Jövőbeni tervek

Ha már a MondoConos postban említést tettem a terveimről, akkor úgy döntöttem, hogy a külön blogpostban kifejtem, hogy miről is van szó. A lényeg az, hogy az írási készségemet ezen túl komolyan fejlesztve szeretnék minél több emberhez eljutni. Azt már márciusban megtettem, hogy külön tematikus blogokat hoztam létre, amibe komolyabb, elsősorban kifejtősebb írások kerülnek, illetve a kritikák, recenziók is oda kerülnek. Ez fog egyre nagyobb publicitást kapni, ahogy érzem, hogy egyre fejlődik az írásom és a barátok is ezt jelzik vissza. Bár úgy írtam, hogy ennek a “stúdiómunkálatai” folynak, de ennek folyamata valójában nem titok, mert semmi forradalmi nincs benne. Inkább ennek tanulási folyamata lehet sajátságos. Ráadásul ezek nagyrészét már csináltam korábban is, de most sokkal tudatosabban fogom csinálni.

Mily módon tervezem fejleszteni az írásomat? Minél több blogot olvasok annak érdekében, hogy “ellessek” máshonnan is ötleteket. Például tanulságos volt kritikákat olvasni Az utazó macska krónikája című könyvből. Kb. 15-20 blogpostot olvastam el és mindegyik írás kapcsán az volt a gondolatom, hogy jók a postok, jól összefoglalták a lényeget, némely kifejezetten formálta a véleményemet a könyvről és a filmről annak köszönhetően, hogy rávilágítottak néhány olyan pontra, amik nekem nem tűntek fel, pedig azok is fontosak. Ugyanakkor egyetlen blog esetében sem volt meg az az érzésem, hogy visszajárnék oda. Az ok egyszerű: Nem volt az írónak egyedi stílusa. Egy jól megírt blogpostot olvastam, de nem érzékeltem, hogy az írónak egyénisége lenne, ami által az ő blogja jól megkülönböztethetővé válik a többitől. Márpedig én ezt fontosnak tartom. Ez ugyanolyan, minthogy gyerekkoromban azért volt népszerű az 576 Konzol magazin, mert teljesen íróknak volt saját stílusa, ami által még egymástól is jól megkülönböztethetők voltak. Elég volt az első néhány mondatot olvasni és már tudható volt, hogy ki írta az adott játékról a tesztet. Valami ilyesmire törekszem már egy ideje, figyelve azokat az embereket, akiket tisztelek, akiket követendőnek tartok. Ellesni tőlük néhány trükköt.

Mégis népszerűek azok a blogok. Sokan jelezték vissza, hogy rendszeres olvasójuk, kommentek formájában volt némi élet azokban a blogokban. Mi lehet a titka? Naná, hogy a reklámok és a népszerűsítés! Teljesen világos, hogy mi a dolgom. Terjeszteni az írásaimat ahogy csak tudom. Ennek első lépéseként kipofoztam egy kicsit a Linktree oldalamat. Itt minden munkásságom megtalálható egy helyen. Illetve a blogom facebook oldalát is aktívabban fogom használni. Nemcsak arra, hogy a posztjaimat oda is kilinkeljem, hanem egyéb érdekességeket is kiposztolok oda, amik engem is érdekelnek vagy azt gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot. Tehát egy kicsit felrázni azt is. Ezek az ötleteim első körben, a többi még képlékeny, hogy tudom jobban terjeszteni.

Meg persze barátok véleményét is kikérem, hogy miben lehetnék jobb. Humbby javasolta nekem, hogy tegyek több érzelmet az írásaimba. Ez nagyban korrelál azzal, amit mások blogja kapcsán írtam. Többek között a markáns gondolatok hiányoztak a könyves blogokból. Tehát igaza van, ez is segít abban, hogy az írásaim egyediek, sajátok legyenek. De nagyon fontos, hogy ne olyan legyen, mint amit például Gamer YouTuberek szoktak csinálni, hogy műmájer módra túltolják az érzelmeket, mert azt hiszik, hogy ezektől lesznek érdekesek, viccesek. Ezek nemcsak azért bűzlenek, mert a játékukat nézve nyilvánvaló, hogy az érzelmeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, hanem mert annyira hallatszik, hogy nem sajátok. Ezeket a szerepeket valaki rájuk aggatta, mondván, hogy ettől lesznek népszerűek. Óriási baj az, ha valaki a népszerűség oltárán feláldozza az egyéniségét. Vagy nem is volt egyénisége? Vajon melyik a nagyobb baj?

Ahhoz, hogy valaki ténylegesen jó legyen a saját stílusában, ahhoz kellő önismerettel kell rendelkezzen. Tudja, hogy mi az, ami jól áll neki, és mi az, ami már elüt a személyiségétől. Ehhez fontos, hogy olyan írókat, személyiségeket kövessünk, akár válasszunk példaképnek, akiknek a stílusával, értékrendjével ténylegesen azonosulni tudunk. Tőlük ellesni apró fortélyokat. Ez azért működik, mert a példaképnek legtöbbször olyan embereket választunk ki, akik olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amivel mi még nem, de vágyunk rá. Kádár Annamária pedig megírta az első Mesepszichológia című könyvében, hogy csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejlik. Tehát nemcsak követendő példával szolgálnak, hanem azokat el tudjuk érni.

OctoZakynak beszéltem arról MondoConon, hogy kommentálnám a videóimat, ha nem kívánna annyira intenzív jelenlétet a játék közbeni beszéd. Szerinte nekem a “kifejtősebb” kommentek állnának jól, ahol játék közben az azzal kapcsolatos mélyebb ismereteimet osztom meg a nézőkkel. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt mondta vissza, amit már annak idején célként tűztem ki magam elé, hogy mint egy sportkommentátor, közvetíteném a játékaimat. Jó ha mások is tőlem függetlenül ugyanazt javasolják nekem, amit én tartok jónak. Annyira nem állok rosszul önismeret terén. Ez azért is jó cél, ha sportkommentátorok közül négyet is tudok kapásból mondani, akiket követendő példának tartok. Gundel Takács Gábor, Wéber Gábor, Hajdú B. István és Lantos András tartoznak nálam azon sportkommentátorok közé, akiket ha csak meghallok, már tudom, hogy színvonalas közvetítésre számíthatok. Ők azok, akiket külön figyelek, hogy miket tanulhatok el tőlük, amik által még többet hozhatok ki az egyéniségemből.

Szakmaibb jellegű jövőbeni terv, hogy elvégzek egy néhány hónapos újságírói tanfolyamot. Egészen pontosan azt az online újságírói tanfolyamot végezném el, amit Dévényi István vezet. Adott volt a választás, hiszen Dévényi István azon közéleti újságírók egyike, akit szintén követendő példának tartok. Ő is az a fajta újságíró, akinek elég csak az első néhány szavát elolvasni és már tudom, hogy ő írta. Az egyéniség számomra azért áll mindenek felett, mert magyarul nemcsak bárki megtanulhat szépen, hanem azt gondolom, hogy kötelesség is minden magyar számára. Ahogy jól fogalmazni is bárki megtanulhat, aki affinitást érez rá és komolyan foglalkozik vele. A szóhasználat, a kifejezésmód az, ami igazán sajáttá teszi az írásokat. Ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni, ennek csak az a módja, hogy kellő önismerettel rendelkezünk és tudjuk, hogy ki az, akit tényegesen érdemes követni, mert általa többek lehetünk. Dévényi Istvánnak néha olyan keserédes humora van, mintha saját fiatalkori énjét gúnyolná ki, amikor még hitt abban, hogy megválthatja, ha nem is a világot, de az országot biztosan. De aztán a valóság megmutatta neki a sötét oldalát, és be kellett látnia, hogy mily naiv volt, hogy hitt bennük. De hogy ezekből viccet tud csinálni és jó is olvasni, jelzi, hogy elfogadta a helyére tette magában. Ez az az önismeret, amiről beszélek.

Többen is feltették a kérdést, hogy vissza fogok-e térni Hollandiába. Igazából pont emiatt válik egyre inkább valószínűvé, hogy nem. Mert az írást csak Magyarországon tudnám érdemben folytatni. Sőt! Még most is azt érzem, hogy sokat kell tanulnom. Még most előfordul nálam, hogy hosszú perceket ülök egy-egy mondat előtt, hogy azt hogy írjam meg jól? És ha magyarul néha problémát okoz, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy gondolom, akkor hogy menne angolul, németül vagy hollandul? Sokkal rosszabbul. Nem véletlen a mondás, hogy “ahány nyelv, annyi ember”, mert egy idegen nyelven frappánsan kifejezni magam, majdhogynem új embert kíván, mert nemcsak szinte anyanyelvi szinten kell beszéljem azt a nyelvet, hanem meg kell tanulni azokat a kifejezéstárakat, amikkel szintén egyedi módon fejezhetem ki magam. Ráadásul külföldi médiaszemélyiségek közül csak egy embert tudok mondani, aki követendő példa számomra. Méghozzá egy német, nevezetesen Günther Jauch. Őt elsősorban a német Legyen ön is milliomos! adásokból ismerem, hihetetlen szimpatikus a stílusa. Nem mindig értem, amit mond, de a mozdulataiból és a tekintetéből látom, hogy tényleg vicces, amit mond és ténylegesen megnevettet. Ő is többek között sportkommentátor, róla olvastam azt, hogy az egyik 1998-as focimérkőzést, amit ő közvetített, valamilyen balhé miatt félbeszakították. És annyira tetszett a nézőknek a humoros beszólásai, hogy arra az időre, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettsége, mint a tényleges focimérkőzés alatt. Ez is az egyéniségről szól. 2005-ben ő volt Németország legkedveltebb médiaszemélyisége. Jó ideje nem láttam már a német Legyen ön is milliomost, most néztem, hogy még van, úgyhogy elkezdem újra nézni.

Nos, ennyi lenne. Főleg a hirdetés része a dolognak az, ami még homályos számomra, de a többi koncepciója már alakul a fejemben. És érzem is, hogy jó lesz. Az írás nem csupán a szenvedélyem, hanem ez az a dolog, amiért nekem nem gond áldozatot hozni. Nem is hozok áldozatot, mert többször előfordult már az, hogy elhatároztam magamban, hogy ezt a néhány bekezdést megírom, mielőtt mást kezdek el csinálni. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy kész az egész post. Kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy ez az én utam?

Maradjon vagy menjen?

Napi szinten nézem a német RTL-t, hogy minél jobban értsem a német beszédet. Igazából akkor szoktam nézni, amikor közéleti műsorok vannak: Explosiv, Exklusiv, híradó, meg hétfőnként a Legyen ön is milliomos németül (Wer wird Millionär?), meg néha belenézek az RTL saját gyártású sorozataiba. Így összesítve azt gondolom, hogy a német kereskedelmi média a magyarhoz képest még relatíve fogyasztható. Persze egyáltalán nem értéket közvetítő műsorokat kell elképzelni, főleg, hogy az a két sorozat, amibe belenézek, az Alles was zählt és a Gute Zeiten Schlechte Zeiten épp csak annyival jobb a Barátok köztnél, hogy a színészi játék némileg jobb, egyébként ugyanolyan semmitmondó és hülyeség a történet, mint minálunk. A többi műsor, a híradó érdekességként elmegy, de a Legyen ön is milliomos kifejezetten élvezetes. Mondjuk ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy Günther Jauch nagyon szimpatikus TV-s személyiség. Azt látom nála, hogy úgy áll bele a kereskedelmi média idióta poénjaiba, hogy ő maga nemhogy nem veszít a munkásságának értékéből, hanem még ő emeli magához a kereskedelmi TV színvonalát. Sportriporterként is ismert, egyszer olvastam róla, hogy az egyik focimérkőzés, amit közvetített, több mint 1 órán keresztül állt valami affér miatt (nem emlékszem már, mi volt az), kommentátor társával mindenféle vicces beszólásokkal tartották fenn az érdeklődést, és az idő alatt, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettség, mint a meccs alatt. Egyébként nem mindig értem, hogy mit mond, de sokszor ahogy mondja, már az önmagában nagyon megnevettet, mert annyira nyilvánvaló, hogy vicceset mond. Néha mondom legkedvesebb német barátomnak, Noelnek, hogy ugyan jelentkezhetne a vetékedőbe, hiszen annyira okos. De mindig csak egy "NIEMALS!" a válasz a részéről. Élete élményét hagyja ki.

Nemrég volt egy műsor az RTL-en, amit tényleg nagyon érdekesnek tartottam. Ez pedig a "Come back oder weg", ahol néhány gyerek és fiatal felnőtt próbál ki különböző retro cuccokat, amiket ma már senki, vagy kevesen használnak. Benyomásaik alapján pedig eldöntik, hogy az ma is hasznos, érdekes, visszatérhet (come back), vagy nincs rá szükség (weg). A németeknek még van is mit mutogatni, hiszen volt néhány kelet német "csoda", ami még hozzánk is eljutott, ilyet azért megnéznék. Nem emlékszem, hogy láttam ilyet, de néhány érdekesség tényleg volt. Az egyik amin meglepődtem, hogy volt egy analóg fényképezőgép (amibe filmet kellett beletenni), na arról vajon mit gondolhatnak? Arról szinte mindenki azt gondolta, hogy nincs rá szükség. És tényleg, eszembe is jutott, hogy 2003-ig nekem is filmes fényképezőgépem volt, akkor kaptam az első digitális fényképezőgépet, és azzal az erővel le is váltotta nálam a régi fényképezőgépet. Ha kvázi én magam elő tudom hívni a képeket, akkor minek szórakozzak filmes fényképezőgéppel, amivel ráadásul alig tudok képeket csinálni? Már akkor is azon voltam, hogy minél több képet csináljak, minél több mindent örökítsek meg, de anyám mindig rám szólt, normális képeket csináljak. Amiben igaza is volt, hiszen filmet venni sem volt mindig lehetőség (egy filmmel 24 vagy 36 képet lehetett csinálni), a képek előhívása is költséges volt. És mivel nem lehetett visszanézni a képeket, egy-egy rosszul sikerült kép kidobott pénz volt. Így nem csoda, hogy amint megkaptam a digitális fényképezőgépet, utána a lehető legritkábban került elő a filmes gép. Valahol megvan most is, de egyáltalán nincs számomra eszmei értéke.

Néhány régi német zenét megmutattak a mai fiataloknak, hogy mit gondolnak róla. Modern Talking, Milli Vanilli... te jó isten! Ők voltak az az együttes, akikről csúnyán kiderült, hogy Playbackeltek, ráadásul még Grammy-díjat is kaptak. Hogy mire, azt ugyan nem tudom, mert a "Girl you know, it's true" ömnagában is rettenetesen igénytelen, semmit mondó dal, így igazából az,  hogy kiderült, hogy nem ők énekelnek, az már inkább extra "adalék" volt. De amúgy érdekesnek tartották ezeket a zenéket.

Amire viszont külön figyeltem, az a Commodore 64. Arra számítottam, hogy a retro mivolta megragadja a mai fiatalokat, és hasznosnak fogják tartani, de 2-1 arányban a "weg" nyert. Mondjuk már az nem volt bíztató, hogy ahogy elővették a részeit, és az egyiket nehéznek tartották, a másikról nem értették, hogy mi szükség van. Elég nehezen is rakták össze, nem tudták hogy mit hova kell csatlakoztatni. Az Outrun című (egyébként Sega) játékkal játszottak, azzal is többségében egykedvűen. Bonyolultnak tartották az összeszerelést, a játék sem vált be nekik, így nem csoda a végeredmény.
Aztán el is gondolkodtam rajta, és igazából az én szemszövegemből is logikus a verdikt. A Commodore Plus/4 volt az első olyan számítógép, amin játszottam. Emlékszem rá, szerettem, szívesen játszottam vele, de amikor először találtam a Nintendóval, az tényleg forradalom volt a maga nemében. Egyrészt könnyű is volt összeszerelni, másrészt meg a Super Mario Bros., de leginkább a Super Mario Bros. 3 annyival a Commodore játékok fölött állt nálam, mintha tényleg egy új fejezet nyílt volna a videojátékok történetében. Hatalmas ugrás volt. Nálam az egész videojátékos őrület a Super Nintendóban csúcsosodott ki, nem véletlen a mai napig az a kedvenc konzolom.

Ki lehet néha fogni jó műsorokat. Bár a német közösségben néha értetlenül állnak azelőtt, hogy mit szeretek a német dolgokban annyira. Ők nem tudják, hogy a magyar kereskedelmi média mennyivel lejjebb van, ezért nincs viszonyítási alapjuk. De néha, amikor bekapcsolom a német RTL-t, van olyan érzésem, hogy ha csak egy kicsit is, de talán mégis érdemes TV-t nézni.