Négyévenkénti évforduló

Ha már vannak japán albumok, melyek megjelenéséről évente megemlékezek, álljon itt az az album is, melynek évfordulója csak négyévente van. Mert bizony, 2012. február 29-én jelent meg Chihara Minori: D-Formation albuma. Arra emlékszem, hogy nagy dolgot csináltak abból ha valakinek február 29-én van a születésnapja. Rádióban felhívták telefonon, mondták, hogy csak 7 éves, és megszólalt egy felnőtt hang.

De legyen csak négyévente évfordulója ennek az albumnak, mindig ugyanabban a nagyszerű hangzásban szól. Három kiadásban, három különböző borítóval jelent meg az album, nekem személy szerint a CD+Blu-ray kiadás a kedvencem. Bár továbbra is azt mondom, hogy az ilyen nagyon kisminkelt, gyönyörű ruhás képekért nem vagyok oda, mert elvész a spontaneitás, de azért ez tetszik a legjobban, mert itt még a természet van háttérben, ez összességében számomra javít az összképen. A CD+DVD és a CD only borítókon csak az énekesnő látható. Azok lejjebb láthatók, először a CD+DVD, a végén pedig a CD only borító.

Sokat hallgattam ezt az albumot megjelenésekor, azt szeretem Chihara Minori-ban, hogy annak ellenére, hogy magas hangja van, jól állnak neki a komolyabb, mélyebb mondanivalóval megírt dalszövegek is. Amikor először meghallottam 2009-ben YouTube-on beszélni, komolyan azt hittem, hogy élből kivágja a magas C-t. Még meg is van az a videó, ahol először hallottam beszélni.

Más, mint a többi magas hangú seiyuu-énekesnő. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy idén lesz 14 éve, hogy odavagyok a japánokért, az elején, amíg az újdonság erejével hatott minden, ami japán, még szívesen hallgattam, de egy idő után már inkább idegesített a magas hang. Egy olyan seiyuu-énekesnőt tudok mondani, nevezetesen Momoi Haruko, akinek a hangja szinte már bántja a fülemet, és a dalait sem bírom hallgatni. Egyrészt a hangja miatt, másrészt meg annyira egysíkúak a dalai. Mindegyik a vidámságról, jókedvről szól, élvezzük az életet. És csak ezt hallgatni egy idő után elértéktelenedik, elinflálódik. Nemcsak azért, mert ha túl sok ilyen dalt hallgatunk, akkor jelentéktelenné válik, hanem mert mindnyájan tudjuk, hogy az élet nemcsak csupa móka és kacagás, hanem sok esetben megmérettetés is. Hasonló okok miatt bírom egyre kevésbé a női seiyuu-kat. Egyrészt nehezebben bírom a nyávogósan magas hangot, másrészt meg jó ideje megfigyeltem, hogy a női karakterek személyisége legtöbbször sablonos. De mintha rémlene, hogy már írtam erről korábban. Úgyhogy nem is ragoznám, inkább visszatérnék Chihara Minori-ra. Visszahallgatva ezt a beszédet, hallani, hogy Chihara Minori-nak is ugyan magas hangja van, de mégis szerethető, mert hallani a hanghordozásában, hogy vannak gondolatai a világról. Ezt bizonyítja az is, hogy habár neki is túlnyomórészt vidám, sablonos dalokat írnak (nem is a sablonos dalai miatt szeretem őt), vannak komolyabb, szomorúbb dalai is, amik nagyon jól állnak neki. Nem is kell messzire menni példáért, ott van a Michishirube, mely a Violet Evergarden ending dala.

De a D-Formation albumot azért is szeretem, mert két dal is van rajta, amelynek szövegét Okui Masami írta: Az egyik az Usotsuki ParADox, a másik pedig a Defection. Mind a két dal kiváló, az Usotsuki ParADox-ra a hangszerelése miatt már első hallgatás után felfigyeltem, az ének is nagyon tetszik, a keverés is kiváló. A Defection egy külön történet. Egyrészt lehet tudni, hogy a dalszöveg úgy született, hogy Chihara Minori megírta Okui Masami-nak az életével kapcsolatos konfliktusait, belső küzdelmeit, nagy kérdéseit, ezt foglalta Okui Masami dalszövegbe. Maga a szöveg is nagyon jó, de a zeneszerző munkáját is dicséri, hogy alátámasztotta a szöveg mondanivalóját. A Defection a másik nagyon jó példa arra, hogy nagyon jól állnak neki a komolyabb hangvételű dalok is. Külön kislemezen is megjelent. Hogy én azt mennyit hallgattam annak idején... Nem tagadom, eleinte Okui Masami miatt, de a kislemez második és harmadik dalai nagyon sokat segítettek abban, hogy a többi Chihara Minori kislemez közül a Defection magasan kiemelkedjen, és különleges helyet foglaljon el a szívemben. Külön érdekesség, hogy a Defection kislemezzel együtt jelent meg a KEY FOR LIFE is, és a kettő között akkor olyan szintű különbséget éreztem, hogy semmiség volt eldönteni, hogy melyik a jobb kislemez. Már csak a borító terén is. A KEY FOR LIFE alapötlete nagyon jó: egy óriási kulcsot tart az énekesnő kezében, és ott az ajtó, melyet ha kinyit, jó eséllyel ott várja az élet. De ami nem tetszik, az egyrészt a göndör haj. Szerintem egy ázsiainak nagyon rosszul áll, ráadásul a ruha is éveket öregít rajta. A Defection borító talán futurisztikus, mégis azt gondolom, hogy jobban illik az énekesnő egyéniségéhez. Ráadásul a dalok is jobbak rajta. És ha ennyi "önigazolást" megengedhetek magamnak, akkor még annyit is elmondanék, hogy ha csak egy kicsivel is, de a Defection-ből több fogyott: 10.901 példány, míg a KEY FOR LIFE-ból 10.054. Éppen, hogy meglett a 10.000-es összeadás. Azt azért gyorsan leszögezném, hogy maga a KEY FOR LIFE dal egyébként nagyon jó, csak a második és a harmadik dal nem maradt meg bennem erősen, ráadásul a borító sem tetszik.

A D-Formation-ön még egy kifejezetten komoly hangzású dal hallható: Kono Sekai no Mono de, Kono Sekai no Mono de nai. Ezt valaki szabad fordításban így értelmeztem: "A világban azok, akik nincsenek a világ dolgaiban". Eléggé nyakatekert a japán cím, de a szöveg első sora sokkal kifejezőbb:

Hito wa doushite naku no?

Hayashibara Megumi énekesnői karrierjének elején énekelt naiv dalaira emlékeztet ez a szöveg, amikor kislány hangján tett fel hasonlóan ártatlan kérdéseket. És nagyon jól állnak Chihara Minori-nak, főleg, hogy komolyabbra fordul a szöveg azáltal, hogy körbejárja a kérdést. A dallam és a zene pedig kiválóan alátámasztja a szöveg mondanivalóját. Megérintett, amikor először hallottam.

Tehát van miért ünnepelni a D-Formation évfordulóját, főleg hogy csak négyévente tehetjük meg. Jó dalok vannak rajta, és a rajongók is szerették, mivel ez a legjobb helyezést elért Chihara Minori album. A dobogóig is eljutott, ugyanis a 3. helyet érte el. Igaz, 15.031-es eladással 3. helyen állni, erősen jelzi, hogy gyenge hét volt, amikor megjelent ez az album, de én ezt úgy értelmezem, hogy egy masszív rajongótábor állt ki Chihara Minori mellett, és aki a korábbi lemezét is megvette, az ezt is megvette. Az albumból összesen 18.692 ment el. Altalában szokás ez a japán zenei piacon, hogy mivel több hónapra előre meghirdetik egy új zenei kiadvány megjelenését, ezért aki megvenné, az össze tudja spórolni rá a pénzt, és akár már a megjelenésének napján magáénak tudhatja a saját példányát. Azok a reklámkampányok is szépek, amik egy-egy lemezboltban vannak Japánban. Képeken láttam csak, de például Chihara Minori: Sing All Love albumánál láttam azt, hogy már a bejáratnál plakátok, külön részleget kapott a CD megjelenésekor. Tehát Japánban azért sokáig gondoskodtak arról, hogy legyen piaca a CD-knek.

Nem hallgatom annyira gyakran Chihara Minori-t pont azért, mert vannak sablonos dalai rendesen, de amikor elkap a hangulata, akkor csak az ő dalait hallom a saját rádiómban (amit Somló Tamás skizoid rádiónak nevezett az egyik dalában), és most nagyon benne vagyok, köszönhetően az Amy kislemez 3. dalának, a Mika Ranman no Utage Nite-nek. Épp csak február vége van, de már a jobb oldalon látható diagramból is kivehető, hogy a regisztrációm kezdete óta idén hallgattam a legtöbbet Chihara Minori-t a Last.fm-en. És miután még most is hallom a dalait a fejemben, ezért biztos, hogy nem ez a végleges statisztika. Mert bizony eléggé mostohán bántam az énekesnő dalaival, ennél sokkal többet érdemel. És meg is kapja, ami jár neki.

Új Okui Masami kislemez

2 és fél év után végre új Okui Masami kislemez fog megjelenni. Eleinte nagyon megörültem neki, hogy végre új kiadvány tőle, de aztán néhány információ árnyalta a képet. Az új dal a Shirobako anime második opening dala, és meghallgatva az első opening és ending dalokat (hogy mégis mire számítsak), eléggé elszörnyedtem. Teljesen komolytalan, ilyet már ezerszer hallottam. Ishida Yoko az opening előadója, egyébként sem szeretem a hangját, és most sem győzött meg arról, hogy esetleg újabb esélyt kellene adnom neki. Az ending dalt pedig három seiyuu adja elő, az már önmagában árulkodó, hogy Momoi Haruko írta a zenét. Egyedi stílusa senkit nem hagy hidegen, de sajnos zeneszerzőként most is a gyengébbik oldalát mutatta meg, az ének pedig... seiyuu-knál elvárás az énektudás, de döntő többségénél már régen sem tették magasra a lécet, ez most sem változott.

Egy hetes szünet után tegnap elérhető lett az anime 13. része, mely már az Okui Masami openinggel hallható. Meghallgattam, és több mindenre jöttem rá. Az előadó, az énekhang rengeteget számít. Azért tartom az egyik legigényesebb '90-es évek popzenéjének azt, amit régen csinált, mert hallani, hogy komolyan vette, amit csinált, és már akkor is nagyon jól énekelt. Ez főleg abban érhető tetten, hogy már ezekben az időkben is sok feldolgozást énekelt, olyan dalokat, melyeket eredetileg ő írt, de egy seiyuu énekelte el. Néhány eredetit meghallgattam, és arra jutottam magamban, hogy Okui Masami előadásaiban inkább az hallatszik, hogy megmutatja, hogy ezt így kellett volna. Ez beképzeltségnek hangzik, de akkora a minőségbéli különbség, hogy ezt ki lehet jelenteni. A '90-es években ha nem magának, akkor legtöbbször seiyuu-knak írt dalokat bizonyos animékhez (pl. Slayers, Saber Marionette, Bakuretsu Hunters), ezeket pedig a maguk módján felénekelték. Nem tartom kizártnak, hogy Okui-sama azért énekelte fel ezeket a dalokat, mert rettenetesen zavarta, hogy úgy lettek felénekelve a dalok, ahogy, de ezekkel a változatokkal nem tud mit kezdeni, mert az akkori trendek ezt diktálták, de hogy érvényre juttassa a saját elképzeléseit, felénekelte saját változatában ezeket a dalokat, a különbség pedig szinte fizikailag kézzel fogható.

A Shirobako opening dalt más írta, mégis úgy énekelte fel, hogy neki ez a munka is komoly, neki ez is sokat számít. A másik dolog, ami árnyalja a képet, hogy ez nem teljesen saját kislemez lesz, hanem az anime második opening és ending kislemeze, és mivel az endinget más adja elő (ha jól emlékszem, az is seiyuu előadás lesz), ezért sajnos nem önálló kislemez lesz. Pedig meghallgattam volna egy második saját dalt tőle, másrészt csak jobban ékesítené a diszkográfiáját, ha teljesen saját lenne. Mindenesetre bízok abban, hogy sikeres lesz, hátha valamit visszahoz a régi sikeresebb időszakból, és ismét gyakrabban jelentethet meg saját kiadványokat. A cím mindenesetre nagyon érdekes: Takarabako -TREASURE BOX-. Pontosan úgy kell írni, ahogy a best of angela album címet. Megjelenés 2015. február 25. Eredetileg elő akadtam rendelni, de így, hogy más énekli az endinget, már nem érdekel annyira.

Amúgy megnéztem az anime első részét, egyáltalán nem tudott lekötni, úgyhogy dobtam is. Nekem már túl egyszerű, érzelmileg komolyabb alkotásokat szeretnék. Mondjuk, ha végiggondolom, a komolyságról a zene is árulkodik. Keveset nézek már animéket, de vajon kinőttem volna belőle? Ennek utána akarok járni.

To Aru Kagaku no Railgun és elveszett félkész kfn-ek

Csodás Windows Reinstall, mindent lementettem, de a félkész kfn-ek a C meghajtóban maradtak, így azok elvesztek! T_T A GARO ~Makaisenki~: PROMISE ~Without you~ kfn még csak hagyján, de a JAM Project Get over the Border karaokét nagyon bánom, mert sok munkám volt benne. Konkrétan az egy kísérletező-kfn volt, mivel a zene adta magát, ezért az első egy percében, amíg el nem kezdődik az ének, addig nagyon sokat effekteztem a képeket, konkrétan olyan dolgokat csináltam, amiket eddig még nem, és legalább 1 órás munka volt az első 1 percet effektezni. Azt sajnálom, de hát így jártam...

Tegnapelőtt elkezdtem nézni a To Aru Kagaku no Railgun-t, ahogy ígértem, és tetszik. Lényegében arról szól a történet, hogy van egy város, mely lakóinak 80%-a diák. A város fejlettsége 20-30 évvel meghaladja a korát, ezért a lakosoknak valamilyen különleges képességük van, ennek megfelelően szintekre vannak csoportosítva. A főszereplőgárda egy diákcsapat, akiknek küldetése a rosszfiúkat elkapni. Az egyik lány bármilyen fémtárgyat képes akár hangsebességre felgyorsítani, és a pénzérméjével kapja el a rosszakarókat. Sok poénos jelenet születik ebből, bár még csak az első részt láttam, de nagyon tetszett. Csak a Yurira hajazó jeleneteket nem tudtam sokra vélni a sorozatból. ^^'

Az opening dalt (Only my railgun) egyébként a Shimokawa Mikuni által ismertem meg, ugyanis a 2010-es Replay! ~Shimokawa Mikuni Seishun Anison Cover III~ albumára énekelte fel Momoi Harukóval közösködve, és nagyon tetszett, ahogy előadták:

http://www.youtube.com/watch?v=KkhnrX3Swn0

Sőt, amikor meghallgattam az eredetit, furcsának hatott ezután nekem, úgyhogy azt nem is hallgattam sokat. Szerintem ez a verzió sokkal jobban kihozza a dal hangulatát, és a szöveg mondanivalóját.

Egyébként meglepett, amikor olvastam, hogy ez az anime a To Aru Majutsu no Index-hez tartozik. Abból csak egy részt láttam 2010. december 5-én (emlékezetes időszak volt számomra a december 3-5 közötti időszak, ezért tudom pontosan ^^'), és olyan érdekes volt, de mivel a sorozat (talán) 3. részét láttam, tehát nem értettem meg sokat a történetből, ezért nem nagyon maradt meg bennem az egész, egy forgószéken térdelő állandóan forgó lányra emlékszem csak. ^^' De a Railgun-t végignézem, aztán lecsapok az Indexre is.

Japán karakterek kiállítása 4. rész és egyebek

Fűű, régen írtam már, és van is mit, csak nem tudtam rászánni magam. Nem volt eseménytől mentes az elmúlt pár nap, és milyen napok elé nézek! O_O De előbb lássuk sorban:

Még múlt szombaton volt a japán karakterek kiállításának a tárlatvezetése, annak is az utolsó "része". A lányok most voltak a legjobbak. Nagyon adták magukat, az az előadás, amit ott produkáltak. Gratuláció nekik! És most is nagyon sokan voltak. Gyerekektől az idősebbekig. Az elején még jó, ha voltunk 10-en most meg összejöttünk vagy 50-60-an. Nagyon szép. Az előadás meg valami fantasztikus volt! A mitológiáról az animékben volt a téma, és egy előadásokban igencsak jártas férfi állt ki, mondta, hogy általánosságban 3-4 órában szokott előadásokat tartani, és kevésnek érzi ezt az egy órát. :D De sajnos akármennyire is jó volt, mert tényleg az volt, azért elfáradtunk a végére. Különben az elején mondta, hogy több tévés is felhívta őt (MTV, TV2, RTL Klub), és kérdezgették a témában, hogy mivel japán, mitológia, anime... lesz szex, meg erőszak az előadásban? És amikor mondta, hogy nem, unottan tették le a telefont, hogy akkor nem érdekes a téma. A magyar média, kérem szépen, ismét megmutatta magát! Pedig nagyon sok jó dolog volt. Beszélt a japánok harmóniájáról a természettel, és hogy mennyire fontos az ember, és a természet kapcsolata. Mindezt a Totoro animén keresztül mutatta be. Hihetetlen, mekkora értelmet adott az animének, meg úgy az egész japán társadalom gondolkodásmódjának a pozitív oldalát mutatta be ezáltal. Aztán jött egy kis Neon Genesis Evangeion: You are (not) alone, melynek keretén belül a társadalmi elvárásokról beszélt. Élvezetes volt.

Holnap Anime farsang, ne feledjétek.

Érdekes, észrevettem magamon már 2 éve, hogy már-már elvonási tüneteim vannak, amikor új Okui Masami CD jelenik meg. 2009 februárjában nagyon nehezen került ki az Akasha album letöltésre, 5 nap után, már úgy kértem, hogy valaki tegye már ki letöltésre, biztosan sokan várják. Aznap este ki is került. Addig nem aludtam el, míg végig nem hallgattam. ^^' Fél év múlva a Self Satisfaction album esetében külön számlálót tettem ki a Megumis oldalra, hogy hány nap van még az album megjelenéséig. Az i-magination esetében nem volt különösebb, de hogy előrendeléssel megkaptam a CD-t, akkor nagyon örültem. Most meg a Self Satisfaction II is nagyon nehéz szülés volt. Gondolatban mindig a dalok eredeti verziói szóltak bennem. De megérte várni, mert összességében nagyon jó album lett. És sikerült megszerezni az eredeti GRADUATION dalt, és a teljes kislemezt. Nagyon tetszik az eredeti előadótól, egy Eri Sendai nevezetű seiyuu az énekese a dalnak, ezzel az énekhanggal sokra vihetné. Ha anison zene, akkor újabban Shimokawa Mikunit szoktam hallgatni. Őt inkább csak az animés korszakom elején hallgattam, amikor bejött (nálam) a Full Metal Panic! és tetszett a dal. Bár a Fumoffu nekem sokkal tetszetősebb volt. Mind az anime, mind az OP / ED dal. Aztán ennyiben abbamaradt az érdeklődésem az énekesnő iránt. Majd most a KOHAKU dal után kezdtem el megint utánanézni, hogy ki ő, miket énekel. Tettem egy próbát a Replay! ~Mikuni Shimokawa Seishun Anison Cover III~ albummal, és nem bántam meg. Tizenegy anime dal került fel rá, többek között: Shaman King: Over Soul, Shoujo Kakumei Utena: truth, de amin meglepődtem, a One Piece: We Are!-on. Na mondom, ezt meg kell hallgatnom. Tisztára ilyen electropop-féle lett az album, nagyon tetszik. A kedvencem a To Aru Kagaku no Railgun: only my railgun, Electro Japarican mix dal, amikor Haruko Momoi-val követett el. Hát igen, ha Haruko Momoi, akkor garantált az igényes elektropop zene, ő azt mesterszinten űzi, és most sem okoz csalódást. Úgyhogy most el vagyok látva zenei téren.

Ahogy írtam nem akármilyen napok elé nézek. Hát igen, olyan változásokat fogok végrehajtani, amit egyesek szerint már régebb óta meg kellett volna tennem, de most érzem igazán azt, hogy lépni kell. Még nem árulok el semmit, majd, ha összejönnek a dolgok. Remélem minden lehetőség adott lesz, rajtam nem fog múlni. ^^

Animelo Summer Live 2009 1. rész

Hogy miért szeretem ennyire a japán zenét? Azért, mert bár ott is megvannak a "divatdiktátor" producerek, akik előírják, hogy márpedig ez a menő, viszont emellett tere van az egyéniségnek. És még most 2009-2010-ben is olyan dalokat hallok egyes nagyszerű előadóktól, hogy komolyan csak lesek, hogy lehet még igényes zenét művelni? Ennek egyik legnagyobb tere az Animelo Summer Live. Tegnap néztem a 2009-es ASL-t. Nem néztem végig, mivel a teljes koncert 12 óra. Na nem 12 óra és 0 óra között volt egyhuzamban, ez egy két napos rendezvény. Hat-hat órára osztva. Ezen 12 óra alatt több, mint 40 előadó bizonyítja be, hogy TUDNAK ÉNEKELNI! Ugyanis a koncert 100%-osan élő. Illetve a 100% kicsit túlzás, majd később kitérek rá, hogy miért. De ez az igazi sztárparádé! 40 előadó kb. 2-3 dal erejéig fellép, és szórakoztatja a közönséget. Na ez nem azt jelenti, hogy egy előadó kb. 10 percig van a színpadon. Ugyanis Japánban divat, hogy hosszú ún. MC-kkel tarkítják a koncertjüket. Ilyenkor történeteket mesélnek el, vagy vicces beszólásaikkal szórakoztatják a közönséget, vagy csak egyszerűen kommunikálnak, vagy monológot mondanak. De mindenképp nagyon jó dolognak tartom, ezzel is csak még közvetlenebbé tenni az előadó és a rajongó közötti kapcsolatot. És ezzel a fellépésük akár 20-30 percre is kinyúlhat. De tényleg látni az őszinte kedves mosolyt, a közvetlenséget, hogy szeretik, amit csinálnak, és szeretik a rajongóikat. Meg merem kockáztatni, hogy vannak olyanok, akik nem fölérendelik, hanem mellérendelik magukat a rajongókhoz. És ez az egész együtt, a zene szeretete, az énektudásuk, a kedvességük, közvetlenségük, annyira fantasztikussá teszi az előadásukat, meg jó érzéssel tölt el, hogy láthatjuk őket, hogy még így DVD-n (vagyis gépen) visszanézve is megvan az élmény. Bár, ha élőben látnám őket, az lenne az igazi. De most egy ilyen koncertre 8.500 yen (kb. 20.000 ft) a belépő. De az biztos, hogy az az élmény, amit ott kapunk, az nemcsak egy életre, hanem azon túl is szól. Ezt már így ki merem jelenteni, hogy csak számítógépen láttam.

Az első napot angela nyitotta. Ő még a népszerűbb énekesnők közé tartozik, nem hiába. Hangja inkább művészi, és fantasztikus show-t csinál, nagyon jó mozgáskultúrája van. De vannak egészen egyedi előadók. Akit mindenképp szeretnék kiemelni, az manzo. Ez az énekes külsőre mindennek elmondható, csak énekesnek nem. Egyáltalán nem sztáralkat, sőt semmi mozgáskultúrája nincs. Kicsit kövérkés, szemüveget hord, mozogni színpadon szinte egyáltalán nem tud. És kérdem én: Mit számít ez, ha tud énekelni, van hangja, és gitározik? Az igaz, hogy nem olyan jó színpadon látni őt, de fantasztikus hangja van, és nagyon jó énekes. Csak az nem tetszett, hogy az utolsó dalának végét már nagyon elhúzták, és ő sétált és futott a színpadon. Szerintem ez már sok volt, sőt futás közben leesett a szemüvege. ^^' Úgyhogy már kicsit égőnek is tartottam. Vannak olyan énekesek, akik bár nagyon szépen énekelnek, mégsem olyanok, hogy betöltenék a színpadon, nem ilyen erős. Ilyen ELISA. Haruko Momoi meg a nagyon magas hangjával élből kiénekelné a magas c-t. Egy negatívumot nem értek, és itt jön ki az, hogy nem 100%-ig élő. Ugyanis van egy japán "énekesnő", aki nem ember. Az a lényege, hogy Japánban megalkották a világ első animált, és számítógéppel generált "énekesnőjét". Hatsune Miku nevet kapta. Egy anime karakter, kinek számítógéppel generálják a hangját. És ahogy elhallgattam a közönséget, nagy népszerűségnek örvend. De komolyan nem értem, hogy miért. Semmi emberi nincs benne, hallatszik, hogy számítógép a hang. És nincs meg az az élmény, hogy rácsodálkozunk, hogy ember ilyenre képes? Különben sincs nagy hangja. Nagy hiba volt őt betenni az Animelo Summer Live-ba. Szerencsére rövid ideig volt vásznon. Mert csak vászonon lehetett látni. Egyelőre őket láttam 2 óra alatt, tervezem végignézni, még írok a többiekről is.

Tribute to Masami Okui ~Buddy~ albumon szereplő előadók

2008-ban igencsak egyedi, és fantasztikus album látott világot Japánban, a Tribute to Masami Okui ~Buddy~ Az énekesnő pályafutásának 15. évfordulója alkalmából készült el az album, nem egy áltagos Tribute album. Mint az alcíme is mutatja, Masami barátai énekelnek rajta. Akik nem mellesleg szakmabeliek. Néhányukat megemlítettem itt is, de ez a 10 előadó annyira különbözik egymástól, mindegyik külön egyéniség, hogy szeretnék róluk írni. Már az album borítója is tetszetős.

És a következő dalok kerültek fel rá:

1. Minami Kuribayashi: TRUST
2. Minori Chihara: Rondo-revolution
3. Aki Misato: Jounetsu
4. Masaaki Endoh: INTRODUCTION
5. Yoko Ishida: Olive
6. Suara: Iiwake
7. Tomoe Ohmi: Otomegokoro Mugen
8. Haruko Momoi: Koishimasho Nebarimasho
9. Hironobu Kageyama: Wasuregusa
10. Chihiro Yonekura: HAPPY PLACE

Ami igazán nagyszerűvé teszi az albumot az az, hogy mindegyik előadó nagyszerűen vegyítette bele az adott dalba a saját stílusát úgy, hogy mit sem veszít eredeti értékéből. És most lássuk az előadókat sorrendben.

Minami Kuribayashi: Seiyuu és énekesnő is egyben. 2002-ben debütált a Lantis alatt, karrierje azóta is töretlen és sikeres. A pop zenének inkább az elektronikusabb vonalát követi, a hangja tökéletesen alkalmas erre, ugyanis kellemes, lágy hangja van, zenéje miatt elsősorban női rajongói vannak.

Minori Chihara: Eredetileg az Avex Traxhoz szerződött, de mivel ott nem teljesítette az elvártakat, szerződést bontottak. Két év tétlenség után a Lantishoz igazolt, ahol megtalálta a számítását. Dalait nemigen lehet egy stílusba behatárolni, sok műfaj keveredik egybe, a popos hangzás mellett néhol bekeményít, akadnak olyan szerzeményei, melyek goth-lolis beütésűek. Az Anison énekesnők között a népszerűbbek közé tartozik, több tízezer albumot ad el, igen széles rajongótábora van. Sokan már csak a hangja miatt is szeretik, de a megjelenési stílusa is nagyon aranyos. Mindig nevet, amikor zavarba jön. A többiekkel ellentétben ő sokkal többet foglalkozik az öltözködésével és a frizurájával, számára nagyon fontos a megjelenés.

Aki Misato: Ő az egyedüli, aki más stílust képvisel, mint a többiek, már ha lehet kifejezetten stílust aggatni rá. Ugyanis a repertoárja rendkívül változatos. Lágy hangzástól kezdve, a pop zenén át a keményebb zenéig szinte minden stílusban kipróbálta magát, és mindegyikben remekel.

Masaaki Endoh: A JAM Project tagja, tipikus rocker-alkat. Csapatában talán ő műveli a legjobban a műfajt. Saját albumainak borítóképei igencsak furcsák, már-már megbotránkoztatóak. Sok anime dalt énekelt, inkább a "heroikus rock" (saját szavajárás) jellemző rá.

Yoko Ishida: Szintén az idősebb korosztályt képviseli, 1993-ban debütált. Az egyik Sailor Moon endinggel vált ismertté. 2001-ben 6 éves szünet után tért vissza. Elsősorban kellemes hangzású zenéiről ismert, de nem utolsó tevékenysége remix albumokat készíteni.

Suara: Polgári nevén Akiko Tatsumi. Azon kevesek közé tartozik, akik hatalmasat robbantottak debütálásukkor. 2006-ban tűnt fel, elsősorban balladákat énekel, de vidám dalaival bármikor képes jókedvre deríteni minket. Suarának nincs akkora hangterjedelme, mint a legnagyobb énekesnőknek, de az érzelem, amit ki tud énekelni magából, azzal mindent feledtet. Bár ő soha nem lépi túl a saját korlátait (nem mintha olyan kicsi lenne), de fantasztikusan bánik a hangjával. Egy átlag japán énekesnőhöz képest igencsak mély hangja van, és dalaiban elsősorban az akusztikus hangszerek dominálnak.

Tomoe Ohmi: Róla már többször volt szó korábban. Ezen a albumon azt hivatott megmutatni, hogy a rock zene is jól áll neki. És nem okoz csalódást, de továbbra is a balladákban mutatja meg igazi önmagát. Rendkívül aranyos lány, ártatlan, már-már buta tekintetével bárki a szívébe zárja. És szinte bárki képes zavarba ejteni őt, ekkor mindig csinál valamit az arcán; vagy a haját igazgatja, vagy az orrát lágyan megtörli. Sajnos méltatlanul ismeretlen, pedig a tehetsége alapján sokkal többet érdemel.

Haruko Momoi: Reszkessen tőle mindenki, aki utálja az extrém magas, már-már cincogó hangú ázsiai énekesnőket. Még az én fülemet is bántja a hangja. ^^' Ő az egyetlen olyan énekesnő az albumon, aki zenét is maga csinálja, és az sem hétköznapi. Úgynevezett 8bit zenét műveli. Ugyanis mai napig megszállottan rajong a videojátékokért, és anno a 8 bites játékok zenéi annyira megihlették, hogy úgy döntött, ő maga is ezt a stílust fogja öregbíteni. Kitanulta a zenei stílust, igazi tehetséggé nőtte ki magát.

Hironobu Kageyama: Masaaki Endoh-hoz hasonlóan ő is JAM Project tag. Ő a szíve-lelke a csapatnak, lelkesedése töretlen. Nálunk is igencsak ismert lenne, ha a Dragon Ball japán openinggel és endinggel ment volna, ugyanis ő a fő elkövetője a daloknak. Kemény rock zenében jártas, de a stílus balladisztikus oldalában is otthonosan mozog.

Chihiro Yonekura: Hironobu Hageyama mellett ő is veteránnak számít, hisz 1996 óta öregbíti a Jpop ipart, igaz ma már igencsak haloványan. Itthon a Kaleido Star openingje által vált ismertté. Azon énekesnők közé tartozik, akik debütáláskor hihetetlen nagy ismeretségre és népszerűségre tettek szert, viszont, ahogy telt-múlt az idő, ez a népszerűség úgy esett vissza. Az ő esetében nemcsak az az oka, hogy az anison műfaj egyre inkább kisebb teret kap a médiában, hanem az is, hogy a dalai sajnos mára egyhangúvá váltak. Nagyon sajnálatos, mert tehetséges énekesnő, csak ő az élő példa arra, hogy egy stílusból nem lehet sokáig megélni. Pedig sokkal többre vihette volna.

Tehát igazi sztárparádé hallható az albumon! És még szebb lett volna az összkép, ha 120. helynél jobbat ért volna el, 1 hétnél tovább szerepelt volna az Oricon listán, és 1.816-nál többet adtak volna el az albumból.