I. japános Alumni találkozó

Múlt szombaton ünnepelte a BGE a japán nyelvoktatás 40. évfordulóját, ennek örömére egy kisebb összejövetelt szerveztek beszélgetéssel, megemlékezéssel és egy kis eszem-iszom a végén.

Mivel én nem külkeres voltam, hanem az OBIC által tanultam a nyelvet, nem voltam biztos abban, hogy én is részt vehetek rajta, ezért inkább megkérdeztem a tanárokat. Mivel "sok szeretettel várnak" volt a válasz, ezért összeszedtem magam és elmentem.

Az eseményen online is részt lehetett venni, de mivel annyira szerettem itt tanulni a nyelvet, hogy mindenképp személyesen akartam részt venni az eseményen. Rajtam kívül még egy valaki volt, akiről tudtam, hogy OBIC-on keresztül tanulta a nyelvet, ő online volt jelen, így a személyen részt vettek közül én voltam a kakukktojás. Így sokkal inkább úgy hallgattam a beszélgetéseket, megemlékezéseket, mintha egy japános rendezvényen lettem volna jelen és a magyar-japán gazdasági kapcsolatok előadásra ültem volna be. Így inkább figyelmesen hallgattam.

De így is érdekes volt, hogy egyébként sokkal inkább a kultúra és a társadalom érdekel. Szó volt többek között a magyar-japán munkakapcsolatokról. Az egy érdekes téma volt, hogy bölcsészkaron japánosként könnyebb japán cégnél vagy külkeresként, ahol nem tanulták azzal az intenzitással a nyelvet, de jobban értik a gazdaságot. Nem volt egyértelmű a válasz. Ahogy az is érdekes volt, hogy bár Japánban még mindig nincs teljes egyenjogúság férfi és nő között, tudatában vannak annak, hogy nyugaton már egyenrangú a nő és a férfi. Így egy nyugati nő egy japán férfival egyenrangú a tárgyalóasztalnál. Ennek megfelelően el is várják a nőtől a nyugati viselkedést, mert ha ázsiai módon kezd el viselkedni, akkor ázsiai nőként fognak bánni vele. Az is elgondolkodtatott, hogy mivel ma már nem a japán gazdaság fejlődik nagy ütemben, hanem a dél-kelet ázsiai országok (Kína, Vietnam, Indonézia...), ezért manapság inkább rájuk helyeződik a fókusz, ezért is tanulják egyre többen ezeket a nyelveket.

Ezután voltak egyéni beszélgetések egy jól megterített asztal mellett. Leginkább itt éreztem a "kakukktojás" mivoltomat, mert nem igazán tudtam bekapcsolódni a beszélgetésekbe. Annyira meg még mindig nem vagyok asszertív, hogy magamat, a saját egyéniségemmel érdekessé tegyem. Fejben megvan, gyakorlatban még nem mindig tudom alkalmazni. Inkább figyeltem másokat, meg inkább páros beszélgetéseken voltam aktív. Ha valaki kérdezett, hogysmint, arra készséggel válaszoltam, akkor egész jól tudok beszélni. A többin meg fejlesztek. Azon jót mosolyogtam magamban, amikor Sato Noriko sensei az általa készített matchás süteményről mondta, hogy túl sok matchát tett, ezért kesernyés lett. Persze, az lett a legfinomabb. Japános mentalitás: Minden körülmények között szerénységet kell tanúsítani. 

Olyan célom is volt a találkozóval, hogy aláírassam Dr. Székács Anna tanárnővel az általa fordított Macutani Mijoko: Levelek Tokióból című könyvet. Ez lényegében Anne Frank naplójának japán változata. Nagyon jó volt olvasni a könyvet, mert jól áthozta magyarra azt a gyermeki ártatlanságot, amivel írhatta az eredeti szerző is a könyvet. Azt gondolom, hogy abból a szempontból is jókor lett megírva a könyv, hogy a 12-13 éves kiskamasznak már lehet beszélni olyan komolyabb tragédiáról is, mint a holokauszt. Ő már a helyén tudja kezelni a dolgokat, sőt akár ilyn módon leveleket is írhat az egyik áldozatnak. Ebben a könyvben nagyon átéreztem az "emléke szívünkben örökké él" mondat lényegét. Olykor az anyuka is írt levelet Anne Franknak, az értelemszerűen valamivel komolyabb. Nála összpontosul az, hogy mind a hollandok, mind a japánok durván átélték a II. világháború szörnyűségeit. Hollandiában a zsidók 80%-át deportálták (ez az egyik oka a messze földön híres holland toleranciának: Bűntudatuk van amiatt, hogy nem tudták megvédeni a zsidókat), Japánban meg a két atombomba... (egyébként nagyon érdekes volt olvasni, hogy a japán császár az első atombomba után is további harcokra ösztökélte a már megviselt népet, az áldozatok az országért adták az életüket. Kellett a második, hogy tudatosodjon benne, hogy az amerikaiak teljesen mást gondolnak a kérdésről). Ahogy haladunk előre a könyvben, úgy lesz egyre súlyosabb, fokozatosan lesznek egyre sötétebb hangvételűek a naplóbejegyzések. Lényegében tudatosodik a lányban, ki is Anne Frank valójában és hogy mi történt vele.

Ennek ellenére érdemes volt olvasni, több japán folklór, történet is helyet kapott a könyvben, mintegy ismertetve Anne Frankkal, milyen mesék, hiedelmek vannak a szigetországban.

Maradtam a végéig, és érdemes is volt. Mivel számozva volt, jó eséllyel lesz folytatás. Hátha a következőre már jobban tudok szerepelni.

Kisebb karácsonyi csomagok

Tegnap voltam egy kicsit sétálni a városban. Megnéztem, mennyit változott a város azalatt a négy hónap alatt, amíg nem voltam itt, meg egy kicsit itt lenni. Szépséges. Egy kicsit jó itt lenni Magyarországon. Bár a horrorfilmbe illő árak az élelmiszerboltokban sokkoltak, de jó volt szétnézni.

Még korábban kigondoltam, hogy mit akarok venni a Media Markt-ban magamban, ez az én karácsonyi csomagom magamnak. Egy pár filmet még megvennék Magyarországon, a Legendás állatok: Dumbledore titkai film is köztük van. Úgy vagyok vele, hogy a film tényleg nem annyira jó, de olykor jó lesz megnézni. A Ganxsta Zolee és a Kartel: A bohóc CD meg... Most mondjatok ennél karácsonyibb albumot. Egyébként továbbra is nagyon bírom Ganxsta Zolee stílusát. Azt szeretem benne, hogy tényleg lehet benne érzékelni, hogy nem kell őt komolyan venni, ugyanakkor elképesztően tehetséges rapper, nagyon jól adja elő a különféle alvilági szerepeket. És tetszik az új album is. Meghallgattam egy párszor és azt mondom, hogy bőven 25 év után még mindig tud jó albumot csinálni. A hülyéskedések mellett van egy-két komolyabb dal is az albumon. Például el tudom képzelni, hogy egy ötvenes férfit, akinek meg meghaltak a közeli hozzátartozói, tényleg komolyabban foglalkoztatja a halál gondolata. Én most, 36 évesen úgy vagyok még a halállal, már kezdem érzékelni, hogy az élet nem tart örökké, de még megvan az a fiatalos lendület és annak az optimista reménye, hogy még megcsinálhatom az életem és élhetem úgy, ahogy ideálisnak tartom. De világmegváltó gondolataim nekem sincsenek már, mert annyi tapasztalatom már nekem is van, hogy tényleg nem fogom megváltani a világot. De abban még van, hogy kialakíthatom a magam ideális életét és ezzel a környezetemre jó hatással lehetek. De a lényeg most az, hogy jó az album, mostanság is nagyon jól rappel és a dalok is jól állnak neki. Ráadásul nem hat unalmasnak. Úgyhogy szívesen veszem az új dalait is. Később írok részletesebben is az albumról.

Mielőtt megjöttem hazajöttem volna, rendeltem néhány könyvet a moly.hu-ról és Vateráról. Ezeket úgy kértem FoxPost csomagautomatába, hogy mire hazajövök, már át tudjam venni. És sikerült is.

Az Ezerarcú Japán mindenképp egy olyan könyv, amit be akartam tudni a magánkönyvtáram japán részlegébe. Csodálatos képeskönyv, és ne feledjétek: Nem lehet eleget tudni Japánról! Ennek az országnak van az egyik legkomplexebb kultúrája, történelme, szerintem életemben nem fogom teljesen megismerni. De amit csak tudni lehet róla, tudni akarom, ez a könyv pedig az egyik legkiemeltebb helyet fogja kapni a japán magánkönyvtáramban.

Eddig nem is hallottam a Levelek Tokióból című könyvről, akkor figyeltem fel rá, amikor láttam, hogy a fordító az a bizonyos Székács Anna, aki éveken át tanított engem japánul a BGE-n. Hogy nem említette egyszer sem, hogy könyvet is fordított... És ha arra gondolok, hogy milyen jó tanárnő volt és mennyire szerethető a személyisége, biztos hogy a könyv olvasása közben felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem fordított több könyvet? Ahogy szétnéztem, ez az egyedüli könyv, amit fordított.

Be akarom gyűjteni az összes Assassin's Creed könyvet. Tavaly elolvastam a Reneszánszt, elolvastam a Testvériséget és nagyon élveztem mind a kettőt. Nagyon tetszett, ahogy meg volt írva Ezio története. A Titkos keresztes háború más korszakban játszódik, nyilvánvalóan más szereplőkkel, de nagyon érdekel. Ezio története is olyan volt, hogy felkeltette az érdeklődésemet a reneszánsz Itália iránt, olvastam is egy keveset az első két könyv szereplőiről, mivel valós történelmi személyiségek szerepelnek a történetben. Hátha a Titkos keresztes háború is lesz annyira jó, hogy utánaolvassak annak a korszaknak, amiben játszódik.

2022 az az év, amikor életemben a legtöbbet olvastam (konkrétan szokássá vált), és nem úgy tűnik, hogy 2023-ban is megszakad a lendület. Ha még sok jó könyvet szerzek, akkor az olvasás tényleg akkora élmény lesz, mint a videojátékok.

Végül nem lesz negyeddöntő

Eddig tartott a japánok menetelése a VB-n, sajnos vesztettek a horvátok ellen. Nagyon nagy kár érte, mert az első félévben csodálatosan játszottak. Meg is szerezték a vezetést, de inspiráló volt látni a szervezett játékukat, amint támadásba lendültek a horvátok, egyből felállt a japán védelem. Nagyon jó volt az első félidő, kifejezetten izgalmasnak tartottam.

A második félidő is jól kezdődött, de amint beállították a horvátok az 1-1-es végeredményt, azonnal elült a meccs. Utána lényegében már csak egymásnak adogatták a labdát. Ami a horvátok részéről is érthetetlen, hiszen tudható, hogy a csoportmérkőzésen túl a döntetlen nem lehet végeredmény. És mivel a 2×15 perces hosszabbításban sem dőlt el az eredmény, így büntetőkre került a sor, ami Japán 3-1-re elvesztett.

Borzalmasan nagy kár érte, mert ahogy a spanyolok ellen játszottak a japánok, ahogy most az első félidőben játszottak, bőven megvolt a potenciál a negyeddöntőre. Ez egy elvesztett lehetőség, ezért vagyok még mindig csalódott. Sírtak is a japán játékosok és a szukrolók (pont, mint a sportanimékben), és sajnos van is miért. Persze, később jó eséllyel meglesz bennem az érzés, hogy azért hősiesen küzdöttek a németek és a spanyolok ellen, de ehhez még el kell telni némi időnek. De főleg a spanyolok elleni meccset magammal viszem, mint inspiráció, hogy kemény küzdelemmel az esélytelenebbnek is van esélye nyerni.

Japán jutott tovább a Foci VB-n

Hihetetlen, még mindig nem hiszem el, hogy a japánok megcsinálták a csodát, és 2-1-re megverték a spanyolokat, ezzel 1. helyen, 6 ponttal jutottak tovább. Konkrétan 1% esélyt adtam annak, hogy a japánok nyernek és továbbjutnak, esküszöm, nem gondoltam volna, hogy megcsinálják. De 1% ide vagy oda, tisztára úgy szurkoltam nekik, mintha reális esélyük lenne a győzelemre. A papírformát mutatta az első félidő. A spanyolok 1-0-ra vezettek, a japánok nagyon kevés ideig tudták birtokolni a labdát. Ennek ellenére is úgy voltam vele, hogy érdemes szurkolni a japánoknak. Ha másért nem, akkor azért, mert azért mégicsak őket szeretem, kitartok mellettük. Ha veszítenek is, akkor is jó volt reménykedni. Az egyébként mérhetetlenül szimpatikus volt a japán szurkolóktól, hogy még az 1-0-s álláskor is úgy buzdították a csapatukat, mintha még nem esett volna gól.

Aztán a második félidő legelején nem látszott kifejezett japán fölény, de amikor 1-1 lett az eredmény, akkor mintha valamit elvágtak volna az erőfölényben. A japánok kezdtek el annyira jól játszani, mintha ők lennének a VB nagy esélyesei. Meg is lett hamar a 2-1-es vezetés. onnantól sokkal szervezettebben játszottak a japánok. Látszott a spanyolokon, hogy teljesen váratlanul érte őket, hogy a japánok így megtáltosodtak, nem is tudtak a fölényükkel mit kezdeni. Az edző sem tudott utána jól lépni. A japánok végig kiválóan védték a spanyol támadásokat, a kapus is olyan lövéseket védett ki, ami egy olasz, holland vagy spanyol kapusnak is dicsőségére vált volna.

Én meg végig úgy izgultam, mert tudtam, hogy papírforma szerint sokkal jobbak a spanyolok, és annyira féltem attól, hogy csak egyet gondoljanak, csak egyet... És véget vetnek a japán játéknak. De szerencsére egyet se gondoltak, és végül Japán nyert. De még a holland kommentátor se hitte el, amit látott. Olyat mondott, hogy a két világbajnok csapat, a német és a spanyol verseng a 2. helyért. Meg hogy különleges nap a Labdarúgás történetében 2022. december 1. hogy Japán Spanyolországot legyőzve 1. helyen jutott tovább a csoportjában. Az egész japán szurkolótábor ünnepelt, még férfiak is úgy sírtak örömükben, mint szerintem gyerekkorukban utoljára. A japánok meg tényleg úgy örültek, mint egy sportanimében. Konkrétan ez is eszembe jutott: Sokáig idegesített, amikor sportanimékben a lehetetlent mutatják be, amikor az utolsó pillanatban fordít a csapat, végül hőseink nyernek. Lényegében ugyanezt csinálták meg a japánok élőben. Nagyon úgy néz ki, hogy jót tett a csapatnak, hogy a Blue Lock mangakája tervezte a mezüket, állítom, hogy manga aurája járta át a japán csapatot. Humbby baráttommal izgultuk végig a meccset, és teljesen kimerültünk az örömtől mind a ketten.

Meg is mutatta nekem az NOS Sport YouTube csatornájának összefoglalóját.

Bár a japánok második gólja tényleg furcsán festett, de valószínűleg olyan ez, mint a teniszben, hogy csak akkor van kint a labda, ha a teljes területével a vonalon túl van a labda. És azt gondolom, hogy ez volt a japánok nagy szerencséje, hogy a labda éppen, hogy bent volt. Ezért fogadták el. De az az öröm a végére még engem is megérintett. Csodálatos volt az egész meccs!

Konkrétan úgy vagyok ezzel a meccsel, hogy vetekszik a 2014-es Német-Brazil 7-1-es meccsel a 21. század meccséért, mert hát ilyet... Majdhogynem a focitörténelem csodájaként beszélnek erről a meccsről. És milyen érdekes, hogy a Costa Rica elleni meccsüket elvesztették a japánok, pont azt, ahol a leginkább esélyesek voltak, de amikor nem ők az esélyeket, akkor nyernek. Ráadásul mind a két meccsen 2-1-gyel. Hát vannak csodák. Élmény volt látni ezt a meccset.

Leiden - Japán múzeum

Ahogy ígértem korábban, ha visszamegyek Leidenbe, biztos, hogy betérek a Japán múzeumba, ez tegnap meg is történt. Lehetőség nyílt rá, Tukeinonnal beszéltünk meg találkozót. Ő is kíváncsi volt a kiállításra, úgyhogy megbeszéltünk egy alkalmat. Wabi Sabi kiállítás van 2023. januárjáig. Ez egy fotókiállítás, mely a tökéletlenségben megbúvó szépségre hívja fel a figyelmet. És micsoda kiállítás volt!

6.30-kor ébredtem fel, annak ellenére, hogy csak kb. 5 órát aludtam, egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, ugyanazt a lelkesedést éreztem, amikor 10-15 éve korán keltem azért, hogy Békéscsabáról elmenjek vonattal Budapestre AnimeConra vagy Nintendo találkozóra. Készülődtem, megreggeliztem, aztán pont annyi idő telt el, hogy biciklivel épp, hogy elérjem a vonatpótló autóbuszt. Nagy munkálatok vannak most az Arnhem-Utrecht vonalon, ezért Arnhem és Driebergen-Zeist között autóbusz jár. 8.35-kor indult, nagyjából sejtettem, mikor kellett volna elindulni, de végül úgy sikerült útnak indulni, hogy épp, hogy elértem volna a buszt, ha nagyon sietek. Az út közepéig gyorsan is mentem, de aztán annyira elfáradtam, hogy ha így megyek tovább, teljesen kifulladok. Ráadásul a cipőfűző is kikötődött, úgyhogy feladtam. Megálltam, pihentem egy kicsit, rendbe tettem magam, közben megírtam Tukeinonnak, hogy nem fogom elérni a buszt. Szerencsére nem volt baj. Visszaszálltam a biciklire, és lassabban mentem. Sokat így se késtem, 8.43-ra értem oda. De kiderült, hogy ha épp hogy el is érem a buszt, se mentem volna semmire, mert bár a buszállomás ott van a vasútállomás mellett, de nem volt egyértelműen jelölve, hogy hol van a vonatpótló busz. Először egy másik buszhoz mentem, ott kiderült, hogy a busz az állomás másik végéből indul. És igen, ott van az automata, amire a kártyát kell érinteni, és hogy még érdekesebb legyen, a busz is ott volt... Annak ellenére, hogy 9.05-kor kellett volna (a következőnek) indulnia, amire felszálltam, 8.50-kor útnak indult. Szerintem a 8.35-ösre szálltam végül fel, csak késéssel indult. Tehát hiába bicikliztem volna ki magamból a szuszt, semmivel nem indultam volna korábban. Akárhogy is Hollandiában vagyok, itt is vannak fejetlenségek a vasútnál, pontatlanul induló járatok, nagy munkaerő hiány. Konkrétan a holland TV-ben reklámok között hirdetik az NS álláslehetőségeket, mindezt úgy, hogy az NS-nél álommunka vár. Ha itt dolgozol, akkor megleled a végső boldogságot. Nem lehet nem arra gondolni, hogy nagy bajok vannak a holland vasutaknál.

Mindenesetre a busz rendben megérkezett Driebergen-Zeist állomásra, ahol a vonatra felszállva pár perc múlva el is indult. Nem is tartott sokáig az út, 8 perc alatt beért a vonat Utrecht Centraal állomásra. Csak mivel a vonat korábban-később ért be (kinek hogy tetszik), ezért Utrechtben kellett többet várnom. Mivel nincs közvetlen kapcsolat a két vonat között, ezért csak azzal a vonattal tudtam Utrechtből Leidenbe menni, amivel akkor mentem volna, ha a 9.05-ös busszal rendben mentem volna. Eléggé kaotikus tehát most a vonat. Elég sok helyen vannak most Hollandia-szerte munkálatok, a hangosbemondó is úgy mondta, hogy tervezze meg az utazását az alkalmazásban. Neki van igaza. Most a menetrend tényleg azt mutatja, hogy mikor kellene a vonatnak elindulnia. Kb. 25 percet vártam a vasútállomáson, de úgy nem volt probléma, mert sok ülőhely van az Utrecht Centraal vasútállomáson, maga az épület is kifejezetten kellemes hangulatú, és hogy még hangulatosabb legyen a várakozás az egyik kijáratnál van egy kijelző, ahol többek között Nintendo-karakterekkel köszöntik az utasokat.

Nem vagyok így sem eléggé meggyőzve, hogy Hollandiában a helyen, újabb bizonyítékok kellenek. Annyira hangulatos, annyira jó ilyeneket látni. El is telt az idő, úgyhogy mentem is 20. vágányhoz, ahol már állt a vonat, mely Leidenbe ment. Sikerült jó helyet találni. Az úton a The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D-vel játszottam. Kicsit pech, hogy nem vittem magammal vezetékes fülhallgatót, mert még az elején vagyok a játéknak, pont ott, ahol fülelni kell, mert a Lost Woods-ban kell a hang után menni, hogy találkozzunk Sariával, hogy megtanítsa nekünk a dalát. De megoldottam. Ezzel együtt éjszaka elmentem a temetőbe, hogy a közepén lévő lyukba ugorva megtanulja a Sun's Song-ot. Ezt már régen is morbidnak tartottam, hogy egy temetőben kell a mélybe vetni magam ahhoz, hogy egy dalt megtanuljak. Élőben biztos, hogy elborzadnék. Mint ahogy Linknek is volt lehetősége elborzadni, hiszen zombik is támadták. Egyszer el is kaptak, ott haltam meg először... Mondhatni "magával vitt" a zombi a másvilágra. De nem úgy van az, hiszen volt nálam egy tündér, ami felélesztett. De milyen morbid már a temetőben, a mélyben lelni a halálomat... El se kell temetni.

De még mielőtt eltemetnénk a mai napot, megérkezett a vonat Leidenbe. Ez már rendben jött meg, 11.07-kor érkezett a vasútállomásra, ahogy írva volt. De így is a normál esetben kb. 70 perces vonatút 147 percig tartott. Egyből a Japán Múzeum felé vettem az irányt. Nem volt messze, kb. 10 perc volt gyalog. Tukiéknak 11.30-ra javasoltam a találkozót, ha esetleg bármi történne. De nem volt semmi. Illetve az volt, hogy 11.20-ra megbeszéltem egy Marktplaats-os találkozót a múzeum előtt, méghozzá egy Wii U játékot, a Mario & Sonic at the Olympic Winter Games Sochi 2014-et vettem meg. Mivel igencsak közelben a tél, ezért ennek most van a szezonja. És mivel itt nem tudom nézni az Eurosportot, ezért játszom a téli sportokat. Majd készítek a játékról felvételeket a YouTube profilomra, A játék egyébként nagyon jó állapotban van, és olcsóbban adta a vevő, mintha a CeX-ben vettem volna. Most már ez lesz a rendszer: Ha valamit venni akarok, előbb Marktplaats, összehasonlítom az árat a CeX-es árral, és ott veszem meg, ahol olcsóbb. Az esetek 95%-ában a Marktplaats nyer. A játék meg remélem, hogy lesz annyira jó, hogy játszani is jó legyen vele, ne csak mint "téli Olimpia" legyen meg.

Miközben szétnéztem a múzeum boltban, megjöttek Tukeinonék is (a férjével). Betettük az egyik szekrénybe a táskánkat, kabát a fogasra, én vettem magamnak jegyet (€ 8,50), és mehettünk. Rögtön a bejárat mellett balra volt egy kisebb terem nagy kivetítővel. A múzeum névadójáról lehetett egy ismertető videót megnézni. Jonkheer Philipp Franz Balthasar von Siebold (igen, ez egy ember neve) 1823-1829 között élt Japánban. Nem tervezett visszamenni, egy japán nőt vett feleségül, egy lányuk született. Ez a lány lett Japán első női orvosa. De hiába Hollandia volt az egyedüli ország, mellyel Japán kereskedelmi kapcsolatot folytatott a restauráció előtt, el kellett hagynia az országot. Japánt maga mögött hagyva Leidenben dolgozott orvosként (egyébként német származású), aztán évtizedekkel később visszatérhetett Japánba a családjához. Nagyon érdekes volt, ahogy elmesélték a történetet. Nemcsak azért volt élethű, mert egy erős férfihang mesélte el a történetet egyes szám első személyben, a képek meg tényleg olyan érzetet adtak, mintha nekünk tartaná élőben az előadást. Hangulatos volt. Aztán a mellette lévő földszinti teremben egy érintőképernyős kivetítő volt, ahol a férfi leszármazottai beszéltek magukról. Az érintőképernyőn hat kérdés volt, értelemszerűen arra kaptunk választ, amelyik kérdést megérintettük.

A kiállítás a következő teremben kezdődött. Itt még nem a fotókiállítás volt, hanem különböző Wabi Sabi és Kintsugi stílusú törött és megragasztott tányérok, valamint különböző muzeális értékű japán tárgyak, mint például egy nagyon hosszú papír, rajta olvashatatlan japán szöveggel, térkép, különböző fegyverek, teaszertartáshoz használt tárgyak, valamint könyvek. Közülük számomra a legemlékezetesebb a 19. század első feléből származó holland-japán szótár volt. Hát, az is olyan, hogy ember legyen a talpán, aki el tudja olvasni.

Ez van a földszinten, a fotókiállítás az emeleten van. Az, hogy fotókiállítás, meglepett, mert megálltam ott, hogy "Wabi Sabi" kiállítás, és úgy voltam vele, hogy ilyen hasonló tányérokat, egyéb tárgyakat fogunk látni a maga "tökéletlenségében", és abban látjuk meg a szépséget, ehelyett különböző japán illetve néhány európai fotóművész, japán wabi sabi stílusú fotóit lehetett megtekinteni. A képek érdekessége az volt, hogy sok esetben nehezen kivehető, hogy mit akart ábrázolni, ennek ellenére kifejező volt, kellemes érzés volt rájuk nézni, mert a színekben és az elrendezésben harmónia volt. Itt volt a kulcsa a kiállításnak. Nehezebben kivehető képek, de mégis lásd meg a tartalmukat. Ami nem is volt nehéz, mert lehetett érzékelni, hogy a művész mit akart azokkal a képekkel kifejezni. Úgyhogy zseniális volt a kiállítás, nem azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az minden igényt kielégített. Olyan kép is volt, amely amit ábrázolt (ezt ennél jobban nem tudtam kihozni...), az nem látszott teljes egészében. Emlékezetes volt számomra például az a páva, aminek csak a feje látszott, illetve mögötte a farkának egy része. Ez is olyan, hogy maga a kép tökéletlen abból a szempontból, hogy nem látszik a madár teljes egészében, de ahogy ott a képen volt látható, talán többet fejezett ki annál, mintha a pávát a maga teljességében láttuk volna.

Lényegében az egész kiállítás ennek jegyében volt. Az egyik teremben, ahol egy az színben festett (kékben) képek voltak, ott volt ismétlőben egy rövid videó a művésznőről, aki röviden elmesélte, hogy készülnek a képei. Szegény, annyira rosszul beszélt angolul, hogy jobban értettem a holland feliratot, mint amit mondott. Jobban jártunk volna, ha japánul beszél, és inkább a felirat van angolul (ha mindenképp azt akarják, hogy angol szöveg is legyen), mert meg merem kockáztatni, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek gondja volt a szövegének értésével. De mindez mit sem számít, mert a képei csodálatosak voltak. Ha jól vettem ki a lényeget (Tukeinon férje, Máté csinált néhány ilyen képet, ő magyarázta), hagyományos fényképezőgéppel megcsinálja a képet, aztán egy rostpapírt teljesen befest kékre, majd UV-fény alá teszi a kékre festett papírt, fölé a negatívot, és az UV-fény úgy faktítja meg a kéket, ahogy a negatívon vannak a színek. Nagyon érdekes, és látni az eredményt tényleg nagyon szép dolgokat lehet ebből kihozni.

Külön részlege volt a teaszertásról készült wabi sabi stílusú képeknek és az edényeknek. Itt volt egy furcsaság, mert folyamatosan lehetett valami hangot hallani, mintha valaki Kotón vagy Shimasenen (japán hangszerek) pengetett meg egy húrt. Tukeinonnal kerestük a hang forrását, de nem találtuk meg, mert mindig máshonnan szólt. Én azt is kerestem, hogy van-e bármi olyan kép, amelyik indokolja ezt a hangot, de nem találtam semmit. Úgyhogy nem találtuk okot arra, hogy miért szólt, de nem zavart.

És lényegében a végére is értünk. Még szétnéztünk a Múzeum boltban. Sok japán témájú könyv volt, illetve japán írók holland kiadású könyvei. Megtaláltam például Arikawa Hiro: Az utazó macska krónikája című könyv holland változatát, illetve Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból című könyv holland kiadását is. Illetve ott volna még Arikawa Hiro legújabb regénye is szintén hollandul, ami szintén macskás történet. Ezekből is venni fogok legközelebb. Mert hogy lesz legközelebb, az biztos! Konkrétan annyira tetszett a kiállítás, hogy elhatároztam, hogy minden egyes kiállítást meg fogok nézni a Japán múzeumban. Ahhoz képest, hogy Hollandiában mennyibe kerül egy belépő egy múzeumba, túlzottan szerényen mérik itt az árakat. Nagyon örülök annak, hogy Hollandiában is van egy erős japán képviselet. Hiszen nemcsak a japán múzeum van, hanem ott van az AnimeCon is, amit nagyon szeretnek a holland anime rajongók. Meg ha jobban szétnézek, biztos, hogy találok még japán képviseletet Hollandiában.

A múzeum boltban egyéb animés és videojátékos relikviák is voltak. Kétségtelenül a Game Boy formájú jegyzetfüzet ragadta meg leginkább a figyelmemet, amit Tukeinon meg is vett nekem. Nagyon hálás vagyok neki, külön kincsként fogom őrizni a videojátékos, animés relikviáim között. Nagyon tetszik, hogy a Game Boy kijelzőjét is megcsinálták, mintha a Super Mario Land-et indította volna be valaki játékra készen.

A végére mindnyájan éhesek lettünk, és mivel láttunk az alagsorban egy "koffie..." részt, azt gondoltuk, hogy ott egy büfé van. Lementünk megnézni, de csak a nagy semmit láttuk. Pontosabban asztal meg székek voltak. de semmi kávézó, illetve kiszolgálás nem volt. Ez egy kihagyott lehetőség, ahogy Tukeinon mondta, mert biztosan lenne igény egy büfére egy elkülönített részben. Amikor templomokban is voltam szétnézni, a többségében ott is volt egy elkerített rész, ahol büfé volt. A japán múzeumban ilyen nincs. Ellenben pihenni tényleg lehetett ott, mert voltak ott mangák, japán témájú magazinok és könyvek, amiket szabadon lehet olvasni. Manga kávézó... Álljak be ötletgyárosnak a japán múzeumba?

Miután indulásra készen voltunk, kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk. Maradjunk is Japánban, találtunk egy PokéBowl éttermet. Több ilyet is láttam Hollandiában és igazság szerint el se tudtam képzelni, hogy mi ez, de mint Nintendo-rajongó, aki szívesen játszik Pokémonnal is, nem tudtam nem a zsebszörnyekre asszociálni. Mindenesetre jó alkalom volt, hogy kipróbáljam. Meg életemben először igyek Bubble Tea-t is.Tempurás PokéBowl-t ettem, mellé málnás Bubble Tea-t is. Isteni volt, hogy hagyattam ki eddig a Bubble Tea-t?

Végülis arról van szó, hogy Sushi rizsre tesznek zöldségeket, öntetet, illetve a megfelelő húst. Az szerencse volt, hogy nemcsak evőpálcikát hoztak, hanem villát is, mert volt benne hagyma is, és azt villával ettem, mert evőpálcikával csak a hagymát tudtam enni, és semmilyen módon nem szeretem a hagymát érezni a számban, mert aztán nehezen tudok megszabaulni tőle. Úgyhogy azt a részt villával, hogy a többi elnyomja a hagyma ízét. Itt meséltem nekik magamról, hogy mennek a mindennapjaim, merre voltam, illetve hogyan tervezem a jövőmet. Illetve beszélgettünk a botrányosra sikeredett nyári MondoCon-ról is, illetve pár animéről is. Ennek kapcsán beszélgettünk különböző Netflix sorozatokról. Elmondásuk szerint messze nem annyira rossz a Cowboy Bebop élőszereplős sorozat, mint ahogy sokan mondták, bár hozzátették, hogy ők maguk soha nem voltak igazán a sorozat rajongói, talán ezért sem érintette őket annyira érzékenyen a sorozatba beiktatott változtatások. Illetve ajánlottak még két holland sorozatot. Az egyik a Dirty Lines, ahol egy testvérpáros telefonszexvonalat működtetnek. A vállalkozás sikeres, de óriási bajjal is jár, és hogy ebből hogy jönnek ki? A másik az Ares, amely egy misztikus horror. Itt egy egyetemi hallgató lesz egy különleges közösség tagja, annak rejtelmeiről szól a sorozat. Ez rejti az izgalmat. Elmentettem mind a hármat a listámba, szerintem megnézem majd őket. De nem hiszem, hogy manapság, mert még a napi anime adagomat is csökkentettem a VB miatt.

Az étterem után sétáltunk a környéken. Tukeinonék is olyanok, hogy fényképeznek, ha találnak a szabadban egy jó kompozíciót vagy témát. Ennek fényében sétáltunk és beszélgettünk. Az egyik fő téma a Foci VB volt, és hogy milyen kiváló alkalom volt most meglátogatni a japán múzeumot, hiszen japánok bravúros győzelmet arattak a németek ellen. Fantasztikus játék volt, főleg annak fényében, hogy egyre több japán játékos játszik német és holland klubokban, ami utalás lehet arra, hogy fellendülőben van a japán foci. Nem mellesleg állítólag a japán csapat mezét a Blue Lock mangakája tervezte. Ez egy focis sportmanga, most megy belőle az anime, amit nézek is. Meglehetősen érdekes ez a Squid Game-féle koncepció, a baj az, hogy a rendszer egy hazugságra épül. Merthogy azért építették fel a 21. századi spártai rendszert, mert a japán csapat a 2018-as Labdarúgó Világbajnokságon csúfosan leszerepelt, ezért megreformálják a japán focit. Viszont ez így nem igaz, mert a japánok a nyolcaddöntőig jutottak, és soha egy VB-n nem szerepeltek ennél jobban. Ehhez képest úgy adják elő ezt a csúfos vereséget, mintha Japán a világbajnoki címek sorozatát tudhatja magáénak, ehhez képest 2018-ban a csoportkörből 0 ponttal estek volna ki. A koncepció nem rossz, de az alaptörténet borzalmasan sántít. Egyébként a németeknek lenne oka egy Blue Lock-féle rendszerre, hiszen, ha idén nem jutnak tovább, akkor ez lesz a sorozatban a második olyan VB, ahol már a csoportkörben kiesnek a németek, és ilyen velük még nem fordult elő. És ezt megélni több világbajnoki címmel a zsebükben...
Egyébként ma lement a japán meccs Costa Rica ellen, és ugyan megvolt bennem a gondolat, hogy nagyon szép volt a németek elleni győzelem, van esély Costa Rica ellen is, de azért nyugtával dicsérjük a napot. Sajnos bejött... Costa Rica ellen 1-0-lal vesztett a japán csapat. Azt volt rossz látni, hogy a kapunál annyit hezitáltak a japánok, hogy addigra többen is értek a Costa Rica-i csapatból. Felállítják a védelmüket, onnantól már bravúr kell, hogy betaláljanak a kapuba. Nem vagyok szakértő, csak casual nézek focit, de annyit már láttam, hogy meglássak dolgokat. Most már sajnos számolgatni kell, hogy juthatnak tovább a japánok. A németeknek biztos veszíteni kell a spanyolok ellen (amire van reális esély), illetve a németeknek meg kell nyerni a Costa Rica elleni meccset, és még akkor is Japánnak meg kell azt csinálni, hogy még ha ki is kapnak a spanyolok ellen (amire szintén van reális esély), akkor se nagy gólkülönbségel. Így lesz 9-3-3-3 pont az eredmény, és Japán gólkülönbséggel második lehet, így juthat tovább. Munkás lesz, az biztos.

De visszatérve a tegnapi napra, még elsétáltunk a CeX-be, ott szétnéztünk, majd felmentünk arra a kastélyra, melynek tetején elég jól belátható a város. Itt 2020 februárjában voltunk és most is csodálatosnak tartom, hogy ez van. Mivel láthatóan már sötétedett, ezért innen már hazaindultunk. Ők a kocsijukhoz mentek, én meg a vonathoz. Nekik is nagyon tetszett a kiállítás, ők is mást kaptak, mint amit vártak, de elnyerte a tetszésüket, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő kiállításra is együtt megyünk. Elbúcsúztunk egymástól, én mentem a vonathoz. Nagyon jó volt ez a nap, örülök, hogy így összejött.

A vonat 17.53-kor indult, és persze a visszaút is tovább tartott, mint szokott. A visszafele úton a Ready Player Two könyvet olvastam. Ez is olyan mű, amely megítélésem szerint lényegesen jobb, mint amilyenek az átlagértékelések. Én nagyon élvezem és van annyira izgalmas, mint az első könyv. Meg tetszettek az utalások is retro kultúrából, bár a döntő többségükkel nem tudok azonosulni, mert főleg a '80-as évek filmjeiből idéz, amikkel igencsak hadilábon állok. Keveset láttam közülük. De ez nekem nem von le semmit a könyv élvezeti értékéből. Utrecht-nél most is kellett várni egy kicsit, de aztán kb. 8 perc alatt eljutott Driebergen-Zeist állomásig, ahonnan busz vitt a végállomásomig. Nagyon sokan vártunk a buszra, több buszt is útnak állítottak. Az tetszett, hogy az alapján választották szét az utasokat, hogy az egyik buszra azok szálljanak fel, akik Ede-Wageningen állomásig mennek, a másikra meg azok, akik Arnhemig. Így gondolom, az a busz, amelyik Arnhemig ment, az meg se állt a végállomásig. Én persze csak Ede-Wageningen állomásig mentem. A buszon a Fuuka 6. részét néztem meg, hogy szabadulnék már meg ettől a sorozattól. Bár az volt az érdekes, hogy ahogy néztem a mellettem ülő utasra, ő a telefonján meg a Hunter x Hunter egyik epizódját nézte. Na mondom magamban, egyikünk nagyobb borzalmat néz, mint a másikunk. A busz rendben eljutott Ede-Wageningen-ig, innen még kb. 35 perc biciklivel haza. Feltöltött ez a nap, remélhetőleg lesz még ilyenkre alkalom.

A képeket meg megosztanám itt.

• SieboldHuis - Japán múzeum
• Leiden (a többi régebbi képekkel itt vannak az újak is)

Azt első holland nyelvű könyv

Gyakran benézek a könyvesboltokba, amikor a bevásárlóközpontban sétálok. Ismerkedek a kínálattal, miket érdemes olvasni. Találtam néhány érdekes könyvet, ezeket elmentem a Goodreads profilomba. Szeretnék egy komolyabb magánkönyvtárat holland nyelvű könyvekből is, hogy ezek által is minél jobban tudjam a nyelvet.

Az első könyvet a BoekenVoordeel-ben vettem €12,99-ért. Ez nemcsak az első holland nyelvű könyvem, hanem az első olyan könyvem, amelyik a japán kultúra egyik ágába (speciel amelyik a legjobban érdekel) enged mélyebb betekintést. Remélhetőleg tetszeni fog. Majd később fog sorra kerülni, most a "Rintaro és a könyvek útvesztője" című könyvet olvasom.

Egyébként ez könyv az olcsóbbak közé tartozik, egy könyv átlagban €15-€25 körül van.

Leidenben

Ma megszerveztem a második egyéni kirándulásomat, méghozzá Leidenbe. Ez is az a város, amit szintén meglátogattam, amikor először voltam Hollandiában 2020 februárjában. Imádtam a várost, és kíváncsi voltam, hogy milyen benyomást kelt most rám. Nem utolsósorban a héten kiderült, hogy Leidenbe küldenének, az ottani egyetemen tanulhatok az utolsó félévben. Igazán megtiszteltetés Hollandia legelső egyetemében befejezni a tanulmányaimat.

20 Euróval töltöttem fel az egyenlegemet, ennyiből kijön az oda-vissza út Ede és Leiden között. Most úgy kalkuláltam, hogy a délelőtti csúcsidő után (9 óra) kezdem meg az utazást és délutáni csúcsidő előtt (16 óra) fejezem be. Most nem állok meg sehol. Elsődleges célom az volt, hogy a KRE-BTK-n Holland-Flamand kultúrán tanult leideni építészeti műremekeket nézem meg.

Ki volt számolva az időm, mert 8.40 után pár perccel indultam el otthonról, a vonat meg 9.22-kor indult, és mivel kb. 35 perc az út biciklivel, ezért sietnem kellett. Épp 3 perccel a vonat indulása előtt értem a vasútállomásra, így sietve elértem a vonatot, ami viszont tömve volt... Ha elvileg csúcsidőn kívül vagyunk, és alig találtam ülőhelyet, milyenek lehettek a csúcsidei járatok? Megint valami szarakodás van az NS-nél, mert amikor néztem a menetrendet, minden második járat át volt húzva, hogy azzal nem jutok el Leidenbe. Az volt, hogy Amszterdam és Dordrecht között nem jártak a vonatok (két átszállással is el lehet jutni Leidenbe), de ahogy később elnéztem a menetrendet, több helyre is nem jártak vonatok. Tehát kevesebb vonatra jutott ugyanannyi utas, és péntek lévén itt is nagyobb a forgalom. De abból a szempontból mindegy is nekem, hogy egyébként is csak utrechti átszállással szerettem volna Leidenbe eljutni.

És rendben meg is érkezett a vonat Leiden Centraal állomásra. Először kicsit zavarban is voltam, hogy merre mehetnék, megzavart, hogy az állomással szemben nagy építkezések voltak, ezért eleinte azt se láttam, hogy merre is mehetnék. Aztán úgy döntöttem, hogy ha már úgyis a környéken van a bevásárlóközpont, akkor szétnézek ott egy kicsit, aztán eldöntöm, hogy melyik templomot látogatom meg először.

Végülis egyikhez se kellett messzire mennem, a két templom és a könyvtár, amiről tanultunk, mind a központban vannak. Arra emlékeztem, hogy azt szerettem Leidenben, hogy szinte egy helyen vannak a látványosságok és az üzletek, és tényleg így van. De az az érdekes, hogy a két templom csak egy kicsit van odébb, mégis akkora csend van a környéken, mintha bent lennék a templomban. Olyan érzetet adott, mintha a hollandok megadják a tiszteletet az épületnek. Bár az is igaz, hogy nagyon nincs is ott miért hangoskodni.

Mindenesetre a Pieterskerk-et látogattam meg először.

Ez a legjobb kép, amit tudtam csinálni a templomról, nem tudtam nagyon messzire menni, mert szemben házak voltak. Reméltem, hogy nyitva lesz, és betérhetek, de sajnos nem. Konkrétan nem szeretek misére járni, de sétálni egyet belül, csodálni a belső részét a templomnak, miközben megélem a csendet, azt nagyon szeretem. Szeretem a templom auráját, nagyon kellemes.

Két templomlátogatás között betértem az Albert Heijnbe ebédet vásárolni, ami a (nálam) szokásos sajtos párna volt €0,39-ért és a 500 ml-es kefir €0,99-ért. Majd szembe találtam egy használt műszaki cikk boltot, bementem oda szétnézni. Ez igazából sokkal közelebb áll hozzám, mert itt nem nagyon mennek visszább a '90-es éveknél, míg egy régiségbolt (kringloopwinkel) valóságos múzeum, mert ott konkrétan a 20. század elejéről is kaphatók cuccok. A használt műszaki cikk bolt ráadásul tele volt játékokkal, konzolokkal, több számítógép is volt eladó (az egyik €100-ért kifejezetten tetszett), illetve egy rakás DVD, Blu-ray is volt. Nem vettem semmit, de jó volt szétnézni. Ha ilyen boltot találnék a környéken, azt megnézném.

Ezen kis kitérő után mentem el megnézni a másik templomot, mely a Hooglandse Kerk volt.

Ez a templom több díszelemből áll, mert gótikus stílusban épült. Talán szebb is egy kicsivel. Mindenesetre ahogy látni lehet, az ajtó itt is zárva volt, és senki nem volt a környéken, így sejthető, hogy ez sem volt belülről megtekinthető.

Mindezek mellett persze csináltam képeket a hidakon, amilyen kilátás nyílik a csatornákra. Ez tényleg Hollandia egyik csodája, amit bármikor megnézhet az, aki itt él.

Nagyon el lehet merülni a látványában. Még egy könyvtár volt tervben, méghozzá a Bibliotheca Thysiana. Ez se volt feltétlen messze. Viszont előtte megállított a a könyvtártól kb. 100 méterre lévő japán múzeum.

Nem is gondoltam volna, hogy van ilyen itt. Nem vettem belépőjegyet szétnézni, de bemenni bementem és az üzleti résznél szétnéztem. Természetesen japán hagyományokkal, kultúrával kapcsolatos tárgyakat lehetett venni, illetve külön rész volt csak a japánnal kapcsolatos könyveknek. Sokféle könyv volt, volt, mely a kultúra egy-egy ágát mutatta be, de voltak regények japán szerzőktől, nyelvkönyvek, képes könyvek. Bizonyos könyvek ráadásul japánul voltak. Szinte gyermeki csodálattal néztem körül, olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna. A belépőjegy €8,50, illetve Múzeumkártyával (Museum kaart) ingyenes. Akkor komolyan elgondolkodtam, hogy kiváltanék egy ilyen kártyát és akkor múzeumokat is látogathatok, de aztán ahogy láttam, hogy ennek az éves díja €64,90... Meg kell gondoljam. Nem vagyok múzeumba járó, de lehet, hogy itt az lennék. Meg akkor biztos, hogy megnézném ismét Alphen aan den Rijn-ben is az Archeont. De meg kell gondoljam, hogy megnéznék-e annyi múzeumot Hollandiában, hogy megérje kiváltani.

És végül akkor a Bibliotheca Thysiana.

Külsőre talán kevésbé tűnik nagy számnak, de aki le tudja olvasni a római számot, az talán érzékeli az épület jelentősségét. És ha már a közelben van a Leideni Egyetem, akkor megnéztem azt is. Azt már végképp nem tudtam lefényképezni, mert akkora hatalmas épület, hogy arról jó képet szerintem nem lehet csinálni. Mindenesetre úgy néz ki, hogy februártól ide fogok járni.

Még arra volt idő, hogy szétnézzek a bevásárlóközpontban. Találtam egy hatalmas lemezboltot, ahol még kazettákat is lehetett kapni. Jó hely volt. Innen mentem aztán vissza a vasútállomásra. Végül a 14:52-es vonattal mentem haza. Utrechti átszállással 16:05-ig tartott az utazás, elvileg 16:00-kor kezdődik a csúcsidő, remélem, hogy nem fogják csak azért az 5 percért megvonni tőlem a kedvezményt. Mindenesetre nagyon jól éreztem magam, egyértelmű, hogy ez az a környék, ahol letelepednék.

Viszont az OV-chipkártya kapcsán újabb meglepetés ért. Megnéztem a weboldalon, mennyi pénz maradt rajta, hogy mégis, és meglepetten láttam, hogy az egész €20,00 rajta maradt, az utolsó frissítése pedig a mai utazás végén volt. Grátisz lett volna ez az utazás? Amolyan kompenzáció, hogy két hete kellemetlenséget okoztak azzal, hogy levonták a €20,00-at, amit először tettem fel, de végül felhasználtam? Megkérdeztem végül Humbby-t, hogy mit tud erről. Természetesen semmilyen kompenzációról nincs szó. Ahogy mind a ketten utánanéztünk, kiderült, hogy totál feleslegesen töltöttem fel a 20 Eurót a kártyára, az NS ugyanis havonta, utólag számlázza ki az utazást, amikor az NS Flex havidíja is esedékes. Nálam tehát október 14-én. Ki hallott ilyet, hogy utazásért utólag kell fizetni? A feltöltött 20 Eurót meg egy nagyobb vasútállomáson, az OV-service-nél visszakérhetem. Ha nem megyek sehová az elkövetkezendő 2 hétben, lesz egy izmos bicikliutam Arnhem Centraal-ig (több mint 1 óra biciklivel csak oda).

Könyvespolc rendezése

Mivel egyre inkább téma szerint vásárolok könyveket, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit rendezem a könyvespolcomat. Ez a gondolat azért csak most érett be, mert megvettem Yutaka Yazawa: Hogyan éljünk japánul című könyvét. És hogy ezt is amellett, mint olvasmány vettem, amire később időt kerítek, azért is, hogy bővítsem a japán-ázsiai (jó, tudom, hogy Japán is Ázsia része, de azért emeltem ki, mert arra Ázsián belül Japánra fókuszálok) magánkönyvtáramat, ezért elkezdtem rendezni a könyvespolcomat. A vége az lett, hogy mivel még nincs annyi ázsiai témájú könyvem, hogy kitegyen egy egész polcot, ezért egybetettem a holland témájú könyvekkel.

Így végülis egy japán-holland egyveleg alakult ki, némi egyéb ázsiai fűszerezéssel. Azért csak a japán nyelvkönyvek vannak itt, a hollandok nincsenek, mert a hollandok többségében mind olyan kiadón belül jelentek meg, melyektől más nyelvkönyvem (német, spanyol) is van. A könyvgyűjtésnek ez az egyik problematikája, hogy az azonos kiadótól lévő könyvek, melyeknek még a dizájnja is hasonló, eléggé csúnyán mutatna, ha szétszedném. Nekem legalábbis problémás, hiszen nagyon igénylem a rendet és a rendszert. Az őszi félévben dolgoztam az egyetem könyvtárában önkéntesként, többek között a könyvek átrendezésében segítettem. Már ott felfigyeltem erre és nem tetszett, hogy annyira egy témakörre voltak osztva a könyvek, hogy az azonos kiadótól származó könyvsorozatok is sok esetben szét voltak szedve, és nekem kifejezetten nem tetszett. Akkor eldöntöttem, hogy itthon ezt így nem fogom csinálni. Mindenesetre az a munka nekem jó volt arra, hogy jobban lássam, milyen rendszerek szerint rendszereznek a könyvtárosok könyveket. De ahogy szétnézünk ezen a polcon is, nincs tökéletes módszer, mert itt is lehet "keresd a kakukktojást" játékot játszani. Könnyen belátható, hogy Riga se nem Hollandia se nem Japán fővárosa, ahogy az ókori görögök sem hollandok vagy japánok voltak. Ugyanakkor a könyvsorozat harmóniáját sem akartam megtörni. De erre perpillanat jobb megoldást nem tudok.

És akkor a pszichológiai-filozófiai témájú könyvespolcomat is rendezgettem.

Ez nem annyira választékos, mint a holland-japán témájú könyvespolcom, de amik számítanak, azok megvannak. Gyűjtöm én is a világ filozófusai könyvsorozatot. Szerintem egész jó. Nem történésznek készülök, így amire kitalálták ezt a sorozatot, arra nekem megfelel.

Kérdések és válaszok a japán gondolkodással kapcsolatban #1

Új sorozatot tervezek indítani, köszönhetően Roger J. Davies, Osamu Ikeno: Japán észjárás című könyvének. A könyv a japán kultúra 28 témakörét dolgozza fel röviden. Érdekessége egyrészt, hogy ezt japán egyetemisták dolgozták ki, akik a saját kultúrájukat kutatják. Ez is sokat hozzáad a hitelességhez, de ami még inkább, hogy összevetik a nyugati kultúrával, normákkal, és a saját gondolkodásukat kritikával illetik. Ez önmagában nagy szó, hiszen nem kis önreflexió kell hozzá, másrészt meg japánok és a kritikus gondolkodás... Azt azért gyorsan hozzáteszem, hogy csak az első két témakört olvastam el, úgyhogy nem biztos, hogy ez a kritikus hozzáállás végig megmarad, de amit eddig olvastam, az mindenképp inspiráló volt.

És hogy miért csak az első két témakört olvastam el? Mert mindegyik után kérdések vannak, aminek elgondolkodhatunk. Ahogy olvastam a kérdéseket, arra gondoltam, hogy a válaszokat ki fogom fejteni a blogban. Ezért fokozatosan olvasom, és ahogy végére érek egynek, az abban adott kérdésekre itt fogok válaszolni. Mivel a témakörök betűrendben vannak, ezért én is így fogok haladni. Lássuk is az elsőt.

#1 Aimai - A homályos kifejezésmód és a japánok

A japán kultúra körében

1. A japánok számára gyakran nagyon fontos a jó hírnevük és amit mások gondolnak róluk, különösen a saját közösségeiken belül. Hogyan járul ez hozzá az aimai kialakulásához?
   A japánok kevésbé individualisták, sokkal inkább gondolkodnak közösségi szellemben. Ennek több oka is van, az egyik fontos tényező, hogy Japán, mint szigetország még az ázsiai országoktól is elszigetelten, sajátságos kultúrát alakított ki. Emellett az ország földrajzi adottságai miatt kevés a jól megművelhető föld, a belakható terület. Ennek következtében kisebb területen kellett a közösségekben egymás mellett megélniük. És hogy jól működjenek együtt, törekedtek a harmónia kialakításához. Ez persze ahhoz is vezetett, hogy az ellentétes véleményeiket nem mondhatják ki, ezeket többször inkább elhallgatták, hogy ne okozzanak a közösségen belül feszültséget. De ha magukat alávetve a közösség tagjaként működtek, a közösség cserébe támogatta őt. Együttes erővel pedig több rizst tudtak a történelmi időkben termeszteni. Így az egyén gondolkodása szépen lassan beépült a közösség harmóniájába.
2. A japánoknak rendszerint nehezére esik nyíltan kifejezésre juttatni az egyet nem értésüket valakivel, mivel úgy érzik, hogy az ember véleménye nem választható el a személyiségtől és hogyha elvetik valaki másnak a véleményét, ezzel szükségképpen elutasítják magát a másik személyt is. Vitassák meg ezt a kérdést, különös tekintettel az aimaival fennálló összefüggéseire!
   Ez egy rendkívül furcsa attitűd, hiszen az egyet nem értésük "nem kifejezésével", minthogy nem fejezik ki a véleményüket, lényegében a saját egyéniségüket zárják el a másik elől. Felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben viszont nem az játszódik le, hogy saját magukat utasítják el a közösségtől, vagy akár a másik személytől? Valószínűleg ebben a közösségben való működés elve történik, ahol szintén a háttérbe szorítják a saját egyéniségüket, hogy a közösség harmóniája fennmaradjon. Az, hogy erre egy közösségen belül szükség lehet, ebben van igazság, ez nyugati szemmel is elfogadható. De feltétlen szükségszerű akkor is, ha csak ketten vannak egy közösségben? Azt gondolom, hogy két ember között akkor van igazán harmonikus kapcsolat, ha merik vállalni az egyéniségüket és ezt össze tudják hangolni. Ekkor tud ember lélekben, kvázi eggyé válni. Mindenesetre a japánok nagyon nem szeretnek nemet mondani. Akkor vagy hümmögnek, vagy egyéb szavakkal próbálják elhárítani a kérdést. Ez azért nagyon fontos a japánoknak, mert aki nyíltan szembeszáll a csoport valamelyik tagjával, azzal nemcsak a csoport harmóniáját bomlasztja fel, hanem egyszersmind kizárhatja magát az adott közösségből. Ezért a japánok ösztönösen feltérképezik a közösséget a környezetet, és azáltal mérik fel, hogy mit mondhatnak és mit nem.
3. Japánban a többértelműség fontos szerepet játszik a harmónia fenntartásában az iskolákban és a munkahelyeken is. Az ilyenfajta kommunikációnak azonban vannak negatív hatásai is. Melyek ezek?
   A többértelmű beszéd sok esetben félreérthető, így az is okozhat problémát az adott közösségen belül, ha valaki félreérti a másik közlését. Ezért nagyon fontos a japánok számára elemezni a másik embert, és önmagukban egyfajta képet alkotni róla (életkor, iskola, munkahely, társadalmi rang, stb.), mert ez nagyban eldönti, hogy milyen módon kommunikálnak a másik féllel. Egy rosszul megválasztott szóval nagyon meg lehet sérteni a másikat, akár egy életre megszakadhat a kapcsolat. A japán nyelvben a szociolingvisztika sokkal erősebb szerepet játszik, mint bármely más nép esetében.
4. A japán házaspárok gyakran egymással sem beszélnek nyíltan, hanem inkább többféleképpen értelmezhető kifejezéseket használnak. Megértheti-e így valóban az ember a partnerét?
   Azt gondolom, hogy igen, hiszen ismert az a kifejezés, hogy "szavak nélkül is megértik egymást". Ez egyrészt azért lehetséges, mert nagyon jól felmérik egymás helyzetét, és nagyon jól össze tudnak csiszolódni. A kétértelmű szavakat egy idő után nagyon jól tudják dekódolni a helyzetnek megfelelően. Emellett a japán szociolingvisztika része az is, hogy biztonyos szavakat, beszédstílust például csak férfiak használnak egymás között, azt egy nőnek mondani nagy sértés. A férj például nem mondhatja a feleségének, amit egyébként első gondolatra mondana, mert ha férfiak között használt szót, vagy kifejezést mondana, azzal nagyon megbánthatja a feleségét.
5. Noha a többértelmű kommunikációs formákat újabban gyakran bírálják Japánban, elmondható az is, hogy az emberek attitűdjének megváltozása ebben a tekintetben maga után vonhatja a japán nép alapvető karakterének megváltozását is. Vitassák meg a kérdést!
   Teljesen nyilvánvaló, hiszen a szociolingvisztika egyik tézise, hogy a nyelvhasználatban rejlik a nép kultúrája, gondolkodása. Ugyanakkor szükségszerű is, hiszen egyre gyakoribb a külföldiekkel való (elsősorban üzleti) kapcsolat, és mivel főleg a nyugati népek nemhogy nem értik a többértelmű kommunikációs formákat, de inkább az egyenes beszédet szeretik, ezért ez okozhat súrolódásokat a felek között. Így kijelenthető, hogy a japánoknak adott esetben szükséges feladni az elszigetelt mivoltukból fakadó sajátos kommunikációjukat, ha a világban megfelelő módon akarnak funkcionálni. Kétségtelen, hogy hosszútávon a japán nép alapvető attitűdjének megváltozását hozhatja magával. Hogy ez előny lesz-e nekik, vagy hátrány, ezt nekik kell eldönteni.
6. A japán nyelvről gyakran állítják, hogy könnyen félreérthető, és ezért nem felel meg a logikus gondolkodásnak. Egyetértenek ezzel? Véleményük szerint helyes-e a nyelveket ily módon megítélni, vagy ez csupán a sztereotip véleményalkotás egy példája?
   Maga a megállapítás csak félig igaz, azzal helyesbíteném, hogy a nyugati gondolkodásnak nem logikus. De annak, aki ismeri a japán gondolkodást, kultúrát, vagy a japán nyelvet nyelvészeti szempontból, az valójában könnyen eligazodik a japán szavak között és megérti a valódi lényegüket. Tehát a japán nyelv valójában megfelel a logikus gondolkodásnak, de komplexen vizsgálva.
7. A többértelműséget a japán nyelvben gyakran kapcsolják össze az esztétikai értékekkel, "a nyelv szépségével". Magyarázzák meg az eszmetársítást.
   Nem egy szóra, de leginkább a melléknevekre van több szavuk a japánoknak. Leginkább azért, hogy jelentésárnyalatot érzékeltessenek. Ez nagyon jól tetten érhető például abban, hogy bizonyos színárnyalatokra van sok szavuk, melyek által nagyon jól tudják finomítani a mondandójukat. Itt is a japán kultúra figyel be, annak különböző ágazataiban (pl.: Lakásberendezés esztétikája, Ikebana, Bonsai) nagyon szépen érzékeltetik az esztétikát. Ez jelenik meg a szóhasználatukban. Emellett véleményt is lehet finomítani azáltal, hogy más szavakat használnak, és nem törekednek az egyenes beszédre, hiszen azzal sokszor rossz hatást váltanak ki. Így a kapcsolat "szépsége" is megmarad.
8. Meg kellene-e tanítani a japán gyermekeknek az iskolában, hogy világosan és egyenesen fejezzék ki magukat, a nyelv beszélt és írott formáiban egyaránt? Milyen hatásokkal járna ez a társadalomra nézve?
   Alapvetően érdemes lehet megtanítani, hiszen sokat segítene nekik a külföldiekkel való kommunikációban, ugyanakkor ezt egymás között egy az egyben alkalmazva, rettenetesen káros lenne, hiszen az olyan lenne, mintha eddig valakivel békés kapcsolatot ápoltunk volna, de hirtelen minden problémánkat durván a fejére olvasnánk. Azt gondolom, hogy nem feltétlen gond az, ha a japánok egymás között alkalmazzák az aimai kifejezésmódot, ha kölcsönösen értik egymást. De a külföldiekkel való kapcsolattartás érdekében érdemes lenne a gyerekeket megtanítani arra, hogy világosan és egyenesen fejezzék ki magukat, és ezt mint egy plusz nyelvezetet beépíteni a japán nyelvbe. Hasonlóképp, ahogy másképp beszélnek a tanárokkal, felettesükkel, szüleikkel, rangban felettük állóval, férfival, nővel, úgy kialakíthatnak egy plusz nyelvezetet a külföldiek számára.
9. A japán aimai kultúrája egyesek szerint leginkább a haiku műfajában talál otthonára, mivel a költészetben nem kell világosan megmagyarázni, és az olvasó osztozhat a szerző érzéseiben. Beszélgessenek el a japán nyelvű kommunikáció sajátos költői módjáról!
   A haiku tényleg alkalmas arra, ahogy általában a költészet is arra, hogy átvitt értelemben fejezzük ki magunkat, hiszen annak pont a színessége a lényege, és hogy adott esetben akárhogy értelmezheti az olvasó. Nyugodtan értelmezheti a saját gondolkodása, értékrendje szerint. A kommunikációról a fentiekben volt szó.

Kultúraközi kérdések

1. A japánok hajlanak arra a vélekedésre, hogy a nyílt és világos kifejezésmód "gyermeteg". Hogyan ítélik meg ezt a kérdést a világ más kultúráiban?
   A nyugati népek sokkal inkább törekednek, a nyílt és egyenes kifejezésre, mert sokkal inkább egyéniség-központúak és kölcsönösen el tudják fogadni, ha valaki a közösségben valaki másképp gondolkodik. A történelmük és a földrajzi helyzetük nem feltétlen kényszerítette őket arra, hogy nagyon erős közösségeket alkossanak, ezért ha egyenes beszéd csak nagyon szélsőséges esetben jár az emberi kapcsolatok felbomlásával. Viszont mivel a japánok számára a közösség mindenek előtt áll, ezért számukra, ha valaki megszegi a közösségi normákat, az számukra gyermetegnek számít. Mindezek mellett a nyugati nép nem fejezi ki magát annyira választékosan, ezért a kevesebb szó használata is "gyermeteg" a japánok számára. De a nyugatiak inkább becsülik az egyenes beszédet és az őszinteséget.
2. Japánban akkor is megértik valakinek az érzéseit, ha nem fejezi ki világosan, hogyan érez, csak a viselkedése utal rá. Emellett a japánok hajlamosak elfedni a valódi érzéseiket, különösen akkor, ha azok negatívak, és úgy vélik, hogy mások számára bántóak lehetnek. Ezen túlmenően, ha két ember összetűz egymással valamiért, rendszerint lehetetlen helyreállítani köztük a kapcsolatot. Hogy áll a helyzet ebben a tekintetben más kultúrákban élő emberek közötti kapcsolatok terén?
   A nyugati kultúrában sokkal inkább elfogadott a negatív vélemény kifejtése az egyesen és őszinte kapcsolatok jegyében. Emellett vitás kapcsolatokat sem lehetetlen helyrehozni, hiszen alapvetően lazábban is kezelik a kapcsolatokat és nem törekednek a harmóniára mindenáron. Inkább becsülik azt, ha valaki vállalja az egyéniségét. Úgy gondolják, hogy ezzel sokkal inkább erősebb a kapcsolat két ember között, hiszen vállalja magát a másik előtt, nincs titka előtte, ez a fajta bizalom pedig inkább közelebbivé teszi a kapcsolatot két ember között, így jobban el tudják fogadni a különbözőségeket is.
3. Úgy tűnik, hogy a japánok gyakran "kerülgetik a forró kását", és ahelyett, hogy egyenesen és becsületesen nemet mondanának, inkább hallgatnak vagy csak mosolyognak. A kultúrák közötti kommunikációban ez sokak számára igen irritáló lehet. Mit lehet tenni ennek a problémának a megoldására?
   Plusz egy nyelvezetként beépíteni a japán kommunikációban az egyenes beszédet, amivel a külföldiekkel beszélgetnének. És azt csak a külföldiek számára alkalmazni. Ez megkerülhetetlen ma már, hiszen üzletemberek egyre gyakrabban kötnek nyugatiakkal is üzletet, valamint az interneten való kapcsolatteremtés nyugati népekkel is egyre gyakoribb.
4. Milyenfajta többértelmű kifejezések használatosak a világ más nyelveiben?
   A vélemények árnyalására a nyugati nép is képes, hiszen pozitív és negatív vélemény kifejtésére is sok szava van az embereknek, így ha akarja, egy nyugati ember is kifejezheti magát úgy, hogy nem azt mondja, hogy "ez a film rossz", hanem például "ez a film nekem nem való". De ugyanígy érzéseink "elmismásolása" az is, hogy ha azt mondjuk, hogy "nem vagyok boldog" és nem azt, hogy "szomorú vagyok". Tehát ilyenek által mi is árnyalhatjuk a mondanivalónkat.
5. Amikor a japánok más kultúrák képviselőivel kerülnek kapcsolatba, gyakran csak nagy nehézségek árán tudják egyenesen kifejezni magukat. A bizonytalanság és a félreérthetőség azonban igen sok problémát okozhat a kultúraközi kommunikációban. Ajánljanak néhány megoldást!
   Az egyik megoldás lehet, amit már többször írtam, hogy beépíteni a japán nyelvezetbe az egyenes beszédet, és megértetni a japánokkal, hogy egy külföldivel nyugodtan beszélhetnek egyenesen, az egy nyugati ember számára nem problémás. Alapvetően a szemléletváltás segíthet ebben, de legalább ennyire fontos az is, hogy a nyugati ember is megértse, hogy egy japánnak nehezére esik egyenesen kifejezni magát, ezért ezt érdemes türelemmel kezelnie.

Az utóbbi hetekben vásárolt Japánnal kapcsolatos könyvek

Nagyon belendült a japán iránti rajongásom az utóbbi hetekben, összesen 8 könyvvel tudtam gazdagítani a japán magánkönyvtáramat. Ezek a karácsonyi ajándékok magamnak és örülök nekik, mert értékes dolog kultúrát, művelődést ajándékozni. Írnék mindegyikről röviden.

Jo Peters: A Japán életmód művészete című könyvről már írtam korábban itt és itt, továbbra is azt gondolom, hogy nagyon értékes könyv, kezdőknek, akik ismerkednének a japán kultúrával, kifejezetten hasznos. Több témát is feldolgoz, nem megy bele mélyebben, de arra nagyon jó, hogy az alapokat megismerjük. Könyvgyűjteményként is szépen mutat, hiszen ízléses a borítója, a benne szereplő képek nagyon jó érzékkel vannak összeválogatva, valósággal nyugtató hatásúak. Nagyon jó választás volt.

Luk Van Haute: Japán című könyve duplán is érdekes számomra, hiszen egy belga férfi írta a könyvet, eredetileg flamand nyelven. Olyannyira érdekes számomra, hogy az a Balogh Tamás fordította magyarra, aki Fordítástechnikát tanít nekünk az egyetemen. A könyv írója évtizedeket töltött Japánban, még a '80-as években Belgiumban, Gentben tanult japán szakon, onnan jutott ki ösztöndíjjal a szigetországba. A saját élményeit írja le, ami ad egyfajta hitelességet a könyvnek, mert nem általánosít, nem azt írja meg, amit a többi könyvben lehet olvasni Japánról, hanem arról ír, amit ő maga tapasztalt meg. Olyannyira nem általánosít, hogy a bevezetőben azzal kezdi a könyvet, hogy a japán társadalom ma már legalább annyira heterogén, mint bármelyik más nyugati ország népe. Ez önmagában jó kezdetnek tűnik, bízok abban, hogy sokat tanulhatok ebből Japánról azáltal, hogy más szemszögből világít rá az országra.

Kanazava József: Még egy szót Japánról című könyve hasonló, mint Luk Van Haute könyve. Egy magyar lelkiatya könyvéről van szó, aki szintén évtizedeket töltött Japánban, de korábban. 1949-ben jutott ki a szigetországba, hogy katolikus híveket gyűjtsön. De sokkal szélesebb körű ismeretekre tett szert, ezt foglalta össze ebben a könyvben. Kifejezetten olvasmányos könyv, az oktatás, a japán konyha, a sport, stb. történelméről, gyökeréről is ír és abban, hogy miként élik meg ezt manapság a japánok. És természetesen nem maradhat ki a vallás sem. Egyszerre ír a keleti és a katolikus vallásról, hogy hogyan élik meg a japánok. Jó olvasni.

Annelore Panot: Kimonók képeskönyvét Airisu-től kaptam ajándékba, amikor voltam nála megnézni az eladó animés cuccait. Nagyon rendes volt tőle. Ez egy nagyon egyszerű gyerekkönyv (leginkább óvodásoknak), konkrétan nem érdemes tőle sokat sokat várni. A rajzok inkább kedvesek, aranyosak, némi kiegészítéssel, gyermeki feladványokkal. Érdemes lapozgatni, meg jól mutat gyűjteménybe, de a teljes árát nem éri meg.

Roger J. Davies - Osamu Ikeno: Japán észjárás is egy ismeretterjesztő jellegű könyv, ami azért érdekes, mert a Matsuyamai Ehime Egyetem hallgatói és tanárai írták, tehát japán szemszögből olvashatunk a japán gondolkodásról, a néplélek rejtelmeiről. Mindegyik témakör egy-egy külön esszé, amit japán hallgatók írtak, ahol arról írnak, honnan ered a nagy csapatszellem, miért ennyire erős a hierarchia, miért annyira erős a társadalom kényszerítő-ereje. Emellett gyereknevelési szokások, mi rejlik a szerénység mögött és honnan a nagy udvariasság. Ezt a könyvet szereztem meg legkésőbb, ezért ebbe épp csak beleolvastam, remélem, tetszeni fog.

Anna Cirma: Tokióban ébredek című könyv egy regény, aminek igazából óvatosan mentem neki. Volt korábban példa arra, hogy egy műnek nagy elánnal mentem neki, mert a címe alapján érdekesnek tűnt, de aztán kiderült, hogy csak a cím erejéig volt számomra érdekes. De ez a könyv ennél sokkal többnek ígérkezik. Egy cseh írónő munkája ez a regény: a főszereplő lány, Jana Prágában tanul japán szakon, és folyamatosan elvágyódik Japánba. Érdekessége a regénynek, hogy két idősíkban játszódik, a másik idősíkban ugyanis megvalósul Jana álma és Shibuyában él. Még csak az elején tartok (prágai történések), de nagyon jó a stílus és olvasatja magát. Már az elején érződik, hogy ebből valami nagyon jó dolog lesz. Érdekesség, hogy a regény több nyelvre is le van fordítva, de mindegyik más nyelvben "Shibuyában ébredek" címet kapta, egyedül a magyar címben szerepel a Tokió városnév. Ennyire nem bíznak abban, hogy a magyarok nem tudják, hogy hol van Shibuya, vagy azt gondolják, hogy többen fogják olvasni, ha Tokió áll helyette, hiszen azt mégis csak tudják, hogy hol van? Ezt leszámítva nagyon jónak ígérkezik.

A National Geographic Tokiót bemutató kis könyve már tényleg csak gyűjteménybe került a könyvespolcra, hiszen egyrészt a benne lévő információk elavultak lehetnek (2007-es kiadás), másrészt manapság nem nagyon járják az emberek a városokat kihajtott térképpel. Ez a könyv is kihajtható. Mindazonáltal kellemes kiadvány, jól mutat a többi Japán témájú könyv között. A benne lévő képek pedig hangulatosak.

Kilóg a sorból Dr. Yuki Hattori: Macskanyelv - Amit a macskád igazán akar című könyve, hiszen ez nem Japánról szól, "csupán" Japán egyik legismertebb állatorvosa írt egy könyvet a macskákról. Még csak nem is feltétlen nagyon részletes, tehát nem lesztünk tőle macskaszakértők, de segít abban, hogy elboldoguljunk a macskánkkal, megértsük a jelzéseit. Hihetetlenül aranyos, annyira japán ezekkel az illusztrációkkal és azzal, hogy a macska nevében "beszél", hogy mindenképp megérte. Fogom olvasni, hiszen nem adtam fel azon törekvésemet, hogy legyen egy macskám, de az majd Hollandiában.

Úgyhogy bőven van mit olvasni és nagyon jó választásnak tűnik mindegyik könyv.

A japán életmód alapjai

Elolvastam A japán életmód művészete című könyvet, és azt kell mondjam, hogy életem egyik legjobb olvasmánya volt. Alapvetően nem túl részletes, sokkal inkább több témából merít, így mi magunk választhatjuk ki, hogy melyik az, ami minket megérint, ami megszólít minket. Igazából ezek része a nyugati társadalomban is elterjedt, mi is alkalmazzuk, de azért más erről japán szemszögből olvasni, mert ad az egyes tevékenységekhez egyfajta szakralitást. Ha ezeket szertartásszerűen végezzünk, magunkba tudjuk fogadni a japán gondolkodás egy részét, azzal mi magunk újulunk meg. Olyan érzésem volt a könyv olvasása alatt, mintha lehetőséget nyújtana a belső megváltásra, hogy megtaláljam magamban az igazit. Igazából nem is magán a tevékenységen van a hangsúly, hanem amit a végzése közben érzünk. Tehát a lényeg azon van, hogy figyeljünk a saját belső világunkra.

Ezeket nagyon jól átadja a könyv, nagyon jó stílusban lett megírva. Úgyhogy nem annyira részletes a könyv, de a maga nemében kiváló. Azon a néhány témán túl, amit a korábbi postban írtam, volt szó még a házról (Ie), lakásberendezés japán módra. Ez is egyékbént olyan dolog, amit kis kreativitással, bárki magától kitalálhat, de jó volt olvasni ötleteket, illetve az egész elmélet hátteréről. Természetesen helyet kapott a japán étkezés is (Tabemono), ahol ki van emelve, hogy miért is annyira magas az átlagéletkor Japánban. Főleg az tetszett nagyon, hogy úgy írta, hogy cukorból, telített zsírból csak annyit fogyasztanak, amennyit nagyon muszáj. Nem hiszek a zérő szénhidrát, zéró tejtermék és egyéb hasonló diétákban, azt már a másik végletnek tartom. Egyrészt azokban is van értékes tápanyag, másrészt az élvezet kedvéért alkalomadtán miért is ne, harmadrészt meg azt gondolom, hogy véglegesen valójában semmit nem lehet elkerülni. A tiltásnak meg alapvetően nem látom értelmét. Néhány egyszerűbb étel receptje is olvasható a könyvben, lehet, hogy egy párat én is kipróbálok majd, ha lesz hozzá affinitásom. Olvashatunk a könyvben az Onsenről a japán fürdőzés hagyományairól, és hogy ezt miként művelhetjük otthon. Valamint szó van az Ikebanáról és a Bonsai-ról is, talán ezek érintettek meg a legkevésbé. Annak ellenére, hogy szeretem a természetet, nem tartok a szobában virágot. Törpefát se nevelnék, de nemes tevékenység annak, aki ezt csinálja. Külön fejezetet kapott az is, hogy miként spórolnak a japánok, csak ennek a japán neve nem maradt meg bennem, a könyv meg most nincs itt nálam. De érdekes volt az is.

Tehát jó szívvel ajánlom mindenkinek a könyvet, aki ismerkedne a japán kultúrával. Nagyon jó bevezető, inkább csak tovább lehet menni. Nagyon sok képpel van illusztrálva, nagyon jó érzékkel lettek összeválogatva, valósággal nyugtató hatásúak.

Japán az animéken túl

Egy ideje viaskodok magamban, ugyanis megint felélénkült bennem a Japán iránti érdeklődés. Érdekel megint a nyelv és szívesen olvasok a kultúrájukról. Fogalmazzunk úgy, hogy újra felfedezem magamnak Japánt. Csak ez azzal jár, hogy a hollanddal kapcsolatos tanulmányokat nem csinálom akkora lendülettel és intenzitással, mint az elején. Több dolog is felmerült bennem, mint lehetséges ok, de az biztos, hogy az általánosan igaz rám, hogy több dolog is érdekel, és nem rajongok mindegyikért konstansan magas intenzitással. Jó példa erre az is, hogy 2017-ben, amikor elkezdtem a BGE-n japánul tanulni, akkora lelkesedéssel vágtam bele, mint kevés dologba. Folyamatosan kérdezgettem a tanárokat szavakról, nyelvtani szabályokról, alkalmanként meséltem saját élményeket, házi feladatokat pedig szinte azonnal megcsináltam. De egy idő után ez is alábbhagyott bennem, ahogy hallgatagabb lettem és elmaradoztak a házi feladatok. Ugyanez van a holland tanulmányokkal is most. Az nem kérdés, hogy végig fogom csinálni az egyetemet, mert biztos, hogy végigcsinálom, mert ezzel már a helyemen vagyok, csak ezen a mélyponton kell túllendülni. Az is megfordult a fejemben, hogy nálam ez a post-covid trauma, amiről manapság beszélnek, ugyanis azzal is gondom van, hogy vissza kell járni az egyetemre. Hogy nem az van már, hogy mondjuk 10-kor elkezdődik az óra, elég 9.55-kor felkelni, bekapcsolom a gépet és pár perc múlva kezdődhet az is óra. Módszeresen elkések az órákról, sőt van olyan, hogy ha túl későn kelek fel, hogy be se megyek már, mert minek? Félek is attól, hogy ebben a félévben rosszabbak lesznek az eredményeim, de ezen nem érdemes. Ott leszek a vizsgákon, felkészülök rá, megcsinálom, ahogy tudom, és majd akkor meglátjuk.

Na de most japánozzunk. Mert éljen Libri és a Black Friday, olyan könyvet vettem, hogy alig hiszem el, hogy létezik ilyen. A japán életmód művészete valami kiváló könyv, ami a japán gondolkodást, mentalitást mutatja be. A könyv sok képpel van illusztrálva, és az egyes életvezetési tanácsok nincsenek benne annyira részletesen taglalva, de pont annyira, hogy megértsük a lényeget és az annyira kellemes stílusban íródott, hogy már olvasás közben is ahogy elképzeltem, hogy így gondolkodok, élek, egy ideális életet láttam magam előtt, amikor tökéletesen elfogadom és szeretem magamat olyannak, amilyen vagyok, ez kisugárzik és jobban megbecsülnek az emberek. Hogy ez mennyire kivitelezhető, ez ki fog derülni a jövőben, de a spirituális áthallása miatt azt mondom, hogy ez az első olyan spirituális jellegű írás, amit életemben olvastam és tényleg megérintett. Az világéletemben megvolt bennem, hogy a valóságtól némileg elrugaszkodott gondolkodás, hogy valami felsőbbrendű dologban keressem meg a hitemet. De nem vagyok keresztény, nem hiszek Istenben. Hiába jártam katolikus iskolába, valahányszor voltam szentmisén, soha nem éreztem, hogy templomba kellene járnom. Csak azért nem találtam eleddig a helyemet a spirituális gondolkodásban, mert túl sok a szélhámos, vagy olyan ember, akik ezeket nem közvetítik számomra hitelesen. És még csak nem is a Facebookon olykor terjedő felemelkedett szövegekre gondolok, hanem inkább azokra, akik a "konyhapszcihológiában" utaznak és mindenféle egyszerűsített megoldásokkal házalnak. Ezek "fejlettebb" változata, az úgynevezett "ezo-anyukák", akik az élethazugságaikat életmód-szerűen élik, hitüket előszeretettel terjesztik. Illetve az is nagyon gyakori, amikor valaki a saját múltja, tragédiája elől menekül a spiritualitásba. Ez azért bűzlik nekem, mert valójában látszik rajta, hogy rosszul van az életében, mert a személyes traumáját nem dolgozta fel. Tehát a spiritualitást nagyon kevesen művelik hitelesen. Okui Masami-ról tudom, hogy spirituális gondolkodású, ezt jó néhány dalában lehet is hallani. Ő tőle még szívesen is hallgatom, de hiába életem része a dalaival, még ő sem tudott rávenni arra, hogy ezt az utat járjam én is. Illetve Hayashibara Megumi-nak vannak mélyérzelmű dalai, melyeket rendszerint Okazaki Ritsuko írt.

De ez a könyv volt az első, aminél tényleg azt éreztem, hogy felemelkedett a lelkem a mennyekbe, miközben olvastam. Gyakorlatilag az egész Japán iránti rajongásom új értelmet nyert ezzel a könyvvel. Amit eddig olvastam, az például az Ikigai, ami arról szól, hogy találjuk meg az életünk értelmét. És hogy mennyire nem az egyszerű megoldásokról szól a könyv, jelzi, hogy ír arról, hogy az életünk értelmének megtalálása hosszú folyamat és komoly önismeretet igényel. Azt is hozzátette, hogy a cél, nem a "végtermék" megalkotása, hanem az, amit azzal közvetíteni akarsz. Például, aki jó zeneszerzésben, az akkor csinálja ezt jól, ha nem az a végső célja, hogy dalokat írjon, hanem, hogy a dalokkal gondolatokat, érzéseket, ad absurdum értékeket közvetítsen. A második a wabi sabi, ami gyakorlatilag szembemegy a nyugati fogyasztói társadalom diktálta "értékekkel". Tehát, nem a tökéletességet, az örök fiatalságot hirdeti, hanem hogy lássuk meg a tökéletlenségben a szépséget és fogadjuk el a múlandóságot. Hiszen vagyunk valamilyen állapotbn, a jövőben leszünk valamilyenben, de tökéletesek soha nem leszünk. De mindig úgy vagyunk jól, ahogy vagyunk. Mondjuk ehhez hozzátenném, hogy ez a személyes megítélésem szerint akkor műveljük jól, ha törekszünk a fejlődésre, hogy a jövőben jobbak legyünk. De az biztos, hogy ezt csak akkor tudjuk a maga természetességében művelni, ha teljes mértékig elfogadjuk magunkat olyannak, amilyennek most vagyunk, mert akkor egyrészt meg tudjuk élni a jelent a maga teljességében, a másik hogy nem fogunk túlzottan rágörcsölni arra mindenáron jobbak legyünk. A múlandóság pedig arra utal, hogy fogadjuk el, hogy minden változik körülöttünk. A harmadik, amit eddig olvastam, az a Kintsugi. Ebbe benne van a "kin" szó, mely aranyat jelent. Az a lényege, hogy a törött tárgyakat porított arannyal és lakkal ragasztják össze. Ez valamivel elvontabb, ez is a tökéletlenségre, önmaguk elfogadására utal. Ha megtörtünk az élet súlya alatt, vagy az életben valami "törés" volt számunkra, azt arannyal ragasszuk össze magunkban. Ennek röviden az a lényege, hogy tanuljunk a hibáinkból, legyünk többek általa, így ami megtört bennünk, az arannyal lesz összeforrasztva. A negyedik, egyben utolsó, amit eddig olvastam, az a shinrin yoku, vagyunk "erdőfürdőzés". Az erdőfürdőzés lényegében egyfajta természetjárás, amikor a maga teljességében éljük meg a természet szépségét. Szemügyre vesszük a fák kérgét, a levelek erezetét, a virágot, röviden a természet részévé válunk. Megtanuljuk szeretni, tisztelni a természetet, elfogadni annak hatalmas erejét, egyben megcsodálni annak szépségét. Szép szó japánul a Komorebi, ami a fák között átszűrődő napfényre utal.

Még a felét se olvastam el a könyvnek, máris mennyi ihletet merítettem belőle. Úgyhogy kiváló könyvről van szó, csak ajánlani tudom.

Chihara Minori afférja

Jókor lesz ismertető cikk az Animagazinban Chihara Minori-ról, amikor kiderül róla, hogy viszonya volt egy házas férfival...

No, ne értsetek félre, nem vagyok pletykás, a bulvárlapoknak legfeljebb a címlapját nézem meg az újságosnál, hipermarketekben. Ez az eset azért érdekel, mert rajongója vagyok, és mint rajongóként azért érzékelek csalódást magamban. Mert lehet úgy is gondolkodni, és ez lenne az ideális, hogy egy viszony vagy affér csak az érintettekre tartozik. De hát mindenki így gondolkodna, akkor a bulvársajtó egyáltalán nem létezne.

Rajongóként azért érzek csalódást, mert pont azért szeretem Chihara Minori-t, mert egyrészt bebizonyította (vagyis a zeneszerző társai bebizonyították), hogy elektronikus zenében is lehet igényeset, tartalmasat alkotni, másrészt szeretem a dalszövegeit, és amilyen érzelmekkel kiénekli, az számomra végsőkig hiteles. Ehhez képest, hogy most kiderült róla egy ilyen dolog, az azért komolyan elgondolkodtat.

Nagyot nézhet az, aki úgy olvassa, hogy nincs benne a japán művészvilágban, az nem értheti, hogy mi ebben az olyan nagy dolog (a bulvármédia igencsak magasra tette az emberek ingerküszöbét). Csak röviden összefoglalom: Japánban az ismert emberek nagyon vigyáznak a jó hírnevükre. Többek között azért, mert ott nagyon erősen kötik az ismert embert a kiadóhoz, ügynökséghez, aki foglalkoztatja őket, így ha valaki botrányba keveredik, az az őt foglalkoztató céget is botrányba keveri, ennek következménye pedig jobb esetben a kényszerszünet, rosszabb esetben a szerződésbontás. Illetve olyan is előfordulhat, hogy valaki következmények nélkül megússza. Lásd Okamoto Nobuhiko esetét, aki egy idegen nővel volt együtt, vagy ott van Namikawa Daisuke, akik megcsalta a feleségét, egyiknek sem lett komoly következménye. Igazából nagyon remélem, hogy Chihara Minori esetében sem lesz, de az az igazság, hogy élek a gyanúperrel, hogy a két férfi seiyuu esetében egyfajta kettős mérce miatt nincs komoly következménye az afférjuknak. Úgy tudom, hogy Japánban még most sincs teljes egyenjogúság férfi és nő között, és elképzelhetőnek tartom, hogy még ott is jelen van az a gondolkodás, hogy ha egy férfi csalja meg a nőt, arra legtöbben legyintenek, de ha egy nő csal meg férfit, arra, hogy finoman fejezzem ki magam, igencsak csúnyán néznek. Hiszen Hirano Aya is hogy megkapta a magáét, amikor idegen férfiakkal volt együtt.

Egyébként én sem a női mivolta miatt vagyok csalódott Chihara Minori-ban, hogy ezt megtette. Hanem mert azt gondolom, hogy amit kisugároz magából, és amit énekesnőként képvisel a dalaival, azt leköpte. Alapvetően szabadabb gondolkodású vagyok szerelemben, szexualitás terén, de én is azt gondolom, hogy párkapcsolatban, házasságban lévő ember tabu! Nem is kell házasság, én már a kapcsolatról is úgy gondolkodok, hogy az két vagy több ember (hiszek a poliamoriában is, de annak csak zárt formájában) szövetsége, amit egyoldalúan, a másik tudta nélkül felbontani, számomra bűn. Ráadásul azt gondolom, hogy a megcsalás, az a gyávaságnak egy nagyon komoly jele, sőt én a megcsalt felet is felelősnek tartom a kialakult helyzetért, mert nem akarta, vagy nem merte meglátni, hogy a házassága válságban van, ezért a homokba dugta a fejét. De a nagyobb felelősség kétségtelenül azon van, aki megcsalta a másik felet, hiszen ő volt az, aki "aktívan" jelezte a maga gyávaságával, hogy a kapcsolata, házassága válságban van. És ahelyett, hogy leült volna a párjával megbeszélni, hogy ez és ez a baj, ehelyett kerülőutat választott. Egy kapcsolat esetében meg az esetek döntő többségében látható, hogy baj van, ezért gondolom, hogy a megcsalt fél is felelős abban, hogy nem akarta meglátni, hogy baj van.

Mindenesetre nagyon sajnálnám, ha Chihara Minori esetében lenne következménye a tettének, mert az énekesnői-seiyuui karrierje hordoz magában annyi értéket, hogy kapjon egy második esélyt. Mélyen bocsánatot kért, ahogy egy japántól szokás. Mondjuk azt, hogy megtette, alapvetően csúnya tett volt, de az vesse rá az első követ, aki soha nem hibázott. Ha tényleg megbánta, az majd úgyis kiderül, hiszen jó eséllyel sokkal jobban fog vigyázni, és akkor visszaadja az értékét az énekesnői karrierjének.