A holland irodalom egy különleges ékköve

Egy ideje nem írtam már a vizsgák miatt, de most, hogy látom a végét, van egy kicsivel több időm. A múlt héten vettem meg Hella S. Haasse: Urug című könyvét. Végre találtam egy példányt antikváriumban, azonnal meg is vettem magamnak. Hogy mit jelent a "végre", jól jelzi, hogy 4.310 forint volt. Pedig egy zsebkönyv méretű kisregény. 130 oldal, pár óra alatt elolvasható. De milyen 130 oldal... Az egyik legkedvesebb olvasmány, amivel valaha dolgom. Nagyon örülök ennek a könyvnek. Külön, csak ezért megéri Néderlandisztika szakra járni egyetemre, mert csodálatos a történet. Főleg azért, mert teljes értékű úgy is, hogy ismerjük a törtélmi hátterét az eseményeknek. Hiszen egy holland és egy indonéz fiú gyerekkori barátságáról szól. Nincs ebben semmi titok, hiszen a legelső mondat így szól: "Urug a barátom volt". És az első oldal lényegében arról szól, hogy összegyűjti az emlékeit és megírja.

Nagyon tetszik, ahogy megjeleníti a gyerek naivitását, ahogy a végsőkig hisz abban, hogy ők ketten egyenlőek, és csak a szülők tévképzete, hogy ők mások. A naivitás ára barátság, de azért is tetszik nagyon a regény, mert végig érezhető, hogy valójában nem barátok. Mindig érződik Urug távolságtartása és hogy ő az, aki nagyon is jól tudja, hogy mi történik valójában körülötte. És az az érdekes, hogy ahogy haladunk egyre előrébb a történetben, úgy válik Urug személye, jelenléte egyre távolabbivá. Nemcsak azért, mert tinédzserkorukra némileg más utakon járnak, hanem az indonéz fiú érzékelhetően nincs a teljes lényével jelen. És mintha tudná ezt az elbeszélő, főszereplő is, de a hite végig megmarad.

És én ezt szépnek tartom. Most az egy dolog, hogy soha nem volt valós a barátság, de valójában széppé tette a holland fiú gyerekkorát a hit. Aztán számot vet magával az elbeszélő, felnőttkorára már a maga valójában látja ezt a kapcsolatot, de azért is tetszik a történet, mert azt gondolom, hogy igenis szükség van a naivitásra. Abból is sokat lehet tanulni, amiből aztán lehet pallérozódni későbbre. Tehát nekem azért tetszik, mert hagyja a főszereplő megélni az érzéseit. Ezzel a fajta optimizmussal nagyon tudok azonosulni, mert az ember ekkor él igazán. Meg az is nagyon tetszik, hogy a legvégén, amikor az író számot vet a gyerekkoráról, nem vádol senkit. Nem mutogat senkire, hanem saját magáról mondja ki, hogy "soha nem értettem meg Urugot" és hogy "a mélységét soha nem értem fel ésszel". És ez mindenképpen csodás lezárást ad az egész történetnek. Sokszor el fogom olvasni ezt a könyvet.

Újabb könyv a flamand irodalomból

Kicsit késett, 1 hetet vártam az Antikváriumos könyvrendelésre, de végül megérkezett Hugo Claus: Mendemondák (De geruchten) című könyve. Ez egy nagyon friss regény, 1996-ban íródott, magyarul 2000-ben jelent meg. Nagyon furcsa történet, az igazat megvallva, komolyan utána kellett olvasnom, mert amikor online formában elkezdtem olvasni, oda jutottam magamban, hogy ez valami rettenetesen unalmas olvasmány. Azt érzékeltem, hogy a nagy semmi történik, folyamatosan olvastam vissza a sorokat, annyira nem maradtak meg bennem a történések. Azt hittem, hogy én nem olvasok kellő figyelemmel (előfordul nálam még egy nagyon érdekes olvasmánynál is, hogy vissza-vissza kell mennem pár sort, mert ha elkalandozik a gondolatom, vagy annyira erős volt az előtte lévő pár mondat, hogy azt fel kell dolgozzam, akkor nem marad meg az, amit éppen olvasok), de nem. Tényleg olyan volt, mintha a semmit olvasnám.

Igazából az egész ott kezdődik, hogy a főszereplő, René afrikai katonai szolgálatból jött haza, Kongóban szolgált zsoldos katonaként. Kongó belga gyarmat volt 1960-ig. A fiú kamaszkora megoldatlan problémái elől menekül az afrikai országba. A történet ott kezdődik, hogy René hazatért Afrikából és otthon megpróbál lepihenni elaludni.

Még csak az első pár oldalról tudok véleményt mondani, de a helyzet az, hogy hihetetlen, hogy átjön az a fajta nihilizmus, hogy egyszerűen nem volt miért hazajönnie. Olyan szintű részletességgel ír le pár percnyi történést az író, hogy lehetőségem van az adott jelenetet átélni a maga teljességében. És azért kellemetlen olvasni, mert hihetetlenül nyomasztó. Mintha a katonai szolgálata alatt semmi nem változott meg Renében, ugyanabba az életbe tért volna vissza, ahonnan elmenekült. És mintha a szülei sem tudnának mit kezdeni azzal, hogy a fiuk visszatért. Ahogy utánaolvastam, a könyv elvileg arról szól, hogy René soha nem lesz képes beilleszkedni a kisvárosi társadalomba és valami rejtélyes betegség kezdi szedni az áldozatait. Ez a betegség a gyarmatosító múlt metaforája, aminek következtében ártatlan embereket mészároltak le. René tehát a gyarmatot jeleníti meg és azért nem képes visszailleszkedni a belga kisvárosi közösségbe, mert a gyarmatosítók nem szívesen emlékeznek vissza a múltjukra.

Furcsa érzés... Ahogy így megírtam a gondolataimat a könyvről és amiket tudok, felerősödött bennem, hogy olvassam el, mert jó lesz. Azt érdemes tudni rólam, hogy sokszor csak akkor kezdek el értékelni egy adott művet (legyen az zene, film, könyv...), amikor annak egy példánya az enyém lesz. Amikor telefonon, online formában olvastam ezt a könyvet, az a gondolat járt a fejemben, hogy ezt szenvedés lesz elolvasni. De most, hogy megvan könyv formájában, olvastam a buszon, ahol tudtam, hirtelen, mintha megváltozott volna a véleményem a könyvről. Talán menni fog.

Egyébként a történet nagyban emlékeztet Hella S. Haasse: Urug című regényére. Ez ugyanis a holland gyarmatosító múltat jeleníti meg, csak pepitában, mert itt a főszereplő gyerek (és a családja) Indonéziában él, ami holland gyarmat volt. Ez a történet is nagyjából akkor játszódik, amikor Indonézia felszabadult a holland gyarmat alól, és valójában ez a könyv is rettenetesen nyomasztó, mégis imádtam olvasni. Sokkal jobban átjöttek a metaforák, hogy miért van egy holland gyereknek indonéz barátja. Ahogy haladtam egyre előrébb, érzékelhető volt, hogy egyre inkább távolodnak egymástól, a holland gyerek (aki nincs megnevezve, ezért a hollandok csak "ik-verteller"-ként hivatkoznak rá) nem érti, hogy miért nem lehetnek együtt. Míg a 6 éves indonéz fiú, Urug is jobban átlátja nála a történéseket. Az író nagyon jól érzékelteti, ahogy a két gyerek távolodik egymástól lélekben, végül olyan lesz az egész, mintha az indonéz fiú csak egy látomás lenne. Mintha a holland gyerek csak elképzelte magának ezt az indonéz gyereket, de valójában soha nem létezett.

Szóval az Urug nyomasztó hangulata jobban átjött, mint a Mendemondáké, de remélem, hogy ha könyv formájában fogom olvasni a Mendemondákat, akkor meg fogom érteni ezt is, talán meg is szeretem majd.

Keserű irodalom

Rendeltem az antikváriumból egy régi könyvet, méghozzá Marga Minco: Keserű fű (Het bittere kruid) címűt, és tegnap mentem érte. Ezt a könyvet az egyetemen 2. féléven olvastuk Holland / Flamand irodalom órán. Feltett szándékom, hogy megveszek minden olyan könyvet, melyet irodalom órán olvasunk. Ezek is részei lesznek az úgynevezett holland nyelvvel, Hollandiával kapcsolatos gyűjteményemnek.

Az előző félévben kétféle Holland / Flamand irodalom óránk volt. Volt egy, ahol klasszikus, régi irodalmi műveket vettünk (például: Beatrijs, Nijmegeni Márika, Kékszakállú holland feldolgozása, Heer Halewijn, Molnár Anna), illetve volt a mai, modern irodalom, ebből volt az egyik könyv a Keserű fű. Két olvasmány volt és a kettő körül a Keserű fű volt a nehezebb. Nem is feltétlen a témájának okán, bár bőven lehetne amiatt is, hiszen a II. világháború zsidóüldözése a téma, ami bőven adhatna alapot arra, hogy nehéz mű legyen, hiszen aki ismeri Hollandia történelmét, az tudhatja, hogy a II. világháború irgalmatlan volt számukra. Amikor Holland / Flamand Kultúra órán mutatott a tanár képet a lebombázott Rotterdamról, egyből az jutott eszembe, hogy Japánban, Hiroshimában is hasonló állapotok uralkodhattak. Szóval ez, de nekem más miatt volt nehéz olvasmány. Nehéz volt átérezni, megérteni, hogy miről is van szó. A lényeg, hogy egy zsidó gyerek szemszögéből meséli el a német megszállást, és hogy hogy próbáltak elbújni a katonák elől. Az érzékelhető volt, hogy erősen benne van az a gyermeki ártatlanság, hogy nem is feltétlen nem érti, hogy mi történik, talán nem is akarja érteni, de mintha nem érezte volna. A baj ott volt nálam, hogy amikor olvastam, nem éreztem át az egész történet súlyát. Még csak azt sem éreztem, hogy mégha egy gyerekről is van szó, aki vélhetően öntudatlanul is védi magát a valóságtól, még csak megérzés szintjén sem éreztem (a gyerek részéről), hogy itt valami borzalmas dolog történik. Ezért nem tudtam átélni, és nem érintett meg különösen az egész könyv. De nem is tartottam titokban, mondtam is a tanár úrnak, hogy most ne várjon tőlem részletes elemzést, mert ezt kevésbé éreztem át. A többieknél is azt érzékeltem, hogy mintha nekik is nehezebben jött volna át, hogy miről is van szó valójában. Az olvasást ugyanis az is nehezítette, hogy több olyan zsidó szokás, szertartás is meg van említve a könyvben, amiről nem hallottam. Nem véletlen "Keserű fű" a regény címe, de a szombati templomi szertartásokkal se tudtam mit kezdeni.

Ettől függetlenül szerettem volna könyv formájában is magaménak tudni, főleg azért, mert később majd szeretném még egyszer elolvasni, mert hátha később jobban át fogom érezni, meg fogom érteni, hogy miről is van szó.

A 2. félévben lényegében két könyvről beszélgettünk. A keserű fű mellett Willem Elsschot: Sajt (Kaas) című irodalmi alkotása volt. Na azt imádtam olvasni! Imádtam a keserédes humorát, egyszerűen sokkal jobban olvasatta magát. Ezt a könyvet is meg akarom szerezni magamnak, de sehol nem találom! 2008-ban kiadta a Gondolat Kiadó (A Lidércfénnyel együtt), kétségbeesetten keresek egy példányt a könyvből, de még a kiadó weboldalán sem találtam. A Lidényfényt (Het dwaallicht) is olvastam, az is fantasztikus volt! A két regény nemcsak azért jelent meg egy könyvben, mert mind a kettő rövid mű és ugyanaz az írója, hanem mert mind a kettőnek ugyanaz a főszereplője (Frans Laarmans). Ha jól emlékszem, a Lidércfény az, amelyik később játszódik. Sőt, biztos is, mert a Sajt korában a gyerekei tinédzserek voltak, a Lidércfényben meg már felnőttek. És a Lidércfényben csak említés szintjén vannak a gyerekek, ott már nem szerepelnek. Egyébként az is nagyon tetszik a Sajtban, hogy kiválóan megjeleníti a hollandok és a belgák közti különbséget. Frans Laarmans belga, Antwerpenben él, és amikor beindítja a sajtvállalkozását, hogy mennyire nem hisz magában, a holland vállalkozók, akik meg küldték nekik az Edami sajtot, nekik meg minden teljesen magától értetődő volt.

Ezen kívül még két könyv lett volna a tematika szerint, amit olvasunk, az egyik Harry Mulisch: Merénylet (De Aanslag) és Kader Abdolah: A Mecset ura (Het huis van de moskee), de ezekre már nem maradt idő. De szerintem önszorgalomból majd el fogom olvasni őket.

A 3. félévben eddig két könyv volt fókuszban. Az egyik Multatuli: Max Havelaar-ja a másik Hella S. Haasse: Urug (Oeroeg). Fogok majd ezekről is írni, elöljáróban annyit, hogy a Max Havelaar az egyik legfurcsább könyv, amit valaha olvastam.