Imádom Huicong macskáit, sőt, most azt mondom, kifejezetten előny, hogy Lucy kövér, mert amikor magamhoz veszem, olyan, mintha egy párnát ölelnék magamhoz. Nagyon kellemes érzés magamhoz venni, és van abban valami, hogy a lágy állatszőr, meg ami a plüssnek van, antidepresszáns hatású. Viszont idegesítő, hogy újabban állandóan a konyhában van, amikor kaját kér, és le nem vakarom magamról. Hétfő este már megelégeltem, felvettem, és feltettem a trambulin tetejére, azt oldja meg maga... Kétségbeesetten nyávogott, fújtatott, kapálózott össze-vissza, és egyszer megejtett egy "EZÉRT MEGHALSZ!" tekintetet felém. De aztán a trambulinra ugrott. Persze a kajáért való kuncsorgást nem hagyta abba.
Ma láttam először az Asdában egy újfajta Coca Colát. Zöld színű Life, steviával édesítve. Gondoltam arra még Magyarországon, hogy mikor jön el hozzánk, amikor láttam, hogy a Nestea-ket kezdték el steviával édesíteni, hogy többi szénsavas üdítővel mikor teszik ezt? Itt Angliában megtették. Még nem kóstoltam meg, mert van más üdítő is felbontva (még a gyilkos Asdás Dr. Thunder-ből is van még...). Különben egyáltalán nincs itt elterjedve az Ice Tea, pedig az nálam nagyon jól kiváltaná a kólát. Próbálom váltogatni az üdítőket, hogy amennyire lehet, legyen változatos.
Elhatároztam, hogy megkeresem itt Angliában azt a könyvet, melynek animés adaptációjának opening és ending dalát Okui Masami énekli. Könyvesboltokban nem találtam meg, de a Seacombe könyvtárban megtaláltam, és kikölcsönöztem. Ez a The Wind in the Willows, Kenneth Grahame írta 1908-ban. Ez valami állatmese gyerekeknek, és úgy tűnik, hogy a britek szeretik, ugyanis egy könyvekre szakosodott adományboltban az ott dolgozó idős eladó nénik, mondták, hogy jó olvasmány, felnőttek is szívesen olvassák, pedig gyerekkönyv. És úgy voltam vele, hogy mivel az animét (Tanoshii Willow Town) sehol nem találtam meg az interneten, akkor olvasom a könyvet. Egyébként is valamit fejleszteni kell az angolban, bár ebben a könyv nem segít, de ma reggel egyszerűen annyira nem értettem, hogy mit mondanak nekem telefonban, hogy inkább letettem. A támogatás kapcsán lett volna a munkaügyi központnak további információra szüksége, de már az eleje is akadozott, de amikor eljutottunk oda, amikor már végképp tippem sem volt, hogy mit kérdez, vagy mit akar, akkor már inkább letettem. Frusztrált és dühös voltam miatta, de annyira unom már, hogy ennyi idő után is ott tartok, hogy mindent többször visszakérdezek, és amikor nehezen megértem, hogy mit akar mondani, akkor is kapok a fejemhez, hogy miért mondja ennyire érthetetlenül. Eltelik 1-2 másodperc mire dekódolom az agyamban, hogy mi is az valójában. Majd kiderül, hogy mi van, ha a támogatás lesz az ára ennek a letett, majd kikapcsolt telefonnak (nem láttam értelmét, hogy visszahívjon, mert tényleg nagyon nehezen értettem, hogy mit akart), hát akkor azt kell mondjam, hogy ilyen sokba kerül, ha valakinek az angol nyelvtudásának egy része igencsak fejletlen. A telefonon való beszélgetés egyébként is a halálom, hát még ha idegen nyelven kell beszélni.
De egy kicsit próbáltam a héten elmerülni az angol nyelv történelmébe, hátha segít jobban megérteni az angolok beszédét. Az biztos, hogy ha valaki komoly forrást keres, az most tényleg ne a magyar wikipediát keresse fel. Vázlatos, és tárgyilagos, hiányoznak azok az érdekességek, melyek emlékezetessé tehetnek egy-egy nyelvtani esetet. Bár egy-kettő azért megmaradt bennem. Például az angol is ragozó nyelv volt, mint a többi európai nyelv, de hogy a dánok is értsék amit mondanak, az idők során elhagyták a ragokat. A másik ami érdekesség, többször gondolkodtam azon, hogy miért nincs magázás az angolban? Sokszor olyan udvariatlannak éreztem, amikor egy idősebb embernek is "you"-t mondok, aztán meglepetten olvastam, hogy nem a magázás szűnt meg, hanem a tegezés. A harmadik, hogy a brit angol akcentusra jellemző, hogy nem rotikus. Ez annyira igaz, ott hagyják el az R betűt, ahol csak lehet, ezáltal lazának, nagymenőzősnek tűnik a beszédük, amit főleg az elején viseltem nehezen, mert tényleg olyan érzetet kelt, mintha olyan nagyra lennének magukkal, hogy világnyelvet beszélnek, amit a világon szinte bárhol megértenek, nekik nem kell második nyelvet tanulni. Mostanra persze már teljes mértékig elfogadtam, és jobban megnyilvánulok angolul, csak egyedül a telefon torzítása miatt nehezen értem ott.
És ha már volt Okui Masami, akkor hadd mutassam meg az egyik videoklipjét, amit ma töltöttem fel:
https://www.youtube.com/watch?v=ZDdo_lEFNP0
Rengeteget hallgatom ezt a dalt, és a videoklip is nagyon jól visszaadja a hangulatot. Nem véletlen választottam ezt a jelenetet indexképnek, nagyon megmaradt bennem, ahogy a kislány és Okui Masami egymás mellett ülnek a földön és a lány ráhajtja a vállára a fejét. Bizalmas kapcsolatra utal, hogy az énekesnő ismeri a lány legféltettebb titkait, és engedi, hogy odabújjon hozzá, hogy vigaszt leljen nála. A kislemez borítója is az egyik nagy kedvencem tőle, tipikusan az a többet mond ezer szónál típusú kép. Nálam ez a dal Okui Masami egyik csúcspontja, a hangulattal is nagyon tudok azonosulni, de a szöveg angol fordítását is olvasva arra jutottam magamban, hogy sok ismerős érzésről énekel.
