Hosszú éveken át következetesen kerültem a Mawaru Penguindrum-ot, mert akárhány véleményt, elemzést olvastam róla, abban szinte konszenzus volt, hogy ezt az animét többször végig kell nézni ahhoz, hogy ténylegesen értsük is, hogy miről van szó. Lényegében saját magamat buktattam meg azon a bizonyos alkalmassági vizsgán azáltal, hogy ilyen sokáig vártam azzal, hogy megnézzem az animét, és talán így volt rendjén.
Eddig 9 részt láttam az animéből, és értem, hogy szimbolikákban beszél az anime, de stílus miatt nem jut el hozzám az üzenet. Megjegyzem, ahhoz, hogy értsük, hogy miről szól az anime, ismerni kell a japán jelenkor mindennapjait, és a közelmúlt eseményeit, ezeknek is érdemes utánajárni, mielőtt elkezdjük nézni az animét. Az az igazság, hogy egy idő után nemcsak az volt a bajom az animével, hogy nem jut el hozzám a mondanivaló, hanem a stílus kezdett egyre inkább idegesíteni. Már-már Bakemonogatari feelingem volt (az is azon animék közé tartozik, amik népszerűek, de nem szeretem), amikor megbeszéltem Zsolti barátommal, hogy s mint van ez az anime, végül oda jutottunk (amellett, hogy szerinte menthetetlen vagyok ... aljas rágalom), hogy olvassam el Surci elemzését az Aoi Anime fórumon, mert nagyon komplexen írt az animéről. És tényleg... Bárkinek dicsőségére válna egy ilyen írás, és azt kell mondjam, hogy így már értem a dolgokat. De hogy meg fogom-e szeretni? Ez egy másik kérdés: Mert pont azt emelte ki gyenge pontnak, ami nálam sarkallatos egy animében: A karakterek. És azt kell mondjam, hogy igaza van. A főszereplő testvérek egyáltalán nem emlékezetesek, nem szögezik oda a tekintetemet, nem érzem azt, hogy érdekel a sorsuk. És persze, tudom, hogy a metrócsörgés (amikor záródnak az ajtók) az 1995 márciusi gáztámadást szimbolizálja, de túl gyakran, túl sokáig hallani idegesítő. Az a helyzet, hogy lehet olyan komplex az anime, hogy a gordiuszi csomót is könnyebb kibogozni, mint az animét megfejteni, ha közben azt látom, hogy a karaktereknek fogalmuk sincs, hogy mit keresnek ott a történetben.
Zsolti említett egy 1985-ös movie-t, elmondása szerint többek között ez a mű inspirálta a Mawaru Penguimdrum-ot: Ginga Tetsudou no Yoru. Ő látta és az élménybeszámolója alapján azt gondoltam, hogy érdemes lehet megnézni. És igen... Ma este néztem meg a movie-t és azért döntöttem, hogy írok, a Mawaru Penguimdrum-ról, mert a movie ellenében jól tudom érzékeltetni, hogy mik a prioritásaim. A Ginga Tetsudou no Yoru egy nagyon lassú folyású történetet mesél el; tényleg, aki a dinamikus animéket preferálja, annak ez nem fog bejönni. Egy macskák lakta faluban játszódik a történet, ahol a főszereplő macska lesz az, aki kilóg a sorból. Míg a többi osztálytársa élettel teli, örülnek, hogy vége az órának, főhősünk csak hosszas elmélkedés után hagyja el a tantermet. Egyből együtt éreztem vele, az volt az érzésem, hogy a belső világa nagyon intenzív. A tekintete sokkal többet árult el abból, ami a felszínen látszott. Ez pedig egyből kíváncsivá tett, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Hozzáteszem, ez a karakterdizájner munkásságát dicséri, hogy ennyire jól tudta érzékeltetni a főszereplő belső világát. A lényeg az álmában történik. Kint a szabad téren, az égen a csillagokat szemlélve aludt el. Legjobb barátjával, Campanellával ülnek a galaktikus vonaton, csodálják a környéket, megállóknál felszállnak utasok, később leszállnak. Tiszta sor: Az életutat szimbolizálja, ahogy életünk bizonyos szakaszában emberek belépnek az életünkbe, majd elbúcsúznak. De a két jóbarát mindig együtt marad. Vagy mégsem? ... Nagyon jól érzékeltette a bizonytalanság érzését, amikor Giovanni a végefelé egyre többször mondta a barátjának, hogy "mindig együtt leszünk". Gyönyörűen érzékeltette a movie az emberi kapcsolatok és a barátság fontosságát, jó szívvel ajánlom. Aki vesztett már el fontos embert az életében, és tudja, milyen érzés az, hogy a barátság bizonytalan lábakon áll, az fogja értékelni ezt a movie-t.
Egyébként az is nagyon tetszett, hogy a macskafalu többi lakosát is egyenrangúnak mutatta. Például amikor volt a fesztivál, mindenki táncolt és énekelt (csak Giovanni nem), akkor őket is ugyanúgy mutatták, mint a főszereplő macskát. Nagyon ellenszenvesek számomra azok a művek, ahol tömegember mulatozását, vagy bármilyen tömegeseményt úgy mutatnak be, hogy a résztvevők arca vagy el van torzítva, vagy valami "egyenarcot" kaptak, ezzel is kiemelve, hogy a főszereplő más, ő a különleges, a tömegember meg a senki, mert csak a haverok, a buli, meg a csajok érdekli, minden más, ami a bulikázás felett van, az már meghaladja az értelmi képességét. A Ginga Tetsudou no Yoru-ban a fesztiválozó macskák ugyanúgy eredeti alakjukban voltak ábrázolva, ahogy Giovanni is, ami azt érzékeltette számomra, hogy fontos a falu számára a fesztivál, mert az a hagyományuk része, és nem valami tömegember szórakozásának mutatta be. Amellett, hogy látszott Giovannin, hogy baja van, és utolsó gondolatainak egyike, hogy beáll a körbe táncolni. Mérhetetlenül szimpatikus volt ez a megnyilvánulás.
Azt gondolom, hogy a két mű kontrasztja jól érzékelteti, hogy mi alapján nézek animéket, mi az, amit valójában értékelek.
