Princess: A hegedű hercegnői

Az ezredforduló után érzékelhető volt a lemezeladások csökkenése a vásárlók részére is azáltal, hogy kevesebb zenei kiadvány jelent meg. Valamint egyre több olyan CD jelent meg, aminek borítóján látszik, hogy spóroltak a költségekkel, illetve idővel eltűntek a kazetták. De azért volt néhány olyan együttes, előadó, akik azért tettek arról, hogy emlékezetesek maradjanak akár az utókornak is. Az egyik ilyen formáció volt a Princess.

És mindenképpen érdemes elmélkedni azon, hogy mit tettek a magyar könnyűzenével 2002-2008 között. Azok, akik jártasabbak a könnyűzenei életben, a három tenortól eredeztetik azt a kulturális jelenséget, hogy egy-egy operából, áriából a legemlékezetesebb, legismertebb dalokat eléneklik, ezáltal az átlagpolgár úgy érezte, hogy művelődött. Ez persze önmagában nem igaz, sőt, a zenei téren konzervatívak számára (nevezzük őket sznoboknak) gyűlöletes ezt a jelenség, mert elhiteti a hallgatóval, hogy tényleg művelődik. Ezt azóta többen is csinálják, és a Princessről is ez volt mondható, mégis azt gondolom róluk, hogy megbocsájtható, amit tettek.

Már ha feltétlen rájuk akarjuk húzni a művelődés illúziójának vizes lepedőjét. Az biztos, hogy 2002-ben futótűzként terjedt a zenéjük a médiában. Sok helyen voltak hallhatók, és olyan időkben adtak el több 10.000 példányt a lemezeikből, amikor ez már ritkaságnak és kiugróan jó eredménynek számított. Én is, amint meghallottam őket, azonnal felfigyeltem rájuk, és megszerettem a zenéjüket. Azért gondolom, még mai fejjel is, hogy megbocsájtható, amit tettek, mert olyan egyedi tálalásban és hangszerelésben adták át a klasszikus darabokat, hogy a lányok által új értelmet nyertek. Ezáltal én, amikor annak idején hallgattam az első albumot, egy percre sem éreztem azt, hogy művelődök komolyzenei téren. 16 éves fejjel felértem ésszel, hogy ez nem egy komolyzenei album, ettől nem leszek zenetörténetileg művelt. Semmi nem változott bennem, miután meghallgattam ezt az albumot, én is ugyanúgy, unott fejjel hallgattam ének órákon a komolyzenei műveket, mint az osztálytársaim.

Ezt az albumot önmagáért szerettem. Azt gondolom, hogy a titok a hangszerelésben van. Rendkívül ízléses, és a mai napig azt érzem, hogy harmóniában vannak a klasszikus hangszerek a modern hangzással. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha valaki egy ételt saját ötleteivel újragondolta, az új fogás is ízletesre sikeredett, és jól néz ki a tányéron. Ráadásul, ami miatt kifejezetten szerettem ezt az albumot, hogy saját szerzemények is vannak rajta, amit zeneszerzők, nevezetesen Molnár László és Holló József írtak. Ezek annyira jók lettek, hogy odaillenek a többi klasszikus dal újrahangszerelt változatai mellé. Úgyhogy ez az album nagyon jóra sikeredett. Mivel az album végig instrumentális, ezért az éneken és a szövegen nincs mit értékelni, mivel az nincs.

Amit aggályosnak tartok, az az album címe és az együttes neve. Nagyon visszatetsző az, ha valaki pozitív vagy negatív jelzővel látja el saját magát. Itt is, hogy elnevezték magukat a hegedű hercegnőinek… Azt hadd döntsék az arra érdemes kritikusok, hogy tényleg hercegnők-e vagy sem. De hogy maguknak hercegnőknek hívják… ha valami, ez szánalmas bennük.

Egyébként meg az én liberálisabb zenei ízlésembe bőven belefér, amit csináltak. Illetve csinálják is még, mert aktívak, csak lemezt nem adnak ki. De az a véleményem, hogy mivel annyira egyedi a klasszikus dalok hangszerelése, hogy nem is lehet az eredeti változatra gondolni. Én ezt mindig, mint “Princess-album” hallgattam, akik számomra ízlésesen hangszerelték újra a klasszikus dalokat. És tényleg tévúton jár az, aki azt gondolja, hogy ezen dalok által művelődik, mert nagyon nem. És igazából azt is megértem, ha valaki ugyanúgy gyűlöletesnek tartja a Princess munkásságát, mint akár a három tenorét, vagy akár Havasi Balázsét, hogy magyar példával is éljek. De említhetném Lindsay Stirling-et is, akiről viszont tényleg el lehet mondani, hogy rendkívül ízléstelen, amit csinál. Azt gondolom, hogy a Princess a jóízlés határán belül maradt, bőven lehet olyan előadókat mondani, akik sokkal nagyobb kulturális bűnözést követtek el. Ez egy feldolgozásalbum néhány saját szerzeménnyel, annak viszont nagyon jó.

Ének: –
Zene: 8/10
Szöveg: –
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat 9/10

+ Mindenképpen egyedi album, és rendkívül ízléses
– A borító lehetett volna kicsit jobb.

86%

John Newman: Love Me Again

Mára sok zenei műfaj és téma lett lejáratva annak következtében, hogy a rádiók a trendeket játsszák, és az aktuális trend és a tartalom ritkán találkozik egymással. És ha ehhez hozzávesszük a különböző hollywoodi romantikus filmeket, akkor aligha lehet azon meglepődni, hogy az emberek gondolatát, hozzáállását is átformálta szerelem terén. Ennek következtében már nem is nagyítóval, sokkal inkább mikroszkóppal kell keresni az olyan szerelmes dalokat, melyek egy érzelmileg érett ember érzéseire reflektál. Jelentem, ma is készül ilyen, ezt szeretném bemutatni.

John Newman: Love me again című dala az utóbbi évek egyik legprogresszívebb, érzelmileg leghitelesebb szerelmes dala. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy semmilyen nyálas sablon nem olvasható a szövegben, hanem teljes mértékig saját magára reflektál. Az is fontos szempont, hogy a zene is meg van írva. Sokat hozzátesz a szöveg mondanivalójához, és több hangszer is szerepet kap, ami szintén ritkaság a mai nyugati zenei világban. És hogy miről szól a szöveg? Lényegében egy bocsánatkérő dalról van szó. Az énekes túl van a szakításon, és némi idő után rájött arra, hogy mit hibázott a kapcsolatban.

Know, I’ve done wrong
I left your heart torn
That’s what devils do.

Elszámol saját magával, felelősségre vonja magát. Hát milyen már ez? Hány olyan szerelmes dal van a köztudatban, ahol nem a másikat hibáztatja a kapcsolat széteséséért? Nem azt mondja, hogy te szemét disznó, ezt és ezt tetted velem! Sőt, aki tényleg nagyon szégyentelen, az még bosszút is esküszik. De itt erről szó nincs. Az énekes a saját felelősségét firtatja, és érzékelhetően szégyelli magát, hogy azt tette, ami megtörtént.

A bridge rendkívül érdekes:

Now I’m rising from the ground
Rising up to you
Filled with all the strength I found
There’s nothing I can’t do!

Ez a rész jó eséllyel arról szól, hogy azáltal emelkedik fel a lányhoz, hogy megértette a fájdalmát, és mintegy átérezve, azt, felemelkedik hozzá. Ebben az esetben nagyon szép metaforáról van szó, és gyorsan hozzáteszem, hogy a második felében valódi erőről énekel az énekes. Aki elszámolt saját magával, megélte a fájdalmát, onnantól komoly esélyt kap arra, hogy tényleg erőre kapjon, és úgy tűnik, hogy énekesünk élt is vele.

Azt gondolom, hogy a refrént kétféleképp lehet értelmezni:

I need to know now, know now
Can you love me again?

Egyszer megjelenik a bizonytalanság, úgy érzi, hogy tudnia kell, hogy szereti-e még őt, hogy tudja, hogy érdemes-e érte felemelkedni. Másrészt meg mintha az énekes választási lehetőséget adna, hogy vajon tudja-e még szeretni még őt? Ez kifejezetten ritka, mivel a szerelmes dalok döntő többsége rendkívül önző. Az előadó csak a saját érzéseivel foglalkozik, csak azt halljuk, hogy mennyire szereti a másik felet, hogy csakis az övé és soha nem engedi el. Ez önmagában mélységesen elinflálja a szerelmes dalokat, mivel a szerelem 2 ember között alakul ki kölcsönösen, és ha az énekes csak a saját érzelmei hangoztatja, az borzalmas tud lenni. Itt viszont a kérdéssel megadja John Newman a választási lehetőséget a lánynak, hiszen előfordulhat, hogy talált azóta valaki mást, vagy úgy gondolja, hogy nem tud megbocsájtani neki.

A második verse lényegében ugyanarról szól, inkább a második refrén utáni szövegre térnék ki:

I told you once
I can’t do this again, do this again, oh, no

Ez azért elég erős, erre azért nem mernék fogadást kötni. Tudhatjuk, hogy mindenkiben megvan az angyali és démoni oldal, és ha valaki elkövetett valami rosszat, az tudható, hogy bármikor újra megteheti, ha nem vigyáz. Persze van olyan, hogy kordában tartja valaki az ördögi énjét, de ehhez hihetetlen szintű éberség és intelligencia szükséges. Mondjuk, aki ilyen szöveget ír, annak van esélye, hogy rendelkezik ezekkel az erényekkel.

A dal nemcsak szövegileg kiváló, hanem zeneileg is. A dinamika nagyon tetszik, jól kifejezi az énekesben dúló érzelmeket. Zeneileg is nagyon jól meg van írva, ami nemcsak azt jelenti, hogy a hangok harmonizálnak egymással, hanem olyan hangok szólalnak meg, ami alátámasztja a szöveg érzelmi mondanivalóját. És az sem utolsó szempont, hogy az énekes tud énekelni. Nagyon szeretem azt, ha egy férfi nem fejhanggal énekli ki a magas hangokat, hanem torokból, mert akkor sokkal erőteljesebb, mondhatni, férfiasabb a hang. És ilyen érzelmeket így érdemes énekelni.

Készült videoklip is a dalból, ami a szöveghez képest meglehetősen furcsa lett.

Ilyen bárban táncolós, mindenki jól érzi magát, közben az énekes is olykor vidáman énekel. Gyakorlatilag teljesen ellentéte a dal mondanivalójának, mivel a szöveg erősen privát érzelmekről szól. Tehát számomra a videoklip a mélypontja a dalnak, ha képileg visszaadta volna az érzelmi világot, akkor nagyon jó lett volna, de így inkább semmilyen, mintha csak egy kötelező eleme lenne a dalnak.

Bár minden dalnak csak a videoklipje lenne a legnagyobb gondja. Összefoglalva, egy progresszív szerelmes dalról van szó, valóságos érzelmekkel. Nagyon ritka az, hogy egy fiatal srác ilyen érzelmekről írjon dalt, és így el is tudja énekelni. És az hatalmas pozitívum, ha valaki a saját felelősségét keresi egy párkapcsolatban, mert ez szolgálja a fejlődést, és esélyt ad arra, hogy tényleg ne tegye meg többet azt, amit tett. Bár nekem az a tézisem, hogy vitás helyzetben (általában) mindig kettőn áll a vásár. És érdemes annyira szemügyre venni azt is, hogy a másik fél miben vétkes, hogy tudjuk, hogy mik azok az intőjelek, amik bajt jeleznek, és meg is lássuk azt. De azt gondolom, hogy ez a srác megérdemli a második esélyt, és hogy újra szeressék őt.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 8/10
Hangulat: 9/10

+ Valóságos és progresszív szerelmes dal
– A videoklip

92%

Bilal Wahib: Tigers

Nem egyszer fordult elő velem az, hogy egy-egy dal első néhány hallgatásra tetszett, sőt kifejezetten kellemesnek gondoltam. De aztán, ahogy mondani szokás, az ördög a részletekben rejlik. Így jártam ezzel a dallal is. Első néhány hallgatás után úgy voltam vele, hogy kifejezetten jó dal, miért is ne? Csak aztán az lett a veszte, hogy létezik ebből a dalból hivatalos karaoke verzió is, na mondom megcsinálom belőle a karaokét, lehessen hollandul is énekelni. A karaoke nehézségei miatt többször meg kell hallgatni a dalt, és ahogy folyamatosan hallgattam a dalt, és ahogy időzítettem a szöveget, úgy értelmeztem magamban, és arra jutottam, hogy ez valami ordenáré nagy baromság.

Bilal Wahib (bár a nevéből nem derül ki), Hollandiában színész és énekes. 14 éves korában kezdett holland sorozatokban. Énekesként csak tavaly mutatkozott be, és a Tigers volt az első dala, melyet 1. helyet ért el a slágerlistán, és platina státuszt kapott. Ezt látva tudatosodott bennem (akármennyire is nem meglepetés), hogy a hollandok zenei ízlése és általános kultúrája is bőven hagy kívánnivalót maga után. A zene sem egy eresztés, mert ahogy hallgattam az instrumental verziót, szinte ugyanaz a néhány másodpercnyi zene ismétlődik a dal 2:11 hossza alatt, némi “kiegészítéssel”, persze. Pedig egyébként sok lehetőség rejlik az instrumental verzióban. Japánban szokás, hogy a kislemezekre ráteszik a dalok karaoke verzióit, és ezeket hihetetlen jó hallgatni, mert némely japán dal meg van töltve tartalommal. Az Instrumental verzióval új értelmet nyerhetnek a dalok, de itt erről szó nincs.

Ráadásul a szöveg is rettenetesen ostoba. Már az sokat elmond a minőségéről, hogy az alapszintű holland nyelvtudásommal szinte az egész szöveget értem. Legalábbis a “hiányzó részt” (tehát, amit nem értek), nem nehéz “kipótolni”. Már az önmagában furcsa (vreemd, ha már hollandozunk), hogyan osztja fel magában az embereket:

Ik ben met die tigers, tigers-tigers-tigers
We hangen niet met die liar, liar-liar-liar

Tehát, arról van szó, hogy ő a tigrisekkel van, és nem a hazugokkal lóg egy csoportban. Érthető, hogy a tigrisek az erő, és a menőség szimbóluma, de én azt gondolom, hogy amikor egy gyerek nagyobb lesz, és kinőtte az első rajzfilmeket, akkor kezdi sejteni, hogy a világ nemcsak jókból és rosszakból (jelen esetben tigrisekből és hazugokból) áll, hanem bizony vannak a tigrisek között is hazugok, és a hazugok között is vannak tigrisek. Egyáltalán tigrisek és a hazugok közti kontraszt is rettenetesen furcsa. De igazából nem a menőzés a legrosszabb a dalban. Hanem az, hogy ahogy elnéztem a srác Instagram profilját, azt láttam, hogy ő tényleg nem gondol ennél többet a világról. Az ő kis világában csak tigrisek és hazugok vannak. És persze azok a tigrisek sem mások, mint azok a nők, akiket bármikor felszedhet. Azért azt megnézem, ahogy találkozik az első hazug tigrissel, hogy omlik benne össze ennek a dalnak a jelentése.

Nem fűztem sok reményt a videokliphez, de azért megnéztem.

Borzalmas látvány volt. Ott lóg az összes csajon, jelezve, hogy ő egy alfahím, akit imádnak a nők, és akármelyiket megdöngetheti, csak egy szavába kerül. Nemcsak azért gyűlöletes, hogy készülnek ilyen dalok és videoklipek, mert egyrészt mit vág fel a maga alfahímségével (ami sok esetben hazug kép, láthattunk erre is példát), de másfelől komoly frusztrációt okozhat azokban a srácokban, akik nem annyira nagymenők, és nehezére esik barátnőt találnia, akármennyire is szeretne.

Bizonyos esetekben nehéz úgy gondolni egy dalra, hogy azt szívem szerint nem tiltanám be, mert nemhogy nem hordoz semmi értéket, de kifejezetten káros üzenete van. Mondhatjuk azt is, hogy ezek a dalok is szólnak valakinek, és egyébkét eszembe jutott, amikor voltam most februárban Hollandiában, azért én is láttam jó néhány tinédzsert, fiatal felnőtt srácot, akiken látszott, hogy nagyjából ezen az értelmi szinten élik mindennapjaikat. Hozzájuk szólhatna ugyan ez a dal, de azt sem érdemes elfelejteni, hogy az ilyen srácoknak többségében semmilyen olyan értékrendjük nincs, mely által többet gondolhatnának a világról. Az ilyeneknek arra kellene precedenst mutatni, hogy igenis lehet másképp gondolkodni, élni a mindennapokat. De ez a dal azt igazolja vissza, hogy teljességgel helyén való, az, ahogy gondolkodnak, cselekednek, csak így tovább! A videoklip egyébként “lájtosan” eszembe juttatta azokat a gyerekkoromban látott ’90-es évekbeli feketék által rappelt dalokat, ahol minden volt: Pénz, luxus, hatalmas villa, medence, luxusautó, csajok. Ezek a rapperek szinte az egész karrierjüket arra tették fel, hogy arról vagizzanak, hogy én kikapartam magam a gettóból, nekem sikerült. Csak az a baj, hogy a karrierjük azért nem szól ennél többről, mert semmi olyan értéket nem tud felmutatni, mely által esetleg haszna is lehetne abból, hogy kijött a gettóból. Már gyerekkoromban is viszolyogtam ezektől a daloktól és videoklipektől. Tulajdonképpen ez a Bilal Wahib szám is ugyanez, csak kicsiben. Nem tudom, hogy a későbbiekben lesz-e jobb száma, a srácot elnézve, nem hiszek benne. Az élet okozhat ugyan meglepetést, de egy biztos: Ennek a dalnak nem lett volna szabad megszületnie.

Zene: 2/10
Szöveg: 2/10
Ének: 3/10
Hangszerelés: 5/10
Borító: 5/10
Hangulat: 4/10

+ Nem káromkodik a szövegben.
– Rettenetesen káros üzenete van.

28%

LOTTE feat. Max Giesinger: Auch das, was da noch kommt

Ahogy írtam korábban, van néhány olyan német előadó, együttes, akire érdemes komolyabban odafigyelni, mert a zenét a maga kultúra mivoltában is művelik, és amellett, hogy szórakoztatnak, még tartalomról is lehet beszélni. Max Giesinger is ezek közé tartozik, aki 2012-ben a The Voice tehetségkutató német változatában lett 4. helyezett. Az ő példája mutatja, hogy nem feltétlen csak a nyertesek érvényesülnek a könnyűzenei piacon, és több dalához is volt szerencsém a Radio Köln-ben. Most azt a dalt szeretném bemutatni, melyet először hallottam tőle.

Mely egy duett, amit egy LOTTE nevezetű énekesnővel énekelt fel közösen. És nem tudtam nem azonnal felfigyelni rá, ugyanis hihetetlenül kellemes hangulatú dalról van szó. Egyébként egy különös dal, mert számomra hihetetlenül optimista hangzású, mégis maga az optimizmus, és az ideális élet egy vágyott dolog, nem feltétlen a valóság. De a zene az hihetetlenül szerethető. Van benne egyfajta gyermeki játékosság, ami hihetetlenül vidámmá teszi a dalt. Konkrétan volt olyan, hogy a villamoson voltam, hallgattam telefonon a Radio Köln-t, és amikor megszólalt ez a dal, úgy megörültem neki, hogy majdnem elkezdtem hangosan énekelni. Nagyon jól meg van írva zeneileg a dal, nagyon szeretem, aztán szövegileg egy kicsit csalódás volt, mert teljesen optimista, vidám, életigenlő szöveget vártam, ehelyett egy vágyott állapotról van szó.

Viszont akármennyire is szeretem a dalt, nem hibátlan. Az a kisebbik gond, nem énekelnek olyan nagy hangtartományban az énekesek, mert miért is kellene? Lehet anélkül is nagyot énekelni, hogy valaki nem énekli le a csillagokat az égről. Amivel bajom van, hogy ez nem igazi duett. Főként Max Giesinger énekel, és olyan, mintha LOTTE csak besegítene az énekbe. Egyszer-egyszer lehet hallani, illetve a refrént éneklik együtt, de ahol Max énekel, LOTTE inkább úgy énekel, mintha vokáloza. Ugyanis a háttérben van a hangja. Pedig kellemes hangja van, és jobb is lett volna a dal, ha egyenrangúan énekelnének mind a ketten.

Videoklip is készült a dalból, ami rendkívül érdekes:

Ugyanezt a vágyott állapotot jelenítik meg a videoklipben. Két zenész, akik szeretnének érvényesülni a szakmájukban, de inkább csak keresztülnéznek rajtuk. Pontosabban nem is keresztülnéznek rajtuk, hanem úgy veszik az emberek, mintha az élő zene csak egy eleme annak az ünnepségnek, bulinak, most miért is kapjanak ők külön figyelmet? Az elején egy idős néni születésnapján lépnek fel, és csinálnak jó hangulatot, másodjára egy üzlet újranyitásának alkalmából (nyilvánvalóan látszik, hogy az OBI-ról van szó) zenélnek, végül este egy bárban, de valahogy nem jön össze. Külön poén volt felismerni a bárban Johannes Oerding-et és Mark Forster-t, akik szintén énekesek, és mindkettejüknek vannak jó dalaik, úgyhogy a végére kisebb sztárkavalkád lesz, és nekem, aki néhány német együttest és énekest ismer, külön “easter egg” volt felismerni őket.

Jó a videoklip, és nagyon jó a dal. A hibája ellenére is szerethető. Feltett szándékom mutatni még német dalokat. De egyébként azért is szeretem hallgatni a Radio Köln-t, mert a műsorvezetők beszéde sokkal természetesebbnek hat a magyar, holland, különösképp az angol műsorvezetőkhöz képest. A német rádiózás valahogy természetesebbnek tűnik, ami abban is tetten érhető, hogy olyan dalok születnek, mint például ez, ami a hibájával együtt is bőven szerethető, és lehet beszélni arról, hogy a XXI. századi könnyűzenében hoznak egy kulturális minimumot, talán egy nívót is megütnek.

Ének: 6/10
Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 10/10

+ Elképesztően szerethető dal, mindig mosolyra fakaszt
– Nem igazán duett, szinte végig Max Giesiger dominál

80%