Még régebben javasolta a japán tanárnőnk, hogy ha problémánk van a katakana olvasásával, akkor csináljunk olyat, hogy írjunk magyar fogalmazást katakanával, és azzal rögzülhetnek. Ezzel sokáig nem foglalkoztam, de most, hogy másodjára sem sikerült a JLPT nyelvvizsga, és néha úgy olvasom a katakanákat, mint egy elsős, aki most tanul olvasni, úgy döntöttem, hogy írok egy fogalmazást katakanákkal. Ráadásul téma is volt, megírtam a holland élménybeszámolómat. Emellett lefordítottam egy japán dalszöveget magyarra, egészen pontosan Shimamiya Eiko: Naraku no Hana című dalát, amiről írtam korábban. Mind a kettő nagyon tetszett a tanárnőnek. A katakanás abból a szempontból nem volt tökéletes, hogy néhány szót rosszul írtam katakanákkal; például a Hollandiát írtam "Horanjia"-nak, és elfelejtettem, hogy nagy "de" plusz kis "i" katakanákkal lehet a "di"-t kihozni. Ettől függetlenül tetszett a tanárnőnek a fogalmazás maga, és a "di"-t leszámítva nagyon kevés hiba volt a szövegben. A dalszöveg fordítása is nagyon tetszett neki. Mondta, hogy nagyon jól vissza tudom adni magyarul a szöveg eredeti jelentését úgy, hogy teljesen "magyaros" a mondat. Nagyon jól esett ezeket visszahallani, meg is kérdeztem a tanárnőmet, hogy akkor hogy van az, hogy másodjára sem sikerült a nyelvvizsga? Nagyjából úgy magyarázta, hogy a nyelvvizsgán a "mechanikus" nyelvtudást mérik fel. Tehát, hogy megtanultad-e a nyelvtani szabályokat, kanákat, kanjikat, és másfajta képesség az, amivel én rendelkezek. Igen, ebben van is valami, mert egy fordítás, főleg egy dalszövegé, verssé, az olyan, hogy lehet használni a szabadságunkat, kreativitásunkat, sőt, az érzelmeinket. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy dalszöveget nemcsak érteni kell, hanem érezni is. És ha érezzük a jelentését, és van hozzá kreativitásunk, akkor visszaadhatjuk az anyanyelvünkön úgy a dalszöveg értelmét, hogy van benne egy kis költőiség, szabad fordítás, de semmit nem veszít az eredeti jelentéséből. A Naraku no Hanát is úgy fordítottam, hogy csak minimálisan néztem az angol szöveget, egyébként amit tudtam, azt a jisho.org segítségével vittem át magyarra. Nem akartam angolról átvinni magyarra, mert jó eséllyel az angol fordítással is meg van némileg "kanyarítva" a jelentése, és ha azt viszem át magyarra, akkor aztán végképp meg lenne kavarva az eredeti szöveg. Másrészt meg így is gyakorlom a japánt. Igazából csak egyetlen egy sornál vettem igénybe az angol fordítást, az első refrénben a "Karametorarete ikanaide" szöveget. De azért, mert a karametorarete szöveg hiraganával van írva, és még a jisho.org sem tudott segíteni a fordításban.
Egyébként pont most van az japánból, hogy elkezdtük a Dekiru 2-t, és ebben már egyre több szöveg van kanjival írva. Az egyik feladatnál viszont az egyik mondat szinte végig csak hiraganával volt írva. Az egyik csoporttársam olvasta fel a mondatot, de teljesen értelem nélkül. Kellett neki egy kis idő, mire leesett, hogy pontosan mit olvas. Nevettünk is rajta egy nagyot. Itt mondta a tanárnőnk, hogy itt jön ki, hogy mennyire fontos a kanji. Azok, akik most kezdték a japánt, azok valósággal meg voltak rémülve, hogy fogják azt a rengeteg kanjit megtanulni, és hogy miért van arra szükség. Hát pont ezért. A kanji egy új szót vezet be, így tudható, hogy amíg a hiragana tart, addig van az adott szó a toldalékával együtt. A Dekiru első néhány leckéjében amíg csak hiraganával van a szöveg, addig el is van választva szavanként, ami szintén megkönnyíti az olvasást. De a japán nyelvben valójában nem használnak szóközt a szavak tagolására, így ha csak hiraganával írnánk, az olyan lenne, mintha ezt a magyar szöveget is, amit most írok, szóköz nélkül írnám. Tehát még egy magyarnak is problémás lenne az olvasása, nem csodálkoznék, ha egy japánnak is hasonlóképpen, ha csak hiraganával lenne írva az adott szöveg.
Ami a fordítást illeti, ez erősen humán gondolkodásra utal. Az utóbbi években észrevettem magamon, hogy sokat erősödött a humán oldalam. Alapvetően nem vagyok hülye matematikából, fizikából, egyetemen is amit tanulunk alkalmazott matematikából, megértem, de mindig felmerül bennem a kérdés, hogy ennek a számításnak mégis mi haszna van? Hol fogom én ennek hasznát venni? Egyik tanárunk mondta pont ebben a félévben, hogy onnan lehet kivenni, hogy egy ember humán vagy reál gondolkodású, hogy mit néz meg egy autón először. A színét, vagy azt, hogy milyen gyorsan megy? Nem kell hozzá nagy logika, hogy kitaláljuk, hogy aki a színét nézi meg egy autónak, az humán gondolkodású, aki pedig azt elemzi, hogy milyen gyorsan megy, az reálos. Ennek kapcsán történt velem, hogy nemrég kaptam egy használt laptopot (ASUS X553M), és az első dolog, ami miatt nagyon megtetszett, milyen szép piros színű. Az egyik kedvenc színem a piros, úgyhogy már csak ezért is megszerettem ezt a laptopot. Hogy mit tud, az csak ezután jött. De ha visszagondolok arra, hogy egy-egy matematikai szabályt milyen nehezen tudtam gyerekkoromban megtanulni, illetve, hogy a "mechanikus" verstanulás is milyen nehezen ment, azon gondolkodok, hogy talán amióta az eszemet tudom, mindig is humán beállítottságú voltam. 8. osztályban is nem tudtam normálisan visszamondani Pitagorasz tételét, úgy be lett vágva az egyes, hogy arról koldultam.
Visszatérve a nyelvekhez, szerencsére a holland nyelv tanulása is nagyon jól megy, és különben pont azért élvezem, mert sok szó kikövetkeztethető a német nyelvből. Sőt, mivel a holland szavak kiejtése eléggé sajátságos, ezért sok olyan szó, mely nagyon hasonlít a német megfelelőjéhez, másképp van ugyan írva, de majdnem ugyanúgy kell kiejteni, mint németül. Erre jó példa, "a nő". Németül: "die Frau", hollandul: "de Vrouw". De a holland szót is majdnem ugyanúgy kell kimondani mint a német megfelelőjét. A hollandoknál is él az, ami a németeknél, hogy a "V" betűt "F"-nek mondják, csak ezt a hollandok sokkal gyakrabban használják. Ebből pedig keletkeznek olyan megmosolyogtató szavak, mint a japán katakanákkal írt angol szavak. Mondtam már, hogy milyen csodálatos a holland nyelv?
Amit szintén pozitív visszajelzésnek veszek, hogy megpályáztam az Erasmus ösztöndíjat holland egyetemre tanulni. Ha a tanulmányi átlagomat nézzük, akkor sok bizalomra nincs okom, de mégis jól esett olvasni, amikor fogadták a pályázatomat, hogy milyen precízen állítottam össze a tantárgyakat, hogy miket tanulnék a holland egyetemen. A pályázattal együtt ugyanis össze kellett írni a tantárgylistát, hogy az adott egyetemen mit tanulnék. Erre kaptam pozitív visszajelzést. A meghatottság szélén voltam örömömben. További pozitív jelnek veszem, hogy pár napja a mobilitási iroda ismét küldött egy kör e-mailt az Erasmusos ösztöndíj lehetőségéről. Ez pedig azt sejteti, hogy kevesen jelentkeznek, ami szintén növeli az esélyeimet. Azért lenne nagyon jó holland egyetemen tanulni, mert hosszabb távon tervezek Hollandiába, és egy holland egyetemi tanévvel (mindkét félévet megpályáztam) nagyban megnövelhetem az esélyeimet arra, hogy egy jó munkával kezdjek Hollandiában, és ne egy gyárban, vagy étteremben robotoljak 12 órán át. Ráadásul az egyik holland egyetem, mellyel kapcsolata van annak az egyetemnek, ahova járok, kettős diplomát ad. Ez azt jelenti, hogy nemcsak Magyarországon, de Hollandiában is érvényes lesz az a diploma, ezzel pedig ténylegesen megnövelem az esélyeimet, hogy jó munkám legyen Hollandiában.
Ráadásul ott van a cikkírási lehetőség a Hollandiai Magyarok weboldalon, úgyhogy rég nem ért ennyi pozitív visszajelzés. Már csak ezt a koronavírust kell túlélni (remélem, nem fog bekavarni az Erasmus-ba), és aztán mehet minden a régi kerékvágásba. Egyetem ugye távoktatásban megy, és mivel a ZH-k elmaradnak, ezért több lehetőségem foglalkozni a nyelvekkel, illetve többet fogok írni, meg játszani is. Remélhetőleg át fogjuk vészelni ezt az időszakot, addig is vigyázzatok magatokra, és a szeretteitekre.
Kicsit nyögvenyelős a Higurashi no Naku Koro ni. Sokan összevetik az Anotherrel, mint két horror anime, ami az egész anime iparnak maga a horror, de azért a Higurashi mellett szól, hogy valamivel összetettebb a történet, de csak ennyi. Az a helyzet ugyanis, hogy a lányokat valamiért nem tudom komolyan venni. Valahogy nem érdekel, hogy megszállta őket egy átok, úgy viselkednek, mint a démonok, gyilkolják a szeretteiket, a jó ég tudja, milyen okból.
Azt már jó ideje tudom magamról, hogy animékben pasik terén sokkal megbocsájtóbb vagyok. Elég csak a Haikyuu!!-ra gondolni. Azt a személyiséget, ami Kageyamának van, nem tolerálnám egy női karaktertől, de Kageyama esetében... Majdhogynem abszolút kedvenc karakter. A miértjéről külön blogpostot szánhatnék, de ezért is van az, hogy a My Anime List profilomban csak fiúk vannak kedvenc karakternek. Csak arra fel mondom, hogy a Higurashi-ban most ott tartok, hogy Maebara Keiichi van elátkozva, és hogy vele mi fog történni, az érdekel. Csak az a baj, - és ez a Higurashi másik nagy hibája - hogy kiszámítható. Még csak 11. résznél tartok az animében, de annyira nyilvánvaló, hogy ki a sáros az átkokért, ami a falut éri, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy Maebara Keiichi úgy rá van baszni a gyilkosságra, amit elkövetett, hogy öröm lesz nézni.
A Higurashi no Naku Koro ni-t egyébként 2 éve kezdtem el nézni, de annyira kiakasztottak az első néhány rész hülyeségei, ráadásul mivel éjszaka néztem, folyamatosan attól féltem, hogy nálam is meg fog szólalni a csengő, valaki hátulról meg fog támadni. Úgyhogy 2 ponttal dobtam az animét. Nem feltétlen csak az ijesztő mivolta miatt, hanem mert az egész egy marhaság. Nem jött át, hogy mit akar közvetíteni. Aztán nemrég úgy döntöttem, hogy előveszem, és végignézem. Ez egy kihívás-szerűség számomra. Egyrészt szembesülni az animével és végignézni. Alapvetően érdemes, mert aztán valamivel jobb lesz. De valamiért mégsem az igazi.
A másik ok, ami miatt kihívás számomra az anime, az a második évad openingje. 2011-ben, talán nyáron, vagy ősszel hallottam először MondoCon karaokén a Kai openingjét, a Naraku no Hana című dalt. Maga az előadás is kivételesen szép volt, de már ott annyira szíven ütött a dal, hogy alig bírtam kijönni a hatása alól. Meg is hallgattam az eredetit, ahogy hazaértem, és akkor nagyon rá voltam függve. Olyan érzelmek szólalnak meg benne, amik miatt nagyon fájdalmas hallgatni a dalt, ezért volt időszak, amikor kifejezetten féltem hallgatni. De mostanság ismét elővettem. És közel 9 évnyi ismertség után, hogy ugyanúgy megérint, az nagyon kemény.
https://www.youtube.com/watch?v=_jEZpJXC5B8
A mai napig azt gondolom, hogy ez az egyik legzseniálisabban megírt dal, amit valaha hallottam életemben. Már a borító is beszédes, de ez azon nagyon kevés dalok közé tartozik, amiről azt gondolom, hogy ez így tökéletes, ahogy van. Ezen nincs mit módosítani, jobbá tenni. Az énekesnő, Shimamiya Eiko is valami csodálatos érzelmeket énekel ki: Végig átjárja a fájdalom a dalt, de az az érdekes, hogy nem azzal nyugtat meg, hogy ne sírj, el fog múlni, hanem pont ellenkezőleg: Sírd csak ki magadból a bánatod, utána minden könnyebb lesz. Megvigasztal, átölel, utat mutat. Így szól az egyik refrén:
Törj ki, törj ki
A bánatos sorsodból
Nem vagy a pokol virága.
Ne nyílj olyan helyen,
Ne nyílj ott,
Ne hagyd, hogy tőrbe csaljanak
Az idő töredéke hang nélkül el fog repülni.
Olyan ez, mint amikor valaki meglátja egy másik emberben a szépet, akiről már rég lemondtak. És emiatt van az, hogy bár nagyon szomorúnak hangzik a dal, de valójában nem az. Régóta elnyomott fájdalom tör ki, ha azt kiadja magából, utána sokkal könnyebb lesz, és lesz esély egy jobb jövőre. A zene is ezt erősíti, bár inkább a fájdalom részére fókuszál. Azt juttatja eszembe, amikor valami miatt nagyon rosszul voltam, és szinte fizikálisan éreztem, hogy az agyamban kiömlik valami maró sav. Azért szeretem az I've Sound-ot, mert bár alapvetően a trance-ben mozognak, de olyan dallamokat írnak élő hangszerekre is, hogy az elképesztő. Itt is az elektromos gitár mély hangzása kiemeli a fájdalom érzését, de az is tetszik, hogy nem lassú a dal. A lüktetésével teszi intenzívvé az érzelmeket.
Leginkább akkor szoktam hallgatni ezt a dalt, amikor valami miatt nagyon rosszul érzem magam, de nem reménytelen a helyzet. Mivel ebben a dalban nagyon intenzíven jelen van a fájdalom, egyben megvigasztal, ezért akkor jó hallgatni ezt a dalt, amikor aggyal ugyan tudom, hogy van kiút, de még nem érzem, ezért nehéz. Ez a dal az érzelemben erősít meg, ezért is mondom, hogy valójában nem szomorú a dal, mert ha kiéljük azt a fájdalmat, amit hallunk benne, utána könnyebb. Viszont veszélyes is lehet, mert ha akkor hallgatjuk, amikor végképp reménytelennek érezzük a helyzetet, akkor bekerülhetünk a bánat egyre mélyebb spiráljába, mert tényleg tetten érhető a dalban a vigasz, és ezt inkább rossz hallani, amikor nem látjuk a kiutat. Legalábbis én így vagyok vele. Egy biztos: Az egyik legszebb dal, amit valaha hallottam.
Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami... nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.
Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a '90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a '90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a "régen minden jobb volt" szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a '90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.
És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók... ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az "érték" szót, mert azt inkább "minőségi" aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.
Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy "hátsó szándék" nélkül íródott a dal.
De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget... nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I've Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I've Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I've Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.
Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a '90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a '90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.
Néha azért most is szeretek "visszavonulni" úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, '90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.
Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.
Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.
Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).
Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.
Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.
Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.
Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.
Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.
2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.
A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.
EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.
2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.
Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.
Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.
Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.
A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.
2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.
2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.
És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.
Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.
Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.
Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.
Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.
Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.
Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.
Most már benne vagyok az animében, a 6. részt néztem meg most, és nagyon bejön. De érdekes, hogy az első rész az ilyen poén-áradat, és utána hirtelen megkomolyodik, majd a 6. részre megint vicces lesz. SPOILER Igen, én is annyira szenvedek emlékezet-kiesésben, mint Touma. És basszus, még én is bevettem. XD Belegondoltam, hogy semmi alapja nem volt, de mégis annyira hitelesen eljátszotta az amnéziást, hogy én is elhittem, és sajnáltam szegény Indexet. Lehet, hogy én is úgy reagáltam volna le, ahogy ő, ha megtudom, hogy poén. ^^' SPOILER VÉGE De amúgy komoly a történet, sok minden történt már, eddig úgy tűnik, hogy azok, akik ellenégek, talán mégsem azok, aztán ki tudja.
Az opening dal nekem nagyon bejött: Kawada Mami: PSI-missing. Tipikusan az a trance dal, amit szeretek. Utána is jártam, az énekesnőt az I've Sound foglalkoztatja, így már érthető. ^^' Az I've Sound a futószalagon gyártja az egyébként igényes techno zenét, hozzájuk tartozik például KOTOKO vagy Shimamiya Eiko is. Az opening dalból egyébként videoklip is készült, nem semmi:
http://www.youtube.com/watch?v=Lwc2ACLbeBM
Az anime menőség, ugyanabban az Akadémiavárosban játszódik, mint a To Aru Kagaku no Railgun, és egy Index nevű lányról szól. Ő a mágikus egyház könyvtára, pontosan 103000 könyvet hord magánál állítása szerint, de hogy ez mit jelent, az kiderül még az elején. Mint ahogy az is, hogy miért átok a tökéletes memória, mely képességét birtokolja. Egyébként meg egy rendkívül aranyos lány, nagyon tud szeretni, és ő minden humor forrása. Eddig nagyon szeretem. És nem sok esély van arra, hogy ez a későbbiekben változni fog.
Más. Szeretek itt, Békéscsabán dolgozni. Mi (pontosabban 14 óráig csak én, ugyanis addig totál egyedül dolgozok. XD) készítjük elő az anyagokat, amiket később rögzíteni kell, amit a nyáron is csináltunk. Tehát elvileg csak akkor folytatódik a rögzítés, ha ezekkel a munkálatokkal elkészültünk. Abban reménykedek, hogy a felnőtt munkavállalók is fogják folytatni, ugyanis én csak október 31-ig dolgozhatok diákként, és az jelentheti azt, hogy november után is dolgozhatnék, ha sikerülne. Különben biciklivel járok dolgozni, és úgy felforgatták a belvárost, hogy öröm nézni. A Luther utca, az Andrássy út, a Szent István tér, a József Attila utca, az Árpád sor, a Gyulai út... akkora felfordulás van, nem értettem, hogy miért. Aztán láttam, hogy az új Széchenyi terv keretén belül új belvárost építenek. Biztosan nagyon szép lesz, bár egy kicsit a szívemhez kaptam, amikor még korábban láttam, hogy lebontották az Ifjúsági házat. Volt ott egy párszor Zorán koncert. Már látom a lelki szemeimmel, hogy milyen szép lesz jövőre a belváros, de tessék szépen a külvárosra is figyelni, ugyanis bizonyos utcákon még mindig nincs aszfalt, és a szennyvízelvetés sem mindenhol megoldott...
2011. július 27-én az I've Sound megjelentetett két új trance albumot: Tribal Link-L, és Tribal Link-R. Ezeken elvileg anime dalok vannak trance stílusban feldolgozva, de egyet sem hallottam még ezek közül. Okui Masami is énekel mindkettőn egy-egy dalt:
Abyss
Automaton
Nem tudok ezekről a dalokról, de most néztem utána, az Abyss valami Last Order (13 cm) anime opening dala, KOTOKO előadásában, az Automaton pedig Shimamiya Eiko énekelte fel, Shinsetsu Ryouki no Ori anime opening dala. Nem is hallottam még ezekről az animékről, de egyébként Okui Masami megint bebizonyította, hogy mennyire univerzális tehetség, nagyon jól elénekelte mindkét dalt. Szerelmes dalszövegek vannak, és mindkettőben nagy fájdalmat érzek, ilyenek után: "Itami wo kanjite" vagy "Anata ni wa senjou ga mieru", és Okui Masami is hitelesen adja elő, és ezért is nem nagyon szeretem hallgatni ezeket a dalokat, mert azonosulni tudok vele érzelmileg, és teljesen magával ragad a két dal. Egyébként mind a két album felkerült az Oricon chartra, de iszonyú szerény helyezést értek el: Az Tribal Link-L a 208. helyet érte el 539-es összeladással, míg a Tribal Link-R a 206. helyet érte el 543-as eladással. Mind a két album 1-1 hétig volt listán.
És tegnaptól előrendelhető az új Okui Masami album!!! Tudtam, hogy nem hiába van a Lantis logó az oldalán, tényleg a Lantis adja ki az új albumát. Máris vizionálom a sokkal jobb eladási adatokat! ^_^ Abban semmi kétségem nincs, hogy imádni fogom a dalokat, hiszen 15 nagyszerű album után miért lenne más az új? Love Axel lesz az album címe, és ezeken a linkeken rendelhető elő:
Miután a Lantisnak szokása oly módon is megkülönböztetni a két különböző kiadású albumokat, hogy más borítóval látja el őket, ezért biztos, hogy a Limited Edition scannek lesznek elérhetők. De abban nagyon reménykedek, hogy a dalok listájában nem lesz semmi különbség. A DVD fogja tartalmazni a Birth Live 2012 koncertet, és a Real Starter (vadonatúj dal) videoklipjét. Már alig várom, hogy láthassam! ^_^
