Amit az önismereti könyvekből megtanultam

Vagy hogy is fogalmazzak... Eléggé rossz áthallása van, de hát pszichológiai könyveknek mégsem nevezhetem azokat, hiszen nem szakkönyv, csak elvétve vannak benne szakszavak. De a lényeg az, hogy többször is foglalkoztam már az általam nagyra tartott pszichológusokkal, most szánnék egy külön posztot arra, hogy összefoglaljam, hogy mit tanultam tőlük. Ez a poszt egyfajta visszatekintés, számvetés. Átnézem, hogy miben fejlődtem 2023-ban, és mi vár még rám 2024-ben. Lássuk hát.

Orvos-Tóth Noémi

Vele kezdem, mert ő az, akinek az elméleteit elsődlegesnek tartom. Mivel Orvos-Tóth Noémi a múlttal foglalkozik, annak elfogadásával, lezárásával, ezért azt gondolom, hogy vele érdemes kezdeni. Nekem legalábbis az segített, ha előbb a problémáim gyökerére néztem, és utána könnyebb volt ellene tenni. Azért, mert felszínre tört.

Például az imaginációs módszer rendkívül hatásos, mert erősen visszajönnek a múlt történései. Pont ezért rendkívül fájdalmas is tud lenni, nem is merem bátran ajánlani mindenkinek, mert nem biztos, hogy mindenki jól viseli az azzal járó, olykor kínzó érzéseket. De nekem nemcsak az volt nagyon fontos, hogy a gyerekkori sérelmek ismét a felszínre kerültek, hanem a rokonok családi történetei is. Egyrészt tényleg ad egyfajta stabilitást, hogy tartozok valahova, másrészt sok olyan tulajdonságom is az ősöktől gyökerezik, amikre nem vagyok büszke. Például az egyik rokonom történetéből tudtam meg, hogy honnan származik az kisebbrendűségi érzésem. Ez több generáción át normalitássá vált, így jutott el végül hozzám. De mindig volt egy öntudatlan lázadásom ez ellen, de nem volt ellene megfelelő eszközöm. Ennek első lépése, hogy felszínre törtek a gyökerei, és azt érzem, hogy már könnyebb harcolni ellene. És ha még újabb történeteket ismerek meg (más rokonaimat is tervezem ebből a célból meglátogatni), biztos, hogy újabb rejtett dolgok kerülnek a felszínre, amik még inkább segítenek majd, hogy a vágyott életem végre valóság legyen.

A mindfulness lényegét is Orvos-Tóth Noémitól olvastam először. Át tudtam élni azt, amikor amikor az egyik könyvében a pácienst oly módon lazította el, hogy éreztette vele, ahogy a háta a szék háttámláján nyugszik, a talpa földön pihen... pontosan nem emlékszem a részletekre, de az a lényeg, hogy a testének elhelyezkedésével megélte a jelent. Kipróbáltam én is, és tényleg segít, jó hatással van rám.

Tehát ezt tartom kiindulópontnak, mert ha ismerjük a problémáink, traumáink gyökerét, akkor könnyebb tenni ellene.

Almási Kitti

Mivel Almási Kitti sokkal inkább a jelenre fókuszál, ezért azt gondolom, hogy az ő módszereit akkor lehet hatásosan alkalmazni, miután a múlt a helyére került. De addig sem elvetendő, mert amíg a múltunkon dolgozunk, addig nagyon jó arra, hogy a felszínen maradjunk, ne süllyedjünk el.

Almási Kitti adott érvényes magyarázatot arra, hogyan fókuszáljunk a hiányok helyett arra, amink van. Nekem sokat segített, hogy tudatosítottam magamban, hogy egészséges vagyok, mindenem ép, semmim nem fáj, tehát alkalmas vagyok arra, hogy testedzéssel karbantartsam magam. Most, 24-én is megmértük a családban mindenki vérnyomását, az enyém 122/80 volt... Ennél már csak betegebb lehetek. Nagyon jó tudatosítani magamban, hogy egészséges vagyok, jól szolgál a testem, jó érzés tudni azt, hogy vannak jól működő dolgok bennem. Ez plusz motivációval szolgál arra, hogy ami nem működik jól, azon javítsak, ahogy tudok.
Azzal lehet engem ugyanis a leginkább motiválni, ha valaki a pozitívumokat is kiemeli a kritikák mellett. Nagyon jót tett nekem az egyetemen a mostani sikeres moduzáró vizsga. Az, hogy közepes eredményt értem el, jelzi számomra, hogy megérte a sok befektetett munka, van eredménye, de lehetek ennél még jobb is. És van is hatása. Azon kapom magam, hogy sokkal fogékonyabb lettem a holland nyelvre. Könnyebben megy az olvasás hollandul, jobban értem a holland szöveget. Tehát motivált vagyok abban, hogy tovább fejlesszem magam.
Ahogy tudom, kerülöm azokat az embereket, akik csak a hibáimra összpontosítanak, mert általuk nemcsak kevesebbnek érzem magam, hanem azt érzem, hogy nem érdemes foglalkozni az adott dologgal, mert úgysem tudok elég jó lenni benne.

Nagyon fontosnak tartom, hogy látom Almási Kittin, hogy önazonos. Hite a belső meggyőződéséből fakad, ezért van az, hogy valamivel nem is értek egyet, el tudom fogadni, mert tudom, hogy tényleg úgy gondolkodik, és nem árt vele senkinek.

Lukács Liza

Lukács Liza a "Hogyan szeretsz" című könyvével írta be magát végleg azon szakemberek közé, akire érdemes odafigyelni. Nagyon fontos dolgokat írt a szeretet fontosságáról, a kapcsolódásról, és nagyon jól összefoglalta a négy kötődési típust.

Nemcsak azért fontos, hogy az étkezési zavarokkal foglalkozik, mert sokakat érint, és közérthető nyelvezetben fogalmazza meg a lényeget, hanem mert talán ő volt az első (legalábbis én tőle olvastam először), aki részletesen kifejtette, hogy miért fontos azokra is odafigyelni, akinek nincsenek súlyos tünetei, de érinti őket a probléma. Pont ők vannak a leginkább periférián, mert az evészavaruk nem annyira látható, ezért sokan el is bagatellizálják a problémájukat. Nálam is pont ez van: Soha nem ettem ki az egész hűtőt, soha nem ettem annyi édességet dugiban, hogy magam előtt is szégyellnem kellene magam, de például hajlamos vagyok arra, hogy ha valaki otthagyja a kajáját, azt én megegyem, hiába nem vagyok éhes. Vagy addig egyek, amíg el nem fogy, de amúgy már régesrég jól laktam.

Ezek is komoly problémák, és nagyon jól összekötötte Lukács Liza a kötődési típusokat azzal, ahogy eszünk, hiszen elsődleges, hogy saját magunkra figyeljünk. Figyeljük a testünk jelzését, hogy meddig esik jól enni, és ha jóllaktunk, akkor hagyjuk abba az evést. És itt fogalmaznék meg egy kritikát Lukács Liza munkásságával kapcsolatban: Nincs ellenére az, hogy kidobjuk a kaját, amit már nem tudunk megenni. Nálam alapelv, hogy nem dobunk ki kaját! Amit nem tudunk megenni, azt becsomagoljuk, és megfelelő körülmények között tárolva később megehetjük, ha újra megéhezünk. Nincs bajom a "másnapos" kajákkal, szívesen eszem azt is.

Az evés egy nagyon jó módja annak, hogy megtanuljunk jól kapcsolódni saját magunkhoz. Hiszen aki jól tud kapcsolódni magához (más szóval jól tudja szeretni magát), az tud másokhoz is jól kapcsolódni. Többek között azért, mert nem azt keresi a másikban görcsösen, amit hiányol magában, hanem megadja azt saját magának, így tud ténylegesen figyelni a másikra.

Kádár Annamária

Kádár Annamária mesepszichológia könyveiben nagyon jól összefoglalja többek között a gyerekneveléssel kapcsolatos tudnivalókat. Ez olyan téma, amivel sokan foglalkoztak már, de én erről komolyabban még nem olvastam. A mesepszchológia viszont fontos számomra, ezért itt olvastam először átfogóan a gyereknevelésről. Általa nemcsak a gyerekeket értettem meg jobban, hanem a magam gyermeki működését, hogy miért viselkedtem gyerekkoromban úgy, ahogy. Így még jobban megismertem saját magamat.

Soha nem gondoltam volna, hogy gyerek nemcsak azért feszegeti a határokat, hogy minél jobban kipróbálja saját magát, hanem azért is, hogy a szülő világos kereteket jelöljön ki. Pont az növeli a gyerek biztonságérzetét, ha a szülő következetesen tartja magát a keretekhez. Ezt aztán folyamatosan lehet tágítani, ahogy érik a gyerek.

Kádár Annamária is nagy hangsúlyt helyezett a családi történetekre, illetve a hagyományokra. Ő volt az első, akinek köszönhetően tudatosodott bennem, hogy a családi hagyományok, a rítusok növelik a valahova tartozás érzését, ami szintén plusz stabilitást ad a gyerek számára.

És akkor ne felejtsük el Kádár Annamária végtelenül szerethető személyiségét, és önazonosságát. Annyira őszinték az érzelmei, hogy engem is nevetésre ingerel, amikor valami vicces dolgot mesél, vagy elneveti magát, ahogy teljesen elérzékenyültem akkor is, ha elsírta magát, amikor egy személyes traumáját mesélte el.

Dr. Máté Gábor

Dr. Máté Gábor némileg más vízeken evez, de ő az, aki a könyveivel világosan és komplexen világít rá arra, hogy nem lehet betegségekből meggyógyulni anélkül, hogy nem derítjük annak lelki hátterét. Nagyon fontos az, hogy Máté Gáborra az utóbbi időkben ennyi figyelem összpontosul, mert nagyon jól rávilágít arra, hogy a stressz hatására miért változik meg a test működése. És milyen jó, hogy ő is magyar, így jól tudja a magyar "egészség" szó az egész ember jóllétére utal, fizikai, lelki, szellemi értelemben. Ezt a jelentést se az angol "health" se a német "gesundheit" se a holland "gezondheid" nem adja vissza.

Dr. Máté Gábornak köszönhetően még jobban odafigyelek az egyéb működésemre, de amiért még inkább hálás vagyok neki, hogy külön fejezetet szánt a negativitásnak, a negatív érzelmeknek. Nagyon jól leírta, hogy mivel jár ezek elfojtása. Pedig ezeknek is fontos szerepük van az életünkben, és ha megtanuljuk úgy kifejezésre juttatni, hogy egyúttal kordában is tartjuk őket, akkor jó szolgálatot tesznek nekünk. Hiszen egészséges keretek között az irigység és a féltékenység pont a fejlődésünket szolgálja, ahogy a haraggal és a fenyegetettség érzésével elkerülhetjük, hogy tényleges harc legyen. Emellett a haraggal kifejezésre lehet juttatni, ha valaki átlépte a személyes határainkat.

Jobban érzem magam a bőrömben, amikor szabadabb teret adok a haragomnak és a féltékenységemnek. Többen mondták nekem, hogy mennyire kedves vagyok, és mennyire jó velem beszélgetni. Valóban ez az énem egyik oldala, de ahhoz, hogy ez meg is maradjon, ahhoz alkalmanként felszínre kell törnie a negatív érzelmeknek is. Még ha csak a gondolatban is, meg néha kiírom magamból... Annyit elárulok, hogy olykor egészen horrorisztikus jelenetek játszódnak le a fejemben, amikor szabadjára engedem az egyébként hét lakat tartott vadállatot. Aztán visszatér a ketrecbe és nyugton marad, de rá is nagy szükségem van ahhoz, hogy kedves és jólelkű maradjak a nyilvánosság előtt.

Újévi fogadalom

Ha valami újévi fogalmat akarnék megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy tovább folytatni az utat a biztonságos kötődési minta felé. Szorongó-ambivalensként nőttem fel, és éltem sokáig az életemet, de úgy érzem, hogy jó úton haladok. Sok kérdésre választ kaptam idén, de még legalább ennyi vár megválaszolásra.

Az egyik nagy felismerés idén az volt, hogy úgy volt jó, hogy a nagy szerelmeim nem váltak valóra. Kétszer voltam életemben nagyon szerelmes, és én is azt hittem, hogy ezek azok (mármint az egyik) amik elhozzák számomra a végső boldogságot, és semmi nem állíthat meg. Ma már tudom, hogy pont hogy az árulkodott nagy bajról, hogy annyira szerelmes voltam. Lényegében arról van szó, hogy megláttam a másikban, amit hiányoltam magamban, és görcsösen ragaszkodtam hozzá. És ha beteljesült volna az egyik, akkor valószínűleg nem tartottam volna fontosnak önmagam fejlesztését, ami azzal is járt volna, ha a másikat egyfajta rabságban tartom. Tehát nem szerettem volna jól. Azóta nem éreztem olyan nagy szerelmet, de talán pont ez jelzi azt, hogy jó úton járok. Ha lesz majd párkapcsolatom, mindenképp azt akarom, hogy a partnerem úgy érezze jól magát velem, hogy autonóm, szabad életet él mellettem, és ha el akar menni, akkor békével elengedjem őt.

Ezen még azonban dolgoznom kell. Most decemberben is kiderült, hogy még ott munkálkodik bennem az önbizalomhiány és kisebbségi érzés. Tehát lesz dolgom 2024-ben is. Az idei évvel összességében elégedett vagyok. Számomra a karácsony nemcsak a szeretet ünnepe, hanem az év lezárása is. Olyankor jobb a karácsony, amikor úgy érzem, hogy van mit ünnepelni. A jövő évi még jobb lesz.

Jövőbeni tervek

Ha már a MondoConos postban említést tettem a terveimről, akkor úgy döntöttem, hogy a külön blogpostban kifejtem, hogy miről is van szó. A lényeg az, hogy az írási készségemet ezen túl komolyan fejlesztve szeretnék minél több emberhez eljutni. Azt már márciusban megtettem, hogy külön tematikus blogokat hoztam létre, amibe komolyabb, elsősorban kifejtősebb írások kerülnek, illetve a kritikák, recenziók is oda kerülnek. Ez fog egyre nagyobb publicitást kapni, ahogy érzem, hogy egyre fejlődik az írásom és a barátok is ezt jelzik vissza. Bár úgy írtam, hogy ennek a “stúdiómunkálatai” folynak, de ennek folyamata valójában nem titok, mert semmi forradalmi nincs benne. Inkább ennek tanulási folyamata lehet sajátságos. Ráadásul ezek nagyrészét már csináltam korábban is, de most sokkal tudatosabban fogom csinálni.

Mily módon tervezem fejleszteni az írásomat? Minél több blogot olvasok annak érdekében, hogy “ellessek” máshonnan is ötleteket. Például tanulságos volt kritikákat olvasni Az utazó macska krónikája című könyvből. Kb. 15-20 blogpostot olvastam el és mindegyik írás kapcsán az volt a gondolatom, hogy jók a postok, jól összefoglalták a lényeget, némely kifejezetten formálta a véleményemet a könyvről és a filmről annak köszönhetően, hogy rávilágítottak néhány olyan pontra, amik nekem nem tűntek fel, pedig azok is fontosak. Ugyanakkor egyetlen blog esetében sem volt meg az az érzésem, hogy visszajárnék oda. Az ok egyszerű: Nem volt az írónak egyedi stílusa. Egy jól megírt blogpostot olvastam, de nem érzékeltem, hogy az írónak egyénisége lenne, ami által az ő blogja jól megkülönböztethetővé válik a többitől. Márpedig én ezt fontosnak tartom. Ez ugyanolyan, minthogy gyerekkoromban azért volt népszerű az 576 Konzol magazin, mert teljesen íróknak volt saját stílusa, ami által még egymástól is jól megkülönböztethetők voltak. Elég volt az első néhány mondatot olvasni és már tudható volt, hogy ki írta az adott játékról a tesztet. Valami ilyesmire törekszem már egy ideje, figyelve azokat az embereket, akiket tisztelek, akiket követendőnek tartok. Ellesni tőlük néhány trükköt.

Mégis népszerűek azok a blogok. Sokan jelezték vissza, hogy rendszeres olvasójuk, kommentek formájában volt némi élet azokban a blogokban. Mi lehet a titka? Naná, hogy a reklámok és a népszerűsítés! Teljesen világos, hogy mi a dolgom. Terjeszteni az írásaimat ahogy csak tudom. Ennek első lépéseként kipofoztam egy kicsit a Linktree oldalamat. Itt minden munkásságom megtalálható egy helyen. Illetve a blogom facebook oldalát is aktívabban fogom használni. Nemcsak arra, hogy a posztjaimat oda is kilinkeljem, hanem egyéb érdekességeket is kiposztolok oda, amik engem is érdekelnek vagy azt gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot. Tehát egy kicsit felrázni azt is. Ezek az ötleteim első körben, a többi még képlékeny, hogy tudom jobban terjeszteni.

Meg persze barátok véleményét is kikérem, hogy miben lehetnék jobb. Humbby javasolta nekem, hogy tegyek több érzelmet az írásaimba. Ez nagyban korrelál azzal, amit mások blogja kapcsán írtam. Többek között a markáns gondolatok hiányoztak a könyves blogokból. Tehát igaza van, ez is segít abban, hogy az írásaim egyediek, sajátok legyenek. De nagyon fontos, hogy ne olyan legyen, mint amit például Gamer YouTuberek szoktak csinálni, hogy műmájer módra túltolják az érzelmeket, mert azt hiszik, hogy ezektől lesznek érdekesek, viccesek. Ezek nemcsak azért bűzlenek, mert a játékukat nézve nyilvánvaló, hogy az érzelmeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, hanem mert annyira hallatszik, hogy nem sajátok. Ezeket a szerepeket valaki rájuk aggatta, mondván, hogy ettől lesznek népszerűek. Óriási baj az, ha valaki a népszerűség oltárán feláldozza az egyéniségét. Vagy nem is volt egyénisége? Vajon melyik a nagyobb baj?

Ahhoz, hogy valaki ténylegesen jó legyen a saját stílusában, ahhoz kellő önismerettel kell rendelkezzen. Tudja, hogy mi az, ami jól áll neki, és mi az, ami már elüt a személyiségétől. Ehhez fontos, hogy olyan írókat, személyiségeket kövessünk, akár válasszunk példaképnek, akiknek a stílusával, értékrendjével ténylegesen azonosulni tudunk. Tőlük ellesni apró fortélyokat. Ez azért működik, mert a példaképnek legtöbbször olyan embereket választunk ki, akik olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amivel mi még nem, de vágyunk rá. Kádár Annamária pedig megírta az első Mesepszichológia című könyvében, hogy csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejlik. Tehát nemcsak követendő példával szolgálnak, hanem azokat el tudjuk érni.

OctoZakynak beszéltem arról MondoConon, hogy kommentálnám a videóimat, ha nem kívánna annyira intenzív jelenlétet a játék közbeni beszéd. Szerinte nekem a “kifejtősebb” kommentek állnának jól, ahol játék közben az azzal kapcsolatos mélyebb ismereteimet osztom meg a nézőkkel. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt mondta vissza, amit már annak idején célként tűztem ki magam elé, hogy mint egy sportkommentátor, közvetíteném a játékaimat. Jó ha mások is tőlem függetlenül ugyanazt javasolják nekem, amit én tartok jónak. Annyira nem állok rosszul önismeret terén. Ez azért is jó cél, ha sportkommentátorok közül négyet is tudok kapásból mondani, akiket követendő példának tartok. Gundel Takács Gábor, Wéber Gábor, Hajdú B. István és Lantos András tartoznak nálam azon sportkommentátorok közé, akiket ha csak meghallok, már tudom, hogy színvonalas közvetítésre számíthatok. Ők azok, akiket külön figyelek, hogy miket tanulhatok el tőlük, amik által még többet hozhatok ki az egyéniségemből.

Szakmaibb jellegű jövőbeni terv, hogy elvégzek egy néhány hónapos újságírói tanfolyamot. Egészen pontosan azt az online újságírói tanfolyamot végezném el, amit Dévényi István vezet. Adott volt a választás, hiszen Dévényi István azon közéleti újságírók egyike, akit szintén követendő példának tartok. Ő is az a fajta újságíró, akinek elég csak az első néhány szavát elolvasni és már tudom, hogy ő írta. Az egyéniség számomra azért áll mindenek felett, mert magyarul nemcsak bárki megtanulhat szépen, hanem azt gondolom, hogy kötelesség is minden magyar számára. Ahogy jól fogalmazni is bárki megtanulhat, aki affinitást érez rá és komolyan foglalkozik vele. A szóhasználat, a kifejezésmód az, ami igazán sajáttá teszi az írásokat. Ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni, ennek csak az a módja, hogy kellő önismerettel rendelkezünk és tudjuk, hogy ki az, akit tényegesen érdemes követni, mert általa többek lehetünk. Dévényi Istvánnak néha olyan keserédes humora van, mintha saját fiatalkori énjét gúnyolná ki, amikor még hitt abban, hogy megválthatja, ha nem is a világot, de az országot biztosan. De aztán a valóság megmutatta neki a sötét oldalát, és be kellett látnia, hogy mily naiv volt, hogy hitt bennük. De hogy ezekből viccet tud csinálni és jó is olvasni, jelzi, hogy elfogadta a helyére tette magában. Ez az az önismeret, amiről beszélek.

Többen is feltették a kérdést, hogy vissza fogok-e térni Hollandiába. Igazából pont emiatt válik egyre inkább valószínűvé, hogy nem. Mert az írást csak Magyarországon tudnám érdemben folytatni. Sőt! Még most is azt érzem, hogy sokat kell tanulnom. Még most előfordul nálam, hogy hosszú perceket ülök egy-egy mondat előtt, hogy azt hogy írjam meg jól? És ha magyarul néha problémát okoz, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy gondolom, akkor hogy menne angolul, németül vagy hollandul? Sokkal rosszabbul. Nem véletlen a mondás, hogy “ahány nyelv, annyi ember”, mert egy idegen nyelven frappánsan kifejezni magam, majdhogynem új embert kíván, mert nemcsak szinte anyanyelvi szinten kell beszéljem azt a nyelvet, hanem meg kell tanulni azokat a kifejezéstárakat, amikkel szintén egyedi módon fejezhetem ki magam. Ráadásul külföldi médiaszemélyiségek közül csak egy embert tudok mondani, aki követendő példa számomra. Méghozzá egy német, nevezetesen Günther Jauch. Őt elsősorban a német Legyen ön is milliomos! adásokból ismerem, hihetetlen szimpatikus a stílusa. Nem mindig értem, amit mond, de a mozdulataiból és a tekintetéből látom, hogy tényleg vicces, amit mond és ténylegesen megnevettet. Ő is többek között sportkommentátor, róla olvastam azt, hogy az egyik 1998-as focimérkőzést, amit ő közvetített, valamilyen balhé miatt félbeszakították. És annyira tetszett a nézőknek a humoros beszólásai, hogy arra az időre, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettsége, mint a tényleges focimérkőzés alatt. Ez is az egyéniségről szól. 2005-ben ő volt Németország legkedveltebb médiaszemélyisége. Jó ideje nem láttam már a német Legyen ön is milliomost, most néztem, hogy még van, úgyhogy elkezdem újra nézni.

Nos, ennyi lenne. Főleg a hirdetés része a dolognak az, ami még homályos számomra, de a többi koncepciója már alakul a fejemben. És érzem is, hogy jó lesz. Az írás nem csupán a szenvedélyem, hanem ez az a dolog, amiért nekem nem gond áldozatot hozni. Nem is hozok áldozatot, mert többször előfordult már az, hogy elhatároztam magamban, hogy ezt a néhány bekezdést megírom, mielőtt mást kezdek el csinálni. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy kész az egész post. Kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy ez az én utam?

Metamorfózis

Ma csak 8 oldalt olvastam el Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvéből, de az nagyon fontos és elgondolkodtató volt. A Metamorfózis fejezetet olvastam el, ami lényegében arról szól, hogy a gyerekek miként azonosulnak egy mesehőssel és hogy ez miképp segíti át a kezdeti nehézségeken. Fel is tett két kérdést, melyekre a magam részéről itt válaszolnék. A “mesehős” szót természetesen átírhatjuk “anime hős”-re, a kérdést szó szerint úgy írom, ahogy a könyvben van írva.

Az általad ismert mesehősök közül ki szeretnél lenni?

Sugiyama Takashi a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ből.

Most nézem újra a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t és ő az, akit rajongva nézek és keresem a többiek között. Mert ő az ideál számomra személyiség terén. Nem ítélkezik senki felett, emellett mérhetetlenül szimpatikus volt az aggódó, gondoskodó személyisége, ami akkor jött ki, amikor Sakaguchi Youhei annyira keresett munkát és ő volt az, aki a leginkább kényszerítve érezte magát a futásra. Shindo (hősünk beceneve) volt az, aki odament hozzá megkérdezni, hogy “miért annyira fontos neki, hogy dolgozzon?” Azt éreztem nála, hogy tényleg kíváncsi a válaszra. Odafigyel rá, meghallgatja őt, válaszával meg nem akarja manipulálni őt (emiatt lehet ellenszenves Kiyose Haiji, de tervezek egy részletes blogpostot írni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru karaktereiről, ott majd ezt részletesen kifejtem), hanem Youhei problémáját átgondolva, átérezve reflektál a fiúra, próbál neki ily módon segíteni. Ha behozhatom ide az MBTI-t, ez a legnemesebb INFJ-tulajdonság.

Ezzel a tulajdonssággal nem minden esetben rendelkezek, de folyamatosan tanulom. Gyakorlatilag Sugiyama Takashi az a karakter, aki által tudatosodott bennem az, hogy a világon sokkal kevesebb rosszindulatú ember van, mint ahogy azt gondolnánk. Mert ha az emberekhez értő füllel és szívvel fordulunk, akkor rájöhetünk arra, hogy sokuknak megvan az oka arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. És ha nem is tudunk tanácsot, útmutatást adni, de ha a megértésünkről teszünk tanúbizonyságot, talán azzal is segítünk. Persze ez nem minden esetben nyújt megoldást, hiszen nincs olyan, hogy mindenki mindenkivel szót ért, de egy párszor megtörtént az, hogy elítéltem valakit a viselkedése miatt és az esetek egy részében kiderült, hogy ha tudtam volna annak az okát, már másképp viszonyultam volna hozzá. Ezt nagyon sajnálom, egyike azon tetteimnek, amit bánok.

Kádár Annamária így fogalmaz a könyvben: “A választás önmagában csupán a vágyat, az ideált jelenti, de csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejtőzik.” Határozottan érzem, hogy ez igaz, mert ahogy tudatosabban figyelem magam és fejlesztem ezen tulajdonságomat, jelzi, hogy bennem is megvan ez a képesség. De a közelmúltból is tudnék konkrét esetet mondani, amikor vissza kellett fognom egy adott személlyel kapcsolatos indulatomat, hogy szót értsek vele. Mondhatni, hogy sikerült, de nem úgy, ahogy ideálisnak gondolom. Tehát még van mit tanulnom ezen a téren.

Az általad ismert mesehősök közül ki nem szeretnél lenni?

Oikawa Tooru a Haikyuu!!-ból.

Még most is azt tudom mondani, hogy tiszta szívből gyűlölöm őt. Ugyanakkor ma már jobban meg tudom fogalmazni, hogy miért. Akárhányszor nézem újra a Haikyuu!!-t, volt olyan, amikor kifejezetten arra fókuszáltam, hogy keressem benne azokat az értékeket, amik miatt esetleg szerethetném őt. Kétségtelen, hogy vannak erényei, de amik miatt nem szeretem őt, azok annyira degradálják nálam az emberi mivoltát, hogy nem tudom a jó oldalát nézni.

Cselekedeteit egyértelműen a múltjában megélt feldolgozatlan érzelmei irányítják, ezt nagyon jól megmutatta az anime. Kétsége nem volt afelől, hogy a röplabdás tudása kivételes, egyszerűen nincs párja. Aztán amikor ő harmadéves lett az alsó-középiskolában, akkor jött Kageyama, akinek tehetségéhez szintén nem fért kétség. Ezt Oikawa nagyon rosszul kezelte, rettenetesen féltékeny lett Kageyamára. Ráadásul frusztrálta az is, hogy nem képes legyőzni Ushijimát. Ezek alaposan kikezdték az önbizalmát, amire rátett egy lapáttal, hogy nem volt mellette senki, aki jó útra terelte volna őt. Ez lett volna záloga a valódi fejlődésének.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a frusztrációja irányítja minden cselekedetét. Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő mindenki másnál jobb. Ennek legékesebb jelét a 2. évad utolsó részében láthatjuk, amikor az Aoba Jousai elvesztette a Karasuno elleni meccset. Utána Oikawa találkozott Ushijimával és az a gyűlölettel teli arc, ahogy Oikawa Ushijimára nézett… Mint egy horror animében. Meggyőződésem, hogy a mangaka, Furudate Haruichi szándékosan tette be Oikawát a történetébe, szándékosan ábrázolta őt ennyire horrorisztikusan, szándékosan adta az egyik fejezetnek az “Oikawa Tooru nem zseni” címet, mert vele akarta érzékeltetni, hogy hova jut az, aki megszállottan, mindent maga mögé utasítva akar a legjobb lenni. Mert hiába olvassa úgy az ellenfél játékát, hogy az bárkinek dicsőségére válna, hiába találja ki rá szinte azonnal az ellencsapást, de a személyisége nem teszi alkalmassá, hogy egy csapat vezetője legyen.

Ez a meglátásom vele kapcsolatosan. Kádár Annamária úgy írja a könyvben, hogy “a mesehős projekciós felületet biztosít az elutasított, ugyanakkor általunk birtokolt tulajdonságoknak, mivel csak arra tudunk nemet mondani, amit valahonnan ismerünk”. És azt kell mondjam, hogy igaza van. Oikawa Tooru jelenléte számomra azért toxikus a Haikyuu!!-ban, mert a múltból visszamaradt frusztrációi az elakadásaira utal. Az elakadás a kulcsszó. Néhány, múltamból fakadó elakadás csak most került a felszínre, amin a pszichológusommal együtt dolgozok most. Kádár Annamária így folytatja: “Ezek olyan tulajdonságok, amelyekről nem akarunk tudomást venni, amelyektől szabadulni szeretnénk. Ezek a nem vállalt, elutasított, negatív értékek és hibák szintén a sajátjaink, amelyek befolyást gyakorolnak a viselkedésünkre.” Nincs mit szépíteni, Oikawa Tooru-ben olyan viselkedést láttam meg, amit rettenetesen gyűlölök magamban. És hogy még mindig forr a vérem, amikor azt kell elemeznem, hogy mi a bajom Oikawával, jelzi, hogy még mindig van dolgom magammal.

8 oldal egy könyvből és mennyi gondolatot indított meg bennem.

Második mesepszichológia könyv

A Libri akciójának és a törzsvásárlói pontjaimnak köszönhetően olcsón meg tudtam szerezni Kádár Annamária: Mesepszicholgógia 2 könyvét. Kíváncsi leszek rá, olvasom az 1. kötetet és nagyon tetszik. Ugyan még nem kaptam választ a kérdéseimre, de amit eddig olvastam, az kifejezetten hasznos, mert nagyon jól megírja, hogyan működik a gyermeki elme. És ahogy visszagondolok arra, én hogyan gondolkodtam gyerekkoromban, vagy az én gyerekkorom miben volt más, több olyan kérdésre választ kaptam, amiről nem is gondoltam, hogy esetleg releváns lehet. Márpedig az. 87 oldalt olvastam el az első könyvből és eddig ugyan mást kaptam, mint amit vártam, de azok is hasznosak és értékesek voltak.

Inkább az kezd egyébként kirajzolódni, hogy nem közvetlen fogok választ kapni a kérdéseimre, hanem tovább kell gondoljam az olvasottakat. Mindenesetre érdekes volt ezt a videojátékokra kivetíteni és végiggondolni azt, hogy Tajiri Satoshi is úgy találta ki a Pokémont, hogy gyerekkorában bogarakra vadászott és közben figyelte az állatok viselkedését, ahogy Miyamoto Shigeru is úgy találta ki a The Legend of Zelda játékokat, hogy szeretett kalandozni és ezeket egészítette ki a saját fantáziáival. Tehát a nagy Nintendo sorozatok is hasonló fantázia szüleményei voltak, mint a meséké.

Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy videojátékok más módon is leképezhetik a való életet. Jó ideje így játszok Tetrist. Adott a terület, adottak az alakzatok, magunk döntjük el, hogy a lehetőségeinkhez mérten hova helyezzük azokat, hogy aztán egymásra téve minél több sort rakjunk ki. Az alakzatok viszont teljesen véletlenszerűen jönnek, ahogy az életben is a különböző események, egyáltalán nem biztos, hogy pont az jön, amelyikre épp a leginkább vártunk, amire a leginkább szükségünk van. Ez is olyan, hogy akkor abból mit hozunk ki? Van úgy, hogy egy alakzatot rossz helyre teszek le, azon már nem lehet változtatni, de a többivel ki lehet javítani. Ha pedig betelik a terület, az mintegy az élet végét jelképezi.

Az viszont csak most jutott eszembe, hogy a Super Nintendós F-Zero játék szintén lehetne egy leképezése a való életnek. Ez egy nagyon nehéz játék: Gyorsak a kocsik, trükkös a pályavezetés, a pályaelemek szintén nehezítő körülmények, nem is beszélve az ellenfél kocsikról és versenyzőkről, amelyek szándékosan jönnek nekem, hogy megemlegessem a versenyt. Most jutottam el odáig, hogy az F-Zero annak az analógiája, hogy milyen az, amikor igazságtalan velünk az élet. És ilyen nehéz és igazságtalan körülmények között kell nyernünk. Kitaláltam, hogy a következő YouTube videóimban azt fogom megcsinálni, hogy mindegyik kocsival, végigmegyek mindegyik bajnokságon mind a háron nehézségi szinten. Tudatosan fogom figyelni, hogy meddig jutok el. Ha elég messzire jutok ilyen körülmények között a saját vezetési stílusomból a legtöbbet kihozva, azt egyfajta inspirációnak fogom fel, hogy ezen túl a való életben is jól kezelem a nehéz helyzeteket, úgy, hogy közben megőrzöm az egyéniségemet. A különböző kocsik különböző tulajdonságai pedig a személyes adottságok. Itt az első videó.

2006 óta van meg a játék, olykor előveszem, mint szórakozás, olykor magasabb szinten játszva, de soha nem sikerült a nehéz szinten végigjátszani. Most játszok ezzel a játékkal először így tudatosan. Aztán lehet, hogy pont ennek köszönhetően fogom tudni végigjátszani.

Nem hittem volna, hogy a mesepszichológiából eljutok a videojátékokig, de hát igazából nagyon is van kapcsolat a kettő között.

Három könyv egy áráért

Ma felmentem Pestre, mert az egyik tanár megkért, hogy vegyek részt az óráján és tartsak én is előadást. Ez megtörtént és összekötöttem egy könyvvásárral. A Moly.hu-n találtam három olyan könyvet, amik érdekelnek és megvettem őket egy új könyv áráért.

Az Assassin’s Creed könyvsorozat gyűjtése folytatódik, most vettem meg a 4. kötetet, a Jelenéseket. Azt hiszem, 12 könyv van az egész sorozatban, amennyit a Fumax (eddig) kiadott. El akarom olvasni mindegyiket.

De az most egy darabig parkolópályán lesz, mert ezen három könyv közül a legfontosabb számomra most Kádár Annamária könyve, a Mesepszichológia. Kádár Annamáriára a YouTube videói által figyeltem fel, aki bizonyos emberi viselkedésekkel kapcsolatosan ugyan röviden mondja el a gondolatait, de abban benne van a lényeg. Emellett van egy szerethető stílusa. Elkezdtem olvasni a könyvet és abban is érződik, amit a bevezetőben megírt: Hogy hisz a mesék erejében, mégsem hagyja figyelmen kívül a valóságot. Ez a kettő elegyedik egy szerethető stílusban.

Ez lesz a következő könyv, amit olvasni fogok. Két konkrét célom van a könyvvel. Egyrészt, idén már ötödik éve, hogy írok egy regényt. Azért foglalkozok vele ennyit, mert komoly terveim vannak vele. Bár vannak elképzeléseim, meg koncpecióm, de ezen könyv hatására szeretnék további ihletet szerezni, hogy miként alakíthatom ki úgy a karaktereim személyiségét, hogy ne csak emlékezetesek, szerethetőek legyenek, hanem legyen meg bennünk az az extra, ami által az olvasó azt érzi, hogy tanulni akar tőlük, vagy inspirálja őket. Másrészt, animéket akarok pszichológiailag elemezni. Egyrészt magától az animétől mit tanulhatunk, másrészt a benne lévő személyiségeket elemezni. Ebből a könyvből szeretnék pontosabb képet kapni arról, hogy a saját elképzeléseimen túl miként lehet egy anime karaktert személyiség terén jellemezni. Már azt is kigondoltam, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru 10 főszereplőjét fogom elsőként ezen könyv alapján részletesen kielemezni az új, animés blogban. Nem tudok arról, hogy Magyarországon bárki más írt volna ily módon animékről vagy a benne szereplő karakterekről. Ha jól gondolom, akkor ebben úttörő leszek. Ebben kérném Kádár Annamária könyveinek segítségét (három részes a mesepszichológia sorozat). A videói megadták az alapvető bizalmat, remélem a könyvei is tetszeni fognak.

A Homoszexualitás és társadalom egy olyan könyv, amivek nem volt olyan jellegű konkrét célom, mint Kádár Annamária könyvével. Egyszerűen szeretnék egy komolyabb szakirodalmat, amely se nem identitást nem képez a homoszexualitásból, se nem valami BL-rajongó fangörl “sikítozása”. Ez egy nagyon hülye érv egy ilyen komoly könyv mellett, de tényleg egy olyan könyvet akartam, amely komolyan foglalkozik a témával. Nem is emlékszem, hogy találtam rá a Moly.hu-n, de amikor elolvastam a fülszöveget, akkor gondoltam, hogy ez egy jó könyv lehet. Nincs konkrét elvárásom a könyvvel, nincsenek konkrét kérdéseim. Csak annyi, hogy legyen kellőképp tárgyilagos. Aztán, ha találok benne olyan gondolatokat vagy témakört, amik felkeltik az érdeklődésemet, azok úgyis orientálnak majd.

Mindenesetre örülök ennek a három könyvnek. Az Assassin’s Creed könyv odakerül a videojáték adaptációk közé, a Kádár Annamária és a homoszexualitásról szóló könyv pedig a pszichológiai, önismereti és társadalomtudományi könyveim közé.