A teljes AnimeStars magazin gyűjtemény

Van néhány epost vázlatban, és tudnék miről írni, de nem jutok el odáig, hogy ki is tegyem őket. Talán majd most. Átnézem őket, hogy melyeket tudom befejezni, és kikerülnek, amik úgy állnak, hogy rendben vannak.

Most viszont egy régi animés magazinról szeretnék írni, az AnimeStars-ról. Mely bár csak 2007-2010 között élt, de ekkor jelentős volt az akkori animés közösség számára, ezért azt gondolom, hogy érdemes írni róla. Főleg azért, mert ma már inkább olyannak tűnik, mintha elfeledkeztek volna róla. Akkor jelentős volt, de annyira mégsem, hogy ma is emlegessék. Sőt, azt gondolom, hogy aki az utolsó 5 évben lett animés, azok talán nem is hallottak a magazinról, vagy csak érintőlegesen. De mivel én már akkor is néztem animéket, ezért folyamatosan vettem az újságot, és meg is van az összes szám az elsőtől az utolsóig, de még a különszámok is.

Összesen 22 számot élt meg az újság, plusz volt az InuYasha és a Yu Yu Hakusho különszám. Már az első számot is megvettem megjelenésekor. Azt, hogy hogyan értesültem a megjelenésekor, nem emlékszem, szerintem csak annyi volt, hogy megláttam az újságosnál, és tudtam, hogy ez kell nekem.

Az első számokon lehetett érezni, hogy ugyan kezdetleges, de ebből valami jó dolog fog kisülni. Olyan volt az AnimeStars a magazinok között, mint a Magyar Anime Társaság a conok között. A legkevésbé sem érződik, hogy az anyagiak miatt csinálták az újságot, sőt inkább egyfajta naivitás figyelhető meg az írások között. Olyan érzetet adnak a cikkek, mintha néhány lelkes fiatal összeverbuválódott volna, hogy rajongásuk tárgyáról, az animékről írjanak magazint. Voltak is kapcsolataik, de a Mondo magazin sokkal progresszívebb volt marketing, hirdetések, és kapcsolatteremtés terén, nem utolsó sorban olcsóbb is volt, ezért 2010. júliusában jelent meg az utolsó szám, és aztán meg is szűnt. És talán a nem olyan jó marketing miatt nem maradt meg annyira az emlékezetekben az AnimeStars, legalábbis én nem hallom, hogy beszélnének róla, hogy milyen jó újság volt. Pedig jó volt, nekem tetszett. A dizájn tetszett, a tartalom is, jó volt az elosztás, és mindenről írtak, ami japánnal kapcsolatos. Az értékelési irányelv is megfelelő volt. Az írások is jók voltak, de azért lehetett érezni, hogy nem szakképzett újságírók írják az ismertetőket, cikkeket, mindezek mellett a cikkekben lehet érzékelni azt a naivitást, amire utaltam már feljebb. Persze pont ez adhat egyedi színezetet a cikkeknek, mert így nem a megtanult protokollok szerint születnek a cikkek, hanem adott esetben "sajátabbnak" tűnnek az írások, meg jobban érzékelni a személyiségüket bennük.

És nem titok, hogy én is írtam néhány cikket a magazinba. Már ekkor igyekeztem népszerűsíteni az általam kedvelt személyeket, és írtam olyanokról, mint Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy a legnagyobb animés koncertrendezvény, az Animelo Summer Live-ról is írtam. Sőt, ha jól emlészem Ohmi Tomoe-ról is írtam, meg rémlik Ikue Ohtani és Yamaguchi Kappei is. Szerettem írni, csak egy idő után elvesztettem a motivációmat, és egyre nehezebben születtek meg a cikkek. Nem is merem elolvasni az írásaimat, mert olyan érzésem van, hogy akkoriban sokkal elfogultabb voltam, ráadásul nem is volt annyi ismeretem unblock az animékkel kapcsolatosan. Persze folyamatosan változok és fejlődök, úgyhogy ez annyira nem kifogás, de aminek viszont örülök, hogy ekkor tanultam meg több szemszögből nézni a dolgokat, a cikkekben is igyekeztem több szempontból rávilágítani a dolgokra. A legtöbb cikkem 2009-ben készült, aztán 2010-ben is talán van egy-kettő, de szerintem nem maradtam végig a magazinnal, mert tényleg nem voltam motivált. Azért sem, mert ritkán tetszett a cikkemnek a dizájnja, és nem tudtam, milyen képeket tettek ki. Okui Masamiról is sikerült két olyan képet találniuk, ami... nem is az, hogy nem előnyös, hanem olyan jellegű kép, ami nem megszokott róla. Vagy nem tudom, hogy fejezzem ki, de nem ezekkel mutattam volna be az énekesnőt. A másik ami nem tetszett, hogy többször átszerkesztették a cikket. Ez megszokott dolog, hogy megírom a cikket, visszaküldik, nézzem át, és ha valami rosszul van javítva, akkor írjam át. De voltak olyan javítások, amikről nem tudtam, hogy bizony előfordult egyszer-egyszer idétlen mondat, amire én is csak lestem, hogy ezt mégis hogy találták ki? Ezt be az újságba? Eszembe jutott, hogy Park Romi-ról is írtam, és nem tudom, hogy írtam már, hogy dél-koreai japán seiyuu. A lényeg, hogy volt egy ilyesféle javítás, hogy "ez az ügyeskedés sem akadályozta meg abban, hogy népszerű seiyuu legyen". Csak lestem. Nem emlékszem arra, hogy ilyet írtam volna, nem is tudtam arról, hogy így javították volna. Arról van szó, hogy Dél-Koreából került át Japánba, és hogy ennek ellenére sikeres tudott lenni. El kéne olvassam, hogy tudjam miről van szó. Valószínűleg ezek is demotiváltak az írásban.

Akkoriban MSN-es csoportban beszéltük meg a dolgokat. Már semmit nem tudok ezekből visszaidézni, csak azt, hogy igyekeztem egy harmadik különszámot kisírni, ami a Slayers-ről szólt volna. Szerettem volna az egész szériát bemutatni a videojátékokkal, nem utolsósorban a zenét, a kislemezeket és albumokat. Persze, hogy azért, hogy ezzel is vigyem Hayashibara Megumi és Okui Masami hírét, mi másért. Az az igazság, hogy úgy, nagy Slayers rajongó soha nem voltam. Soha nem jött be annyira a sorozat, nem volt rám annyira hatással, mint akár a Kaleido Star is. De végül anyagi okokra hivatkozva ez nem valósult meg.

A hibái ellenére szerettem, és azt gondolom, hogy jó magazin volt, hiányzik, és kár, hogy nem maradt meg az emlékezetekben.

Save Game független videojáték kiállítás és jegynyerő verseny

Tegnap volt a Save Game videojáték kiállítás, melyen sok retro konzol volt kiállítva.

Még múlt hét csütörtökön volt ún. jegynyerő verseny a rendezvényre, amin részt vettem. Láttam esélyt a győzelemre, mert azt gondoltam, hogy nem lesznek sokan, és volt Dr. Mario is, úgy voltam vele, hogy vannak esélyeim. A Hyp-R Zone-ban volt, az emeleten, a retro részlegben. Oda akartam érni a 18 órás kezdésre, sikerült is negyed órával előtte megérkezni. De a 18 órási kezdésre csak ketten voltunk. Úgyhogy vártunk még. Nem is lett volna esélyem, mert egy olyan lány jött (aki egyébként nagyon meglepett, hogy megjelent), akiről tudom, hogy többszáz órát Dr. Mariózik. De aztán szépen lassan jöttek mások is. Úgy jöttek be 18.30-ra az emberek, mintha ez lett volna a hivatalos kezdő időpont. Össze is gyűltünk kb. 12-en. Három játék volt hivatalosan meghirdetve, ahol versenyezni lehetett:

1. Dr. Mario Super Nintendóra
2. Frogger Sony PlayStation-re
3. NBA JAM Sega Mega Drive-ra

Neveztem mind a háromba, hiszen ezzel ki is próbálhatom a játékokat. Először az NBA JAM-ben játszottam. Ez egy sajátságos hangulatú sportjáték, ahol még csak nem is feltétlen kell a kosárlabda szabályait szorosan követni. Egy kis taktikával lehet benne nyerni. Tovább is jutottam az első körben, a másodikban viszont már kiestem. A Dr. Marióval egyből azzal a lánnyal kerültem össze, akiről írtam, hogy rengeteget játszik vele. Meg is látszott, azonnal, hogy mennyire jó, egyből elvert. Ahogy mindenki mást is, azt ő nyerte meg.

Ahogy az NBA JAM-mel, úgy a Froggerrel is most játszottam először. Ez egy érdekes logikai játék, ennek fizikájával már találkoztam máshol, de nem tudom, megmondani, hogy hol. Az a lényeg, hogy egy békával kell átmenni a többsávos úttest túlsó végére vigyázva az autókkal. Majd át a folyón, ahol farönkökökre kell állni, vagy teknősök hátuljára lehet ugrálni. A teknősök néha elmerülnek a vízbe. Ha a béka vízbe esik, vége a játéknak. Ami amúgy biológiailag teljességgel logikátlan, hiszen a béka kétéltű állat. Mindegy, az a lényeg, hogy ez a játék viszont nagyon jól ment. Utolsóként játszottam, és rekordot állítottam be, ugyanis 12 másodperc alatt értem a pálya végére. Azt hiszem, 13 másodperc volt az addigi rekord...

Így nyertem jegyet a Save Game-re. ^^ Jeggyel és kóddal be is jutottam a rendezvényre. Jó is volt, volt sok retro konzol. Ami nagyon imponáló, hogy sok volt a gyerek is, akik ugyanúgy érdeklődnek a régi játékok iránt, mint az újdonságok, és a VR iránt. És ugyanúgy eljátszanak a régi nagy klasszikusokkal is. A Flippermúzeum is jelen volt, és volt általuk néhány árkád gép is. Nem tudom, hogy ők hozták-e a Super Mario Bros. gépet is, de az is milyen aranyos volt, hogy a NES-es Super Mario Bros. játék árkád változatával úgy játszott egy kisgyerek, mintha ez lenne a trendi játék. Így olvadnak össze a generációk, és itt nem érzem azt, hogy 31 évesen akár egy 15-16 éves tinédzser apja is lehetnék, mert akkora a generációs szakadék. Alapvetően a Nintendós részlegen voltam bagszival. Három Nintendo Switch volt kiállítva. Az egyiken Mario Kart 8 Deluxe volt, a másikon ARMS, a harmadikon pedig The Legend of Zelda: Breath of the Wild. A retro konzolok között egészen pontosan 6 Super Nintendo volt kiállítva, mind olyan játékokkal, amiket még csak nem is láttam. O_O Néhány kazettának az eredetiségét is megkérdőjeleztem magamban. Nem próbáltam ki egyik játékot sem. Viszont most vettem kezembe életemben először Sega Dreamcast controllert. Soul Calibur volt benne. Eléggé kényelmetlen a controller, mintha egy tányér alján lennének dudorok, és csak ott lehet megfogni. A játék se igazán jött be, úgyhogy az első találkozásom a Dreamcast-tel nem volt annyira jó. De most nézem, hogy mennyire szeretik az emberek ezt a játékot. O_O El tudom képzelni, hogy akkor generációkat mozgathatott meg, de semmi újdonságérzetem nem volt.

A DDR-nél voltam még jelen, ki akartam próbálni. Láttam, hogy vannak anime dalok is, kerestem, hátha találok olyat, amit szeretek. Fent van Hayashibara Megumi-tól az egyik nagy kedvencem, A HOUSE CAT, mely a Bannou Bunka Nekomusume DASH!! OVA openingje, egyből erre esett a választásom. Easy-re állítottam, mert nagyon keveset DDR-eztem életemben, de ez így is valami rettenet volt. Fel kellett adnom, mert annyira nehéz volt, mintha a világ élvonalába tartozók közül játszottam volna a könnyű szintet. Bagszi magyarázta, hogy az irány billentyűkkel is lehet irányítani a DDR-t, és ehhez van a nehézség optimalizálva. Ó, hát persze, táncoltassuk meg az ujjainkat, mi? Mintha erről szólna a DDR. De inkább arról van szó, hogy nekem nincs hozzá érzékem. Alapvetően nem szeretek táncolni, semmi mozgáskultúrám nincs, és a hátsó nyilat se találtam el sokáig, nem tudtam, hogy hátrább kell lépni, így mindig középre léptem. Másoknak jobban ment. Szívesen néztem őket, segítettem nekik a gépnél számot választani. Fent volt a Kaleido Star: Yakusoku no Basho he DDR-e, ezt is eltáncolta valaki, de volt, aki Pokémont szeretett volna. Hogy miért az Europop verziója volt fent a Mezase Pokémon Master dalnak, azt nem tudom, de megizzasztotta azt, aki azt választotta ki. De jól választott az, aki a NARUTO-ból a GO!!!-t táncolta el, az relatíve könnyű volt, és élvezetes is.

Több nyereményjáték is volt a rendezvényen, melyeken lehetett nyerni kisebb és nagyobb értékű nyereményt. A Kahoot rendszerében három kvízkérdést csináltak, ezekben mind 15-15 kérdés volt, és társasjátékot, Regamex belépőjegyet, vagy Flippermúzeumba lehetett belépőjegyet nyerni. Csak az elsőben vettem részt, de meglepődtem, hogy milyen jól ment. Az eleje nehézkesen indult, de aztán egyre feljebb jöttem, olyannyira, hogy 1-2 kérdés erejéig 1. helyen is voltam. Végül 3. helyen végeztem. Ennek is örültem, volt olyan, amit tippeltem, ráérzésre gondoltam, hogy az lehet a helyes válasz (ez be is jött), de olyan is volt, amit biztosra tudtam. Az, hogy hány színvariánsban jelent a Nintendo 64, azt akkor nem is gondoltam volna, hogy 25-ben. Csak aztán leesett, hogy minálunk tényleg csak néhányban, a japánok szeretik a szivárvány minden színárnyalatában tudni a szeretett konzoljukat, és ott elképzelhető, hogy tényleg mindenféle színben pompázik a N64. Azt tudom, hogy a GameCube sokféle színben jelent meg Japánban, de hogy ennek a Nintendo 64 is áldozata lett volna, azt már nem.

A másik két Kahoot kvízen nem tudtam jelen lenni, mert Super Mario verseny volt. Na ez nagyon érdekes volt, és tanulságokkal teli. A Super Mario All-Stars játék Super Mario Bros. 3 játékában van Battle Mode, azon ment a verseny. Ennek az a lényege, hogy a Mario Bros. játékot alakították át párbajjá, ahol vagy 5 érmét kell összegyűjteni, vagy élet-halál harcot vívni. Aki öt játékot megnyer, az nyerte meg a versenyt. Ebből volt egyenes kieséses verseny. 36-an neveztünk, mert a nyeremény nem volt akármi, egy PlayStation 4 konzol. Hát annak nagyon örülnék, de mivel azt gondoltam, hogy vannak nálam sokkal sokkal taktikusabb játékosok, ezért olyan nagy esélyt nem adtam neki, de azért jó volt elképzelni, hogy milyen lenne megnyerni. Meneteltem szépen előre, úgy néz ki, hogy ez a játék nagyon is megy nekem. Egymás után nyertem meg a fordulókat, ahogy mentem előre, úgy kezdtem magam egyre inkább beleélni, hogy talán enyém lehet a PlayStation 4... El is jutottam a végső döntőig. Nagyon izgalmas volt a játék, itt már magam is megéreztem, hogy mi is az az eSport, és hogy mennyi minden számít. A tudás, a reflexek, esetlegesen a taktika mellett, hogy fejben jelen legyünk. Ezen múlt a dolog. A döntőt sajnos elvesztettem, és 2. helyen végeztem végül. Rettenetes élmény volt, hogy egyre inkább elhittem, hogy enyém lehet a főnyeremény, aminek önmagában nagyon örültem volna, de másfelől ez lenne életem legnagyobb értékű nyereménye, amit valaha nyertem volna. Hogy ezt így elképzeltem, volt olyan, hogy azért vesztettem el egy menetet, mert kihagyott az agyam, és nem fogtam fel, hogy mi zajlik körülöttem. És amikor elvesztettem az utolsó játékot, az olyan volt, mintha kalapáccsal egy jó nagyot rávertek volna minden álomképre, és szilánkosra törve a földre hullott volna minden. Kegyetlen érzés, és főleg azért, mert csak az első helyezettet díjazták, tehát már én, ezüstérmesként sem kaptam semmit. És ez azért nagyon rossz, mert ez olyan, mintha csak az 1. helyezett játéka számít, az a 10 pontos játék, már a második helyezetté már csak kb. 3-4 pontot ér a 10-es skálán. Az, hogy a győztes ilyen értékes nyereményt kapott, de utána senki semmit, az erősen ezt az érzetet kelti. Ha jól emlékszem, valamelyik konzolbolt ajánlotta fel a nyereményt, nem tudom a hátterét, de valamilyen módon lehetett volna díjazni a második és harmadik helyezettet is, mert azért eléggé kemény verseny lett a végére, amit szerintem még nézni is élmény lehetett, nemhogy játszani. Ez volt életem legrosszabb legjobb helyezése, amit valaha elértem. Lehet persze magyarázni, hogy nagyon szép másodiknak lenni a 36-ból, és sokat számít, még ott végig is gondoltam magamban ezt, de ott abban a lelki állapotban ezt nem fogadtam el. Kell még idő, mire ez leülepszik, és tényleg ez a gondolat domináljon bennem.

A végére beesett Nari is. Eljött volna egész napra, csak baráti összejövetele volt, és annak végeztével nézett be a Save Game-re. 2 órát volt ott, de ezt is élvezte. Elmeséltem neki, hogy jártam, megmutattam neki a Mario Bros. játékot, ahol ezüstérmes voltam, aztán le nem lehetett vakarni a Mario Kart 8 Deluxe-ről. A végére beszálltam én is a játékba. Most is ment, ahogy ment, 200cc-n nem tudom komolyan venni a játékot. De kisebb térfogaton jól ment a játék, és élmény volt többekkel játszani, akik ott voltak.

19 órakor már menni kellett, mert addig tartott a rendezvény, utána már nekik is össze kellett szedni magukat. Narival együtt indultunk haza, néhány Discordos eseményt beszéltünk meg élőben. Én a Népligetnél szálltam le az egyes villamossal, aztán metróval mentem haza. A második helyezettes eredményt leszámítva egyébként nagyon jó nap volt, élveztem, és a szervezők is nagyon szimpatikusak voltak. Szívesen veszek részt a rendezvényeiken legközelebb is.

Csináltam képeket, igyekeztem odafigyelni, hogy ezek már jobban sikerüljenek, de még így is van néhány, amelyik homályos lett. Az elkészült képeket itt lehet megnézni.

MondoCon 2018. tél

Az idei első MondoCon most nem áprilisban volt (lesz), hanem múlt szombaton volt. Ott tudtam meg, hogy eredetileg most is Animekarácsonyt akartak, de nem volt decemberre időpont, ezért januárra hirdettek meg egy téli MondoCont. Kissé ambivalenssé kezd válni számomra a MondoCon, mert a régi hangulatot annyira már nem érzem (korral jár), de mindig, amikor megismerek egy dalt, meg hallgatok, az hoz lázba, hogy de jó lesz azt elénekelni a nyilvánosság előtt, és átadni annak a dalnak a hangulatát. Mára konkrétan két ilyen dal volt, valójában több, de azokból még nincs kfn, úgyhogy tavaszra is hagyok magamnak egy kis "lázat". :) Már ha a dal iránti láz megmarad akkorra is. Az a rossz, és részint ezért nem szeretek túl sokat gyakorolni, mert félek, hogy ha túl sokat hallgatom a dalt, akkor unalmassá válik. Úgyhogy csak óvatosan.

Jó innen Pestről járni rendezvényekre, mert akkor nincs reggeli vonatozás Békéscsabáról. Elég volt 9-kor elindulni, elsétáltam a 151-es buszhoz, azzal mentem el Kőbánya alsóig. Aztán a 3-as villamossal akartam továbbmenni, de az pont előttem ment el, újabb 10 percet meg nem akartam várni, ezért gyalog indultam el az Ónodi utcáig, onnan pedig Kőbánya felsőn át a Hungexpóig. Szinte azonnal, ahogy átértem a járdára, láttam a 28A villamost, de már elmenőben, és már későn esett le, hogy nemcsak a hármas villamos visz arra két megállót. Úgyhogy maradt a gyaloglás. Elértem, és a második emeleten egyből összefutottam bagszival. Hát úgy néz ki, csak megtört, és eljött a MondoCon-ra. Minden bizonnyal nagyon tetszett neki, amit látott. A karaoke teremben meg úgy néz ki, semmiről nem maradtam le, mert a karaoke teremben pont az első énekelt. Láthatóan kevesebben voltak most. Január, vizsgaidőszak, egy napos buli, és a többi. Ismerősök közül sem volt jelen mindenki. Waka jelezte, hogy most nem fog jönni, meg Superion sem lesz jelen. De ott volt 8, John, Miroku, Mai, Mazsibazsi, ToumeiNi meg a szervezők is hiánytalanul: Leea, Mystra, Tsuki, Nefu, és akiket nem ismerek annyira úgyhogy a hangulat rendben volt.

Ahogy írtam, megismertem néhány olyan dalt az elmúlt napokban, amik annyira megtetszettek, hogy na mondom, ezeket élmény lesz elénekelni. Az egyik ilyen a ClassicaLoid anime egyik endingje, a How to Win! ~Toccata to Fugue Yori~. Ez a 12. rész endingje, amikor Bach helyreteszi a többi zeneszerzőt. Azonnal megszerettem ezt a számot, rengeteget hallgattam, és pár nap alatt meg tudtam úgy tanulni, hogy el is tudtam énekelni. Hogy maga az anime, és az, hogy a különböző endingekhez (minden egyes résznek különböző endingje van) felhasználták a jól ismert és közkedvelt komolyzenei darabokat, hogy ezek mennyire számítanak kultúrbűnözésnek, és hogy megbocsájthatók-e, arról majd egy későbbi postban fogok elmélkedni. Pont a MondoCon előtti estén láttam a 17. részt, ami eléggé idióta volt. Az volt az, amikor a mandarintól a néhány szereplő feje leesett, és virágok nőttek a helyükre. Nagyon bíztam abban, hogy ez csak egyszeres kisiklás volt, de aztán, amikor láttam, hogy a 18., és a tegnap látott 19. rész is ennyire idétlen volt, kezdek kiábrándulni az animéből. Pont azért szerettem meg nagyon, mert tele van jó értelemben vett debil poénokkal, amikre kifejezetten vevő vagyok, és nagyokat tudok rajtuk nevetni, de a 17. résztől mintha egy fonalat vágtak volna el. Az egész átment ilyen rossz értelemben vett idiótaságba. Olyan gondolatom is volt, hogy megadom neki a 10 pontot, mert humor tekintetében nagyon teljesít, de a 9-es erősen a 8-as felé hajlik lefelé. Csak nehogy túlzottan kihajoljon.

A második dal, amit nemrég ismertem meg, tudtam, hogy nagyon necces lesz, de annyira tetszett, hogy elő akartam adni. Előző nap megpróbáltam elénekelni, de sehogy nem találtam a magas hangokat. A Yu-Gi-Oh! GX anime negyedik openingjéről beszélek, mely a Precious Time, Glory Days címet kapta. Előadója pedig a Psychic Lover, akiket a Vanguard Fight! dallal ismertem meg. Az a dal túl egyszerű, egyáltalán nem tetszik, mégis az volt a gondolatom, hallva az énekest, hogy sokkal többre képes annál, mint amit ott előadott. Elővettem az albumaikat, és volt néhány olyan daluk, ahol ezt bizonyította. Az egyik ilyen a Yu-Gi-Oh! OP kislemez, melynek B-side track-je is hihetetlen jóra sikeredett. Megcsinálom belőle, és el fogom énekelni tavasszal. Élesben még nem próbáltam, de el tudom képzelni, hogy az sikerüljön. Egyébként a Psychic Lover énekese egy elvesztegetett lehetőség, mert hallok érzelmeket a hangjában. El tudom képzelni róla, hogy lassú balladákat mély érzelemmel, hitelesen énekeljen el. A dal sajnos élesben sem ment, de megpróbáltam. Azt már kb. 2 éve észrevettem magamon, hogy amikor elérem azokat a magas hangtartományokat, amiket régebben gond nélkül ki tudtam énekelni, mintha valami rezgést éreznék a torkomban, ami ingerli, és utána nem tudok jól énekelni. Szerintem ez annak a következménye, hogy nincs képezve a hangom, és elvesztettem annak a képességét, hogy jól képezzem az igazán magas hangokat. Sokszor erőből megyek rá, és szerintem az a bizonyos rezgés, ami megterheli a torkomat, ennek az eredménye. Kell valaki, aki segít kiénekelni jól a magas hangokat, és akár kiterjeszteni a tartományt, ha lehetséges. De azért itt jön ki az, hogy az első hallásra egyszerű shounen dalok is mennyire nehezek hangtechnikailag, és az, hogy ebből a szempontból ilyen komoly dalokat írnak egy olyan animéhez, amit ugyan sokan néznek, de a zenéjüket egyáltalán nem veszik komolyan, az legalább annyira elvesztegetett lehetőség, mint amikor egy énekes képességében és zenei stílusban pályát téveszt.

Újdonságot találtak ki a karaokésok, aminek kivitelezését sokáig nem tudtam értelmezni. Dalcsata néven tették ismertté, csak amikor megtudtam, hogy ennek a japán neve "Uta Gassen", akkor döbbentem rá, hogy mi is ez. Van egy Ranma 1/2 OVA, aminek címe Nettou Uta Gassen, azt láttam, ott volt ilyen dalcsata, az érdekes volt. Ennek az a lényege, hogy a jelentkezőket sorsolással két csoportra osztják, piros és fehér csapatra. Ki kell választani mindkét csapatnak 3-3 dalt, felosztani, hogy melyiket kik éneklik (nem kell egy dalban minden egyes tagnak részt venni), és a csapatok felváltva éneklik fel a dalokat. Kalapból húztuk ki, hogy piros vagy fehér csoport tagjai leszünk-e. A fehérbe kerültem, és ahogy elnéztem a többieket, és egymást, nem áltattuk magunkat. Tudtuk, hogy a piros csapatban összességében jobb hangú versenyzők voltak, ráadásul a három dalt is nehezebben találtuk ki, és annak felosztásában is vita volt, hogy ki melyiket énekelje. De meglett végül. Én két dalban vettem részt. Az egyik a Slayers: Give a reason dala volt, a másik meg a Full Metal Panic! tomorrow. Igazság szerint a harmadik dalra nem emlékszem, hogy melyik volt, de talán a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu egyik karakter dala. Igen, abban nem kérek részvételt. Inkább a két klasszikus dalt erősítettem. Azt mondtam a többieknek,  hogy mi két dologgal tudunk javítani. Ha átéléssel éneklünk, és átadjuk a dal hangulatát. Ebben annyira rosszak nem voltunk. De az eredményhirdetés számomra kellemetlen volt. Közönségszavazás volt, kiálltunk, és olyan volt, hogy a csapattagoknak elő kellett lépni, és a közönség kézfeltartással szavazott. Ez olyan volt nekem, mintha ki lettünk volna állítva, hogy ha tetszünk, akkor szavazzatok ránk. 79-35 arányban nyert a másik csapat. Azt gondolom, hogy azért valamit sikerült kihozni a dologból.

Kavarodás azért is volt, mert rögtön ezután jött a zene tippmix, és voltak, akik nem tudták, hogy mire is kell szavazni, de ha már kell, akkor szavaznak. A zene tippmixen részt vettem, és mivel nemigen vagyok jártas a 2017-es animékben, valamint nem rajongok a vocaloidokért, ezért igencsak nehéz volt számomra. Egyetlen egy dalt tudtam, az pedig a GARO -VANISHING LINE- endingje, amit Okui Masami énekelt, hát persze, hogy tudom azt. A Super Lovers 2 volt a listában, amit láttam, meg a MARGINAL#4 KISS kara Tsukuru Big Bang-et, reméltem, hogy bekerülnek ezek is, de sajnos nem. Így az elérhető 52,5 pontból 1 pont a biztos, a többi meg szerencse kérdése. A zenekvízen hallható egyéb zenék közül igazán nem maradt meg egyik sem.

És ha már Okui Masami, az egyik dalát is el akartam énekelni az egyik tavalyi kislemezéről. Úgy döntöttem, hogy lassúra veszem a ritmust, és az Ano Koro no Boku to Ima no Boku című dalt fogom énekelni tőle. Szeretem ezt a számot, kellemes, vidám, lassú dalt. Jó is volt énekelni, de utána körbementem szétnézni. A konzolrészleg most viszonylag szegényes volt. Se XBOX, se PlayStation. Jó eséllyel nem akartak 1 napra kijönni, így most inkább a PC-k, MMORPG-k és retro konzolok voltak. Amikor voltak a japán, koreai zenei videók, akkor ültem le a retro gépekhez. Nintendo 64-en játszottam Mario Kart 64-et, majd amikor felszabadult a Nintendo GameCube, átültem játszani a Mario Kart: Double Dash!!-sal. El is telt az idő. Meg az árusoknál is szétnéztem. Eszembe jutott a Hetalia 1 manga, ami nagyon szeretnék megszerezni, de úgy néz ki, hogy beszerezhetetlen. Ellenben találtam a Fumax kiadónál Uncharted könyvet, amit szintén kerestem. Az eredeti 3500 forint helyett 1000 forint volt, valamint szétnéztem a MangaFannál azoknál a mangáknál, melyet a jegyárból lehet 1000 forintot levásárolni. Nagyon rég nem vásároltam mangát, hát elérkezettnek láttam a lehetőséget. A helyzet az, hogy minden mangám Békéscsabán van még, és nem emlékszem, hogy hol hagytam abba az egyes sorozatok vásárlását. Azt vettem meg, amelyik a leginkább érdekelt, és a legkisebb esélyét éreztem annak, hogy már megvan, ez pedig a Love.com 5 manga.

Jó vásár volt mind a kettő. Néha gondolkodok azon, hogy jó lenne újra venni mangákat, és beszerezni a még hiányzókat. Egész polc lenne tele mangákkal. Most itt vagyok Békéscsabán, és láttam, hogy jól döntöttem, ez tényleg nincs még meg. Le is fényképeztem a manga-gyűjteményemet, most így néz ki.

Ez a kép már csak azért is jó, hogy tudjam, hogy miket kell még venni, ha a teljes magyar manga gyűjteményt a birtokomban szeretném tudni. Vannak, amiket lehet, hogy érdemes lenne újraolvasni, mert egyáltalán nem emlékszem a történetükre. De amúgy jó volt újra mangát venni, és olvasni, tényleg vennék ismét aktívan, ha lenne rá lehetőségem.

Miután véget ért a zenei videók vetítése, visszatértem a karaoke terembe. Egyszer énekeltem még egyedül, aztán John találta ki, hogy énekeljünk együtt, azt is bevállaltam. Egyedül Az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II: REINCARNATION dalát énekeltem. Pont előttem énekelt két japán srác együtt. Általuk autentikusan hallhattuk a Naruto: GO!!! dalát. Nagy hangulatot csináltak, az egész terem nekik tapsolt. A végére Leea megkérdezte tőlük, hogy milyen nekik romaji szöveget olvasni, azt mondták, hogy nagyon nehéz. Amúgy nagyon jók voltak. Énekhang tekintetében az egyik jobb volt, de mind a ketten nagyon jó hangulatot csináltak. Aztán jöttem én. Arra nem gondoltam volna, hogy lesz még arra idő, hogy Johnnal elénekeljük a Kaleido Star második openingjét, a Yakusoku no Basho he dalt. Yonekura Chihiro dalokat bármikor szívesen. Még egy éneket kiemelnék. Nem is tudom, melyik animéből énekelt egy lány, de valami csodálatosan énekelt. Eszperantó nyelven énekelt, de nem hittem el, hogy ennyire átérezte a dalt. Beszéltünk vele Lexivel egy kicsit, mert tényleg nagyon a hatása alá kerültünk. Lefényképeztem a dalszöveget, amit magával hozott, hogy legalább ez legyen kiindulópont, ha megkeresném a dalt. "Patoma Inverted (ending song)" ez állt a címsorban. Mond ez valakinek valamit?

Aztán már nem volt sok hátra. Sajnáltam, hogy véget ért, jó nap volt a mai, jó volt találkozni a karaokés csoporttal. Remélem, hogy a tavaszi MondoCon április 14-15-én lesz a születésnapomon, de egy héttel előtte.

Yuri!!! on Ice végignézve

A végére értem a Yuri!!! on Ice animének. Hát, a kezdeti 9 pont a végére leesett 7 pontra. Egyszerű a magyarázat: Túlságosan rövid az anime ahhoz, hogy részletesen kifejtse azt, amit bele akartak sűríteni 12 részbe. Azt gondolom, hogy egy olyan anime esetében, ahol nemcsak a sportágat mutatják be, hanem a szereplők közötti kapcsolatot, valamint az érzéseiket, emlékeiket az adott sportághoz, annak legalább 26 részesnek kellene lennie, de még jobb az 52 rész. Tudom én is, hogy miért ilyen rövidek az animék manapság, hogy futószalagon gyártyák az animéket, és könnyen fogyaszthatónak kell lenni, csak ennek oltárán feláldozzák azt, hogy igazán maradandó legyen az anime, hiszen nincs idő arra, hogy megismerjük a karaktereket, megérezzük, hogy miért fontos nekik, amit csinálnak. Csak a jégtáncuk alatt látunk jeleneteket a múltjukból, és elsírják magukat a végére. De igazából még a két Yuri közötti rivalizálás sem bontakozott ki. Tudható az oka, de egy pillanatra sem érzékeltem ennek jelentősségét.

A kontrasztot leginkább a Kaleido Star animével tudom érzékeltetni. Az az anime 51 részes, és a cirkuszi akrobatikus műszorszámokkal nem áll annyira távol a sporttól, még ha hivatalosan nem is sportanime. A Kaleido Star-ban az volt a nagyon jó, hogy volt idő megismerni a karaktereket a hosszúsága okán, és láthattuk, érzékelhettük azt is, hogy miért annyira fontos nekik a cirkusz, vagy hogy milyen személyiségek. Bár ehhez a személyiség dolgához jó eséllyel az is hozzájárul, hogy régebben jobban odafigyeltek arra, hogy a karaktereknek jellegzetes személyiségük legyen. Így mindenki tudott magának személyes kedvencet választani, akivel tudott azonosulni.

Ez minden negatívum, amit fel tudok hozni a Yuri!!! on Ice kapcsán. A baj csak az, hogy többet is magába foglal. Pedig kár érte, ha nem is lett volna olyan jó anime, mint a Kaleido Star, azért megközelítette volna. Ígértek ugyan második évadot (legalábbis az utolsó rész utolsó jelenetéből ez jött le), de ez nem menti meg attól, hogy el lett sietve az első évad. Olyan érzésem van, mintha az érzelmek felületets bemutatásával a rohanó világra asszociálnának. Sajnos sikerült. Úgyhogy nem lett annyira jó anime, mint amekkora rajongótábora van. De hát ismerhető ennek az oka.

Top 40 Yonekura Chihiro #28

Yakusoku no Basho he

Na itt a Kaleido Star opening, mely nálam a 28. helyet érte el a Yonekura Chihiro dalok között. Nekem is sok emlékem kötődik ehhez a dalhoz, hiszen 2006 augusztusában a Kaleido Star volt az első anime, amit láttam, és Yonekura Chihiro az elsők között volt a japán előadók között, akit megismertem, és azonnal meg is szerettem. Ez a dal pedig továbbra is kedves emlék, amit bármikor szívesen hallgatok. Van is rá lehetőség, hiszen nemcsak kislemezen jelent meg, hanem a soron következő azuré albumon is hallható, valamint felkerült a BEST OF CHIHIROX válogatásalbumra, de helyet kapott a Voyager albumon is, sőt egy élő változat is hallható a BEST OF CHIHIROX II albumon is. Úgyhogy tettek róla a kiadónál, hogy örök érvényű legyen a dal, és széles körben ismert. Szövegileg kellemes dalról van szó, és a zene is jó lett. A refrén utáni háttérvokálos részt meg együtt énekeljük azóta is az énekesnővel. Nagyon rég láttam az animét, érdemes lenne ismét megnézni. Amúgy talán levésbé ismert tény, hogy a harmadik openinget és endinget is Yonekura Chihiro énekelte, Okui Masami-val másodmagával, mint r.o.r/s. Sokan nem szeretik azt, de nekem bejött. Az együttessel más bajok vannak. Addig is hallgassuk ezt a fantasztikus szerzeményt.

Új Okui Masami és vélemény az r.o.r/s együttesről

Hát nekem nem kell több ma reggelre. Hajnalban Okui Masami új kislemezt jelentett be. Már a címet is lehet tudni: Innocent Bubble. Kicsit furcsának hangzik, de annyira bízom abban, hogy jó dalt fog kiadni, hogy elő fogom rendelni, amint lehetőségem lesz. Csak azt furcsállom, hogy 25. évfordulós kislemeznek hirdeti meg, amikor debütáló kislemeze, a Dare Yori mo Zutto... 1993 augusztusában jelent meg. Mondjuk nem ez az első eset, hogy ilyennel találkozok a japán zenében, hogy egy évvel korábban ünnepelnek évfordulót, mint valójában. Már akkor azon gondolkodtam, hogy valószínűleg azért, mert sorszámnévben gondolkodnak, és Okui Masami is úgy van vele, hogy 2017. augusztus 21-én tölti be a zenei karrierje a 24. "életévét", akkor augusztus 22-től már sorszámban a 25. évforduló van, és már ekkortól ünnepel? Van értelme, miért is ne? A kislemez mindenesetre augusztus 30-án jelenik meg. A cím egy kicsi aggodalomra ad okot, hogy nehogy valami butasággal jöjjön ki, de ha abból indulok ki, hogy a "popcorn magic" című dala is egy igényesen igénytelen alkotás, akkor nagyon félnivaló nincs.

Hogyan lehet valami igényesen igénytelen? Hát úgy, hogy maga a dal sem veszi komolyan magát. Okui Masami énekhangja különleges abból a szempontból, hogy képes egy igénytelen zenéből az énekhangjával valami jót kihozni, nem egyszer fordult elő az, hogy egy dalt az ő hangja mentett meg. Azt hallani ezekben a dalokban ugyanis, hogy lehet, hogy felkérték hogy ő énekeljen fel egy adott zenére, de ahogy énekel, abból az jön le, hogy jó, ráéneklek erre a zenére, de nehogy azt higgyétek, hogy el fogom adni magam nektek. Valami hasonló lehet a fejében, amikor énekel, és képes néha egy idétlen alapból egész jót kihozni. A popcorn magic dal azért is érdekes, mert nemcsak hogy maga a zene, a dallamvilág is olyan, hogy nem veszi magát komolyan, hanem Okui Masami is beleáll a hülyéskedésbe. Hallani az énekhangján, hogy nem veszi komolyan a dalt, de annyira élvezi, hogy énekelhet egy egynyári slágert, hogy ettől válik nagyszerűvé. Életemben nem hallottam még ilyet, és kifejezetten sajnálom, hogy nincs fent YouTube-on a dal, boldogan megmutatnám mindenkinek, hogy lássátok, hogyan lehet maradandót alkotni egy hallhatóan olcsó költségvetésű egynyári slágerből.

De összességében azért hallani, hogy mi az a zenei világ, amiben igazán otthonosan mozog. Tegnap este meghallgattam az r.o.r/s: dazzle albumát. 2008 nyara óta ismerem az albumot. Annak idején sokat hallgattam, mert eléggé nehéz volt akkor beszerezni, és örültem, hogy nagy nehezen valahonnan sikerült letölteni. Az r.o.r/s egy duó, melyet Okui Masami és Yonekura Chihiro alkot, Magyarországon is ismert lehet, mivel ők énekelték a Kaleido Star anime 3. openingjét és endingjét. Akinek esetleg nem jut eszébe, hogy melyik az, íme az opening videó:

Kosaka Yumiko

Általában megoszlanak a vélemények arról, hogy érdemes egy jó anime zene után komolyabban megismerni az adott előadót. Magyarországon kevesen foglalkoznak annyira komolyan a japán zenével, mint én, ezt nyíltan ki merem jelenteni. Másrészt az állítás ellenzői úgy vannak vele, hogy azért, mert hallottunk egy jó openinget vagy endinget, még nem érdemes komolyan foglalkozni. Egy anime dalt sokkal inkább az adott műhöz írják, semmint az előadó egyéniségéhez, ezért attól, hogy megtetszik egy dal, attól még könnyen meglehet, hogy ha meghallgatnánk a többi saját dalát, csalódás érhet. Találkoztam már én is ilyennel, amikor valaki szimpatikus volt számomra, azt amikor meghallgattam egy önálló albumát, döbbenten hallom, hogy teljesen más a zene, úgyhogy ismerős számomra a dolog. Az egyik ilyen nagy csalódás volt a Do As Infinity, amikor azt hittem a két Inuyasha ending után, hogy biztosan sok hasonló daluk van, és akkor igazán kedvemre valók lesznek. De kiderült, hogy ugyan igényes zenét művelnek, de teljesen átlagos szinten, semmi nem emeli ki őket számomra. Úgyhogy még az album hallgatása közben leállítottam a zenéjüket, annyira csalódott voltam.

Ellenben több a pozitív élmény, mert ha nem lenne a Kaleido Star, akkor nem ismerném Yonekura Chihirót, ha nem lenne a Slayers akkor nem ismerném, se Hayashibara Megumit, se Okui Masamit, és ha nem lenne a Rozen Maiden, akkor nem ismerném az ALI PROJECT-et, akik mind nagy veszteségek lennének.

Kosaka Yumiko egy érdekes előadó abból a szempontból, hogy nem tűnt fel, hogy egyszerre két animében is hallom a hangját. Hiszen most nézem a GHOST SWEEPER Mikami-t és az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade animéket. Előbb kezdtem el nézni az Tekkaman Blade-et, és olyan furcsának tűnt a hangja, egyáltalán nem volt japános vagy ázsiai stílusú az éneke, sokkal inkább nyugati, pedig amúgy japánul énekelt. Annyira nem is fogott meg az elején, de az erőteljes énekhangot megjegyeztem magamnak. Aztán amikor elkezdtem nézni a GHOST SWEEPER Mikami-t, akkor nem tűnt fel a hasonlóság. Az endinget énekli az animében. Azért nem, mert a Tekkaman Blade openingje és endingje (mind a kettőt Kosaka Yumiko énekli) keményebb rock dal, az énekesnő hangja is sokkal erősebb, míg a Mikami endingje egy poposabb hangzású dal, a szintetizátor dominál, és az énekhang is lágyabb. Aztán később láttam a Jpopsuki-n a feltöltések között, hogy ugyanott találom meg a BELIEVE ME kislemezt (GS Mikami ending), mint ahol a REASON-t (Tekkaman Blade OP). Na erre már felfigyeltem, úgy voltam vele, hogy ennek az énekesnőnek érdemes egy esélyt adni. Ő is azok közé tartozik, akiknek eléggé szűkös a diszkográfiája. Olyannyira, hogy a fent említett két animével ki is merült az énekesnő repertoárja. Három Tekkaman Blade-es kislemeze és egy GS Mikami kislemeze van, ezek mellett két stúdióalbumot jelentetett meg. Aztán képeket elnézve róla, valószínűleg azért, mert a Tekkaman Blade alatt a nyugati rocksztár imázsát alakították ki, úgy nézett ki, mint egy '90-es évek eleji nyugati rockbanda énekesnője. Erre a hangja is alkalmas volt, ugyanis tényleg erőteljes hangja van, amivel képes érzelmeket jelentőségteljesen átadni.

Az első albuma 1992-ben jelent meg YUMICO címen, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen dalai vannak egy ilyen énekesnőnek. Azt találtam érdekesnek, hogy követve a Tekkaman Blade opening és ending dalainak szövegének angol fordítását, nem éreztem összhangban azt, amiről énekel, és ahogy énekli azt. Egyrészt a zenei stílus sem passzol a szöveghez, másrészt meg az énekesnő sem úgy énekli, ahogy én személy szerint ilyen érzést hitelesnek tartok elénekelni. Bár ez függhet attól is, hogy Kosaka Yumikónak milyen személyes élettapasztalata van. 22 éves volt, amikor felénekelte az openinget és az endinget, és az a személyes gondolatom, hogy még ha meg is élte azokat, amikről énekel, nem biztos, hogy helyén tudja kezelni őket. Ennek ellenére kíváncsi voltam arra, hogy mit hoztak neki össze két album erejéig. Az első album sokkal rockosabb, tényleg olyan, mint egy nyugati rocksztár. Erős hangon, alapvetően erős gitáralapra énekel rá, és tényleg olyan érzésem volt, mintha egy nyugati albumot hallgatnék. A japán szövegen kívül semmi nem utalt arra egy távol-keleti albumot hallgatok. Ugyanakkor bejött az első album, vannak rajta olyan dalok, melyek kifejezetten jól állnak az énekesnőnek, és hangulatban is bejöttek. Úgyhogy többször fogom hallgatni. Csak ami miatt furcsa volt, az az, hogy annak ellenére, hogy 17 dalból áll az album, mindössze 49 perc az egész. Ez azért van, mert több kb. fél perces "interlude" van az albumon, amik egyébként a címük alapján odaillenek, mert felvezetik a következő dalt. Ugyanakkor eléggé disszonáns például egy telefoncsörgést hallgatni a "Telephone Ringing" című 17 másodperces szerzeményben, aztán egy nő sokat sejtető hangon beleszól, hogy "Love". Egyébként az album nyugati stílusát erősíti, hogy ezekben a rövid átvezetésekben, ha van szöveg, csak angol nyelven lehet hallani, és azok is teljesen amerikai stílusban beszélnek. Úgyhogy olyan érzésem volt az albumot hallgatva, mintha Kosaka Yumikóval akarták volna meghonosítani Japánban az amerikai stílusú '90-es évekre jellemző "csajos" rock zenét.

Csakhogy mintha ez nem sikerült volna, mert a második albummal erős stílusváltás következett be. Maga a zene is poposabb lett az into my heart albumon, ugyanakkor külsőre is megváltozott. Az énekesnő teljesen levetette a rock imázst, és egy átlagos pop énekesnő érzetét kelti a második album borítóján. A két képen egy és ugyanazon személy látható. Egy kis átalakítás önmagában felér egy álarccal. A második album 1993-ban jelent meg, és nem is sikerült annyira jóra. Hiába van rajta a GHOST SWEEPER Mikami endingje, ami nagyon tetszik nekem, viszont néhány kellemes daltól eltekintve ez az album felejtősebbre sikeredett. Mindenesetre a interlude-okat lehagyták az albumról szerencsére, így ezen "tisztán" szerepel 10 dal 46 perc hosszan. De hallatszik, hogy ez nem igazán az ő stílusa, az első album dalaiban otthonosan mozog. Az volt a gondolatom, hogy a szerződés eleinte két albumra szólt, és ha sikeres lesz, akkor hosszabbítanak. De mivel sikertelen volt a YUMICO album, ezért gyors stílusváltással akarták menteni a menthetőt, mert vélhetőleg azt gondolták, hogy azért nem jött be a népnek az első album, mert jelentősen elüt a megszokott japán stílustól, és milyen már az, hogy egy japán énekesnő nyugati stílusban énekel? Ezért csináltak másodjára egy populárisabb, japánok számomra "ismerősebben" hangzó albumot, amiről gondolták, hogy az majd meghozhatja a várt sikert.

De nem hozta meg, végül egyik album sem került fel az Oricon chart-ra, és Kosaka Yumiko esetében sajnos meg tudom érteni, hogy miért. Nem az amerikai stílusú énekben és külsőben látom a bajt, hiszen ez jól állt az énekesnőnek. Hanem egyrészt abban, hogy komoly érzelmeket hordozó szövegeket írt az amúgy meglehetősen fiatal énekesnő (ő írta a szövegeket), aki ugyan próbált belevinni érzelmeket az énekébe, de azért hallatszik, hogy ehhez még fiatal. Tényleg azt gondolom, hogy még ha meg is élte volna azokat a dolgokat, amiről énekelt, idő és érzelmi érettség kell ahhoz, hogy feldolgozza azokat, a helyükre kerüljenek, és ezt nem hallom az énekben. Az, hogy a második albumra erős stílusváltás következett, az arra lehetett válasz, hogy nem volt sikeres az első album. Ez nagy hiba volt. Hagyni kellett volna, hogy kiforrja magát a stílus, hogy az énekesnő is érjen, és később olyan jó albumok készültek, hogy lazán az albumeladások élére kerülhettek volna, mert azért a jó zene mellett nem megy csak úgy el a japán nép. A második album borítóján látható, hogy valamivel komolyabbnak akar mutatkozni az énekesnő, mintha azt akarná igazolni, hogy azok a dolgok, melyekről az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime dalaiban énekelt, azok mind hitelesek, és az ő érzései. Ebben látom a sikertelenség okát. Dalok tekintetében meg "japánosabb" lett az into my heart album, de nagyon lehet hallani, hogy abban a rockos stílusban érzi igazán jól magát, és a hangja is tökéletesen alkalmas egy rock dal eléneklésére. Ezek után nem csoda, hogy a második album is sikertelen lett, és vége lett az énekesnő karrierjének, ami nagy kár, mert megint egy nagyon jó hang veszett kárba. Ha hagyták volna, hogy kiforrja magát ez a rock zene, akkor akár ezen a téren Hayashibara Megumi-féle legenda is lehetett volna a dologból, mert hallani az első albumon, hogy van ebben potenciál. Csak valami miatt nem kapott abban a formában második esélyt a dolog, emiatt kárba veszett egy jó énekesnő karrierje.

Egyéni vélemény Yonekura Chihiro: jam című albumáról

Az utóbbi időkben igencsak ráfüggtem Yonekura Chihiro zenéjére, köszönhetően a Revival! dalnak, amit én eddig a 2013-as év legnagyobb durranásának tartok. Mondjuk az tény, hogy idén nem nehéz durrantani, mivel a többi általam szeretett előadó, együttes nem nagyon virított. A JAM Project: Yume Sketch kislemeze volt talán eddig a legnagyobb, de az is csak úgy, hogy gyenge év volt eddig. Szerencsére a Revival! helyére tette a dolgokat, nagyon remélem, hogy megmozdul végre valami. De most nem a 2013-as évről szól ez a post, hanem Yonekura Chihiro 6. stúdióalbumáról.

Mivel a Kaleido Star rántott be 2006. augusztusában az animék világába, így Yonekura Chihiro volt az első, akiről egyáltalán hallottam, mint japán előadó. A Yakusoku no Basho he bizony a mai napig nagy kedvenc, csak aztán ahogy sikerült megszerezni az albumait, és egyre másra hallgattam őket, be kellett látnom, hogy az énekesnő nem a változatosságáról híres. Nem is hallgattam őt egy jódarabig, majd hosszas szünet után a "jam" album volt az, ami visszazavart az énekesnőhöz. Úgy vagyok ezzel az albummal, hogy ha egy stílust is művel az énekesnő (ez az oldottan vidám, tegyünk meg mindent a boldogságunkért, stb., írtam erről nemrég), akkor itt hozza ki magából a legtöbbet, mert itt van változatosság, és szinte minden egyes dala zseniális. A kép egyébként az album borítója, megpróbáltam valami összefüggést keresni az üvegház és az album címe között, ennyi tellett tőlem. ^^' Lássuk a dalokat egyesével.

1. Dolphin Song: Már a legelső dal is érezteti, hogy az énekesnő valami nagyot készül alkotni. Becsukod a szemed, ellazít. Ütemes, gyönyörű szép szám, jó érzés hallani, hogy Yonekura Chihiro harmóniában van saját magával, ugyanis így csak az képes énekelni, akiben megvan a lelki béke. 10/10
2. Butterfly Kiss: A RAVE MASTER anime opening dala Chihi harmadik legsikeresebb kislemeze. A siker pedig jár neki, ugyanis nagyon jó dal. Ezelőtt talán soha nem énekelt ennyire élettel telien, még szexiség is van az énekben, melyet a fantasztikus zene csak még jobbá tesz. 9,5/10
3. Hidamari wo Tsurete: Ez a nyugalom, ami ebből a dalból árad, azt szavakba nem lehet önteni, mennyire jó érzés, ahogy átadja az énekesnő. A második refrén utáni zene pedig szinte elringatja a szívet. A hangulatához képest kicsit erős a refrén, de a többi része teljesen rendben van. 9/10
4. Amai Amai Doku: Furcsamód, annyira nem megy Chihi-nek ez a sokat sejtető, már-már buja hangvételű ének, amivel zárja a dalt, az egy kicsit el lett rontva, de amúgy kellemes szerzemény. Mondjuk ez az "édes" hangvétel az egész dalt végigkíséri. 9/10
5. Kohaku no Yurikago: Egy nagyon érdekes dal, az elején hallható csendes zenéből felrémlő erőteljes hang egyfajta kellemes feszültséget idéz elő, és az ének is ezt a vonalat követi. A refrén erőteljessége meg vegyük úgy, hogy követelmény, de amúgy rendben van, mert végig ugyanazt a jó érzést érezteti. 9/10
6. Hama no Mary: Ki az ágyból, a székből, Mary tengerpartján kötelező a tánc! Ez volt az első olyan dal, amire az album első végighallgatásakor komolyan felfigyeltem, de nem is lehet nem figyelni rá, annyira erőteljes. Ha valaki laposnak érezné az eddigi dalokat, azokat ez a nóta biztosra felrázza. 9,5/10
7. Lens Goshino Sora no Shita de: Az eddigi dalokhoz képest kis visszaesés, de nem vészes. Annyira nem marad meg bennem, csak a refrének utáni zene, az annyira csodálatosan szép, nyugtató, mint egy altató, gyerekdal zenéje. Eddig ez a legtipikusabb Yonekura Chihiro dal, de szerencsére a jobbak közül való. 8,5/10
8. It's a beautiful day: Szintén kicsit lejjebb adott az igényekből, de az album összessége felhúzza a dalt. Ezért van az, hogy ha egy dalt korábban kislemezről megismertünk, az albumon teljesen más hatást ad, mert a többi dal közege is meghatározza az adott nótát. Egy rosszabb albumon csak legyintettem volna, hogy olyan, mint a többi, de itt nagyon jónak hangzik, már csak azért is, mert ha valaki albumokat hallgat, akkor akaratlanul is megszeret olyan dalokat, amik esetleg nem emelik a minőséget. Ugyanis ez az a fajta gondtalan dal, amitől régen a falat kapartam, hogy már túl sok ez Chihi-től, de ezen az albumon ez lazán belefér. 8/10
9. Little Soldier (album version): Általában nem sokban szokott különbözni az eredeti, kislemezen hallható verziótól egy albumra is felkerült dal, legfeljebb egy-két utólag jött ötlettel csinosítják. Itt sem hallani olyan nagy változást. A dal egyébként a Jikkyou Powerful Pro Baseball 8 anime openingje. Úgy nem olyan nagy szám, de bőséggel megfér az albumon, ez konkrétan emeli a vidámságával az egész korong hangulatát. 8,5/10
10. Lilac no Hanataba wo: Mert nem lehet minden egyes dal tökéletes. Na ez is tipikusan az a fajta Chihi-féle ballada, amiből már túl sok volt, és ez a dal úgy sem hat meg, hogy ezen a lemezen van. Olyan kellemes, meg jó hallgatni, de nem sokat mond. 6/10
11. "Ai no Uta" (album version): Maga a dal nem sokban különbözik az eredetitől, sokkal inkább abban, hogy a végén nincs vége, hanem kb. egy perces szünet után jön egy nagyon kellemes ballada, melyről csak többedik meghallgatás után esett le nekem, hogy ez a Hidamari wo Tsurete egy újabb változata. Csodálatosan, szinte könnyfakasztóan szép, ilyenből kellene sok száz és ezer az énekesnőtől. De a dal főrésze is egészen jó, de a lezárás teszi nagyon széppé az egészet. 9/10

Na, hát ennyi volt. Fontosnak tartottam, hogy írjak az egyik kedvenc albumomról, hogy ezzel is ismertebbé tegyem. Ha nagyon professzionálisan akarom szemlélni a dolgokat, akkor azt mondanám, hogy az a nem is annyira kicsi szakadék választja el Okui Masami zsenialitásától, hogy őneki az albumai konkrét történetet mesélnek annyira egybe vannak a dalok, míg ez Yonekura Chihiróról nem mondható el. De ha minden albuma ilyen lenne, akkor egy nagyon jó énekesnőnek tartanám.

37/40

5 éve a Jpop bűvöletében

Hogy telik az idő, azért furcsa, hogy már 5 éve hallgatok japán zenét. Eleinte nem kizárólagosan, az csak nemrég alakult ki. De emlékeim szerintem 2006. júliusának végén, 2006. augusztusának elején hallgattam először japán zenét. Ekkortájt kezdtem el érdeklődni az animék iránt, emlékszem, a Kaleido Star 11. része volt a legelső rész, amit láttam. Akkor annyira nem fogott meg, de jó volt nézni, ezért mindig néztem az RTL Klubban, aztán egyre jobban megszerettem. Az első dalt az egyik barátom küldte át MSN-en, ez épp a Kaleido Star egyik openingje volt, a Tattoo Kiss. Amikor akkor meghallgattam, valahogy megtetszett. De aztán, ahogy átjött a másik KS dal, a Yakusoku no Basho he, na ez már egy sokkal kellemesebb dal volt, valamiért világhíresnek gondoltam. De mint mára kiderült, sajnos Yonekura Chihiro nem vált világsztárrá. Ekkoriban sok Kaleido Star dalt ismertem meg, én magam is leszedtem, és megszerettem őket.

Ez volt az első komolyabb vonzódásom a japán zene iránt. A következő nagy hatás (egyben az egyik legnagyobb) Hayashibara Megumi által ért. Először a brave heart dal volt, ezt először egy helyes, vidám dalnak gondoltam, szerettem hallgatni. De ez épp elég volt ahhoz, hogy rákeressek egy néhány dalára. Bár a Slayers animét még nem láttam, de már többször hallottam róla, így azok openingjeit, és endingjeit szedtem le, meg egy néhányat. Ekkor ért az első "sokkhatás" az olyan dalok következtében, mint például, a Give a reason, vagy a Northern lights, vagy a Reflection. Nem akartam hinni a fülemnek, nagy hatást keltett bennem. Ekkor kerültem abba a bűvkörbe, hogy Japán az ideális világ, ahol minden tökéletes, ahol csak pozitív gondolkodású emberek vannak. Persze ma már azt is tudom, hogy ez nincs így. De akkor egy nagyon szép álomvilágba kerültem, ami akkor nagyon szép volt, és talán lehet, hogy jobb lett volna ki sem jönni belőle?

Persze soha nem voltam az a sikító rajongó. 2006. őszi AnimeCon volt az első, akkor még minden más volt, és bár ekkor is kezdtek terjedni a különböző animék iránti esztelen rajongások. Ekkor még elég sokat voltam az AMV-knél, a nagyteremben, már ekkor is voltak sikítozások, de emlékeim szerint elsősorban nem a Naruto miatt volt, hanem a Gravitation, és az egyéb Shuonen ai, animék alatt. És a korosztály is jobban szétszóródott, sokkal többen voltak idősebbek is. A karaoke meg már ekkor is érdekelt, mivel ekkor már nagyon szerettem a japán zenét. Szerintem ekkor még nem ismertem annyira Okui Masamit, azt biztosan nem tudtam, hogy az r.o.r/s tagja volt. Őt egyébként a Slayers openinggel, a Get alonggal ismertem meg, már akkor felfigyeltem a japán mércével nézve nem éppen szokványos hangjára. Viszont a dalaira csak később kerestem rá, és akkor nagyon nem is hallgattam őket, mert valamiért a nyomasztóbb, negatívabb hangulatú dalaira bukkantam rá: spirit of the globe, Taiyou no Hana, Megami ni Naritai ~for a yours~, bár volt egy pár pozitívabb szám, amit találtam tőle: Rinbu-revolution, TRUST, Never die, Sora ni Kakeru Hashi. Végülis Hayashibara Megumi és Okui Masami volt az a kettős, melyek a legnagyobb szerepet játszottak a Jpop életemben, iszonyú nagy hatást gyakoroltak rám. Persze, más zenékre is nyitottam, de azok valamiért nem voltak rám olyan nagy hatással, talán Yonekura Chihiro az egyedüli rajtuk kívül...

A 2008-as év volt még nagyobb számomra, mert akkor sikerült megtalálni a r.o.r/s egyetlen albumát, akkoriban nagyon sokat hallgattam, annak ellenére, hogy nem nagyon rajongok a dance zenéért. Okui Masami albumait már korábban megtaláltam, de akkoriban valamiért még nem hallgattam azokat komolyabban, mert túl sok volt egyszerre. Viszont Megumi Hayashibara albumok valamiért nem akartak előkerülni. Nagyon kerestem őket, nagyon kíváncsi voltam az összes dalára. 2008 őszén nagy nehezen rátaláltam. Nagyon örültem neki, akkoriban csak azokat hallgattam. Sokáig a WHATEVER albuma volt a kedvencem, nagyon meg voltam lepve, hogy annak ellenére, hogy 2. album, mennyire jó lett. Nem sokkal ezután szerettem meg a SpHERE albumot, az a mai napig nagy kedvenc.

Ezután nem kellett sokat várni arra, hogy felfedezzem, hogy eBay-en lehet vásárolni esetenként jó áron eredeti japán CD-ket. Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor 2008. decemberében először kezembe vehettem az eredeti Okui Masami: Gyuu és V-sit. albumait. Hatalmas volt, soha nem hittem volna, hogy eredeti CD-ről hallgathatom a dalait. 2009 elején ismertem meg az egyik legnagyobb Hayashibara Megumi rajongói oldalt, az Ashita Smile-t. Erre az oldalra mindig ki volt írva, hogy mely dalok voltak azok, melyeket Megumi lejátszott a két rádió műsorában, a Tokyo Boogie Night-ban, és a Heartful Station-ben. Innen ismertem meg két együttest, az angelát, és az ALI PROJECT-et. Mindkét együttesnek fel volt tüntetve a legújabb dala, A Spiral és a Jigoku no Mon, ezekre kíváncsi voltam, mind a kettő bejött, bár komolyabban csak később ismerkedtem meg velük.

Az Animelo Summer Live hatására. Azt már régóta ismerem, de eleinte csak Okui Masami előadásait néztem meg. Aztán a 2009-es Animelo Summer Live volt az első, amit végignéztem, akkor kezdtem el nagyon sokak felé érdeklődni: angela, ALI PROJECT, Ohmi Tomoe, Suara, Chihara Minori, Mizuki Nana, stb. Magyarán ekkoriban kezdett el  a zenei érdeklődésem jelentősen Japánon belül tágulni. 2009. augusztus 22-ei nap volt szintén nagyon fontos volt számomra, a karaoke miatt. Ahogy egyre többet voltam ott, és figyeltem mások előadását, megismertem egyre több dalt, ez is hozzájárult ahhoz, hogy kitáguljon a zenei érdeklődésem. De valamiért Okui Masamit senki nem tudta túlszárnyalni bennem. Egy nappal ezelőtt jelent meg Okui Masami: Self Satisfaction album, mely igaz, hogy elsősorban az akkor megélt érzelmek miatt, de nagyon jelentős album számomra. Nem kevésbé az ugyanekkor megjelent Okui Masami feat. May'n: Miracle Upper WL single. TO DIE FOR ×××, ezen dal által éreztem meg milyen érzés meghalni valakiért, Okui Masami eddig sem volt utolsó, ha igazi szerelmes dalt kellett írnia a saját stílusában, de akkor ez mindent túlszárnyalt.

A 2010-es év akkora váltást nem hozott számomra, ebben az évben kezdtem el az adarnának kfn fájlokat csinálni, valamint ekkor használtam komolyan a JpopSukit. Két albumot tudok mondani, ami ekkor nagy hatással volt rám: ALI PROJECT: Psychedelic Insanity és Suara: Yumeji.

Idén, 2011-ben kezdtem el komolyabban ismerkedni a JAM Projecttel, de valamiért nem akar eszembe jutni, hogy hol hallottam róluk először, hogy hol találkoztam velük, lehet, hogy még jó régen Okui Masami által, de már tényleg nem emlékszem. A lényeg, hogy tavaly év végén megjelent a nagy válogatásalbumuk, a 10th Anniversary Complete Box, mely 8 CD-t, és 4 DVD-t tartalmazott. Kicsit megkésve, de kitették letöltésre, és ennek hatására csak nemrég kezdtem el velük komolyan megismerkedni, de nem hittem volna, hogy ennyire be fognak jönni! Valami eszméletlen, hogy amit csinálnak, az ennyire jó legyen, ekkora tűz nem sok emberben van, és az még kevesebb emberre jellemző, hogy azt így, ilyen hitelesen adják át, hogy a hallgató szinte beleborzong a dalaikba.

Hát, nagyjából ennyi volt nekem az elő 5 év. Azt nem tudom, hogy érhet-e még valami nagy hatás, de ennyi történet nekem azért épp elég ahhoz, hogy az anison zene az életem része legyen, és szinte biztos vagyok, hogy mindig lesz helye, nem lesz az a zene világszerte, mely kiölheti az életemből.

Animefarsang

Most esik le, hogy még nem írtam az Animefarsangról, pedig jelen voltam. Február 13-án volt, egy számomra lelkileg viharos hétvége után jól esett levezetni a feszültséget. Még itthon összekészülődtem, megcsináltam mindent, amikor elindultam. Szerencsére nincs messze a helyszín, így gyorsan odaértem, kíváncsi voltam a karaoke részlegre. Nagyon nem volt hangulatom most énekelni, de azért felírtam magam. Final Approach 2: 1st Priority Portable - Starting Over. Okui Masami, ahogy tőlem illik. De végül nem mentem ki. Nem is voltam ott, amikor sorra kerültem volna, inkább az emeleten néztem az Activityt. Játszottam volna, ha lett volna rá lehetőség, viszont a zenekvízben már részt vettem. Mac vezette, és bagszival voltam egy csoportban. Ha jól emlékszem azért, mert nem volt elég toll, így ő nem tudott volna külön játszani. Nekem eléggé furcsa volt, hogy csak 5 másodperces blokkok voltak a zenéből, még ha háromszor is volt játszva, szerintem az 5 mp csak arra elég, hogy valami derengjen. Többször voltam így, hogy ismerős volt a dallam, de az istennek se akart eszembe jutni. De mint kiderült a megoldásból, igazából nem is ismerem azt a zenét, biztos valami másik anime zenéjére hasonlított. De, hogy az 5 mp mennyire nem volt elég, arra bizonyíték, hogy a számomra legismertebb dalt a 15-ből is csak nehezen ismertem fel. Kaleido Star: Tattoo Kiss (r.o.r/s) De akkor minden infót papírra vetettem. :D De azért is volt nehezen felismerhető, mert az egyik legjelentéktelenebb 5 másodpercet sikerült Mac-nek kinyesnie a dalból, mely dallamrészletet száz másik dalhoz is simán be lehetett volna illeszteni. Csak a gépies "Tattoo Kiss" hangzás mondta meg a megoldást, de ha nem jövök rá, szerintem a fejemet vertem volna a falba, hogy egy számomra alapművet nem felimerni bűn. Amikor vége lett, akkor már nem volt több esemény az emeleten, így lementünk, így bagszival a karaoke terem hátsó soraiban figyeltük az eseményeket.

Árus volt egy kevés, a tombolára beneveztem. Elég érdekes volt, ugyanis 11 tárgy (vagy 10?) volt, és mindegyik ki volt állítva, beszámozva. Abban reménykedtek, hogy így talán népszerűbb lesz a tombola, ha látják, hogy miket lehet nyerni. Az ötlet nagyon jó, de csak a 4-es számmal ellátott Ranma 1/2 figurát tartottam említésre méltónak, úgyhogy a 4-esbe dobtam be a számomat. Piros 10-es. Természetesen nem ez nyert. De az a poén, hogy bagszi 5 tombolát vett, és mindegyiket a Ranmásba tette bele, és még neki sem sikerült. Eredményhirdetések és tombolahúzás után a Yamada családot lehetett megnézni. Érdekfeszítőnek tűnt, de nem akartam már maradni, de mindenképp meg fogom nézni.

Öszességében jó volt, ingyenes volt, így nem is lehetett bánni, ha rossz lett volna. De remélem, a MAT még sok ilyen jó rendezvénnyel lát el minket. Nagyon jó volt a tárlatvezetés és kiállítás, a farsanggal méltóképp búcsúztatták azt.

Chihiro Yonekura

Régóta nem hallgattam Chihiro Yonekurát, ma törtem meg a hosszú csendet. Ha egy mondatban jellemeznem kéne az énekesnői mivoltát, akkor azt mondanám, hogy az anison ipar egyik legmostohábban kezelt énekesnője. Ugyanis nagyon sok dala van elsősorban stúdióalbumokon, melyek nem neki valók, legalábbis szerintem. Nekem nem jönnek be a balladái, viszont van egy csomó más dala, ami egyszeráen fantasztikus! Itt egy néhány:

• Arashi no Naka de Kagayaite
• 10 YEARS AFTER
• WILL
• Crimson of Butterfly
• Butterfly Kiss
• Yakusoku no Basho he
• Lion no Tsubasa

Megumi Hayashibara után ő volt a második énekesnő, akit 2006. szeptemberében megismertem, amikor kapcsolatba kerültem a japán zenével. A Kaleido Star opening volt az a dal, na mondom magamban, ha ilyen jó dala van, biztos sok rajongója lehet. De döbbtenten olvastam a neten a 2006-os Fairwings albumról kritikákat, hogy soha többet nem töltenek le Chihiro Yonekura dalokat, valaki azt írta, hogy ez volt az utolsó album, amit megvett, mert unja az egyhangú dalokat. Hát igen... Nem véletlen váltott Okui Masami is stílust időben, sajnos az az általános tapasztalat, hogy aki egy stílust művel, az egy idő után kifullad, akármennyire is volt fantasztikus az elején, azt hiszem, erre mindnyájan tudunk példát mondani, ha szétnézünk a világ nagyszerű együttesei között. Chihiro Yonekura is kifulladt. Az legutolsó kislemeze, a Lion no Tsubasa 2007. március 16-án jelent meg, de csak a 166. helyet érte el az Oricon charton. Pedig ez a dal még kifejezetten jó! De ezután már csak albumokat jelentet meg évente egyszer. Idén még nem jelentett meg albumot, még nincs hír arról, hogy a King Records-zal lenne valami szerződés az új albumról. Az 2009-es Departure album még viszonylag tűrhető lett.

Pedig volt idő, amikor a legnépszerűbb anison énekesnők közé sorolták. Már az is szép eredmény, hogy a debütáló Arashi no Naka de Kagayaite kislemez, mely 1996. január 24-én jelent meg, a 38. helyet érte el az Oricon charton, és 8 hétig szerepelt rajta, és több, mint 60.000 példány kelt el belőle. Pedig a népszerűséghez az is hozzájárult, hogy a kislemezen szereplő két dal egy Gundam OVA openingje és endingje lett. Még egy kislemez lett ennél népszerűbb, a WILL, mely 1999. augusztus 25-én jelent meg, és a 18. helyet érte el az Oricon charton, 10 hétig szerepelt rajta, és körülbelül 70.000 példányt értékesítettek belőle. Pontos számadat egyik kislemezből sem ismert. Jó számokat végül is folyamatosan készített, de egyre ritkábbak lettek ezek. Hogy miért lett az, hogy szinte mindig csak pozitív életérzésekről énekelt, szinte ugyanúgy, azt nem tudom, de súlyos ára lett.

Yonekura Chihiro különben 1972. augusztus 19-én született Yokohamában. Gyerekkori vágya volt, hogy énekesnő legyen, erre tudatosan készült. 1995-ben több lemezkiadó céghez is kopogtatott a demókazettájával, végül a King Records leszerződtette. Szakmailag mindig is elismert volt, több énekessel is jó kapcsolatot ápol, például Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy Suara.

Sajnálatos, hogy így alakult az énekesnői sorsa, mert sokkal több van benne, mint amennyit kihoz magából, és ez érződik is erősen azokban a dalokban, amik nagyon jók lettek.

Girls Dead Monster az Animelo Summer Live-on

Egy jó és egy rossz hír az Animelo Summer Live 2010 kapcsán. Jó hír, hogy minden évben fellépnek új előadók a rendezvényen, örömmel vettem, hogy az egyik újonc a Girls Dead Monster lesz! ^_^ Nem kellett nekik sok az ismerettséghez, elég volt az Angel Beats! anime, és már ott vannak az Oricon chart top 10-ében. És hogy mennyire megérdemlik a sikert azt kellőképp alátámasztja az igényes, fantasztikusan megkomponált zene, és az énekesnő hihetetlen tehetsége. Idén debütált, de valami fantasztikusan énekel! Nagyon jól bánik a hangjával, hatalmas érzéseket tud beleadni a dalokba. Üde színfoltja az anison zenének.

Én őket az egyik AnimeStarsos újságíró, Adrienn által ismertem meg. Beszéltük, hogy az anison énekesek nem érnek el olyan jó helyezéseket. Majd ekkor mutatott rá az Oricon chartra, hogy most látott egy "Girls Dead Monster" nevű együttest a Top 10-ben, és kérdezte, hogy ők nem anison zenét játszanak? Meglepve tapasztaltam, hogy tényleg. Lám, nemcsak Mizuki Nanának, Chihara Minorinak és Hayashibara Meguminak jár az első 10 hely. ^^ Ekkor még annyira nem foglalkoztam velük, majd később Leea beszélt róluk, hogy az énekesnő valami ritka tehetséges. Na ekkor megszereztem a "Crow Song" nevű kislemezüket, és teljesen el voltam ájulva. O_O Ez tényleg nem semmi. Nagyon tud ez az énekesnő. Ma jutottam el odáig, hogy a később megjelent kiadványaikat is leszedjem. Nem volt kevés, hisz 3 hónap alatt 3 kislemez és 2 album látott napvilágot tőlük. A két album nem véletlen, ugyanis egyik kislemezen sem szerepeltek a dalok instrumental verziói. És amikor megjelent az első album, rá négy hétre jött a következő, mely az albumon hallható daok instrumental verzióit tartalmazza. Jó hír azoknak, akik Angel Beats! kfn-t akarnak csinálni. ^^ Meg azoknak is, akik szeretnek off vocal version dalokat hallgatni, ez vagyok én.

Az, hogy csak az Angel Beats! anime erejéig tart-e az együttes, nem tudni, de mindenképp ígéretes, hogy az "Little Braver" 2 napig 1. helyen állt az Oricon charton! És azon a héten a 2. helyen nyitott a kislemez. Aztán a végén kiderül, hogy csak egy anime erejéig összeállt csapatról beszélek most, mint például az r.o.r/s (Kaleido Star) vagy a DoCo (Ranma 1/2).

Mindenesetre remélem, hogy az Animelo Summer Live-on látható lesz, hogy kik énekelnek, mert eddig egy album és kislemez borítón sem voltak láthatók, és nem szeretném, ha Hatsune Miku alapon csak kivetítőn láthatnánk az anime szereplőit.

A rossz hír az Animelo Summer Live kapcsán, hogy Suara nem lép fel idén! T_T Mondjuk lehet, hogy azért nem, mert a tavalyi ASL óta csak egy kislemez jelent tőle, az "Akai Ito". És hogy nem lép fel itt sem... Azt nem gondolom, hogy feladta a karrierjét, egyszerűen csak szünetet tart. Úgy tudom, hogy tavaly házasodott össze a férjével, és lehet, hogy most a magánéletére akar szentelni egy hosszabb időt. Végülis érthető.

r.o.r/s

Ha két nagy anison énekesnő barátságot köt egymással, akkor örülhetünk, hogy nincs rivalizálás. De mit várhatunk tőlük, ha együttest alapítanak? Mindennél minőségibb dalokat, albumokat? Teljesen logikus a következtetés, ha nem szólna bele az a tény, hogy sztárcsináló producerek karolták fel Chihiro Yonekurát és Masami Okuit, hogy alapítsanak egy együttest, hátha sikeresek lesznek, ha követik a divatot öltözködésileg és zeneileg. Az alapötlet egyáltalán nem rossz. Nemcsak azért őket ketten vonták össze, mert nagy barátok, hanem mert külsőleg és hangilag hasonlítanak egymásra. Külsőleg szinte bárkit egyfomává tehetünk, de hogy ki volt az a botfülű, aki azt mondta róluk, hogy szinte egyforma a hangjuk, azt nem tudom, de én nagyon jól meg tudom különböztetni őket. Masami Okuinak annyira jellegzetes hangja van, hogy senkiével össze nem téveszthető.

De térjünk vissza az együttesre. 2003-at írunk. Nagyban készülnek a közös produkcióra. Az együttes neve egyébként egy rövidítés: reflection of renaissance/sounds. Még nyáron debütálnak egy TV-műsor betétdalaként. Annak neve DRIVE GO!GO! a dal címe pedig CRY-MAX. Már ekkor tudható volt, hogy milyen zenét fognak csinálni közösen. Magával az elektropop zenével nincs gond, mert ezt is lehet igényesen művelni, de a szöveg nagyon bugyuta. Ennyiből áll a dal refrénje:

Cry for me now, cry for me now, motto!
Try fallin' love, try fallin' love with me.
Cry for me now, cry for me now, zutto!
Try fallin' love, try fallin' love, wow wow!

Úgyhogy én sem a szöveg miatt szeretem az együttest. Az egész diszkográfiájuk két kislemezből és egy albumból áll:

• Candy Lie (single, 2003. augusztus 27.)
• Tattoo Kiss (single, 2003. október 22.)
• dazzle (album, 2003. december 26.)

Egyik sem lett igazán sikeres. A dazzle album csak a 106. helyet érte el az Oricon heti album eladási listán, és három hétig volt listán. Úgyhogy hiába volt jó gondolat a siker-elméletről, nem jött be. Pedig a dalokkal isten igazából nincs baj. A szövegek olyanok amilyenek, de a zene nem rossz. Semmi művészi értéke nincs, de arra nagyszerű, hogy ellazuljunk, meg személyes tapasztalat, hogy könnyebb a házimunka a dalok hallgatása közben. Úgyhogy ajánlom az albumukat, csak ne várjunk nagy értéket.

Persze az nem biztos, hogy csak azért váltak szét, mert nem voltak sikeresek. Van egy másik sokkal logikusabb ok. Ugyanis egyik énekesnőnek sem profilja ez a fajta disco-elektropop zene, és úgy döntöttek, hogy bár nagyon jó volt a közös munka, hisz mégiscsak barátok, de ezt a zenét nem tudnák hosszútávon csinálni. Chihiro Yonekura ugyan megmaradt a hagyományos anison zenénél, de Masami Okui már erőteljesen rockba váltott át, az ekkoriban megjelent ReBirth albumát döntően a progresszív rock jellemzi. Tehát lehet, hogy a stílus-beli távolodás miatt váltak el közös útjaik. Valódi okot nem tudni, csak legendák terjengenek. Lehet, hogy csak ennyire szólt a közös szerződésük, és eszükbe nem jutott meghosszabbítani.

Hogy ismerős a Tattoo Kiss cím? Nem csoda, az a nálunk is vetített Kaleido Star anime harmadik openingje. Aki esetleg nem emlékezne a zenére, azok itt megnézhetik:

r.o.r/s

Furcsán hangzik együttes névnek? Pedig van ilyen. Illetve már csak volt. Az r.o.r/s (Reflection of Renaissance/Sounds rövidítése) egy duó volt, melyet Chihiro Yonekura és Masami Okui alkotott. Hogy kinek a fejéből pattant ki ez a formáció, és miért, azt nem tudom, úgy rémlik, mintha olyat olvastam volna, hogy a két énekesnő külsőre és hangilag hasonlít egymásra. Elég érdekes füle lehetett, annak aki ezt kitalálta, mert én jól meg tudom különböztetni őket. Egyébként én sokáig magyarosan "eróerperes"-nek mondtam ki az együttes nevét, de Okui Masami az @Tunes. TV műsorában rántotta le a leplet, miszerint "rorüszü"-nek kell ejteni. A CRY-MAX dallal futottak be, mely egy TV műsor betétdala volt, de igazán ismertté a Kaleido Star 3. openingje és endingje tette őket. Tattoo Kiss. Így már beugrik? Igen, ők azok. Hát igen, aki igényes zenét keres, az ne ennél a formációnál kutasson. De nem is értem, hogy miért ezt a dance-disco stílust erőltették rájuk, amikor egyikükre sem jellemző ez a stílus. Végülis 2 kislemez, és 1 album után feloszlott a duó. Megvan az egy album (nem eredetiben), és valami elképesztő, hogy mit műveltek velük. Én már abban is kételkedem, hogy valóban ők énekelnek az albumon, mert annyira egyformára varázsolták a hangjukat, hogy képtelen vagyok kihallani, hogy éppen melyik énekel. Nem tudom, mi a háttere annak, hogy létrehozták ebben a formában a duettet, de sajnos sikert nem értek el, ugyanis az albumuk, a dazzle csak a 106. helyet érte el az Oricon heti album listán. Mindazonáltal tetszik a borítója:

Most is épp ezt az albumot hallgatom. Így tetszik, de ha igényes zenét keresek, akkor nyilván mát hallgatok. Egyébként készült a Kaleido Star 3. openingjéből PV, itt sem nagyon tudnám megmondani, hogy melyik melyik.

Szerintem többet nem nagyon fogunk hallani erről a formációról, és nem hiszem, hogy azért oszlottak fel, mert az albumuk nem lett sikeres, hanem mert nem ez a disco stílus távol áll mindkettejüktől. Sajnos már megszűnt az a rajongói oldal, ahol mind 12 dal szövege fent volt angol fordítással, szerintem ők is érezték, hogy ez nem nekik való, valami hihetetlen bugyuták. ^^' Mindazonáltal nagyon jó barátai egymásnak, hiszen mind a ketten ugyanonnan indultak el, és a zenéjük is hasonló (volt).

De érdemes megnézni az @Tunes. 23. adását, ahol Chihiro Yonekura volt a vendég, és beszélgetnek erről az r.o.r/s-ről is.

Újévi kirándulás

A mai napon Birginghamben voltunk egy vándorcirkusz előadását néztük meg. Na itt nem ilyen állatos számokra kell gondolni, hanem komoly artisták sok éves kemény munkájának gyümölcsét aratják le egy-egy ilyen előadáson. Bár a mai nap tanulsága: Január elsején senki ne menjen cirkuszba. Hát Istenem, látszott egy pár artistán, hogy még egy kicsit a szilveszteri hangulat hatása alatt voltak. Voltak hibák, de inkább hibázzanak, minthogy megsérüljenek. De az egyik szerintem részeg is volt. Hozott valami pezsgős üveget (remélhetőleg víz volt benne) és leöntött szinte mindenkit, aki az első sorban volt... Volt valaki, aki be is fogta a pezsgős üveget, hogy ne tudjon ráönteni, erre az artista mit csinál? Feláll a rámpára, hogy a néző ne tudja lefogni, és leönti... A bunkóság netovábbja, komolyan mondom. Emberek kiöltöznek, lehet, hogy nem is olcsó ruhában vannak, erre valaki fogja, és leönti őket? Nem hiszem, hogy ez a szórakoztatásnak az egyik fajtája lenne, vagy ha igen, akkor többet sem megyek oda. Bár szerintem akik látták azt a műveletet, hasonló véleményen vannak. Ez a srác egyébként egy négyes artista csoport tagja volt, akik sokat hibáztak, látszott is az arcukon, hogy ezt nem egészen így tervezték... Mert szokott lenni ilyen cirkuszokban, hogy program részeként szándékosan hibázik az artista, hogy megijessze a közönséget, de itt látszott, hogy ezek a hibák nem voltak betervezve. Különben is egy artistának, ha másnap előadása van, különösen veszélyes ennyit inni, hisz sokszor életveszélyes mutatványokat adnak elő, elég egy fatális hiba, és a nézők szeme láttára töri össze magát. Meg volt három lány is külön. És elhiszem róluk, hogy tehetségesek, de amikor meg kellett tartaniuk egymást különböző pózokban úgy inogott az alsó lány lába, hogy komolyan azt hittem, hogy el fog esni. De a többiek úgy tűnik szolidan ünnepeltek, mert fenomenálisak voltak. Komolyan egész végig a Kaleido Star anime járt a fejemben, többször eszembe jutott az a jelenet, amikor Sora visszaemlékszik a saját gyerekkorára, amikor először látta a Kaleido társulatot, és hogy nézte őket. Érthető is. Ebbe rengeteg sok látványosság van, eleve már az artisták mozgáskultúrája azért nem semmi. Hihetetlen jók voltak, és az embernek tényleg olyan érzése van, hogy köztük akar lenni. Egyébként nem ez az első ilyen cirkuszos élményem. 2005-ben voltam először Angliában, akkor a nővérem egy cirkusznál dolgozott, ennek köszönhetően ingyen nézhettem meg egy előadást, ez tényleg leírhatatlan élmény. És itt volt egy betervezett hiba. A végén a kötélen biciklizett valaki, és úgy csinált, mintha elesne, és az utolsó pillanatban belekapaszkodik a kötélbe. Hát az az élmény... Meg látni a többieket, mind a szívükhöz kapnak, hogy csak nehogy leessen. Sokáig azt hittem, hogy véletlen hibázott, mert annyira élethűen csinálta. Csak utólag mondta a nővérem, hogy a program része az. Nagyon jók ezek az artistás cirkuszok!

2008. őszi AnimeCon - Tervek lefújva

Jó rendezvény az animecon. Látszik, hogy a MAT (Magyar Anime Társaság) mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető legszínvonalasabb programokkal lássa el az animefanokat. A jegyárak meg szinte ajándékba vannak, ahhoz képest, hogy 1.7 millió forint kibérelni a Petőfi Csarnokot, és kb. 800 000 forint bevételük lett a rendezvényből. De ez a pénz is jó helyre megy. Az én első animeconos megjelenésem 2006. október 7-én volt, tehát a 2006. őszi animecon. Fantasztikus élmény volt! Aztán jött a 2007. tavaszi, majd az őszi, és ennyi. A mostani, 2008. tavaszira nem mentem el. Több okból is, de erről egy kicsit később.

Volt tervem a 2008. őszi animeconra, méghozzá, hogy részt veszek a Cosplay versenyen, és beöltözök Linknek! Első pillanatokban nagyon lelkes voltam, már megbeszéltem bagszival és Évával, hogy milyen ruhám lesz. Mondtam, hogy a Twilight Princesses Linket szeretném megtestesíteni. Tudom, hogy ruházatilag az a legnehezebb, de szerintem abból lehet a legtöbbet a kihozni. Aztán, ahogy kijózanodtam a lelkesedésből, úgy jöttek az ellenérvek magamban a Cosplay verseny ellen. És itt jön az, hogy miért nem mentem a 2008. tavaszi animeconra:

1. Túl sok a Naruto fan, és marhára idegesítőek. Amikor a nagyteremben egy-egy AMV alatt felvillan egy-egy Naruto jelenet, és egyből felsikongatnak. Borzalmas... De az egész sikongatás nagyon ellenszenves dolog számomra. Én, amikor a kedvenc animémből, a Kaleido Starból láttam AMV-t, akkor eszembe nem jutott sikongatni, meg üvölteni. Csendben, csodálattal néztem, hogy milyen jó jeleneteket vágott ki az AMV készítő a kedvenc animémből.
2. A helyszín. A Petőfi Csarnokot már rég kinőtte a rendezvény. úú, a 2007. őszin nem bírtam bent maradni, mert annyira nem volt levegő, hogy kishíján rosszul lettem. Na akkor határoztam el magamban, hogy ez volt nekem az utolsó animecon, és hát tartottam magam.
3. Cosplay színvonala. Bár a ruhák egyre jobbak, de a performance részleg még mindig siralmas. Sokszor maga a néző érzi magát kellemetlenül. Bagszi mesélte, hogy az egész előadás abból állt, hogy énekeltek, meg marháskodtak. Hát köszönöm szépen, ilyen emberek között nem kívánok fellépni.
4. Bár megkérdeztem a Cosplayest, hogy beöltözhetek-e Linknek, és igen volt a válasz, de idővel ráébredtem, hogy a sok Narutard nem fogadná úgy, egy Link jelenlétét, ahogy azt megérdemelné (ha esetleg beképzeltnek hangzott, nem magamra gondoltam, hanem magára, Linkre).
5. Évának is rengeteg dolga van az őszi animecon kapcsán, hisz ő is készül a Cosplay versenyre, sőt AMV-t is készít. És mivel már nem akartam, ezért mondtam is neki, hogy ne fáradjon az én ruhámmal, neki elég problémája van.
6. A végére már elvesztettem az akaratomat és a motivációmat. Enélkül az egész nem ér semmit.

Szóval nem... És elhatároztam magamban, hogy addig, amíg nem váltanak helyszínt, addig, nem veszek részt az animeconon. Nagyon jó programok vannak, de amíg ilyen zsúfolt a Petőfi Csarnok, sőt több százan még így sem tudnak bejutni a Pecsába, addig én nem megyek be. Én inkább sokkal többet fizetek a jegyért, de biztos kényelmes hely.

Anime Fan's Meeting

Nem volt rossz. Nyilván nem egy animecon-kaliberű rendezvény volt, de jó volt. Olyan 3-500 lehettünk, a belépő 600 forint volt. Bár megmondom őszintén, hogy a programkínálat nem tetszett, mert az AMV-kre és a Cosplay versenyre orientálódott az egész. És még az ábrándított ki, hogy sok szinkronszínészt mondtak, aki jött volna, de csak egy tudott eljönni, Jelinek Márk. Őt meg mivel nem ismertem, és már nem volt több érdekes program, ezért hamarabb mentem el. Molnár Ilonát vártam volna a legjobban (Inuyasha, Kaleido Star, Tokyo Mew Mew) őt nagyon szeretem. Végülis nem volt rossz, mert szeretek AMV-ket nézni, de az AnimeConon levő előadások, konzolversenyek is nagyon érdekesek voltak, sajnálom, hogy ez itt nem volt. Amúgy nem voltam egyedül, Krisivel és Trunerrel beszéltünk meg találkozót a Keletinél, onnan mentünk a 79-es Trolival a Petőfi Csarnokba a piacra szétnézni. A másik, ami kiábrándít, hogy mennyi hamisított játék van, elsősorban GBA. De amúgy szeretek odajárni, mert azért kellemesnek mondható a hangulat ott. Én nem vettem magamnak semmit. Miután végeztünk, az egyes metróval mentünk a Széchenyi fürdőtől az Operáig. Ez idáig nagyon menö, ha nem tévedtünk volna el. Én tényleg nem akarom megbántani Krisit és Trunert, de hihetetlen, hogy Pestiek és a saját városukat nem ismerik. Azt aláírom, hogy Budapest tényleg óriási nagy, de vicces, hogy valahányszor Pesten járok a barátaimmal, jóformán mindig én vezetem őket. Amúgy volt még a AFM-en egy régebbi 576 Konzolos barátom, Rolne is, akivel még soha nem találkoztam, nagyon meglepett, hogy eljött ide. Tudniillik ő nagy animés, és lenézte ezt a rendezvényt, mivel kisebb kaliberű. Meg ő animék terén is eléggé finnyás. pl. az egy "12 egy tucatban" animéket nem szereti pl. Dragon Ball, Inuyasha, Pokémon. Amiknek sok 100 részük van. Az olyanokat szereti, mint pl. Elfen Lied, vagy a Neon Genesis Evangelion. Még a Slayerst is jónak tartja, legalább ebben egyetértünk. Mert az általam szeretett animéket, a Kaleido Star, Tokyo Mew Mew egyáltalán nem szereti. Mondjuk úgy ítélkezett a Kaleido Starról, hogy nem is láttam, csak az elején nagyon hangoztattam a Tokyo Mew Mew-t, amit ő nagyon utál, és ha a Kaleido Start is szeretem, akkor azt gondolja, hogy az se lehet valami nagy szám. Pedig a Kaleido Star pont neki való, sokat tanulhatna tőle. Amúgy normális gyerek, elkísért a Holdfénybe, ott néztem magamnak Pokémon TCG lapokat, vettem Boostert, meg 4 Energy kártyalapot. Hülyének néz, hogy ilyenre költöm a pénzem, de hát Istenem, mindnyájan mások vagyunk ^^ Aztán, amikor vissztértünk, akkor az emeleten nyomtunk Krisi Truner és én egy hármas Mario Kart DS bulit. Ez is jó volt, bár nyilván nem adja azt az élményt, amit a nyolcas buli. Eredményt is szerettem volna megőrizni, de Krisi a tudtunk nélkül kikapcsolta a DS-ét, mert megsértődött, amikor megvicceltük azzal, hogy amíg telefonált, egy pillanatra be-be kapcsoltuk a játékot ^^ És akkor kapcsolta ki, amikor töltötte volna be az új pályát, így annyi. Képek készültek, de iszonyat szar minőségűek, úgyhogy nem hiszem, hogy felrakom. Ezután lementünk ott volt a szinkronszínészes interjú, ekkor mentem el. Rolne is elkísért. Összességében jó volt, bár az őszi AnimeCon sokkal jobb volt.

(Importálva a http://www.smb.gportal.hu oldalról)

Super Smash Bros. Melee

Most már látom, hogy mi a gyenge pontom a Super Smash Bros. Melee-ben. Ezen a napon Pesten voltam (ez azért hír, mert én békéscsabai vagyok 😀) az egyik barátomnál, akivel már régóta tartom MSN-en a kapcsolatot, de még soha nem találkoztunk élőben. Ő Norbi, és Emperor barátommal mentünk oda, ő már régebb óta ismeri személyesen. Hogy egy mondatban összegezzem, jól éreztem magam Norbinál, jókat játszottunk. Nyilvánvalóan a Super Smash Bros. Melee-n volt a hangsúly. És persze mindig utolsó voltam. 😔 De most már látom, hogy mi a gyenge pontom. Pontosan az, ami Sorának volt egy időben a Kaleido Starban (Japán anime, aki esetlen nem ismerné ^^) Hogy flottón tudta a nagy dolgokat, de az alapokkal nem volt tisztában. Nálam is ez van. A B-gombos speciális ütések tökéletesen mennek, de az alapokat nem tudom. Komolyan mondom, azt se tudtam, hogy az A-gombot egyáltalán lehet használni. Azt tudtam, hogy az L- és az R-gombok védekezésre szolgálnak, de hogy külömböző kombinációkkal menekülni is lehet, arra nem is gondoltam… Én meg alapból az az ember vagyok, aki támadni szeret, és nem védekezni. Szóval van még mit javítanom ^^ Magamban persze mérgelődtem, hogy túl sokat veszítek, de alapból arra gondoltam, hogy jókat játszunk. Persze a Mario Kart: Double Dash!!-ban verhetetlen vagyok, ezt bizonyítottam. 😉 Meg Nintendo DS-re is jutott idő. Imádom a Super Mario 64 DS-ben található mini-játékokat. Legfőbbképp a BOO-sat, amikor a sötétben kell keresni a BOO-kat, ott olyan cukik, pláne, az a BOO, aki leoltja a lámpát ^^ A másik nagy kedvencem a Pókeres mini-játék, amikor Luigi a krupié, és oszt 5 lapot. Ott is annyira menö, ahogy Toad hátul pincérkedik ^^ Tehát végülis jól alakult minden, úgy gondolom, hogy nemcsak én, hanem ők is jól érezték magukat.

Nintendo-mentes post

Ahogy elnézem, elég régen írtam ide. Szeretnék újabb postot írni, csak az a baj, hogy manapság szinte egyáltalán nem játszok. Így ez a post teljesen Nintendo-mentes lesz.

Annyira lefoglalják minden gondolatomat a Kaleido Star és a Tokyo Mew Mew hogy időm nincs játszani. Szeretem a Kaleido Starban, ahogy az érzelmek megnyilvánulnak, és a Tokyo Mew Mew-ben ahogy megjelenik a csapatszellem, hogy csak együtt sikerülhet. És a belőlük készült zene is fantasztikus. Én már szinte csak ezeket hallgatom. Felsorolok egy pár japán zenei hírességet: Megumi Hayashibara, Chihiro Yonekura, R.O.R/S, Sugar, Takayuki Negishi, Saki Nakajima, Yumi Kakazu, Kumi Sakuma, Hisayo Mochizuki és Junko Noda. Ezen fantasztikuságálok töltik ki a mindennapjaimat. Dalszövegeket tanulok meg, énekelni, meg ilyenek. És kezdem magam egyre mélyebben beleásni a japán nyelvbe. Utánajártam, hogy a nevem japánul a következőképp szól: Kaorukasuga Hattori. Elég érdekes, mit ne mondjak. 😅 Emellett újra elővettem a spanyol nyelvkönyvemet. És mivel imádom ezt a nyelvet, ezért népszerűsíteni ezt a nyelvet, úgy döntöttem, hogy elszámolok nektek spanyolul 0-100-ig: Cero, Uno, Dos, Tres, Cuatro, Cinco, Seis, Siete, Ocho, Nueve, Diez, Once, Doce, Trece, Catorce, Quince, Dieciseis, Diecisiete, Dieciocho, Diecinueve, Veinte, Veintiuno, Veintidos, Veintitres, Veinticuatro, Veinticinco, Veintiseis, Veintisiete, Veintiocho, Veintinueve, Treinta, Treinta y Uno, Treinta y Dos, Treinta y Tres, Treinta y Cuatro, Treinta y Cinco, Treinta y Seis, Treinta y Siete, Treinta y Ocho, Treinta y Nueve, Cuarenta, Cuarenta y Uno, Cuarenta y Dos, Cuarenta y Tres, Cuarenta y Cuatro, Cuarenta y Cinco, Cuarenta y Seis, Cuarenta y Siete, Cuarenta y Ocho, Cuarenta y Nueve, Cincuenta, Cincuenta y Uno, Cincuenta y Dos, Cincuenta y Tres, Cincuenta y Cuatro, Cincuenta y Cinco, Cincuenta y Seis, Cincuenta y Siete, Cincuenta y Ocho, Cincuenta y Nueve, Sessenta, Sessenta y Uno, Sessenta y Dos, Sessenta y Tres, Sessenta y Cuatro, Sessenta y Cinco, Sessenta y Seis, Sessenta y Siete, Sessenta y Ocho, Sessenta y Nueve, Settenta, Settenta y Uno, Settenta y Dos, Settenta y Tres, Settenta y Cuatro, Settenta y Cinco, Settenta y Seis, Settenta y Siete, Settenta y Ocho, Settenta y Nueve, Ochenta, Ochenta y Uno, Ochenta y Dos, Ochenta y Tres, Ochenta y Cuatro, Ochenta y Cinco, Ochenta y Seis, Ochenta y Siete, Ochenta y Ocho, Ochenta y Nueve, Noventa, Noventa y Uno, Noventa y Dos, Noventa y Tres, Noventa y Cuatro, Noventa y Cinco, Noventa y Seis, Noventa y Siete, Noventa y Ocho, Noventa y Nueve, Ciento. Nos, remélem, kedvet kaptatok a spanyol nyelv tanulására, szerintem nagyon menö nyelv. Csak ennyit akartam, remélem a következő postom már Nintendós lesz. Ja, és holnap felelés a spanyol számokból ;-)