LGT: Locomotiv GT

Zenei kritikáimban, véleményeimben jelentős szerepet fognak kapni nemcsak a Zorán, hanem az LGT albumok is, hiszen gyerekkoromban az LGT hatására lettem zenerajongó. Nekik köszönhetően tölt be különleges szerepet az életemben a zene. Ez pedig annak az érdeme, hogy a családom is nagy rajongója az együttesnek, amikor 1992-ben valamennyi album kijött CD-n, nővérem megvette mindet, méghozzá a dobozában. Sajnos az a doboz már nincs meg, de az albumokat azóta is nagy becsben tartom. Bár az az igazság, hogy a doboz sem menti meg attól a ténytől, hogy a Hungaroton nagyon mostohán bánt az LGT albumokkal, ugyanis nemcsak hogy igénytelen kiadásban jelentek meg CD-k, hanem a hangminőség is néhány albumnál a kazetta minőségét sem éri el. A mai napig nem értem, hogy miért úgy adták ki az LGT albumokat (mondjuk ez igaz, minden olyan régi albumra, melyeket a Hungaroton a CD-korszak elején – ’90-es évek elején – adott ki CD-n) hogy csak a lemez első borítója látható, a hátsó borító helyett meg fekete alapon olvashatók az információk. Pedig a Hungarotonos Zorán albumok már egész jól néznek ki. A Zorán albumoknál már megoldották, hogy a hátsó borító kép is látszódjon, ráadásul a belső füzetben olvashatók a szövegek, az album borítójához “hű” dizájnnal a háttérben. Az LGT albumok meg végig megmaradtak a hátsó borítón fekete háttérre írt adatokkal, ráadásul a belső borító ugyanazokat tartalmazza, csak fehér alapon. Mondhatjuk, hogy elbántak az LGT albumokkal, mert némely album hátsó borítója kifejezetten szépre sikeredett. Ahogy az első albumé is.

Az első album borítója ugyanis kifejezetten szép, a hátsó borítója már-már művészinek hat. Az első borítón az együttes négy tagja látható, ha jól emlékszem, egy múzeum termében készült a fénykép. A hátsó borító meg nagyon érdekes. A halakból ítélve, egy akváriumban lehet az a kis fehér játékvonat, ami látható, az írás pedig szinte már díszbetűkkel van írva. Nagyon szépnek tartom a borítót, ugyanakkor kontrasztosnak is, hiszen a rockzene sohasem az eleganciájáról volt híres. Egyébként megvan az “És ilyen a boksz? Az LGT sztori” című könyv, ezt többször elolvastam, most is újra olvasom, hogy hátha háttérinformációkból még jobban megértem az album mondanivalóját, koncepcióját. Nagyon szeretem olvasni, egyrészt hihetetlenül érdekesek a történeteik, másrészt nagyon őszintén beszéltek az őket ért eseményekről, élményekről.

Például érdekes volt azt olvasni, hogy már az első album is feszült légkörben született. Frenreisz Károly ugyanis sehogy nem tudott beilleszkedni az együttesbe, és ez ki is hallható az első két albumon. Ugyanis olyan szinten különbözbek a Frenreisz Károly által dalok, mintha valami más együttesnek a dalai tévedésből bekerültek volna az LGT albumaira. A Presser Gábor és Barta Tamás által írt dalok nagyon jól összepasszolnak, azok egységesek, de Frenreisz Károly dalai annyira kilógnak, mintha már lélekben a két évvel később az általa alapított Skorpió együttesnek írta volna ezeket a dalokat. Én ennek ellenére szerettem Frenreisz Károly zenéit (A Skorpió zenéjét is szeretem), mert szeretem azt a stílust, amit művel. Nagy zenésznek és zeneszerzőnek tartom őt.

Ennek ellenére kijelenthető, hogy ő némileg felborítja az album koncepcióját, egységét. Viszont tetszik, hogy sok a hangszeres játék a dalokban. Amennyire ismerem a ’60-as, ’70-es évek zenéjét, azt gondolom, hogy az LGT első albuma annak idején forradalmi lehetett, hiszen tudtom szerint ez az első igazán rock stílusú album Magyarországon. Ráadásul hihetetlen dallamosak a zenei betétek, az egész albumnak van egy nagyon sajátságos hangulata, amit csak itt érzek, semelyik másik albumnál nem.

Két mélypontot tudnék az albummal kapcsolatosan mondani. Az egyik inkább szakmai, a másik személyes élmény. A “szakmai” mélypont számomra a Hej, én szólok hozzád című dal, amit én igazából az egyik legrosszabb LGT dalnak tartok. Maga a szöveg, Presser éneke is nagyon furcsa, de Barta gitárjátéka a dal második felében is nagyon rossz. Ott ugyanis szimplán csak azt bizonyítja, hogy tud gitározni, meg hogy milyen fogásokat tud, de az egész zene annyira dallamtalan, hogy egyszerűen nem tudom, hogy hol tartunk, és a végén Presser éneke olyan érzetet ad, mintha a semmiből jött volna elő. A másik mélypont személyes élmény, ez pedig a Sose mondd a mamának. Konkrétan féltem gyerekkoromban ettől a daltól. Ugyanis annyira félelmetes volt számomra a dal végén hallható ördögi kacaj, annyira élethű volt, hogy mindig befogtam a fülem, hogy ne halljam. Persze egy idő után, ahogy megértettem a szöveg ironikus mondanivalóját, és hogy hány aspektusból lehet értelmezni, úgy már persze teljesen más az egész, de gyerek fejjel, amikor nem értem a szöveget, csak élvezem a zenét, rettenetesen ijesztő volt az a dal.

Ezeket leszámítva, kiváló az album, és egy hosszútávú zenei pályafutást vezet fel az album. Fantasztikus zenei játékok hallhatók az albumon. Többször el is gondolkodtam azon, hogy kísérletező jellegűnek említették a tagok az albumot, és ez tényleg hihető, de ha ilyen zenei alapokkal kísérleteznek, az több, mint ígéretes. Egyedül, ami nem tetszik, amit írtam, a “Hej, én szólok hozzád” zenei alapja, illetve hogy nincs annyira gazdagon hangszerelve, ezáltal kicsit szegényesebbnek hat ez az album. Talán leginkább itt érhető tetten az a “kísérletező jelleg”, amit említettek, meg hogy állítólag 1 hét alatt vették fel a dalokat. Ezt leszámítva, ha minden kísérletező jellegű album ilyen lenne, nem léteznének rossz albumok. 1971 decemberében jelent meg ez az album, tehát már 50 éves. És még mindig nagyon jó hallgatni. Így születnek az igazi, örökzöld slágerek. Minden egyes percért megérte dolgozni ezért az albumért.

Ének: 9/10

Zene: 8/10

Szöveg: 8/10

Hangszerelés: 6/10

Borító: 9/10

Hangulat: 9/10

+ Kiváló bemutatkozó album

– Szegényes hangszerelés, plusz ezen van az együttes egyik legrosszabb dala

85%

A miniszter félrelép DVD

Ha már az utóbbi időkben belelendültem a DVD-k elemzésébe, akkor írnék még egyről, ami szintén megvan, és azt gondolom, hogy érdemes is írni róla. Ez pedig a Miniszter félrelép, mely a ’90-es évek egyik legsikeresebb – és talán az egyik legjobb – magyar filmje. Bár a legjobbal kicsit csínján bánnék, még a ’90-es évek távlatában is, hiszen szokás azt mondani, hogy igazán jó magyar film legalább 30 éve nem készül, és ez sem mondható feltétlen nagyon-nagyon kiemelkedőnek. Több tézis van arra, hogy miért nem készül jó magyar film. Egyrészről mondható, hogy alapvetően lényegesen alacsonyabb költségvetésből készül nálunk egy film, mint tőlünk nyugatabbra. De azért lehet példát mondani alacsony költségvetésű kiváló filmre is. Amit inkább indoknak szoktak mondani, hogy a magyar nép lelkületére utal, hogy nem a valóságra kíváncsi, hanem csak szórakoztassák őket. Ennek a szórakoztatásnak egy nagyon sajátságos változatába enged betekintést a film.

A szórakoztatás sajátságos formája leginkább abban nyilvánul meg, hogy a magyar színészet szinte legjobbjait láthatjuk, vagy legalábbis biztos, hogy a legtapasztaltabbakat, akik rengeteg színdarabban, filmben játszottak. Az az érdekes, hogy igazából ez is lehetne az a tipikus magyar film, ami csak szórakoztatni akar, nem hivatott minőségi alkotást a mozivászonra vinni, de a színészek döntő többsége olyan kiváló alakítást nyújtott, hogy magukhoz emelik a film színvonalát, és valójában emiatt látják sokan kiválónak ezt a filmet. Az biztos, hogy megérte annak idején, 1997 decemberében elmenni, megnézni a moziban ezt a filmet, én is láttam moziban. És azt kell mondjam, hogy most is jó volt újra megnézni. Én személy szerint nem rajongok annyira Koltai Róbertért, mert már az a túlságosan esetlen személyiség, aki már segíteni nem képes magán. Nagyon emlékezetes filmes alakítást sem tudok tőle mondani. Egyetlen egy megnyilvánulását szerettem, amikor az Activity című vetélkedőben rajzolnia kellett, az nagyon poén volt, ahogy elintézte. Kern Andrást viszont nagyon jó színésznek tartom. Hihetetlen spontánnak tűnnek az alakításai, mintha teljesen eggyé válna a szereppel, amit alakít. Sőt, én még a Heti Hetesben is szerettem, amikor egy-egy hír kapcsán eljátszották az adott jelenetet, vagy úgymond “elfogott egy levelet”. Azok nagyon jók voltak. Egyetlen egy megnyilvánulása volt nagyon kellemetlen. Azt hiszem, 2002 húsvétjának környékén volt az, hogy a Heti Hetesben volt vendég, és mindenkit meglocsolt. Ezt leszámítva nagyon szimpatikus, amit csinál. Ebben a filmben is azt gondolom, hogy nagyon jól alakította a miniszterelnök szerepét.

Mert miről van szó? Vitt Péter miniszterelnök egy éjszakai légyottra hívja el az ellenzéki titkárnőt, Tündét az Astoria szálló elnöki lakosztályába. Minden jól indul, érzékelhetően Tündének is kívánatos a miniszerelnök úr. Amikor épp beindulnának a dolgok, Tünde elhúzza az ablak függönyét, és az ijedtségtől dermedten konstatálja a holttestet, ahogy rácsukódott az ablak. Innentől indul be igazán a történet. Hiszen milyen már az, hogy a miniszterelnök úr egy holttest “jelenlétében” tart légyottot az ellenzéki titkárnővel? Minimum véget vetne a politikusi pályafutásának, ha ez kitudódna. Hogy ennek elejét vegye, a miniszterelnök úr magához hívatja a titkárát, Galamb Sándort, aki az éjszakai ülésen helyettesíti a miniszerelnök urat, hogy addig “foglalkozzon” ő a holttesttel. Ezzel pedig egy véget nem érő hajsza indul meg a “túlélésért”, amit tovább bonyolít a titkárnő, Tünde barátja, aki nyomoztatott a barátnője után. Emellett fény derül arra is, hogy ki az a titokzatos holttest, és további szereplők bonyolítják a történetet.

Alapvetően nagyon jó film, tele eszméletlen poénokkal. Sőt azt is ki lehet jelenteni, hogy 2020-ban is nézhető, de azt gondolom, hogy ott követték el a súlyos hibát, hogy annyi szálat “kötöttek” már a végére a történethez, annyi oldalról igyekeztek poénokkal megtölteni a filmet, ami ugyan sikerült, mert sok nevettető jelenet van, de a végére annyira bonyolult lett az egész, hogy abból már csak egy módon lehetett kijönni: Megjelent a rendőrség, és mintegy gordiuszi csomót elvágva, letartóztattak mindenkit, akinek köze volt azon az éjjelen az elnöki lakosztályhoz. Itt a kevesebb, több elve jobban érvényesült volna.

Minden másban jó a film, és tényleg az átlag magyar filmek felett van, színvonal terén. Amire külön kitérnék, az a zene, a filmhez írt dalok. Hihetetlen kontrasztos számomra. A filmet Somló Tamás: Találj rám című dala nyitja. Hihetetlen kellemes dal, mondjuk effektíve nagyon szeretem Somló Tamás énekesi karrierjét, de erről írtam már többször, és fogok is még. Jelen van Geszti Péter is, aki hát… Hozza a szokásos színvonalát, amit rapszodikusnak mondanék. Egyrészt az idétlen játéka a magyar nyelvvel, ugyanakkor érzékelhetően mindig vigyázott arra, hogy ne menjen le egy színvonal alá, ezért tartották őt sokan jónak a ’90-es években. Itt debütált a Jazz+Az nevű formáció. A film végefőcímdalát Kern András és Koltai Róbert együtt éneklik (Csak ússzuk meg!). Alapvetően nem rossz, de felejthető dal. Ami a mélypont számomra, az Postássy Juli: Puszinyuszi című dala. Egyrészt ott azért adta alább Geszti Péter szövegileg, másrészt undorító számomra az a “játék”, amit Postássy Juli művel a dal végén. Kapcsolódik ugyan a filmhez, de nem vagyok kíváncsi arra, hogy miket mondana a férjének az ágyban. Főleg úgy nem, hogy egy középkorú, kövér férfit képzelek el mellé, aki szexuálisan teljes mértékig kivénhedt. De majd tervezem megvenni a filmzenét, mert amúgy nem rossz, meg hát gyűjteménybe miért is ne?

Maga a kiadvány egész jó. Szeretem, ha a belső lapon olvashatók a jelenetek címei, és a lemezre nyomtatott kép is rendben van. Extrák terén is kiemelkedő a DVD, hiszen az interjú együttesen majdnem 50 perc hosszú. Egyetlen hátrány, hogy nem lehet egyszerre lejátszani az egészet. A werkfilmet is érdemes megnézni, bár itt belevágtak néhány mondatot az interjúkból. Érdekes volt megtudni, hogy ez a film az átlag magyar költségvetéshez képest több pénzből készült. A rendező, Andy Vajna hozta magával a filmkészítés amerikai kultúráját, hiszen minálunk egyáltalán nem bevett gyakorlat az úgynevezett átforgatás. Ennek az a lényege, hogy ugyanazt a jelenetet többször, több kameraállásból veszik fel. Ez azért lehet jó, mert előfordulhat, hogy úgy találnak meg egy jó kameraállást, vagy valami nagyon jó jelenetet, amire ott a forgatás során nem is figyelnének fel, csak utólag, a vágás során lenne szembetűnő. Csak a színészek inkább arról panaszkodtak, hogy ez rettenetesen fárasztó, mert egy-egy jelenet felvétele sokkal tovább tart. Nem utolsósorban, mivel a többszörös felvétel következtében sokkal több kockát vesznek fel, ezért a forgatás is sokkal költségesebb. A csoportkép készül is érdekes, és azt is jó volt látni, hogy a balesetet hogy vették fel. Erre külön nagyon kíváncsi voltam. Aztán megnézhető még a “Csak ússzuk meg!” és a “Puszinyuszi” videoklipje. Az utóbbi valamiért rövidített változatban került fel, amit a dal szörnyűsége miatt ugyan nem bánok, de azért azt, hogy valahol meglegyen teljes változatban, azt azért díjaztam volna.

Mégsem kifogástalan a kiadvány. A kép ugyanis eléggé rossz minőségű. Pixeles, a színek is olyanok, mintha videokazettáról másolták volna DVD-re. Az extrák képminősége viszont meglepően jó. Az méltó a DVD-hez. A hang nagyjából rendben van. 2.0-ás magyar hang van rajta, feliratot nem készítettek a filmhez.

Jó lett volna egy olyan DVD-n őrizni ezt a magyar filmet, mely kép és hang terén kifogástalan minőségű. Ha már ennyire népszerű, és a mai napig emlegetik. Főleg, ha ennyire drága volt a gyártása. Ehhez képest a DVD kép- és hangminőség terén sokkal inkább low budget feelinget ad. Élek a gyanúperrel, hogy ez a DVD is 6-7000 forint volt eredeti árán. Hát távolról sem ér annyit. De alacsony áron, mint jó magyar filmet, megéri megvenni.

Film: 8/10
Kép: 5/10
Hang: 6/10
Extrák: 8/10
Borító: 9/10

+ Mert készül jó magyar film
– Hozzá méltatlan kép- és hangminőség

75%

Zorán: Szép holnap

Idén 20 éve, sőt, ha jól emlékszem, pont júniusban jelent meg Zorán: Szép holnap című albuma második kiadásban, ekkor már CD-n, és kazettán. Meg is lepődtem, amikor spontán bementem a lemezboltba szétnézni, és megláttam az albumot CD-n és kazettán. Mivel ekkor csak a kazettára volt pénzem, ezért azt vettem meg, de mindenképp meg akartam venni, mert nagyon kíváncsi voltam erre az albumra. Kazettán 1.100 forint volt, CD-n 2.450 forint. Korábban nem volt lehetőségem meghallgatni az albumot, mert nem volt meg nekünk lemezen. Azt csak jóval később, antikváriumban vettem meg, ahogy az első kiadású kazettát is. Igazából sokáig csak azokat a dalokat ismertem, melyek Az elmúlt 30 év… című koncertalbumon hallhatók voltak, és mivel azok tetszettek, nagyon kíváncsi voltam, milyenek azok eredetiben.

És hát rettenetesen meglepett. Jó- és rossz értelemben is. Furcsa volt szembesülni hogy nagyon kevesen működnek közre ezen a Zorán albumon. Sztevanovity Dusán írta a szövegeket, de Zorán az egész albumot lényegében Presser Gábor, Karácsony János és Solti János társaságában készítette el. Három kiváló zenész, akiknek a neve önmagában garancia a minőségre, és akik Somló Tamással együtt, mint az LGT, életreszóló, kitörölhetetlen nyomot hagytak a magyar rock történetében. Közreműködtek ugyan Kern András (Hé, ’67) és Gerendás Péter (Szép Júlia), mind a ketten nagyon emlékezeteset alkottak az albumon, de alapvetően az LGT három tagjával készült az album. De igazából nem is a szegényes hangszerelés tűnik fel, hanem annak sajátságos mivolta. Sokkal közelebb áll az 1982-es Tizenegy dal című albumhoz hangzásvilág terén, mint az 1991-es Az Élet dolgai című albumhoz. Sajátságos miliője van a daloknak, nagyon lehet érzékelni a ’80-as évek tipikus hangzásvilágát, de mivel kevesen dolgoztak rajta, ezért egyszerűbb a dalok hangszerelése.

Rengeteget hallgattam annak idején ezt az albumot. 14 éves voltam amikor eljutott hozzám, és azt kell mondjam, hogy talán jó időben talált meg akkoriban az album. 14 évesen már kezdtem kijönni abból a gyermeki világból, és magam is kezdtem érzékelni, hogy az élet azért többről szól, mint játék szórakozás. És a cím igazából egy optimista jövőkép annak, aki nagy álmokkal néz még a jövő elé. Igaz, hogy meghallgatva aztán a dalokat, tetten érhetők a fiatalkori nagy álmokból kiábrándult szövegek, de mivel az albumot az egyszerű hangszerelése miatt átjárja egyfajta könnyedség, ezért sokkal inkább éreztem a reményteljességből fakadó optimizmust, minthogy azon morfondírozzak magamban, hogy miről is szól valójában, az Ahogy volt, úgy volt, és az Uram, a dolgok rosszul állnak című dalok.

Azóta eltelt 20 év, és ugyan maguk a dalok már nekem is nosztalgiát sugallnak, de az biztos, hogy 34 évesen teljesen más színezete van a daloknak. Egyrészt, nagyobb súllyal bír a fentebb említett két dal. Azért, ahogy tapasztaltam dolgokat az életből, már sokkal jobban értem, hogy mi az, amiről valójában szólnak. Persze, mivel 1987-ben csak 1 éves voltam, ezért nem tudom az akkori környezetbe áttenni a dalokat a fejemben, hiszen jóformán csak fényképeken láttam, hogy akkor hogy éltek az emberek. De több véleményt, kritikát olvastam az albumról, valaki úgy jellemezte röviden ezt az albumot (nem idézem pontosan, de a lényeg benne lesz), hogy kiválóan érzékelteti, hogy milyen az, amikor valaki a világrengető álmaiból kijózanodva, végül ugyanúgy éli az életét a panelban, ahogy bárki más. Mellbevágó volt ezt olvasni, legfőképp azért, mert ez nemcsak 1987-re, de a maga módján 2020-ra is igaz. Azért a maga módján, mert a panel még ma is áll, de ma már sokkal sokkal több lehetőség, de azért a mai fiatalok is szeretnek élni a kifogások adta lehetőségekkel, és egyéb tényezőkre hárítani, hogy miért is nem tudnak kitörni. De majd egy másik album kapcsán írok arról is, hogy miként lehet újra kezdeni. Volt olyan, aki azt írta, hogy a Szép holnap című dal szövege egyenesen szarkazmus. Ezzel nem értek egyet. Méghozzá azért nem, mert a lánya 2-3 évvel az album megjelenése előtt született (sőt, ha jól tudom, ő maga van a borítón), azt gondolom, hogy ez a dal valójában neki szól. Az egy dolog, hogy egy negyvenes éveiben járó férfi már jó eséllyel csalódott az életben, de attól abban még hihet abban (sőt, azt tartom helyesnek, ha hisz benne) a lányának lehet szép a jövője. Egyrészt tényleg változhat jó irányba a világ, másrészt meg ha megteremti az alapjait a lányának a szép holnapra, akkor már sokat tett érte. Már csak azért is inkább az lehetséges, hogy a lányának írta a dalt, mert ott az Altató című dal, ami szintén jó eséllyel neki szól. Nem mellesleg az Zorán pályafutásának egyik legszebb dala. A dalról lesz még szó később.

Ahogy írtam, a különleges hangzásvilágnak köszönhetően egyedi, inkább pozitív hangulata van. Emiatt számomra inkább kellemes hangulata van, és jó hallgatni azokat a dalokat is, melyek szövege a fiatalkor elveszett álmairól szól, és a valóságot inkább negatív oldaláról mutatja be. Ugyanakkor jó ellenpontja ennek a “Számíthatsz rám” című dal, melynek szövege egy több éves házasságról szól. Amikor már elült a szerelem, és már mindent megszokásból csinálnak. Már nem beszélnek annyit a felek, elragadta az érzelmeket a szürke hétköznapok, de végig átjárja a szeretetet a dal. Hogy igen: “Már nem olyan a kapcsolatunk, mint a legelején, de bármi is történjen, én mindig ott leszek melletted.” Ez pedig nagyon szép üzenet, és azt gondolom, hogy valójában ez az ideális kapcsolat két olyan ember között, akik szerelemből jöttek össze, s elmúltak az évek. Bár még nincs ebben tapasztalatom, de azt azért már én is sejtem, hogy a szerelem tényleg elmúlik egy idő után. De ha át is veszi a helyét a megszokás, azt gondolom, hogy akkor is megmarad egy olyan érzelem, hogy két ember kölcsönösen felnéz egymásra. És ez teszi igazán meghitté, szeretettel telivé a több éves, akár több évtizedes házasságot. És azért még a gondtalan szerelem is fellelhető a “Gyere velem” című dalban, ami ugyan szövegileg talán túl egyszerű, de a zene, a dallam annyira kellemes hangzású, hogy nagyon hallgattatja magát. Ez akár arra is lehetne bizonyíték, hogy több év után is fellángolhat egy kicsit a szerelem, és miért is ne lehetne a negyenes évek derekán is egy kicsit így gondolkodni? Miért is ne lehetne ekkor is egy dal erejéig kicsit könnyedén venni az élet dolgait? Teljesen helyén valónak gondolom, hogy egy dal épp csak annyiról szól, hogy “gyere velem, mert szeretlek”. Pont hogy oldja a albumot körülölelő… nem is feltétlen feszült, de mindenképpen pesszimista hangulatát.

Ahol lehet érzékelni a hátrányát, hogy kevesen dolgoztak az albumon, és szegényes a dalok hangszerelése, az a “Nem kell mindig” és a “Valaki mondja meg”. A Nem kell mindig főleg a ’90-es években hangzott el sokat Zorán koncerteken, és kifejezetten kellemes dal. Ennél dalnál kiváltképp átjött, hogy zenélni szerető zenészek veszik körül Zoránt, élmény volt hallgatni a a hangszeres játékot. Ehhez képest az albumon hallható eredeti változat nagyon szegényesnek hat. De jó eséllyel pont azért gondolom ezt, mert koncerten annyira másképp hangzik, annak köszönhetően, hogy jóval több zenész játszik, hogy az nagyon sokat hozzátesz a dal hangulatához. Jó hangszeres játékok vannak az albumon hallható verzióban is, de nagyon lehet érzékelni, hogy kevesen játszották fel a dalt, és ezáltal olyan üresnek hallatszik. A “Valaki mondja meg” meg ugye feldolgozása a “Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról” egyik legjobb dalának. Ismerem azt a dalt nagyon régről, tényleg kiváló szerzemény. Gondolom, hogy nem akarták visszahozni az eredeti dal miliőjét, hiszen a legteljesebb mértékig áthangszerelték a dalt. Csak nekem ezzel az új hangszereléssel nem mond nekem semmit. Sőt, ez a dal is sokat volt hallható Zorán koncerteken, főleg a ’90-es években. Ez volt általában az utolsó dalok egyike, amikor minden vendég visszatért a színpadra, és Zoránnal együtt énekelték a dalt. Nekem még itt sem jött át a hangulata. Nem éreztem át, amikor a dal végét így énekelték: “De anyám azt nem mondta, miért nem-e Földön, anyám nem mondta, mondd, mondd, mondd, mondd… mondd miért!” Annyiszor ismételték a “mondd”-ot, ahányszor csak akarták. Ezt nem éreztem át, és ezt a két dalt tartom az album mélypontjának.

Ami miatt viszont különleges számomra az album, az az “Altató” és az “Örökség” című dalok. Ezek számomra konkrétran a legszebb dalok egyike, amiket valaha hallottam Zorántól! Mind a kettőt, amikor először hallottam, már akkor különleges hatással volt rám. Konkrétan olyat is tudok mondani, hogy ha csinálnék egy listát a legjobb Zorán dalokból, azon az Örökség lenne az 1. helyezett, a valaha hallott legjobb dal! Számomra magasan a legszebb Zorán dal, ugyanis annak ellenére, hogy zsigerileg átjárja a fájdalom a dalt, de ott a vigasz, és azáltal, hogy megéli a fájdalmat, megadja azt az érzetet, hogy adjuk ki magunkból nyugodtan az érzéseinket, utána minden könnyebb lesz. Az Altató című dal pedig az egyik legszebb példa arra, hogy Zorán mennyire szereti a gyerekét. Neki lett írva ez a dal, és annyira átjárja a béke, a nyugalom és a szeretet a dalt, hogy bárkire jó hatással lehet stresszes időszakban.

Összességében talán kontrasztosnak hat az album. Több mindenre van példa és ellenpélda. Szól a fiatalkorban megálmodott világból való kiábrándulásról, de tetten érhető a remény is, hogy talán tényleg lehet szép a holnap. Én azt komolynak gondolom, és fontos is, hogy a gyereke miatt higgyen a szép holnapban. Egyértelműen nem ez a legjobb Zorán album, de a pozitívumai nagyban emelik az album értékét.

Ének: 8/10
Zene: 8/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 7/10
Hangulat: 9/10
Albumborító: 7/10

84%