A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sakura Nogawa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sakura Nogawa. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. augusztus 22., szerda

Okui Masami évforduló

Azt hiszem, hogy amíg élek, addig augusztus 21-e legalább olyan fontos nap lesz, mintha csak a születésnapom lenne. 1993-ban ezen a napon jelent meg Okui Masami debütáló kislemeze, a Dare Yori mo Zutto... De számomra legalább ennyire fontos a Self Satisfaction és a Miracle Upper WL kislemezei, melyek 2009-ben ezen a napon jelentek meg.

Imádom ezt a két albumot, nem a nagy kiadványai közé sorolják, de a mai napig azt mondom, hogy ez a két kiadvány egy csoda az énekesnőtől. Ha valaki megkérdezné, hogy mit szeretek annyira Okui Masami-ban, többek között ezt az albumot és kislemezt játszanám le neki, a többit meg döntse el maga. Pedig a Self Satisfaction albumokon csak feldolgozások vannak, de mint ahogy annyi esetben is, itt is szinte az összes dal esetében jobb az Okui Masami változat. Ezek mind olyan dalok, amiket ő írt más előadóknak, csak ő maga feldolgozta. Ezen az albumon több dal is megmaradt eredeti hangszerelésében, ami különbség, hogy az ő hangjával jobban áll, mint az eredeti előadótól. Okui Masami-nak hihetetlenül karizmatikus hangja van, sokkal erősebb, mint azoknak az előadóknak, akiknek írta a dalokat. Az egyetlen kivétel talán Kitadani Hiroshi, akinek azért eléggé sajátságos és erős hangja van. Őtőle JAM Project tagként a Divine love került fel az albumra (Kitadani Hiroshi szóló). Érdekesség, hogy azt annak idején Okui Masami stúdiójában vették fel, ezért talán jobban kötődik az énekesnőhöz a Divine love kislemez, mint bármelyik másik JAM kiadvány.

A többi dal meg mind női előadótól van: Miyazaki Ui, Ohmi Tomoe, Ishida Yoko, Nogawa Sakura, KAORI. És aki ismeri őket, az tudhatja, nem valami erős hangú énekesnők. Még talán pont Ishida Yokót szeretik többen (én speciel nem), de azt gondolom, hogy szinte minden egyes dal jobb Okui Masami előadásában. Ezalól kivétel a Fuyu no Himawari, amit eléggé nehezen szoktam meg Okui Masami-tól, mert pont, hogy lágy dal, kellemes hangzású ballada, és ahhoz meg már túl erős Okui Masami hangja. Arról továbbra is azt gondolom, hogy Ohmi Tomoe hangjára van írva. Az az egyetlen kakukktojás, de minden egyes dal egy csoda ezen az albumon.

A Miracle Upper WL meg egy duett (ahogy a kislemez borítón is látható), méghozzá May'n-nel, aki szép sikereket ért el karrierje során. Nem egy embertől hallottam, hogy ő Okui Masami utódja. Annyira nem ismerem a dalait, hogy ezt alá tudjam támasztani, mert amúgy annyira nem bírom a hangját, ezt a dalt is inkább Okui Masami miatt hallgatom. Főleg, hogy a B-side track már egy Okui Masami szóló, a TO DIE FOR ×××, az énekesnő egyik remekműve, a Top Okui Masami dalok listájában szerepel valaha. Hihetetlen hogy megéli az érzelmeket, és ahogy ezt rockzenében átadja erős hanggal, maximálisan elhiszem neki, hogy tényleg meghalna a másik félért. Amióta csak ismerem ezt a kislemezt imádom ezt a dalt, és bármikor szívesen hallgatom. Még akkor is, ha érzelmileg már aktív a dal, de attól még szívesen hallgatom.

És ha már 25 éves a debütáló kislemez, akkor csak csináltam arról is egy képet, mert mégiscsak. Arról nem is beszélve, ha a kislemez borító is emblematikus lett Okui Masami repertoárjában.

2017. június 21., szerda

Egy probléma végső megközelítése

De ne jussunk el ide. Vasárnap újabb animének értem a végére, ez pedig a Final Approach. Egy 13 részes "félhosszúságú" animéről van szó, vagyis egy része kb. 13 perces. Alapvetően egy létező társadalmi problémára ad egy meglehetősen debil választ a sorozat. A közeljövőben játszódik, amikor is Japánban olyan szinten megcsappant a gyerekvállalási kedv, egyáltalán az igény a párkapcsolatra, hogy az már komolyan fenyegeti a japán gazdaságot. Erre azt találták ki, hogy minden egyes fiú mellé számítógéppel "kisorsolnak" egy lányt, aki jellemvonása szerint hozzáillik.

Adott egy srác, Mizuhara Ryo, aki vígan éli középiskolás mindennapjait, míg egy este egy helikopter száguld a magasba, és beugrik hősünkhöz. Belőle egy hadseregnyi Men in Black, Mátrix feelingű ügynökök özönlenek ki, ellepik a házat, a végén pedig meg egy lány száll ki, aki magát Masuda Shizuka néven mutatja be, és kijelenti, hogy mától ő lesz hősünk jegyese. A fiú persze rögtön ellenkezik, ő nem lesz senkinek a férje csak azért, mert előírták. Na de Shizukát sem abból faragták, hogy csak úgy lemondjon a neki megszavazott jegyeséről. Egy hihetelenül jól irányzott karate-mozdulattal Ryo értésére adja, hogy itt bizony az van, amit ő akar. A rengeteg sok ügynök sem véletlen van jelen. Azonnal a lány védelmére kelnek, ha Ryo akár verbálisan is bántani merné, vagy szembeszállna az akaratával.

Idáig talán még viccnek is elmenne. Ha nem láttam volna az animét, és mástól olvasnám azt, amit most írtam, azt gondolnám, hogy érdemes lenne megnézni. De a valóság másképp fest. Ahogy megjeleníti az egész eseményt az anime, amilyen érzelmeket társít melléjük, és a rajzstílus az, ami miatt komolyan kiakasztott a dolog. Egyrészt, képzelhetjük, milyen párkapcsolat lehet abból, ha csak az egyik fél akarata teljesülhet (nemtől függetlenül), a másik meg örülhet, hogy egyáltalán egy légtérben lehet vele. Érzelmek tekintetében meg Shizuka kettőssége, ami nem tetszik. Ha Ryo (mindig Roy-t írok T_T) erőt vesz magán és visszautasítja Shizukát, akkor latba veti fizikai erejét, vagy elkezdi sajnáltatni magát, és "You're so mean" jellegű szöveggel siratja magát. A rajzstílus meg számomra kifejezetten visszataszító. A lányokat szerénynek ártatlannak mutató nagy szemek, holott azt várják, hogy egy srác nekik menjen, és jól elkezdje osztani őket. Erre még rájátszanak az önsajnáltató érzelmek is, amik bennem komoly visszatetszést keltenek. Ugyanakkor meg Japánban igény van az ilyen jellegű animékre, mert a fiúk többsége olyan szinten önbizalomhiányosak, hogy a gondolatától is rettegnek, ha egy lányt meg kell szólítani, vagy udvarolni nekik. Az ilyen stílusban rajzolt lányok megadják az illúziót a fiúknak, hogy ilyennél van esélyük, szinte érzik, hogy hívogatják magukhoz. Ezért is népszerűek a fiúk körében a randizós játékok, mert azok is hasonló stílusban vannak megrajzolva.

De vissza az animére. Akkor válik igazán szörnyűvé az egész, amikor a Ryo, mintha nem venné észre Shizuka érzelmi manipulációit, egy idő után beleáll a helyzetbe, és szinte elkezdi sajnálni a lányt, amikor megtudja a valódi okát, hogy miért ment bele ebbe a párválasztósdi dologba. Merthogy erre is fény derül, ezzel adni némi "álkomolyságot" a történetnek, aztán a végére minden szép és jó lesz elviekben... A képen ugyan több szereplő is látható, de annyira súlytalanok. Ott van például Ryo húga, Akane, aki szintén főszereplő, de szinte csak arra szolgál, hogy megmutassa az anime, hogy van valaki, aki aggódik a fiúért, de érdemben nem csinál semmit. Amúgy a szüleikkel nem tudni, hogy mi történt (vagy nem maradt meg bennem, ha mutatták), évek óta Ryo neveli Akanét. Meg persze Ryo iskolába jár, és az osztálytársak is szerepet kapnak, de ők sem viszik előre a történetet.

Zene terén sem alkot maradandót az anime. Az opening kifejezetten unalmas, nem közöl semmit. Nogawa Sakura az opening előadója. Annyira nem ismerem őt, de a RAY the Animation-ben hallottam a hangját. A szöveg pontosan annyira semmilyen, mint ahogy az anime is. A zene mellett is úgy elmentem gondolatban, semmi dallama nincs. Ami az egészben nagyon kiábrándított, hogy a zenét Kageyama Hironobu szerezete. Az az ember, aki JAM Project tag, aki szólóban valósággal legendákat énekelt a Dragon Ball Z-nek, és néhány kisebb kaliberű animének és Tokusatsu sorozatnak, merényletet követett el maga ellen, azzal, hogy egy ilyen semmi érzelmi mondanivalóval nem bíró zenét írt egy ilyen borzasztó animének. Nem akartam elhinni, amikor az opening videóben megláttam a nevét, mint zeneszerző. Vissza is tekertem a videót, hogy biztos ő az. Fájdalmas volt a felismerés, hogy igen. Az ending valamivel jobb (Hashimoto Miyuki: Love, Fate, Love), kifejezetten ígéretesnek indul, de aztán más hangszínben énekli az előadó a refrént, így az egész el lett rontva, de összességében még mindig maradandóbb, mint az opening.

Igazából találó a cím, mert tényleg egy végső megközelítést ad egy problémának, amikor már olyan mértékű a baj, hogy már nincs más választás. Természetesen az "alkotás" a maga 13 percnyi 13 részében nincs lehetőség, hogy megismerjük ennek az előzményét. Egyébként ezt az animét a videojátékos folytatása miatt kezdtem el nézni. A játék ugyanis játék formájában folytatódik Final Approach 2 ~1st Priority~ címen. Ez PlayStation 2-re jelent meg, és abból, hogy mások a karakterek, arra következtetek, hogy más történetet is dolgoz fel a játék. Viszont a rajzstílus nagyon hasonlít az animéére, ezért is sejtettem, hogy egy franchise-ról van szó. Ráadásul mind a kettőt a PrincessSoft gyártotta. A PS2 játék 2008-ban jelent meg, ennek van egy Portable változata, mely 2009-ben jelent meg PSP-re, na ennek az openingjének előadója Okui Masami. A Starting Over című dala elég jó, bár nem annyira komoly. Illik egy ilyen jellegű videojátékba, amit egyébként pont Okui Masami hangja tesz némileg komollyá, azáltal, hogy hallani a hangján érzelmi érettséget, valamint hogy azért már lassan 2 évtizede énekelt akkor. Amúgy maga a játék meg lehet, hogy szintén annyit ér, mint az anime. Az ending meg Ohmi Tomoe: Beloved című dala, valamivel egyszerűbb. Egy negatívabb pillanatomban konkrétan el is képzeltem, hogy általam igencsak "beloved" lenne egy ilyen csaj. Itt nemcsak arról van szó, hogy adott esetben "sakkban tart" egy srácot, ezáltal ő tehetetlennek érzi magát, hanem egy ilyen helyzetben nem is lehet igazi szeretet kicsikarni, és még tiszteletet sem vívhat ki magának, legfeljebb félni fog tőle. Mondjuk a Stockholm-szindróma rendesen érvényesül az animében, ha valamivel meg lehet magyarázni, hogyan szerette meg végül Ryo Shizukát az animében, akkor így. Amúgy a videojátékra visszatérve, bár a rajzstílus szinte megegyezik az animével, de képeket nézve a játékból szimpatikusabbnak tűntek a karakterek. Annak ellenére, hogy az opening és ending alapján komolyabbnak sejtem a játékot, nemigen szavaznék bizalmat egy ilyen produktumnak, ez az anime igazán megadta az úgymond, alaphangulatot. 3 pontra értékeltem 10-es skálán.

2010. május 22., szombat

Self Satisfaction

Szinte könyvet tudnék már írni arról, mennyire szeretem Okui Masamit, szinte minden albumát lehet szeretni, mert mindegyik más, de van egy, mely minden várakozásomat magasan túlteljesítette, ez a Self Satisfaction!

Az albumon az énekesnő másoknak írt dalait énekli fel. Ennek fényében beképzeltnek hangzik a cím? Hát, ha valakinek, akkor Masaminak joga van beképzeltnek lenni! Már csak azért sem kell felháborodni, mert nem beképzeltséget akar sugallani a cím, hanem vannak olyan dalok, melyekre büszke. Tehát egyfajta best of album! De hogy mely dalok szerepelnek az albumon, és kik az eredeti előadók? Lássuk:

  1. Divine love (JAM Project)
  2. STRATEGY (Ui Miyazaki)
  3. ADORATION (Ui Miyazaki)
  4. Yuunagi (Tomoe Ohmi)
  5. Kagaribi (KAORI)
  6. KAKERA (Sakura Nogawa)
  7. Time Limit (Ui Miyazaki)
  8. HONESTY (Hiroki Takahashi)
  9. Fuyu no Himawari (Tomoe Ohmi)
  10. Float ~Sora no Kanata de~ (Tomoe Ohmi)
  11. KURENAI (Ui Miyazaki)
  12. Ienai Kara -Piano quintetto- (Yoko Ishida)

Amikor először hallgattam az albumot, több gondolat is megfogalmazódott a fejemben. A nagyvilágban több fantasztikus együttes van, akire tényleg azt mondhatjuk teljesen jogosan, hogy legendák, letették a névjegyüket, de mégis a mai lemezeik mintha nem ez tükrözné. És pont ezen gondolkodtam el, hogy Okui Masami már 17 éve öregbíti a Jpop-ipart, és a mai lemezei is ugyanolyan fantasztikusak, mint a régiek. Mi lehet titok? Én abban látom nyitját, hogy Okui Masami rendkívül sokrétű énekesnő, az a fajta, akinek tényleg szinte bármi jól áll! Ha akar pop zenét ír, ha akar bekeményít, ha akar a trance zenéivel megtáncoltat minket. Ez még csak nagyon dióhéj, és ahogy keveri a stílusokat, ahogy ötvözi! Ehhez olyan nagyszintű tudás kell (inkább érzék), amivel tényleg csak a legnagyobbak rendelkeznek.

Maga az album különleges. A képek 2009. június 15-22. közötti Görögországi nyaralásán készültek, élményfotók! Az album 55 perces, és nagyon érdekes, hogy nem tűnik rövidnek. Hosszú, de rendkívül tartalmas, és pillanatra sem lehet megunni. A dalok rendkívül jól össze lettek válogatva, és a sorrend is fantasztikus. Nagyon jól követik egymást, valahogy logikusnak hangzik, hogy azután a dal után egy olyan stílusú dal következik. Szinte mindegyik dalról el lehet mondani, hogy jobb, mint az eredeti. És egyszerűen képtelen vagyok megunni az albumot! Valahányszor visszahallgatom, mindig ugyanaz az érzés jár át, mint amikor először hallgatom. És igen! Erre csak a legnagyobbak képesek! Én zenei stílustól függetlenül mindenkinek ajánlom az albumot!

Ez az én példányom:

Zene: 10
Szöveg: 10
Hangszerelés: 10
Élmény: 10

40/40