Új könyv egy új szerzőtől

Mérhetetlenül hálás vagyok Almási Kittinek, hogy meghívta Dr. Lukács Lizát a TE döntésed című műsorába a YouTube csatornáján. valószínűleg ő lesz az, akitől szintén fontos útmutatásokat kaphatok az élettel kapcsolatosan. Bár a műsorát nézve még nem figyeltem fel rá ennyire, mert elsősorban az evészavarral foglalkozik. Ami valamilyen szinten ugyan érint engem is, mert hajlamos vagyok a hízásra és arra, hogy “csak úgy” egyek, de ebben mindig volt bennem egyfajta önkontroll, aminek köszönhetően meg tudom állni egy idő után. Ez pedig az a tudat, hogy sokkal rosszabbul érezném magam kövéren, minthogy valamit nem eszek meg, amit az adott pillanatban kívánok. Talán ezért van az, hogy ha van is evészavarom, nem kóros, mert az önkontroll még mindig erősebb.

Ugyanakkor mondott olyan fontos dolgokat az interjúban, amik is elgondolkodtattak. Be is linkelem, érdemes megnézni.

Szóval volt annyira jó ez a beszélgetés, hogy felfigyeljek Dr. Lukács Lizára és a könyveire. Eleinte csak letöltöttem magamnak a könyveit, mintegy ismerkedés gyanánt beleolvasok, elolvasom, és ha lesz annyira jó, hogy megvegyem, akkor majd tavasszal megveszem, ha ismét hazajövök. A “Hogyan szeretsz” című könyvét kezdtem el olvasni és nem jutottam vele messzire, mert már az előszónál után eldöntöttem: Ezt a könyvet MOST veszem meg! Nemcsak a magánkönytáramban van helye az Almási Kitti és Orvos-Tóth Noémi könyvei mellett, hanem úgy éreztem, hogy a magam eszközével, anyagi támogatásával érzékeltetnem kell, hogy ilyen könyvre szükség van. Ennek a könyvnek minél több emberhez el kell jutnia! Már az előszónál is többször meg kellett álljak, mert a mondataival, kérdéseivel egyből záporoztak a fejemben a gondolatok. Azokat fel kellett dolgozzam. Innen tudtam, hogy ez a könyv megszólított és nagyon fontos lesz nekem.

El is mentem értem korán reggel a Tescóba. Azért most, mert ma megyek vissza Hollandiába és hamarosan indulok. De egyszerűen nem mehetek el anélkül, hogy ne legyen meg a könyv és ne olvassam el. Már a borító is rendkívül beszédes, hogy egy labirintus és annak célja a szív. El is kezdtem követni a szememmel, hogy hogy jutok el a külső piros ponttól a szívhez. Két utat próbáltam meg, de egyelőre nem jutottam célba. Ilyen az, amikor egy könyvnek kiváló borítója van. És ahogy visszagondolok az előző kapcsolataimra és hogy miket hibáztam, oda jutottam magamban, hogy a szeretet tényleg egy nagy labirintus. Nagyon nehéz tényleg jól szerezni.

Úgy néz ki, nagyon fáradtan fogok útnak indulni, ugyanis csak 2 órát aludtam az éjjel. De azért, mert annyira erős álmom volt, hogy nemhogy felébredtem belőle, de nem is tudtam visszaaludni. Az a helyzet, hogy ez a párkapcsolat, ami szüneten van / nemrég véget ért, nagyon erősen bennem van még, ugyanis gyakran álmodok vele. Az az érdekes, hogy ezek nem vágyálmok, tehát nem érzelgős vagy szex közben látom magunkat, hanem mintha a jelenlegi állapotában látnám őt. Hogy mit csinál, mi történik vele. Nem akarom nagyon túlmisztifikálni a dolgot és elvinni az egészet “álspirituális” irányba elvinni, (bár lehet, hogy egyszer kiírom magamból, hogy milyen természetfeletti dolgokban hiszek, minek látom az alapját) de a JAM Project: THE JUDGEMENT album dalainak hallgatása közben erősen elgondolkodtam magamban azon, hogy miért kötődök valakihez még mindig ennyire erősen érzelmileg, amikor már sokat tettem magamért. Az zavart az egészben, hogy olyan érzésem volt, mintha hiábavaló lett volna az egész munka, mert nincs semmi fejlődés. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, folyamatosan jöttek a gondolatok, oda jutottam magamban, hogy valójában nagyon is van fejlődés, mert legalább az az állapot nincs már meg, hogy teljesen összezuhanok és kilátástalannak, reménytelennek látom a helyzetemet. Tehát úton vagyok.

Meg talán az is jelzi, hogy mennyire foglalkoztat a téma, hogy a legtöbb megválaszolatlan kérdésem ehhez a témához kötődik. Ezek közül amit a legfontosabbnak tartok:

Hol van annak az egyensúlya, hogy valakinek önmagáért kell tenni de ott van a másik?

Sokan dobálóznak azzal, hogy szeresd saját magad, akkor tudnak mások is igazán szeretni. De ennek mikéntjéről igazi útmutatást nem olvastam. Különben vissza tudnám idézni. Nagyjából most kezd bennem összeállni, egyrészt a holland tanulmányoknak köszönhetően, másrészt meg hogy úgy érzem, hogy tényleg úton vagyok, csak idő kell, amíg annak komoly eredménye lesz. Arra már a pszichológusom is felhívta a figyelmet, hogy türelmetlen vagyok magamhoz. És tulajdonképpen igaz.

Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak (gondoltak) arról, hogy élem meg a kapcsolatomat, hanem a saját magam módszerével, ritmusával, megélni, végigmenni az úton. Aki jókat mond, arra odafigyelni és elgondolkodni rajta, de tényleg arról van szó, hogy ha én magam nem úgy viselkedek, ahogy a közeg elvárja, akkor sokkal oldottabb tudok lenni. Vagy úgy, ahogy a társadalom normálisnak tartja. Csak járni a magam útját. De ezt a könyvet is azért vettem, mert arra számítok, hogy találok itt is megszívlelendő gondolatokat. Majd megírom, ha elolvastam, hogy mire jutottam vele.

The Corrs: Talk on Corners CD

Végre megvan a The Corrs második albuma is, a Talk on Corners. Úgy örültem neki, mintha egy nagyon hiányolt CD-t vettem volna, pedig ez az együttes legrosszabb albuma. Legalábbis számomra. Nincs egységes mondanivalója, a dalok is populárisabbak, gyengébbek, mint az első album dalai. De azért néha jó lesz hallgatni, hiszen azért vannak rajta jó dalok, de azért rossz, hogy van ilyen albumuk is, mert tudható, hogy ennél sokkal több van bennük.

Az annyira nem lepett meg, hogy sokféle kiadás van ebből a CD-ből, az viszont igen, hogy van 13 dalos verzió is. Először ugyanis a Dreams nélkül adták ki az albumot. Azt soha életemben nem láttam még. Az egy feldolgozás, jó eséllyel a szerzői jogok miatt kerülhetett csak egy későbbi nyomtatában az albumra. Szerencsére ez a 14 dalos kiadás. És nem is szeretném a 13 dalosat, mert pont a Dreams a legjobb dal az albumon. Az teszi valamivel jobbá. A másik dal, amit szeretek erről az albumról, az a Paddy McCarthy. Aztán jó még az Intimacy, de amiről már beszéltem korábban, hogy a When He's Not Around és az I Never Loved You Anyway nagy átkok. Nagyon jó zenéje van mindkét dalnak, de a szöveg borzalmas. Az I Never Loved You Anyway szövegét egyébként többen is kritizálták. Most is csak azt tudom mondani, hogy egy olyan együttes, amelyik komolyan veszi magát és vannak jó gondolatai, nem engedhet meg magának önigazoló dalszöveget. Vagy ami szintén gyengíti az albumot, hogy ha van olyan dal, ami ugyan jó lenne szövegileg, de érzelmileg nem jön át. Nagyon jó példa erre a Little Wing, ami egyébként gyönyörű szép dal, már-már tragikus, de az ének miatt nem érzem át, hogy mit akarnak közvetíteni ezzel a dallal. Sőt, ismerek egy másik Little Wing című dalt, ami hát...

The Corrs: Little Wing <<<<<<< JAM Project: Little Wing

Nem is kérdés, a JAM Project Little Wing-je egy nagyon vidám, kedves dal, kiváló reggeli dalnak, mert teljesen optimistán indítja el a napot. És pont most van szezonja a dalnak, mert tavasszal nagyon jó hallgatni. Teljesen libabőrös lettem, ahogy eszembe jutott a JAM Project dala.

Kár, hogy egy The Corrs album esetében egy másik együttes daláról kell beszélni, hogy milyen lenne az ideális dal. Mindenesetre jól állok The Corrs CD ügyében, már csak 4 album hiányzik a gyűjteményből:

• Talk on Corners Special Edition
• In Blue Special Edition
• White Light
• Jupiter Calling

Valamint tudok még a Live in Dublin koncertalbumról is, ami csak Amerikában jelent meg. Azon egyébként mindig is csodálkoztam, hogy egy Live in Dublin album miért csak Amerikában jelenik meg. Mindegy, azt jó eséllyel csak úgy tudom megvenni, hogy Discogs-on találok egy Európába került példányt, hogy a posta ne legyen annyira drága. De ezt majd... Ja, meg van a 2006-os válogatásalbum a Dreams, mely után közel 10 évre visszavonultak. Az sincs feltétlen prioritásban.

Egyébként tényleg kár, hogy van néhány olyan dalszöveg, amivel degradálták a karrierjüket, pedig tény hogy sokkal többre hivatottak. És pont a napokban találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet és kicsit megmagyarázza számomra, hogy miért is szeretem mindennek ellenére a The Corrs-t. Az utóbbi időkben sokat foglalkozok az MBTI személyiségjegyekkel, van is egy weboldal, ahol amely sok híresség és fiktív karakter személyiségjegyeit elemzi. És meglepett, hogy az énekesnő, Andrea Corr is INFJ-s, mint én. De aztán kicsit továbbgondolva rájöttem, hogy nem meglepő. Mert tényleg képes mély érzelmekkel énekelni és az énekével plusz jelentést adni a dalnak. Mert egyébként nagyon szépen énekel, és sok esetben szeretem azokat az érzelmeket, amiket a hangjával közvetít. Csak nem mindegyikkel tudok azonosulni. De ez már egyéniség kérdése. A jövőben tervezek a blogban is komolyan foglalkozni a személyiségjegyekkel, különböző párosításokkal is, mert erről is sokat olvasok manapság. A lényeg az, hogy ha mondjuk két INFJ-s találkozik egymással, az nem jelenti azt, hogy egyből megütötték egymással a főnyereményt akár barátság, akár párkapcsolat terén. Pont azért, mert a személyiségjegy egyik sajátja, hogy magasak az elvárásaik a másik személlyel szemben, ahogy egyébként saját magukkal szemben is (nagyon sokat tudom emészteni magam, ha kudarcot vallok vagy rossz döntést hozok) és erősen ragaszkodnak az értékrendjükhöz. És ha két INFJ-snek különböző értékrendje van és nem tudják összehangolni, akkor az életben nem lesznek még barátok sem. Ezért van az, hogy a személyiségjegyekről szóló leírást útmutatásként érdemes olvasni, és nem tényként kezelni, hogy ha valaki ISFP-s (hogy ne mindig ugyanazt írjam), az csak a hobbijának él, csak a mának, egyébként meg művészlélek. Vannak árnyalatai, amik a különbözőségeket adják két azonos személyiségjegyű ember között is.

Mindenesetre ez a személyiségjegy megmagyarázza nekem, hogy miért szeretem az együttest. Ahol meg nincs egyetértés, az meg olyan, hogy különbözők vagyunk.

Top 40 JAM Project #25

FREEDOM

Ahogy egy korábbi dalnál említettem, a JAM Project albumok címadó dalai általában a barátság erejéről, és az összetartozás fontosságáról szólnak. Nincs ez másképp jelen esetben sem, megspékelve a barátságból fakadó pozitív érzésekkel. Ez a dal tényleg olyan, hogy a tagok elengedik a felettes énjünket, teljesen szabadjára engedik magukat, és kiéneklik a szívük boldogságát úgy, ahogy legbelül érzik. Ilyen felszabadultan kevesen énekelték meg a szabadságot. A szöveg itt is sablonosnak mondható, de megengedem magamnak azt a véleményt, hogy nézőpont kérdése, hogy kinek mi számít sablonosnak. Külön blogpostot lehetne írni arról, hogy kinek mi számít hitelesnek, röviden úgy lehet összefoglalni, hogy többek között a megélt tapasztalatok, annak feldolgozása, és a személyiség alakítja ki a hitünket a személyes értékrendünket. Hozzám például nagyon közel áll az, ahogy a JAM Project a dalai által látja (láttatja) a világot. És azzal, hogy sokféle dalt írtak, az bőven azt mutatja, hogy van véleményük az élet dolgairól, a világ történéseiről. Most például teljességgel elengedik magukat, és azt éneklik ki, amik önmaguk legbelül.

A Japán iránti rajongás új szintre történő emelése

De meg van csavarva a címben levő mondat, de hirtelen jobb nem jutott eszembe. Az a lényeg, hogy ugye 2006 óta szeretem az animéket a japán zenét, és azóta is sokat olvastam Japánról, sokkal árnyaltabban látom a dolgokat, mint az elején. De mindig is hiányoltam, hogy legyen egy olyan olvasmány, amelyik a japán történelmet írja le. Szerintem egyetemleges történelmi könyvhöz csak azok jutnak hozzá, akik egyetemet, főiskolán Japán szakra járnak. De azért talán akad egy-két olyan könyv, mely elmesél valamennyit Japán hatalmas történelméből. Tegnap vettem egy a könyvet: Ian Buruma: A modern Japán címmel. Ez az 1853-1964 közötti Japán történelmet meséli el. De hihetetlen milyen olvasmányosan. Az tetszik benne, hogy nem tankönyv-szerűen szárazon, tényeket közölve írja meg a történéseket, hanem mintha a szerző jelen lett volna, látta, és a saját tapasztalatait írja meg saját stílusában. Ebből valami elképesztően jó írás született. Az előszóban az 1964-es tokiói Olimpiával indít, érdekes volt olvasni, hogy a megnyitón történteket úgy szimbolizálja, hogy Japán lezárta múltját, és elindult a békés jövője felé. Hiszen viharos idők voltak ezek, háborúk Oroszország és Kína ellen, lényegében ők adták be az utolsó szöget a koreai Csoszon dinasztia koporsójára. Aztán a két világháború alatt is aktívan fitogtatta erejét az ország, de a II. világháború súlyos vereségéből kilábalva teljesen új alapokra helyezték Japánt és az olimpiával végleg békét ajánlottak a világnak. Nagyon szép gondolatok. Persze ezek mind csak vázlatosan vannak írva, de az biztos, hogy nagyon kíváncsivá tett a részletek tekintetében.

Ajánlanám a könyvet nagyon is, de ez 2006-os megjelenésű, ez is az utolsó példány volt, kaptam is rá 30% kedvezményt, mert talán a képen is látszik, hogy itt-ott vannak rajta szakadások, de a belső oldalak vadonatújak. A külső borítót kicsit sajnálom, de azt gondolom, hogy így sem jártam olyan rosszul.

Elkezdtem ismét gyakorolni énekelni. Már nagyon hiányzott, és nagyon szeretnék végre eljutni az őszi MondoConra, hogy énekelhessek karaokén. Manapság ezt a JAM Project dalt hallgatom sokszor:

Szinte könnyeket csal ki belőlem, olyan szép. Okui Masami megint bizonyított, hogy tud zenét írni. Bár kicsit árnyalja a képet, hogy azon túl, hogy érződik, hogy a saját érzéseit írja meg zenében, de azért igazodnia kell a játékhoz, melyhez szól a zene, nem utolsó sorban a fiúkhoz is kell igazítania az éneket. Ahogy hallgattam az éneket, és visszagondoltam, hogy mit tudok, arra jutottam magamban, hogy talán nekem is menne. És majdnem! Majdnem ki tudom énekelni a dalban hallható legmagasabb férfihangot, csak ott megakad. De érzem, hogy kijön, csak kellene énektanár, aki segítene kiterjeszteni az énekhangomat, és akkor menne. Nagyon fellelkesített, hogy már azokat a hangokat is sikerült kiénekelni, amikről azt gondoltam, hogy túl magasak nekem. Csak a legmagasabbakig nem érek fel. Ha menne, akkor nagyot tudnék énekelni ezzel a számmal.