GIGA PULSE

A tavaly megjelent Hayashibara Megumi Time Capsule albuma három lemezből áll. A harmadik egy mini-album, mely a "GIGA PULSE" alcímet kapta. Ez az 1990-ben megjelent PULSE kislemez dalait tartalmazza újragondolt változatban. Bár az eredeti kiadványt inkább mini-albumnak mondják, mert nem 2+2 dal van rajta (2 vocal + 2 karaoke változat), hanem 4 új dal. Főleg 1994-ben újra megjelent, ezúton rendes 12 cm-es CD-re mondják ezt, mert rajta mind a négy dal a karaoke verziójával. Annak ellenére, hogy ezek a dalok mai füllel nagyon egyszerűek, már-már kezdetlegesnek mondhatók, mégis szeretem hallgatni őket, mert nagyon jól demonstrálja egy húszas éveiben járó fiatal (nemtől függetlenül) optimista lelki világát, aki kész belevágni a nagybetűs életbe. Ezek mellett egy ígéretes karrier kezdetét hallhatjuk a dalokban. Amúgy nem feltétlen ez a debütáló kislemez, mert 1989-ben jelentkezett már egy kislemezzel, mely a "Yakusoku Dayo" címet kapta, valamint az első dalát még 1988-ban vették fel. De talán az első nagyobb debütálását a PULSE kislemezt tartják.

Alapvetően jó ötlet volt elővenni a dalokat, hiszen tavaly volt a kislemez megjelenésének 25. évfordulója, és gondolom ezek teljes áthangszerelésével akarta ezt megünnepelni. Ez jó ötlet, csak a kivitelezés problémás. Illetve ez így ennyire nyersen nem igaz, mert nagyon jól megmutatja a négy átdolgozott dal, hogy maga Hayashibara Megumi is mennyit változott a 25 év során. Képtelen előadni azt a fajta már-már kislányos naivitást, ami nemcsak egy karrier kezdetét jelzi, hanem hogy Hayashibara Megumi nagy dolgokra hivatott. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen a változást sokszor fejlődés követi, ami megvolt bőven az énekesnőnél. Az igaz, hogy kezdetlegesek az eredeti dalok, Hayashibara-sama énekhangja sem volt akkoriban feltétlen szakmailag fejlett, mégis lehet hallani mögötte egyrészt az a bájt, amivel egy anime-rajongó (vagy Hayashibara Megumi rajongó) szívébe lophatja magát, másrészről meg azáltal, hogy a négy dal két különböző stílusban vannak megírva, már az jelzi, hogy több stílusban megállhatja a helyét. Amúgy a képek is nagyon jól illusztrálják a különbséget. A felső kép az eredeti 1990-es borító képe, a második pedig a Time Capsule borítóról való. Megcsinálták ugyanazt a fizimiskát, amit 25 éve, és borítóra tették. Először megijedtem, mert egyből az eredetire gondoltam, és nem tudtam elképzelni, hogy mi ez? De nem sokkal utána azt gondoltam, hogy ez jó ötlet. Az új változatokkal alapvetően az a baj, hogy mostani énekhangjával nem hangzanak jól a dalok. Legfeljebb koncerten tudnám elképzelni ezeket a dalokat ebben a formában, de ezeket tényleg csak úgy jó hallgatni, hogy benne van annak a naiv, álmodozó lánynak a lelki világa, ezt ma már nyilván nem tudta visszaadni. Még az sem ment a dolgon, hogy az új hangszerelésben több az élő hangszer, mert annyira egyszerűek ezek a dalok, hogy azokat sehogy nem lehet máshogy előadni, csak szintetizátor kísérettel, legfeljebb gitárszólóval fűszerezve. Valószínűleg nekik is az volt a céljuk az újrahangszereléssel, hogy megmutassák, hogy mennyit változott az énekesnő 25 év alatt (miután a Time Capsule borítója is ezt hivatott illusztrálni), meghallgatom, ha ez a négy szám van soron, de annak ellenére, hogy a célját elérte, nem szeretem az új változatokat.

Kell egy kis időt adni nekik

Az utóbbi időben két olyan animét is elkezdtem, ami az elején nem nagyon fogott meg, de aztán egészen megszerettem őket. Ezek a Mahoraba ~Heartful Days~ és a Kamen no Maid Guy. Alapvetően két teljesen különböző kategória, de már az első részekben láttam bennük fantáziát, aztán, ahogy néztem az újabb részeket, egyre jobban tetszett.

A Mahoraba egy kedves, aranyos anime, egy bérház lakóinak történetét mutatja be. Ide költözik be Shiratori Ryuuhi, a 18 éves srác, és azért költözött Tokióba, mert gyerekkönyvíró szeretne lenni, és tanulmányai terelték a japán fővárosba. Hamar rájön, kikkel költözött össze, a szomszéd házakban különböző flúgosabbnál flúgosabb egyének laknak. Már a házmester lány sem átlagos: Aoba Kozue alapvetően egy kedves, szeretetre méltó lány, aki lesi a lakók kívánságát. Csak van egy furcsasága: Ha megijed valaki a közelében, ő maga is sokkot kap. Elájul, és egy új ember személyében ébred fel. Négy különböző személyisége van, mindegyik jelentősen különbözik a valódi karakterétől. És nem is tudnak egymásról. Tehát amint Kozue-chan valódi személyéhez tér, nem érti a történéseket maga körül, és hogy hogy kerül oda. Megjelenik benne a harcos lány, aki nem nézi el, hogy Shiratori-kun ennyire puhány és mindenáron férfit akar faragni belőle. Aztán ott van még a 6 éves kislány személye, aki imád rajzolni... csak épp nem rajzlapra. Képes összefirkálni az asztalt, a falat, bármit, csak hogy kiélje rajzolási szenvedélyét. Jelen van még a cosplay-mániás csaj Kozue-chan testében, aki mint egy "divatdiktátor" kénye-kedve szerint egy általa megfelelőnek gondolt karakter ruházatába öltözteti áldozatát. Végül a negyedik lány, aki nagyon félénk, ritkán fordul elő. 13 részt látva még egyszer sem találkoztam vele. És ha ez még nem lenne elég, a többi lakó is nagy egyéniség, külön harci feladat lesz velük is kijönni.

A legtöbb poénnal talán Chanohara Tamami szolgál, aki annak ellenére, hogy csodagyerek, egyáltalán nem érdeklik a tudományok. Rajongásának tárgya maga a házmester lány, akiért képest mindent megtenni. A gonoszsága tetszett meg. Különleges képessége ugyanis, hogy bárkit megtalál kínos pillanatában és elkapja őt a fényképezőgépével. Utána pedig azzal fenyeget, ha nem teszi meg, amit szeretne, akkor körbeviszi a házban a fényképet, és akkor de kínos lesz, ha megtudják a többiek... Áldozata akkor sem lélegezhet fel, ha megkaparintja a fényképet, mert rendszerint több van belőle. Ezzel mindig eredményt ér el. Amúgy a csukott szeme és negédes mosolya csak még cinikusabbá teszi őt. Meglepett, amikor olvastam, hogy Horie Yui adja a hangját. Annyira nem rajongok érte, inkább csak énekesnőként ismerem néhány dalát, de annyira soha nem ragadott meg, hogy komolyan foglalkozzak vele. Maga a karakter csak idővel vált szimpatikussá, ugyanis a 6. részben nem tetszett, ahogy bemutatkozott. Fényképezőgép ugyan nem volt a kezében, mégis el tudta éri, hogy Shiratori-kun segítsen neki a dögnehéz virágot hazacipelni az iskolából, mert ha nem, olyanokat mond róla a többieknek, hogy utána az ég kegyelmezzen neki. Ami nem tetszett, hogy bár hordta a virágot, ennek ellenére mondta az osztálytársainak a pletykákat Shiratoriról. Ez volt az egyetlen negatív megnyilvánulása, utána már sokkal inkább poént csináltak ebből a fenyegetőző dologból.

Van egy másik csaj, aki hasonlóan negédes arccal szokott fenyegetni: Shiratori tanára. Ha valaki nem csinálja meg a feladatot, tesz róla, hogy az egy életre szóló leckét kapjon. Csak annyit hallunk, hogy a szerencsétlen diák (Igen, Shiratori is volt már áldozat) jajveszékelve kiált a szertárból. Hogy a tanár mit csinál vele, az a fantáziánkra van bízva. O_O De visszatérve a békés bérházunkba, a többi lakó is külön egyéniség. Ott van például Momono Megumi, aki a legnagyobb partyarc. Mindig ő szervezi a bulikat, ezek alkalmával ő néz leggyakrabban a pohár fenekére. Külön említést érdemel Kurosaki Sayoko és Kurosaki Asami anya-lánya páros, ahol inkább Asami neveli az anyját. Sayoko ugyanis hihetetlenül passzív, de azt nagy lendülettel csinálja. Képes bárhol elaludni, és rendszerint a veranda alatt érzi jól magát. A 12 év körüli kislánya próbálja jobb belátásra bírni, és egy kis életet lehelni belé. Egyébként rettenetesen szegények, semmi bútor nincs a házukban, mindent dobozokba pakolnak. Ennek ellenére Asami hihetetlenül optimista és mosolygó kislány, aki bizakodva néz a jövő elé. Az utolsó házban szintén egy páros lakik, név szerint Yuiko Haibara és Ryuusei Johnny, egy férfi, aki olyan szinten elszigetelte magát a külvilágtól, hogy helyette a kezére húzott Johnny nevű plüsskutya beszél.

Inkább a szereplők egyéni történetei szolgáltatják a háttérsztorit, amúgy epizodikusak a részek. Ez azt jelenti, hogy egy adott részben van egy történés, és az le is zárul azalatt a kb. 20 perc alatt, amíg az adott epizód tart, a következő részre pedig új sztori kezdődik el. Semmi komolyra nem kell számítani, az egész anime egy könnyed kikapcsolódás, bátran ajánlom bárkinek. Érdekessége számomra, hogy ezt is a zenéje miatt kezdtem el nézni, az ending ugyanis Yonekura Chihiro: Boku no Speed de című dal, ami egy kellemes dal, de az animét sokkal jobbnak gondolom, mint amilyen a dal maga. Lényegében az anime elnyomta a zenét számomra. Meghallgatom, de amúgy maga a dal nem nagy szám. Vannak az énekesnőnek jobb dalai is. Az opening pedig Saeki Mio és Shiraishi Ryoko duettje, mely a Daiji Da-I-Ji címet kapta. Ez is aranyos, kedves szám, de nem nagy eresztés. A kfn-t azért megcsinálom belőle, hátha lesz kedve valakinek elénekelni karaokén.

A másik anime a Kamen no Maid Guy. Ez is hasonlóan vicces, mint a Mahoraba, de a hardcore, elmebeteg fajtából. Nagyon pihent agya lehetett a kitalálójának, nemcsak hogy tele van ecchi, fehérneműs, lenge ruházatú csajos jelenetekkel, hanem a szituációk is hihetetlen morbidok. Maga háttérsztori is elég érdekes. Van a hihetetlenül gazdag nagypapa, akinek brutális mennyiségű vagyona van. Persze sokan rá akarják tenni a kezüket, családtagjait sorra "kísérték el" odaátra, míg két unokája a 17 éves Fujiwara Naeka és öccse, Fujiwara Kousuke maradtak életben. Naekának nagy mellei vannak, amivel kivívja fiútársai szimpátiáját, Kousuke pedig hikikomori. Saját magára teljességgel igénytelen, de a csajokat persze imádja. Naeka csak egy átlagos tinédzser lány akarna lenni, de a hatalmas vagyon rá fog szállni, ha 18 éves lesz. Persze többen az életére akarnak törni, őt megvédvén fogad fel a nagypapa két cselédet. A kétajtós szekrény termetű Kogarashit, és a látszólag sokkal szerényebb Fubukit. Kogarashit, amint megláttam, azonnal kedvenc karakterré tettem a My Anime List profilomban. Eszméletlen személyiség. Férfi cseléd, aki kétméteres magassága és ördögi tekintete ellenére hihetetlenül segítőkész és hűséges. A baj ott van, hogy nem sokat tud arról, hogy viszonyuljon az emberekhez, és oly módon áll a lányok rendelkezésére, hogy az mindig kínos a számukra. De azért Fubukit sem kell félteni. Ártatlan tekintete ellenére mindig kéznél van nála egy szögekkel telerakott bunkósbot, azzal teszi helyre zaklatóit, természetesen legtöbbször Kogarashit. Kell ennél többet mondani, hogy érzékeltessem, mennyire elborult animéről van szó? A háttértörténet is inkább csak muszájból van, semmi baja nem lesz a csajnak (szerintem... eddig 6 részt láttam a 12-ből), de Kogarashi jelenlétére nagyon jó alibi volt. Nagyon bírom őt, és a "kukuku"-féle nevetését. Itt is epizodikusak a történések, de azok hihetetlenül debilek. A második rész például arról szól, hogy mindenkinek nagyon jól sikerült a matek dogája, egyedül Naekáé lett gyenge. Tudományos kutatások bizonyítják, hogy fordított arányosság van a mell mérete és a matematika tudás között. Tehát, minél nagyobb a melle valakinek, annál butább a matekhoz. Ezután lapított mellekkel megy be az iskolába, hátha attól okos lesz. De persze ez mit sem ér, kiold az, amivel lelapította melleit, mindenki meglátja azt, amit ideális esetben csak intim közben mutatnak meg a csajok. A hatodik rész pedig arról szól, hogy nem férnek be a liftbe, mert az állandóan jelez, hogy túl nagy a súly. Pont Naekánál riaszt be. A társaság meg nekiáll fogyókúrázni. Természetesen sehova nem kell lefogyniuk, soványak a lányok, csak voltak rajtuk kívül mások is a liftben. A két lánynak zombis arca lesz a sok diétától. Ilyen és ehhez hasonló morbid történések vannak az animében. Kogarashi röntgen szemével pedig a csajok intim részeibe is betekintést nyer. Egyébként a beszólásait a mély hangja teszi igazán viccessé, azzal a hatalmas termetét emelik ki, de butaságokat mond, és a "kukuku"-féle nevetésétől biztosan nem marad szárazon a szemem olyan nevetési ingert vált ki belőlem. Először úgy voltam az animével, hogy na egy újabb Ecchi-jelenetektől dús alkotás, de a debil és morbid jelenetek nagyon viccessé tették számomra az egészet. Néha nagyon is megéri a zene miatt kiválasztani egy animét, az endingjét ugyanis Fukuyama Yoshiki (JAM Project tag) énekli és Work Guy!! a címe. Extrém heavy metal dal, nagyon jól jellemzi Kogarashit, ugyanis róla szól. Az opening előadója KOTOKO, nem vagyok feltétlen oda a stílusáért, ez a dal sem jött be annyira, de az ending egy mestermű. Az animáció pedig nagyon jól megmutatja, hogy milyen Kogarashi, és hogy miért rettegnek tőle a csajok. Aki szereti az elborult animéket, az mindenképp nézze meg a Kamen no Maid Guy-t, nyugodtan ki lehet venni az i betűt a címből is, az is tökéletesen helyt álló.

Egy meg nem írt ismertető

Talán túlzottan drámai a cím, semmi nagy dologról nincs szó. Annyi történt, hogy mivel láttam, hogy nincs valami sok ismertető az AoiAnimén, ezért úgy döntöttem, hogy legjobb tudásom szerint segítem őket. Szétnéztem, hogy melyik az az anime, amiről nincs fent ismertető, és szívesen írnék róla. Láttam a P betűnél, hogy nincs Prince of Tennis. Elkezdtem Wordben írni. Azért nem az oldalon, mert ha esetleg nem tudom befejezni, vagy nem jön több mondat (ihlet), de nincs befejezve, akkor mentsek. Semmi ilyen akadály nem volt, be tudtam fejezni, aztán amikor küldeném be az ismertetőt, láttam, hogy japán címet is meg lehet adni. Ekkor esett le, hogy hoppá, "Tennis no Ouji-sama"-ként nem néztem meg, és mint kiderült, hiba volt, mert ezen a címen van kint. Mondjuk hibának nem mondanám, mert nem volt elfecsérelt az idő. Azért sem, mert azért a nemrégiben megírt blogpost után is sokat gondolkodtam az animén. Valahol éreztem, hogy nem feltétlen helyén valók azok a kritikák, amiket megfogalmaztam, hiszen ha ilyen egy sportanime, akkor így kell nézni őket, és nem a való élet teniszéhez kell hasonlítani. Itt hibáztam, ezt elismerem. Igyekeztem ennek fényében megírni az ismertetőt. Ugyan egy mondatos utalás mégis lesz rá a teljesség kedvéért, de átértékeltem magamban néhány dolgot az anime kapcsán. Tehát helyesbítés gyanánt is jó, ha ide kikerül, meg hát itt megmutathatom, hogy ha írnék ismertetőt, az hogy nézne ki.

Hazaérkezett Amerikából a 12 éves Echizen Ryoma, aki az ottani egyik teniszakadémia csapatát erősítette. Jó néhány bajnokságot megnyert, és úgy tűnik, túl nagy falat a japán teniszezőknek. Bekerül a Seishun Gakuen (röviden: Seigaku) nevű teniszakadémiára, ahol lehetősége is akad azonnal megmutatni a tudását: megsemmisítő vereséget mér az egyik teniszerőre.

A Seigaku tagjainak mindennapjait követhetjük figyelemmel. Annak ellenére, hogy Ryoma-kun hihetetlenül beképzelt és pökhendi, mégis megszeretik őt a csapattársai, hiszen szinte mindig győzelemre viszi a csapatát. Történet tekintetében alapvetően két részre osztható az anime. Egyrészt láthatjuk a csapat felkészülését, edzéseit, betekinthetünk az életükbe. Mindenkiről megtudhatunk érdekességeket, melyek által még közelebb kerülhetnek hozzánk. A sztori másik főszála a nemzeti bajnokságok, ahol a Seigaku megmérettetik, az ország más akadémia tagjaival.

A főszerelőkről bővebben: 

Echizen Ryoma: 12 éves srác, aki egy amerikai akadémián tanult teniszezni. Láthatóan kemény embert faragtak belőle, ugyanis nemcsak kiváló játékos, de nagyon hűvös személyiség. Egyedül a csapatkapitányt, Tezukát tiszteli, meg a macskáját, Karupint szereti nagyon. Rideg személyisége ellenére népszerű, hiszen a meccsein mindig a legjobbját nyújtja, ezáltal győzelemre viszi a csapatát. 

Tezuka Kunimitsu: A Seigaku csapatkapitánya, szigorú és következetes. Döntésein csak indokolt esetben változtat. Ő az, aki meglátja Ryoma-kun valódi képességét, és folyamatosan bátorítja, hogy fejlődjön. Komoly csuklósérülés miatt az egy időre Németországba utazik rehabilitációs kezelésre. 

Fuji Shuusuke: Alapvetően egy nagyon kedves srác, aki látszólag gondtalan. Mérkőzéseken ezzel ugyanezzel az attitűddel legtöbbször megalázó vereséget mér az ellenfeleire. Szinte mindig csukva van a szeme, csak akkor nyitja ki, amikor komoly baj van. De akkor fenyegető a tekintete, és haragja elől nincs menekvés 

Inui Sadaharu: Napszemüvege mögött pókerarccal szemléli az eseményeket. Hihetetlen intelligens, mániája, hogy mindenkiről jegyzeteket ír, ennek alapján találja ki a stratégiáit az adott ellenfél játékossal szemben. Csak az adatoknak és a számolnak él. Érdekesség, hogy különböző zöldségekből összeturmixolt itallal fenyegeti a vesztes játékost, aki rendszerint elájul tőle. 

Kaidoh Kaoru: Ryoma mellett ő a másik rideg személyiség, aki rendszeresen hajba kap Momoshiróval. Kellemetlen teniszjátéka van: Agresszív, elsődleges célja az ellenfél játékos kifárasztása. 

Kawamura Takashi: Apjának Ramen-standja van, neki szokott besegíteni, de sokkal jobban szereti a teniszt. Agresszív alapvonal játékos, mindig amikor teniszütő kerül a kezébe "BURNING!" felkiáltással tűzbe hozza magát, onnantól az ég kegyelmezzen az ellenfelének. Néha japánokra jellemző sajátossággal beszél angolul. 

Kikumaru Eiji: Annak ellenére, hogy az idősebbek táborát erősíti, kifejezetten laza, már-már gyerekes személyisége van. Szeret mások nyakába ugrani, Ryoma-kunt pedig chibi-nek hívja a kora miatt. Tipikus páros játékos, Oishi-vel együtt alkotják az aranypárost. A meccseket nagyon komolyan veszi, játékát különböző akrobatikus mozgásokkal színesíti. 

Momoshiro Takeshi: Alapvetően mindenkihez kedves, de lobbanékony természet. Sokszor magára veszi, amit Kaoru mond, ezért gyakran összevesznek. Eleinte egyesben játszott, majd átment párosba. Ő alkalmazza a legtöbb trükköt a játékai során, gyakran hibára kényszeríti ellenfelét. 

Oishi Shuichiro: Ő lesz a csapatkapitány-helyettes, amíg Tezuka rehabilitáción van Németországban. Szívén viseli csapattársai lelki dolgait, gyakran segít nekik a bajban, ezért megkapta a „Seigaku-mom” becenevet. Eiji-vel szokott párosban játszani, együtt alkotják az aranypárost. 

Az anime rendkívül hosszú, 178 részes, ez idő alatt több új szereplővel is találkozhatunk. Az anime nemcsak a sportág szépségeit mutatja be, de az árnyoldalaiba is betekintést nyerhetünk, azáltal, hogy néhány olyan szereplő is feltűnik, akinek csak a győzelem a cél, és ezért képes átgázolni mindenkin. Az elején még kifejezetten emberiek a különböző teniszmérkőzések, viszont, ahogy haladunk előre a történetben, úgy dominálnak egyre inkább a különböző shounen elemek, ezáltal egyre kevésbé valósághűek a meccsek. 

Ennek fényében talán nem ajánlható az anime azoknak, akik a sportanimékre jellemző sablonok miatt kerülik ezt a stílust, mindenki más nagyon jól fog szórakozni rajta. Korához képest meglehetősen szép anime, és a szereplők változatos jellemének köszönhetően mindenki találhat magának kedvenc karaktert. A zenék is nagyon jóra sikeredtek, mind az openingek, mind az endingek valamint az innerek is kellőképpen hangulatossá teszik az animét. A zenei repertoár emellett is hihetetlen széles, hiszen rengeteg character song van.

Kellenek-e Shounen elemek egy sportanimében?

A 144. résznél tartok a Prince of Tennis-ben, tehát már nincs olyan sok hátra. Amekkora lelkesedéssel veselkedtem neki, mostanra már annál inkább azon a véleményen vagyok, hogy hála istennek, hogy mindjárt vége. Na jó, ez talán erős, de az biztos, hogy amennyire jónak tartottam az elejét, mára annyira vagyok csalódott. Nem örülök annak, hogy egy-egy teniszmérkőzés alatt egyre inkább a shounen elemek dominálnak, és nem magát a sportágat mutatja be.

Még az elején megvolt az első nagy törés, konkrétan a 38. részben, amikor Akutsu Jin belépett az animébe, és terrorizálta a 10 év körüli Kachirót. Nem túlzás, tényleg nem kegyelmezett neki, nagy erővel ütötte felé a teniszlabdákat, közben olyanokat mondott rá, amit nem szégyellt. Mondta, hogy csak jött bemutatkozni. Komolyan megijedtem tőle, nem értettem, hogy ezt most miért? Nem láttam olyan nagyon sok animét, elismerem, de már ezzel a bemutatkozásával Akutsu lett számomra a legundorítóbb karakter, akit eddig láttam. Láttam furcsa embereket animékben, akik így vagy úgy akadályozták, vagy terrorizálták a főhőst, de olyat még eddig nem, aki gyereket bánt, mindezek mellett instant bűnöző arca van. Mint aki most szabadult a börtönből. Eleinte nem szerepelt sokáig, a 45. rész körül Echizen Ryoma legyőzte Akutsu-t egy teniszmeccsen, utána el is tűnt. Fellélegeztem, hogy soha nem fogom látni, de időnként (szerencsére ritkán) feltűnik. Ugyan nem bánt senkit, de ezzel a bemutatkozásával egy életre elásta magát nálam.

Miután eltűnt, megint azt éreztem, hogy egyre jobb az anime, sőt, azt gondoltam, hogy a Prince of Tennis-nek vannak a legjobb fillerei, amit eddig valaha láttam. Hihetetlen ötlet volt például chibi-mivoltukban feldolgozni a Hófehérke és hét törpe mesét, vagy egy másik részben a szereplők egy családot alkottak. Mindenki a személyiségének megfelelő családtag lett. Bizony, annak ellenére, hogy szinte csak fiúk a főszereplők (az edző speciel nő), volt olyan köztük, aki édesanyát és nagymamát alakított. A legviccesebb Kaidoh Kaoru volt, akik egy bébi volt. Alapból egy eléggé nehéz természet, sokat veszekszik a többiekkel. Érdekessége, hogy általában sziszegős fújtatással jelzi, hogy tudomásul vette, amit mondtak neki. Ilyenkor szoktam mondani magamban, hogy na, ereszt a léggömb. Szóval bébiként nyilván nem beszélt, de állandóan sziszegett mindenen. A legaranyosabb egyébként Ryoma macskája Karupin, aki addig nem hagyja békén áldozatát, amíg az nem játszik vele. Hihetetlen aranyos a nyávogása, mellesleg ő az egyetlen, akit Ryoma szeret. Pökhendi jelleme cseppet sem szelídül az idők során, csapattársaihoz továbbra is flegma, a csajokhoz rettenetesen bunkó, egyedül a macskájához kedves.

A legfőbb problémának azt tartom, hogy egyre több shounen elem kerül bele a különböző teniszmérkőzésekbe, így egyre kevésbé lesz "élethű" az anime. A 110. rész körül kezdtem azt gondolni, hogy jó anime, de kezd már sok lenni, majd a 120. rész után kezdtem komolyan unni az egészet. Értem, hogy esetleg lehet a "szupererő" is egy sportanime sajátossága, de egy idő után pont azért válik érdektelenné az egész, mert tudom, hogy úgyis visszaüti. A közelében nincs a labdának, de egyszer csak ott terem, és biztos, hogy vissza fogja ütni a labdát. Úgyis a főhős fog nyerni. Már ezért nem történik semmi váratlan. Ennek fényében már inkább zavar az, hogy olyan szintű teniszmeccseket látunk az animében, amiről tudható, hogy fizikai képtelenség a valóságban kivitelezni. Csak pár éve nézek teniszmeccseket (elsősorban ATP 1000-es tornákat a DIGI Sporton), így szakértőnek semmiképp nem mondanám magam, de annyira látok bele a dolgokba, hogy tudjam, hogy vannak olyan dolgok az animében, amit még a világelsők sem tudnak megcsinálni. Például oldalra vetődnek a labdáért a játékosok, és képesek átütni a másik oldalra. Ez a valóságban azért nem lehetséges, mert minden energia arra megy el, hogy oldalra vetődve elérje a labdát, és arra már nem marad erő, hogy egyáltalán elüsse azt. Arról meg már nem is érdemes beszélni, hogy néha akkorát ugranak, hogy még egy szöcske is megirigyelné. Sok ilyet lehetne még mondani, az is eléggé extrém, amikor Echizen Ryoma a Drive B nevű ütés kivitelezéséhez elkezd úgy csúszni a pályán, mintha jégpályán teniszeznének. Láttam már elég shounent ahhoz, hogy tudjam, hogy ezek a tipikus elemei, de kifejezetten zavaróak számomra egy sportanime esetében. Nemrég kezdtem el OVA-kat is nézni, teret adtam a Prince of Tennis The National Tournament-nek is, ebben hatványozottan benne vannak a shounen elemek, mivel itt csak a bajnokságot látjuk. Az eredeti sorozatot az menti meg, hogy azért láthatunk érdekes történéseket a főszereplőkről. Ezek ugyan sehova nem viszik a történetet, de érdekessé teszik az adott karaktert, némyelek kifejezetten szórakoztatóak. De például az OVA a negyedik részének végén a Match Point-nál (meccslabda) a hálót érte a labda, így hősünk elvesztette volna a meccset. De a labda fogja magát, egyszer csak önmozgó lesz, és szépen átgurul az ellenfél térfelére. Itt értékeltem le 4 pontosra az OVA-t (a 10-ből). Lehet, shounen elemeket használni, de ezen a szinten már nevetségessé vált számomra az egész.

Az a személyes véleményem, hogy egy sportanimének inkább slice of life kategóriába kellene tartoznia, és sokkal inkább a sport valódi oldalát megmutatni, így akár tanítójellegű is lehet az anime. Megmutatná, hogy olykor nem szégyen veszíteni, a csapatok összetartanak. Ugyanis a Prince of Tennis-ben az is előfordul, hogy az ellenfél klubok tagjai mindenfélének lehordják egymást, persze a Seigaku tagok (ahol hőseink vannak) mind elengedik a fülük mellett. Akármennyire is az erőfitogtatás is része a shounennek, de azt gondolom, hogy egy sportágat bemutató animének inkább az emberi oldalát kellene mutatnia, a sportág szépségeire fókuszálni. Nem mondom, biztos van a való életben is torzsalkodás sportolók között (teniszezők esetében elég csak Nick Kyrgios-ra gondolni), de inkább olyan sportaniméket néznék, amelyik jobban tükrözi a való élet sportéletét. Még amit hiányolok egy ilyen alkotásban a jellemfejlődés. Tudom, hogy nem szokás ezt alkalmazni, de sokkal jobbak lennének az ilyen típusú animék, ha láthatnánk karakterfejlődést. Ha valahol, akkor itt lehetne igazán bemutatni a jellemfejlődést. Elveszíteni egy meccset, azt feldolgozni, sporttársakkal való kapcsolat, bajnokságra jutni, annak kemény felkészülései. Ha van ilyen, szívesen veszek ajánlásokat.

Shouwa Genroku Ruakgo Shinjuu

Gondolkodtam valami találó címen, amivel sajátságos módon kifejezhetném az anime mondanivalóját, de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, így maradt a cím. Nemrég néztem végig, és nagyon a hatása alatt voltam. Azért lehet sztoriorientált történetet elmesélni 13 részben, de ehhez az is kell, hogy a forgatókönyvíró tudja, hogy mennyi is valójában az anime hossza. Mert azért kifoghatunk jónéhány olyan 12-13 részes animét, ahol 8-9 részig teljesen normális mederben megy a történet, aztán a végefelé elkezd rohanni az egész, és elcsúszik az egész. Olyan érzésem van ezen bakik láttán, hogy eleinte azt hitték, hogy 120 részes lesz az anime, csak aztán észreveszik, hogy az ott egy légypiszok, nem egy nullás, és elkezdenek őrült sebességgel rohanni a végével és kidolgozatlan lesz a dolog. Persze ehhez az is kell, hogy ne legyen túl bonyolult a történet, vagy ne fusson több szálon.

A Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu esetében ilyen gond nincs, végig a maga medrében megy a történet. Lassan, ami azért érdekes, mert alapból nem rajongok a lassú sztorikért, de ez nagyon bejött. Pedig szó nincs egyszerű történetről, csupán ez olyan, amit el lehetett mesélni 13 részben, és lezártnak éreztem a végére. Azt el kell ismerjem, hogy amíg Leea nem magyarázta el nekem, hogy mi az a "Rakugo", addig nem nagyon tudtam hova tenni az egészet. Azóta teljesen másként nézek az animére, a végére nagyon megszerettem. Kiírtam a véleményemet az AoiAnime fórumára, ezt másoltam be ide, illetve kicsit módosítottam. Ismét spoiler-dús post következik, úgyhogy állj meg, ha meg akarod nézni az animét, de még nem tettél így.

Az biztos, hogy több szempontból is érdekes a történet, már a két főszereplő srác kontrasztos jelleme is önmagában említésre méltó. Sukeroku már-már bohém személyiségével Yakumo merev, nehéz természete áll szemben. Mind a kettejüknek eléggé rossz soruk volt, amikor összetalálkoztak, a két különböző természet számomra azt mutatja, hogy különböző módon lehet a nehézségeket feldolgozni. A két srác közül Yakumo a szimpatikusabb. Annak ellenére tudok vele jobban azonosulni, hogy nem szeretem, ha valaki nem mutatja ki az érzelmeit, de Sukeroku jelleme már túl egyszerű, már amiatt nem tudok azonosulni vele. Mert mit csinál? Szórakozik, csajozik, berúg, mindezek mellett nagyon igénytelen, a személyiségében is látszik, hogy nincstelen volt. Ha jól emlékszem, Yakumo nem volt árva, de őt férfi gésának tanították be, amikor kisfiú volt. Ebből láthatunk jeleneteket, ha ezen rövid visszaemlékezésekből is, de betekintést nyerhettünk abba, hogy mennyire kemény a gésák élete. Neki a lába nem bírta a kiképzést, utána csak mankóval tudott járni. Ezért kellett otthagynia addigi életét. Arra nem emlékszem, hogy akart is rakugo lenni, vagy csupán ez adatott neki.

Az meglepett, nem is láttam nagyon arra példát, hogy az 1. rész lényegében az egész történet végét mutatja meg. Érdekes volt számomra, hogy Yakumo nem tiltakozott, amikor Sukeroku lánya megvádolta, hogy ő ölte meg a szüleit. Ezek után azt gondoltam, hogy azt fogom látni a történetben, hogyan romlik meg a két srác kapcsolata, míg gyilkosság lesz a vége. Gyerekként találkoztak, már itt nyilvánvaló volt a jellembéli különbség, és hogy ki az, akinek ezzel problémája lesz. Aztán amikor felnőttek lettek, komolyan azt hittem, hogy tényleg gyilkosság lesz a vége, mert ahogy haladtunk egyre előrébb, láttam, Yakumo egyre ellenségesebben viselkedik Sukeroku-val. Később kiderült, hogy talán mégsem fogja megölni, mert lehetett látni, hogy jó, Yakumo nehezen viseli Sukeroku túlzott lazaságát, de konkrétan gyűlöletet soha nem láttam a szemében.

Viszont a 10. rész komolyan megijesztett, amikor meghalt a mester, és Yakumo nemhogy nem ejt könnyet a temetésen, de a szertartás után durva átéléssel meséli a Shimigami történetet. Megint kezdtem gyanakodni, hogy csak gyilkos lesz, de amikor a két férfi több év után összetalálkozik, megint nem láttam utalást arra, hogy ő követi el a halálos bűntettet. Egyébként Sukeroku lánya erősen emlékeztetett külsőre az Asatte no Houkou egyik gyerekszereplőjére. Folyton Karadát juttatta eszembe. Végül a 12. részben megtörtént az elkerülhetetlen. De nemhogy nem Yakumo ölte meg Sukeroku-t és Miyokichi-t (a kislány anyját, aki eredetileg Yakumo szeretője volt), hanem meg akarta menteni őket. Azt nem értem, hogy miért vállalta magára a lánya előtt a gyilkosságot, amikor pont, hogy meg akarta menteni őket? Az ugyan volt, hogy amikor Sukeroku ki akart szabadulni Yakumo segítő keze alól, akkor nem "tiltakozott" ellene, de ezt még passzív gyilkosságnak sem mondanám. Csak egy magyarázatot tudok elképzelni, hogy bűntudata volna legbelül, hogy nem húzta fel őket. Az biztos, hogy nagy hatással volt rám az a jelenet.

Mivel nagy Hayashibara Megumi rajongó vagyok, külön figyeltem, hogy fog szinkronizálni. Az openingen megdöbbentem. Sok egyedi dala van, de ehhez hasonlót még nem hallottam tőle. Nagyon örülök, hogy 2016-ban is képes megújulni. Igaz, hogy maga az anime is megkívánta ezt a stílust, Shiina Ringót nagyon megtalálták ezzel a dallal, Hayashibara Megumi pedig hihetetlen élethűen visszaadta énekében Miyokichi személyiségét. A szinkronizálás is érdekes volt számomra, ugye ő leggyakrabban harsány, erőteljes karakterek hangjait adta, és bár Megumi-samának is alapvetően erős hangja van, mégis mindig változtatott a hangján, de most a saját rendes hangján szinkronizálta Miyokichi-t. Szép munka volt, de korántsem éreztem dominánsnak. Egyrészt Miyokichi jelleme is teljesen más, hiszen itt ő az önsajnáltató, férfiakat köré bolondító nőszemély, már-már "végzet asszonya". Mindkét férfival volt "dolga". Először Yakumóval állt össze, de igazából nem lehet hibáztatni a laza kapcsolat miatt, mert Miyokichi már az elején tisztázza, hogy a testéből él, ennek ellenére belemegy a kapcsolatba. Bár Yakumo többször többször hárította a közös találkozásokat a munkára hivatkozva, ekkor sajnáltatta magát a csaj, hogy vele soha nem foglalkozik, neki a munka a mindene. Egy idő után Sukeroku lett az áldozat, aminek gyermekáldás lett a vége. De még micsoda gyermek. Felnőtt korában láthatjuk az első és az utolsó részben, hogy elég erősen az apjára ütött.

És lesz második évada is az animének! Nagyon várom.

A BokuMachi védelmében

Rég írtam ide, most újra kedvet éreztem arra, hogy megosszam a gondolataimat. Főleg, mert most egy olyan animének értem a végére, amely nagyon tetszett, lázba hozott, ugyanakkor nagyon megosztja az animés közösséget. Ez pedig a Boku Dake ga Inai Machi. Sokan szidják az animét, és itt is lehetett bőséggel olyat olvasni, amire nem érdemes reagálni. Az ilyen jellegű kommentekre, hogy "BokuMachi is a garbage" meg "Those, who like the anime, got on the hype train" nem adok, ahol azt gondolom, hogy igazán konstruktív kritikát lehet olvasni, az az AoiAnime fórum. Megírtam oda is a véleményemet, ide is kijön bővített formában. Spoiler-dús poszt jön, így aki nem látta az animét, de tervezi megnézni, az ne olvasson tovább. Elöljáróban nekik annyit, hogy a negatívumok ellenére is megéri megnézni.

Először is: Szerintem az anime nagyon jó lett. Az igaz, hogy vannak fehér foltok a történetben, egyik komoly hibája, hogy csak 12 részes. Nem lehet egy ilyen karakter- és történet-orientált sztorit elmesélni 12 részben. Legalább 24 részesnek kellett volna lennie az animének, és akkor mindenre nyíltan fény derült volna. Mégis azt érzem, hogy azért jól összerakták a sorozatot, mert egy-két negatív kivételtől eltekintve, igyekeztek úgy váltani és olyan jeleneteket kihagyni, amit azért ki lehet logikázni. Azzal a személettel néztem az animét, hogy szándékosan hagy nyitott kérdéseket, azért, hogy a nézőt elgondolkodtassa. Így sokkal jobb összképet ad a dolog, mert tényleg vannak jelenetek, melynek mikéntjét ki lehet logikázni. Olyan felvetéseket fogok listázni, amiket olvastam kritikaként, hogy kimaradt az animéből, de szerintem van rá magyarázat. Lássunk néhányat:

1. Hogy menekült ki Satoru az autóból és a jeges tóból? Erre ugye nem kapunk választ, de értelemszerűen kimászott. Inkább azt tartottam bakinak, hogy Satoru nem mászott ki még azelőtt a beszorult biztonsági övből, mielőtt az autó beesett volna a tóba. Úgy szurkoltam neki, hogy ugorj ki, UGORJ KI!!! De sajnos nem. Túlzottan későn indult be a túlélési ösztön.
2. Hogy került Satoru kómába? Egyszerű a válasz: A menekülés az autóból és a kiúszás a jeges tóból annyira megterhelte, hogy sokkhatásként érte a szervezetét és az eredmény ismert.
3. Miért 15 év után tért magához? Ez már inkább az író / forgatókönyvíró egyedi elgondolása. Lehetett az volna 1, 2, 8, 10, bármennyi, lényeg, hogy hamarabb térjen magához, mint ahogy megölik az anyját, hogy meg tudja akadályozni a gyilkosságot.
4. Hogyhogy amikor magához tér, hirtelen megjelennek az osztálytársai látogatóba? Ezen sem kell sokat filózni. Nyilván szerették az osztálytársai, és aggódtak érte végig, amíg kómában volt, és amikor magához tér, jó, hogy mennek meglátogatni. Én is így cselekednék hasonló helyzetben.
5. Ken'ya 11 éves gyerekként miért látja sokkal érettebben a dolgokat? Szerintem ezen felesleges filozofálni. Azt gondolom, hogy belefér az, hogy egy 10-11 éves gyerekcsoportból van valaki, aki nemcsak a gondtalan gyerekkorát éli, hanem a dolgok mélyére néz, és tudja is "értelmezni" is őket. Nekem ő teljesen rendben van, és nagyon szimpatikus a karaktere.

Persze van néhány olyan dolog, amire tényleg nem derül fény (vagy elsiklottam mellettük? Csak nem...), vagy amit én is bakinak tartok, most ezekből szemezek:

1. Kezdem is a számomra legnagyobb kérdéssel: Amikor kiderült mindenki számára, hogy Satoruval mi történt, miért nem kezdtek el utánajárni a történéseknek? Ki tette ezt, hogy történt, hasonlók. Eléggé furcsa lenne, ha az lenne a konklúziójuk, hogy Satoru vásott kölyökként megmártózott a jeges tóba, aztán - hogy stílszerű legyek - ráfázott.
2. Miért kellett az utolsó részben lovagolni azon, hogy a tanár nem élhet Satoru nélkül? Az egy dolog, hogy Satoru mielőtt beleesett volna a kocsival a jeges tóba, mondta, hogy ismeri a jövőjét, még akkor is, ha ez meg volt alapozva, hiszen három gyerekgyilkosságot akadályozott meg, de nem gondolom, hogy foglalkoznia kellett volna vele, hiszen halott ember hiába ismeri a jövőt... Azt az egyet tudom logikus magyarázatként elképzelni, hogy azért nem ölte meg kómás állapota alatt, mert akkor sokkal jobban ráterelődhetett volna a gyanú.
3. A Shinjuu-feeling jó dramaturgiai hatás volt, de lássuk be, hogy klisés. Azt nem értem, hogy miért került végül rendőri kézre a tanár, ha a gyilkosságok valójában meg sem történtek. Erre is ha lehet magyarázatot adni, csak azt, hogy Satoru közben elmondta a többieknek, hogy mi történt, és tudta, hogy megjelent a tanár, és lesz még akciója.
4. Egy kicsit menjünk visszább a történetben. Biztos, hogy van mentség Kayo anyjának tettére? Megindított a története, hogy megjelent a nagymama, és bocsánatot kér, meg ilyenek, de ez is eléggé klisés, hogy végül a bántalmazó anyukát mutatják be áldozatként. Bár ha ez volt az ára annak, hogy Kayo életét megmentsék, akkor legyen.
5. Szenteltem volna, ha nem is egy teljes részt, de valami kitérőt arra, hogy miért akart a tanár gyerekeket ölni. Annak alapján, ahogy Kayo anyjának múltjára is fény derült, lazán lehetett volna a tanárról is valami sztorit kitalálni. Lehet azt mondani, hogy a gyerekrablás és -gyilkosság a legundorítóbb, és legmocskosabb bűntett, de megnéztem volna ennek hátteréről egy történetet. Például ezt betenni az utolsó részbe akár a "nem tudsz élni nélkülem" szöveg, vagy a shinjuu-hatás helyett, sokkal jobb lezárása lehetett volna a történetnek.

Nagyjából ennyi. Gondolom, hogy sokan azért értékelték le magukban ennyire az animét, mert hihetetlenül izgalmasan indult. Tényleg ennyire jó alapokkal anime nagyon ritkán indul, aztán tényleg szétesik valahol a dolog, mert csak a második felével vannak problémák. Igyekeztem valahol középen maradni, mert tényleg azt éreztem, hogy néhány dologba - amit megmagyaráztam - csak azért kötöttek bele, mert annyira csalódottak lettek, amilyen irányba ment az anime, hogy már minden baj volt, ami már egy kicsit is logikátlannak tűnt, vagy kimaradt. Józan ésszel lehet logikát találni a dolgokban, de hogy tényleg vannak benne olyan dolgok, amik nem voltak kidolgozva, vagy furcsa volt, az vitán felül áll. Az ilyen történet-orientált animéket nagyon nehéz 12 részben elmesélni, főleg ha maga a sztori több szálon fut. Azt értem, hogy a mai trendek is azt diktálják, hogy minél több anime, egyre inkább az érződik, hogy futószalagon gyártják az animéket, és ahhoz, hogy határidőre készen legyenek vele, bizonyos kompromisszumokat kell kötni. Ha lenne rá lehetőségem, biztos, hogy valami olyasmit csinálnék, hogy az egyszerűbb, szórakoztatóbb animéket 12-13 részesre csinálnám, ahol meg fontos a történet, és a karakterek jellemfejlődése, azt meg legalább 24-26 részesre.