Nézzünk meg még egy karácsonyi albumot, mely 2004 novemberében jelent meg. Nem mellesleg az ezredforduló utáni legnépszerűbb magyar együttes a Nox adta ki. Írtam már többször is, hogy én is nagyon szerettem őket annak idején, még egy-két koncertjükre is eljutottam. Jó együttes volt, voltak jó dalaik. És igazából engem az sem zavart, hogy a tündérmeséket jelenítettek meg a dalaik által. Náluk nem az volt a lényeg, hogy mennyire reflektál a valósággal az, amiről énekelnek, érzékelhető, hogy ezt az egész idealista világot, amiről a szövegeik szólnak, komolyan gondolták. De ami miatt szerethető volt tőlük ez az egész fantasy-világ, amit megjelenítettek a dalaik, videoklipjeik, lemezborítóik által, hogy jól állt nekik. Szerettem Péter Szabó Szilvia hangját, nagyon jól énekelt, és olyan hangszíne volt, hogy jól álltak neki ezek a fantasy-jellegű, “felnőtt gyerekdalok”. A mai napig jó érzésekkel gondolok vissza rá és az együttesre. 2004-ben nagylemez helyett egy karácsonyi mini-albumot jelentettek meg. Lássuk, hogy milyen lett.
Határozottan jobb! Üdítőleg hat a döntő többségében bugyuta karácsonyi dalok közegében. A dalok ugyanúgy emelkedett hangulatúak, és természetesen ez az album is idealista, tökéletes világot ír le, de ahogy írtam feljebb, ez kifejezetten jól áll az együttesnek, így kifejezetten szerethető ez az album. A karácsonyi dalok döntő többsége nemcsak azért hat bugyutának, mert egy idealista, tökéletes világot fest le (ezen az alapon ez az album is rossz lenne), hanem sok előadónak ki kell lépnie a saját zenei stílusából ahhoz, hogy “egyen-karácsonyi” dalt írjon, és mivel abban nincs jártasságuk, ezért mindenféle idióta zenei elemekkel töltik meg, hogy legyen valami karácsonyi hangulata és megfeleljenek azoknak az íratlan szabályoknak, melyeket az első sikeres karácsonyi dalok írtak meg. Ettől eltérni nem nagyon szokás, kifejezetten ritkák az egyedi karácsonyi dalok, albumok. Ezért szeretem nagyon Okui Masami: angel’s voice mini-albumát, de a Nox albuma is bőven a jobbak közé tartozik. Lássuk is részleteiben.
A tél dala
Nézz fel!
Eskü
Szent Ünnep
Szeretetlánc
Hol volt, hol nem...
6 kifejezetten kellemes karácsonyi dal 24 percben. Nem is veszem elő máskor ezt az albumot, csak a karácsonyi időszakban, nehogy elvesszen a dalok hangulata. Egyébként nem változatosság miatt fogjuk szeretni ezt az albumot, még a dalok ritmikája is majdhogynem megegyezik. Inkább hangulatában különböznek egy kicsit. Vannak dalok, amik jobban emelkedett hangulatúak (pl.: A tél dala, Szent Ünnep), mások inkább nyugodtabbak (Nézz fel!, Eskü). Az egyedüli dal, ami ütemesebb, az a Szeretetlánc. De érződik, hogy egységessé akarták tenni az albumot. Ami teljesen helyén is való.
Az album már csak abból a szempontból is jobb, hogy a dalok jobban meg vannak írva, mint az előző, Bűvölet album dalai. Gazdagabb zeneileg, már ennek a hat dalnak is érettebb a hangzása, mint az előző album 12 dalának. Igazából részint megelőlegezte, hogy a következő, Ragyogás album hangzása mennyivel érettebb lesz.
A borító is nagyon jól visszaadja a karácsonyi hangulatot. Igényes, kifejezetten kellemes ránézni. Tehát csak ajánlani tudom ezt az albumot, minden szempontból jobbak ezek a dalok, mint egy átlag karácsonyi dal.
Aki olvasta az előző, Karácsony János karácsonyi albumának értékelését, az joggal kérheti számon rajtam, hogy miért írtam ott negatívumként arról, amit itt dicsérek. Fontos különbséget tenni a két előadó között. Karácsony János, mint az LGT tagja, és az első két szólólemezével teljesen más műfajt, zenei világot képvisel, mint a Nox. A Nox-tól nemcsak hogy ez várható, de kifejezetten jól áll nekik. Ez a Nox stílusa, és a mai napig azt gondolom, hogy Péter Szabó Szilvia végig arról énekelt, amiben hitt, és lehet, hogy most is így éli az életét. És minthogy ő ezt felvállalta, ezért tisztelem őt. Ez az, ami miatt nagyon jó ez az album, és ez az, ami miatt a mai napig szívesen hallgatom ilyenkor, karácsony tájékán.
Most, hogy célegyenesben vagyunk a karácsony felé nézzünk meg egy újabb karácsonyi albumot. Vagy jelen esetben inkább karácsonyi “jellegű”, mert nem feltétlen az ünnepekre íródott mindegyik dal, mégis leginkább ekkor jó hallgatni Karácsony János: Boldog Karácsony című albumát. Meg azért a cím is utal rá. Meg ezzel részletesen elemezve lesz mind a három Karácsony János album, és mivel ez 2002-ben jelent meg, azóta semmi, talán biztos ki lehet jelenteni, hogy ez az utolsó stúdióalbum. Lássuk is, hogy követi-e az első két album igen magas színvonalát.
Véleményem szerint nem. Elsősorban a dalszöveg miatt nem. Az első két album dalainak szövegét Sztevanovity Dusán írta, a harmadik album szövegeit viszont Korom Attila. Elképesztő, hogy ennek az albumnak a szövegei mennyire elütnek az első két album képi világától, egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Még csak nem is azzal van baj, hogy elüt, hanem hogy miben. Amíg Dusán a maga költőiségével a valóságra reflektál, addig Korom Attila egy teljesen idealista, már-már álomképet fest. A másik, amit problémának érzékelek, hogy bár témájában igyekeztek változatossá tenni az albumot, de a stílus, amiben születtek a szövegek, mégis egyhangúvá teszi a dalokat. Ugyanis ugyanazzal a költőiséggel születtek meg a szövegek, a különböző témák szövegkörnyezete nagyon hasonlítanak egymáshoz. Dusán szövegeiben nemcsak az bravúros, hogy a témák különbözőek (és ez Karácsony János első két albumán is tetten érhető), hanem a stílus is. Jól megkülönböztethetőek egymástól a dalok szövegük szerint is, ez pedig szintén hozzátesz az album változatosságához. Alapvetően a Boldog Karácsony dalainak szövegei is jól meg vannak írva abból a szempontból, hogy van értelme a szövegnek, el lehet képzelni magunk előtt a szöveget, tehát egységes, a rímpárok is jók, csak a túlzott költőiesség miatt teljesen elrugaszkodott a valóságtól.
De lássuk is a dallistát.
Szerelem Eclipse
A szemembe nézz
Hogyha nem félsz
Vágyom rád
Boldog karácsony’t
Tudom a titkot
Vallomás
Nézz fel végre
A hajó
Intermezzo
Azért a zene tesz arról, hogy ne legyen teljesen egyhangú az album. Különböző ritmusban íródtak a dalok, vannak dinamikus, ütemes dalok, de a lassú, lírai dalok is hiányoznak a korongról. Talán a leginkább egyedi dallal indul az album. A Szerelem Eclipse lassú alapokkal indul, majd ahogy haladunk, úgy lesz egyre hangsúlyosabb a zene. Ráadásul az egyetlen szerelmes dal Korom Attilától, melynek szövege egyedi lett. Bár erősen költői a stílus, mégis éretten énekel Karácsony János a szerelem érzéséről. Viszont több dal szövege az idealista mivolta miatt, teljesen elcsépeltnek hat. Jó példa erre a Hogyha nem félsz szövege. Leegyszerűsíti az egész félelem érzetet, mintha valaki csettintésre eldönti, hogy mostantól nem fog félni, és minden úgy fog történni, ahogy a dalban hallhatjuk. Bár azt be kell hogy valljam, hogy én is sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne egy valójában hosszan – akár évekig – tartó folyamatot dalszövegben megfogalmazni, és oda jutottam magamban, hogy szerintem nem lehet. Talán koncepcionálisan lehetne felépíteni erre egy egész albumot, az egyes dalok vázolnák fel ennek a folyamatát, de egy dalba belesűríteni szerintem lehetetlen. A címekből nem nehéz kideríteni, hogy túlsúlyban vannak a szerelmes dalok, ahogy a címadó dal is az lett, hovatovább, ha van mélypontja az albumnak, akkor talán a Boldog karácsony’t nevezhető annak. Nemcsak a szöveg üti meg a nyálas szintet, hanem a zene is tipikusan az a cukorral leöntött méz. Mintha Karácsony János nem is a földi karácsonyról énekelne, hanem felment volna a mennyországba, hogy megnézze, hogy ünneplik ott a szeretet ünnepét, lejött és dalba foglalta. Mindenki szeret mindenkit, gyerekek önfeledten játszanak, ő meg már mindennek látványától boldog, sőt, beáll a többiek közé táncolni. Ha csak az első két stúdióalbumból indulok ki, nem ez Karácsony János valódi személyisége. De azt gyorsan hozzáteszem, hogy a dal végére viszont nagyon erőssé válik a zene, ami javít a dal összképén. De a Vágyom rád, a Vallomás szövegei is túlzottan elcsépeltek, ahogy A szemembe nézz dal szövege is, de annak zenéje viszont hihetetlenül kellemes. Ott a zene ad egyfajta bájt a szövegnek, ami az összhatást kellemessé teszi.
De mindenképp érdemes megemlíteni a másik oldalt, mert vannak nagyon jó dalok is az albumon, melyek emelik a színvonalat. Nyugodtan ide lehet sorolni a fentebb említett A szemembe nézz című dalt, de a Tudom a titkot dal gyors, dinamikus zenéje teljesen jól kiemeli annak érzését, amiről egyikük sem beszél, de mindketten tudnak róla. Ettől kellemesen izgalmas a dal, és a szöveg is sokkal jobb. Talán a véletlen műve, hogy ennek a dalnak nemcsak a zenéjét, de a szövegét is Karácsony János írta. Korom Attila inkább azon dalok szövegeiben jeleskedik inkább, ahol nem a szerelem érzését írja le. A Nézz fel végre és A hajó című dalok úgy kiválóak, ahogy vannak. A Nézz fel végre zenéje végig dinamikus, a szöveg pedig végig kiváló metaforákkal vázolja korunk nagy hazugságait, álszentségeit. Igazi gyöngyszem ezen az albumon, nagyon szeretem ezt a dalt. A hajó pedig változásról, a múlt elengedéséről szól. A hátrahagyott sziget a félelemmel és vággyal kiváló szimbóluma a múltnak, és ahogy hajóra szállunk, nekivágunk az ismeretlennek. Hiszen nem tudhatjuk merre visz a hajó, de az biztos, hogy kiköt valahol. Igazából Korom Attila, ha nem szerelemről van szó, kiváló képekkel festi le a valóságunkat. Tehát, ha kevesebb szerelmes dal lett volna az albumon, akkor nemcsak témájában lett volna változatos az album, hanem a szöveg képi világában is. Mert a Nézz fel végre és A hajó is más-más költői képekkel reflektál a valóságunkra. Ha több ilyen dal lett volna az albumon, akkor azt mondanám, hogy az a pár idealista szerelmes dal… Hát miért is lehetne így is látni a szerelmet? Van még egy szerelmes dal, az Intermezzo, melynek szövegét szintén Karácsony János, és az is nagyon jó lett. A szerelem baljós, árnyoldalát énekli meg az énekes, de olyan fantasztikus költői képekkel, amivel tényleg csak kevesen képesek élni. Több szöveget kellett volna Karácsony Jánosnak írni.
A borító nekem annyira nem jön be. A fehér-fakó barna háttér az énekes mögött… nem tetszik ez a színösszeállítás. A képek Karácsony Jánosról egész jók, bár fehér nadrágot ritkán látok egy férfin, a mezítelen láb viszont elsőre kifejezetten disszonánsnak hat. Bár azt sejtem, hogy ez a fehér ruha, mezítelen láb mintha égi személyiséget szimbolizálna, és mintha a címadó dalt angyalként énekelné. Más magyarázatot nem lehet találni arra, hogy miért képez le teljesen tökéletes világot karácsonyra. Azt hozzátenném, hogy annak ellenére, hogy az a dal első hallásra beleillene a rádiókban a karácsonyi időszakban (vagyis ilyenkor) hallható karácsonyi dalok közé. Viszont az, hogy a komplex, teljes történetet mesél el, kiemeli a bugyuta karácsonyi dalok közegéből, és ha nagyon boldog pillanatunkban hallgatjuk a dalt, amikor tényleg minden ideális számunkra, akkor simán tetszhet is a dal.
Mert miért is ne? Ahogy utaltam rá feljebb, egy-egy idealista, minden szép, minden gyönyörű dal megfér az albumon, mert nekem is vannak olyan pillanataim, de ne ez domináljon. Szerencsére a jól megírt zenéknek, és néhány összességében kiváló dalnak köszönhetően határozottan jó albumról van szó, de összességében elmarad Karácsony János első két albumának magas nívójától.
Zene: 9/10
Ének: 8/10
Szöveg: 6/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 5/10
Hangulat: 7/10
+ Hallani, hogy sokat dolgoztak a dalokon, néhány közülük nagyon jóra sikeredett
Nagy öröm, hogy feltámadt a Pro Video Kft, és kiadványaival élénkíti a DVD-piacot. Közismerten ők felelnek többek között a Disney DVD-kért, és köszönhetően, hogy ismét aktívak, behozták a lemaradásukat, és kiadták az addig megjelent Disney filmeket DVD-n, például a Jégvarázs II-t. De ahogy már akkor is írtam, leginkább azért vettem meg, mert a DVD-re rákerült a német szinkron és német felirat is. Érdekességként megnéztem, a német változaton is rajta van a magyar szinkron és magyar felirat, úgyhogy jó eséllyel ugyanonnan származik a DVD. Úgyhogy ez jó extra számomra, de lássuk a DVD fő komponensét, magát a filmet.
Általában egy folytatással egy főtörténet utáni történetet szoktak bemutatni, amit alapvetően jó ötletnek is tartok, hiszen simán lehetne arról szó, hogy a főtörténet utáni “boldogan éltek, amíg meg nem haltak” sablont írja felül, és bemutathatná, hogy bizony utána is vannak nehézségek. Persze ez naiv elképzelés, hiszen az egész csak azért van, hogy egy sikeres franchise-ból még több pénzt csikarjanak ki. Ezért is van az, hogy az egyetlen máig is igazán minőségi Disney klasszikus folytatás az Oroszlánkirályból született. Annak kiválónak tartom a második részét. A lényeg az, hogy általában előre mennek a történetben, viszont a Jégvarázs II esetében ugyan szintén a főtörténet után vagyunk, de a lényeg pont az, hogy visszamegyünk, egészen a gyökerekig. Elsa ugyanis felkerekedik, hogy a múltjában rejlő titokra fényt derítsen. Maga a film eléggé nagy hatással igyekszik jelentőséget adni a múltnak, ugyanis Elsával együtt halljuk a távolból azt a hangot, amiből elég mély érzelem hallható ki, ez láthatóan Elsát se hagyja nyugodni. Eleinte nem beszél róla senkinek, végül, amikor nekivág az útnak, beszél a testvérének, Annának a hallott hangról, amiről hamar kiderül, hogy csak ő hallja. A hang forrásának viszont csak ő maga akar utánajárni, de persze Anna, Kristoff Sven és Olaf is utána tartanak, hogy segítsék az útján. Ez így nagyon izgalmasnak is tűnik, és pont az a trükkje a filmnek, hogy annak ellenére nézeti magát, hogy egyébként kiderül, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, ugyanis a film vége egyáltalán nem mondható emlékezetesnek. Egyáltalán nem úgy rémlik, hogy olyan hatalmas nagy titokra derülne fény, pedig egy párszor megnéztem már, tehát ha valami nagy dologról lenne szó, az biztos, hogy megmaradt volna bennem.
Ennek ellenére jó nézni, mert van egy olyan miliője, aminek okán egyáltalán nem csodálkozok azon, hogy annyian szeretik. Csak általában a Jégvarázsról elmondható az, hogy a benne levő Disney-s sablonokat korábbi klasszikusokban sokkal jobban kihasználták. Egyrészt Olaf nekem nagyon erőltetett, nem nagyon nevetek egyetlen poénján is. Az Aladdin Dzsinjénél viccesebb karakter a Disney történelemben nem létezik. A másik meg az, hogy még ha a testvérek múltjával meg is alapozták, hogy miért kötődnek egymáshoz annyira érzelmileg, ezt soha nem tudtam igazán átélni. Meg engem a zenék sem tudnak ugazán meghatni. Távol vagyunk már azoktól a bizonyos emlékezetes Disney zenéktől. Illetve egyet sokan idéznek, a “Legyen hó”-t (Let it Go), ami valamilyen furcsa okból kifolyólag LMBT “betétdal” is lett. Vagyis értem, hogy miért, mert maga a “Let it Go” cím utal az elengedésre, ami ugye elég gyakori LMBT embereknél, ha már csak a szerelmet nézzük. De akár utalhat arra is, hogy engedjük el azokat, akik nem képesek elfogadni minket olyannak, amilyen. Csakhogy a filmben Elsa valójában saját magától menekül, azzal az ürüggyel, hogy a testvérét, a népét védi. De valójában nem rendezte le a múltját, ennek fényében énekelte el, hogy “Let it Go” amit így sokkal inkább szánalmasnak tartok. Viszont a Disney meglovagolta az LMBT témát, ha már egyébként is trend lett, és belengette, hogy Elsa valójában leszbikus. Aminek a Jégvarázs II történetének szempontjából egyébként semmi relevanciája nincs, egyszerűen csak vissza akarták adni, hogy a “Let it Go” LMBT himnusz lett, hát akkor itt van nektek egy LMBT karakter. Ezenkívül a filmnek semmilyen LMBT vonatkozása nincs. Ez már inkább arra az új trendre utal, amerre a világ tart a PC-vel, a túlzott feminizmussal és a túlzott LMBT jelenléttel. A kritikusabbak szerint már jó ideje gondok vannak a Disney klasszikusokkal a trendek terén, én sokáig elnéző voltam velük. A Zootropolis volt az első, aminél érzékeltem, hogy talán ez sok lehet, de ami igazán bosszantott, az a Vaiana. Néhány klasszikus film formájában újragondolt változatát is átírták ennek jegyében, a legjobb példa erre az Aladdin, ahol Jázmin lesz az új szultán (szultána).
De térjünk vissza a Jégvarázs II-re. A DVD kiadvány a maga megszokott egyszerűségében jelent meg. Fekete tokban szürke színű lemez, és a film mellé semmilyen extrát nem csomagoltak. A borító viszont egész szép. A hivatalos kép került a DVD-re, és bár ugyan érthető, hogy miért van sok lehullott falevél a borítón (inkább őszi hangulatot sugároznak), az első film borítója jobban visszaadta a téli hangulatot. Ettől függetlenül a borító a maga egyszerűségével együtt is rendben van.
Úgyhogy küllemben újdonsággal nem szolgáltat a Pro Video, de ez a trend európaszerte, de talán világszerte is. Mindenesetre érdemes gyűjteni a Disney klasszikusokat és néha így is nézni a filmeket.
Az, hogy mekkora őrület volt kb. 20 éve a dél-amerikai sorozatokért, arról már volt szó korábban. Mint ahogy arról is, hogy a Vad Angyal ezen belül szinte külön kategóriát képzett. De most tegyük félre, hogy mi által lett nálunk ismert Natalia Oreiro, és koncentráljunk csak magára az albumra. Lássuk a 2. albumot, mely 2000-ben jelent meg.
Mondjuk az is rontotta Natalia Oreiro megítélését, hogy sok gyerekrajongója volt, elsősorban tizenéves lányok. Akik tényleg kritika nélkül, bálványként rajongtak az énekesnőért, és azt gondolom, hogy sokan inkább csak a rajongótábora miatt utálták Natalia Oreirót. Nem akarták, hogy őket is a sikító fangörlök közé sorolják, ráadásul aki kritikus füllel hallgatta már akkor is az énekesnő dalait, az tudhatta, hogy Natalia Oreiro azt a szinte már istennői szintű rajongást nem érdemelte meg. Vannak jó mozzanatok a dalaiban, de távolról sem annyira akkora mestermű, mint amennyire rajongtak érte. De azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy a Tu Veneno Natalia Oreiro legjobb albuma, itt érzékelhető a legkevésbé, hogy miért nem érdemelte meg azt a nagy imádatot, amit kapott. Nagyot lépett előre az első album szárnybontogatásaiból (ha már vad angyal…), annak könnyed, már-már komolytalan hangulatából, hogy aztán 2 évre rá elkészítsen egy sokkal komolyabb albumot. Olyan érzetet ad, mint Natalia Oreiro valami komoly krízis hatására írta volna ezt az albumot, ilyen szintű fejlődést mások 5-7, vagy akár 10 év alatt mutatnak fel, neki valahogy ezt sikerült 2 év alatt, és ami még érdekesebb, hogy még jól is áll neki. Az már az első albumban is imponáló volt, hogy a dalok élő hangszerekkel lett felvéve, de a Tu Venenónak részint az adja a fejlődés érzetét, hogy gazdagabb a dalok hangszerelése. Több hangszerrel játszották fel a dalokat, ezáltal is hangzanak komolyabbnak. Nem utolsósorban a tartalom. Ez a leghosszabb album a maga 15 dalával és 60 perc hosszával, úgyhogy szinte minden tekintetben komoly fejlődésen ment keresztül az énekesnő, egyetlen komoly dologban hibádzik, az az énekhang…
Az hallató, hogy Natalia Oreiro megtanult énekelni, csak az a baj, hogy nincs született hangja. Illetve ez így túlzás, mert valamennyi van, de hogy több oktávnyi éneket ki tudjon énekelni, azt nem tudom elképzelni róla. Van egy érdekes, rekedtes hangja, de távol áll attól, hogy azt úgy tudja használni, mint azok, akiknek a védjegyükké vált ez a hang. Így kijelenthetjük, hogy Natalia Oreiro azzal gazdálkodik, amije van. Mondhatnánk, hogy legalább az jó, amije van, mert legalább ott tisztán képzi a hangokat, csak az albumnak van egy olyan sajátossága, hogy erős a háttérvokál. Natalia Oreiro esetében pedig annyira erős, hogy magasan kitűnnek, ugyanis hallható, hogy jobban énekelnek, mint az énekesnő. Ez pedig nem akármi.
Ahogy szó volt róla, az albumra 15 dal került fel, most lássuk őket:
Tu Veneno
Río De La Plata
Cómo Te Olvido
Luna Brava
Aburrida
Estámos Todos Solos
Gitano Corazón
Febrero
Dónde Irá
Basta de Tí
Mata Y Envenena
Si Me Vas A Dar Tu Amor
Que Pena Me Das
Un Ramito De Violetas
Caliente
Aki tud valamennyire spanyolul, az a címek alapján rácsodálkozhat, hogy mennyire változatos lehet témájában az album. De valójában a fő téma itt is a szerelem, csak más-más aspektusból énekel róla. A 15 dalból 8 dal szól a szerelemről. Egyedül a Si Me Vas A Dar Tu Amor, ami a pozitív aspektusát mutatja be a szerelemnek, a többi inkább negatív. A címadó dal a mérgező kapcsolatból való kilépésről szó, ehhez nagyon hasonló a Mata Y Envenena is (nem véletlen van a címben a Veneno szóból képzett igei változata a címnek. Envenena – mérgezés). De a legszebb dal, egyben számomra a legnagyobb kedvenc Natalia Oreirótól egyértelműen a Cómo Te Olvido. Nagyon szép ballada a frissen megélt szerelmi csalódásról és annak fájdalmáról. A címben feltett kérdés: “Hogyan felejtselek el?” teljesen jogos. Az idősebb korosztály pedig tudhatja a választ: Sehogy. Személyes tapasztalatom az, hogy az előző nagy szerelmek nem felejtődnek el, csak a helyükre kerülnek, ezáltal nem okoz fájdalmat, ha eszünkbe jut. De ami magát a dalt illeti, gyönyörűen meg van írva. Nagyon szép a zene, a dallam, Natalia Oreiro pedig énekel, ahogy tudja, de a refrénre olyan szinten megerősödik az ének, azáltal, ahogy bekapcsolódnak a háttérvokalisták… Konkrétan ez a dal az egyik legnagyobb bizonyítéka arra, hogy Natalia Oreiro dalait legtöbb esetben a vokalisták viszik el. Ahogy írtam korábban, hallható, hogy Natalia Oreiro is megtanult énekelni, akár még érzelmeket is előadni, de az az érzésem, hogy nem véletlen, hogy annyira erős a vokalisták éneke, mintha egyenrangú kórus lennének az énekesnővel. A közös énekkel válik annyira széppé, egyben súlyossá a refrén, hogy igazából csak nehezebb hallgatni miatta a dalt.
A nem szerelmes dalok közül pedig ki lehet emelni a Río de la Plata című dalt, ami egy kiváló dal nemcsak a hazaszeretetről, hanem ahogy Natalia Oreiro megemlékezik arról, hogy honnan jött, és milyen nehéz volt elindulni, hiszen büszke a gyökereire. Az Aburrida szövegét nagyon érdekesnek tartom. Szembesül az élet árnyoldalaival, de megjelenik az elhagyatottság, a magány, illetve az emberi nemtörődömségből fakadó pazarlás is. Az énekesnő pedig úgy akar az egésznek részese lenni, hogy kívülállóként megértse, hogy az emberek miért olyanok, amilyenek. Ez pedig mindenképp érdekes, és ritka az ilyen szöveg. A Caliente meg egy kiváló lezárása az albumnak. Vidám dal, kicsit lazít az album sötétebb hangulatán, meg kicsit össze is foglalja, az album mondanivalóját. Összességében azt lehet mondani, hogy mind a 15 dal jól meg van írva, hallatszik, hogy sokat dolgoztak az albumon.
Három dalból készült videoklip, méghozzá az első háromból.
Elsőként a címadó dal, a Tu Veneno készült el. Alapvetően jó klip, egyedül az a rész nem tetszik, ahol Natalia Oreiro melegítőben táncol össze-vissza. Ezt leszámítva jó a videoklip, főleg az animációs rész tetszik, mert értelmet ad annak a kis talizmánnal (nem jut eszembe a pontos szó...), ami a borítón látható. Az lenne az a bizonyos méreg, ami végzetes, bárkihez is kerül. A zenekaros, éneklős rendben van, de a videoklip animációs része az, ami igazán értelmet ad a dalnak.
A Río de la Plata talán az énekesnő összes videoklipje közül a legjobb. Szülőföldjén készült, és annyira árad a spontaneitás az egész videóból, hogy mindenki jól érzi magát, tényleg mindenki táncol. A gyerekkori jelenetek külön emelik a videoklip értékét, és ahogy Natalia Oreiro a saját arc mellé teszi a gyerekkori fényképét, az nagyon aranyos ötlet. Felismerhető az énekesnő a képen. Mellesleg az a fénykép az album borítójára is felkerült. Kiváló videoklip a gyökereinkről, nagyon jó látni, hogy Natalia Oreiro tényleg büszke a szülőföldjére.
És akkor íme a nagy kedvenc, a Cómo Te Olvido. Ebben a videoklipben jelenik meg az a bizonyos nő, akit az album borítóján láthatunk. És inkább azt lehet mondani, hogy klip némileg összemossa ezt a dalt a Tu Veneno mondanivalójával. hiszen a Cómo Te Olvido szövegében nincs szó méregről, de a klipben igen. Olyan, mintha ez a klip akarná érzékeltetni a szerelem mérgező mivoltát azáltal, hogy egy olyan ember iránt támadnak fel mély érzéseink, akinél nincs esélyünk, és aztán hogyan felejtsük el őt… Kétségtelenül korrelál a dal szövegével, és lehet úgy is értelmezni a videoklipet, hogy Natalia Oreiro nincs tisztában azzal, hogy a szerelemmel meg lett mérgezve. Ez érződik a videoklipben is, úgyhogy jól megcsinálták.
A borító egész jóra sikeredett. Jó az ötlet, jól érzékelteti az album témáját, koncepcióját. Egyedül annyi, hogy nem szeretem a kihajtható CD borítókat (lapozhatók híve vagyok), illetve a külső lapnak nincs egységes dizájnja. A rózsa a tüskéi között a borító képére reflektál, ami mindenképp előny, de jó lett volna, ha a többi kép is harmóniában lett volna a borítókép dizájnjával. Azt is furcsának tartom, hogy nem a belső lapon van a 15 dal szövege, hanem a szélső oldalra került egy kép Natalia Oreiróról, az utolsó három dal szövege pedig külső oldalra került. A gyerekkori kép viszont jó ötlet volt.
Nagyon sajnálom, hogy nincs Natalia Oreirónak született hangja. Akkor talán 90% fölötti értékelést is kaphatott volna, mert egyébként nagyon jó az összes dal. Hallható, hogy dolgoztak mind a 15 dalon, zenében és dallamban nagyon erős az album. Ráadásul a borító és Natalia Oreiro fizimiskája ráerősít az album témájára. Csak ismételni tudom magam, hogy Natalia Oreiro nem érdemelte meg azt a gyűlöletet, gúnyt, amit sokan tanúsítottak vele szemben. Hiszen nagyon jó lett az album, és azt gondolom, hogy itt hozták ki az énekesnőből a legtöbbet. Elképzelhetőnek tartom, hogy ha ezen a koncepción maradt volna Natalia Oreiro énekesnői karrierje, akkor jóval tovább tartott volna, de akkor meg lehet, hogy unalmassá vált volna egy idő után. Ez már nem fog kiderülni. Így viszont a Tu Veneno megmaradt egyedi albumnak, melynek pozitívumai nagyban emelik az eszmei értékét.
A Disney filmzenék nagy ritkaságok lettek mára, és sajnos magyarul is csak a ’90-es években jelentek meg a dalok. Ebbe jó eséllyel az is közrejátszott, hogy távolról sem fogytak annyira, mint amennyire elvárható lett volna. Erre utal az is, hogy az Oroszlánkirály mellett csak a Pocahontas volt az a Disney filmzene album, mely egyáltalán felkerült a MAHASZ Top 40-es albumeladási listára. A ProVideo közleménye óta pedig tudhatjuk, hogy a Disney-nek vannak elvárásai az eladások kapcsán, hiszen azért került Magyarország tiltólistára a Disney Blu-ray-ek kiadásában, mert messze nem fogyott annyira, mint amekkora az elvárás lenne. Hasonló lehet a helyzet a filmzenékkel. Kifejezetten kevés példányszámban jelentek meg, így jó eséllyel nem is váltották be a hozzájuk fűzött reményeket… de inkább beszéljük elvárásokról. Mulant még láttam magyarul, esetleg a Tarzan, de az utána következők már biztos nem jelentek meg magyarul.
De itt a Pocahontas, melyért kár lett volna, ha kimarad. A Pocahontas magyar nyelvű dalai a jobb Disney dalok közé tartozik. Mert ugyan nosztalgiával átitatva emlékezünk meg például az Aladdin és az Oroszlánkirály dalokról, de ha “szakmaibb” füllel hallatjuk őket, akkor azért lehet érzékelni néhány dal esetében, hogy kifejezetten rosszra sikeredtek. A Pocahontas esetében viszont ki lehet jelenteni, hogy megtalálták végre a megfelelő énekeseket, akik méltó módon éneklik el a dalokat magyarul. Ezáltal önmagában a filmzenét hallgatva is átélhetővé válik a film története. Ami talán nem is gyerekeknek szól, mert elég komoly témát, problémát dolgoz fel. 1995 decemberében adták a mozik a rajzfilmet, és láttam is akkor. Arra emlékszem, hogy már 9 évesen is eléggé nyomasztó volt nézni. Azt értettem, hogy Pocahontas és John Smith azért nem lehetnek együtt, mert két különböző törzsből származnak, de hogy ez valójában mekkora probléma, azt akkor még nem is sejtettem. A kazetta egyébként 1995 karácsonya óta van meg
Úgyhogy nagyon emlékezetes ez nemcsak maga a film, de a filmzene is. Nagyon jól vissza tudták adni a megszokott Disney-hangzásvilággal a rajzfilm nyomasztó hangulatát. Emellett a magyar ének is nagyon jó lett. Nagyon bejön a Bergendy együttes kórusa, sok Disney dal magyar változatának színvonalát emelték az énekükkel. Aki ismerős lehet, az Koós János, aki a Macskarisztokratákban énekelt Thomas O’Pamacska hangjaként, illetve Janza Katalin az Aladdinban volt Jázmin énekhangja. Ezen az albumon van az abszolút kedvenc Disney dalom, a “Hozzád szól a szél”, amit rengeteget hallgattam annak idején. Nagyon szeretem az ilyen jellegű balladákat. Az albumot az “Ezer színnel száll a szél” angol nyelvű változata erősíti, ami az “If I Never Knew You” dallal együtt volt a klasszikus végefőcím dalai. A dalok a maga Disney stílusában lettek felénekelve, tehát az ének, ahogy a hangszerelés erősen érzelemdús, amolyan hatásvadász dalok. De itt nagyon jól sikerült, nagyon jól átadták a klasszikus érzelemdús mivoltát, emeli a mondanivaló jelentősségét.
Azért kár, hogy az album borítója eléggé egyszerű, pedig egy igényes, tartalmas borítóval is ki lehetne emelni a CD és kazetta minőségét. De ebben valami miatt sosem jeleskedett a Disney. Kicsit azt az érzetet adja, hogy kiadják a filmzenét, nyilván szól a maga minőségében, de a borító olyan érzetet ad, mintha csak valahogy piacra dobták, aztán vegyék az emberek, jöjjön a pénz belőle. Nálam egyébként a borító az, amit csak a nosztalgia miatt szeretek, ugyanis a Disney filmzenéket sokat reklámozták a ’90-es években a Donald Kacsa magazinban, és onnan maradt meg, mint emlék. Ezért vagyok megbocsátó a borítóval kapcsolatban. Disney gyűjteménybe jól jön, főleg mert ritkaság, de ezt az albumot a dalok minősége miatt lehet szeretni, de azért nagyon.
Nagyon sokan vannak, akik csak egy vagy néhány album erejéig voltak köztudatban, aztán úgy tűntek el, mintha nem is lettek volna jelen. Persze időnként megemlékeznek egy-egy nagysikerű dalára, készül róluk egy “Mi lett vele?” vagy “Így néz ki” jellegű műsor, vagy cikk, de érdemben senki nem emlékezik meg róluk. Az, hogy a nagyjáról nem érdemes, ez igaz, de most hadd essen szó egy olyan énekesnőről, akiről talán érdemes komolyan értekezni, és az első albumáról is, ő pedig Tunyogi Orsi.
No, nem azért, mert a ’90-es évek zavaros zenei világában egy olyan albumot hozott össze, ami példaértékű, hanem mert egyedi dalok kerültek fel rá. És ezt most nem gondolom se jó, se rossz értelemben. Nehéz dolgom van Orsival, mert egy énekelni tudó, és kifejezetten kellemes megjelenésű énekesnőről van szó, de sokáig, ahogy hallgattam az albumait, nem tudtam eldönteni, hogy ki a célcsoport. Kinek szólnak a dalai? Egy idő után aztán oda jutottam magamban, hogy Orsival arra akartak kísérletet tenni, hogy egy énekelni tudó énekesnő trendi dalokkal befut a rádiókban, ismertté, népszerűvé válik, de az albumain azok a dalok dominálnak, amik valami mélyebb mondanivalóval rendelkeznek. Tehát, a trendi zenékhez szokott fiatalságot átszoktatni a jobb zenék felé.
Hasonló lehet a koncepciója a Ha lemegy a Nap című albumnak, csak a kivitelezés messze nem lett hibátlan. Az albumon 14 dal van, és bár a címeken annyira nem érződik a kettősség, de érdemes kilistázni őket.
Baby, Baby
Ha lemegy a Nap
A Föld felett
Felgyúlt a tűz
Az utolsó ölelés
Választok egy csillagot
Dzsungel mélyén
Míg gyermek voltam
A legjobb dolog
Szállj sólyom szállj
Ha neked jó
Dzsungel mélyén (remix)
Ha lemegy a Nap (remix)
Generation Next
Tehát jól látható, hogy vannak dalok, amikkel a mai (akkori… tekintve, hogy 1997-es albumról van szó) fiatalságot akarta Orsi, vagy általa a dalok szerzője, Dorozsmai Péter megszólítani. Ha lemegy a Nap vált híressé Orsitól, 1997 egyik legismertebb dala lett, ez röpítette fel az albumot egészen a MAHASZ lista 7. helyéig. De hogy utána a többi dal, amit játszottak a rádiók, és készült belőlük videoklip is, miért nem tudtak befutni, ez számomra rejtély. Ott volt például A legjobb dolog, a Ha neked jó, melyből videoklip készült és a Dzsungel mélyén, melyből szintén készült videoklip. De ezek távolról nem kaptak akkora publicitást, mint a címadó dal.
Az, hogy akartak valamit mondani ezzel az albummal, az nemcsak az átlagosnál jobb zenében érhető tetten, hanem hogy az akkori (és lényegében a mai) trendeket, témákat igyekeztek költészetbe foglalni. Ebben valószínűleg nagyban közrejátszott, hogy Dorozsmai Péternek, mint a Korál együttes dobosának van némi fogalma a zeneszerzésről, ahogy Orsinak is lehet köze az énekléshez. Elég csak az apjára, Tunyogi Péterre gondolni, illetve Orsi vokalista múltjára, ahol egyrészt folyamatosan fejlődött énekben, másrészt meg jó eséllyel figyelte, hogy mi történik a magyar könnyűzenei életben, és az így összehozott tapasztalatokból próbáltak összehozni egy, a ’90-es évek mércéjéhez képest egy jó albumot. A túlnyomórészt élő zene mindenképp az album dicsőségére válik, de költészet terén erősen hagy kívánnivalót maga után. A szövegek egyszerűen hemzsegnek a kényszerrímektől, és az olyan borzalmas sorvégektől, mint a “végre már” vagy az “újra már”.
Eleve nagyon furcsán indul az album, Orsi zenei kíséret nélkül a következőt énekli:
Itt egy dal, egy piciny darabka a lelkemből Itt egy dal, néhány őszinte hang a szívemből Mindezt neked úgy odaadnám, Csak kérlek, te is gondolj néha rám!
Ez önmagában egyébként kiváló kezdet lenne egy arc poetica jellegű dalszöveghez, ahol megtudhatnánk, hogy mi lakozik Orsi lelkében, és milyen hangok szólnak Orsi szívében, és mit szeretne odaadni nekünk. És így felvezetni egy debütáló albumot, nagyon jó ötlet lett volna, mert jelezte volna, hogy Orsi komolyan gondolja az éneklést, és hogy valami értéket szeretne átadni. Erre elkezdi, hogy “Baby, Baby, úgy tűzbe hoztál…” Nagyon jól jelzi, hogy mennyire zavaros az egész album, és hogy utána tovább elemzi, hogy Baby Baby mit tettél velem, teljesen érvénytelenné teszi az Arc Poetica jellegű kezdetet. Arról nem is beszélve, hogy ennek a dalnak a refrénjében is olyan végek vannak, mint “szédülök már”, “végre már” és “van már”. Ez az az eset, hogy jobban járunk, ha inkább ne rímelnének a sorvégek, mert nagyon eséllyel lenne tartalommal megtöltve a szöveg, mert nem azon izzadnának, hogy csak rímeljenek a sorvégek. Lehetne akár dicsérni az olyan próbálkozásokat, mint például a “Föld felett” című dalban, ahol igyekeztek költészetbe foglalni az intimitást, vagy a “Dzsungel mélyén” -ben a szexualitást, annak megélését, de azokban is fellelhetők a kényszerrímek. Az albumborító tanúsága szerint bizonyos dalokat csak Dorozsmai Péter jegyez, ebből következik, hogy a szövegeket ő írta. Ahogy utánaolvastam, konzervatóriumot végzett, és dobosként működik közre albumokon, koncerteken. Azt gondolom, hogy zeneszerzőként nincs gond vele. A zenében tetten érhető a zenészi múltja, és hogy iskolát is végzett ebben a témában. Jó zenéket írt erre az albumra is, de mint szövegíró teljességgel alkalmatlan.
Viszont, ahogy írtam, zeneileg teljesen rendben van az album. Nemcsak az dicséretes, hogy a zene döntő többségében élő hangszerekre lett megírva, hanem van dallama is. Elindul a dal valahonnan, és eljut valamerre. Nagyon jó hallgatni az elektromos gitár betéteket, és az egyéb hangszereket. Hallatszik, hogy zeneileg dolgoztak az albumon, meg vannak töltve tartalommal a dalok. Azt is jó hallani, hogy olyan dalokat írtak Orsinak, amiket el tudott énekelni, és kellemes hallgatni tőle. Ebből a szempontból nagyon jó lett az album, és elsősorban a zene miatt lehet azt mondani, hogy olyan érzetet ad az album, mintha az akkori trendeket akarták igényesebb köntösben átadni a hallgatóságnak. Az ötlet egyébként nagyon jó, de a szöveg sokat ront az összképen.
És akkor álljon itt a címadó dal videoklipje is.
Konkrét jelentése nincs a videoklipnek, igazából kár, hogy erről az albumról csak ez maradt meg az utókornak. A Ha neked jó és a Dzsungel mélyén videoklipeknél jobban érzékelni, hogy van munka bennük. Nagyon régen láttam őket, amikor aktuális volt az album, de erősen megmaradt bennem. A Ha lemegy a Nap esetében inkább csak mint egy kötelező elem a videoklip, ahol Orsi a színpadon is debütál énekesnőként. A tánc olyan, amilyen, illik a dalhoz, de meg mernék esküdni, hogy Ganxsta Zolee is ott volt Orsi mellett a színpadon, és úgy rappelte a maga sorait. Itt meg teljesen máshol van. Arra tippelek, hogy két verzió készült a videoklipből.
Az albumborítótól személy szerint nem vagyok annyira elragadtatva. Van benne munka, azt látom, de személy szerint nem rajongok a pasztell színekért, mert nekem olyan élettelennek tűnnek. Jobban szeretem az élénkebb, erősebb színeket. Az viszont kétségtelen, hogy a borító jól néz ki abból a szempontból, hogy egyrészt a különböző oldalak különböző háttérszínei illenek egymáshoz, az énekesnő is úgy van “színezve”, hogy beleillik a háttérszínbe.
Tehát, nagyon furcsa album lett. Talán reflektál a ’90-es évek zavaros zenei időszakára. Orsi itt próbált valami érvényes tartalmat átadni, de a végeredmény sajnos több sebből vérzik, legfőképp szövegileg. Egy olyan szövegírónak kellett volna megírni a szövegeket, akinek vannak érvényes gondolatai a világról, érti a költészetet, és tud úgy írni, hogy felkeltse a fiatalság érdeklődését. Vagy elhagyni a sor végi rímeket. És akkor egy nagyon jó album lehetett volna, de így is érdemes meghallgatni, mert egyébként jó próbálkozás volt arra, hogy egy fiatal énekesnő élő zenére énekeljen, és valami tartalmat is átadjon. Csak érdemes felkészülni a kényszerrímekre, mert az itt-ott bántja a fület is.
Az ezredforduló után érzékelhető volt a lemezeladások csökkenése a vásárlók részére is azáltal, hogy kevesebb zenei kiadvány jelent meg. Valamint egyre több olyan CD jelent meg, aminek borítóján látszik, hogy spóroltak a költségekkel, illetve idővel eltűntek a kazetták. De azért volt néhány olyan együttes, előadó, akik azért tettek arról, hogy emlékezetesek maradjanak akár az utókornak is. Az egyik ilyen formáció volt a Princess.
És mindenképpen érdemes elmélkedni azon, hogy mit tettek a magyar könnyűzenével 2002-2008 között. Azok, akik jártasabbak a könnyűzenei életben, a három tenortól eredeztetik azt a kulturális jelenséget, hogy egy-egy operából, áriából a legemlékezetesebb, legismertebb dalokat eléneklik, ezáltal az átlagpolgár úgy érezte, hogy művelődött. Ez persze önmagában nem igaz, sőt, a zenei téren konzervatívak számára (nevezzük őket sznoboknak) gyűlöletes ezt a jelenség, mert elhiteti a hallgatóval, hogy tényleg művelődik. Ezt azóta többen is csinálják, és a Princessről is ez volt mondható, mégis azt gondolom róluk, hogy megbocsájtható, amit tettek.
Már ha feltétlen rájuk akarjuk húzni a művelődés illúziójának vizes lepedőjét. Az biztos, hogy 2002-ben futótűzként terjedt a zenéjük a médiában. Sok helyen voltak hallhatók, és olyan időkben adtak el több 10.000 példányt a lemezeikből, amikor ez már ritkaságnak és kiugróan jó eredménynek számított. Én is, amint meghallottam őket, azonnal felfigyeltem rájuk, és megszerettem a zenéjüket. Azért gondolom, még mai fejjel is, hogy megbocsájtható, amit tettek, mert olyan egyedi tálalásban és hangszerelésben adták át a klasszikus darabokat, hogy a lányok által új értelmet nyertek. Ezáltal én, amikor annak idején hallgattam az első albumot, egy percre sem éreztem azt, hogy művelődök komolyzenei téren. 16 éves fejjel felértem ésszel, hogy ez nem egy komolyzenei album, ettől nem leszek zenetörténetileg művelt. Semmi nem változott bennem, miután meghallgattam ezt az albumot, én is ugyanúgy, unott fejjel hallgattam ének órákon a komolyzenei műveket, mint az osztálytársaim.
Ezt az albumot önmagáért szerettem. Azt gondolom, hogy a titok a hangszerelésben van. Rendkívül ízléses, és a mai napig azt érzem, hogy harmóniában vannak a klasszikus hangszerek a modern hangzással. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha valaki egy ételt saját ötleteivel újragondolta, az új fogás is ízletesre sikeredett, és jól néz ki a tányéron. Ráadásul, ami miatt kifejezetten szerettem ezt az albumot, hogy saját szerzemények is vannak rajta, amit zeneszerzők, nevezetesen Molnár László és Holló József írtak. Ezek annyira jók lettek, hogy odaillenek a többi klasszikus dal újrahangszerelt változatai mellé. Úgyhogy ez az album nagyon jóra sikeredett. Mivel az album végig instrumentális, ezért az éneken és a szövegen nincs mit értékelni, mivel az nincs.
Amit aggályosnak tartok, az az album címe és az együttes neve. Nagyon visszatetsző az, ha valaki pozitív vagy negatív jelzővel látja el saját magát. Itt is, hogy elnevezték magukat a hegedű hercegnőinek… Azt hadd döntsék az arra érdemes kritikusok, hogy tényleg hercegnők-e vagy sem. De hogy maguknak hercegnőknek hívják… ha valami, ez szánalmas bennük.
Egyébként meg az én liberálisabb zenei ízlésembe bőven belefér, amit csináltak. Illetve csinálják is még, mert aktívak, csak lemezt nem adnak ki. De az a véleményem, hogy mivel annyira egyedi a klasszikus dalok hangszerelése, hogy nem is lehet az eredeti változatra gondolni. Én ezt mindig, mint “Princess-album” hallgattam, akik számomra ízlésesen hangszerelték újra a klasszikus dalokat. És tényleg tévúton jár az, aki azt gondolja, hogy ezen dalok által művelődik, mert nagyon nem. És igazából azt is megértem, ha valaki ugyanúgy gyűlöletesnek tartja a Princess munkásságát, mint akár a három tenorét, vagy akár Havasi Balázsét, hogy magyar példával is éljek. De említhetném Lindsay Stirling-et is, akiről viszont tényleg el lehet mondani, hogy rendkívül ízléstelen, amit csinál. Azt gondolom, hogy a Princess a jóízlés határán belül maradt, bőven lehet olyan előadókat mondani, akik sokkal nagyobb kulturális bűnözést követtek el. Ez egy feldolgozásalbum néhány saját szerzeménnyel, annak viszont nagyon jó.
Mára sok zenei műfaj és téma lett lejáratva annak következtében, hogy a rádiók a trendeket játsszák, és az aktuális trend és a tartalom ritkán találkozik egymással. És ha ehhez hozzávesszük a különböző hollywoodi romantikus filmeket, akkor aligha lehet azon meglepődni, hogy az emberek gondolatát, hozzáállását is átformálta szerelem terén. Ennek következtében már nem is nagyítóval, sokkal inkább mikroszkóppal kell keresni az olyan szerelmes dalokat, melyek egy érzelmileg érett ember érzéseire reflektál. Jelentem, ma is készül ilyen, ezt szeretném bemutatni.
John Newman: Love me again című dala az utóbbi évek egyik legprogresszívebb, érzelmileg leghitelesebb szerelmes dala. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy semmilyen nyálas sablon nem olvasható a szövegben, hanem teljes mértékig saját magára reflektál. Az is fontos szempont, hogy a zene is meg van írva. Sokat hozzátesz a szöveg mondanivalójához, és több hangszer is szerepet kap, ami szintén ritkaság a mai nyugati zenei világban. És hogy miről szól a szöveg? Lényegében egy bocsánatkérő dalról van szó. Az énekes túl van a szakításon, és némi idő után rájött arra, hogy mit hibázott a kapcsolatban.
Know, I’ve done wrong I left your heart torn That’s what devils do.
Elszámol saját magával, felelősségre vonja magát. Hát milyen már ez? Hány olyan szerelmes dal van a köztudatban, ahol nem a másikat hibáztatja a kapcsolat széteséséért? Nem azt mondja, hogy te szemét disznó, ezt és ezt tetted velem! Sőt, aki tényleg nagyon szégyentelen, az még bosszút is esküszik. De itt erről szó nincs. Az énekes a saját felelősségét firtatja, és érzékelhetően szégyelli magát, hogy azt tette, ami megtörtént.
A bridge rendkívül érdekes:
Now I’m rising from the ground Rising up to you Filled with all the strength I found There’s nothing I can’t do!
Ez a rész jó eséllyel arról szól, hogy azáltal emelkedik fel a lányhoz, hogy megértette a fájdalmát, és mintegy átérezve, azt, felemelkedik hozzá. Ebben az esetben nagyon szép metaforáról van szó, és gyorsan hozzáteszem, hogy a második felében valódi erőről énekel az énekes. Aki elszámolt saját magával, megélte a fájdalmát, onnantól komoly esélyt kap arra, hogy tényleg erőre kapjon, és úgy tűnik, hogy énekesünk élt is vele.
Azt gondolom, hogy a refrént kétféleképp lehet értelmezni:
I need to know now, know now Can you love me again?
Egyszer megjelenik a bizonytalanság, úgy érzi, hogy tudnia kell, hogy szereti-e még őt, hogy tudja, hogy érdemes-e érte felemelkedni. Másrészt meg mintha az énekes választási lehetőséget adna, hogy vajon tudja-e még szeretni még őt? Ez kifejezetten ritka, mivel a szerelmes dalok döntő többsége rendkívül önző. Az előadó csak a saját érzéseivel foglalkozik, csak azt halljuk, hogy mennyire szereti a másik felet, hogy csakis az övé és soha nem engedi el. Ez önmagában mélységesen elinflálja a szerelmes dalokat, mivel a szerelem 2 ember között alakul ki kölcsönösen, és ha az énekes csak a saját érzelmei hangoztatja, az borzalmas tud lenni. Itt viszont a kérdéssel megadja John Newman a választási lehetőséget a lánynak, hiszen előfordulhat, hogy talált azóta valaki mást, vagy úgy gondolja, hogy nem tud megbocsájtani neki.
A második verse lényegében ugyanarról szól, inkább a második refrén utáni szövegre térnék ki:
I told you once I can’t do this again, do this again, oh, no
Ez azért elég erős, erre azért nem mernék fogadást kötni. Tudhatjuk, hogy mindenkiben megvan az angyali és démoni oldal, és ha valaki elkövetett valami rosszat, az tudható, hogy bármikor újra megteheti, ha nem vigyáz. Persze van olyan, hogy kordában tartja valaki az ördögi énjét, de ehhez hihetetlen szintű éberség és intelligencia szükséges. Mondjuk, aki ilyen szöveget ír, annak van esélye, hogy rendelkezik ezekkel az erényekkel.
A dal nemcsak szövegileg kiváló, hanem zeneileg is. A dinamika nagyon tetszik, jól kifejezi az énekesben dúló érzelmeket. Zeneileg is nagyon jól meg van írva, ami nemcsak azt jelenti, hogy a hangok harmonizálnak egymással, hanem olyan hangok szólalnak meg, ami alátámasztja a szöveg érzelmi mondanivalóját. És az sem utolsó szempont, hogy az énekes tud énekelni. Nagyon szeretem azt, ha egy férfi nem fejhanggal énekli ki a magas hangokat, hanem torokból, mert akkor sokkal erőteljesebb, mondhatni, férfiasabb a hang. És ilyen érzelmeket így érdemes énekelni.
Készült videoklip is a dalból, ami a szöveghez képest meglehetősen furcsa lett.
Ilyen bárban táncolós, mindenki jól érzi magát, közben az énekes is olykor vidáman énekel. Gyakorlatilag teljesen ellentéte a dal mondanivalójának, mivel a szöveg erősen privát érzelmekről szól. Tehát számomra a videoklip a mélypontja a dalnak, ha képileg visszaadta volna az érzelmi világot, akkor nagyon jó lett volna, de így inkább semmilyen, mintha csak egy kötelező eleme lenne a dalnak.
Bár minden dalnak csak a videoklipje lenne a legnagyobb gondja. Összefoglalva, egy progresszív szerelmes dalról van szó, valóságos érzelmekkel. Nagyon ritka az, hogy egy fiatal srác ilyen érzelmekről írjon dalt, és így el is tudja énekelni. És az hatalmas pozitívum, ha valaki a saját felelősségét keresi egy párkapcsolatban, mert ez szolgálja a fejlődést, és esélyt ad arra, hogy tényleg ne tegye meg többet azt, amit tett. Bár nekem az a tézisem, hogy vitás helyzetben (általában) mindig kettőn áll a vásár. És érdemes annyira szemügyre venni azt is, hogy a másik fél miben vétkes, hogy tudjuk, hogy mik azok az intőjelek, amik bajt jeleznek, és meg is lássuk azt. De azt gondolom, hogy ez a srác megérdemli a második esélyt, és hogy újra szeressék őt.
Nem egyszer fordult elő velem az, hogy egy-egy dal első néhány hallgatásra tetszett, sőt kifejezetten kellemesnek gondoltam. De aztán, ahogy mondani szokás, az ördög a részletekben rejlik. Így jártam ezzel a dallal is. Első néhány hallgatás után úgy voltam vele, hogy kifejezetten jó dal, miért is ne? Csak aztán az lett a veszte, hogy létezik ebből a dalból hivatalos karaoke verzió is, na mondom megcsinálom belőle a karaokét, lehessen hollandul is énekelni. A karaoke nehézségei miatt többször meg kell hallgatni a dalt, és ahogy folyamatosan hallgattam a dalt, és ahogy időzítettem a szöveget, úgy értelmeztem magamban, és arra jutottam, hogy ez valami ordenáré nagy baromság.
Bilal Wahib (bár a nevéből nem derül ki), Hollandiában színész és énekes. 14 éves korában kezdett holland sorozatokban. Énekesként csak tavaly mutatkozott be, és a Tigers volt az első dala, melyet 1. helyet ért el a slágerlistán, és platina státuszt kapott. Ezt látva tudatosodott bennem (akármennyire is nem meglepetés), hogy a hollandok zenei ízlése és általános kultúrája is bőven hagy kívánnivalót maga után. A zene sem egy eresztés, mert ahogy hallgattam az instrumental verziót, szinte ugyanaz a néhány másodpercnyi zene ismétlődik a dal 2:11 hossza alatt, némi “kiegészítéssel”, persze. Pedig egyébként sok lehetőség rejlik az instrumental verzióban. Japánban szokás, hogy a kislemezekre ráteszik a dalok karaoke verzióit, és ezeket hihetetlen jó hallgatni, mert némely japán dal meg van töltve tartalommal. Az Instrumental verzióval új értelmet nyerhetnek a dalok, de itt erről szó nincs.
Ráadásul a szöveg is rettenetesen ostoba. Már az sokat elmond a minőségéről, hogy az alapszintű holland nyelvtudásommal szinte az egész szöveget értem. Legalábbis a “hiányzó részt” (tehát, amit nem értek), nem nehéz “kipótolni”. Már az önmagában furcsa (vreemd, ha már hollandozunk), hogyan osztja fel magában az embereket:
Ik ben met die tigers, tigers-tigers-tigers
We hangen niet met die liar, liar-liar-liar
Tehát, arról van szó, hogy ő a tigrisekkel van, és nem a hazugokkal lóg egy csoportban. Érthető, hogy a tigrisek az erő, és a menőség szimbóluma, de én azt gondolom, hogy amikor egy gyerek nagyobb lesz, és kinőtte az első rajzfilmeket, akkor kezdi sejteni, hogy a világ nemcsak jókból és rosszakból (jelen esetben tigrisekből és hazugokból) áll, hanem bizony vannak a tigrisek között is hazugok, és a hazugok között is vannak tigrisek. Egyáltalán tigrisek és a hazugok közti kontraszt is rettenetesen furcsa. De igazából nem a menőzés a legrosszabb a dalban. Hanem az, hogy ahogy elnéztem a srác Instagram profilját, azt láttam, hogy ő tényleg nem gondol ennél többet a világról. Az ő kis világában csak tigrisek és hazugok vannak. És persze azok a tigrisek sem mások, mint azok a nők, akiket bármikor felszedhet. Azért azt megnézem, ahogy találkozik az első hazug tigrissel, hogy omlik benne össze ennek a dalnak a jelentése.
Nem fűztem sok reményt a videokliphez, de azért megnéztem.
Borzalmas látvány volt. Ott lóg az összes csajon, jelezve, hogy ő egy alfahím, akit imádnak a nők, és akármelyiket megdöngetheti, csak egy szavába kerül. Nemcsak azért gyűlöletes, hogy készülnek ilyen dalok és videoklipek, mert egyrészt mit vág fel a maga alfahímségével (ami sok esetben hazug kép, láthattunk erre is példát), de másfelől komoly frusztrációt okozhat azokban a srácokban, akik nem annyira nagymenők, és nehezére esik barátnőt találnia, akármennyire is szeretne.
Bizonyos esetekben nehéz úgy gondolni egy dalra, hogy azt szívem szerint nem tiltanám be, mert nemhogy nem hordoz semmi értéket, de kifejezetten káros üzenete van. Mondhatjuk azt is, hogy ezek a dalok is szólnak valakinek, és egyébkét eszembe jutott, amikor voltam most februárban Hollandiában, azért én is láttam jó néhány tinédzsert, fiatal felnőtt srácot, akiken látszott, hogy nagyjából ezen az értelmi szinten élik mindennapjaikat. Hozzájuk szólhatna ugyan ez a dal, de azt sem érdemes elfelejteni, hogy az ilyen srácoknak többségében semmilyen olyan értékrendjük nincs, mely által többet gondolhatnának a világról. Az ilyeneknek arra kellene precedenst mutatni, hogy igenis lehet másképp gondolkodni, élni a mindennapokat. De ez a dal azt igazolja vissza, hogy teljességgel helyén való, az, ahogy gondolkodnak, cselekednek, csak így tovább! A videoklip egyébként “lájtosan” eszembe juttatta azokat a gyerekkoromban látott ’90-es évekbeli feketék által rappelt dalokat, ahol minden volt: Pénz, luxus, hatalmas villa, medence, luxusautó, csajok. Ezek a rapperek szinte az egész karrierjüket arra tették fel, hogy arról vagizzanak, hogy én kikapartam magam a gettóból, nekem sikerült. Csak az a baj, hogy a karrierjük azért nem szól ennél többről, mert semmi olyan értéket nem tud felmutatni, mely által esetleg haszna is lehetne abból, hogy kijött a gettóból. Már gyerekkoromban is viszolyogtam ezektől a daloktól és videoklipektől. Tulajdonképpen ez a Bilal Wahib szám is ugyanez, csak kicsiben. Nem tudom, hogy a későbbiekben lesz-e jobb száma, a srácot elnézve, nem hiszek benne. Az élet okozhat ugyan meglepetést, de egy biztos: Ennek a dalnak nem lett volna szabad megszületnie.
Ahogy írtam korábban, van néhány olyan német előadó, együttes, akire érdemes komolyabban odafigyelni, mert a zenét a maga kultúra mivoltában is művelik, és amellett, hogy szórakoztatnak, még tartalomról is lehet beszélni. Max Giesinger is ezek közé tartozik, aki 2012-ben a The Voice tehetségkutató német változatában lett 4. helyezett. Az ő példája mutatja, hogy nem feltétlen csak a nyertesek érvényesülnek a könnyűzenei piacon, és több dalához is volt szerencsém a Radio Köln-ben. Most azt a dalt szeretném bemutatni, melyet először hallottam tőle.
Mely egy duett, amit egy LOTTE nevezetű énekesnővel énekelt fel közösen. És nem tudtam nem azonnal felfigyelni rá, ugyanis hihetetlenül kellemes hangulatú dalról van szó. Egyébként egy különös dal, mert számomra hihetetlenül optimista hangzású, mégis maga az optimizmus, és az ideális élet egy vágyott dolog, nem feltétlen a valóság. De a zene az hihetetlenül szerethető. Van benne egyfajta gyermeki játékosság, ami hihetetlenül vidámmá teszi a dalt. Konkrétan volt olyan, hogy a villamoson voltam, hallgattam telefonon a Radio Köln-t, és amikor megszólalt ez a dal, úgy megörültem neki, hogy majdnem elkezdtem hangosan énekelni. Nagyon jól meg van írva zeneileg a dal, nagyon szeretem, aztán szövegileg egy kicsit csalódás volt, mert teljesen optimista, vidám, életigenlő szöveget vártam, ehelyett egy vágyott állapotról van szó.
Viszont akármennyire is szeretem a dalt, nem hibátlan. Az a kisebbik gond, nem énekelnek olyan nagy hangtartományban az énekesek, mert miért is kellene? Lehet anélkül is nagyot énekelni, hogy valaki nem énekli le a csillagokat az égről. Amivel bajom van, hogy ez nem igazi duett. Főként Max Giesinger énekel, és olyan, mintha LOTTE csak besegítene az énekbe. Egyszer-egyszer lehet hallani, illetve a refrént éneklik együtt, de ahol Max énekel, LOTTE inkább úgy énekel, mintha vokáloza. Ugyanis a háttérben van a hangja. Pedig kellemes hangja van, és jobb is lett volna a dal, ha egyenrangúan énekelnének mind a ketten.
Videoklip is készült a dalból, ami rendkívül érdekes:
Ugyanezt a vágyott állapotot jelenítik meg a videoklipben. Két zenész, akik szeretnének érvényesülni a szakmájukban, de inkább csak keresztülnéznek rajtuk. Pontosabban nem is keresztülnéznek rajtuk, hanem úgy veszik az emberek, mintha az élő zene csak egy eleme annak az ünnepségnek, bulinak, most miért is kapjanak ők külön figyelmet? Az elején egy idős néni születésnapján lépnek fel, és csinálnak jó hangulatot, másodjára egy üzlet újranyitásának alkalmából (nyilvánvalóan látszik, hogy az OBI-ról van szó) zenélnek, végül este egy bárban, de valahogy nem jön össze. Külön poén volt felismerni a bárban Johannes Oerding-et és Mark Forster-t, akik szintén énekesek, és mindkettejüknek vannak jó dalaik, úgyhogy a végére kisebb sztárkavalkád lesz, és nekem, aki néhány német együttest és énekest ismer, külön “easter egg” volt felismerni őket.
Jó a videoklip, és nagyon jó a dal. A hibája ellenére is szerethető. Feltett szándékom mutatni még német dalokat. De egyébként azért is szeretem hallgatni a Radio Köln-t, mert a műsorvezetők beszéde sokkal természetesebbnek hat a magyar, holland, különösképp az angol műsorvezetőkhöz képest. A német rádiózás valahogy természetesebbnek tűnik, ami abban is tetten érhető, hogy olyan dalok születnek, mint például ez, ami a hibájával együtt is bőven szerethető, és lehet beszélni arról, hogy a XXI. századi könnyűzenében hoznak egy kulturális minimumot, talán egy nívót is megütnek.
Ahogy írtam korábban, azért is érdemes német rádióadót hallgatni, mert egészen jó dalokat is fel lehet fedezni, amikre érdemes komolyan figyelni. Hollandoknál a kép némileg árnyaltabb, mert Hollandia, mint a dance és trance zenék egyik fellegvára, valahogy kevesebb az olyan előadó, aki a zenéjét valódi tartalommal tölti meg. Ez alól üdítő kivétel a Kris Kross Amsterdam nevű formáció, melynek több dalát is hallottam már a holland Radio 538 adón, de a Moment című daluk hihetetlen különlegesre sikeredett.
Ami az igazán meglepő a csapatban, hogy egyébként ez is egy DJ-együttes, ennek ellenére olyan szintű tartalommal töltik meg a dalaikat zeneileg, de talán még szövegileg is, hogy nagyon magasan kiemelkednek a dance zenei stílusából. Konkrétan át is hágják a műfaj jellemzőit már önmagában azzal, hogy a dalaikban élő hangszereket is hallani. Legfeljebb egy akusztikus gitár szerényen egy dance dalban, de nem emlékszem arra, hogy egy remixelt dalban ekkora arányban szerepeljen élő hangszer, vagy ennyire domináljon. A Moment meg ráadásul hihetetlenül szenvedélyes és hangulatos. Nálam ez az a fajta dal, amit szinte azonnal magaménak érzek, és libabőrös leszek, ha hallgatom. Van dallama, és amit legalább ennyire fontosnak tartok, hogy emlékezetes a dallam. Tipikusan az a fajta dallamvilág, amit már az első végighallgatás után is megjegyzünk, azért, mert meg van írva a dal. Jelen esetben mindegy, hogy azt értjük egy dal “megírása” alatt, hogy kottára lejegyezték a hangjegyeket, és próbálgatták hangszeren, vagy összedobták egy programmal, a lényeg, hogy hallatszik, hogy van munka mögötte. És jelen pillanatban ez számít, és sajnos annyira lesilányult a könnyűzene az évtizedek során, hogy amit ebben a dalban hallunk, az kiemelkedően jónak számítson. Pedig egy valamire való előadótól, aki nemcsak komolyan veszi magát, de értéket akar közvetíteni, ez kellene a minimumnak lennie.
A szöveget kicsit félve írtam, hogy abban is kiemelkedik a Kris Kross Amsterdam, mert valójában eléggé elcsépelt:
Zonder jou, kan ik niet leven
Ezt szerintem még az angolosok is értik. De ami mindenképp pozitívum, hogy ez a “nem tudok élni nélküled” típusú szöveg legalább tartalommal van megtöltve. És ez nagy szó. Maga a verse egyébként rap, de milyen gyors már! A szöveg egyébként “impresszionista” (de rosszul jön ki ez a könnyűzenében) hatású, tehát a pillanatnyi eseményeket, érzéseket énekli ki a rapper. A refrént meg egy egyébként meglepően jó hangú énekesnő énekli. Mondjuk én személy szerint inkább lírai zenét képzelek el ilyen jellegű szöveghez, ilyen zenéhez inkább a szerelem által megélt boldogságról énekelnék. További előny, hogy a szöveg bonyolultabb, ehhez nem elég az alapszintű holland nyelvtudásom, hogy segítség nélkül értsem. Hátrány viszont magából a rapből inkább csak az maradt meg, hogy mennyire sokat mond a srác, de ebből a dalból kiindulva azt gondolom, hogy nem valami jó rapper. És igazából maga az ének sem valami hatalmas, mert a csaj kb. 1 oktávon belül énekel, de számomra hihetetlen kellemes hallgatni a hangját.
Videoklip is készült a dalból, és még egy rövid történetet is kitaláltak, ami szintén nem szokás már a könnyűzenei életben. Lényegében eljátsszák a szöveget: A lány elhagyja a srácot egy másikért, és vizuálisan látjuk azt, amiről a szöveg szól. Érdemes megnézni, mert a videoklipről is el lehet mondani, hogy a mai átlaghoz képest a nívósabbak közé tartozik.
Ilyenekért hallgatok rádiót, hogy a mai (tényleg silány) zenék között is felfedezzek olyanokat, amikért megéri a jelenben élni, és ne én is a “régen minden jobb volt” ördögi frázisával éljek. Ezen segít a dal, és akármennyire is vagyok a hangulatával önazonos, hideg fejjel továbbra is azt mondom, hogy ennek kéne a minimumnak lennie, és akkor azt mondanám, hogy ma is színvonalas zenék készülnek. Ám ettől távol vagyunk, így marad az, hogy ez különlegesek számít.
1997 őszén, mielőtt megjelent volna az LGT nagy visszatérő albuma, a 424 Mozdonyopera, mindegyik tag (kivéve Solti Jánost) megjelentettek egy-egy stúdióalbumot. Presser Gábor és Karácsony János szinte egyszerre, 1996 decemberében, Somló Tamás kicsit később, 1997 márciusában jelentette meg szólólemezét. Egy biztos: Mindhárom album olyan szinten kiválóra sikeredett, hogy nem is említhető egy lapon a ’90-es évek tömegzenéivel. Most Karácsony János albuma kerül fókuszba.
Tervbe volt véve, hogy írok erről a lemezről is, aztán spontán jutott eszembe mára az albumról írni. Csak később esett le, hogy megérte máig várni vele, ugyanis ma van Karácsony János születésnapja! Isten éltesse! Azt gondolom, hogy méltó megemlékezés az énekes legjobb stúdióalbumáról, a James-ről írni. Változatosabb lett ez az album, mint az 1986-ban megjelent Az időn túl. Szövegileg több témát érint, és mivel a dallamban tetten érhető a szöveg mondanivalója, ezért színesebb az album. Ezek a színek szerencsére harmonizálnak egymással, és mindegyik dalban kihallható Karácsony János pozitív személyisége, de ez az a fajta pozitív gondolkodás, ami még bőven hallgatható bárki számára. Nem az a kényszeres pozitív gondolkodás, amit egyre többen vallanak magukénak. Ami már azért frusztrálja, vagy inkább nyomorítja meg az embert, mert akkor is komolyt kell erőltetni az arcára, amikor legszívesebben üvöltene a fájdalomtól. Van ezen az albumon is egy-két giccses dal (pl.: Újra gondolj rám), de azokra rá lehet mondani, hogy miért is ne engedhetnénk meg néha, hogy túláradjon bennünk a szerelem, és írhatnánk erről szöveget, ha emellett ott van például a “Késő” című dal, ami lényegében arról szól, hogy volt lehetőséged arra, hogy szeress engem, de te nem éltél vele, eltékozoltad, most már késő megbánni, amit tettél. A zene dinamikája, a fájdalom lüktetése nagyon átjön, az lett a legerősebb dala az albumnak.
És milyen más témák jelennek meg az albumon a szerelmen kívül? Szó van a zene szeretéről, annak erejéről (A zene, Hadd szóljon), a kemény munka gyümölcséről (Végre megvan), kicsit nosztalgiázunk a “Valami történt” című dalban, de az egyik leghatásosabb, leggyönyörűbb dal az albumon a “Mese”, mely a gyereknevelésről szól, az értékrend átadásáról, mely által a gyerekből olyan felnőtt lesz, aki értékes tagja lesz a társadalomnak. Gyönyörű képi világgal énekel Karácsony János a gyereknevelés minden öröméről, fájdalmáról, melynek végén a felnőtté érett gyerek a maga útját járja, hátizsákjában azokkal az értékekkel, melyeket a szüleitől kapott. A zene is csodálatos, már gyerekkoromban is átéreztem a szöveg mondanivalóját.
Karácsony János, mint gitáros, ezáltal a dalokban is a húros hangszer dominál, de nagyon érződik a többi zenész közreműködő munkájának értéke. Itt van Presser Gábor is, aki nemcsak a tőle megszokott magas színvonalon zongorázik, zenél, hanem az “Újra és újra” című dalban énekével is közreműködik, emellett három dal zenéjét ő írta. De hallható Solti János dobjátéka is, ahogy Horváth Kornél az ütőhangszereivel is hozza a Zorán koncerteken a tőle megszokott magas nívójú hangszeres játékot. És ne feledkezzünk meg Sztevanovity Dusán szövegeiről, akitől, ahogy megszokhattuk, választékos kifejezéssel mondja el a gondolatait, ugyanakkor mindenki számára értelmezhető képi világgal színesíti a szövegeit.
Tehát az album zeneileg szinte teljesen hibátlan. A borító az, ami eléggé hanyagra sikeredett. Még épp belefér az egyszerű, de ötletes megoldásba, hogy a háttér színátmenettel változó. Vagyis inkább olyan, mintha egy falat jobb-felső sarokból megvilágítottak volna, és úgy sötétedik, ahogy távolodunk tőle. Bár valami ötletes dizájn szerintem jobban mutatott volna az albumon, de amellett semmiképp nem lehet elmenni, hogy hibásan van a borítón a szöveg. Hiányzik a “Mese” utolsó nagy versszaka, helyére a “Valami történt” dal szövege került. Majd ha lapozunk, ugyanúgy a “Valami történt” szövegét olvashatjuk, ezúttal nagyobban. Ahogy a “Hadd szóljon” szövegében “figyel” helyett “ügyel” van írva. Mintha félkész állapotban adták volna ki a borítót, egy lektor mindenképp jó lett volna, aki észreveszi az ilyen hibákat.
A borítót leszámítva kiváló album, melyet most, 2020-ban is élmény hallgatni. Ez az album egyébként volt promotálva: Készült videoklip a “Ringass Ringass még” című dalból, reklám is volt látható, így én magam is tudtam a létezéséről. És nem sokkal megjelenés után meg is lett nekünk, így gyerekkori emlékeket is idéznek az dalok. De örökzöld mivoltát nemcsak az erősíti, hogy a jelenemben is nagyon jó érzés hallgatni a dalokat, hanem azáltal, hogy felnőttként jobban tudom értelmezni a szöveget, csak még értékesebb lett az album. Annak ellenére, hogy promotálva lett, nem került fel a MAHASZ album eladási listájára, és interneten is alig-alig lelhető fel információ. Tehát nem maradt meg a köztudatban, ezért nekünk, rajongóknak kell tenni arról, hogy végre megkapja a neki kijáró ismertséget. Márpedig egy olyan album, mely zeneileg és szövegileg is értéket közvetít, ezáltal erősíti a magyar zenei palettát.
Azzal nem mondok újdonságot, hogy jó ideje kevés olyan dal hallható a rádiókban, amik nemcsak szórakoztatni akarnak, hanem valami mondanivalót is akarnak közvetíteni. Ha ez a mondanivaló ráadásul érvényes, akkor ott már tényleg ritka jó dalról lehet beszélni. De lehet ilyet hallani, erre szeretnék pozitív példát mutatni.
A Giant Rooks egy német indie pop együttes, melyet öt srác alkot. Német mivoltukból kifolyólag csak a Radio Köln-ben hallottam ezt a dalt, de egyből éreztem, hogy ez valami különlegesen jó szerzemény. Egyébként nemcsak azért szeretem a német rádióadót hallgatni, mert szeretem a németeket, meg szívesen hallgatok német szöveget, hanem mert elég jók a német dalok. Sokan csak a Rammsteint ismerik a német könnyűzenei életből (megjegyzem, teljes joggal), de van néhány kifejezetten jó német előadó, együttes, akikre azt gondolom, hogy érdemes odafigyelni. A Giant Rooks is erősen esélyes erre, a Watershed című dalról mindenképp ki lehet jelenteni, hogy még az “átlagon felüli” jelző is enyhe. Ez egy olyan dal, amivel érdemes komolyan foglalkozni.
Ez a dal ugyanis meg van írva! A fiúk maguk játsszák el a dalt, és hihetetlen, micsoda tartalommal van megtöltve a zene és a szöveggel is van közölnivalójuk. A címe magyarul vízválasztó, fordulópont, szól egyrészt az útkeresésről, másrészt a hazug álarcokról, és hogy ez végül hova vezet? De amiben egyedi, és ez nagyon tetszik, hogy nem az emberekről mondja ezt általánosságban, hanem saját magáról, ezáltal hihetetlenül emberi és őszinte az ének. Az énekes nagyon jól énekel, kifejezetten kellemes hallani a hangját. Bár azt hozzátenném, hogy alapvetően nem szeretem a férfiaknál a fejhangot, de itt ezt bőven megbocsájtom, mert azt gondolom, hogy még ez is jól áll neki. A zene is fantasztikus. Igazából én szeretem, ha egy komolyabb mondanivalójú dal is adott esetben dinamikus, mert olyan érzetet ad, hogy megéli az érzelmeit, és nem hagyja magát elsüllyedni benne (pl.: nem sajnáltatja magát, vagy nem törik össze a súlya alatt), és ilyet számomra motiváló hallgatni, mert azt érezteti, hogy van kiút. Ez a dal ilyen, ráadásul végig hallani, hogy dolgoztak ezek a dalon, ezt nem pár perc alatt rakták össze.
Van videoklip is a dalból.
A fiúk egy szobában vannak, ott játsszák el a dalt, de a videoklip elmesél egy rövid történetet egy szerelmes párról, annak egy napját mutatja be, haverokkal, ahogy együtt múlatják az időt. Kicsit olyan, mintha a maguk egyszerű napi (már-már sablonos) történéseivel akarnák illusztrálni, hogy mennyire hazug az ember a mindennapokban. Már ha a szöveghez akarnám kötni a videoklipet. Ami zavaró, hogy az énekes többször mosolyog, ami alapból jó dolog, mert jelezheti ugyan, hogy élvezi az éneket, zenélést (és ez át is jön), csak azt gondolom, hogy a szöveg ehhez túl komoly.
De mint látható, hallható készülnek még olyan dalok 2020-ban is, amikre érdemes komolyan odafigyelni.
