szűk keretek közt azt nézzük, hogy min tudunk változtatni, hogy növeljük az esélyünket, már kedvezőbb a helyzet. Nem jön be minden terv mindig, de azt gondolom, hogy most az a jövedelmező gondolkodás, ha megtalálom a módját, hogyan jussak át a szűk résen, ami az önálló és független élet felé vezet.

Gördülékeny folyamat

Magam sem hiszem el, hogy ennyire jól haladok a fogyással, de a január 2-i 74,3 kg-ról mára lementem 67,2 kg-ra. Ahhoz képest, hogy úgy számoltam, hogy májusra, talán júniusra lemegyek 65 kg alá, úgy néz ki, hogy ez már áprilisban, extrém esetben március végén meglesz. És akkor öröm és boldogság, mert elértem az egyik célomat, miszerint 60-65 kg közötti tartományban leszek.

De ezzel még nem értem el a végcélomat, hogy jól is nézzek ki, mert azért majd külön fogok dolgozni. Január 30-án vettem egy olyan okosmérleget, ami testzsírszázalékot, vízmennyiséget, izomtömeget, tehát mindent mér, és ez segíteni fog a későbbi céljaim megvalósításában. Illetve már most segít, mert folyamatosan látom a fejlődést. Százalékos értékben kiad egy összértékelést is, ami az elmúlt lassan másfél hónapban 69%-ról felment 87%-ra, tehát a testem már így is nagyon jó állapotban van. Egyre kevesebb a zsír, nő a vízmennyiség, tehát nagyon jól haladok.

Csak mivel február közepén 100%-ra kijátszottam a Ring Fit Adventure-t, ezért azóta érdemben nem edzettem, és már 1 kg-mal csökkent az izomtömeg. De úgy döntöttem, hogy ezzel most nem foglalkozok, majd ha lementem 65 kg alá. Akkor azért is lesz majd újra kedvem edzeni, mert az az igazság, hogy amikor a végén jártam a Ring Fit Adventure-nek, már nagyon abba akartam hagyni az edzést, mert mást akartam csinálni. Persze nem végleg, már akkor is tudatában voltam annak, hogy később lesz megint kedvem edzeni, de most nem akarom csinálni. Szerencsére vagyok annyira jó állapotban, hogy meg is engedjem magamnak ezt a szünetet.

Azért is lesz bőven dolgom magammal, mert van még egy érték, ami magas, és sehogy nem akar lemenni. Ez pedig a zsigeri zsír mennyisége. Az a gyanúm, hogy ez mindig is magas volt, ezért nem nézek ki igazán jól, még akkor sem, amikor 65 kg alatt vagyok. Azt olvastam, hogy ezen aerob edzéssel lehet segíteni, pl. úszás, futás. Tekintve, hogy úszni nem tanultam meg, marad a futás. De ezzel is majd akkor akarok foglalkozni, ha az első állomást elértem.

A másik nagy munka meg az evéssel lesz majd, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam azt, amit Lukács Liza könyveiben olvastam, és megszívlelendőnek gondolom. Tehát akkor egyek, amikor ténylegesen éhes vagyok, azt amit megkívánok, és ha elég, félre tudjam tenni az ételt. Becsomagolni, eltenni a hűtőbe (nem kidobni!!), és később megenni, amikor megint éhes leszek és jól fog esni. Magyarán figyelni magamra, a testem jelzéseire. Ez egyébként főleg rólam szól, hogy szeretem-e magam annyira, hogy figyeljek magamra, fontosnak tartsam a testem jelzéseit és megfelelően értelmezzem azokat.

Ebből is látszik, hogy azzal, hogy lefogyok, messze nem értem célba, mert megtartani az ideális testsúlyt sokkal nehezebb lesz, mint most dolgozni érte. Azért sem nehéz ez most, mert azért nem hízok el nagyon, mert megvannak azok az egészséges és nem hízlaló kaják, amiket szívesen eszek. Álljon itt egy lista róluk:

• Kefir
• Alacsony zsírtartalmú joghurt
• Leves, akár tészta nélkül is (bár engem a levestészta nem hizlal)
• Csirkemell
• Hal
• Sült krumpli (forró levegős sütőben sütve)
• Kukoricasaláta (alacsony zsírtartalmú tejföllel és majonézzel)
• Extrudált kenyér (Abonett. Szeretem a péksüteményeket is, de tudom nélkülözni)
• Zabkása
• Müzli(szelet)
• Virsli (vízben főzve, vagy mikrohullámú sütőben magában melegítve)

Nem is annyira szegényes a lista! Szerencsés vagyok, hogy szeretem ezeket, és nincs az, hogy pár hét múlva feltépem a hűtőt, és ide a bolognai spagettivel, lasagnával, pizzával, édességekkel! Annak alapján, ahogy Lukács Liza leírta a könyveiben, soha életemben nem volt falásrohamom, de azt nagyon fontosnak tartom, hogy írt arról is, hogy vannak, akiknek enyhe mértékű evészavarai vannak. Én is ebbe tartozok, így nagyon jól tudom, hogy ez azért veszedelmes, mert nincsenek látványos tünetei, ezért nagyon nehéz észrevenni, így nehéz ellene tenni!

De megvan ennek is a módja: Önvizsgálatot kell tartani, felderíteni, hogy mit akarunk a plusz evéssel kompenzálni, majd gyógyítani magunkban azt. A pszichológiai segítségen túl további lehetőség, hogy akkor is az alacsony zsírtartalmú ételeket részesítjük előnyben, amikor nincs súlyproblémánk, hogy ne hízzunk vissza. De csak az alacsony zsírtartalmú kajákra való átállás nem ment meg. Aki nem néz az evészavarainak mélyére, az mással fog kompenzálni, mert attól, hogy valamiről nem tudunk, attól az ugyanúgy megvan bennünk. Ha viszont felderítjük az evéssel való kompenzálás okát, akkor könnyebb kezelni is a problémát, ami önmagában javítja az életminőséget. Azért nem írom, hogy önmaga ellen követ el merényletet, aki ezt nem lépi meg, mert minden ember másképp fejlődik mentálisan, és nem biztos, hogy felkészült arra, hogy magára borítsa a szekrényből a csontvázakat. De érdemes megtenni efelé az első lépést, mert hosszútávon csak saját magának tesz jót vele.

Egyébként valamilyen formában, de mindig kapok pozitív visszajelzéseket a kinézetemre. Más volt a téma, de valaki megkérdezte a legutóbbi Fantasy Expón, hogy hány éves vagyok. Én meg mondom, 37. Erre egy döbbent "az igen!" volt a válasz. Sokan mondják egyébként, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromhoz képest, ami korábban jót tett az egómnak (bennem is van halálszorongás, nem tagadom), de most már ezt némileg másképp látom. Anyámmal néhány hete beszéltük, hogy férfiak az én koromban már kezdenek leépülni, én viszont soha nem voltam olyan jó állapotban, mint most. Mostani fejjel azt gondolom, hogy én vagyok az, aki azáltal, hogy folyamatosan karbantartja magát, jól korosodik. Az emberi test valójában lassan öregszik, és nem törvényszerű egy férfi olyan ütemben épüljön le, ahogy a nagy átlag esetében látszik. Nincs feleségem, se gyerekem, innentől talán nem vagyok jó összehasonlítási alap, mert lehet, hogy valójában azért vigyázok magamra, mert tetszeni akarok még. De a lényeg az, hogy az, amit manapság "longevity"-nek hívnak (ezt is követem), nem egy forradalmi dolog, mert az, aki vigyáz magára, az tényleg sokáig, jó egészségben élhet. Abban forradalmi a longevity, hogy egyre többen kapcsolják össze a testet és a lelket, és végre egyként kezelik! Mindkettő az ember része, és mivel a kettő kölcsönhatásban van egymással, nem választható külön. Tehát a hosszú életminőség elérhető, mert azzal, hogy folyamatosan karbantartom magam, az agy kapja a jelzést, hogy fontos vagyok magamnak, és ez, mint belső motiváció, az egész szervezetemet arra készteti, hogy küzdjön magáért.

Tehát sokkal komplexebb az egész folyamat, mint egy egyszerű fogyás. Az egész egy öngondoskodás. Minden szempontból.

Vége az egyetemi éveknek

Hat év fél év után, a mai nappal egy sikeres szóbeli vizsgával lezártam az egyetemi éveket. Büszkén jelentem, hogy mától én is diplomások táborát erősítem!

Nem volt feltétlen nehéz a szóbeli vizsga. Először volt a szakdolgozatvédés. Összefoglaltam a témaválasztás okát és célját, válaszoltam a feltett kérdésekre. Ez hollandul ment, egész jól. Legfeljebb egy-egy szó nem jutott eszembe. Aztán volt nyelvészet: "A főnév alaktana" tételt húztam ki. Ez is nagyjából jól ment. Beszéltem a többes számról, névelőkről, kicsinyítőképzőkről. Ezt is hollandul mondtam, és jól ment. Viszont az irodalomból elég nehéz tételt húztam: "A hűség témája a régi irodalomban", ezért ezt mondhattam magyarul. Ez azért nehéz téma, mert a középkori holland irodalom meglehetősen komplex. Nemcsak mert több témáról szól egy adott irodalmi mű, hanem mindegyik témát részletesen ki lehet elemezni egy mű kapcsán. De azért is nehéz, mert a szimbolikák mai fejjel nehezen értelmezhetők. Igazán egy-egy holland irodalmi mű egy külön könyvet kitenne. Igyekeztem a tudásomnak megfelelően megoldani, és szerencsére elegendő volt a tudásom ahhoz, hogy sikeresen levizsgázzak.

Ezzel egy 2017 szeptembere óta tartó korszakot zártam le az életemben. Pontosabban, ha belevesszük az előkészületeket, akkor 2016-ban kezdtem el. Hiszen 2005-ben, amikor érettségiztem, nem csináltam emelt szintű érettségit. Ezért először ezt kellett. Ekkor még úgy voltam, hogy informatikát akarok az egyetemen tanulni. Egyrészt mert érdekelt, másrészt meg ebből érettségiztem jelesre, és úgy voltam vele, hogy ez determinálja az egyetemi tanulmányokat. Azért is érdekelt az informatika, mert ahol csak dolgoztam, azt láttam, hogy az informatikus elvan ott hátul, csak az a dolga, hogy a cég informatikai rendszere flottul működjön, egyébként aranyélete van. Ezt is irigyeltem. A másik, ami miatt tanulni akartam, hogy elegem volt a sok idétlen munkából. Egyszerűen méltatlannak éreztem magam hozzájuk. Ezért úgy döntöttem, hogy bevállalok néhány évet annak reményében, hogy diplomával sokkal jobb lehetőségeim lesznek.

Ehhez először emelt szintű érettségit tettem le angol nyelvből. Úgy emlékszem, hogy megfordult a fejemben, hogy informatikából csináljam meg, de ahhoz olyan magas szintű tudás kellett, amiről előre tudtam, hogy nem fogom tudom elsajátítani, ha 2017 szeptemberében el akarom kezdeni az egyetemet. Így maradt az angol. Ezzel egyébként két legyet ütök egy csapásra, hiszen a sikeres emelt szintű érettségi egyenrangú a középfokú nyelvvizsgával. Tehát nem lesz gondom a nyelvvizsgával sem. Először 2016 októberében próbálkoztam meg, ekkor néhány százalék híján nem lett meg a jeles, így 2017 májusában újra nekimentem. Ekkor már sikerrel vettem az akadályt, így a jeles emelt szintű érettségivel együtt szert tettem egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványra is. Egyébként ahhoz képest, hogy már akkor is eléggé magabiztosnak éreztem az angol nyelvtudásomat, elég sokat kellett készülnöm. Meglepett, hogy mennyi hibám volt az érettségi felkészítő feladatokon. Ráadásul azt tartottam furcsának, hogy az egyik feladatsoron nagyon jól ment az olvasott szöveg értése, de a hallott szöveg értése katasztrófa volt. A másikon meg vica versa. Itt tanultam meg, hogy mennyire nem egyformán állítják össze a feladatsorokat.

Végülis bekerültem a BGE-PSZK-ra Gazdaságinformatikus szakra. Szerettem ide járni, mai fejjel azt mondom, hogy tanultam hasznos dolgokat itt is, de végsősoron nem sikerült elvégezni. Ahogy sokaknak, nekem is a Matematikai alapokba tört bele a bicskám. De igazából a többi tárgy is olyan volt, hogy már örültem, hogy ha meglett a közepes. De sokáig azért nem éreztem ezt problémának, mert azt láttam, hogy egyetemen már az is nagyon jó, ha megvan a kettes. És amilyen kérdések voltak a vizsgákon, határozottan úgy éreztem, hogy már a kettesért is meg kellett küzdeni.

Egyébként azt gondolom, hogy végül meglett volna a diploma, de amikor ötödjére mentem neki a Matematikai alapoknak, és még akkor is csak 20% körüli eredménnyel tudtam a ZH-t megírni, akkor a napnál is világosabb volt, hogy ez nekem nem fog összejönni. Meg akartam csinálni, tanultam, ahogy tudtam, de hogy végül semmire nem volt elég, az eléggé demotiváló volt. Még az Alkalmazott matematikát is tudtam teljesíteni. Igazából szerettem mindent, de egy dolgot élveztem igazán: Az OBIC által szervezett japán nyelvtanfolyamot. Dr. Székács Anna és Dr. Sato Noriko a mai napig az egyik legjobb tanárok, akik valaha is tanítottak engem.

2019 végére még nem egészen világlott meg, hogy eltévedtem ezzel a szakkal, de ekkor kezdett el érdekelni a holland nyelv. A rövid történet: Találkoztam egy holland sráccal, akivel egész jól összebarátkoztunk. Annyira szimpatikus volt nekem, hogy nyelvtanulásra motivált. 2020. januárjában kezdtem el, akkor voltam először Hollandiában. És annyira megszerettem az országot, hogy végleg eldöntöttem: Váltani fogok. Néderlandisztikát fogok tanulni, és Hollandiában fogok élni. Fel is vettek a KRE-BTK-ra.

Az első félévben még párhuzamosan csináltam a hollandot és az informatikát. Ekkor volt az, hogy ötödjére veselkedtem neki a matematikának. De ekkor már bosszantott a matematika, mert már ott volt a nyelv, amivel hasznosabban tölthettem volna az időt. Valamit igyekeztek segíteni, hogy könnyebben menjen, de hát egyszerűen reménytelen volt. Ezután már biztos voltam abban, hogy fel fogom adni a BGE-t. Ekkor már tudtam, hogy mit akarok, és teljesen feleslegesnek éreztem, hogy olyannal töltsem az időt, ami nem is ment, de már célom se volt vele. Tehát az igazat megvallva, részint magamnak is csináltam, hogy ne sikerüljön a matematika. De meg merem kockáztatni, hogy akkor se sikerült volna a ZH, ha minden figyelmemet a matematikára összpontosítom. Ekkor már sokkal jobban vonzott a humán terület.

Így hát maradt a holland. És sokáig nagyon jól ment, mert már úgy mentem az egyetemre, hogy végigcsináltam a "Megszólalni 1 hónap alatt: Holland" nyelvkönyvet. Tehát az alapok már megvoltak. Ezért az első 2-3 félév kiválóan ment. Megéreztem annak a különbségét, amikor megkönnyebbülök, hogy éppen megvan a kettes, és örülök az ötös vizsgáknak. Ezért nem is volt kérdés, hogy itt vagyok a helyemen.

De itt is voltak hullámvölgyek. Sajnos volt, hogy alábbhagyott a lelkesedésem, mert volt időszak, amikor annyira fellángolt ismét a japánok iránti imádatom, hogy szinte teljesen elnyomta a hollandok iránti érdeklődésemet. És ez meg is látszott az eredményemen. Romlottak, nem lelkesedtem annyira az órákért. Egyszerűen meg kellett erőltessem magam, hogy tudjak teljesíteni. Ráadásul ez a mélypont nemcsak azért jött rosszkor, mert ekkor már magasabb szinten voltunk, mint amikor elkezdtem a holland szakot, hanem mert elkezdtek bejönni a holland nyelvnek azon sajátosságai, amik megkülönböztetik a német nyelvtől. Ugyanis a német nyelvtudásomnak is köszönhetem, hogy az első időkben olyan gördülékenyen ment a nyelvtanulás, mint az óvodásoknak. Pont a legrosszabbkor akadtam el, amikor igazán szükségem lett volna az extra motivációra.

Volt egy pár elégséges, de amennyire csak lehetett, azért igyekeztem jobb jeggyel teljesíteni az adott tantárgyat. De az tény, hogy akkor sokkal nehezebb volt. Végül sikerült egy olyan egyensúlyt kialakítani magamban, hogy egyformán érdekel a holland és a japán nyelv és kultúra. És mind a kettőben jó akarok lenni.

Ebben biztos, hogy besegített az is, hogy a végére a rosszabb eredmények ellenére elfogadták az Erasmus jelentkezésemet, így tanulhattam Hollandiában. Az első félévet a Christelijke Hogeschool Ede-ben nagyon szerettem. Ott nemcsak sok hasznos dolgot tanultam, hanem a légkör is inspiráló volt. Meg megszerettem Ede és Wageningen városokat. Aztán a Universiteit Leiden egy újabb mélypontot hozott az egyetemi tanulmányaimba. Az egy nagy ugrás volt nekem. A tananyag is sokkal magasabb szintű volt (mégis csak egy nagyhírű egyetemről van szó), a rideg légkör sem segített a lelki állapotomon, ahogy az sem, hogy a teszteken 80%-ot kell teljesíteni, hogy az sikeres legyen. Hát, ha valahol akkor itt tényleg meg kell dolgozni azért, hogy egyáltalán meglegyen a vizsga. Úgy kell elképzelni, hogy 60% volt a legjobb eredmény, amit el tudtam érni, és arra a holland osztályzat szerint 1,4-et kaptam... Úgy, hogy 10-es skálán osztályoznak, és 6 jelenti az elégségest. Ez nemcsak demovitáló, hanem demoralizáló is volt. Kialakult bennem egy "leszarom az egészet" érzés, miközben borzalmasan frusztrált voltam, hogy szinte sehonnan nem kaptam biztatást. Így kénytelen voltam abbahagyni és hazajönni.

Ekkor láttam meg azt, hogy egy egyetem alapszakja a felső határ nálam. Az a személyes intellektusom felső határa. A Hogeschool, mint főiskola (tehát Hollandiában a mai napig van főiskola), gyakorlatilag olyan szinten van itt az oktatás, mint egy magyar egyetem alapszakán. De az Universiteit Hollandiában az az egyetem keménymagja. Leidenbe mintha egyből egy mesterképzésen vettem volna részt. Ez már egyértelműen meghaladja a képességeimet. Igazából nemcsak a magas szintű képzés volt, ami nehézséget okozott, hanem az a kötöttség, amit elvárnak a diákoktól.

Mondjuk már eleve a BGE-re is úgy mentem, hogy csak az alapszak, de a Néderlandisztikán is biztos voltam abban, hogy csak az alapszakot végzem el. Úgy voltam vele, hogy majd a mesterszakot elvégzem az életben, a magam ritmusában. Tehát az Erasmusos tanulmányok végül azt igazolták vissza, hogy helyesen gondolkodtam ebben.

Persze a fejlődés nem áll meg. Könnyen elképzelhető, hogy az intellektusom idővel fejlődik annyira, hogy akár képes lennék egy mesterszakot elvégezni, de ezt már tényleg kötetlen formában. Nem mondom, hogy soha, mert bármit hozhat a élet, de jelen gondolkodásom szerint nem szeretnék többé iskolai keretek között tanulni. Jó volt ez a 6 és fél év, de untig elég volt.

Van még egy ok, ami miatt egyetemre akartam járni. A sok értelmetlen munka teljesen elvette a kedvemet. Voltak konkrét rossz élmények is, amik csak erősítették a munkahelyek iránti szorongásomat. Azért akartam egyetemre menni, hogy időt nyerjek és oldjam magamban ezt a szorongást. Tehát nemcsak munkahelyek terén akartam magamnak jobb lehetőségeket, hanem mentálisan is fejlődni akartam. Rájönni az elakadásaim okaira és pszichológus segítségével oldani. Mostanra érzem úgy, hogy nagyjából sikerült. Mostanra tudtam egy olyan jellegű önbecsülést felépíteni magamban, hogy talán egy munkahely nem fogja tudni csak úgy lerombolni. A hét hátralévő részét kiadom magamnak szabadságnak, aztán jövő hétfőtől, ha minden jól megy, mehet élesbe a dolog.

Fogyási terv

Végre vége az ünnepi időszaknak, így végre visszatérhetek a normál kerékvágásba! Furcsán hangozhat, hogy valaki visszavágyik a "szürke" hétköznapokba, de ha túl sok az ünnepnap, akkor azok is könnyen átmennek "szürke" ünnepnapokba. És akkor már a hétköznapok válnak érdekessé. Mindig volt ilyen érzésem: Mindig éreztem januárban, hogy jó nekiveselkedni az újévnek, ahogy augusztus végén is már éreztem, hogy túl sok a nyári szünetből, jó lesz visszatérni az iskolába.

Jó dolog ünnepekkor válogatás nélkül, sokat enni, de nem bírnám a végtelenségig. Így értelemszerűen újév után mindig visszafogom magam és kevesebbet eszek. Mondhatjuk, hogy ez a megtisztulás időszaka. Most sem lesz ez másképp, tekintve, hogy a mérleg 74 kg-ot mutatott, ami az esetemben 10 kg túlsúlyt jelent. Tehát van miért visszafogjam magam, hiszen akkor vagyok harmóniában a saját testképemmel, ha vékony vagyok.

De hogy mit jelent önmagam elfogadása akkor is, amikor nem úgy nézek ki, ahogy az ideális számomra, azt én is csak nemrég értettem meg. Egy életre hálás leszek Lukács Lizának a könyveiben megfogalmazott gondolataiért. Ő segített megérteni, hogy nincs olyan, hogy "ha majd lefogyok, akkor kimegyek a strandra" és társai. Az a fontos, hogy most, a jelenlegi állapotomban fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok! Erre kialakítottam egy módszert, ami, mint Haikyuu!!-rajongóként mindenképp egyedinek mondható.

Néha nézek cosplay képeket a neten Kageyamáról, és mivel nekem is van Kageyama-mezem, ezért egy kérdést két aspektusból teszek fel magamnak:

Cosplayeznék-e Kageyamát a jelenlegi állapotomban?

1. Ha a koromat nézzük, és ha tényleg fiatalabbnak nézek ki, mint ahány éves valójában vagyok, akkor azt mondhatnám, hogy miért is ne? Hiszen elképzelhető, hogy ha tényleg létezne a valóságban, nagyjából úgy nézne ki, mint én most, tehát a jelenlegi állapotában cosplayezném őt, nem úgy, ahogy az animében látjuk őt.
2. Ha viszont a súlyfeleslegemet nézzük, az már kicsit rázósabb kérdés, hiszen még csak nem is vagyok annyira sportos alkatú, mint ő. De mondhatnám azt, hogy visszavonult a röplabdától, azóta a sportot szinte teljesen elengedte... És hát azok a fránya plusz kilók bizony őt is fenyegetik. Ha továbbra sem vigyáz magára, bizony hozzák magukkal a barátaikat is!

Minden nézőpont kérdése. Ráadásul, ha jól tudom, a visszavonult sportolókat tényleg jobban fenyegeti a súlygyarapodás, hiszen teljesen megváltozik az életmódjuk. De segítenek az ilyen gondolatmenetek. Az önelfogadást azért fontos tisztázni, mert nem fogok görcsölni azon, hogy minél jobban nézzek ki, nem fogom sanyargatni magam. Akkor lesz a fogyás tényleg egy utazás, ami minden élményével együtt szép lesz. Az utazás szépsége pedig abban fog rejleni, hogy megtanulok figyelni magamra és csak akkor enni, amikor ténylegesen éhes vagyok! Az is segíti az önelfogadást, ha ténylegesen figyelek a testem jelzéseire, és csak akkor eszek, amikor tényleg éhes vagyok, és igyekszek csak azt, ami jól esik.

Az is érdekes, hogy ilyenkor azokra a kajákra vágyom inkább, amik kevésbé hízlalnak, tehát a testem tényleg jól tudja, hogy mikor mi esik jól neki. Meg merem kockáztatni, hogy a hízókúra, nemhogy ugyanannyira rossz, mint a fogyókúra, hanem még rosszabb. Az igazat megvallva, az elmúlt hetekben többször feküdtem le rossz érzésekkel aludni. A gyomromban is éreztem valami kellemetlent, többet gondoltam a kajára, mint normál esetben, gyakrabban van hasmenésem (kényszeresen tisztítja magát a szervezetem) és ritkábban esett jól ténylegesen az étel. Tehát az, akinek rendben működik a pajzsmirigye és csak az ételektől, életmódjától hízik meg, tényleg keményen dolgozik a plusz kilóiért. Én ezt a kemény munkát nem akarom bevállalni, van más, amibe szívesebben fektetem az energiáimat.

Például most az edzéssel (ez mondjuk volt eddig is, ezért híztam kevésbé) egybekötött fogyásba fektetem szívesen az energiáimat. Másfelől a januárom a tanulmányok lezárásáról fog szólni. Befejezem az újságíró tanfolyamot, és ha minden jól megy a KRE-BTK-n is sikeresen lezárom a holland tanulmányaimat. Így én is a diplomások táborát erősítem. De ami még ennél is fontosabb: Olyan tárgyból lesz diplomám, amit szeretek, és büszkén mutatom majd másoknak is. Tehát van dolgom 2024-ben is, nincs időm siránkozni a hiányaimon és azokon, amiken nem tudok változtatni!

Amit az önismereti könyvekből megtanultam

Vagy hogy is fogalmazzak... Eléggé rossz áthallása van, de hát pszichológiai könyveknek mégsem nevezhetem azokat, hiszen nem szakkönyv, csak elvétve vannak benne szakszavak. De a lényeg az, hogy többször is foglalkoztam már az általam nagyra tartott pszichológusokkal, most szánnék egy külön posztot arra, hogy összefoglaljam, hogy mit tanultam tőlük. Ez a poszt egyfajta visszatekintés, számvetés. Átnézem, hogy miben fejlődtem 2023-ban, és mi vár még rám 2024-ben. Lássuk hát.

Orvos-Tóth Noémi

Vele kezdem, mert ő az, akinek az elméleteit elsődlegesnek tartom. Mivel Orvos-Tóth Noémi a múlttal foglalkozik, annak elfogadásával, lezárásával, ezért azt gondolom, hogy vele érdemes kezdeni. Nekem legalábbis az segített, ha előbb a problémáim gyökerére néztem, és utána könnyebb volt ellene tenni. Azért, mert felszínre tört.

Például az imaginációs módszer rendkívül hatásos, mert erősen visszajönnek a múlt történései. Pont ezért rendkívül fájdalmas is tud lenni, nem is merem bátran ajánlani mindenkinek, mert nem biztos, hogy mindenki jól viseli az azzal járó, olykor kínzó érzéseket. De nekem nemcsak az volt nagyon fontos, hogy a gyerekkori sérelmek ismét a felszínre kerültek, hanem a rokonok családi történetei is. Egyrészt tényleg ad egyfajta stabilitást, hogy tartozok valahova, másrészt sok olyan tulajdonságom is az ősöktől gyökerezik, amikre nem vagyok büszke. Például az egyik rokonom történetéből tudtam meg, hogy honnan származik az kisebbrendűségi érzésem. Ez több generáción át normalitássá vált, így jutott el végül hozzám. De mindig volt egy öntudatlan lázadásom ez ellen, de nem volt ellene megfelelő eszközöm. Ennek első lépése, hogy felszínre törtek a gyökerei, és azt érzem, hogy már könnyebb harcolni ellene. És ha még újabb történeteket ismerek meg (más rokonaimat is tervezem ebből a célból meglátogatni), biztos, hogy újabb rejtett dolgok kerülnek a felszínre, amik még inkább segítenek majd, hogy a vágyott életem végre valóság legyen.

A mindfulness lényegét is Orvos-Tóth Noémitól olvastam először. Át tudtam élni azt, amikor amikor az egyik könyvében a pácienst oly módon lazította el, hogy éreztette vele, ahogy a háta a szék háttámláján nyugszik, a talpa földön pihen... pontosan nem emlékszem a részletekre, de az a lényeg, hogy a testének elhelyezkedésével megélte a jelent. Kipróbáltam én is, és tényleg segít, jó hatással van rám.

Tehát ezt tartom kiindulópontnak, mert ha ismerjük a problémáink, traumáink gyökerét, akkor könnyebb tenni ellene.

Almási Kitti

Mivel Almási Kitti sokkal inkább a jelenre fókuszál, ezért azt gondolom, hogy az ő módszereit akkor lehet hatásosan alkalmazni, miután a múlt a helyére került. De addig sem elvetendő, mert amíg a múltunkon dolgozunk, addig nagyon jó arra, hogy a felszínen maradjunk, ne süllyedjünk el.

Almási Kitti adott érvényes magyarázatot arra, hogyan fókuszáljunk a hiányok helyett arra, amink van. Nekem sokat segített, hogy tudatosítottam magamban, hogy egészséges vagyok, mindenem ép, semmim nem fáj, tehát alkalmas vagyok arra, hogy testedzéssel karbantartsam magam. Most, 24-én is megmértük a családban mindenki vérnyomását, az enyém 122/80 volt... Ennél már csak betegebb lehetek. Nagyon jó tudatosítani magamban, hogy egészséges vagyok, jól szolgál a testem, jó érzés tudni azt, hogy vannak jól működő dolgok bennem. Ez plusz motivációval szolgál arra, hogy ami nem működik jól, azon javítsak, ahogy tudok.
Azzal lehet engem ugyanis a leginkább motiválni, ha valaki a pozitívumokat is kiemeli a kritikák mellett. Nagyon jót tett nekem az egyetemen a mostani sikeres moduzáró vizsga. Az, hogy közepes eredményt értem el, jelzi számomra, hogy megérte a sok befektetett munka, van eredménye, de lehetek ennél még jobb is. És van is hatása. Azon kapom magam, hogy sokkal fogékonyabb lettem a holland nyelvre. Könnyebben megy az olvasás hollandul, jobban értem a holland szöveget. Tehát motivált vagyok abban, hogy tovább fejlesszem magam.
Ahogy tudom, kerülöm azokat az embereket, akik csak a hibáimra összpontosítanak, mert általuk nemcsak kevesebbnek érzem magam, hanem azt érzem, hogy nem érdemes foglalkozni az adott dologgal, mert úgysem tudok elég jó lenni benne.

Nagyon fontosnak tartom, hogy látom Almási Kittin, hogy önazonos. Hite a belső meggyőződéséből fakad, ezért van az, hogy valamivel nem is értek egyet, el tudom fogadni, mert tudom, hogy tényleg úgy gondolkodik, és nem árt vele senkinek.

Lukács Liza

Lukács Liza a "Hogyan szeretsz" című könyvével írta be magát végleg azon szakemberek közé, akire érdemes odafigyelni. Nagyon fontos dolgokat írt a szeretet fontosságáról, a kapcsolódásról, és nagyon jól összefoglalta a négy kötődési típust.

Nemcsak azért fontos, hogy az étkezési zavarokkal foglalkozik, mert sokakat érint, és közérthető nyelvezetben fogalmazza meg a lényeget, hanem mert talán ő volt az első (legalábbis én tőle olvastam először), aki részletesen kifejtette, hogy miért fontos azokra is odafigyelni, akinek nincsenek súlyos tünetei, de érinti őket a probléma. Pont ők vannak a leginkább periférián, mert az evészavaruk nem annyira látható, ezért sokan el is bagatellizálják a problémájukat. Nálam is pont ez van: Soha nem ettem ki az egész hűtőt, soha nem ettem annyi édességet dugiban, hogy magam előtt is szégyellnem kellene magam, de például hajlamos vagyok arra, hogy ha valaki otthagyja a kajáját, azt én megegyem, hiába nem vagyok éhes. Vagy addig egyek, amíg el nem fogy, de amúgy már régesrég jól laktam.

Ezek is komoly problémák, és nagyon jól összekötötte Lukács Liza a kötődési típusokat azzal, ahogy eszünk, hiszen elsődleges, hogy saját magunkra figyeljünk. Figyeljük a testünk jelzését, hogy meddig esik jól enni, és ha jóllaktunk, akkor hagyjuk abba az evést. És itt fogalmaznék meg egy kritikát Lukács Liza munkásságával kapcsolatban: Nincs ellenére az, hogy kidobjuk a kaját, amit már nem tudunk megenni. Nálam alapelv, hogy nem dobunk ki kaját! Amit nem tudunk megenni, azt becsomagoljuk, és megfelelő körülmények között tárolva később megehetjük, ha újra megéhezünk. Nincs bajom a "másnapos" kajákkal, szívesen eszem azt is.

Az evés egy nagyon jó módja annak, hogy megtanuljunk jól kapcsolódni saját magunkhoz. Hiszen aki jól tud kapcsolódni magához (más szóval jól tudja szeretni magát), az tud másokhoz is jól kapcsolódni. Többek között azért, mert nem azt keresi a másikban görcsösen, amit hiányol magában, hanem megadja azt saját magának, így tud ténylegesen figyelni a másikra.

Kádár Annamária

Kádár Annamária mesepszichológia könyveiben nagyon jól összefoglalja többek között a gyerekneveléssel kapcsolatos tudnivalókat. Ez olyan téma, amivel sokan foglalkoztak már, de én erről komolyabban még nem olvastam. A mesepszchológia viszont fontos számomra, ezért itt olvastam először átfogóan a gyereknevelésről. Általa nemcsak a gyerekeket értettem meg jobban, hanem a magam gyermeki működését, hogy miért viselkedtem gyerekkoromban úgy, ahogy. Így még jobban megismertem saját magamat.

Soha nem gondoltam volna, hogy gyerek nemcsak azért feszegeti a határokat, hogy minél jobban kipróbálja saját magát, hanem azért is, hogy a szülő világos kereteket jelöljön ki. Pont az növeli a gyerek biztonságérzetét, ha a szülő következetesen tartja magát a keretekhez. Ezt aztán folyamatosan lehet tágítani, ahogy érik a gyerek.

Kádár Annamária is nagy hangsúlyt helyezett a családi történetekre, illetve a hagyományokra. Ő volt az első, akinek köszönhetően tudatosodott bennem, hogy a családi hagyományok, a rítusok növelik a valahova tartozás érzését, ami szintén plusz stabilitást ad a gyerek számára.

És akkor ne felejtsük el Kádár Annamária végtelenül szerethető személyiségét, és önazonosságát. Annyira őszinték az érzelmei, hogy engem is nevetésre ingerel, amikor valami vicces dolgot mesél, vagy elneveti magát, ahogy teljesen elérzékenyültem akkor is, ha elsírta magát, amikor egy személyes traumáját mesélte el.

Dr. Máté Gábor

Dr. Máté Gábor némileg más vízeken evez, de ő az, aki a könyveivel világosan és komplexen világít rá arra, hogy nem lehet betegségekből meggyógyulni anélkül, hogy nem derítjük annak lelki hátterét. Nagyon fontos az, hogy Máté Gáborra az utóbbi időkben ennyi figyelem összpontosul, mert nagyon jól rávilágít arra, hogy a stressz hatására miért változik meg a test működése. És milyen jó, hogy ő is magyar, így jól tudja a magyar "egészség" szó az egész ember jóllétére utal, fizikai, lelki, szellemi értelemben. Ezt a jelentést se az angol "health" se a német "gesundheit" se a holland "gezondheid" nem adja vissza.

Dr. Máté Gábornak köszönhetően még jobban odafigyelek az egyéb működésemre, de amiért még inkább hálás vagyok neki, hogy külön fejezetet szánt a negativitásnak, a negatív érzelmeknek. Nagyon jól leírta, hogy mivel jár ezek elfojtása. Pedig ezeknek is fontos szerepük van az életünkben, és ha megtanuljuk úgy kifejezésre juttatni, hogy egyúttal kordában is tartjuk őket, akkor jó szolgálatot tesznek nekünk. Hiszen egészséges keretek között az irigység és a féltékenység pont a fejlődésünket szolgálja, ahogy a haraggal és a fenyegetettség érzésével elkerülhetjük, hogy tényleges harc legyen. Emellett a haraggal kifejezésre lehet juttatni, ha valaki átlépte a személyes határainkat.

Jobban érzem magam a bőrömben, amikor szabadabb teret adok a haragomnak és a féltékenységemnek. Többen mondták nekem, hogy mennyire kedves vagyok, és mennyire jó velem beszélgetni. Valóban ez az énem egyik oldala, de ahhoz, hogy ez meg is maradjon, ahhoz alkalmanként felszínre kell törnie a negatív érzelmeknek is. Még ha csak a gondolatban is, meg néha kiírom magamból... Annyit elárulok, hogy olykor egészen horrorisztikus jelenetek játszódnak le a fejemben, amikor szabadjára engedem az egyébként hét lakat tartott vadállatot. Aztán visszatér a ketrecbe és nyugton marad, de rá is nagy szükségem van ahhoz, hogy kedves és jólelkű maradjak a nyilvánosság előtt.

Újévi fogadalom

Ha valami újévi fogalmat akarnék megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy tovább folytatni az utat a biztonságos kötődési minta felé. Szorongó-ambivalensként nőttem fel, és éltem sokáig az életemet, de úgy érzem, hogy jó úton haladok. Sok kérdésre választ kaptam idén, de még legalább ennyi vár megválaszolásra.

Az egyik nagy felismerés idén az volt, hogy úgy volt jó, hogy a nagy szerelmeim nem váltak valóra. Kétszer voltam életemben nagyon szerelmes, és én is azt hittem, hogy ezek azok (mármint az egyik) amik elhozzák számomra a végső boldogságot, és semmi nem állíthat meg. Ma már tudom, hogy pont hogy az árulkodott nagy bajról, hogy annyira szerelmes voltam. Lényegében arról van szó, hogy megláttam a másikban, amit hiányoltam magamban, és görcsösen ragaszkodtam hozzá. És ha beteljesült volna az egyik, akkor valószínűleg nem tartottam volna fontosnak önmagam fejlesztését, ami azzal is járt volna, ha a másikat egyfajta rabságban tartom. Tehát nem szerettem volna jól. Azóta nem éreztem olyan nagy szerelmet, de talán pont ez jelzi azt, hogy jó úton járok. Ha lesz majd párkapcsolatom, mindenképp azt akarom, hogy a partnerem úgy érezze jól magát velem, hogy autonóm, szabad életet él mellettem, és ha el akar menni, akkor békével elengedjem őt.

Ezen még azonban dolgoznom kell. Most decemberben is kiderült, hogy még ott munkálkodik bennem az önbizalomhiány és kisebbségi érzés. Tehát lesz dolgom 2024-ben is. Az idei évvel összességében elégedett vagyok. Számomra a karácsony nemcsak a szeretet ünnepe, hanem az év lezárása is. Olyankor jobb a karácsony, amikor úgy érzem, hogy van mit ünnepelni. A jövő évi még jobb lesz.

Karácsony szezon 2023

Ma van Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemezek megjelenésének 15. évfordulója.

Meghallgattam ma is ezt a két kislemezt, és örömmel konstatálom, hogy most is szeretem hallgatni őket. És bizony, már 15 éve jelent meg. Emlékszem is, hogy nagyon vártam akkor Okui Masami soron következő stúdióalbumát, aminek megjelenését szintén 2008. november 5-ére időzítették. Bár már akkor szóltak hírek arról, hogy a megjelenését elhalasztják 2009. február 25-ére, de bíztam abban, hogy mégis megtalálom. Az album végül később jelent meg, de ezzel a két kislemezzel is elégedett voltam.

Ha jól emlékszem, úgy harangozta be Okui Masami a dalát, mint egy karácsonyi dal, amit azokról szól, akik egyedül töltik az ünnepeket. Sok szó van a szövegben az emlékekről, és arról, hogy mit jelent egy általunk szeretett ember számunkra. Még most is erős a kislemez.

Ohmi Tomoe dalának szövege is hasonló. Szintén az emlékekről a szeretett személy szeretetéről szól, ami különbség, hogy Ohmi Tomoe éneke nem annyira jelentősségteljes. De ő is szépen énekel, szeretem hallgatni a kellemes hangját, jól visszaadja a kellemes emlék érzését.

Az viszont csalódás volt számomra, hogy egyik dalban sem hallunk élő hangszereket. Erősen olyan hatása van a daloknak, mintha vonós hangszereléssel vették fel. De a belső borítón egy ember neve olvasható az "all instruments" mellett. Azt meg nem hiszem, hogy a zenész egy vonós mindenes lenne, ezért az egész csak szintetizátor hangzás lenne. Pedig nagyon jól állna a dal hangulatához egy valódi vonós hangzás. Van annyira emelkedett hangulata a daloknak, és vannak annyira jók az énekesnők, hogy még szebb lett volna az énekük, ha élő lett volna minden hangszer. Egyébként az Okui Masami dalban jobban kihozták a vonós hangszer érzetét, az Ohmi Tomoe dal hangszerelése valamivel egyszerűbb, abban nyilvánvaló, hogy nem hallunk egyik hangszert.

A két kislemez borítója is hasonlít egymásra. Olyannyira, hogy vannak képek, melyek ugyanazok. A fő kép ugyanabban a teremben készült, az Okui Masami kislemezen Okui Masami látható elöl, Ohmi Tomoe van a háttérben, az Ohmi Tomoe kislemezen vica versa. A lényegi különbség lényegében csak a hátsó borítón látható animációs kép. Egyébként minden más ugyanaz, vagy legalábbis ugyanarra a koncepcióra készült.

De továbbra is nagyon szeretem a két kislemezt. Olyannyira, hogy hagyománnyá vált, hogy a kislemez megjelenésének napja, vagyis november 5-e a karácsonyi szezon első napja nálam. November 5-től rakom ki magamnak a karácsonyi fényeket, mától eszek narancsot, mandarint, meg egészmogyorót, halászlevet, mától iszok narancs ízű teát, illetve gyakrabban hallgatok karácsonyt dalokat. Azokról ebben a blogpostban írtam. Ezt két magyar nyelvű albummal egészíteném ki:

• Nox: Karácsony

• Karácsony János: Boldog Karácsony

Ezeket szoktam még hallgatni, illetve a teljesség kedvéért álljon itt a lista a karácsonyi japán albumokkal a fenti két kislemezt leszámítva:

• Okui Masami: angel's voice

• Suara: Maiochiru Yuki no You ni

Illetve néhány karácsonyi hangulatú japán dal.

• Okui Masami: SNOWY
• Suara: Merry Christmas

• Hayashibara Megumi: Cherish Christmas

Ezek a dalok szebbé teszik a karácsonyomat, illetve ezt az időszakot.

A 2023. őszi MondoConon készült képek

Jelen voltam a 2023. őszi MondoConon, de erről azért nem írtam, mert bár mindkét napra terveztem menni, végül csak szombaton tudtam ott lenni. Amit sajnálok, mert ez lett volna az első olyan MondoCon, amiről, mint gyakorló újságíró, számoltam volna be, és az az animés blogba ment volna.

Egyébként összességében nem volt rossz. Több eseményen is részt vettem, most nemcsak a karaokéra korlátozódott az érdeklődésem. Jobban hallgattam az előadásokat, megnéztem egy pár cosplay verseny jelentkezőt, de azért a karaoke terembe is felmentem. Most voltam először ott, ahova költöztek, nem is találtam meg azonnal. De aztán végül egy molinó útbaigazított.

Ami miatt érdekes volt, az a sok látnivaló. Egyrészt egész napra elegendő programok voltak, másrészt, ha szétnéztem is, volt mit látni. A programokban elsősorban az előadásokat, beszélgetéseket szerettem. A témák is kifejezetten érdekesek voltak, ahogy a meghívott vendégek is szimpatikusak voltak. Amit élőben láttam, az a négylábúak utalta japán szellemvilág (Tanookitsune), illetve meghallgattam a fandub kerekasztalt és a MondoCon Q&A-t.

Ezek mind a kisszínpadon voltak. A nagyszínpadon néztem meg a Cosplay versenyt. Volt néhány figyelemre méltó cosplayes. Illetve amikor még arra jártam nézelődni, akkor belehallgattam a Death Note musicalbe (ha jól emlékszem), de az kriminálisan rossz volt. Nem tudom visszaidézni, hogy vagy az ének volt hamis, vagy az énekeseknek volt olyan hangszíne, amivel ki lehet kergetni a világból, de az tény, hogy nem tudtam ott maradni.

A karaokénál a kezdők versenyébe hallgattam bele. Akiket hallottam, azok tényleg kezdők voltak. Mindenki elindul valahonnan, remélhetőleg, fogják magukat fejleszteni, ha komolyan gondolják az éneklést. Egyébként most nem volt ingerem arra, hogy énekeljek. Ott beszélgettem néhány régi ismerőssel, de nem maradtam sokáig, mentem tovább.

A vásárok nem voltak rosszak, a kiállítások is érdekesek voltak. Néhány játékot végignéztem, volt is, ami érdekelt, de nem álltam sorba, mert hosszú volt. Ha maradtam volna vasárnap, egy jóval kisebb sort kivártam volna. Hiszen köztudott, hogy vasárnap kevesebben vannak MondoConon.

Azért a szombaton készített képeket megosztanám. Hogy komolyan terveztem a connal, talán jelzi, hogy igyekeztem jelen tudásom alapján profibb képeket készíteni. Van rendezői és operatőri alapismeretek óra is az újságíró képzésen, és bár eddig is érdekelt valamennyire a fényképészet, most, hogy tudatosan hozom össze az újságírással, még jobban. Igazából már gyerekkoromban is szerettem volna fényképezni, csak mivel akkor még filmes fényképezőgépek voltak, nem engedték. Hiszen a rosszul sikerült kép is sajnos ugyanúgy foglalta a helyet a filmben, és nem lehetett törölni, mint a digitális fényképezőgép esetében. Ezért csak 2003-ban kezdtem el magamtól fotózni, amikor megkaptam az első digitális fényképezőgépet. Emlékszem, HP volt, és 2,1 Mpixel képeket tudott csak. Őrzök néhány képet abból az időből... sokat fejlődtek a fényképezőgépek, hogy rövid és tömör legyek.

De az a lényeg, hogy szerettem, és sokat fényképeztem már akkor is. Főleg családi összejöveteleket, és azt hiszem, hogy ha valaha is profi fotós lennék, erre specializálódnék: Események, emberek. Ezeket nagyon szeretem megörökíteni.

Erre egy MondoCon kiváló lehetőség, és mivel pozitív visszajelzéseket kaptam a képekről, ezért úgy döntöttem, hogy megosztom itt is.

2023. őszi MondoCon képek

Igazából két ok miatt nem mélyedtem soha a fotózásba: 1. Szokás programmal utómunkálatokat végezni a képeken, és hát én és a képszerkesztés esküdt ellenségek vagyunk. 2. A profi fotózás nagyon drága mulatság. Nemcsak önmagában a fényképezőgép, de a cserélhető objektív is kerülhet akár százezres nagyságrendű összegbe. Ha lenne valami ötlet arra, hogy oldhatnám meg olcsóbban, akkor lehet, hogy belemennék. Azok alapján, hogy szeretek fényképezni, és pozitív visszajelzést kaptam a képeimre, talán érdemes lehet. A legmeglepőbb visszajelzés az volt, amikor tavaly Hollandiában voltam, és először mentem Amszterdamba, és kitettem az Instagramra az ott készült jobb képeket. A Koninklijk Paleis-ről készített képemről valaki azt hitte, hogy profi fotós csinálta. Pedig csak saját képeket teszek ki az Instagramra. Elképzelhető, hogy komolyabban belemélyedek a témába.

Több ismert médiaszemélyiség tanárként

A második héten vagyok túl az újságírói képzésnek, és eddig maximálisan elégedett vagyok vele. Már most tanultam olyan dolgokat, amiket ha beépítek az írásaimba, akkor fejlődhetek.

Ami viszont különösen meglepett, hogy most pénteken egy olyan rádiós műsorvezető tartott órát, akinek a munkásságát szintén nagyra értékeltem, amikor aktív volt. Ráadásul az volt a vicces, hogy nem is azonnal esett le, hogy ki tartja az órát. Csak a második órában jutott el a tudatomig, hogy ez a hang nagyon ismerős. Meg is néztem az órarendet, és döbbenten láttam, hogy ez tényleg az a Farkas Erika, akit nagyon szerettem régen hallgatni a Kossuth Rádióban. A Hely című műsort vezette hétköznaponként 11 órakor. Az volt a lényeg, hogy minden héten más és más helyszínt mutatott be 5 részletben. Nagyon szerettem hallgatni, mert egyrészt nagyon szerethető és közvetlen stílusa volt, másrészt teljesen az átlagember szemszögéből mutatta be az adott helyet. Először körbevezetett minket, mindig mondta, hogy épp hova lépett be, mit látott, és teljesen spontán kérdéseket tett fel. Azért volt nagyon jó őt hallgatni, mert a teljesen átlag, érdeklődő ember szerepében járta be a különböző helyszíneket, a kérdései meg olyanok voltak, mint egy laikus érdeklődőé. Mégis lehetett érzékelni, hogy felkészült, mert az adott helyszínhez kötődő eseményekhez, tárgyakhoz kapcsolóan tett fel olyan kérdéseket, amit bárki feltenne, aki először látja, de mindig jó mederben folyt a beszélgetés. Ha még ehhez hozzávesszük azt, hogy közvetlen, szerethető stílusa volt, ráadásul lehetett érezni, hogy a stílus a sajátja. Ezek pedig biztos receptek arra, hogy szívesen hallgassan őt.

Kicsit vicces volt, amikor az órán leesett, hogy ő az, ráadásul pont akkor kérdezett, amikor a meglepettségem hatása alatt volna. De egyébként nagyon jó, hogy olyan médiaszemélyiségek tanítanak itt, akik a saját stílusukban teljesedtek ki. Farkas Erika is ugyanabban a stílusban tartotta, ahogy hallottam a rádióban, így élmény volt részt venni az óráján. Meg nagyon jó közvetlen beszélgetni ezekkel a tanárokkal, Dévényi István is ugyanabban a stílusban tanít, ahogy a Magyar Hang YouTube csatornáján a műsorokban is beszél. Úgyhogy eddig, és a tananyaggal is maximálisan elégedett vagyok. És ha át tudom ültetni a gyakorlatba azt, amit tanultunk, akkor érte csak meg igazán.

Jövőbeni tervek

Ha már a MondoConos postban említést tettem a terveimről, akkor úgy döntöttem, hogy a külön blogpostban kifejtem, hogy miről is van szó. A lényeg az, hogy az írási készségemet ezen túl komolyan fejlesztve szeretnék minél több emberhez eljutni. Azt már márciusban megtettem, hogy külön tematikus blogokat hoztam létre, amibe komolyabb, elsősorban kifejtősebb írások kerülnek, illetve a kritikák, recenziók is oda kerülnek. Ez fog egyre nagyobb publicitást kapni, ahogy érzem, hogy egyre fejlődik az írásom és a barátok is ezt jelzik vissza. Bár úgy írtam, hogy ennek a “stúdiómunkálatai” folynak, de ennek folyamata valójában nem titok, mert semmi forradalmi nincs benne. Inkább ennek tanulási folyamata lehet sajátságos. Ráadásul ezek nagyrészét már csináltam korábban is, de most sokkal tudatosabban fogom csinálni.

Mily módon tervezem fejleszteni az írásomat? Minél több blogot olvasok annak érdekében, hogy “ellessek” máshonnan is ötleteket. Például tanulságos volt kritikákat olvasni Az utazó macska krónikája című könyvből. Kb. 15-20 blogpostot olvastam el és mindegyik írás kapcsán az volt a gondolatom, hogy jók a postok, jól összefoglalták a lényeget, némely kifejezetten formálta a véleményemet a könyvről és a filmről annak köszönhetően, hogy rávilágítottak néhány olyan pontra, amik nekem nem tűntek fel, pedig azok is fontosak. Ugyanakkor egyetlen blog esetében sem volt meg az az érzésem, hogy visszajárnék oda. Az ok egyszerű: Nem volt az írónak egyedi stílusa. Egy jól megírt blogpostot olvastam, de nem érzékeltem, hogy az írónak egyénisége lenne, ami által az ő blogja jól megkülönböztethetővé válik a többitől. Márpedig én ezt fontosnak tartom. Ez ugyanolyan, minthogy gyerekkoromban azért volt népszerű az 576 Konzol magazin, mert teljesen íróknak volt saját stílusa, ami által még egymástól is jól megkülönböztethetők voltak. Elég volt az első néhány mondatot olvasni és már tudható volt, hogy ki írta az adott játékról a tesztet. Valami ilyesmire törekszem már egy ideje, figyelve azokat az embereket, akiket tisztelek, akiket követendőnek tartok. Ellesni tőlük néhány trükköt.

Mégis népszerűek azok a blogok. Sokan jelezték vissza, hogy rendszeres olvasójuk, kommentek formájában volt némi élet azokban a blogokban. Mi lehet a titka? Naná, hogy a reklámok és a népszerűsítés! Teljesen világos, hogy mi a dolgom. Terjeszteni az írásaimat ahogy csak tudom. Ennek első lépéseként kipofoztam egy kicsit a Linktree oldalamat. Itt minden munkásságom megtalálható egy helyen. Illetve a blogom facebook oldalát is aktívabban fogom használni. Nemcsak arra, hogy a posztjaimat oda is kilinkeljem, hanem egyéb érdekességeket is kiposztolok oda, amik engem is érdekelnek vagy azt gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot. Tehát egy kicsit felrázni azt is. Ezek az ötleteim első körben, a többi még képlékeny, hogy tudom jobban terjeszteni.

Meg persze barátok véleményét is kikérem, hogy miben lehetnék jobb. Humbby javasolta nekem, hogy tegyek több érzelmet az írásaimba. Ez nagyban korrelál azzal, amit mások blogja kapcsán írtam. Többek között a markáns gondolatok hiányoztak a könyves blogokból. Tehát igaza van, ez is segít abban, hogy az írásaim egyediek, sajátok legyenek. De nagyon fontos, hogy ne olyan legyen, mint amit például Gamer YouTuberek szoktak csinálni, hogy műmájer módra túltolják az érzelmeket, mert azt hiszik, hogy ezektől lesznek érdekesek, viccesek. Ezek nemcsak azért bűzlenek, mert a játékukat nézve nyilvánvaló, hogy az érzelmeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, hanem mert annyira hallatszik, hogy nem sajátok. Ezeket a szerepeket valaki rájuk aggatta, mondván, hogy ettől lesznek népszerűek. Óriási baj az, ha valaki a népszerűség oltárán feláldozza az egyéniségét. Vagy nem is volt egyénisége? Vajon melyik a nagyobb baj?

Ahhoz, hogy valaki ténylegesen jó legyen a saját stílusában, ahhoz kellő önismerettel kell rendelkezzen. Tudja, hogy mi az, ami jól áll neki, és mi az, ami már elüt a személyiségétől. Ehhez fontos, hogy olyan írókat, személyiségeket kövessünk, akár válasszunk példaképnek, akiknek a stílusával, értékrendjével ténylegesen azonosulni tudunk. Tőlük ellesni apró fortélyokat. Ez azért működik, mert a példaképnek legtöbbször olyan embereket választunk ki, akik olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amivel mi még nem, de vágyunk rá. Kádár Annamária pedig megírta az első Mesepszichológia című könyvében, hogy csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejlik. Tehát nemcsak követendő példával szolgálnak, hanem azokat el tudjuk érni.

OctoZakynak beszéltem arról MondoConon, hogy kommentálnám a videóimat, ha nem kívánna annyira intenzív jelenlétet a játék közbeni beszéd. Szerinte nekem a “kifejtősebb” kommentek állnának jól, ahol játék közben az azzal kapcsolatos mélyebb ismereteimet osztom meg a nézőkkel. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt mondta vissza, amit már annak idején célként tűztem ki magam elé, hogy mint egy sportkommentátor, közvetíteném a játékaimat. Jó ha mások is tőlem függetlenül ugyanazt javasolják nekem, amit én tartok jónak. Annyira nem állok rosszul önismeret terén. Ez azért is jó cél, ha sportkommentátorok közül négyet is tudok kapásból mondani, akiket követendő példának tartok. Gundel Takács Gábor, Wéber Gábor, Hajdú B. István és Lantos András tartoznak nálam azon sportkommentátorok közé, akiket ha csak meghallok, már tudom, hogy színvonalas közvetítésre számíthatok. Ők azok, akiket külön figyelek, hogy miket tanulhatok el tőlük, amik által még többet hozhatok ki az egyéniségemből.

Szakmaibb jellegű jövőbeni terv, hogy elvégzek egy néhány hónapos újságírói tanfolyamot. Egészen pontosan azt az online újságírói tanfolyamot végezném el, amit Dévényi István vezet. Adott volt a választás, hiszen Dévényi István azon közéleti újságírók egyike, akit szintén követendő példának tartok. Ő is az a fajta újságíró, akinek elég csak az első néhány szavát elolvasni és már tudom, hogy ő írta. Az egyéniség számomra azért áll mindenek felett, mert magyarul nemcsak bárki megtanulhat szépen, hanem azt gondolom, hogy kötelesség is minden magyar számára. Ahogy jól fogalmazni is bárki megtanulhat, aki affinitást érez rá és komolyan foglalkozik vele. A szóhasználat, a kifejezésmód az, ami igazán sajáttá teszi az írásokat. Ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni, ennek csak az a módja, hogy kellő önismerettel rendelkezünk és tudjuk, hogy ki az, akit tényegesen érdemes követni, mert általa többek lehetünk. Dévényi Istvánnak néha olyan keserédes humora van, mintha saját fiatalkori énjét gúnyolná ki, amikor még hitt abban, hogy megválthatja, ha nem is a világot, de az országot biztosan. De aztán a valóság megmutatta neki a sötét oldalát, és be kellett látnia, hogy mily naiv volt, hogy hitt bennük. De hogy ezekből viccet tud csinálni és jó is olvasni, jelzi, hogy elfogadta a helyére tette magában. Ez az az önismeret, amiről beszélek.

Többen is feltették a kérdést, hogy vissza fogok-e térni Hollandiába. Igazából pont emiatt válik egyre inkább valószínűvé, hogy nem. Mert az írást csak Magyarországon tudnám érdemben folytatni. Sőt! Még most is azt érzem, hogy sokat kell tanulnom. Még most előfordul nálam, hogy hosszú perceket ülök egy-egy mondat előtt, hogy azt hogy írjam meg jól? És ha magyarul néha problémát okoz, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy gondolom, akkor hogy menne angolul, németül vagy hollandul? Sokkal rosszabbul. Nem véletlen a mondás, hogy “ahány nyelv, annyi ember”, mert egy idegen nyelven frappánsan kifejezni magam, majdhogynem új embert kíván, mert nemcsak szinte anyanyelvi szinten kell beszéljem azt a nyelvet, hanem meg kell tanulni azokat a kifejezéstárakat, amikkel szintén egyedi módon fejezhetem ki magam. Ráadásul külföldi médiaszemélyiségek közül csak egy embert tudok mondani, aki követendő példa számomra. Méghozzá egy német, nevezetesen Günther Jauch. Őt elsősorban a német Legyen ön is milliomos! adásokból ismerem, hihetetlen szimpatikus a stílusa. Nem mindig értem, amit mond, de a mozdulataiból és a tekintetéből látom, hogy tényleg vicces, amit mond és ténylegesen megnevettet. Ő is többek között sportkommentátor, róla olvastam azt, hogy az egyik 1998-as focimérkőzést, amit ő közvetített, valamilyen balhé miatt félbeszakították. És annyira tetszett a nézőknek a humoros beszólásai, hogy arra az időre, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettsége, mint a tényleges focimérkőzés alatt. Ez is az egyéniségről szól. 2005-ben ő volt Németország legkedveltebb médiaszemélyisége. Jó ideje nem láttam már a német Legyen ön is milliomost, most néztem, hogy még van, úgyhogy elkezdem újra nézni.

Nos, ennyi lenne. Főleg a hirdetés része a dolognak az, ami még homályos számomra, de a többi koncepciója már alakul a fejemben. És érzem is, hogy jó lesz. Az írás nem csupán a szenvedélyem, hanem ez az a dolog, amiért nekem nem gond áldozatot hozni. Nem is hozok áldozatot, mert többször előfordult már az, hogy elhatároztam magamban, hogy ezt a néhány bekezdést megírom, mielőtt mást kezdek el csinálni. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy kész az egész post. Kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy ez az én utam?

Normalizálódó helyzet

Szerencsére visszatért a régi kerékvágásba az életem, azáltal, hogy jobb lett a helyzet az albérletben. Úgy néz ki, meg tudunk egyezni dolgokban és így már én is úgy gondolkodok a nehézségekről, hogy együtt tudok élni velük.

De tényleg nehéz volt. És nagyon nehéz volt úgy gondolkodni akkor, hogy ez egy átmeneti időszak, mert van egy olyan gondolkodásom, hogy ha egy adott helyzet rossz, azt gondolatban az egész jövőbeni idősíkra kiterjesztem. Hogy ez már csak így marad, ennél nem lesz jobb. És akkor miért csinálom ezt az egészet, ha úgysem lesz jobb? Ez megágyazhat a depressziónak. Hivatalos diagnózissal soha nem voltam depressziós, de az érzékenységem miatt érzékelem, hogy hajlamos vagyok rá. Aztán pont anyám volt az, aki megadta a kezdő löketet kifelé, amikor mondta, hogy 2020 eleje óta foglalkozok a hollanddal. Eltelt már azóta 3 év, emiatt a pár hónap miatt ne adjam fel. Kétségtelen, hogy a fentebb írtak miatt szükségem van ilyenkor külső segítségre. Aztán persze megy, és napról napra jobb lett. És végül azzal, hogy tényleg hosszabb távra megoldódni látszanak a problémák, már nekem is könnyebb úgy kezelni a jelen helyzetet, hogy egy nehezebb időszakban vagyok most, de vége lesz.

Mert hogy még a holland nyelvtől is majdnem elfordultam, az több mint rossz jel. Mert Magyarországon se volt jó a helyzetem, sőt rosszabb is, de legalább a biztonságérzet megvolt. De valahogy még a mélypontomban is volt annyi eszem, hogy azt átgondoljam magamban, hogy tényleg megéri mindent feladni? Többször is feladtam már, fordultam vissza és abból soha nem keletkezett semmi jó. Nemcsak azért, mert milyen dolog már feladni, hanem mert a biztonságon túl semmi pozitívum nem várt vissza.

Úgyhogy maradok, de az tény, hogy átalakultak bennem a dolgok. Amikor komolyan gondolkodtam a feladáson, akkor nagyon felértékelődott bennem megint a magyar nyelv és a magyarságom. De ez is olyan volt, hogy itt is érzékeltem, hogy ez se lesz végleges megoldás. Most, hogy jobban vagyok, úgy érzem, hogy inkább egyfajta egyensúly lesz nálam a holland és a magyar nyelv között. Mind a kettőt egyformán fogom használni. Valószínű, hogy a végleges megoldás az lesz, hogy lélekben is kettős állampolgár leszek.

Tehát, amit nyertem ezzel a nehéz időszakkal, hogy visszakaptam a magyarságtudatomat. Amikor ősszel annyira jó volt a helyzetem, hogy tényleg azt gondoltam, hogy a jövőben csakis Hollandia jöhet szóba, mint lakhely és kis túlzással élve soha el nem hagyom az országot, akkor voltak olyan gondolataim, hogy nemcsak megszerzem a holland állampolgárságot, de egyúttal megválok a magyartól is. Ezt most már így jobb állapotomban is másképp gondolom. Legyen valami magyar is a közegemben, nem kell szégyellni a gyökereimet. Végülis, olyan dolgok vannak nálam, amik miatt jó magyarnak lenni. Azok a könyvek magyar íróktól, szakemberektől, amiket szeretek olvasni, a magyar zene (az utóbbi időkben sokat hallgatok Zoránt, LGT-t, valamint a tagok szólóalbumait), ismert emberek, akiknek adok a véleményére, illetve barátok, akikkel magyarul beszélgetek. Talán pont így lesz jobb itt lenni Hollandiában.

Átalakuló napirend

Elkezdtem komolyan művelni az írást előző blogpostban levő linkek alatt, amiben kétségtelenül örömömet lelem, ugyanakkor nehézségekkel is jár, amiknek következtében változtatnom kell néhány dolgon.

Nem szabad túl sokat írni, mert elfáradok szellemileg. Az egyik cikket, amelyet Okui Masami 30. évfordulója alkalmából megjelent albuma alkalmából írtam meg (Elemeztem a 30 éves karrierjét, plusz lefordítottam az egyik interjúját, valamint kommentáltam azt), kisebb szünetekkel 6 órába telt megírni. Az volt az érdekes, hogy amíg írtam, nem éreztem, hogy fáradok, csak amikor végeztem, tudatosodott bennem, hogy én már semmi érdemlegeset nem tudok gép előtt csinálni. Ez így értelemszerűen a tanulás rovására is ment, úgyhogy tanulni se tudtam utána normálisan. Úgyhogy soha többet nem csinálok olyat, hogy egyszerre sokat írok.

Hanem egyszerre kevesebbet, így a tanulásra is marad energiám. De kiégni más módon is ki lehet: Ha túl sokat vagyok a számítógép előtt. Ezért váltakozva fogok olyan tevékenységet csinálni, hogy ne kelljen annyit egyszerre gép előtt lennem, de itt is jobban tudjak tevékenykedni, amikor szeretnék. Ezért úgy döntöttem, hogy például kevesebbet fogok animét nézni. Ez azért is jó, mert lassan már úgy nézem az animéket egymás után, ahogy a gyártósorról jönnek le a termékek. A nemrég befejezetteknek szinte már a címére sem emlékszem, nemhogy mit láttam bennük. Ezért úgy döntöttem, hogy kevesebbet fogok nézni, de jobban megválogatom, hogy miket nézek, hogy tényleg élvezzem azt, amit látok. Így több időm marad az aktív tevékenységekre.

Ami pedig a gépen kívüli tevékenységeket illeti, többet fogok olvasni (ha már úgyis van könyves blogom), illetve több mint másfél hónap szünet után elkezdtem újra edzeni Ring Fit Adventure-rel. El nem tudom mondani, mennyire hiányzott. Nagyon jól esett, kifejezetten jó érzés volt. Nem is értem, hogy miért hagytam ki. Edzeni is rendszeresen fogok regenerálódásképpen. Meg hát szinte mindennap elmegyek sétálni valamerre, hogy kint is legyek.

Több haszna is van annak, hogy komolyabban írok, mert így tudatosabban tudom élni a mindennapjaimat. Ilyen esetekben kifejezetten előny, hogy hamar megérzem, hogy túltelítődök dolgokkal, mert hamar és gyorsan tudok váltani.

Új projekt

Tegnap új projektet indítottam, melynek keretében ritkábban fogok írni, de ezek részletesebbek, mélyebbek lesznek.

Még évekkel ezelőtt talátam rá a The Disney Odyssey című blogra, ahol olyan szintű részletességgel írnak a Disney klasszikusokról, ami nem nagyon jellemző blogban. Ezeket egyrészt jó olvasni, másrészt inspirálnak arra, hogy az én írásaim is hasonlóan tartalmasak, informatívak legyenek. Ez arra is jó, hogy szintet lépjek és annyira komolyan műveljem az írást, hogy abból ideális esetben akár meg is élhetnék.

Három tematikus blogot hoztam létre erre a célra.

• Anime, manga, japán zene, japán filmek, doramák: Anime Odyssey
• Videojátékok: Gaming Haven
• Könyvek: supermario4ever magánkönyvtára

Mivel igazán mély és tartalmas írást létrehozni nagy munka, ezért ritkábban fogok ezekbe írni. A minőség lesz mindenek felett. Természetesen ez a blog is meg fog maradni, de ide is ritkábban fogok írni. Idővel át fog alakulni személyes weboldallá. Ennek koncepciója még képlékeny, de egyrészt van annyi írás ebben a blogban, hogy értékes legyen ez a blog, másrészt jó az, ha van egy Wordpresses blog kéznél.

Remélem, kellően jónak fogjátok találni az írásaimat az új helyen (is), hogy visszatérő olvasók legyetek. Én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy erre rászolgáljak.

Megváltozott helyzet

Ha valakinek feltűnt volna az, hogy újabban csak azokról írok, amiket veszek, és nem a várost mutatom be, ez nem véletlen.

Utaltam rá korábban is, hogy voltak problémák ebben az albérletben, csak akkor tényleg úgy tűnt, hogy megoldódnak a problémák. De most már nemhogy nem oldódik meg, hanem annyira megromlott a helyzet, hogy már barátok is azt javasolták, hogy keressek egy másik helyet. Nem nagyon akarom részletezni, hogy mi a baj, maradjunk annyiban, hogy nagyon nehéz alkalmazkodni egymáshoz és kölcsönösen nehezítjük meg egymás életét. Emiatt pedig nem tudunk kijönni egymással. Igyekeztem kompromisszumos megoldásra törekedni, de úgy tűnik, hogy nem fog menni. De mivel úgy mondta a lakótársam (akié egyébként a ház), hogy a felmondási idő 2 hét, ezért csak akkor fogom megmondani, hogy elmegyek, ha megtaláltam a másik helyet, mert tényleg nagyon nehéz Hollandiában albérletet találni.

Igazából ezek a vásárlások, amiket csináltam, félig kompenzálás miatt csináltam, félig tényleg azért, mert úgy terveztem, hogy innen már egy kis lakást fogok bérelni, ha dolgozni fogok, és már oda is hosszútávra. Ami a kompenzálást illeti, szól ez arról is, hogy jobban érezzem magam. Hogy könnyebben viseljem a nehézségeket, illetve abban bíztam, hogy ha jobban érzem magam, akkor én is másképp viselkedek, és nekem is könnyebb lesz elviselni a nehézségeket. Meg ezekkel kerestem annak a lehetőségét, hogy otthonosabbá tegyem a szobát azáltal, hogy minél több olyan dolog van itt, ami az enyém és szívesen használom, nem utolsósorban hosszútávon. Csak hát ösztöndíjas lévén korlátozottak a lehetőségeim, ezért igyekszek a használt dolgok között olyanokat venni, amiket szívesen használok.

De ez sem segített, úgyhogy elkezdtem keresni egy másik helyet. Az egyetemen is érdeklődök a szaktársaim között, illetve holnap óra után bemegyek oda, ahol egyetemi hallgatóknak segítenek kollégiumban (studentenhuis) szobát találni, ha van szabad helyük. Először őket kérdezem meg, ha nincs kiadó szoba, utána fizetek be ismét a Kamernetre és ott keresek kiadó szobát.

Tényleg nagyon rossz, mert nagy reményeim voltak, tekintve, hogy Alphen aan den Rijn azok városok egyike, ahol nagyon szívesen laknék. Ebben egyébként nincs változás, továbbra is nagyon szép városnak tartom. És nemcsak azért élhető, mert sok üzlet van itt, hanem mert több park is van, illetve több lehetőség is van kültéri aktív tevékenységekre. Nem utolsósorban az Archeon szabadtéri múzeum tényleg életre szóló élmény volt, illetve az Avifauna madárpark is állítólag nagyon szép. Itt még nem voltam. Úgyhogy továbbra is azt mondom, hogy aki Hollandiába jön nyaralni, annak javaslom, hogy szánjon egy napot és sétáljon ebben a városban, mert nagyon kellemes hangulata van.

De hiába szép város, ha a lakhatással problémák vannak. Nagyon szívesen vagyok itt, de nem mindenáron. Ahogy az előző postban írtam, éveket dolgoztam magamon, hogy a szorongásaimat kezelve, a lehetőségekhez mérten teljes értékű emberként funkcionáljak. És senkinek nem fogom hagyni, hogy lerombolja azt, amin dolgoztam.

Az első napok

Kisebb szünet után írok, mert voltak nehézségek az első napokban az albérletben. A lényeg összefoglalva annyi, hogy nem tudtam rendesen aludni és kicsit feszült voltam amiatt, hogy az egész ottlétem alatt kialvatlan leszek. De szerencsére sikerült megbeszélni a lakótársammal a problémákat és úgy néz ki, hogy tudunk alkalmazkodni egymáshoz. A fő probléma az, hogy van egy közepes testű kutya a lakásban és az ő éjszakai járkálását kellene megszüntetni. Az előszobában ugyanis parketta van, ami nagyon hangos, ha ráesik valami, vagy ha a kutya ráteszi a körmét. A lényeg, hogy éjszakára legyen egy helyen a kutya és ne járkáljon az előszobában, mert hangos és mindig felébredek rá. De szerencsére együttműködő a lakótársam és úgy tűnik, hogy ezt meg lehet oldani. Ráadásul kiderült, hogy a kutya elvileg nem is marad sokáig a lakásban, mert nem az övé, csak vigyáz rá valakinek a kérésére. Elvileg 2 hétig marad még. Ha tényleg így lesz, akkor komoly probléma nem lesz.

Most is azt látom, hogy állat tényleg nem való lakásba. Talán még kistestű kutya sem, mert igazából értem, hogy a kutya miért járkál annyit: mert mozgásigénye van. És ezt egy lakásban, mert talán még 50 m2 sincs, ezt nem nagyon tudja kielégíteni. És ha ekkora hanggal van az, hogy éjszaka járkál, muszáj vagyok elzárni őt, hogy akkor maradjon nyugalomban. De ha eredetileg valami kertes házban lakik, akkor jó lesz neki visszatérni. Az a kb. negyed órás séta nem sokat ér a kutyának.

Ettől függetlenül szeretek mindent és Alphen aan den Rijn-t most is csodálatos városnak tartom. Nagyon jó sétálni, biciklizni a városban. Sőt, annyira jó az utak elrendezése, hogy alig 1 hét után kívülről tudtam, hogy jutok el a vasútállomásra, pedig az kb. 1,5 km-re van tőlem. És lassan az is meglesz, hogy a központba, a De Aarhof-ba (bevásárlóközpont) hogy jutok el kívülről. Tehát nagyon jó az úthálózat, könnyű megjegyezni, hogy mi hol van. De az utcák hangulata is kellemes. Az is nagyon tetszik, hogy sok a zöld terület vannak parkok, illetve több sportpályát is láttam, tehát Alphen aan den Rijn kifejezetten alkalmas aktív időtöltésre a szabadban. És már most is elég sokan vannak kint, mennyien lesznek majd, ha beáll a jó idő és a késői napnyugta? De már most is jó idő van, mert sokat süt a nap, és napok óta 10-12°C van. És mivel nem is jeleznek előre nagy lehűlést ezért kijelenthető, hogy ha már eljött a tavasz. Meg most már végre láthatóan tovább van világos. Ma volt az első nap, amikor 8 óra előtt volt napkelte. Az egyedüli dolog, amit még szoknom kell a városban, hogy itt vannak olyan bicikliutak, ahol a két sáv egymás mellett van. Wageningenben és Edében úgy volt, hogy egy-egy biciklisáv volt az autóút mellett, itt Alphenben meg egy oldalt van a két biciklisáv egymás mellett.

És a Leideni egyetem. Szép, szép, nagyon szép. Hollandia első egyeteme, az épület, már vagy 500 éve áll. Az mondjuk furcsa volt nekem, hogy az épület is régiesebb, mintha rászorulna a felújításra. De lehet, hogy csak azért látom így, mert az Ede-i egyetem épülete minden szempontból teljesen modern, 21. századi. Illetve az Ede-i egyetem mellett szól nálam az is, hogy a hall nagyon tágas, míg itt Leidenben szűkös és széles. De talán azért is hat szűkösnek, mert több kisebb térre van elválasztva. De összességében jó itt is lenni. Sőt, a Leideni talán jobb is abból a szempontból, hogy sokkal több hely van tanulóknak leülni, órán kívül elfoglalni magukat tanulással, vagy bármi mással.

Egyébként itt már sokkal inkább hollandos óráim vannak, itt már tényleg Néderlandisztikát tanulok hollandul. Nyelvóra mellett van kultúrtörténet (kulturális elemek holland filmekben) illetve holland történelem, valamint pluszba felvettem Japán modern történelem órát. Itt a Meiji-restaurációtól kezdve a jelenkorig tanulunk japán történelmet angolul. Így elsőre nem tűnik vészesnek. Csak annyi, hogy több itt a házi feladat, illetve holland nyelvórán több kisebb dolgozat lesz havonta a félév során. De akikkel találkoztam eddig tanárokkal, mind rendesnek tűnnek. Háromszor van egy héten órám és vonattal járok át. 15 perc az út Alphen aan den Rijn-től Leidenig.

Nos, első körben ennyi. Szeretném most már az egyéb aktivitásaimat is csinálni és akkor fogom magam teljesen otthonosan érezni.

Költözés Alphen aan den Rijn-be

Nos, csütörtökön megtörtént a költözés. Pontosabban már szerdán eljöttem, de a cuccok csütörtökön jöttek át Tukeinon segítségével. Megbeszéltük, hogy munkája utána jön hozzán és elhozzuk a régi helyről az ott maradt cuccaimat.

Továbbra is gyűlölök pakolni. Azt nem szeretem, hogy látom a sok mindent és egyszerűen nem tudom, hogy hol kezdjem el. Ezért költöztetésben nem lehet rám számítani, kifejezetten lassú vagyok. Először a fejemben kell, hogy lássam a rendszert, hogy fogok tudni összepakolni utána tudok egyáltalán nekilátni. De mivel csak késő délután mehettem, így volt idő, ezért nem volt gond belőle. A srác, aki itt lakik, a tulaj, megkért, hogy 16 óra után menjek, addig dolga van. Akkor én meg ezt megfejeltem azzal, hogy 18.30 után megyek, mert akkortól érvényes megint a 40%-os kedvezmény vonaton, mert csúcsidőn kívül utazok. Vonatnál meg tényleg sokat számít, mert egyébként tényleg nagyon drága a vonat Hollandiában. Ezzel a 40%-os kedvezménnyel válik megfizethetővé. Ez havi € 5,60-ba kerül, de ez jellemzően már az első odaútnál megtérül. A visszaút utána már tényleg olcsóbb.

Szóval szerencsére volt időm pakolászni nyugalomban, és végül egész jól ment. Kész lettem mindennel, még pihenésre is maradt idő. Viszont sok mindent nem tudtam most vinni, mert biciklivel kellett a vasútállomásra menjek. Volt nálam két hátizsák két válltáska és egy szatyor, abban voltak a kaják, amiket nem tudtam megenni. Azt hittem, hogy időben indulok, de lekéstem a 18.42-es vonatot. Mindig ez van nálam… Azt hiszem, hogy időben indulok. Egy valamit tudni kell rólam: Az esetek kb. 80%-ában elkések. Nem rólam neveznék el a pontosság mértékegységét. Így végül a 19.11-es vonattal tudtam elindulni. Kellett venni a biciklinek is vonatjegyet, az € 7,50. Hát, mint mondjak… jól megrakodva igencsak nehéz a lépcsőn felcipelni a biciklit. Itt is megvan az a kis bucka a lépcső mellett, amin fel-le lehet vinni a biciklit, de az emelkedő egy kissé meredek így eléggé küzdelmes volt felmenni a biciklivel. És ezt még egyszer meg kellett csinálni, mert Utrechtben át kellett szállni. Sietni szerencsére nem kellett, mert estére már ritkábban járnak a vonatok így a szokásos 8 perc helyett 16 perc volt az átszállási idő, ami nekem segítség volt. A vonaton aztán már nem volt probléma, mert van tágas hely biciklinek. Tehát minden adott a bicikliszállításra.

Végül 20.13-ra érkeztem meg Alphen aan den Rijn-be. A srác várt rám a vasútállomáson. Átvett tőlem néhány csomagot és biciklivel mutatta az utat. Ezen a részen még nem jártam a városnak, de nagyon tetszett. Sötétben is látszott, hogy mennyivel jobb az infrastruktúrája, Alphen aan den Rijn-nek sokkal inkább van városi hangulata. Mondjuk igazságtalan Wageningennel összehasonlítani, mert ott laknak kb. 40 ezren, itt Alphen-ben meg 110 ezren. Van különbség. De az biztos, hogy sokkal több minden elérhető itt. A környék egyébként kellemes. Van a közelben park, iskolákkal, játszótérrel, sportpályákkal (foci, tenisz, plusz pálya gördeszkásoknak), kifejezetten jó érzés ott sétálni. Tavasszal, ha jön a jobb idő, inkább gyalog fogok járni, semmint biciklivel.

Csütörtök reggel felfedeztem magamnak a várost. Sok üzlet megtalálható itt, csak bizonyos üzletekhez sokat kell biciklizni. A Jumbo van a legmesszebb, a város másik végében. Ezt leszámítva minden megtalálható maximum a központban. Albert Heijn, Primera, BoekenVoordeel, Hoogvliet, Bruna, Action, BigBazar, LIDL. Egy pár példa a számomra fontosabb üzletekre. Egyedül Prijsmepper hiányzik, ami az előző helyen volt Edében és olcsó boltnak mondható. Az itt legközelebb Delftben, Haarlemben vagy Almere-ben van. Mindhárom városba lenne okom elmenni látványosságot nézni, majd akkor beiktatom, hogy oda is elmegyek vásárolni, ami kell. De jobb így, hogy minden egy városban van, ami kell. Egyáltalán a város is nagyon kellemes hangulatú.

A munkája után hozzám jött Tukeinon, hogy felvegyen kocsival és elmenjünk Wageningenbe az ott maradt cuccokért. A délutáni általános dugó muatt lassabban ért ide. De szerencsés volt az út oda is és vissza is. Útközben többmindenről beszélgettünk. A 70 km-es út 1 óra alatt lett meg. Mivel néhány dolgot leszámítva már mindig össze volt pakolva, ezért csak fel kellett kapni őket. Először a liftig vittük el a dolgaimat, majd be mindent a felvonóba. A 3. emeletről indultunk meg lefelé. Itt volt egy érdekes meglepetés, ugyanis amikor nyílt a liftajtó, ketten be akartak szállni, de nem tudtak a sok cucc miatt, ezért lépcsőztek. Mi meg elkezdtünk nagy elánnal kipakolni, amikor gyanús kezdett lett, hogy nem ugyanaz a kőcsempe van a földön, mint ami a földszinten van. Szerencsére még az elején voltunk, mire kiderült, hogy a két srác az 1. emeletről hívta a liftet. Vissza minden, közben értetlenkedni, hogy miért hívja valaki a liftet az 1. emeletről? Még egy emeletet le, aztán pakoltunk ki mindent. Itt a rendkívül erős kajaszag csavarta az orrunkat. Amikor a kínaiak főznek, akkor van olyan szag, mint ott volt, hogy a konyha környékén sem lehet megmaradni. Nem volt nehéz megtalálni a szag forrását, az egyik folyosó ajtaja nyitva volt. Annak a konyhájának ablakába kívülről be lehetett látni és valóban egy ázsiai lány ténykedett ott. Gondolom, a többiek is csak így tudják elviselni. De valami irgalmatlanul erős szag áramlott ki.

Egy-két csomag okozott kisebb problémát, ahogy pakoltuk be a kocsiba, de szerencsére minden jól elfért. Visszafele úton megálltunk az Idealis irodájánál, hogy leadjam a kulcsot. Mivel este volt, ezért az iroda természetesen már nem volt nyitva, de volt ott egy postaláda, ahova az elköltözőknek be lehetett dobni a kulcsot. Ezután a Jumbóba mentünk, mert megéheztem. Vettem magamnak valamit, amit útközben meg tudok enni, illetve innivalót, illeti Tukeinon kérésére neki ásványvizet. Innen vissza Alphen aan den Rijn-be. Az út rendben volt, illetve mivel az 1. emeleten van a lakás, ezért a felpakolás sem volt probléma, főleg, hogy lift is volt. A lift annak fényében is meglepő, hogy egyébként csak 2 emeletes az épület. Már-már a luxus kategóriája, mivel Hollandiában sem jellemző, hogy 4-5 emelet allatti épületekben lenne lift. Így könnyű volt felpakolni. Be a szobába, végül hálás köszönettel elbúcsúztunk egymástól.

17:40-kor indultunk el és 21:00 is elmúlt, mire végeztünk. Minden pakolászással, kulcsleadással tényleg múlik az idő. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz hosszútávon itt élni. Hiszen ebben a városban voltam először immár 3 éve, ezen város által szerettem meg Hollandiát és mintegy végső cél volt, hogy itt élhessek. Tehát, ha úgy vesszük, egy álmom vált valóra. És most is azt mondom, hogy ideális város. És hogy Wageningenből végül ide jutottam, azt úgy veszem, mintha szintet léptem volna. Mintha az élet visszaigazolta azt, hogy jól vettem az első akadályokat, jöhet a következő lépcsőfok. Most azt tartom igazi megmérettetésnek, hogy milyen lesz megélni a mindennapokat abban a városban, ahova mindig is jönni akartam és nemcsak egy hétvégére vagyok itt. Ki fog derülni, igyekszem érdekessé tenni a hétköznapokat.