Szegeden városnéző túrán és moziban

Ahogy írtam reggel, ma Szegeden voltam. Eredetileg Pestre akartam menni, de annyira nem volt ötletem, hogy hova mehetnék, amitől érdekes lenne az ottlétem, hogy végül elengedtem a dolgot. Akkor találtam ki, hogy Szegedre megyek, amikor láttam, hogy a Cinema City-ben, hogy szerdánként kedvezményes nap van. Ilyen nincs Békéscsabán a Center Moziban, csak 12 év alatti gyerekjegy van. Ennek következtében a kedvezményes napon olcsóbb a Cinema City-ben a jegy, mint a Center Moziban normál napon.

Mivel korán ébredtem fel, ezért a 7.47-es vonattal mentem Szegedre. Az út nagyjából rendben volt, de egyébként nem nagyon szeretem a Békéscsaba-Szeged vasútvonalat, mert a pálya eléggé rossz állapotú, régi fajta vonat jár, ezért nem is jár gyorsan, illetve Orosházán szokott állni, mert ott várja be az ellenjáratot. De az út összességében rendben volt.

Ritkán járok Szegedre, de akkor mindig rácsodálkozok, hogy mennyire szép és barátságos város. Azért is jöttem már korán, mert akartam egy kicsit sétálni is a városban. Nem emlékszem arra, hogy valaha is láttam volna korábban, de akkor úgy mondom, hogy most vagyok életemben először úgy a Dóm téren, hogy megnézem magamnak.

Ilyen gyönyörű templom mellett csak úgy elsétálni, nagyon jó érzés volt. Nyugodt is, épp csak néhány ember volt akkor ott. Jó volt itt kicsit megpihenni. Szerintem gyakran járnék ide, ha szegedi lennék. Egyébként annyi az össz emlékem a Dóm térről, hogy amikor gyerekkoromban Monopoly-ztunk, akkor mindig összekevertem az egri Dobó térrel.

És ha már közel van a Tisza-part is, akkor sétálok ott is egyet.

Nagyon szeretem a vízközelséget, ezért számomra telitalálat volt. Megnyugtat, ellazít, a hullámzása, morajlása inspirál.

Illetve a közben van a Móra Ferenc múzeum, annak is nagyon szép a tere.

Azon gondolkodok, hogy nem tudok olyan nagy teret mondani Békéscsabán, ami ennyire inspiráló. Van a Szent István tér, amit szépen megcsináltak, meg legfeljebb a Csabagyöngye Kulturális Központ, de ezeket leszámítva nem jut eszembe olyan tere a városnak, ahol lehet pihenni, lehet gyönyörködni a kilátásban. Valószínűleg függ attól is, hogy egy város mennyire épít a turizmusra. Szegedet önmagában az is megkülönbözteti Békéscsabától, hogy egyetemi város, így a fiatalok számára amennyire lehet, igyekeznek vonzóvá tenni. És akkor ott vannak a fesztiválok, ami további fiatalokat vonz a városba. Békéscsabának semmi ilyesmi nincs, pedig az ilyen építkezések, terek azért is jönnének jól egy városnak, hogy a lakói otthonosabban érezzék magukat, több lehetőségük legyen a pihenésre, kikapcsolódásra. Azt gondolom, hogy ez is egy ok arra, hogy miért Békés megye lakossága fogy a leggyorsabban. Utánunk már csak Románia jön, ez sem segíti a cégeket, hogy ide jöjjenek.

De még mielőtt nagyon megszakérteném azt, amiről nem sokat tudok, folytassuk szegedi sétánkat. Ezután a Szeged Plazába mentem, mert ott van a Cinema City. Hosszú volt a séta a Kossuth Lajos sugárúton, de így is 12 óra előtt nem sokkal érkeztem meg. Mivel a mozi 12.30-kor nyit, ezért volt időm, kicsit szétnézni. Arra emlékszem, hogy 2001-ben jöttem ide többször, mert ekkor még nem volt Békéscsabán se Csaba Center (azt ebben az évben később adták át), se Media Markt (csak 2007-ben nyitottak nálunk üzletet), így nekem akkor nagy dolog volt egy ilyen üzletközpontba betérni. Utána sokáig nem is voltam, nem is emlékszem már hogy nézett ki annak idején. Biztos, hogy az elmúlt 20+ év alatt sokat dolgoztak rajta. Szép, benéztem a Libribe és az ALDI-ba, gyorsan eltelt az idő.

Nyitáskor vettem meg a jegyet a Dűne második részére. Aztán bent várakoztam. Volt ülőhely, így kényelmesen el tudtam foglalni magam. Ami a filmet illeti, összefoglalnám a véleményemet, de szeretném leszögezni, hogy ezek inkább első gondolatok. Ahhoz, hogy mélyebben kifejtsem a véleményemet, többször meg kell nézzem a filmet, meg a könyvet is el kell olvassam hozzá.

Az mindenesetre hasznos volt, hogy többször megnéztem az első filmet, mielőtt beültem volna a második részre, mert így legalább tudom, hogy honnan indulunk. Megvettem ugyanis az első filmet DVD-n és Blu-ray-en, így volt lehetőségem megnézni.

Összességében nagyon tetszett. Mondjuk az első 20-30 percben olyan érzésem volt, hogy ez egy olyan "átmeneti" film lesz, mint a Gyűrűk Ura: A két torony volt. Emlékszem, a Gyűrűk Ura trilógiából a második film volt, amit előszor láttam még annak idején, 2002 végén a moziban, és az első filmet nem látva, nem tartottam annyira érdekesnek. Ezért is kerültem relatíve későn a Gyűrűk Ura világába. Csak az első filmet megnézve értettem meg, hogy mi is történik a második filmben. A Dűne esetében viszont elég gyorsan felpörögtek az események. Végig ott volt a feszültség, végig vártam, hogy mikor csap össze a két tábor. Az egyik, amit kiemelnék, a magyar szinkron. Kiváló munkát végeztek a szinkronstúdióban. Nemcsak a szinkronszínészek, hanem a hangmérnök is. A hangerő váltakoztatásával remekül érzékeltette az adott szituáció súlyát. Az volt a kedvencem, amikor mintegy belső hangként két különböző hang szólalt meg egyszerre, mintegy sugallva, hogy ott az adott szereplő nem tűr ellentmondást. A másik, amit mindenképp kiemelnék, az Timothée Chalamet színészi játéka. Végig elhittem neki azt a személyiségváltozást (fejlődésnek még nem mondanám), amin a történet során Paul Atreides keresztül ment. Hogyan lett egy... ha nem is feltétlen ártatlan srácból, de egy tapasztalatlan, kissé naiv fiatalból, az a tudatos és magabiztos vezető, aki rájön arra, hogy akár manipulálhatja is a csapatát. Az egyedüli, ami nem tetszett, vagy jelen tudásom szerint feleslegesnek tartok, az a szerelmi szál, ami Paul és Chani között bontakozott ki. Amit eddig láttam a filmből, nem világos számomra, hogy miben vinné előre a történetet. Inkább tűnt egy intermezzónak, hiszen Paul úgyis elveszi az uralkodó lányát. De elképzelhető a következő filmből / könyv további történéseiből ez kiderül.

Tehát összességében nagyon jó érzésekkel jöttem ki a moziból, konkrétan azt érzem, hogy most tudtam igazán magamévá tenni a Dűne világát. Örülök, hogy megvan az első film, és a második is, ha megjelenik, biztos meg fogom venni.

Ezután Szeged-Rókus állomásról mentem haza. Jó nap volt, határozottan érdemes volt sétálni egyet a városban, utána filmet nézni. De a következő filmet majd Szolnokon fogom megnézni. Most láttam csak, hogy Szolnokon is van Cinema City, legközelebb oda megyek. Nem tudok arról, hogy Szolnoknak van-e bármi olyan látnivalója, mint Szegednek a Dóm tér, de majd szétnézek neten, és hasonlóan egy sétával egybekötött mozizást tartok majd ott.

A Szegedről készített képeket itt meg lehet tekinteni. Mivel mániám a vasútállomások fotózása is, így néhány település megállója is látható az albumban.

Hazautazás

Na most aztán kivonatoztam magam rendesen, visszatértem most Magyarországra. Sok cuccom maradt még Hollandiában. Egy részét DPD csomagküldő szolgálattal küldettem haza, ezek úton vannak. Nagyjából sikerült annyit hazaküldeni, hogy a többiről ránézésre azt gondoljam, hogy el tudom őket egyedül is vinni.

Aztán végül ennyi csomaggal jöttem haza.

Ezt mind egyedül. A két bőrönd nagyon nehéz volt… Sőt, minden nehéz volt. A vállamat és a hátamat egy darabig nem fogom terhelni, hogy regenerálódjanak. És még csak nem is ennyivel indultam el, hanem plusz egy csomaggal. Alphen aan den Rijn-ből Utrechtbe 0:39-kor indult az utolsó vonat, azt hittem, hogy ha 23:45 körül elindulok, akkor kényelmesen elérem, mivel számítottam arra, hogy lassan fogok ennyi csomaggal haladni. Átlagban 20-25 perc az út gyalog a vasútállomásig onnan, ahonnan laktam. De lett kb. 70 perc. Ugyanis annyira nem tudtam haladni, hogy úgy kellett csináljam, hogy a felét elvinni valameddig (kb. 50 métert haladtam), majd azt le, vissza a másik feléért és előre menni 100 métert, aztán vissza az elsőért, újabb kb. 100 méter. Tehát lényegében kétszer tettem meg a távot a volt albérlettől a vasútállomásig. Így a vonat természetesen nélkülem ment el. De nem votam elveszve, mert ment a 870-es busz a Schiphol repülőtérre és onnan ment vonat éjjel Utrechtbe. 1:18-kor indult a busz és rendben odaért a repülőtérre. Aztán, ahogy láttam, hogy mennyi helyet foglal az a rengeteg minden, amit magammal vittem és mennyit szenvedtem, mire odaértem a buszpályaudvarig (természetesen itt is a vasútállomás mellett van), úgy döntöttem, hogy megszabadulok néhány dologtól.

Mert már a buszról való leszállás is borzalmasan nehéz volt. Ennek jegyében lettem szegényebb egy nagy LIDL-ös táskával, benne a Philips monitorral, a Logitech billentyűzettel, valamint azokkal a kajákkal, amik még az albérletben maradtak (amiket megcsinálhattam volna itthon, tehát, nem az útra vettem). Az előbbi kettőt nagyon sajnálom, mivel nagyon jók voltak és hosszútávra vettem őket. De ott és akkor nem találtam mást, amivel könnyíthetnék a helyzetemen. Aztán persze itthon, amikor szétpakoltam, láttam olyan dolgokat, amiket kevésbé sajnáltam volna, de ahhoz nagyon szét kellett volna pakolni. Idő lett volna rá, hiszen 1:57-kor érkezett meg a busz a repülőtérre, a vonat meg 3:13-kor indult. Igazából nem stresszben voltam, de ez is egy olyan szélsőséges helyzet, amiben, ha ott és akkor jól döntöttem volna, akkor sokat menthettem volna a helyzeten. Ez hiányzik belőlem, ebben szeretnék fejlődni.

A vonat negyed órás késéssel érkezett meg, de az út rendben volt. 4:17-re érkezett meg Utrechtbe. Úgyhogy volt majdnem 2 órám a vonat indulásáig. Nagyon nem volt erőm bármit is csinálni, mert fáradt voltam, ugyanakkor aludni se mertem, nehogy elvigyenek valamit. A vonat 6:09-kor indult Eindhovenbe, ott 21 percem volt az átszállásra. Bár nagyon nem kellett átszállni, mert a vonat Venlóba ugyanarról a vágányról indult, ahol leszálltam.

Venlóban volt nagyon durva, mert eredetileg 7 perc lett volna az átszállás, de mivel 3 perc késéssel érkezett meg a vonat, ezért 4 perc alatt kellett eljutni a 3. vágányról az 1. vágányra. Az volt a szerencse, hogy volt lift. Mivel az nem kérdés Hollandiában, hogy működik-e a lift, ezért életet mentett. De igen messze volt a vonat a lifttől, ezért mindennel együtt rohanni kellett. Nagyon rossz volt az az érzés, hogy nincs pihenés, mert ha elmegy a vonat, akkor órákkal hosszabbodik meg az út. Mellettem egy ázsiai férfi is sietett a vonathoz. Nem vett el tőlem egy csomagot sem, hogy segítsen, de azt megtette, hogy a lépcsőn állva ott tartotta a vonatot, amíg oda nem érek. De ennyi cuccal rohanni a vonathoz, olyan volt, mintha valami hadseregben lennék kiképzésen. Borzalmas szenvedés árán meglett a vonat, de úgy kell elképzelni, hogy amint felszálltam, már jelzett is, hogy zárják az ajtót és indul a vonat.

Innen Düsseldorfba vezetett az út. Kicsit aggódtam, hogy fog-e késni, az elmúlt hónapok német tapasztalatai után, de ez nem történt meg. 15 perc volt Düsseldorfban az átszállás. Fővasútállomás lévén volt lift és a működése Németországban sem kérdés, ezért kényelmesen elértem a vonatot. 9:24-kor indult és ez már egyenesen ment Bécsig. 18:47-re érkezett meg. Jó dolog bő 9 órán át vonaton lenni. El tudom tölteni az időt, nekem nem probléma, ha sokat kell utazni. Tudtam egy kicsit aludni, úgyhogy egész jó állapotban érkeztem meg Bécsbe. Itt kellett bizalomjátékot játszani, mert rengetegen utaztak ezért kellett helyezkedni, illetve helyet a bőröndöknek csak tőlem távol tudtam találni, mivel útban nem lehettek. De mivel sokak bőröndje volt a tulajdonosától távol, ezért nem éreztem, hogy nagyon aggódnom kellene. Egyszer, kb. másfél óra múlva azért rájuk néztem és a helyükön voltak.

Bécsre már elfogyott a kajám, ezért bementem az Intersparba venni néhány dolgot. Itt már azért nem voltam annyira fáradt a rengeteg csomaggal, mert megnyugtatott, hogy egyrészt jó volt az út, másrészt mindjárt vége. De ha úgy vesszük, ekkor már 19 órája úton voltam. Az volt a szerencsém, hogy az itteni vonat Bukarestig ment, ezért azt gondoltam, hogy elmehetek ezzel egyenesen Szolnokig. Békéscsaba után vágányzár van, ezért terelőúton, Berettyóújfalu felé jár a vonat, egyébként ez az a DACIA nemzetközi gyorsvonat, mely eredetileg Bécstől Békéscsabán át megy Bukarestig. Nem egészen úgy volt, ahogy elgondoltam, mert egy magyar kocsiba szálltam be, melyet Budapesten lekapcsolnak, ezért amikor megérkezett 22:20-kor a vonat Keletibe, át kellett mennem egy hátsó, román kocsiba. Azzal mehettem el Szolnokig. Egy férfi volt a fülkében, aki szintén Békéscsabéig ment. Felajánlotta a segítségét, meg egész jókat beszélgettünk az úton, annak ellenére, hogy fáradt voltam.

A szolnoki átszállás mondjuk problémás volt, mert nem az eredetileg meghirdetett 1/b vágányra érkezett meg, hanem a 4. vágányra. Mivel a vonat Békéscsabára az 1/a-ról indult, ezért az eredeti terv szerint érkezett volna meg, nem kellett volna lépcsőzni. És hát a szolnoki vasútállomásnak nemcsak az az egyik nagy átka, hogy úgyszólván igencsak ráféne egy alapos felújítás, hanem, hogy hiányzik a felvonó is. De ez ott és akkor nem zavart, csak érjünk haza. Szolnok után már nem nagyon beszéltünk, mert annyira fáradt voltam, hogy csak bealudtam. Úgy kellett felkelteni, amint Békéscsabára értünk. Meg itt már ki lettem úgymond kompenzálva azzal, hogy az 1. vágányra érkezett meg a vonat (nem az eredetileg meghirdetett 4. vágányra), ezért egyből lehetett menni a taxihoz. Onnan meg már…

Jó volt, szerettem mindennel együtt. Most az a fontos, hogy lediplomázzak és küzdjek magamért. Utána meg megragadni a lehetőségeket. Az sokat segített rajtam, hogy elsirattam, elgyászoltam a veszteséget, ennek köszönhetően megkönnyebbültem és most már tudok előre nézni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok már vissza, de igyekszem ezt motivációként a javamra fordítani, hogy újra kint leszek Hollandiába. Folytatódni fog ez a történet.

De tényleg azt tudom mondani, hogy az utóbbi bő 2 hónapot nem lehetett már kibírni. Ki lehet próbálni, milyen az, amikor egy autistával élsz együtt, akinek teljesen saját életritmusa van, nem tudok tőle normálisan aludni éjszakánként (kevés volt a tényleg nyugodt éjszaka), ezzel együtt bejárni Hollandia egyik elit egyetemére, teljesíteni az ottani magas elvárásokat. És mivel Hollandiában nem olyan könnyű csak úgy költözni, ez az egész sok volt nekem.

Az igazság az, hogy nem az életritmusa zavart a legjobban, mert mindenki úgy él, ahogy akar (amíg nem zavarja a másikat vele…), hanem hogy soha nem láttam, hogy bármi produktívat csinált volna. Munkája nincs (ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, mert a kommunikáció is nehézkes vele… szó szerint lassabb a felfogása), de olyat se láttam, hogy olyat csinált volna, amitől több lett volna. Nem írt, nem rajzolt, nem barkácsolt, egyebek… Nem alkotott semmit. És mivel olyannak láttam őt, amilyennek gyűlölném magam, ezért nem tudtam tisztelni őt. Erre rájött az, hogy a lakás borzalmasan mocskos volt. Amíg ott voltam, a mosogatáson kívül semmi mást nem csinált. És nem azért, mert egy átlag emberhez képest igénytelenebb, hanem mert nincs “szeme” arra, hogy milyen körülmények között él. És még ott az a kutya is… Ezt csak azért írtam le, hogy láttassam, hogy is lehet még járni külföldön. Tényleg olyan volt az egész, hogy innen csak elmenni lehetett (mivel a problémák békés megbeszélése nem vezetett eredményre), de ha nincs más út, akkor csak így.

Gyakran eszembe jutott, amikor 2015-ben dolgoztam Békéscsabán az AUT-PONT alapítványnál, hogy ott miket láttam, illetve rendezvényeken is besegítettem. Jók ezek az érzékenyítő programok, meg tényleg szükség van arra, hogy minél többen tudják, hogy mi fán terem az autizmus, de a valóság az, hogy teljesen más a helyzet akkor, ha ennek a negatív velejárói közvetlenül érnek. Ami szintén baj, hogy már akkor megszólalt a vészcsengő bennem, amikor ismerkedés gyanánt még csak videochateltünk az elején. De akkor úgy voltam vele, hogy hát ne ítéljük el őt, hiszen ő is csak ember. De sajnos az ő esete csak megerősítette azt, hogy ha megszólal a vészcsengő, akkor azt komolyan kell vennem.

De ez már így alakult, a következő ennél csak jobb lehet.

Visszatérés Hollandiába

Tegnap visszautaztam Hollandiába, ma délelőtt érkeztem meg. Vonattal jöttem, az egész út mindennel együtt kb. 22 óra volt. Most úgy volt a jegyem, hogy Budapestről Salzburgig mentem RailJet vonattal, majd onnan egy bajor régió vonattal Münchenig, majd onnan egy hatalmas Deutsche Bahn vonattal egészen Düsseldorfig és a többi, de itt érdemes megállni, mert megint Németországban volt a legérdekesebb az út.

A RailJet és a régió vonatok nagyon jól mentek. 15:40-kor indult Budapestről és kb. 20:54-re érkezett meg Salzburgba. Eredetileg 22 perc lett volna átszállásra, ami stimmelt is, de direkt sok kaját vittem magammal, mert számítottam arra, hogy ez a 22 perc nem lesz elég arra, hogy vegyek magamnak ennivalót. Amikor Bécsben szálltam át, akkor volt kb. 50 perc, az pont elég arra, hogy az ottani nagy InterSparban bevásároljak magamnak. Salzburgban is van egy Spar és pont amellett a vágány mellett volt az aluljáróban, ahol szálltam le a vonatról. Úgyhogy csak bementem szétnézni, venni 1-2 dolgot. Nem maradtam sokáig, kényelmesen elértem a vonatot Münchenbe. A német határnál állt a vonat, mert a rendőrség keresett valakit. Pont a velem átellenben lévő két széken ülő két férfit szállították le a vonatról. Megnézték az én személyimet is, szerencsére nem engem kerestek. Az út utána sima volt. Próbáltam tanulni az egyetemre, de nem volt annyi net, hogy elérjem online a tananyagot, úgyhogy maradt a könyvolvasás.

23:17-re érkezett meg a vonat Münchenbe, elvileg 0:01-kor indult volna a vonat, de később is állt be a vágányra, illetve az indulást is 0:31-re írták ki. Na mondom, csodálatos. Megint lesz egy kalandom Németországban, mint eddig mindig? Düsseldorfban ugyanis csak 17 perc az átszállási idő és melyik a vonat, amelyik behoz 13 perc késést? De ez is csak arra lenne elég, hogy pont akkor induljon el a vonat, amikor megérkezek, és hát mivel a teleportálás képességét még nem találták fel, ezért az lenne a jó, ha minimum 20 percet hozna be. Na most az érdekesség az, hogy a kiírás szerint Stuttgartba valamikor kb. 2:16 helyett 2:42 lett volna (mint ahogy annyi is volt), viszont a következő megállóra, (melynek nevére nem emlékszem) 3:35 körüli érkezését már pontosnak írta. Én nem tudom, hogy hogy csinálta, de ez így megtörtént. 26 perces késést kihozott 0 percre... Nem tudom, hogy van a német vasútnál, de önmagában az furcsa volt, hogy Stuttgartnál visszafele indult el a vonat. Igencsak nagyot néztem, amikor teljes sebességgel vágtatott a vonat, visszafelé, de gondoltam, csak tudja már a mozdonyvezető, hogy merre megy. És megcsinálta. A vonat tényleg vágtat Németországban.

225 km/h-val hasított a vonat Németországban. Nem ez volt a rekord, 250 km/h-val is ment, de ez tényleg annyira gyors, hogy a tájat nem lehet rendesen látni. Ilyet még nem láttam, hogy csak úgy behoz egy vonat egy majdnem fél órás késést, ráadásul, hogy ezt megtegye, visszafele indul el... Ennek köszönhetően menetrend szerint 6:17-kor érkezett meg a vonat Düsseldorfba így az átszállás kényelmes volt. Mit nekem repülés, sokkal kalandosabb egy vonatút.

Düsseldorfból már Hollandiába ment a vonat, pontosan Venlóba. Itt mondjuk lekéstem már az Utrechti csatlakozást, mert állt az egyik megállónál még Németországban, de ez innen már annyira mindegy, mert Venlóból már 30 percenként jár a vonat Utrechtbe. Egyébként is teljesen más időzónában élt ez a vonat, ugyanis majdnem 20 éve megállt az idő.

Magyar vasutat szokás gúnyolni a kiírásai miatt, ezt magyarázza meg nekem valaki. De ami hasonlóképpen megmosolyogtatott, hogy ez a vonat aztán hova megy vissza Venlóból.

Ez ilyen "Hamm, bekaplak!" feeling, életemben nem hallottam még "Hamm" nevű városról. De ahogy utánanéztem a nagyobb városok közé tartozik Németországban, kb. 180.000 lakosa van. Ehhez képest csak most találkoztam vele először.

Szóval Utrechtig rendben ment az út, onnan meg már Alphen aan den Rijn már igazán semmiség... lenne, ha nem felejtettem volna el érvényesíteni az OV-chipkártyát. Elfelejtettem, hogy a nemzetközi jegyem Utrechtig szólt, onnan már nem vagyok legálisan vonaton. Márpedig ez kritikus volt, ugyanis pont járt a kalauz megnézni a jegyeket, kártyákat. Szerencsére akkor láttam meg messzebb, amikor elérte a vonat Woerden városát, úgyhogy itt leszálltam. 30 perc múlva indul a vonat, legfeljebb szétnézek ebben a városban, úgysem voltam itt még soha. Úgy tűnik, tényleg érdemes Hollandiában alaposan szétnézni, mert ez a város is nagyon szép, rendezett.

Én nem tudom, hogy van ez, hogy Hollandia ennyire tiszta és rendezett, de erre mindig rácsodálkozok. Olyan, mintha nemcsak gazdája lenne az országnak, hanem gondját is viselnék. A város temploma is nagyon szép.

Máskor is megcsinálom azt, hogy elfelejtem érvényesíteni a kártyát és a kalauzt meglátva rémülten leszállok egy városban, hátha látok még valami hasonló csodát. Visszafele persze már érvényesítettem a kártyát és a következő vonattal már eljutottam Alphen aan den Rijn-ig.

Szép volt az út, kellemes, hiába tart majd' 24 órán keresztül az út, jobban szeretek vonatkozni, mint repülni. De az igazság az, hogy nem maradok itt sokáig.

...de csak egy pár napig

Végül abbahagytam a Leideni egyetemet, mert annyira nehéz volt, hogy nem bírtam el vele. Hogy mit jelent a "túl nehéz", jól példázza az, hogy holland nyelvi teszteknél 80%-ot kell elérni, hogy az sikeres legyen. Én konkrétan itt tapasztaltam meg, hogy a tanárok úgy alakítják az érdemjegyet, ahogy nekik tetszik. Ezt azért tartottam meglepőnek, mert Hollandiában 10-es rendszerben értékelik a diákokat, sőt tizedes értemjegy is van. Hollandiában 5,5-ös érdemjegy kell a sikeres eredményhez, amit teljesen logikusnak tartottam, hiszen a magyar egyetemeken is jellemzően 50-60%-ot kell elérni a sikeres vizsgáért, miért is ne lehetne Hollandiában is 55% a követelmény? De ahogy azt a Móricka elképzeli... 80%-os eredménynél kapja meg itt a diák a 5,5-ös érdemjegyet. De hogy alatta mi van... Én három nyelvi tesztig jutottam el, mire eldöntöttem magamban, hogy ennek nincs értelme. A legjobb eredményem 60% volt és milyen érdemjegyet kaptam rá? 1,4 ... Ez annak az ékes példája, hogy annyira szigorú már, hogy már amiatt nem veszem komolyan az egészet. Már amiatt nevetek kínomban, az eredményt látva. Már az esélytelenek nyugalmával sem tudom megírni a tesztet.

Az is igaz, hogy összességében tényleg nagyon magára van hagyva a diák. Sokat kell önállóan tanulni. De nemcsak ez a bajom. Hanem egy olyan könyvet kaptunk, amely lényegében egy szótár. Ott van benne témakörökre szedve a rengeteg szó, példamondattal és ennyi... Három témakörnyi szóözönönként van egy teszt. Az órával kapcsolatosan két komoly kritikám van: 1. Semmi nyelvtant nem tanulunk, 2. Az órák témája teljesen más, mint amilyen szavakat kell megtanulni. Innentől már... majdnem azt írtam, hogy értelmetlen bejárni órákra, de majdhogynem igen. Mert a házi feladat is órák témájából van, plusz még szavakat megtanulni más témákból, mindabból kiváló tesztet írni... Konkrétan feszültségforrás lett számomra a holland nyelv tanulása.

Erre rájött az, hogy milyen albérletben laktam, milyen a tényleges lakáshelyzet Hollandiában... Ez így az egész nekem túl sok volt. Éjszakákon át, sorozatban nem tudtam normálisan aludni. Aztán fáradtan bejárni órákra... Nem bírtam, nekem a február-március borzalmasan nehéz volt. Április 1-jén mentem Angliába a nővéremhez, majdnem rácsodálkoztam arra, hogy van olyan, hogy egész éjszaka csend van? Van olyan, hogy külső zaj nélkül végig lehet aludni egy éjszakát? Micsoda luxus... Aztán Magyarországon is nyugalom volt.

Aztán persze... Most megint más itt lenni Hollandiában, ahogy egy komoly stresszfaktort ledobtam magamról. Újra örülök mindennek itt, nagyon szeretem hallgatni, hogy az emberek hollandul beszélnek, szeretem látni a holland nyelvű kiírásokat, egyáltalán hollandul szólni valakihez. Csak ezt most átmenetileg nem élvezhetem. Talán most jutott el ténylegesen a tudatomig a veszteség érzése, jól esett délután kisírni magamból ezt az egészet. Ezt csak most tudtam megcsinálni. Annyira stresszes voltam, hogy sírni nem tudtam, hiába üvöltöttem legbelül.

Tényleg magas volt nekem a Leideni egyetem. Az Ede-i egyetem azért volt más, mert az nem Universiteit, hanem Hogeschool, tehát, főiskola. És most végiggondolva, az az én szintem. Itt Hollandiában az egyetemeken tényleg szinte professzorokat képeznek. A főiskola az olyan, hogy valaki magas szinten érdeklődik valami iránt, azt gyakorlati jellegű képzésekkel elsajátíthatja. És abban kaphat egy jó állást. Ez az, ami nekem megfelelő. És különben a magyar egyetemen a szakdolgozat írása közben a konzulensem kritikája által csak megerősítést nyertem arra vonatkozólag, hogy hol is van a helyem. Többször szóvá tette ugyanis, hogy nem eléggé tudományos az írási stílusom. És tényleg... De ebbe benne van az is, hogy nem célom az Élet és Irodalomba írni, ahogy nem célom a Magyar Tudományos Akadémiának előadást tartani. Egyszerűen csak a tudásomhoz mérten legmagasabb szinten akarom kifejezni magam, megszólítani velük az átlagembert és ez a... magyar szemmel nézve az egyetem alapszaka. Ez a felső határ nálam. Ezen a szinten van az Ede-i egyetem, a Leideni ennél jóval magasabb.

De hiába is szabadultam meg egy stresszfaktortól, hiába is szeretek itt lenni, nekem most az a kisebbik rossz, ha hazamegyek. Egyrészt semmi nem garantálja, hogy teljesítem a Leideni egyetem követelményeit és akkor az egész csúszik legalább egy félévet. Másrészt járok megint pszichológushoz, most konkrétan azzal a céllal, hogy valami megküzdési stratégiát kapjak az ilyen szélsőséges helyzetekre. Mert ez kikerülhetetlen. És nem elmenekülni akarok ebből a helyzetből, hanem megküzdeni velük, de erre jelenleg nincs eszközöm. Sejtésem már van, hogy merre induljak, de ezt akarom pontosítani. Meg lehet, hogy másfele is el kell induljak.

Most a gyász ideje van. Azon vagyok most, hogy a fájdalom érzése mellett lediplomázzak. Illetve igyekszem arra kondícionálni az elmémet, hogy ne azon aggódjak, hogy mi lesz a jövőben, hanem tegyem a dolgomat a jelenben, építkezzek belőle és ha adódik egy jó lehetőség a jövőben, akkor azt megragadni. Az is lehet, hogy a három nemcsak a magyar igazság, de a holland igazság is.

Utazás Angliába

Több mint 3 év után ismét Angliában vagyok a nővéremnél. Ő hívott meg magához, hogy töltsek itt egy pár napot én meg örömmel. Jó itt lenni, mindig olyan érzésem van, amikor itt vagyok, hogy na én itt maradok és itt fogok élni. De ez most két okból sincs így: 1. Nővéremnek túl sok dolga van és nincs lehetősége aktívan segíteni, 2. Anglia nem EU-tag. Bár nem vagyok semmilyen politikai aktivista, de úgy gondolkodok, hogy az EU-nak legyen bármilyen problémája, jobb EU-tagnak lenni. Egyébként sem lehet csak úgy Angliában maradni, de az, hogy nem EU-tag, az az utazás szempontjából is komoly probléma volt.

10-kor indult a gép Amszterdam Schiphol repülőtérről, 5.30 után nem sokkal indultam el otthonról. A 470-es busz közvetlen visz el Alphen aan den Rijn-ből a repülőtérre, de szombat lévén (április 1-jén jöttem ki) ritkábban járnak a buszok. A repülőtéri 40 percenként, úgyhogy azon voltam, hogy a 6.08-as buszt elérjem. Ez kényelmesen meg is lett. De hogy mennyire üres a város kora reggel, szinte megihletett.

Talán szellemek is járnak ilyenkor errefelé... Mindenesetre a busz rendben elindult. Az utazás nekem ingyen volt, ugyanis amikor bejelentkeztem, akkor egy levélben küldtek a buszra két ajándék napijegyet. Az egyiket direkt erre a napra tartogattam. A busz jól ment, semmi gond nem volt az út során. Az amszterdami repülőteret most láttam életemben először. Hatalmas... Mondjuk, nem csoda, mert a világ minden tájára megy innen közvetlen járat, így a gépeknek célállomásuktól függően külön felszállópálya kell. De hát akkora, mint egy kisebb város.

Egy kis időm volt nézelődni, de 8 órára már a kapunál kellett lenni, hogy leadjam a csomagot. Jól ment a sor, csak amikor én kerültem sorra, akkor jött a baj. Felmutatom a beszállókártyát, a személyi igazolványt, de tanácstalanul nézek magam elé, mert a hölgy kéri az útlevelet is. Abban a pillanatban leesett, hogy Anglia már nem EU-tag és hogy nem lehet csak úgy az országba beutazni. Az meg otthon maradt... Az volt a nagy szerencsém, hogy minden, még korábbi holland dokumentumot elhoztam Hollandiába és közéjük tettem az útlevelet, hogy egyszer még kellhet. Hát most kell és nagyon jó, hogy itt van. Mert hogy felhívtam anyámat és nővéremet is, hogy mit tegyek, végül a nővérem ötlete volt, hogy fogjak egy taxit és szaladjak haza az útlevélért, még elcsíphetem a gépet.

Nem mondom, sokba fog ez kerülni... Nem egy nagy talány, hogy a taxiórák közül a repülőtéri taxióra az Olimpiai bajnokok, akkora sebességgel szalad. Hát, megtettem, felszaladtam az útlevélért, szerencsére tudtam, hogy hol van, gyorsan le és vissza. Oda-vissza volt 50 km az út és került 170 Euróba. Csak a repülőt nem értem már el. 9:26-re ért vissza a taxi a repülőtérre, a kaput meg 9:30-kor zárták. Mire odaértem, már zárva volt a kapu, úgyhogy ez elment. A végső megoldás az volt, hogy akkor menjek ma a 15:50-es géppel Manchesterbe. Meglepetésre eléggé olcsó volt a jegy (ahhoz képest, hogy ma utazok), de ez akkor sem hiányzott.

De így legalább volt idő egy kicsit szétnézni a repülőtéren. És amilyen hatalmas, el is telt az idő azzal, hogy szétnéztem.

Nem lehet elég képpel kifejezni, mekkora. Bár igazság szerint azon túl, hogy hatalmas, mégis csak olyan repülőtér, mint bármelyik más. Nem olyanok a repülőterek, mint legalább a vasútállomások, hogy legalább valamiben egyediek lennének. A repülőterek olyanok, mint a plázák, szinte mindegyik ugyanúgy néz ki. Ezért is stílszerű, hogy az amszterdami repülőtéren van egy pláza is.

De legalább keresztül-kasul körbejárva eltelt az idő. Eredetileg 15.50-kor indult a gép, de ez meg késett. De itt már legalább a csomagfeladás gördülékenyen ment. Kevesen is voltak, úgyhogy gyorsan sorra kerültem. Az átvilágításon a táskám természetesen fennakadt (mivel sok elektronikai cuccokat viszek magammal, ezért az a meglepő, ha egyből kiadnák). A sok Pen Drive-ot hoztam magammal, az okozta a problémát.

Izgalmak erre a járatra is voltak, mivel a végső ellenőrzésre (amire felengednének a gépre) az EasyJet alkalmazása nem akarta betölteni a beszállókártyát. Innen ezért rendeltek vissza, mondván, hogy előbb beengednek mindenki mást, utána megnézik, hogy mi a helyzet velem. Azt mondjuk nem tudhatja a csaj, hogy csomagom is volt, ahol már ellenőrizték a beszállókártyát, de akkor is elgondolkodtatott, hogy itt már az égiek nem akarják, hogy eljussak Angliába? Végül nem kellett megvárnom a sor végét, odajött egy másik, csaj, neki szóltam, hogy milyen bajom van. Ő már foglalkozott velem. Az útlevelem alapján megnézte a számítógépben, hogy benne vagyok-e a rendszerben. Megtalált, így én is mehettem. Végül a gép is többet késett, de legalább az út jó volt. Jól ment, az időjárás is rendben volt. Bár mennyi az út Amszterdam és Liverpool között? 1 óra 20 perc. Alig, hogy felszállt, elértük a repülési magasságot, már landoltunk is és földet értünk.

Jó volt. Majd összefoglalólag írok az Angliában megélt dolgokról.

Felnőtt tartalmak Amszterdamban

Ma másodjára mentem Amszterdamba, méghozzá azért, mert az egyetem “vizsgájának” része, hogy két múzeumot, színházi előadást kell megnézni. Nem volt nehéz a választás, mert a tippek között szerepelt a szexmúzeum és a prostituált múzeum Amszterdamban. Ezeket látogattam meg.

Mivel a múzeumok 11 órakor nyitnak, nem siettem reggel a készülődéssel. 9.30 fele indultam el, a vonat 10.11-kor indult Amszterdamba. Hosszú utat tesz meg a vonat mert Nijmegenből indul és a végállomása Den Helder, ami egészen északon van, közel a TVTAS szigetekhez. Gyűlölök ilyen hidegben sokat biciklizni. Fagyosan indulok el és mire megérkezek, teljesen kimelegszek. Ráadásul Bennekom és Ede között útlezárás és útépítés van már egy ideje, ami szintén megnehezíti a közlekedést. Biciklisként nem kötelező kerülőúton menni, de akkor kényelmetlen az út, mert buckás. Bizonyos helyeken le is kell szállni. De végül elértem a vasútállomást.

Pont 2 percem volt a vonat indulásáig, épp elértem a vonatot. Szerencsére nem kellett átszállni, ráadásul 54 perc alatt jut el a vonat a fővárosba. Az úton semmi probléma nem volt, végig gyors és pontos volt a vonat. Egyik múzeum sincs messze a vasútállomástól, de mivel a szexmúzeum van közelebb, ezért ott kezdtem. € 9,00 volt a belépő, és mit ne mondjak… Már a bejáratnál világossá vált, hogy miért 16 év a minimum látogatási korhatár. Már ott ízelítőt kaptunk a hardcore szexből. Ami kifejezetten tetszett, hogy sok volt a művészi jellegű rajz, ahol nyíltan, de művészi, igényes formában ábrázolták a szexet. De ha röviden akarnám összefoglalni a látottakat, azt mondom, hogy még a 16 éven felüliek is gondolják meg jól, hogy meglátogatják-e a múzeumot, mert itt a szexualitásnak olyan elborult ábrázatait lehet látni, hogy csak győzzünk magunkhoz térni belőle. És még a japánokat vádoljuk azzal, hogy milyen elborult fantáziájuk van. Ja, igen! Van ázsiai részleg is. Van külön részlege a japán, kínai művészeti ábrázolásoknak, és azt kell mondjam, hogy nagyon szépek. Nagyon tetszettek. Mégis leginkább az a fotókiállítás gondolkodtatott el, ahol több száz régi fénykép volt kiállítva egészen az 1890-es évektől az 1960-as évekig, hogy akkor hogy éltek az emberek szexuális életet. Hát, mit mondjak? Műveltek az emberek akkor is vad dolgokat. Konkrétan felmerült bennem a kérdés, hogy miféle szexuális szabadságról beszélnek manapság, amikor régen is tudták, hogy mitől jó igazán a szex. Nagyon élvezték a nők az együttlétet, vagy ha pasiknak egymáshoz volt kedvük, több se kellett nekik. Nagyon is tudtak élni 100-120 évvel ezelőtt. Szexlapok voltak akkoriban is, úgyhogy nyitott kapukat döngetnek a szexuális szabadsággal, amiről manapság beszélnek. Volt 1-2 vicces jelenet, amin igazán lehetett mosolyogni. Összességében érdemes volt megnézni, tanulságos volt. Képeket csináltam, de nem teszem közzé, mert tényleg 18+ tartalmak.

Pár üzletre a múzeumtól van egy nagy Amszterdami szuvenír bolt, mindenféle jóságok a holland fővárosről. Vannak ruhák, emléktárgyak, képeslapok holland jellegzetességek. Tulipánmagot is hazavihetünk.

Ugyanakkor itt szembesültem azzal is, hogy drogot tényleg mindenhol lehet kapni, ugyanis külön részlege volt a kannabisszal töltött édességeknek, italoknak.

És ezeket tényleg bárki vásárolhatja korlátozás nélkül. Nem vagyok drogellenes, de ahhoz képest, hogy én még abban nőttem fel, hogy a drog az rossz és elzárjuk a külvilágtól, kifejezetten meglepő ezeket szabadon látni. Egyébként magam soha nem próbálnám ki, mert érzékelem, hogy rászoknék (ahogy ezért nem dohányzok) és rettegek attól, hogy onnantól kezdve nincs kiút, csak nagy szenvedések árán. De fogalmam sincs, hogy mennyi ezekben a drogtartalom és hogy mennyire van következménye akár az ilyenek fogyasztásának is.

Ezután mentem el a prostituált múzeumot (Red Light Secrets) megnézni. És itt voltak az ijesztő dolgok, mert a Google térkép se vezetett jól és ott szembesültem azzal, hogy a piros lámpás negyedben vagyok. Konkrétan el is tévedtem, bejutottam a sűrűjébe, ahol tényleg házról házra kínálták a prostituáltak magukat. Azért volt az egész ijesztő, mert a kezemben volt a telefon és nem csupán tilos fényképezni, de büntetik is (€95,00-val). Ráadásul egyszer olvastam, hogy más módon tesznek róla, hogy soha többet ne akarj ott fényképezni, ugyanis állítólag bedobják a csatornába a fényképezőgépet, telefont, ha rajtakapnak. Jöttem is ki, ahogy tudtam, semmilyen balhét nem akartam. Egyébként is nyomasztó volt az egész, úgyhogy plusz egy ok arra, hogy miért ne vegyem igénybe egy prostituált szolgáltatásait. Tényleg azt gondolom, hogy a szexnek arról kell szólnia, hogy két (vagy adott esetben több) ember közös és kölcsönös akaratából vannak együtt, mert kölcsönösen örömöt szereznek vele egymásnak. Most hol beszélhetünk kölcsönös örömről, ha az egyiknek ki kell nyitnia a pénztárcáját? Ahogy kijutottam, a közeli szex shopba mentem megkérdezni, hogy hol van a múzeum. Az eladónőnek férfi hangja volt, de ez érdekelt a legkevésbé, útba igazított. Egyébként magamon lepődtem meg a legjobban, hogy nem lepődtem meg az eladó transz mivoltán. De tőle már tudtam, hogy hova menjek. És tényleg ott van. A belépőjegy €14,50 és nem volt annyira tartalmas. Ez nem igazán volt szexuális tartalmú (leszámítva a szexuális segédeszközöket), inkább szobák, fürdőszobák voltak berendezve, ahol valódi helyen igénybe lehet venni a szolgáltatásokat. Sokkal inkább informatív volt a múzeum. Sok információ volt a prostitúcióról, hogy s mint vannak a dolgok. Érdekes volt például azt olvasni, hogy azért világítják meg piros lámpákkal a házakat, ahol a prostik vannak, mert a bőrük simábbnak, szebbnek tűnik tőle, ugyanakkor a piros színnek köszönhetően nem is annyira feltűnőek. Egyébként a múzeumon gyorsan végig lehetett menni.

Ezután siettem ki a piros lámpás negyedből. Túlságosan féltem attól, hogy bajba keveredhetek. De itt vége is a felnőtt tartalmaknak. Ezután, hogy teljen az idő, visszamentem a Centraal vasútállomásra. Van ott egy Burger King, az eredeti tervem szerint oda mentem volna ebédelni, de sok séta után rájöttem, hogy belül van az 1. vágánynál. Oda nem akartam bemenni, mert érvényesíteni kell az OV-chipkártyát be és ki, amit ugyan ingyen megtehetek azonos vasútállomásnál, de annyira nem voltam éhes, hogy bemenjek oda. Egyébként Tukeinonra vártam, megbeszéltük, hogy találkozunk. A város egyébként tényleg nagyon szép.

Felül a Centraal vasútállomás egy részlete látható, alul a tipikus holland házak csatorna mellett. Továbbra is úgy vagyok Amszterdammal, hogy alkalmanként eljönnék ide, de lakni nem laknék itt. Több okból sem:

• Nem köt ide semmi érzelmileg. Nincs senki itt, aki miatt ide költöznék. A város szép, de engem leginkább emberek kötnek érzlmileg egy-egy helyhez.
• Túlságosan zsúfolt. Nekem már pont az a bajom, hogy túl sok minden van itt, ezért nehéz megtalálni azt, amit igazán akarok.
• Itt aztán tényleg mindenféle ember van, és ezt lehet a szó jó és rossz értelmében is venni. Tényleg mindenféle kultúra találkozik, de “súrolódásokat” is lehet látni.
• A közlekedés a belvárosban tragikus. Szinte semmivel sem lehet normálisan. Hollandia lévén a biciklisek érzik azt, hogy isteni státuszt élveznek. Többször úgy kiabálnak a gyalogosok után (hátulról), mintha evidens lenne, hogy elengedjük őket. “Jaj, bocsánat, elfelejtettem, hogy hátul is van szemem, borzalmasan röstellem, hogy nem álltam időben félre.”

Kicsit kellemetlen az érzés, hogy sok ember között vagyok egyedül, mert senkit nem ismerek és sokan tényleg nincsenek tekintettel senkire. A találkozót a kínai negyedben lévő Imi Bubble Tea-nél beszéltük meg. Amíg odaér Tukeinon, addig javasolta, hogy nézzem meg a negyedben lévő He Hua templomot. Tényleg nagyon szép volt.

A belső rész is nagyon szép volt. Amikor olvastam a könyveket Japánról, már akkor is többször elgondolkodtam azon, hogy borzalmasan átkozott dolog ez a túlzott kollektivizmus keleten, alig van lehetősége magának az egyénnek, de ahogy őrzik a hagyományukat és kultúrájukat, az csodálatos. Ez a templom a nagyon szép. Egyébként ezen templomon túl, meg hogy néhány utcatábla kínaiul van, nem nagy szám a kínai negyed. Csak a sok-sok kínai, japán, koreai és vietnami étterem. Miután körbenéztem a templomban, mentem is a Bubble Tea közelébe, ahol megbeszéltük a találkozót.

Hogy mennyire nehézkes a közlekedés Amszterdamban, jelzi, hogy még Tukeinonnak is majdnem 1 órájába tellett eljutni a belvárosba. De eljutott és bementünk a teázóba, ahol én egy mangós-sajtos teát rendeltem magamnak. Ízlett, nagyon jó volt. Több mindenről beszéltünk, például a költözés mikéntjéről. Mert ő segít kocsival áthozni a cuccaimat csütörtök este. Ezután átmentünk egy rameneshez, ettünk egy-egy zöldséges rament. Az nem volt rossz, a kiszolgálás elfogadható volt, inkább az, hogy egy idősödő ázsiai férfi volt ott egyedül, mint kiszolgáló és olyan semmilyen, egykedvű volt a kiszolgálás. Meg maga az épület is inkább régies volt, nem fordítottak sok gondot a felújításra. De maga a leves ízlett.

Ezután mentünk a vasútállomásra. Neki is onnan indult a metró. Én meg mentem haza. Jó volt, várom, hogy a környéken lakjak.

Visszatérés Hollandiába

Tegnapi indulással ma reggel visszatértem Hollandiába. Most nagyon jó volt az út, minden simán ment. Csak kétszer kellett átszállni Bécsben és Frankfurtban és mindkét helyen bőven volt várakozási idő: Bécsben 50 perc, Frankfurtban 3 óra 40 perc. Úgyhogy nem lett volna baj, ha késtek volna a vonatok. De szó nincs késésről, most olyan pontosan mentek a vonatok még Németországban is, hogy a tavalyi állapotok után csodájára jártam. Minden, minden sokkal jobb volt. Bécsben a nagy InterSparban volt időm kaját meg innivalót venni az útra.

Az osztrák InterSpar egyszerűen a tökéletesség határát súrolja. A gyümölcsszelet van Magyarországon is, azt Hollandiába vettem, mert azt nagyon szeretem és tudtam, hogy hiányozni fog. Ugyanúgy 5 db van benne, mint a magyarban, sőt a csomagolás is ugyanaz, mert a magyar információk is rajta vannak. Azért vettem most, mert megmutatom valaki hollandnak, hogy ugyan mondja már meg nekem, hogy lehet-e ilyet kapni Hollandiában és ha igen, hol. Ennék ilyet itt is.

Hú, nagyon előre szaladtam. A 10.20-as vonattal indultam Békéscsabáról. Itt volt néhány perc késés, mert Békéscsaba és Lőkösháza között átépítik a síneket, de ez is igazán semmiség, mert Budapesten is volt 50 perc átszállási idő. Kényelmesen át tudtam szállni az ÖBB Münchenig közlekedő RailJet vonatára. A vonat rendben megérkezett Bécsbe, itt voltam az InterSparba, majd bevásárlás után egyből mentem is a vágányhoz. A vonat 17.13-kor indult a vonat és Frankfurt volt a végállomása. Deutsche Bahn vonat szállított és örömmel jelentem, hogy a vonat végig pontos, gyors és precíz volt. Az út is rendben volt. 23:37-re érkezett meg Frankfurtba a vonat. Az az igazság, hogy nem érzem, hogy 6 órán keresztül utazok megállás nélkül. Mindig lefoglalom magam valamivel: Animézés, könyvolvasás, történetem hibáinak javítása.

Egészen zavarba jöttem, hogy még tetszett is Frankfurt am Main Hbf. állomás.

El is gondolkodtam azon, hogy tényleg annyival jobban néz ki, vagy csak én látom másképp? Mindenesetre most semmilyen balhé nem volt. Persze, hajléktalanok, koldusok itt is voltak, de nem zavartak.

Az állomás bár fedett volt felülről, de oldalról nem mindenhol, így érződött a hideg. De van McDonald’s a vasútállomáson és szerencsére nyitva is volt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy zárásig ott melegedek. Persze nem ellenszolgáltatás nélkül, ettem egy Big Mac McMenüt €8,49-ért.

Maradjunk annyiban, hogy melegedni mentem a McDonald’sba, mert ahogy megettem, pár percre rá olyan éhes lettem, mintha semmit nem ettem volna. Egyébként a McDonald’s azért is volt eredetileg jó ötlet, mert a kiírás szerint 3:00-ig van nyitva, a vonat meg 3:13-kor indult. Ehhez képest a biztonsági őr 1:40-kor ránk szólt, hogy 20 perc múlva zárnak. Előfordulhat, hogy rosszul emlékszem és hármasnak láttam a kettest. A kijáratnál azért megnéztem, tényleg 3:00 volt írva. Nem mentem vissza akadékoskodni, 2 órakor kimentem. Olyan sokat nem voltam az egyébként még elviselhető hidegben, mert 2:40-kor érkezett be a vasútállomásra a vonat. Zürichből indult, az indulóországhoz hűen pontos volt a vonat, mint a svájci óra. Amsterdam Centraal-ig ment a vonat és a jegyem ugyan Utrechtig szólt, de már Arnhemben leszálltam a vonatról. Egyrészt mert hamarabb szállok le, másrészt a busz is, ami Wageningenbe visz, jóval rövidebb idő alatt érkezik meg, harmadrészt bíztam abban, hogy a jegy is valamivel olcsóbb lesz. Hát persze! Az Utrechtig tartó 96 perces út decemberben €7,50 volt, most Arnhemből Wageningenbe a 32 perc út €7,80. Totál logikus… De ha valamiért megérte, akkor, hogy másfél órával hamarabb érkeztem haza, mintha Utrechtben szálltam volna le.

Úgyhogy rövvidítettem magamnak, az út is teljesen flottul ment, úgyhogy szerencsés volt az utam. És Németországban is csak pozitív dolgokat tapasztaltam. Az a kéregető, aki mindenkitől ugyanabban a hanglejtésben kért pénzt, inkább megmosolyogtatott. Bár, hogy pontosan mit kért, nem tudom, mert a szövegéből csak ennyit értettem: “Entschuldigung! vfepoajIOBVIDfilejlMc:FJIOE können?” De annak a férfinak se hittem egy szavát se, aki 3 óra körül a vonat “álkétségbeesett” hangon kért pénzt vonatjegyre, lobogtatva a már meglévőt Euro bankjegyeit, hogy már csak egy kevés hiányzik. Hát persze… elég jól felismerem a hamisságot a hanglejtésben. Ennyi, ezeket leszámítva semmi különös nem történt.

Az egész hihetetlen. Csak az első néhány nap éreztem jól magam Magyarországon, amíg megvolt a “varázsa”, hogy hazajöttem, aztán ez megfordult és nagyon vágytam vissza Hollandiába. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy amikor átléptem a holland határt, akkor volt olyan érzésem, hogy hazajöttem. És amikor leszállta Arnhem Centraal-nál szétnéztem a Kiosk-ban (vasúti büfé, országszerte szinte mindegyik vasútállomáson van) és embereket hallottam hollandul beszélni, mintha az anyanyelvemet hallottam volna. Nem mondom, gyerek szintjén beszélem az anyanyelvemet, de soha nem késő fejlődni.

Tényleg, teljesen átfordult bennem ez a dolog. Még anyám is észrevette, meg is jegyezte. És tudja jól, hogy azért van ez, mert Magyarországon nem jöttek össze a dolgaim, míg itt Hollandiában bíztatóak a kezdetek. Erről van szó és anyám azért nem haragudott rám igazán soha, hogy nem akarnak összejönni a dolgaim, mert látta, hogy amit tudtam, azt megtettem. Engem az is komolyan érintett, hogy Magyarországon, se gyerekként, se fiatalabbként, nem tudok senki olyat mondani, aki felfedezett, felkarolt volna, egyengette volna az utamat. Persze, dicséreteket, jó szavakat kaptam, de nem emlékszem olyan emberre, aki valaha is azt mondta volna, hogy én ebben és ebben vagyok jó, ezt és ezt lenne érdemes csinálnom.

Hogy ez mennyire így van, jól mutatja, hogy komolyan megtévesztett, hogy jelesre érettségiztem (középszinten) informatikából és ebbe az irányba indultam el. Megpróbltam rendszerinformatikát tanulni a 2005-2006-os tanévben, de az első évben nemcsak hogy az volt, hogy épp, hogy átmentem a tantárgyakból, hanem többől meg is buktam. Természetesen esélytelen volt a dolog. Ekkor nemhogy senki nem mondta azt, hogy talán másfele kéne keresnem a karrieremet, hanem még marasztalni is próbáltak. Én voltam az, aki tudta, hogy ott nincs helye és elmentem. Jó döntés volt, óriási hiba lett volna ott maradni. Csak aztán nem tudtam, hogy merre tovább. Aztán jóval később megint próbálkoztam informatikával, meg jöttek a gazdasági jellegű szakok. A gazdasági szakok már jobban mentek, de messze nem volt az igazi. A Gazdagásinformatikus szak a BGE-PSZK-ról szintén kudarccal végződött.

Sokakat megtévesztett azt, hogy egész jól tudok fejben számolni és szinte biztosra vették, hogy reál beállítottságú vagyok. De az is túl későn esett le, hogy ez sem igaz, mert az egyetemi matematikát (sorozatok, deriválás, integrálás…) képtelen voltam megtanulni. Későn jutott el a tudatomig, hogy az irodalomra inkább vagyok fogékony, az is csak néhány éve lett kitalálva, hogy a nyelvek irányába lenne érdemes mennem. Ezért van az, hogy elég későn találtam meg a helyem.

Ez a gondolatmenet akkor kezdett el lefutni az agyamban, amikor elkezdtem nézni Almási Kitti műrosát a YouTube-on a Nyitott Akadémia csatornáján. Ez a műsor lényegében arról szól, hogy ismert emberekkel beszélget életük nagy fordulópontjairól, hogy kik voltak azok, akik egy-egy mondattal, beszélgetéssel nagyban alakították az életüket. Ahogy elgondolkodtam ezen, oda jutottam magamban, hogy az én műsorom lenne a legrövidebb, mert tényleg nem tudok sorsfordító mondatokat, beszélgetéseket visszaidézni.

Lényegében a nyelvek által jutottam el Hollandiába, ahol talán életemben először éreztem igazán azt, hogy nem számítok különcnek. Hogy semmi furcsa nincs bennem, lehet velem is ugyanúgy beszélgetni, ugyanúgy bánni velem, mint bárki mással. Ezt is igazán csak itt tapasztaltam meg. De poén volt, amint átléptük a holland határt, egyből elkezdett esni az eső. Szinte már viccnek is elmegy a találós kérdés, hogy “Honnan tudod, hogy megérkeztél Hollandiába?” “Már a határon zuhog az eső.”

Meg az is sokat javított a mentális állapotomon, hogy kiderült, hogy mégis csak indokolt lehet az optimizmusom a párkapcsolatomban, ugyanis úgy néz ki, hogy mégis csak menthető lesz. Drágalátos szerelmem ugyanis megtörte a csendet két hónap után és elmondta, hogy mi a baja. Annyit így el lehet mondani, hogy nagy toleranciára van ebben a kapcsolatban szükség, de megbeszéltük, hogy merre megyünk tovább és ha az bejön, akkor megéri. Azalatt is mindkettőnknek van munkája saját magával is.

Nos ennyi. Küzdelmes lesz a 2023-as év, de ha bejön, akkor túl fogom szárnyalni a 2022-eset.

Kalandos utazás Hollandiába

Nos, végül, ha nem kis viszontagságok árán, de megérkeztem Hollandiába. Hogy mit értek viszontagságok alatt, azt jól sejteti, hogy a tervezett 24 órás útból 37 óra lett. De csak szépen sorjában.

A 11.20-as vonattal indultunk el Békéscsabáról. Anyám és keresztanyám kísértek el egészen Pestig. A vonatút rendben volt, de a lassú közlekedés miatt 25 perc késéssel értünk be Pestre, kb. 14.20 körül. A vonat Bécsbe 15.40-kor indult, de határozottan jó ötlet volt a korábbi vonattal jönni, mert mehettünk volna a 12.20-as vonattal is, azzal is lett volna kb. 50 perc, de az meg 40 perc késéssel ért be Pestre, így alig lett volna idő átszállni. Így legalább nyugodtan volt idő még egy kicsit sétálni is.

Bár még messze volt a vonat indulása, de kíváncsiságból felszálltam a RailJet vonatra, mert még soha nem utaztam rajta. Ez az első alkalom, hogy ilyen vonaton utazhattam. Ilyen “ég és föld” feelingem volt, egyből megcsapott a nyugat-európai életérzés, amit nagyon szeretek. De végül kb. 30 perccel a vonat indulása előtt szálltam be. Komolyan meglepett, hogy tele volt a vonat, és kevesen szálltak be Bécsig. Eltelt az idő, elvoltam a vonatúton. Könyvet olvastam, vagy animét néztem telefonon.

Bécsbe a vonat 18.20-kor ért be, pontosan. Életemben először voltam Wien Hauptbahnhof-ban, és amit ott láttam, valósággal lenyűgözött. Tudni kell rólam, hogy életemben másodjára voltam most Ausztriában. Először még kisgyerekként, 1994-ben, amikor átutazóban voltunk a szüleimmel a nővéremet meglátogatni Olaszországban. Annak ellenére, hogy kicsi voltam, erősen emlékszem rá. Hogy is felejthetném el, hogy kora reggel szálltunk át Innsbruck-ban, és ugyan július volt, de veszett hideg. Talán még kabát is kellett. Szóval 1994 után 28 évvel később, most voltam először Ausztriában, és az az igazság, hogy amit én a vasútállomáson láttam, nem akartam elhinni. Persze, mondják, hogy már Ausztria is mennyivel másabb, meg el is hittem, de mindezt látni… Alig hittem el, hogy csak egy kicsit odébb Magyarországtól, és mintha egy másik kontinensen lennék. Az a modern épület, az a tisztaság, az, hogy milyen olyan csodaszép. Én nem győztem megélni a pillanatot. Már önmagában az meglepett, hogy ahogy beértünk Ausztriába, mennyi sok szélmalmot láttam egymás után. Meg az egész sokkal pozitívabb érzetet keltett.

Érdekesség, hogy a vonat Bécsbe a 8. vágányra érkezett, és a vonat Amszterdamba (vagyis Kölnig) is a 8. vágányról indult. A kettő között közel 2 óra különbség volt, addig szétnéztem, illetve bevásároltam a nagy útra. Két InterSpar is van a vasútállomáson, az egyikben vásároltam. Komolyan meglepett, hogy tényleg akkora infláció van Magyarországon, hogy Bécsben pusztán forintban átszámolva bizonyos termékek árát is olcsóbb volt, de legalább ugyanannyi, mint forintban. Tehát nem az, hogy az osztrák keresethez képest jók a árak, hanem már ott tartunk, hogy pusztán forintba átszámolva is ugyanannyiért vásároltam Bécsben, mintha otthon vásároltam volna be. Az egész volt €13.26 A kaja elfogyott, mire Kölnbe értem, innivalóból még maradt.

Na és akkor kezdődik a nagy kaland. Az odáig rendben volt, hogy a vonat 20.13-kor indult Bécsből, és menetrend szerint 6.23-kor kellett volna Kölnbe megérkezni. De ha így írom, azért sejthető, hogy nem volt menetrendszerű az utazás. Ausztriában gyorsan haladt a vonat, 22.30 körülre érkeztünk meg Németországba. Már itt volt egy kis fennakadás, ugyanis amikor Passauba értünk, állt valamennyit a vonat, mert rendőrök nézték át mindenkinek a személyi igazolványát és útlevelét. Szerencsére hoztam azt is… Nem gondoltam volna, hogy szükség lesz rá. Aztán az igazi fennakadás Nürnberg-ben volt, ahova 1:05-kor érkeztünk meg, de menetrend szerint 1:51-kor kellett volna tovább indulnia. Nos, ebből 4:05 lett végül. Senki nem tudja, hogy mi történt, ráadásul 3:30-kor indult eredetileg a vonat, de pár perc múlva megállt. Aztán kb. 20 perc múlva elindult visszafelé a vasútállomás felé. Mondjuk előtte sokáig a 7. vágányon állt, aztán az 5-ösre ment vissza. De hogy ez mi volt… Életemben nem láttam vonatot visszafele menni. De nagy nehezen elindultunk, és kb. 9.50-re értünk be Kölnbe, mert utána is több helyen megállt a vonat.. Aludni meg… Maximum fél órát, ha tudtam aludni. Ülőhelyet vettem, úgyhogy nem számíthattam összkomfortra, de az is zavart, hogy a velem egy fülkében lévő idős férfi is állandóan ténykedett valamit, amivel folyamatosan felébresztett. Volt még egy anya és lánya is, akik viszont elég jól aludtak. A kislány konkrétan végigaludta az éjszakát. És ahogy megtudtuk, ukránok voltak, ami már csak azért is volt érdekes, mert egy férfi is velük volt (vélhetően az apuka) egy másik fülkében. Ezek szerint a férfiak most már elhagyhatják az országot? Ezt inkább nem kérdeztem meg, bár lehet, hogy válaszoltak volna, mert egyébként szimpatikusak voltak. A német út alatt leginkább a Rajna folyó és a túloldalon lévő hegy tetszett.

Szóval így érkeztem meg Kölnbe. Illetve plusz egy infó: Kiderült, hogy azért állt 3 órán át a vonat Nürnbergben, mert az egyik előtte lévő vonatnak ugrott egy ember, aki meghalt. És hát ennek a “procedúrája”… Köln vasútállomástól indult valahonnan a busz tovább Hollandiába, de nem találtam sehol. Egyik kijárat, másik kijárat, köröztem mindenfelé és semmi. Rengeteg ember volt a vasútállomáson, nagyon könnyű volt a “holland csapat”-ot elveszíteni. Már teljesen feladtam volna, vettem volna jegyet egy másik vonatra, mely elvisz Hollandiába, amikor szerencsémre összefutottam a kalauznővel. Nem tudta pontosan megmondani, hogy hova kell menni, mert másodjára van Kölnben, de a telefonomba beírva a címet, megmutatta. Onnan már boldogultam egyedül. Először is Köln vasútállomás.

De ami ezután jött, az rettenet volt. Elvileg három buszt rendeltek hozzánk, hogy elvigyen mindenkit Hollandiába, de végül kettő jött. A harmadikat lemondta a Deutsche Bahn, mert… fogalmunk sincs miért, de ahogy ki lehetett találni, én is a harmadikon utaztam volna. Nem is jött busz, legalább 2 órán át vártam. Még a vonaton Köln felé tartva beszélgettem drága német barátommal Noellel, hogy kijöjjön-e a vasútállomásra, hogy lássuk egymást személyesen (ez lenne az első 3 évnyi online ismertség után), de végül elvetette az ötletet. Az állomáson a buszra várva már kétsébeesetten írtam neki, hogy fizetek neki, csak vigyen el Hollandiába. Mondta, hogy nem éri meg neki kivinni. Zülpich-ben lakik, valamivel lejjebb, úgyhogy igazából nem haragszom, hogy nem vitt el. Helyette azt tanácsolta, hogy ha annyira el akartam jutni Kölnbe, akkor legalább a környéken nézzek szét. És különben igaza van. Ez az ötlet azért játszott, mert ha jön is busz, az legfeljebb 15:30-kor, és akkor még volt 3 órám. És tényleg, nézzem meg egy kicsit a várost. Mert ki tudja, mikor lest erre lehetőség. Volt az állomáson egy poggyászlerakó, oda tettem le a csomagjaim nagyját, 2 órára €3-ért. Így valamivel könnyebben, szabadabban sétáltam egy nagyot Kölnben.

Bár annyira messzire tényleg nem mentem, egy bevásárlóközpont volt ott, oda mentem szétnézni. Meg hát a vasútállomásról a Kölni Dóm… Én nem is tudom, hogy láttam-e életemben valaha olyan épületet, ami ennyire hatalmasnak hatott, de valami eszméletlen látvány volt. És az egész annyira csodálatos volt. Nem tudom pontosan szavakkal leírni, de minden harmonizált mindennel, és ezt nagyon jó volt látni. Nagyon ritkán látok olyan épületet, amiben órákon át gyönyörködtem volna a Kölni Dóm biztos, hogy közéjük tartozik.

A bevásárlóközpontban inkább csak sétáltam, illetvea REWE-be mentem be kaját venni a nap többi részére. Illetve szétnéztem a Media Markt-ban és a Saturn-ban. Több emeletes Media Marktról van szó, az alagsorában vannak a számomra érdekes dolgok, a CD-k, DVD-k, Blu-rayek és játékok. Szép, nagyon szép. Óriási mennyiségben van mindegyikből. Volt külön anime DVD, Blu-ray részleg, és ahogy megláttam a német Haikyuu!! Blu-rayeket, én komolyan elérzékenyültem a látványtól.

Csak a felelősségtudatomnak köszönhetem, hogy nem vettem egyet sem (volt is áruk… €44/db), egyébként rettenetesen sajnáltam otthagyni őket. Leginkább azon gondolkodtam, hogy mikor tudnám ezt megközelebb megvenni? Mert Hollandiából Kölnbe elutazni nem annyira olcsó buli. De ezen ráérek majd akkor gondolkodni, amikor több pénzem lesz. De tényleg elérzékenyültem, amikor megláttam, és nagyon sajnáltam otthagyni őket. De lesz még rá alkalom.

Meg a Nintendo-részleg az, ami nagyon ízléses és szép volt. Nem hiába, mégiscsak Németországban vagyunk.

Ezután a REWE-be mentem (ez a Penny Market német megfelelője), itt vettem kaját az útra, majd láttam, hogy még időm, így gyorsan szétnéztem a Saturn-ba is. Valóságos nosztalgia volt Saturnba betérni, hát mióta nincs Magyarországon. Annyira nem volt nagy szám, de legalább megnéztem.

De mentem is vissza Köln Hauptbahnhof-ra, hogy kivegyem a csomagomat. 3 perc híján pont meglett a 2 óra. Ezután visszamentem a buszhoz, mert már az a bizonyos 15:30 nem volt messze. El is jött és tényleg jött busz értünk, csak az a busz teljesen máshol volt… El kellett oda sétálni, ami kb. 20 perc volt… Két Deutsche Bahn-os alkalmazott mutatta az utat. Pont 15:30 lett, mire odaértünk. Mindenki nagyon megkönnyebbült, hogy végre volt busz, de az nem volt biztos, hogy melyikre szálljunk fel, ugyanis több busz is volt. Eleinte kettészedték a csapatot, aki Utrechtbe, aki Amszterdamba megy, mert két külön busszal vittek volna minket. De addig ment az egyezkedés, amíg végül eldöntötték, hogy mivel nem vagyunk annyira sokan, ezért az egész társaság egy busszal megy. Utrecht és Amszterdam egyénként is egy útvonalon van. Tehát egy buszra szállt fel mindenki, feladtuk a csomagot és végre elindult a busz Hollandiába. Nagy taps lett az elindulásra. Hát, 16 óra után indultunk el, ami ahhoz képest is durva, hogy a vonat kb. 9:50-re érkezett meg Kölnbe. De ha beszámítjuk azt is, hogy a vonatnak menetrendszerűen 6:23-kor kellett volna Kölnbe érkeznie, akkor 10 órás dekkolás után indultunk tovább.

Kölnről néhány gondolat: Annak ellenére, hogy mennyire akartam látni, összességében azt kell mondjam, hogy csalódás volt. Maga a vasútállomás volt egy hatalmas was ist das (hogy stílszerű legyek), de lehet, hogy azért látom így, mert a bécsi teljesen lenyűgözött. De nem hatott annyira újnak és modernnek. A város meg itt-ott eléggé koszos volt. Sajnos nem volt mentes a környék a hajléktalanoktól, ráadásul elzártabb helykeen erős húgyszag terjengett. Úgy tűnik, illúzió volt az a “tökéletesség”, amit Kölnről gondoltam.

A busz egyszer állt meg egy benzinkútnál, hogy vásároljon, intézze az “ügyes-bajos” dolgait. Nagyjából 18 óra volt, amikor átléptük a holland határt, és 19:30 volt, mire elértük Utrechtet. Nekem már önmagában az nagyon jó volt, hogy végre Hollandiában vagyunk, és a célállomás sem volt annyira messze. Mielőtt a buszhoz mentem volna, ami elvitt Wageningenbe, elmentem egy közelben lévő Albert Heijn-be holnap reggelig elegendő kaját, piát venni magamnak. Hát, komolyan mondom, Albert Heijnben vásárolni életérzés! Mindig is nagyon szerettem oda járni. Kajával most már biztonságban vagyok, de ha eddig nem lett volna elég 5 csomag (1 bőrönd, 2 hátizsák, 1 válltáska, 1 szatyor) a karácsonyfa feelingért, hát lett egy hatodik. Egyébként az az érdekes, hogy semmi fáradtságot nem éreztem, mintha kialudtam volna magam. Utrecht viszont nagyon tetszett.

Megkerestem a buszmegállót, ahonnan indul az 50-es busz Wageningenbe, kiderült, hogy Utrecht Centraal vasútállomáson át vezet az út. Csak az átjárás miatt nem volt üres a vasútállomás, egyébként egyetlen vonat nem járt. De szó szerint: EGYETLEN EGY SEM!

Így maradt a busz. A C4-es megállóhelyre mentem, negyed óra múlva indult onnan a busz. A jegyet a buszon vettem meg, €7.50 volt Wageningenbe. Itt már kényelembe helyeztem magam, azt hittem, hogy lesz nyugodt másfél órám, de nem úsztam meg… 20 perc múlva Zeist-nél leszállított mindenkit a sofőr, hogy az egyik busz visz tovább minket Wageningenbe. Ha a “kamatokkal” együtt számított 10 órás dekkolást kibírtam, akkor mi már ez a pár perc? De innen már tényleg egyenes út vezetett Wageningenbe.

El is értem. Onnan helyi busszal elmenni az irodához, ahol a kulcsot hagyták nekem. Már 22:40 körül volt, az iroda meg természetesen zárva, de mivel előre szóltam, hogy nem jutok el oda a 17 órás zárásig, ezért valami megoldást kértem tőlük. Az iroda ajtaja mellett vannak különböző kis széfek, megírták pontosan, hogy melyikbe teszik a kulcsot, megadták a kódot, és így jutottam hozzá a kulcshoz. Onnan egyenes út vezetett már a szobába, ahova 23:15-re érkeztem meg.

Tehát elindultam hétfőn 10:40 körül, és kedden 23:15-re érkeztem meg. Nagyon nehéz volt, itt-ott kifejezetten éreztem is, hogy komolyan próbára teszik a türelmemet, összességében mégis pozitív érzésem van a sztrájkkal kapcsolatosan. Nem tudom pontosan, mi a követelésük a dolgozóknak (bár gondolom, nem járok rossz helyen gondolatban, ha összefüggésbe hozom az általános munkaerőhiánnyal), de az, hogy az egész vasutas munkaközösség egy emberként áll ki magáért, én ezt fantasztikusnak tartom. És nem az, hogy alkudoznak az elégséges szolgáltatásrók, ami nincs, az nincs! Számomra ilyen egy igazi polgári viselkedés, ahol egy közösség egy emberként tart össze, és kiállnak magukért. Remélem, elérik a céljukat. Sokat lehetne tőlük tanulni. Mondom mindezt úgy, hogy én is szenvedő alanya volt a sztrájknak. Majd kialszom magam.

Hazatérés veszteséggel

Hogy milyen csodálatos érzés újra Magyarországon lenni, azt szavakkal nem tudom leírni. Csak súlyos árat fizettem érte, ugyanis elvesztettem a Nintendo 3DS konzolomat… T_T Nem repüléskor, hanem még Angliában. Az történt, hogy még tegnap reggel elmentem az iskolába még utoljára takarítani, de a nagyobb hátizsákkal mentem, ugyanis vittem magammal olyan játékokat, amiket nem akartam hazahozni, de otthon sem akartam hagyni. Nem sokkal elindulásom után valami roppanást hallottam a táskámban. Arra gondoltam, hogy valamelyik játék tokja repedt meg, eléggé tömören pakoltam össze. Mivel volt nálam szatyor, ezért abba áttettem néhány tokot, és amikor már ráébredtem arra, hogy hiányzik a konzol, akkor esett le, hogy már ekkor sem láttam a hátizsákban, ott volt a felső részben. Ilyen mindent tűvé tettem érte állapotban voltam, de nem került elő. Még az iskolában is szétnéztem, de semmi. Írtam nővéremnek, hogy ha megtalálja, vigyázzon rá, de már tegnap beletörődtem abba, hogy volt Nintendo 3DS nincs Nintendo 3DS. Ami rettenetes nagy szerencsém, hogy kivettem a védőtokjából, amibe a 3DS játékok is voltak, így azok megmaradtak. Viszont az eShop és Virtual Console játékok is nagy veszteségek, mert elég sokat töltöttem már le. Megkérdeztem bagszit, mit tud róla, valószínűleg az angol supportot kell megkérdeznem. Mivel account-rendszerű lett a Nintendo eShop is, ezért azt gondoltam, hogy ha az új konzolomba megadom ezt a felhasználónevet és a jelszót, ezért az új gépre is le tudom tölteni, de aztán eszembe jutott az is, hogy ez nagy ziccer lenne, mert így lényegében szívességből (vagy fizetségként) bárkinek a 3DS-ébe beléphetek, és letölthetek neki egy-egy játékot. Hát, Wii U-t akartam venni magamnak, de valószínűleg 3DS pótlás lesz. Főleg, hogy az utolsó előtti hétvégén volt a Grainger Games-ben kiárusítás, és volt két olyan Wii U játék, amit mindenképp megvettem volna, és mivel úgy voltam vele, hogy ilyen jó áron úgysem találom meg egyhamar, ezért meg is vettem őket:

Kibontottam őket, amúgy fóliásan vettem mind a kettőt, sőt a New Super Mario Bros. U-t használtan vettem. Újonnan is jónak találtam érte a £15-öt, meg is kérdeztem, hogy van-e fóliásan. Mondta az eladó, hogy van, de van a használtak között is fóliás. Ez úgy lehet, hogy magánszemélytől vették át, és mivel nem hivatalosan vették át, ezért csak használtként vehették át (nem számolni!), így £13-ért vettem meg lényegében vadonatújan. A Nintendo Land-del ennyire szerencsés már nem voltam, de hogy újonnan £10, az már igazán semmiség érte, mivel úgyis meg akartam venni, és ennyiért nem láttam még használtan sem. Úgyhogy örvendek neki, de a Nintendo 3DS miatt valószínűleg tovább pihennek, mint terveztem.

A hazaút szerencsére a tervezettek szerint ment, bár továbbra is úgy vagyok a repüléssel, ahogy Presser Gábor fogalmazta meg az egyik híres LGT dalban: “Roppantul gyűlölök repülni!”. Mondjuk ennyire azért nem, mert ha el tudom foglalni magam, akkor eltelik az idő, de még mindig a vonatozás az első számomra, és maradva az LGT-nél volt alkalmam ismét élni az éjszakai vonatozás (ellenfél nélkül album 9. dal) lehetőségével, mivel a repülő 23:30-kor érkezett meg. Az utolsó vonat a Keletiből pedig 23:30-kor indult, úgyhogy minden esélyem megvolt arra, hogy még éjszaka hazaérjek. 1:07-kor indult egy személyvonat Ferihegyről, ezzel el tudtunk jutni anyámmal (kijött elém a repülőtérre) Szolnokra. Itt viszont 2 órát kellett várni a Lőkösházára induló személyvonatra. Szolnokra 2:24-kor érkeztünk meg, a Békéscsabára pedig 4:37-kor indult a vonat, így reggel 6:16-ra érkeztünk meg. Én már inkább csak Gyoma után aludtam egy kicsit, addig valahogy elfoglaltam magam. Nem aludtam egyébként délelőtt csak délután néhány órát. Nem történt nagy átrendezés a szobámban, amit éreztem, amikor beléptem ide, azt sem lehet szavakkal kifejezni. Teljes feltöltődést éreztem pillanatok alatt, és ez nem hagyott aludni. De már amikor kiléptem a repülőtérről, akkor is ahogy beszippantottam a levegőbe, teljesen más. Tiszta, kellemes. Szeretem Magyarországot! Olyannyira, hogy oda jutottam magamban, én nem megyek vissza, én itt fogok dolgozni, és fizetem az internetadót, búsuljon a ló. De azért még visszamegyek még próbálkozni. Addig kiélem ezt a pár napot itthon.