A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mahoraba ~Heartful Days~. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mahoraba ~Heartful Days~. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. július 5., csütörtök

Nyár az ALI PROJECT jegyében

Úgy néz ki, hogy az idei nyaram animés és japán szempontból az ALI PROJECT-ről fog szólni. A múlt héten befejeztem a .hack//Rootsot, most pedig három olyan animét kezdtem el nézni, melynek openingjét vagy endingjét a fent említett együttes énekli:

  • Code Geass: Hangyaku no Lelouch
  • Kamichama Karin
  • Kaibutsu Oujo

Illetve a Katanagatariba belekezdtem korábban, ez folyamatban van.

A .hack//Roots bejövős volt. Sokban különbözik a SIGN-tól, több élet van benne, élőbb a történet. Bár az nagyon furcsa volt, hogy Haseo valósággal kifordult önmagából, amikor Shino támadás okán törölve lett a játékból. Ezek után Haseo elhanyagolta a többi társát, a maga útját kezdte el járni, mintha elvesztette volna életének értelmét azáltal, hogy egy fontos ember "elhagyta" a játékot. A végére ugyan valamennyire rendbe jött, de nem rajongok az ilyen jellegű dolgokért, mert legitimitást ad annak, hogy ha megszeretünk valakit, de nem vagyunk felkészülve a halálára (mert ez is az, még ha nem is biológiai, de veszteség), és ha elveszítjük őt, akkor nem tudunk mit kezdeni a fájdalmunkkal. És csak akkor történik meg, újra a régi lesz, amikor Shino visszatér. Ezzel nem tanít meg az anime arra, hogyan dolgozzuk fel a veszteséget, pedig ritka értékes kincs lett volna, mert erre kevés mű tanít meg.

Tabby viszont kellemes csalódás volt. Ő a cicalány az animében, ember, macskás vonásokkal. A lényeg az, hogy ő az elején kifejezetten idegesítően pozitív volt, aki mindenben csak a szépet látta, a negatívumokról tudomást sem vett, mintha burokban élne. Neki nagyon jót tett, hogy Haseo gonosz lett, és hogy nyíltan kimondta, hogy idegesíti őt. Ennek hatására valami megmozdult benne, és megkomolyodott. Ha valaki által, akkor Tabby által megláthatjuk, hogyan lehet veszteséget feldolgozni. Tetszett a jellemfejlődése, ahogy haladtunk előre a történetben.

Az openingről írtam korábban, hogy rettenetes, azóta megszoktam. Konkrétan már énekelgettem magamban, de ez már inkább az a szituáció, hogy annyira rossz, hogy már azért énekelgetem, mert nem tudom komolyan venni. A Silly-Go-Roundot szerintem nem lehet komolyan énekelni, olyan túl laza az egész, érzelmileg sem komoly dal.

Azt tudom, hogy a Code Geass: Hangyaku no Lelouch egy nagyon népszerű anime, de eddig nem szántam rá magam, hogy megnézzem. A rajzok durvának tűntek, a főszereplő srácot, Lelouchot kegyetlen gyilkosnak éreztem, de nem olyan vészes. Csak kár, hogy nem jön be annyira, mint amennyire népszerű. Hát mert nem vagyok érdekelt a mechás történetekben. Ez valahogy kimaradt a tudatomból, hogy ez egy mechás anime. Nem kelti fel a figyelmem, annak ellenére, hogy pörgős a történet. Remélem, később alakulni fog, egyelőre többet nem tudok írni róla.

A Kamichama Karin meg arra bizonyíték, hogy ne előadó alapján kezdjünk el animét nézni. Ismét kiderült számomra, hogy nem szeretem a lolikat. Nincs semmi jellemük, emiatt kifejezetten idegesítő az az aranyosság, ahogyan ábrázolják őket. A történetből is szinte csak annyi derült ki, hogy Karin egy istennőcske (kamichama), és nem tud mit kezdeni a képességével. Még Mahou Shoujónak is gyenge. Ugyanakkor az ALI PROJECT opening az Ankoku Tengoku kifejezetten vicces dal.

Visszatérve a jellemtelenségre Kuujou Himeka karaktere jól szemlélteti, hogy mi a bajom a lolikkal. Ő olyan, hogy lassan beszél, elnyújtja a magánhangzókat. Erre pedig nagyon jól lehetne egy vicces karaktert építeni, ahogy azt tették a Mahoraba: Heartful Days animében is. Ebben Chanohata Tamami beszél ugyanígy lassan, de ő gonoszságból. Na nem negatív főhőst kell elképzelni, csupán cinizmust, de pont azon a határon belül, ameddig még vicces. Az ő személyisége például kifejezetten színesíti az animét. Úgy néz ki, hogy a Kamichama Karin egy olyan anime, mely kifejezetten a loli-rajongóknak készült, mert az eddig megnézett 4 rész alapján komoly történetet nem vettem ki, valamint hogy a karakterekre komolyan kell figyelni. És bejött ez a macska is, mint aranyos kisállat, de tipikusan az a fajta állat, akit a földhöz vágnék dühömben, annyira idegesítő. Végignézem az animét, mert csak ne hagyjam félbe, de ez az anime az én szemszögemből egy tévedés.

A Kaibutsu Oujo viszont kellemes csalódás. Tartottam tőle, mert nem szeretem a horrort anime kivitelezésben (egyáltalán sehogy sem), és ezt az animét is horrornak írják. Hát, ha csak ennyi horror lenne minden animében, akkor kedvenc műfajaim egyike lenne. Semmi komolyság nincs benne, ami van, az inkább az elmebaj kategóriája, ami sokkal inkább vígjátékká teszi az animét, semmint ijesztő horrorrá. Láncfűrésszel nekimenni a láthatatlan ellenségnek, ez azért sok mindent elárul. A fókuszban Hiyorimi Hiro nevű srác, aki nővérével együtt egy kastélyba költöznek. Amikor a kastély felé tartana, egy lány kerül halálos veszélybe, akit megment ugyan, de Hiro halálos sérülést szenved, ami a vesztét okozza. De a lány, akit megmentett Liliane, a vérével újjáéleszti. Ezzel egy egész agymenés kezdődik, képtelenebbnél képtelenebb szituációkkal. Sokkal inkább a Kamen no Maid Guy-ra emlékeztet, ott voltak ilyen ökörségek, mint amik ebben az animében. Liliane szolgája, Flandre egy android kislány. Robot mivolta miatt végtelenül erős, ugyanakkor semmilyen kommunikációra nem képes. Egyetlen szót képes kimondani: "Huga", ez a szó az egyetlen csatorna, mely által minden érzelmét (már ami van egy androidnak) közvetíti az emberek felé.

Az endinget énekli az ALI PROJECT, mely az igazán szívderítő és inspiráló "Hizamazuite Ashi wo Oname" címet kapta, az egyik kedvenc ALI PROJECT dalom, ha nem értelmezem a címet. De annyira BDSM a dal, hogy nemcsak a cím utal rá, de még a kislemez borítóján is ki van kötözve az énekesnő. Az opening pedig Misato Aki: BLOOD QUEEN dala, az énekesnő legsikeresebb kislemeze. Azért jól mutatja, hogy mennyire fontos az erős személyiség, az meg tud jelenni az énekben is. Rock dal akarna lenni, de annyira jelentéktelen az énekesnő hangja, hogy semmit nem tudok visszaidézni belőle. Az énekesnőre is, ha ránézek, semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem.

A Katanagatari meg egy rendkívül érdekes alkotás. Eleinte nehezemre esett megemészteni az egyedi rajzstílust, de aztán megszoktam. 12 részes, de minden egyes epizód 50 perces. Két főszereplő Yasuri Shichika és Togame hajóval járnak szigetről szigetre, mindegyiknek külön története van. Mindegyik egy-egy kardhoz kötődik, ezek legtöbbször történelmi vagy mitológiai vonatkozásúak. A sziget egy-egy lakója meséli el a történetet, és aztán meg is küzdenek vele azzal a karddal. Nagyon érdekes, érdemes végignézni, csak nekem egyszerre sok az 50 perc. Egyébként is hajlamos elkalandozni a figyelmem, az epizód végére már kifejezetten amortizáltnak érzem magam. Az ALI PROJECT itt a Katana to Saya című dalt énekelte fel második openingnek, amit szintén nagyon jónak, egyedinek tartok. Főleg a dinamikája, a lüktetése tetszik, mindazonáltal a hangulatát is pozitívnak érzem.

Hát ennyit mára... A konklúzió pedig az, hogy érdemes foglalkozni az ALI PROJECT-tel, mert nemcsak a dalai által visz el érdekes világba, hanem az animéknek köszönhetően is, hiszen látható, hogy mennyire színes a felhozatal. Bár ma kiderült számomra, hogy akkora rajongója soha nem leszek, mint mondjuk Okui Masaminak, mert végighallgattam a 2013-ban megjelent nagy-nagy válogatásalbumukat, mely a Kaikai Kiki ALI PROJECT Ventennale Music, Art Exhibition címet kapta. Ez 32 dalt tartalmaz az együttes kezdeti időszakától kezdve az első anime dalokon át egészen a csúcsig. Sokáig élveztem a dalok hallgatását egymás után, de a végére azért néztem már, hogy mennyi maradt, és amikor lement a 32 dal, az volt a gondolatom, hogy ez kemény menet volt. Ezek szerint van olyan, hogy túl sok belőlük, de amikor meghallgatok egy-egy 12-14 dalos válogatásalbumot anime dalokkal, akkor minden figyelmem az övék.

Érdekes, hogy sokan azért nem szeretik az ALI PROJECT-et, mert az énekesnő félhangokat énekel, és ez zavaró. Én ezekre a félhangokra nem vagyok érzékeny, csak azt veszem észre magamon, ahogy próbálom énekelni egy-egy dalukat magamban, hogy azt a hangot ott mégis hogy képezzem? O_O Külön hangképzettség kell a félhangokhoz? Az biztos, hogy nehezebb eltalálnom. Amit problémának érzek, amikor ALI PROJECT dalból csinálok karaokét, akkor a ritmusban hirtelen ugrás. Amikor időzítem a dalszöveget, sokszor ér meglepetés, hogy az énekesnő lassan énekel, de aztán hirtelen, mintha üldöznék, úgy begyorsul. Na mondom, kösz, most akkor ezt gondoljuk át megint. Ilyenkor leviszem 50%-os lassúságúra a dalt, és elképzelem azt, ahogyan lassan mondja gyorsan a szöveget, úgy szokott menni az időzítés. Elég sok ALI PROJECT dal meg van csinálva, úgyhogy sokkal már nem lesz dolgom. De amúgy jó együttes, szeressétek, és hallgassátok sokat őket.

2016. július 18., hétfő

2016 nyári MondoCon - Éljen a sznobizmus?

Vártam a nyári MondoCon-t, mert elég régen voltam utoljára, és hiányzott a dolog. Meg kíváncsi voltam arra, hogy milyen a régi-új karaoke csapat, hogy állják meg a helyüket.

Nem aludtam valami sokat, ezért a tervezett 6.19-es vonat helyett az 5.32-es vonattal mentem fel Pestre. Kicsit megkavarták a menetrendet, ráadásul elég nagy felháborodást váltott ki az, hogy azok a vonatok, melyek csak Lőkösházáig / Lőkösházától közlekednek, elvették az összes IC kocsit, és már csak azok maradtak IC vonatok, amik Romániába mennek vagy onnan jönnek. Tehát a hajnali vonattal mentem. Nem volt sima az út, mert Muronynál 10 percet állt a vonat, és eléggé úgy volt a dolog, hogy a mozdonnyal van komoly baj, mert nem tudta a vezető beindítani. Végül csak elindultunk, és ami igazán szép volt, hogy Szolnokig be is hozta a 10 perces késést. Elismerés jár a mozdonyvezetőnek. Aztán nem is volt gond az utazással. Miután kb. 2 hónapja van okostelefonom (Xiaomi Redmi3, kösz bagszi a tippet, nagyon jó telefon!), ezért animéztem az út alatt. Illetve vittem a laptopot is, mert eredetileg Játék határok nélkült akartam nézni, csak már a vonaton jutott eszembe, hogy az a bizonyos 128 GByte-os pen drive, amin rajta van, az otthon maradt. Továbbra is nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy leadták az összes '90-es évek-beli JSF adást (franciául van az eredeti címe Jeux Sans Frontiéres, ez a rövidítése), és utána kitaláltam azt a szokást, hogy úgy nézem az 1996, 1997, 1998-as évek egy-egy elődöntőjét (ez a három a kedvenc évadom), ahogy annak idején emlékeztem, hogy ment a TV-ben. Úgy maradt meg bennem, hogy augusztus utolsó hetében ment a döntő, aztán beszélgettem YouTube-on egy másik rajongóval, ő mondta, hogy 2 héttel később volt. Megnéztem az ano blogon, és igaza volt. Ez amúgy egy nagyon érdekes blog, konkrétan a televíziós korszak legeslegelejétől dokumentálja az aznapi TV műsorokat. A tulajdonosa folyamatosan tölti fel, ahogy kapja az újabb archívumokat, de meg lehet nézni, hogy egészen 1957-es TV műsorok is kint vannak, amikor elindult a Magyar Televízió. Nem semmi digitális gyűjtemény. Szóval a Játék határok nélkül. Megtudtam, hogy máskor megy, ennek ellenére tartom azt a "műsortervet", ahogy én emlékszem rá, tehát június végén az első elődöntő, így augusztus végére elérem a döntőt, ha hetente egy adást nézek meg. Pénteken nézem meg az 1996-osat, szombaton az '97-eset, és vasárnap a '98-asat. Ezen a héten a 4. elődöntő lett volna.

Bocsánat, hogy sokat írtam erről, de a mai napig néha nézek Játék határok nélkült, és ezt a mániát megengedem magamnak. Szóval, mivel ez kimaradt, ezért animéztem. A Ranma 1/2 12 részes OVÁ-ja egész jó, emellett elkezdtem a Saber Marionette R-t nézni. Ez is OVA, és érdekes lehet azoknak, akik látták a két szériát, mert a szereplők nevei majdnem ugyanazok (kivéve Otaru, akit itt Junior néven illettek.), és a seiyuu-k is teljesen ugyanazok, de még a személyiségük is hasonlít (bár nem annyira kirívó az egyéniség, mint a sorozatokban), egyedül a külsejük különbözik. Az R a J és a J to X után 200 évvel játszódik, más helyen is, más a háttértörténet is, de a cselekmény sokban hasonlít. Amúgy azt érdekesnek tartom, hogy az OVA volt először vetítve, hiszen az eredeti cselekmény után jóval később játszódik, de gondolom az R-ral akarták felmérni (milyen szép az angol nyelv magyarítva "árral akarták felmérni"...), hogy van-e igény az animére, és milyen jól látták, hogy van, mert helyet kapott a japán anime-történelemben két fantasztikus alkotás. Aztán belefért még a Prince of Tennis: The National Championship OVA-ja, ennek a befejező, 13. részét néztem meg. Egész jó, a Prince of Tennis is olyan lett, hogy elengedtem magamban az elvárásokat, amit írtam kb. 1 hónapja, és azóta megint nagyon tetszik. Viszont ennek az OVA-nak a 7. részét nem bocsájtom meg. Egy filler volt (OVA-n belül filler... no comment), az volt a lényeg, hogy pihenésképp röplabdáztak. A teniszedzőjük egy idő nő, Ryuzaki Sumire pedig azt csinálta, hogy a vesztes fiúcsapatnak elkezdte riszálni a melleit és a fenekét. Nem is csak az, hogy undorító látvány volt, mert majdnem elhánytam magam konkrétan, hanem Ryuzaki sensei egy hihetetlenül okos és értelmes nő (nemcsak szigorú, de inspirálni is tud), ilyen szerepben láttatni, az egyik legundorítóbb dolog, amit láttam eddig animében (Lesz egy másik, majd a végén lesz róla szó). De a többi rész jó volt. Az utolsó rész tudható, hogy fog lezárulni (különben miért lenne folytatása semi finals alcímmel...), de jó volt nézni.

Közben megérkezett a vonat Pestre. Mivel még 8.15 volt, ezért nem mentem a Hungexpóhoz. Már csak azért sem, mert ömlött az eső, és nagyon hideg volt. 17°C nyáron, ez nekem a kemény fagy kategóriája júliusban. Az Árkádban töltöttem el az időt. Leültem a kajáldás résznél az egyik padra, és gyakoroltam az angol érettségire. Ugyanis októberre emelt szintű érettségire készülök. Szeretnék egyetemre menni, és ebben annyira motivált vagyok, hogy soha életemben nem tanultam ekkora intenzitással, mint most. 9.45 körül indultam a metró felé, onnan csak egy megállót mentem, és a Pillangó utcától sétáltam a Hungexpóhoz. Az eső továbbra is esett, és bár elvileg a könyv és a füzetek biztonságban voltak a táskában, mégis betettem egy szatyorba, hogy biztosan ne ázzanak el. Aztán elindultam. Szerencsére megvolt a jegy előre (ezért Naruminak jár a köszönet, hogy elintézte nekem.), úgyhogy soron kívül be tudtam menni. Gondolom a szabadtéri programokat annak rendje és módja szerint elmosta az eső, rettenetes volt ez az ítéletidő. Bejutottam, először az öltözőnél láttam, hogy van programfüzet, abból hoztam magamnak. Aztán egyenesen fel a karaoke terembe, szinte már nosztalgikus volt a második emelete moziterme. Láttam a többieket, Leea, Mystra, Tsuki, Narumi, mindenkit nagy öröm volt látni. Meg annak is örültem, hogy megismerhettem azt a srácot is, aki nemes egyszerűséggel 8<nyolc>8 néven van fent a fórumon. Minden jól alakult, fel is iratkoztam énekelni. Először a Digimonból a Seven dalt énekeltem el, ez jól ment, nem volt nehéz a dal. Aztán hirtelen kigondoltam, hogy a Pokémonból a Pokémon Johtót szívesen elénekelném. A magyart. Ez is ment, minden rendben volt, lelkesített engem is a dal, de éreztem, hogy nincs minden rendben a hangommal. Elkezdtem most újra nézni a Pokémont a 119. résztől, megfogadtam, hogy végignézem egészen az aktuális részig. Miután a 900. részt is túlhaladtuk, ez legalább 3 éves terv lesz, ha minden hétköznap nézek meg egy részt. Nemrég meghallgattam a magyar Pokémonos CD-ket, és ahogy próbálgattam a Pokémon Johtót, rájöttem, hogy megy. Ami miatt éreztem a bajt, hogy otthon könnyebben ment. Mindenesetre örültem Lexinek, egyrészt mert menőség, másrészt meg mert elénekelte a Pokémon legújabb szériájának openingjét, az XY&Z-et. A legújabb Matsumoto Rica szám, és istentelenül jóra sikeredett. Egyébként is terveztem megcsinálni a kfn-t belőle, de ha már külön szólt érte, akkor megcsinálom neki soron kívül. Nagyon jól mutatott a nagy kivetítőn a kfn-em. Akartam, hogy jó legyen, ezért igyekeztem effektezni. Maga a dal is olyan, hogy lehetett dolgozni vele bőven. Élmény volt dolgozni vele. Meg azért akadt fekete leves is előadások esetében bőséggel. Az egyik legrosszabb egyértelműen a ONE-PUNCH MAN openingje volt. Ott beszéltük 8-cal, hogy ilyen szörnyűséget ritkán hallani. A legdurvább az volt, hogy hoztak papírt, és angol szöveggel énekelték fel a dalt... Holott csak japánul van. Istenem, végy magadhoz!

Még a Pokémon előtt volt egy kis szünet, ugyanis AMV verseny volt. Erre nem maradtam, inkább szétnéztem. Megnéztem a konzolokat, nagyon úgy néz ki, hogy a PlayIT fejére akar nőni a Mondo, mert egyre durvább a gamer felszereltség a rendezvényen. Sőt, azt kell mondjam, hogy mivel Wii U nem volt / nem találtam meg, ezért igazából érdektelen volt az egész számomra, mert csak a retro konzoloknál volt Nintendo. Ezért nekem az egész ilyen "sok bába közt elvész a gyerek" tipikus esete, hogy nehezen találom meg, ami tényleg érdekel. Miután szétnéztem, visszamentem, de mivel még ment az AMV verseny, azért a karaoke terem előtti teremnél (ahol volt a rajzverseny) leültem az egyik sarokhoz, és telefonon megnéztem a Night Wizard 13. részét. Ez volt az utolsó rész. Egész jó anime, tetszett. Főleg a 11. rész volt rám nagy hatással, amikor Shihou Elis visszament a kolostorba, ahol felnőtt, és valami varázslat hatására minden bentlakónak kiesett az emlékének az a része, amikor Elis-chan ott élt, és idegennek nézték. Érdekes volt, egyáltalán az oka a varázslatnak...

Mielőtt elkezdődött volna a kaszinó karaoke, bevállaltam még egy dalt, a Prince of Tennis-ből a future-t, ez már nem ment úgy, ahogy itthon a négy fal között próbálgattam, mert nem jöttek ki a legmagasabb hangok. Éreztem is, hogy berekedtem. Ennek ellenére indultam a versenyen. A klasszikus kategóriát választottam ki, ott ismerem a legtöbb dalt. Szerettem volna a verseny keretein belül a Slayers: Get along-ot elénekelni, de a Fullmetal Alchemist-ből a Kesenai Tsumi-t pörgette ki nekem a gép. Nagyon rég nem hallottam, az animével is úgy vagyok, hogy jó volt, de egyszer elég volt végignéznem. Csak az első két opening (Melissa és a READY STEADY GO!) maradtak meg bennem a mai napig. Az első endinggel meg úgy vagyok, hogy meghallgatom, ha szól, de amúgy nem foglalkoztam vele komolyabban. Kértem segítséget a közönségből (lehetett), jött is volna egy lány, de ő speciel nem jöhetett, mert ő is versenyzett. Mivel senki más nem vállalta, ezért egyedül vágtam neki. Illetve el se kezdtem, mert teljesen lebénultam. Vártam magamban a "csodát", hogy valahonnan az agyam legmélyebb rejtekéből előjön valami, de semmi. A rögtönzés képessége meg (még) hiányzik belőlem, ezért teljes csend volt a részemről, és az sem vigasztalt, hogy a közönségből sokan vidáman éneklik a dalt. A dal felénél végképp reménytelennek láttam a dolgot, és feladtam. Nincs mit tagadni rajta, lesújtott a dolog nagyon. Nem is önmagában a kudarc miatt, mert előfordul az ilyen, hanem mert ez valahol megfutamodásnak minősül, és elgondolkodtam azon, hogy ha ez jellemez az élet egyéb területén, ez komoly baj, mert váratlan megmérettetések bármikor jöhetnek az életben. És ha nem lesz rá jó válaszom, akkor csak a megfutamodás marad. Ez a gondolatmenet tört letargiába. De mivel kíváncsi voltam a többi versenyzőre, ezért tartottam magam, de eredményhirdetés után hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a "senki ne szóljon hozzám" állapot. John pont rosszkor akart beszélgetni velem, inkább az angolba temetkeztem. A szóbelit írtam le magamnak. Úgy készülök egyébként a szóbeli részre, hogy füzetbe írom, hogy mit mondanék. A Maxim kiadónak nagyon jó érettségire felkészítő könyvei vannak, azokból készülök. Ezekben szóbeli is van, méghozzá pont ugyanúgy, ahogy az érettségin, és az adott feladat kapcsán írom le a füzetbe azt, amit mondanék. Amikor végeztem, akkor igyekeztem a külvilágot kizárva csak a karaokéra figyelni. Amikor bajom van, akkor nem szeretem a külvilág felé azt mutatni, hogy mennyire jól érzem magam, holott legbelül üvöltök. Ilyenkor elmerülök magamban. Nagyjából két óra telt el addig, ami egyáltalán eljutottam magamban odáig, hogy küzdeni fogok az egész dolog ellen. Ettől jobb lett. Amúgy a versenyen való szereplésem után kérdezte 8, hogy sznobizmus? Na, hát vannak dalok, amik nem ragadnak meg, hiába énekli a fél karaoke terem. Az a lényeg, hogy ezután jobb lett, akartam még egyet énekelni, de már késő volt. Meg talán jobb is így, mert reméltem, hogy hátha jobb lesz vasárnap a hangom. Mindenesetre a nap végén bátorítottam Leeát, hogy tartsa meg azon jószokását, hogy az adott dalhoz, ami elhangzott, hozzáfűz valami poénos szöveget, mert emelte vele a hangulatot. Amúgy hihetetlen jó volt minden, nagyon jól ment a szervezés. Egyetlen egy dolog nem tetszett, hogy irgalmatlanul hangosan jött a zene a két hangfalból. Csak úgy hasított a jobb fülembe. A bal fülembe nem, mert arra rosszabbul hallok, de a jobbat úgy kellett néha védeni, mert kegyetlen volt. El is szoktam a hangos zenétől, pont azért mert érzékeny a fülem (ezért hallok rosszabbul a bal fülemre, meg a sok gyerekkori műtét sem használt neki) és nagyon vigyázok rá. Csak akkor szoktam nagyon feltekerni a hangerőt, amikor érzelmileg nagyon fel vagyok spanolva. A hangerő az egyelten, ami nem tetszett, minden másban csillagos ötös volt a szervezés és a lebonyolítás.

Krisivel beszéltem meg, hogy aludhatok nála az éjjel. Rendes volt, sokat segített vele. Este már nem esett annyira az eső, úgyhogy viszonylag szárazon érkeztem meg hozzá. Körbevezetett az albérletben, ahol a barátnőjével lakik együtt, megmutatta a hatalmas Nintendo gyűjteményét. Megállapítottuk, hogy a japánok mindig is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Szinte minden egyes Famicom (NES) kazettának más a színe, sőt van olyan, melynek csillogó a matricája. A Super Famicomra (japán SNES) is vannak játékai. Reméltem, hogy mutat Ranma 1/2 játékot, de az nem volt neki. Meg van néhány japán nyelvű mangája is. Ezeket mind valami japán vásáron szerzi. Mondta a nevét, de nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy mivel ez jótékonysági vásár, ezért extra olcsón lehet hozzájutni akár igazi ritkaságokhoz. Meg mondta, hogy sok japán Nintendo játékot 20-50-100 yenért vett meg. Volt amit helyben (kijutott Japánba) szerzett meg. Arról hallottam, hogy léteznek Japánban olyan second hand boltok, ahol töredékáron lehet használt cuccokat venni. Aztán le is feküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a Kamen no Maid Guy OVA-t. Végeztem a sorozattal, továbbra is bírom az elmebeteg poénjait. Az OVA nem volt olyan nagy eresztés, illetve a melltartók lejjebb ereszkedtek, így intim női testrészek teljes pompájában voltak láthatók. Ezután aludtam el. Egész jó volt nála aludni, teljesen kipihentem magam.

Másnap reggel elsőként ébredtem fel, lefoglaltam magam addig, amíg Krisiék nem ébredtek fel. Úgy döntöttem, hogy rákeresek YouTube-on a Fullmetal Alchemist dalra, ami kivéreztetett. Hát, nem jöttem volna rá magamtól, hogy ilyen a dallama. Nagyon régen hallottam, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a dalt. Na de ez már így alakult, megfogadom, hogy majd ősszel tarolni fogok. Közben Krisi is felébredt, egy kicsit játszottunk. Kíváncsi voltam a Yoshi's Woolly World játékra. Fonálból vannak felépítve a pályák, még Yoshit is ilyen 3D-sre rakták össze fonálból. Hihetetlen hangulatos volt, tetszett nagyon, a megvalósítás is egyedi volt. Sok időnk nem maradt játszani, mert 9-kor el kellett indulnom, a napijegyem ugyanis 9:59-ig volt érvényes, és mivel vasárnap nem járnak olyan sűrűn a BKV-s cuccok, ezért biztos akartam lenni a dolgomban. A 2-es metró volt az utolsó állomás, egy megállót mentem a Pillangó utcáig. Innen nem mentem azonnal a Hungexpóhoz, előbb a Tesco Extrába mentem péksüteményeket vásárolni. Csak onnan tettem meg a hosszú sétát.

Az eső továbbra is kitartóan esett, úgyhogy teljesen elázva érkeztem meg a conra, ezen belül a karaoke terembe. Reggel döbbenten vettem tudomásul, hogy nem jött vissza az énekhangom, emiatt úgy döntöttem, hogy csak egyszerűbb dalokat vállalok be. Most nem akartam annyira előre menni, hátrébb foglaltam helyet. Pont abba a sorba ültem le, ahol egy srác volt, aki többször is énekelt tegnap (nem emlékeztem rá egyébként, bocsánat érte ^^'), megjegyzett engem magának. Konkrétan ő volt az első, aki a 7 éves karaokés pályafutásom alatt felkért közös éneklésre. Igazán jól esett tőle. Tanakodtunk, hogy mi az, amit mind a ketten ismerünk. Azt sejtettem, hogy valami kommerszebb zene felé kell venni az irányt, így esett a választás a Naruto Shippuuden: Blue Bird dalára. Fel is iratkoztunk rá. Na ez egy vicces eset volt. Leea többször "méltatta" a memóriáját, és Kedvesjudit is pont akkor ment oda. Először ő akart feliratkozni, amikor Leea ismét "dicsérte" a memóriáját. Mondtam neki, hogy Kavington, kavington. Elkezdi írni a nevet, de megakad a K betűnél. Látom, hogy megzavarodik, amikor magához tért, akkor mondta, hogy majdnem Kavingtont írt Kedvesjudit helyett. Jót nevettünk rajta. Feliratkozás után visszamentünk, és egész jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy a nézett animéink halmazának elég kicsi a metszete. Érdeklődött a Nintendo iránt is, bemutattam neki a Nintendo 3DS-emet. Beszéltem neki a sajátosságairól, a játékokról, a StreetPass-ról, egészen érdekesnek találta. Valamennyire tudta, hogy mi a helyzet, de a PC a fő csapásiránya. Meg aztán együtt indultunk zene tippmixre is. Kiderült, hogy világhíres a srác, mert a keresztnevét világszerte ünneplik február 14-én. Gondoltuk, hogy ketten összedobjuk amit tudunk. Volt olyan, amit biztosan tudtunk, de a nagyját csak tippeltük. Ráérzés, zenei hangulat... lám, lám mások is ismerik a trükkömet ismeretlen dal esetében. Nem mintha olyan nagy szám lenne, de mégis. Azért egészen jól ment, Ezután nem sokkal mentünk ki énekelni. Előtte kölcsönadta a táblagépét, hogy meghallgassam a dalt, hogy jobban menjen. Aztán jöttünk is mi. Hát jól megviccelt, mert alig szólalt meg. Én sem ismertem annyira, úgyhogy eléggé rosszul sikerült. Megvagyok a Narutóval is, szerettem nézni, meg több zenét is ismerek az animéből, nagyon jó mind, de ami igazán megmaradt bennem, az a 10. ending az első szériából. Az Analog Fish-től a Speed. Ezzel már egyébként nem foglalkoztam úgy lelkileg, ahogy jött, úgy jött. Aztán nem is maradt sokáig, ment is tovább. Szólóban két dalt énekeltem a nap folyamán. Az egyik a Saber Marionette J-ből az I'll be there, a másik pedig a Mahoraba ~Heartful Days~-ből a Boku no Speed de volt. A másodikat kifejezetten kellemes volt énekelni, mert ahogy láttam a képeket, úgy jöttek fel az emlékek az animéből, és hihetetlen kellemes érzés volt. Ahogy írtam korábban, a szívembe zártam az animét, és ez úgy néz ki, hosszútávon így marad.

Aztán már én sem maradtam sokáig, mert vasárnap csak 16 óráig volt karaoke, utána Kpop-os elbutult dolgok voltak, azok meg nem érdekelnek. Meg el is kellett indulni, ha el akartam érni a 16.10-es vonatot. Sikerült is. Terveztem animét nézni, miközben sétálok a metróhoz. Új szokásom, hogy úgy járkálok az utcán, hogy kezemben a telefon és animét nézek rajta. Persze vigyázok az úton, eddig semmi baj nem történt. Szóval terveztem, de nem jött be, mert elmosta az eső a tervemet. Csak a vonaton jutottam el oda. Megnéztem a Ranma 1/2 OVA 10. részét, majd utána egy új animébe kezdtem bele, mivel befejeztem a Night Wizard-ot, ez pedig a Kanokon volt. Azért esett erre a választásom, mert ennek az openingjét is Miyazaki Ui énekli (mint a Night Wizard-ét), és a zenét meg a szöveget ennek is Okui Masami írta, úgyhogy ha lexikonnyi szintűre akarom fejleszteni az Okui Masami tudástáramat, akkor ezt az animét is meg kell nézni. Írtam az elején, hogy a Prince of Tennis első OVA-jának 7. része milyen undorító? Nos, az egész Kanokon szintén az. Nem is vártam sokat tőle, mert néztem képeket és tudtam, hogy pure ecchi a dolog, de ez... Leegyszerűsítve az van, hogy van egy kisfiús alkatú középiskolás srác, akire állandóan rámászik az óriásmellű lányosztálytársa. Tipikusan az a fajta lány, aki sajnáltatja magát, közben meg mindenét megmutatja a srácnak. Ha fáj valami, gyere, sírd ki a bánatod, és a melléhez döngöli. A legdurvább az volt, hogy az osztályteremben, szexre akarta bírni a lány a fiút, de belép valaki és megakadályozza a dolgot. De amíg az akcióra készültek az animében, ültek mellettem a vonaton, és folyamatosan felpillantottam, mert féltem attól, hogy azt hiszik, valami pedofil dolgot nézek. Tényleg kisfiús arcú a srác... Persze adtak kerettörténetet a dolognak, a srác vonzza magához az állatok lelkét. A lányban meg egy róka lelke (kitsune) lakozik, innen az óriási vonzalom. A srácnak komoly problémái vannak lányok terén, és akkor szerencsétlenkedik vele a csaj... A lány meg tökéletesen az a jellem, amelyet a való életben undorítónak tartok. Eleinte 4 pontot akartam adni az animének a My Anime List-en, aztán ment egyre lejjebb, míg elérte a mélypontot. Ez a második anime, amire 1 pontot adtam. Az első a Devil May Cry volt az 1. rész után, de az legalább kialakult, és valami nézhető dolog lett belőle, de ez a Kanokon...

Na mindegy, minden probléma ellenére nagyon jó volt a nyári MondoCon, sokat tanultam tőle, mindent megteszek azért, hogy hasznosítsam a tapasztalatokat. És vasárnap már a hangerő is teljesen rendben volt. Úgyhogy, csak így tovább, fantasztikusak vagytok!

2016. július 7., csütörtök

Szeretetteljes napok vége

Még egy animét fejeztem be tegnap, a Mahoraba ~Heartful Days~-t. A szívembe zártam. Az elején azt gondoltam, hogy nem használják ki az abból fakadó lehetőségeket, hogy a főszereplő lány, Kozue-channak több személyisége van, ha sokkot kap, azt gondoltam, hogy humoros anime lesz. De aztán elengedtem ezt az elvárást, és hamar rájöttem, hogy nem megnevettetni akar az anime, hanem egyszerűen csak kellemes érzést akar kelteni. Ebben kiváló értékelést kapott nálam.

SPOILER

Ami kisebb csalódás volt, hogy azt hittem, hogy lesz befejezése az animének, de igazából csak az derült ki, hogy a végtelenségig lehetne folytatni a történetet. Adtak neki egy lezárást, de igazából nincs vége. A manga is "túlélte" az animét, igazából szívesen vettem volna egy Mahoraba 2-t, mert az első részekben nyilvánvaló lett, hogy szerelem alakul ki Shiratori-kun és Kozue-chan között, és azt vártam, hogy valami romantikus keretsztorival összejönnek, de sajnos nem... Jó lenne egy második széria az animéből, valami konkrét lezárás. Bár az igaz, hogy azért sem volt várható, hogy befejezik a történetet, mert igazából nincs mit befejezni. A történések ugyanis epizodikusak. Kisebb történet van minden egyes résznél, ez le is zárul annak végén. Az anime második felére hagyták például az egyes szereplők bemutatását. Mindegyikőjüké valamilyen személyes kapcsolatból adódó problémákra utal, ami nincs feldolgozva. Tama-chan története a legérdekesebb. Annak fényében, hogy vígkedélyűnek tűnt, megmutatták, hogy mennyire tehetséges a sportban, mennyire okos, mégiscsak egyetlen egy dolog érdekelte őt: Kozue-chan. Kíméletlenül őszinte leszek: Szerintem elbaszta az egész életét. Ez nem más, mint függőség. Nemcsak társfüggőség létezik, hanem barátoktól is lehet függeni, de egyáltalán embert túlságosan szeretni, az mindig rossz előjel. Azt azért megnéztem volna, hogy mi a valódi oka annak, hogy ennyire ráfüggött Kozue-chanra. Nem emlékszem arra, hogy gyerekként valami kegyetlen bánásmódot kapott volna, vagy a társai bántották volna, csak annyi, hogy Kozue-chan a folyó mellett guggolva figyelte a vízi életet, Tama-chan meglátja őt a hídnál, és le nem bírja venni a szemét róla. Nyilván nem pszichológiai az anime, de ha ebbe az irányba akarnám terelni, azt mondanám, hogy aki társfüggő, az nincs megelégedve a saját életével, és szokás azt csinálni, hogy ne szembesüljön ezzel, azzal kompenzál, hogy másnak az örömét keresi, de annyira, hogy a másik ember 100%-os öröme, az ő 100%-os öröme. És elvész a saját egyénisége. A 25. részben vallotta be Shiratori-kunnak, hogy gyűlöli azért, mert közel került Kozue-chanhoz. Ez is amúgy pszichológiailag tipikus a függőknél. Ennek ellenére megindított az, amikor az epizód végén elsírta magát, mert lehetett érezni, hogy kisírta magából a fájdalmat. De amúgy volt, amikor azt hittem, hogy átmegy az egész történet Shoujo-Ai-ba, mert annyira együtt voltak, aztán rájöttem, hogy talán azért jó, hogy nincs érzelmileg sehogy sem lezárva, mert aki akar, úgy fantáziálja magának a befejezést, ahogy neki tetszik.

A másik érdekes háttértörténet Sayoko-chan és Asami-chan közötti anya-lánya kapcsolat. Itt is megfigyelhető egyfajta társfüggőség, mert kiderült, hogy Sayoko-chan nagyon fiatalon elszökött egy sráccal, akivel szerették egymást, de baleset következtében meghalt. Azóta van így bedermedve, és éli passzívan az életét. Kiderül, hogy Asami-chant örökbe fogadták, de soha nem mondana le róla, mert ő az egyetlen, aki valamennyire kárpótolja a szerelmének elvesztését, és hihetetlenül kellemes érzés számára, ha Asami-chan "Okaa-san"-nak hívja. Ez igazából kölcsönösen jó mindkettejüknek, mert feltehetőleg Asami árva kislány, így viszont neki is van anyja, Sayokónak is helyreállt a lelki békéje.

A fenti két példa is mutatja, hogy igazából az anime rossz példát mutat emberi kapcsolatok szempontjából. Hovatovább Kozue-chan személyiségváltozására is megvan a magyarázat. Az is olyan, hogy a szülei balesete sokkolta le őt annyira, hogy emlékükre két pár csörgőt hord a hajának két oldalán, és ha sokkot kap valamitől, akkor elájul. Ekkor történik meg a személyiségváltozás. Feldolgozatlan lelki trauma, nem hiszem, hogy kell ennél többet mondani.

Azt vettem észre, hogy ha közvetve is, de megoldódnak a lelki problémák. Például amikor Tama-chan kisírja magából a problémáját, utána oldottabb lesz, és csatlakozik a többiekhez a nagy buliba. Az anya-lánya kapcsolat ugyan marad a régi, de az nagyon tetszett az utolsó részben Shiratori-kun elmeséli a saját gyereksztoriját Kozue-channak, és közben folyamatosan személyiséget változtat. Erre nem úgy kell közvetlenül magyarázatot keresni, hogy nem történt semmi sokkoló, mégis miért változna át? Aki látta az animét, az tudhatja, hogy ez a bizonyos gyerekmese, amit a végén egyben hallhatunk, folyamatosan "mesélve van" az anime alatt, és ahogy megismerjük Kozue-chan újabb és újabb személyiségeit, úgy jelennek meg a hercegnők klónjai. A végére öten lesznek, és ahogy Shiratori-kun meséli a történetet, fokozatosan jelenik meg az öt hercegnő, úgy jelennek meg Kozue-chan különböző személyiségei. Ez aranyos dolog volt. Végül visszatért ő maga is.

SPOILER VÉGE

Igazából a szereplők háttértörténeteire lehet mondani, hogy klisések, de igazság szerint annyi anime létezik már, annyiféle történetet kitaláltak már az idők során, hogy nagyon extrának kell lenni ahhoz, hogy egyedi legyen a dolog. Nálam a karakterek szerethető mivolta bőven kiváltotta a sablonos háttérsztorit. Megszerettem őket, érdekelt, hogy mi történik velük, hogy jutottak el oda, ahol most tartanak. A zenékről már beszéltem, az opening, hűen visszaadja az anime könnyed hangulatát. Nem kell nagy dologra számítani, egyszer meghallgattam a kislemezt, megcsinálom majd abból a dalból is a kfn-t, egyelőre csak az endingből van meg. Az nagyon aranyos, hogy az ending zene alatt a gyerekmesét láthatjuk, egyszerű, zsírkrétával rajzolt módon. Ettől egyáltalán nem válik gyerekessé az anime, én azt éreztem, hogy kihozza a gyermek-énemet, kellemes volt látni. Sablonos a háttértörténet, a sztori sem egy nagy durranás, ez az anime könnyed kikapcsolódás, de annak csillagos ötös. Néhány háttérzene kapcsán az volt az érzésem, hogy olyan, mint a Fruits Basket-ből kölcsönözték volna, egyből Okazaki Ritsuko jutott eszembe. Az volt a gondolatom, hogy ez az anime az ő emlékére szól, mert annyira emlékeztetett a zene rá. De ő már nem írhatta, mert az anime 2005-ös, és 2004-ben meghalt. Ezért nálam 9 pontot kapott, és nagyon köszönöm Yonekura Chihirónak, hogy azáltal, hogy ő énekelte az endinget megnézette velem az animét. Fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb.

2016. június 21., kedd

Kell egy kis időt adni nekik

Az utóbbi időben két olyan animét is elkezdtem, ami az elején nem nagyon fogott meg, de aztán egészen megszerettem őket. Ezek a Mahoraba ~Heartful Days~ és a Kamen no Maid Guy. Alapvetően két teljesen különböző kategória, de már az első részekben láttam bennük fantáziát, aztán, ahogy néztem az újabb részeket, egyre jobban tetszett.

A Mahoraba egy kedves, aranyos anime, egy bérház lakóinak történetét mutatja be. Ide költözik be Shiratori Ryuuhi, a 18 éves srác, és azért költözött Tokióba, mert gyerekkönyvíró szeretne lenni, és tanulmányai terelték a japán fővárosba. Hamar rájön, kikkel költözött össze, a szomszéd házakban különböző flúgosabbnál flúgosabb egyének laknak. Már a házmester lány sem átlagos: Aoba Kozue alapvetően egy kedves, szeretetre méltó lány, aki lesi a lakók kívánságát. Csak van egy furcsasága: Ha megijed valaki a közelében, ő maga is sokkot kap. Elájul, és egy új ember személyében ébred fel. Négy különböző személyisége van, mindegyik jelentősen különbözik a valódi karakterétől. És nem is tudnak egymásról. Tehát amint Kozue-chan valódi személyéhez tér, nem érti a történéseket maga körül, és hogy hogy kerül oda. Megjelenik benne a harcos lány, aki nem nézi el, hogy Shiratori-kun ennyire puhány és mindenáron férfit akar faragni belőle. Aztán ott van még a 6 éves kislány személye, aki imád rajzolni... csak épp nem rajzlapra. Képes összefirkálni az asztalt, a falat, bármit, csak hogy kiélje rajzolási szenvedélyét. Jelen van még a cosplay-mániás csaj Kozue-chan testében, aki mint egy "divatdiktátor" kénye-kedve szerint egy általa megfelelőnek gondolt karakter ruházatába öltözteti áldozatát. Végül a negyedik lány, aki nagyon félénk, ritkán fordul elő. 13 részt látva még egyszer sem találkoztam vele. És ha ez még nem lenne elég, a többi lakó is nagy egyéniség, külön harci feladat lesz velük is kijönni.

A legtöbb poénnal talán Chanohara Tamami szolgál, aki annak ellenére, hogy csodagyerek, egyáltalán nem érdeklik a tudományok. Rajongásának tárgya maga a házmester lány, akiért képest mindent megtenni. A gonoszsága tetszett meg. Különleges képessége ugyanis, hogy bárkit megtalál kínos pillanatában és elkapja őt a fényképezőgépével. Utána pedig azzal fenyeget, ha nem teszi meg, amit szeretne, akkor körbeviszi a házban a fényképet, és akkor de kínos lesz, ha megtudják a többiek... Áldozata akkor sem lélegezhet fel, ha megkaparintja a fényképet, mert rendszerint több van belőle. Ezzel mindig eredményt ér el. Amúgy a csukott szeme és negédes mosolya csak még cinikusabbá teszi őt. Meglepett, amikor olvastam, hogy Horie Yui adja a hangját. Annyira nem rajongok érte, inkább csak énekesnőként ismerem néhány dalát, de annyira soha nem ragadott meg, hogy komolyan foglalkozzak vele. Maga a karakter csak idővel vált szimpatikussá, ugyanis a 6. részben nem tetszett, ahogy bemutatkozott. Fényképezőgép ugyan nem volt a kezében, mégis el tudta éri, hogy Shiratori-kun segítsen neki a dögnehéz virágot hazacipelni az iskolából, mert ha nem, olyanokat mond róla a többieknek, hogy utána az ég kegyelmezzen neki. Ami nem tetszett, hogy bár hordta a virágot, ennek ellenére mondta az osztálytársainak a pletykákat Shiratoriról. Ez volt az egyetlen negatív megnyilvánulása, utána már sokkal inkább poént csináltak ebből a fenyegetőző dologból.

Van egy másik csaj, aki hasonlóan negédes arccal szokott fenyegetni: Shiratori tanára. Ha valaki nem csinálja meg a feladatot, tesz róla, hogy az egy életre szóló leckét kapjon. Csak annyit hallunk, hogy a szerencsétlen diák (Igen, Shiratori is volt már áldozat) jajveszékelve kiált a szertárból. Hogy a tanár mit csinál vele, az a fantáziánkra van bízva. O_O De visszatérve a békés bérházunkba, a többi lakó is külön egyéniség. Ott van például Momono Megumi, aki a legnagyobb partyarc. Mindig ő szervezi a bulikat, ezek alkalmával ő néz leggyakrabban a pohár fenekére. Külön említést érdemel Kurosaki Sayoko és Kurosaki Asami anya-lánya páros, ahol inkább Asami neveli az anyját. Sayoko ugyanis hihetetlenül passzív, de azt nagy lendülettel csinálja. Képes bárhol elaludni, és rendszerint a veranda alatt érzi jól magát. A 12 év körüli kislánya próbálja jobb belátásra bírni, és egy kis életet lehelni belé. Egyébként rettenetesen szegények, semmi bútor nincs a házukban, mindent dobozokba pakolnak. Ennek ellenére Asami hihetetlenül optimista és mosolygó kislány, aki bizakodva néz a jövő elé. Az utolsó házban szintén egy páros lakik, név szerint Yuiko Haibara és Ryuusei Johnny, egy férfi, aki olyan szinten elszigetelte magát a külvilágtól, hogy helyette a kezére húzott Johnny nevű plüsskutya beszél.

Inkább a szereplők egyéni történetei szolgáltatják a háttérsztorit, amúgy epizodikusak a részek. Ez azt jelenti, hogy egy adott részben van egy történés, és az le is zárul azalatt a kb. 20 perc alatt, amíg az adott epizód tart, a következő részre pedig új sztori kezdődik el. Semmi komolyra nem kell számítani, az egész anime egy könnyed kikapcsolódás, bátran ajánlom bárkinek. Érdekessége számomra, hogy ezt is a zenéje miatt kezdtem el nézni, az ending ugyanis Yonekura Chihiro: Boku no Speed de című dal, ami egy kellemes dal, de az animét sokkal jobbnak gondolom, mint amilyen a dal maga. Lényegében az anime elnyomta a zenét számomra. Meghallgatom, de amúgy maga a dal nem nagy szám. Vannak az énekesnőnek jobb dalai is. Az opening pedig Saeki Mio és Shiraishi Ryoko duettje, mely a Daiji Da-I-Ji címet kapta. Ez is aranyos, kedves szám, de nem nagy eresztés. A kfn-t azért megcsinálom belőle, hátha lesz kedve valakinek elénekelni karaokén.

A másik anime a Kamen no Maid Guy. Ez is hasonlóan vicces, mint a Mahoraba, de a hardcore, elmebeteg fajtából. Nagyon pihent agya lehetett a kitalálójának, nemcsak hogy tele van ecchi, fehérneműs, lenge ruházatú csajos jelenetekkel, hanem a szituációk is hihetetlen morbidok. Maga háttérsztori is elég érdekes. Van a hihetetlenül gazdag nagypapa, akinek brutális mennyiségű vagyona van. Persze sokan rá akarják tenni a kezüket, családtagjait sorra "kísérték el" odaátra, míg két unokája a 17 éves Fujiwara Naeka és öccse, Fujiwara Kousuke maradtak életben. Naekának nagy mellei vannak, amivel kivívja fiútársai szimpátiáját, Kousuke pedig hikikomori. Saját magára teljességgel igénytelen, de a csajokat persze imádja. Naeka csak egy átlagos tinédzser lány akarna lenni, de a hatalmas vagyon rá fog szállni, ha 18 éves lesz. Persze többen az életére akarnak törni, őt megvédvén fogad fel a nagypapa két cselédet. A kétajtós szekrény termetű Kogarashit, és a látszólag sokkal szerényebb Fubukit. Kogarashit, amint megláttam, azonnal kedvenc karakterré tettem a My Anime List profilomban. Eszméletlen személyiség. Férfi cseléd, aki kétméteres magassága és ördögi tekintete ellenére hihetetlenül segítőkész és hűséges. A baj ott van, hogy nem sokat tud arról, hogy viszonyuljon az emberekhez, és oly módon áll a lányok rendelkezésére, hogy az mindig kínos a számukra. De azért Fubukit sem kell félteni. Ártatlan tekintete ellenére mindig kéznél van nála egy szögekkel telerakott bunkósbot, azzal teszi helyre zaklatóit, természetesen legtöbbször Kogarashit. Kell ennél többet mondani, hogy érzékeltessem, mennyire elborult animéről van szó? A háttértörténet is inkább csak muszájból van, semmi baja nem lesz a csajnak (szerintem... eddig 6 részt láttam a 12-ből), de Kogarashi jelenlétére nagyon jó alibi volt. Nagyon bírom őt, és a "kukuku"-féle nevetését. Itt is epizodikusak a történések, de azok hihetetlenül debilek. A második rész például arról szól, hogy mindenkinek nagyon jól sikerült a matek dogája, egyedül Naekáé lett gyenge. Tudományos kutatások bizonyítják, hogy fordított arányosság van a mell mérete és a matematika tudás között. Tehát, minél nagyobb a melle valakinek, annál butább a matekhoz. Ezután lapított mellekkel megy be az iskolába, hátha attól okos lesz. De persze ez mit sem ér, kiold az, amivel lelapította melleit, mindenki meglátja azt, amit ideális esetben csak intim közben mutatnak meg a csajok. A hatodik rész pedig arról szól, hogy nem férnek be a liftbe, mert az állandóan jelez, hogy túl nagy a súly. Pont Naekánál riaszt be. A társaság meg nekiáll fogyókúrázni. Természetesen sehova nem kell lefogyniuk, soványak a lányok, csak voltak rajtuk kívül mások is a liftben. A két lánynak zombis arca lesz a sok diétától. Ilyen és ehhez hasonló morbid történések vannak az animében. Kogarashi röntgen szemével pedig a csajok intim részeibe is betekintést nyer. Egyébként a beszólásait a mély hangja teszi igazán viccessé, azzal a hatalmas termetét emelik ki, de butaságokat mond, és a "kukuku"-féle nevetésétől biztosan nem marad szárazon a szemem olyan nevetési ingert vált ki belőlem. Először úgy voltam az animével, hogy na egy újabb Ecchi-jelenetektől dús alkotás, de a debil és morbid jelenetek nagyon viccessé tették számomra az egészet. Néha nagyon is megéri a zene miatt kiválasztani egy animét, az endingjét ugyanis Fukuyama Yoshiki (JAM Project tag) énekli és Work Guy!! a címe. Extrém heavy metal dal, nagyon jól jellemzi Kogarashit, ugyanis róla szól. Az opening előadója KOTOKO, nem vagyok feltétlen oda a stílusáért, ez a dal sem jött be annyira, de az ending egy mestermű. Az animáció pedig nagyon jól megmutatja, hogy milyen Kogarashi, és hogy miért rettegnek tőle a csajok. Aki szereti az elborult animéket, az mindenképp nézze meg a Kamen no Maid Guy-t, nyugodtan ki lehet venni az i betűt a címből is, az is tökéletesen helyt álló.