2018. június 26., kedd

Kontrasztos endingpáros

Lassan végzek a Pandora Hearts animével. Az anime sajnos ékes bizonyítéka annak, hogyan lehet egy elrontani egy olyan művet, amiben hatalmas potenciálok vannak. Az elején szépen letisztázta a történetet, tudható volt a háttértörténet, és hogy ki hogy kapcsolódik az animéhez, lehetett érezni, hogy ebből nagy dolgok fognak kisülni, de a végére rettenetesen össze lett kutyulva az egész. Maga se tudja merre induljon el, de ha már elindultunk erre, akkor menjünk, majd csak célba érünk. Meg ahogy el lett baromkodva a 20. rész, az valami hihetetlen. Jót nevettem rajta, mert vicces, csak kérdés, hogy belefér-e egy filler-szerű epizód egy olyan 25 részes animébe, mely egy igen csavaros történetet dolgoz fel. Véleményem szerint nem. Többet azért sem szeretnék írni róla, mert egyrészt jobban át kell látni a történetet, és az csak a manga által valósul meg, másrészt meg ahogy el lett rontva az anime, nem érdemes.

Úgyhogy eléggé sokat vesztett az anime az értékéből, de úgy zeneileg is lejtmenet, amerre tart a mű. Az opening nagyon szép, ismerjük a FictionJunction: Parallel Hearts dalt, végigkíséri az egész sorozatot, de a két endingről érdemes külön beszélni. Az első a savage genius feat. Ohmi Tomoe: Maze című dala meglehetősen sajátságos. Régóta ismerem, és nagyon szeretem, a szövegbe belemerülve pedig oda jutottam magamban, hogy azon kevés szövegek egyike, mely legitimitást ad a társfüggőségnek. Bár ehhez hozzájárul a körítés is zene formájában, amit nem más szerzett, mint Okui Masami. Az a véleményem, hogy a maga nemében egy kiváló dalról van, hovatovább Okui Masami ezzel a dallal bizonyította, hogy a maga szintén elérte Kajiura Yuki szintjét. Ugyanis az openinget és az endinget egyszerre hallgatva arra jutottam magamban, hogy mindkét dal kitűnő a maga nemében. Okui Masami ért ahhoz, milyen zenét kell írni szenvedélyes szerelmes szövegekre, ezt itt is bemutatta. Főleg, ha olyan hangszereli a dalt, mint Monta vagy MACARONI☆. Ők Okui Masami zenésztársai, az énekesnő koncertjein láthatók. Monta billentyűs, MACARONI☆ pedig ritmusgitáros. A Maze egy hihetetlenül érdekes dal, ugyanis a szövege lényegében arról szól, hogy miért szereti ennyire a másik felet, de úgy, hogy az már ragaszkodás, kritikusabbak társfüggőségnek hívnák. A szöveget a savage genius énekesnője írja, aki nemes egyszerűséggel "Aa" (két "a" hiragana egymás mellett) művésznéven ténykedik. Legyen legelől a névsorban, biztos ami biztos. A dalszövegben elismeri az énekesnő egy labirintusba került azáltal, hogy a szerelmét kereste folyamatosan, mégis ez a vágy élteti. Ez annak a kérdéskörét veti fel, hogy valaki a másik félbe szerelmes, vagy a szerelembe szerelmes, tehát az érzésbe. A szenvedélyt nagyon jól kiemeli a zene, Okui Masami fantasztikus munkát adott ki a kezéből. Dallamos a zene, megmarad az emlékezetekben, és aki nyitott a szenvedélyes dalokra, annak állítom, hogy tetszeni fog ez is.
Igazság szerint Ohmi Tomoe olyan sokat nem működik a dalban, inkább háttérénekesnő. Vokálozik, illetve a refrén alá más szöveget énekel. Természetesen olyat, ami beleillik a témába, olyan, hogy kiegészíti. Ilyet egyébként lehetett már hallani, a Scrapped Princess endingje sikeredett hasonlóra. Ott is két énekesnő énekel, és az egyik a másik alá énekel. Kiemeli a fő mondanivalót, illetve új színezetet ad neki. Jó megoldás, itt is bejött ez. Bár nekem olyan érzésem van, hogy Ohmi Tomoe leginkább Okui Masami közbejárásának köszönhetően került be a dalba, mivel ő foglalkozott vele, és ezen dal által akart valami ismertséget adni neki. Mert sajnos Ohmi Tomoe eladások tekintetében sikert a legkevésbé sem könyvelhet el (milyen siker az, akinek legeladottabb kislemeze 1.166 példányban kelt el?), inkább egyfajta üzletet sejtek a háttérben. Megírom a dalt, cserébe jöhet Ohmi-san énekelni a dalba. Gondolom, mivel általában nagy összetartás van az anison előadók között, ezért nagyon nem kellett győzködni a savage genius énekesnőjét, hogy fogadja el. Részint sikeres is volt a vállalkozás, hiszen a Maze-ből hivatalosan 5.396 példányt adtak el, ugyanakkor hosszútávon nem volt látszatja, ugyanis Ohmi Tomoe két hónapra rá megjelenő stúdióalbuma, a HAPPY DAYS nem került fel az Oricon lemezeladási listára. Úgyhogy valami ismertséget kapott, de korántsem akkorát, hogy abból énekesnőként komolyan tudjon profitálni.

Amíg az első ending kifejezetten jó lett, addig a második ending, a Watashi wo Mitsukete. borzalmasra sikeredett. Ugyanúgy a savage genius énekli, és meglepetésemre ugyanúgy Okui Masami írta a zenét. Erre mondom azt, hogy ő is ember, ő is tévedhet. Mert a második ending minden szempontból egy tévedés. Egyáltalán nem hagy maradandó emléket maga után, a zene olyan semmilyen, a szöveg meg... Az igazság az, hogy hasonlít az első ending szövegéhez, de sokkal rosszabb. Jó eséllyel egy beteljesült szerelemről van szó, de itt az énekesnő úgymond teljesen elgyendül érzelmileg. Aláveti magát a szerelem érzésének, teljesen kitárulkozik, hogy csak ő számít neki, senki más, hogy keresse meg őt, itt van... Ennél nyíltabban nem is mondhatná ki, hogy eldobta minden emberi és női méltóságát, és hogy semmi más nem számít, csak hogy ő vele van, az sem érdekli, ha kapcarongyként bánik vele. Egy gyenge nőt látok magam előtt, miközben ezt a dalt hallom, akivel tényleg bármit megtehetek, amihez éppen kedvem van. De az én szemszögemből ez nem őszinte kapcsolat, még akkor sem ha a két fél szereti egymást, mivel én az egyenrangúság híve vagyok, ezért ha azt látom, hogy egy nő teljességgel elhagyja magát, akkor ő nekem kevéssé válik. A lemezborító is nagyon visszás számomra, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti bennem, mint a dal.

Abba is hagynám, mert eléggé rossz így írni erről a dalról. De figyelemfelkeltésnek érdemes volt, hogy lássuk, hogy hol az a határmezsgye, ahol még lehet úgy írni a szerelemről, hogy az még rendben van, de elfogadható, ha valakinek már az nem tetszetős. És hol van az a határ, ami alá nem érdemes menni, mert nemcsak mint nemi (ez férfira is ugyanúgy vonatkozhat, ha valami hasonlót ad elő), de emberi mivoltát is elveszti az előadó. Az anime meg óriási csalódás, és nem tudom elfogadni, hogy egyre több olyan animét látok, melynek célja, hogy vizuálisan reklámozza a mangát. Joggal gondolhatnánk, hogy mivel egy sorozat sokkal hosszabb, mint egy egész estés film, ezért akár egy hosszabb történetet is el lehet mesélni korlátozás nélkül, de vannak alkotások melyek erre szépen rácáfolnak. A legrosszabb, hogy nem is akarnak semmi érdemlegeset felmutatni. A Pandora Hearts manga 2015-ig ment (az animét meg 2009-ben ledarálták), ha nagyon azt akarták volna, hogy korrektül be legyen mutatva anime formájában, akkor több évados lett volna, akár több éves kihagyásokkal, és úgy lenne bemutatva a 26 részek alatt, amíg lement a manga, és az adott évadot valahogy ötletesen lezárni. Aztán folytatni, amikor annyi új történet van a mangában, hogy azt be lehet mutatni egy teljes évadon keresztül.
Tudom, hogy idealista ez az írás, és arról is vannak gondolataim, hogy miről szól az animés piac manapság, de mégis rossz látni, hogy hány remekművet rontottak már el az animés kivitelezés miatt. Nem olvastam a Pandora Hearts mangát, de az első fele bőven bizonyítja, hogy nagy kár érte.

2018. június 23., szombat

A teljes AnimeStars magazin gyűjtemény

Van néhány epost vázlatban, és tudnék miről írni, de nem jutok el odáig, hogy ki is tegyem őket. Talán majd most. Átnézem őket, hogy melyeket tudom befejezni, és kikerülnek, amik úgy állnak, hogy rendben vannak.

Most viszont egy régi animés magazinról szeretnék írni, az AnimeStars-ról. Mely bár csak 2007-2010 között élt, de ekkor jelentős volt az akkori animés közösség számára, ezért azt gondolom, hogy érdemes írni róla. Főleg azért, mert ma már inkább olyannak tűnik, mintha elfeledkeztek volna róla. Akkor jelentős volt, de annyira mégsem, hogy ma is emlegessék. Sőt, azt gondolom, hogy aki az utolsó 5 évben lett animés, azok talán nem is hallottak a magazinról, vagy csak érintőlegesen. De mivel én már akkor is néztem animéket, ezért folyamatosan vettem az újságot, és meg is van az összes szám az elsőtől az utolsóig, de még a különszámok is.

Összesen 22 számot élt meg az újság, plusz volt az InuYasha és a Yu Yu Hakusho különszám. Már az első számot is megvettem megjelenésekor. Azt, hogy hogyan értesültem a megjelenésekor, nem emlékszem, szerintem csak annyi volt, hogy megláttam az újságosnál, és tudtam, hogy ez kell nekem.

Az első számokon lehetett érezni, hogy ugyan kezdetleges, de ebből valami jó dolog fog kisülni. Olyan volt az AnimeStars a magazinok között, mint a Magyar Anime Társaság a conok között. A legkevésbé sem érződik, hogy az anyagiak miatt csinálták az újságot, sőt inkább egyfajta naivitás figyelhető meg az írások között. Olyan érzetet adnak a cikkek, mintha néhány lelkes fiatal összeverbuválódott volna, hogy rajongásuk tárgyáról, az animékről írjanak magazint. Voltak is kapcsolataik, de a Mondo magazin sokkal progresszívebb volt marketing, hirdetések, és kapcsolatteremtés terén, nem utolsó sorban olcsóbb is volt, ezért 2010. júliusában jelent meg az utolsó szám, és aztán meg is szűnt. És talán a nem olyan jó marketing miatt nem maradt meg annyira az emlékezetekben az AnimeStars, legalábbis én nem hallom, hogy beszélnének róla, hogy milyen jó újság volt. Pedig jó volt, nekem tetszett. A dizájn tetszett, a tartalom is, jó volt az elosztás, és mindenről írtak, ami japánnal kapcsolatos. Az értékelési irányelv is megfelelő volt. Az írások is jók voltak, de azért lehetett érezni, hogy nem szakképzett újságírók írják az ismertetőket, cikkeket, mindezek mellett a cikkekben lehet érzékelni azt a naivitást, amire utaltam már feljebb. Persze pont ez adhat egyedi színezetet a cikkeknek, mert így nem a megtanult protokollok szerint születnek a cikkek, hanem adott esetben "sajátabbnak" tűnnek az írások, meg jobban érzékelni a személyiségüket bennük.

És nem titok, hogy én is írtam néhány cikket a magazinba. Már ekkor igyekeztem népszerűsíteni az általam kedvelt személyeket, és írtam olyanokról, mint Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy a legnagyobb animés koncertrendezvény, az Animelo Summer Live-ról is írtam. Sőt, ha jól emlészem Ohmi Tomoe-ról is írtam, meg rémlik Ikue Ohtani és Yamaguchi Kappei is. Szerettem írni, csak egy idő után elvesztettem a motivációmat, és egyre nehezebben születtek meg a cikkek. Nem is merem elolvasni az írásaimat, mert olyan érzésem van, hogy akkoriban sokkal elfogultabb voltam, ráadásul nem is volt annyi ismeretem unblock az animékkel kapcsolatosan. Persze folyamatosan változok és fejlődök, úgyhogy ez annyira nem kifogás, de aminek viszont örülök, hogy ekkor tanultam meg több szemszögből nézni a dolgokat, a cikkekben is igyekeztem több szempontból rávilágítani a dolgokra. A legtöbb cikkem 2009-ben készült, aztán 2010-ben is talán van egy-kettő, de szerintem nem maradtam végig a magazinnal, mert tényleg nem voltam motivált. Azért sem, mert ritkán tetszett a cikkemnek a dizájnja, és nem tudtam, milyen képeket tettek ki. Okui Masamiról is sikerült két olyan képet találniuk, ami... nem is az, hogy nem előnyös, hanem olyan jellegű kép, ami nem megszokott róla. Vagy nem tudom, hogy fejezzem ki, de nem ezekkel mutattam volna be az énekesnőt. A másik ami nem tetszett, hogy többször átszerkesztették a cikket. Ez megszokott dolog, hogy megírom a cikket, visszaküldik, nézzem át, és ha valami rosszul van javítva, akkor írjam át. De voltak olyan javítások, amikről nem tudtam, hogy bizony előfordult egyszer-egyszer idétlen mondat, amire én is csak lestem, hogy ezt mégis hogy találták ki? Ezt be az újságba? Eszembe jutott, hogy Park Romi-ról is írtam, és nem tudom, hogy írtam már, hogy dél-koreai japán seiyuu. A lényeg, hogy volt egy ilyesféle javítás, hogy "ez az ügyeskedés sem akadályozta meg abban, hogy népszerű seiyuu legyen". Csak lestem. Nem emlékszem arra, hogy ilyet írtam volna, nem is tudtam arról, hogy így javították volna. Arról van szó, hogy Dél-Koreából került át Japánba, és hogy ennek ellenére sikeres tudott lenni. El kéne olvassam, hogy tudjam miről van szó. Valószínűleg ezek is demotiváltak az írásban.

Akkoriban MSN-es csoportban beszéltük meg a dolgokat. Már semmit nem tudok ezekből visszaidézni, csak azt, hogy igyekeztem egy harmadik különszámot kisírni, ami a Slayers-ről szólt volna. Szerettem volna az egész szériát bemutatni a videojátékokkal, nem utolsósorban a zenét, a kislemezeket és albumokat. Persze, hogy azért, hogy ezzel is vigyem Hayashibara Megumi és Okui Masami hírét, mi másért. Az az igazság, hogy úgy, nagy Slayers rajongó soha nem voltam. Soha nem jött be annyira a sorozat, nem volt rám annyira hatással, mint akár a Kaleido Star is. De végül anyagi okokra hivatkozva ez nem valósult meg.

A hibái ellenére szerettem, és azt gondolom, hogy jó magazin volt, hiányzik, és kár, hogy nem maradt meg az emlékezetekben.