Ez a nap különleges számomra a japán zenében, ugyanis december 5-én jelent meg a legtöbb olyan album és kislemez, ami érdekel. Kedvenc előadótól van, vagy az anime miatt érdekel. Íme a lista:
Okui Masami: naked mind (1996. december 5.)
Yonekura Chihiro: Mirai no Futari ni (1996. december 5.)
Hayashibara Megumi: feel well (2001. december 5.)
HIRO-X: future (2001. december 5.)
Kimeru: You got game? (2001. december 5.)
Wada Kouji: all of my mind (2001. december 5.)
JAM Project: Wings of the legend (2012. december 5.)
Ez összesen 7. Egyik másik napon nem jelent meg annyi album és kislemez, ami érdekel, mint ezen a napon. Tervben van, hogy megszerzem mindegyiket, mert tényleg nagyon jók, de sajnos rosszul állok ezen a téren, mert csak 2 van meg közülük.
Nagyon szeretem ezeket, szinte kijelenthetem, hogy különleges helyet foglalnak el a repertoáromban. A naked mind annak az ékes bizonyítéka, hogy egyszerű hangszerelésű dalből is lehet nagyon, hangulatos dalt írni. Többször írtam már, és tartom magam ehhez, hogy Okui Masami egyike azon nagyon kevés előadóknak (ha nem az egyetlen), aki a '90-es évek trendi popzenéjét igényesen tudta művelni. Tehát hallatszik, hogy komolyan gondolta, amit csinál, vannak élő hangszerek a szintetizátoros hangzás mellett, és úgy egyáltalán az éneke már ekkor is nagyon jó volt. A Wings of the legend dalról meg ma írtam.
De szeretném megvenni mindegyiket. És mivel az idei évben is szerdára esik ez a nap, vártam, hogy bővül a lista, de sajnos senki olyan előadó nem jelentetett meg japán zenei kiadványt, akiért rajongok. :( Ráadásul úgy néz ki, hogy ezzel a lista bezárul, mert legközelebb 2029-ben lesz az az év, amikor szerdára esik ez nap, és már most ritkábban jelennek meg CD-k Japánban is, akármennyire van ott tisztelete az eredeti zenének. És azért feltétlezhető, hogy 11 év múlva hol lesznek a CD leadások. Biztosra vehetjük, hogy ha nem is 0-nál, de valahol már a környékén. Már most is olyan kevés japán albumot és kislemezt adnak el, hogy kétségbeesetten nézem, milyen mélyre lehet még menni.
De mindegy is, akkor marad ez a 7, ezek is fantasztikusak, méltóképp öregbítik a japán zene hírnevét. Személyes okból is kedves számomra ez a nap, ugyanis konkrétan 10 éve ezen a napon, 2008. december 5-én kaptam meg az első japán CD-met, ami rettenetes nagy öröm volt számomra.
Előtte el nem tudtam volna képzelni, hogy a kedvenc japán zenéimet tudom eredeti CD-n hallgatni, ez aznap megtörtént. Ez nekem, aki nagyon becsüli az eredeti kiadványokat, és nagy CD-gyűjtő vagyok, óriási öröm. Nem is túlzok, hogy egy álom valósult meg számomra.
Sokáig úgy volt, hogy nem megyek el a tavaszi MondoConra, előző délután dőlt el, hogy végül csak tudok menni. Igyekszem érdekesen összehozni az élménybeszámolót, de nincs mit tagadni azon, hogy ez nagyon nehéz annak fényében, hogy ez a sokadik MondoCon, és szinte mindig a karaoke teremben vagyok. Most nem volt igazán érdeklődésem a konzolok irányába.
Szombat
9 órakor indultam el itthonról, a 151-es busszal mentem el Kőbánya alsóig, onnan már elsétáltam a Hungexpóig. Mindig Kőbánya Felső vasútállomáson át megyek. Az igaz hogy van egy rövidebb út, de az nagyon veszélyes, mert átmegy azon az alagúton, ahol a két villamossín van. Egyszer átmentem ott, akkor nem volt gond, de épp csak a két villamosnak van egymás mellett helye, ha épp ott találkoznak, és ahogy elképzeltem, hogy pont akkor találkoznak, amikor épp ott vagyok, nem vagyok biztos abban, hogy sértetlenül túlélem, ezért inkább a hosszabb és biztonságosabb úton megyek. Néha most is csinálom, hogy az okostelefonról nézek animét, amikor épp úton vagyok, így most is néha azon lehet kapni, hogy sétálás közben a telefont nézem. A Bleach 45. részét néztem. Követtem, amikor ment az Animaxen, de most nézem végig úgy, hogy az elsőtől a legvégéig. Több sokak számára klasszikussá vált animét mostanság nézek meg, ily módon a Bleachet, illetve a Naruto Shippuuden is most van folyamatban. Illetve minálunk annyira nem ismert, de aki nem látta, magasan ajánlott a .Hack széria. Jaa, és a My Anime List szerint "csak" 847.887 tag látta az Ao no Exorcist animét... Én kérek elnézést, hogy eddig kihagytam, főleg, hogy kifejezetten tetszetős.
Szóval átvettem a jegyet, és bejutottam a MondoConra. Egyből a karaoke terembe mentem. Hogy soha nem tudok feliratkozni az 15-ös sorszámnál előbb. Most is 17-esként kezdtem. Hát tessék korábban menni. Először Okui Masami: Kagen no Tsuki dalát választottam. Igyekeztem olyan dalokat választani, amik jobban állnak nekem, és úgy érzem, hogy ki tudom énekelni jelenlegi tudásom szerint. Az Okui Masami dal jó választás volt elsőnek. Szeretem is, el is tudtam merülni benne. Egyre inkább érzékelem, hogy tényleg jobban mennek nekem a lassú dalok, mert azáltal, hogy nem kell "sietni" benne, ezért jobban meg tudom élni azokat az érzelmeket, amiket a dal akar átadni. Ugyanez volt itt is. Oda jutottam magamban, hogy mennének a gyors dalok is, de azokat többet kell gyakorolni. Egyrészt hogy menjen magabiztosan, ne akadjak meg ott, hogy rohan a szöveg, másrészt meg jobban átérezzem, ezáltal át is tudjam adni, hogy miről szól a dal. Teszek egy ilyen próbát, és ha a visszajelzések alapján jobb leszek, akkor mindenképp tágítom a lehetőségeimet. Másrészt meg visszaszerezni azt a hangtartományt, amiben jó vagyok. Mert sajnos visszaesett, és szeretném visszakapni. Ki is találtam magamban, hogy fogok gyakorolni, ha menni fog, akkor a versenyen is jobb esélyekkel fogok indulni.
Sokan megjelentek a törzstagok közül: Mazsibazsi, ToumeiNi, 8, John, Waka, Mai, Roni. Volt két újonc srác, Roloca és Sora. A szervezők közül is mindenki jelen volt, bár sajnos nem mindenki épen és egészségesen, Leeának komoly problémái vannak / voltak, remélhetőleg a lehető leghamarabb felgyógyul. De jó volt találkozni mindenkivel, és beszélgetni velük. Nefu például tökre meglepett, hogy nem olyan rég feltett az Instagram profiljára egy képet egy játékról, mely Nintenklónokra Tank néven jelent meg. Ez az a legendás játék, amivel az én korosztályom, és a nálam fiatalabbak rengeteget játszottak. Ez a játék eredetileg csak Japánban jelent meg Battle City néven. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Nintendo komoly hibája volt, hogy nem jelentette meg Japánon kívülre, legenda lett volna belőle világszerte. Amúgy nekem nem volt kamu Nintendo gépem, barátoknál, osztálytársaknál játszottam az ott elérhető játékokkal. Igazából nincs motivációm arra, hgy beszerezzek egy ilyen gépet. Hamis játékokkal, különböző klónozott, hackelt verziókkal nem szeretnék játszani, mert azoknak nincs semmi eszmei értéke nálam. Van Duck Hunt is hamis Nintendo gépezetre, az például teljesen véletlenszerű, hova érzékeli a lövést.
Most előnevezős verseny volt, amire hangfelvételt kellett feltölteni. Ugyan neveztem, de mire úgy éreztem, hogy na végre felénekelhetem a dalomat, rám jött a megfázás. Szépen vagyunk, és mivel már csak pár nap volt csak a határidőig, ezért szinte biztos voltam abban, hogy nem fogok meggyógyulni addigra. De különben azt hittem, hogy meg fog hiúsulni az énekverseny, mert sokáig csak 5 felvétel volt feltöltve, de kiderült, hogy sokan az utolsó napokra hagyták. A 22 jelentkezőből 18-an töltöttek fel hangfelvételt. Én a kisebbséghez tartozom, de az biztos, hogy nagyon jók voltak, és a zsűri biztosan tudta, hogy mi alapján rostált, és mi alapján választotta ki azt a 12 embert, akik végül előadhatták a dalaikat. Nem voltam ott végig, mentem megnézni a konzolokat, meg a vásárokat. Új épületben voltak a konzolok és a vásárok egy helyen, a B épületben. Eleinte nem is találtam meg, a megszokott helyen akartam bemenni, de az zárva volt. Aztán láttam, hogy máshol van mozgolódás, oda mentem. A hely kétségtelenül nagyobb, egyúttal kaotikusabb is. Nem láttam logikát, hogy mi miért van ott, ahol van, ezért sem voltam most annyira érdekelt a konzolok irányában. Pedig kipróbáltam volna a Gran Turismo Sport-ot PlayStation 4-re. A retro konzoloknál most olyan sok érdekességet nem találtam, amit nem támogatok, hogy mindig van kint kamu sárga kazettás gép, ami ugyan extraként elmehet, de azt gondolom, hogy nem való egy ilyen rendezvényre.
Úgyhogy most nem ragadtam le a konzoloknál, inkább visszamentem a karaoketerembe, és csendben helyet foglaltam, még ment a verseny. Mondták, hogy nagy előadásokról maradtam le, voltak nagyon jók. Örvendtem, amiket hallottam, azok tényleg erősek voltak. Miután lement ismét jött a hagyományos karaoke. Én is énekeltem párszor, például ismét próbát tettem az F-Zero: Falcon Densetsu: THE MEANING OF TRUTH dalával, azt hittem, menni fog. De nem, gyakorolni kell még, ha el akarom jól énekelni. Aztán eszembe jutott, hogy van HIRO-X-nek még egy dala, ami talán jobban menne, ez pedig a Prince of Tennis-ből a future. Menni menne, de nem elfáradt hanggal, kisebb hangtartománnyal. Ezután ha kiállok énekelni, akkor tudtam, hogy olyan dalt kell énekelni, ami kevésbé terheli meg a torkomat.
Az énekverseny második fordulóján (inkább harmadik a beküldőssel együtt) a hat továbbjutott énekelt. Mindenki nagyon jó volt, de nekem megvolt az a három ember, aki felülmúlta a másik hármat. Én őket juttattam volna a döntőbe, akik a nagyszínpadon énekeltek majd az eredményhirdetés előtt. Ebből kettő bejött, a harmadik meglepett, de megkérdeztem ToumeiNit, hogy mi alapján választották ki a három embert, és megválaszolta azt is, hogy a bizonyos harmadikat miért nem juttatták döntőbe. Nehéz lehet zsűritagnak lenni, tényleg nehéz volt választani.
Most is volt Late Night karaoke egészen 21 óráig. Gondolkodok azon, hogy melyik volt az a dal, amelyiket átvittem Late Nightra, de nem jut eszembe. Azt tudom, hogy utoljára a Saber Marionette J to X-ből a Lively Motion-t énekeltem, mely továbbra is a #1 Hayashibara Megumi dal az összes közül. Többen is azzal jöttek, miután végeztem, hogy olyan volt, mintha fogták volna a Give a reason-t, kicsit megkeverték, írtak rá valami hasonló szöveget, és megcsinálták ezt. Különben igaz, valóban nagyon hasonlít a Give a reason-re, a Saber Marionette-et ugyanaz a cég készítette, mint a Slayers-t, sőt a Lost Universe-t is ide venném, mert bár a történet és a helyszín más, de annak is, ha ránézünk a rajzstílusára, le se tudnák tagadni, hogy a Slayers csapata készítette. Ennek a cégnek dolgozott Hayashibara Megumi, több animéjükben hallható a hangja.
Igazság szerint terveztem, hogy hamarabb elmegyek, mert most nem igazán élveztem a Late Night karaokét, de megvártam még az utolsó dalt, amit énekeltem, aztán mire már tényleg terveztem menni, addigra jöttek a biztonságiak, és be kellett fejezni. Így a búcsúzkodásra maradtam. Elindultam, most is ugyanúgy Kőbánya Felsőn át mentem a 151-es buszhoz, azzal kis sétával egyenesen haza.
Vasárnap
Reggelre valamennyire visszajött a hangom, de nagyon komoly dalt nem vállalnék be vele. Vasárnap korábban, 8 óra előtt indultam el, mert voltak a választások és mindenképp el akartam menni szavazni. Amikor odaértem, már akkor is sor állt, de mire végeztem, és kijöttem, háromszor akkora sor állt. Meglepett, nem emlékszem, hogy valaha is ekkora sor állt, amióta szavazhatok. Ezután mentem a Hungexpo felé, ehhez ismét a 151-es busz segítségét vettem igénybe. Most is úgy voltam, hogy elsétálok Kőbánya Felsőn át, de ahogy sétáltam a Kolozsvári úton át, azon gondolkodtam, hogy miért is ne mehetnék a meredek emelkedőn fel, a síneken át, hogy legalább ennyit rövidítsek. Bevállaltam, és mivel most is írom ezen postot, bizonyíték arra, hogy sértetlenül túléltem az akciót. Szemre meredeknek láttam az emelkedőt, majd a lejtőt, kicsit féltem attól, hogy megcsúszok, és baj lesz, de semmi nem volt. De azt megtettem, hogy minden egyes sínnél, mielőtt átmentem, szétnéztem, mert ezt érzékeltem biztosnak. Ha a vonat meg- és eltalál, onnan már csak a hullaházba visznek.
De hát semmiség volt megérkezni. Vasárnap jellemzően kevesebben vannak MondoConon, most sem volt ez másképp. A karaoke teremben is kevesebben voltak, de most sem kerültem előrébb sorrendben. Először a Digimonból a With the Will-t énekeltem. Ez jó lesz, de a szombati nap hatása tetten érhető, mert nem tudtam végig egyenletes teljesítménnyel végigénekelni, a végére csak elment a hangom. De ezzel a dallal érdemes foglalkozni.
Szokás szerint vasárnap volt a zene tippmix. Miroku bejött a versenyre, Mazsibazsival voltunk hármasban. A kecskesajt csoport elnevezés kétségtelenül találó volt Bazsitól. Nagyjából tudtuk hármasban a dolgokat, de biztos vagyok, hogy amíg 8 és John játszik, addig esély nincs a győzelemre. Az egész anime zenei könyvtár a fejükben van. Amúgy kezd beérni az, hogy az utóbbi 2 évben sok animét nézek, mert volt jónéhány, amit én tudtam, de a többiek tudása is fontos volt. Jók voltak a témakörök, volt néhány dal, amit így vagy úgy, de vicces hallani, úgyhogy Mystra jól válogat dalokat.
A második dal, amit énekeltem egy Okui Masami dal volt, a Jikuu Keisatsu Wecker Signa-ból a RING ballada verziója, amit már énekeltem korábban, és elismerést kaptam rá. Olyan dalt akartam választani, amivel érzékeltetem, hogy tudomásul vettem, hogy most nincs nagy hangom, de a kisebb hangomon olyan énekelni, ami tetszett korábban embereknek, ezáltal jó szájízzel hazamenni, és inspirálni magamat a további gyakorlásra, hogy nyárra jobb legyek. Legyen így. A dalt meg most is jó volt énekelni. Egyedül 8-nak nem tetszett, hogy nem az eredetit énekeltem, ami sokkal pörgősebb. Most ez kell.
Még elmentem megnézni a vásárokat, mert végre összállt a fejemben, hogy mit akarok venni. Illetve még akkor is vacilláltam, mert le akartam vásárolni az 1.000 forintos kedvezményt, és olcsó Mangafanos mangát venni (az akció által), de aztán megláttam egy másik árusnál a Gravitation 4 mangát. Ennek jobban örülnék, mert ez régi, és hiányzik a gyűjteményemből. Kis vacillálás mellett emellett döntöttem, és megvettem 1.000 forintért. Aztán vettem 6 régi hiányzó Mondo magazint 2.000 forintért, valamint 3 régi hiányzó PC Guru magazint 1.000 forintért. És ennyi. Ez is meredek, de úgy döntöttem, hogy a közelgő születésnapom alkalmából (ami konkrétan ma van, amikor írom ezt a postot) kedvesebb leszek magamhoz.
Még egy kis idő volt, visszamentem a karaokésokhoz, de már jött Case, hogy beüzemelje a japán, koreai videoklipekre a technikát. Így kezdtek megjelenni azok, akik ezeket akarták nézni. Pont most kellett énekelni a Yuri!!! on Ice-ból a History Maker-t, lányok visítoztak. Azt hittem, hogy ez a korszak leáldozott, de sajnos mindig jönnek új tizenévesek. Már régen is, de most is azt szeretném, ha az anime-nézéshez észt is osztanának, és nemcsak elalélni attól, hogy shounen ai, meg hogy mik nem vannak, hanem nézni a történetet, és egyéb tényezőket is. Mert a Yuri!!! on Ice nem rossz, de korántsem annyira jó, hogy ekkora ovációt kapjon. Mondjuk a lányok nem is a minősége miatt örültek a dalnak... de akkor is.
Na mindegy, vége lett a MondoConnak ezzel. Jó buli volt, de egyértelmű, hogy különlegessé kell tenni. Van is erre tervem, ha bejön, akkor minden sokkal jobb lesz, mint eddig volt.
Az este folyamatosan figyelemmel követtem a választás eredményét, és amikor nyilvánosságra hozták azt, egyből ez a dal jutott eszembe.
Jó ideje nem néztem már animét, ennek a hosszabb szünetnek szeretnék véget vetni. Holnap beviszem a mobiltelefont szervizbe (eltört a kijelzője), és utána akár ott is tudom nézni a legújabb részeket. Addig is itt ráhangolódásként írnék egy olyan animéről, amit nemrég végignéztem. Végigböngésztem a My Anime List profilomat, hogy melyek azok az animék, amiket végignéztem, és kiválasztottam egyet, amiről azt érzem, hogy tudnék róla hosszabban írni.
A Baby Steps-re esett a választásom. Ez azért is jó választás, mert lehetőség van összehasonlítani a Prince of Tennis animével, ugyanis egy sportaniméről van szó, hovatovább odáig elmegy a hasonlóság, hogy a kedvenc sportágam, a tenisz kerül fókuszba. Mindenféleképpen meg akartam nézni egy másik teniszes animét, mert bár sokáig élveztem a Prince of Tennis-t, de a 120. rész körül azt éreztem, hogy már az istenek meccsét nézem. Mintha az Olümposzra váltottam volna jegyet, ahol megnézhettem, hogyan játsszák a teniszt a görög istenek. Tehát a Prince of Tennis-ben sokkal inkább a Shounen elemek dominálnak, és egy idő után unalmassá válik, mert pont attól válik kiszámíthatóvá, mert tudom, hogy valami kiszámíthatatlan következik. Ezért vagyok kritikus a shounen animékkel szemben, és csak azokat tudom igazán értékelni, ahol van célja a harcnak, addig nekem az egész csak erőfitogtatásról szól. Ugyanez a Prince of Tennis is sajnos, amit ugyan végignéztem, és a végére ugyan éreztem, hogy egy nagy sorozatnak lett vége, de másfelől megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell többé ilyenfajta meccset néznem.
Szerencsére a Baby Steps sokkal realisztikusabb, mondhatni Slice of Life sportanime, és sokkal imponálóbb, hogy a sportágat a maga valójában mutatja meg. A főszereplő srác Eiichiro Maruo, akkor ismerkedik a tenisszel. Egy teniszakadémia tagja lesz, és abból a szempontból ugyan sablonos, hogy egy esetlen, ügyetlen fiúból lesz tehetséges játékos, de kellőképpen ellensúlyozza, hogy az anime nem hőst akar kreálni a srácból. Nincsenek benne hatásvadász jelenetek, hanem emberi a fejlődése, ezáltal tudunk azonosulni vele, és elhihetjük neki, hogy bárki lehet mestere a hobbijának, akiben megvan a tehetség, és szorgalmas is. Egy kis romantikát is belefűztek az animébe, ugyanis beleszeret abba a lányba, aki a kezdetektől bíztatja őt.
De negatívuma is van. Ei-chan amikor nem játszik, más meccsét nézi, egy füzet van a kezében, és bőszen jegyzetel. Azt elemzi, hogy más játékosok hogy játszanak, és mindezt ábrákkal is illusztrálja. Ezeket a tapasztalatokat alkalmazza a játékaiban. Egy idő után azt kezdi csinálni, amikor ő maga játszik, hogy morfondíroz magában hosszú (másod)perceken keresztül. Magában elemzi, hogy ha ide üti a labdát, akkor ezt fogja az ellenfél játékos csinálni, ha pedig a másik irányba, akkor arra úgy fog reagálni. Egyszer volt olyan, hogy tényleg percekig elmélkedett magában, és annyira ideges lettem, hogy kurvaanyázva az asztalra csaptam, és üvöltöttem, hogy üsd már el azt a kurva labdát! Az elején még jó volt hallgatni az elmélkedéseit, hogy bevitt minket a tenisz taktika rejtelmeibe, de amikor sokadjára hallom ugyanazt, ráadásul hosszabban, az azért már bosszantó volt. A másik hibája a zene. Az opening még elmegy, sőt akár jónak is lehet nevezni, de az ending rettenetes. Ilyen 16-18 évesekből álló lánycsapat énekel inspiráló, már-már verbunkos hangulatban arról, amiről az opening szól (Believe in Yourself a címe, ezzel szerintem mindent elárultam). Ezt oly módon, mintha egy énektanár megtanította volna nekik, hogy kell ilyen jellegű dalt énekelni, mert nem hangzik tőlük hitelesen és spontánnak, az biztos. Azt gondolom, hogy nem élték meg azt, amiről énekelnek. Nem élték meg azt az élethelyzetet, amikor azért kell hinni magadban, mert akkor nagyon nehéz. Ezért nem érzem hitelesnek a dalt.
Visszatérve a Prince of Tennis-re, annak pont a zenéje az erőssége. Valami fantasztikus openingjei és endingjei voltak. Ha nem láttam volna a PoT-t, akkor nem ismernék olyan előadókat, mint például HIRO-X, Kimeru vagy IKUO. Mai napig a japán zene egyik nagy veszteségének tartom, hogy HIRO-X-nek csak 5 kislemeze jelent meg összesen, egyetlen albuma sem. Személy szerint tudok azonosulni azokkal az érzelmekkel, amikről énekel, nem utolsó sorban fantasztikus hangja van. Kimeru diszkográfiáját jobban megismerve eléggé sajátságos dalai vannak. Erősen érzékelhető benne a homoszexualitás, azt érzékelem, hogy így énekel egy meleg férfi az érzéseiről, aki aktívan megéli azokat. Nem utolsósorban láttam néhány olyan képet róla, melyek arról árulkodnak, hogy tudja ő, hogy miről énekel. IKUO-t ismertem korábban, mert írt néhány dalt Okui Masami-nak, ez volt az első alkalom, hogy saját dalát hallottam, szeretem a stílusát.
A Baby Steps-nek bár vannak hibái, de azt gondolom, hogy bőven jó anime, és ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti az "emberi" sportaniméket. Nem véletlen a cím. Apró lépésekben halad Ei-chan afelé, hogy igazán jó teniszező legyen, és pont az esetlensége miatt válik igazán emberivé és szerethetővé.
Véget ért ez az év is. Többektől is olvastam, hogy alig várják, hogy véget érjen ez az év. Nem vagyok híve ennek a gondolkodásnak, egyre inkább tudatosodik bennem, hogy mindent meg kell élni olyannak, amilyen. Nekem is nagyon nehéz volt az idei év, de soha nem gondoltam arra, hogy véget akarok vetni ennek az évnek. Kezdem tényleg érezni azt, hogy ha a hibákból tanulva tudok fejlődni, akkor ez egy nagyon jó és hasznos év volt. Főleg, hogy a következő év lesz az 1997-es év 20. évfordulója, ami gyerekkorom egyik legmenőbb éve volt. Ezt csak úgy lehet megünnepelni, ha mindent megteszek azért, hogy a 2017-es év mindennél jobb legyen. Legyen mindenkinek olyan az új éve, amilyennek eltervezte.
És akkor lássuk az idei évre is a Last.fm-es összegzést. Továbbra is ez a kedvenc közösségi oldalam, pont ma beszéltem erről Roninak, mondtam neki, hogy a zenei ízlésemmel többet mutatok magamból, mint bármi mással. Például untig posztolgatnék Facebook-ra mindenféle marhaságot. Mivel a zene nálam is kiemelkedő szerepet játszik életemben, ezért az, hogy éppen milyen zenét hallgatok, vagy hogy kik dominálnak nálam, az többet elárul rólam, mint bármi más. Idénre is vannak szép statisztikák. Idén 20.442 alkalommal hallgattam zenét Last.fm-en (ebben nyilván nincs benne az, amit CD-n hallgatok, vagy rádiót, de ez is nagyon szép arány. 2009 óta vagyok regisztrált tagja a Last.fm-nek, azóta ez a szám a második legtöbb éves lebontásban. Ennél több csak 2010-ben volt, akkor 20.513, de a harmadik legtöbb 2013-ban csak 16.593 volt, úgyhogy ez a szám nagyon jó. Ennyire szeretek statisztikákat böngészni, főleg, amiket én kreálok. Hiszen ebben biztos, hogy minden úgy van, mint a valóságban. Lássuk a számokat előadókra lebontva.
Top 10 Előadó 2016
Hayashibara Megumi (4.303)
Yonekura Chihiro (2.125)
Okui Masami (2.101)
Suara (1.484)
JAM Project (1.143)
HIRO-X (1.010)
Pa-Dö-Dő (632)
Nox (469)
Kimeru (409)
Uehara Rena (408)
Idén elmaradt a Hayashibara Megumi, Okui Masami 1-2 (ahogy a Forma 1-ben mondják, amikor a Mercedes-ről beszélnek), de csak kevéssel maradt el Okui Masami. Még tavaly év végén a BEST OF CHIHIROX II válogatásalbum hatására nagyon felfedeztem magamnak Yonekura Chihirót, és rájöttem, hogy sokkal több dal van tőle, amit kifejezetten kellemes hallgatni tőle. Így lett idén második.
És akkor lássuk az albumok és a kislemezek top 10-es hallgatottsági listáját idénre külön-külön
Top 10 Album 2016
Hayashibara Megumi: Time Capsule (576)
Okui Masami: Symbolic Bride (530)
Yonekura Chihiro: BEST OF CHIHIROX II (521)
Hayashibara Megumi: Slayers MEGUMIX (372)
Suara: Koe (272)
Suara: The Best ~Tie-Up Collection~ (225)
Hayashibara Megumi: VINTAGE White (202)
Hayashibara Megumi: Enfleurage (182)
Suara: Utawarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu (170)
Azért látszik, hogy kik dominálnak nálam, főleg az albumnál. A kislemeznél pedig az új felfedezettek domináltak, főleg HIRO-X-nek örülök, hogy megismertem. Csak 5 kislemeze van, de azokkal maradandót alkotott nálam. És végül itt van az idei legsikeresebb százas dallistám.
Top 100 dalok 2016
Suara: Amakakeru Hoshi (160)
Hayashibara Megumi: Usurahi Shinjuu OFF VOCAL VERSION (155)
HIRO-X: THE MEANING OF TRUTH (139)
Hayashibara Megumi: Usurahi Shinjuu (135)
HIRO-X: future (126)
HIRO-X: WITHOUT END (125)
Matsumoto Rica: XY&Z (95)
Suara: Kanashimi no Yoake Mae (85)
Kimeru: You got game? (83)
ALI PROJECT: Haramitsu Renge (82)
Hayashibara Megumi: Dear Friends (77)
Suara: Kachoufuugetsu (73)
Matsumoto Rica: XY&Z ~OFF VOCAL~ (72)
Hayashibara Megumi: Stay (68)
Suara: Uruwashiki Sekai (67)
Kimeru: OVERLAP (67)
Wada Kouji: Seven (65)
Suara: Nue Dori (64)
Suara: Hikari (62)
HIRO-X: WITHOUT END (Instrumental) (59)
Yonekura Chihiro: Cheers!
Hayashibara Megumi: Yume no Balloon
Wada Kouji: The Biggest Dreamer
Yonekura Chihiro: Sweet True Love
HIRO-X: THE MEANING OF TRUTH (Instrumental)
Okui Masami: Koi Suru Omoi
HIRO-X: ANNIVERSARY
HIRO-X: ANNIVERSARY ~Kakegae no Nai Kimi he~
Hayashibara Megumi: Give a reason
Okui Masami: Aoi Namida
MILK: Sniper (Off Vocal Version)
Yonekura Chihiro: Boku no Speed de
Kimeru: CHAIN OF MIND
HIRO-X: ANNIVERSARY ~Kakegae no Nai Kimi he~ (Original Karaoke)
HIRO-X: Driving Myself
HIRO-X: future (instrumental)
Hayashibara Megumi: Happy Happy
HIRO-X: Shiawase no Uta
Yonekura Chihiro: Butterfly Kiss
Suzuki Keiichi: Flying Man
Bando Taro & Wakai Hajime: The Long Distance of Murder
Sakai Mikio: Identity
Kawai Eri: Madoromi no Rinne
Hayashibara Megumi: Plenty of grit
Okui Masami: Takarabako -TREASURE BOX-
Okui Masami: Sora no Uta
Yonekura Chihiro: FLAME
Suzuki Keiichi: Snow Man
Hayashibara Megumi: don't be discouraged
Pa-Dö-Dő: Van még remény (Light Trance Mix)
Yonekura Chihiro: Butterfly Kiss (Instrumental)
Okui Masami: CHAOS LOVE
Yonekura Chihiro: Return to myself
Yonekura Chihiro: Cross
Operatic Troupe: Lambada Ranma
Hayashibara Megumi: raging waves
Yonekura Chihiro: Sweet True Love (Off Vocal Version)
Okui Masami: Hikari he ~I pray to be given~
Okui Masami: Delusion
Yonekura Chihiro: Heaven's Door
Hayashibara Megumi: Over Soul
MILK: Sniper
Okui Masami: SYMBOLIC BRIDE ~Rebellion of Valkyrie~
Suara: Yume ka Utsutsu ka
angela: Kore, Natsu Matsuri
Hayashibara Megumi: -Life-
Yonekura Chihiro: FRIENDS
Yonekura Chihiro: WILL
Okui Masami: JOY
Okui Masami: Just be conscious
Republica: Luxury Cage
Okui Masami: PLATONIC ~Luna~
Okui Masami: Hikari no Hana
Tsuda Akari: Izayoi DEPARTURE
Yonekura Chihiro: Yakusoku no Basho he
Yonekura Chihiro: Calling
Hayashibara Megumi: MIDNIGHT BLUE
Pa-Dö-Dő: Nálam szebbet soha többet
Hayashibara Megumi: Touch and Go!!
angela: Horizon (off vocal version)
Uehara Rena: Todokanai Koi '13
Hayashibara Megumi: Yakusoku Dayo
Hayashibara Megumi: Shuuketsu no Sono he ~AYANAMI ver.~ (off vocal version)
Elkezdtem írni az őszi MondoConos élménybeszámolót is, de annyi háttértörténete volt, hogy szinte "elnyomták" magát az eseményt, ezért félbehagytam az egészet. Átolvastam, és nem tudom, hogy mit vehetnék ki, hogy ne legyen annyira unalmas. Lehet, hogy megcsinálom azt, hogy kiteszem, ahogy érzem, és majd aki olvassa, az átugorja a számára érdektelen részt.
Az Animekarácsony mindig kicsit rendhagyó szokott lenni: Kicsit lazább, kellemesebb, oldottabb. Ünnepeljük a karácsonyt, lezárjuk az évet. Ez is hasonló volt, itt-ott érdekességekkel. Halnalban most is korán ébredtem fel, igazából már 3 órakor, és az állapotomból arra következtettem, hogy fáradékony lesz a rendezvény számomra. Eltöltöttem itthon az időt, a vonat 6.19-kor indult. Az állomáson az újságosnál megvettem az új Garfield magazint, benne tele karácsonyi képsorokkal. Jelen van pókulás, a karácsonyi rémlátomások, és persze Garfield megfogadja, hogy csak azért is ébren megvárja a mikulást, de persze az álommanók győznek.
A vonatút alatt szinte végig animéket néztem. Bevezettem magamnak hétvégén reggelenként amolyan "anime-matinét", melynek keretében shounen animéket nézek, például Pokémon, Digimon, Yu-Gi-Oh!, Inazuma Eleven, Shutsugeki! Machine Robo Rescue. A Digimont és a Yu-Gi-Oh!-t, most nézem életemben először komolyan. Kicsit örültem is a Digimonnak, mert szeretek magyarul animéket nézni, és ennek arányát is növelhetem. De szinte a falra másztam a sok gyerekes hangtól, ezért a 2. részre japánra váltottam. Ez már sokkal kellemesebb a fülemnek. A Yu-Gi-Oh!-ból az első 27 részt nézem, ami még a nagy kártyaversenyek előtt van. Rendesen meg is lepődtem, mert igazából nem tudom, honnan indul az egész sztori, és hogy azt látom, hogy semmi kártyaverseny, ellenben kemény verekedések, alvilág, fegyveres erők, gyerekeket sem kíméljük, Yami no Game, démoni erők... Eleinte nem tudtam hova tenni az egészet, igazából nem is vagyok elragadtatva attól, hogy ilyen, de még éppen nézhető. Aztán 8<nyolc>8 magyarázta el, hogy van ez. Az Inazuma Eleven pedig Level 5 által kiadott Nintendo only játék. Kipróbáltam, és kifejezetten tetszett, ezért úgy döntöttem, hogy belevágok az animébe. Ez egy focis anime, számítottam arra, hogy ilyen Prince of Tennis-féle istenek meccse lesz a dologból. Így is lett, de mivel nem ért meglepetésként, ezért nem is vagyok fennakadva rajta. Amúgy egész jó dolog. A karakter-dizájn néhányuk esetében meglehetősen debil, de nem is azért nézem, hogy innen válasszak kedvenc karaktert. A Shutsugeki! Machine Robo Rescue meg meglep, hogy tetszik. A képeken azt láttam, hogy gyerekek mentik meg a városukat a gonosz erőktől, sokat nem reméltem tőle, de hangulatos. Azért kezdtem el nézni, mert a JAM Project énekelte az openinget és az endinget, és tetszik mindkét dal, az anime is egész jó. Az utazás egyébként nem volt zökkenőmentes, mert átszálltam Szolnokon a személyvonatra, ami elég sokáig nem állt be. Pedig innen indul, és a személyvonat elég hamar be szokott állni. 8:00-kor indult volna, előtte 2 perccel állt be, és nem is nyílt ki mindegyik ajtó. Csak a leghátsó, néztük, hogy szállnak fel azok, akik oda akartak, mi meg várjuk, hogy nyissák ki a többit is. Én úgy döntöttem, hogy nem várom meg, ezért leghátulra mentem. Sokkal jobban nem jártam, mert hideg volt mindegyik kocsi. Gondoltam is magamban, hogy micsoda komfortos utazás, ez így egy hideg decemberi napon. De aztán kinyitották a többi ajtót, és beindították a motort, vele együtt a fűtést is. Így már más volt. De 20 perc késéssel indult a vonat. Végülis úgy nem volt probléma, hogy időpontra megyek, vagy hasonló, csak mégis.
Kőbánya Felsőig mentem, mert innen menve a Hungexpóhoz nem kell BKV jegy, meg eredetileg megbeszéltük bagszival, hogy megveszi nekem a jegyet, ott kifizetem neki, és menő lesz minden. De nem tudott kijönni elém, és mivel ezt előre tudta, nem is vette meg a jegyet. Na akkor legalább állhatok hosszú órákat sorban. Nem baj, eltöltöm az időt, játszok, vagy megnézem a Coppelion utolsó részét. Ezek mind elmaradtak, mert döbbenten látom, hogy nincs sor. Gond nélkül gyorsan bejuthattam, pedig még csak 10 óra volt, épp csak elkezdődött az egész buli, és máris sikerült bejutnom? O_O Két eset lehetséges: Vagy nagyon kevesen vannak, vagy annyira jó volt a szervezés, hogy minden gördülékenyen ment. Valószínűleg az utóbbi, mert elég sokan voltak. De örültem a dolognak. Mentem fel a második emeletre a karaoke teremhez, de láttam, hogy csukva vannak az ajtók. Hallom, hogy próbálnak, eszembe is jutott, hogy Waka mondta, hogy lesz karácsonyi dalokból egy előadás a veterán karaokésokkal a nagyszínpadon, és gondoltam, hogy erre próbálnak. Addig megnéztem, hogy jött-e StreetPass Nintendo 3DS-re, egy volt. De nem is kellett sokat várni, mert Narumi kijött, és elkezdett csokit osztogatni. Ja hát persze, születésnapja lesz a jövő héten (vagyis ezen a héten). Felköszöttem, hiszen szép az élet, ha van egy kis csokoládé a láthatáron. Bementem a karaoke terembe, már minden ismerős bent volt. Feliratkoztam, és mivel számítottam arra, hogy most is sokan lesznek, és mivel tudtam, hogy mit akarok énekelni, ezért megkértem Leeát, hogy írjon fel háromszor "megfelelő" távolsággal. Tehát nem egymás után éneklek háromszor, hanem felírta a második kérésemet kb. 15-tel később. Először egy Okui Masami karácsonyi dalt énekeltem, a SNOWY-t. Bemelegítésnek megfelelt. Mindig amikor először énekelek, az eleje nagyon nem akar összeállni, aztán a második felére rendben lesz a dolog. Beénekelni...
Sokan voltak a csoportból, már-már az újoncok is veteránnak számítanak: 8<nyolc>8, Mazsibazsi, Waka, Miroku, meg John, bár ő kicsit később jött, és egy visszatérő, Mai! Örültem neki, mondta, hogy most nagyon megjött a kedve, hogy újra jelen legyen. Ő is énekelt egy párszor, most is kellemes hangja van. Aztán volt egy érdekes sztori: Leea amikor felkonferálta az aktuális előadót és a dalt, annak címében volt a "senritsu" szó. Amikor rendben lett minden, megkérdeztem Leeától, hogy a Senritsu ugye szörnyűt jelent? Furcsán nézett rám, mégis hogy jelentene szörnyűt? Elkezdtem mondani neki, hogy hát azért, mert az ALI PROJECT-nek... Itt majdnem leszédült a székről. Tudtam róla, hogy nem szereti az ALI PROJECT-et, de arra nem gondoltam, hogy ha már meghallha az együttes nevét, már arra ugrik. Ezek szerint csak a dalcímet kellett volna mondanom? Lenyugtattam, aztán folytattam, hogy nekik van olyan dalcímük, hogy "Senritsu no Kodomotachi", és ezt úgy fordították le, hogy szörnyű gyerekek. Waka egyik barátja (ha jól emlékszem, Superion néven van jelen) tett igazságot. Telefonján van egy japán szótár alkalmazás, azon megnézte, hogy kétféle kanji van a senritsu szóra, az egyik jelentése dallam (ez a gyakrabban használt), a másiknak viszont tényleg az a jelentése, hogy szörnyű. A második dal, amit énekeltem az F-Zero: Falcon Densetsu animéből a THE MEANING OF TRUTH. Annak ellenére, hogy előző este nagyon ment, most szenvedés volt. Az első refrénnél annyira rámentem a legmagasabb részre, hogy azzal tönkre is vágtam a hangomat. Tudtam is, hogy utána még annyira sem fog menni, de nem akartam ezért letenni a mikrofont, inkább végig elénekeltem. De nem volt jó. Leea mondta is, hogy nagyon erősen rá akarok menni a magas hangokra. Igaza van. Szerénytelenül ki merem jelenteni, hogy az én esetem az, amikor van hangterjedelem, de nem vagyok képezve. Nincs technika, hogy a hangomat hogy használjam. Ráadásul a következő dal, amit terveztem elénekelni még durvább, úgyhogy igyekeztem kúrálni magam. Hang kímélése és sok-sok folyadék.
A zenekvízt nagyon vártam, mert Disney-s volt most így karácsonyra, és mivel most is nagyon szeretek Disney klasszikusokat nézni, ezért örültem neki. Na vajon mit tudok? Jó is volt, sok jó ötlettel, viszont néhány dolgot másképp csinálnék. Narumival és Ronival voltam egy csoportban, bár 8 és Miroku is szerették volna, ha hozzájuk csatlakozom. De aztán hozzájuk megjött John, így Narumiékkal voltam. Három részre volt osztva a zenekvíz (vagy zene tippmix az új neve, de ösztönösen bennem van a zenekvíz), az első részben Disney sorozatok zenéi voltak, és plusz pont járt azért, ha kitaláltuk, hogy milyen nyelven szól. Ez nagyon jó ötlet volt, külön figyeltük is az ének hangzását, és próbáltuk kikövetkeztetni, hogy milyen nyelven találták meg az adott dalt. Amúgy elég sokat felismertünk. A második rész animés volt, karácsonyi animés dalokkal. Itt is döntő többségében a hangulatra mentünk rá, milyen a zene hangzása, és hogy melyik animéhez illik. Mivel egyre több animét nézek, ezért egyre okosabbnak érzem magam a zenekvízen. De annak most is örültem, hogy egy kedvenc dal szólt, méghozzá a Love Hinából a Winter Wish. Ez Yonekura Chihiro dala. Az utolsó feladvány választási lehetősei között volt DiGi Charat is, itt reméltem, hogy a karácsonyi OVA-jának Okui Masami dala fog megszólalni, de sajnos nem. A harmadik, egyben utolsó rész volt az, ahol Disney klasszikusok zenéiből kellett felismerni, hogy melyik melyik. És itt volt az, ami nekem nem tetszett, hogy különböző YouTube cover meg egyéb változatok. Túl nehéz volt, a végére már nem is érdekelt a dolog. Én ilyenkor Animekarácsonyra könnyűvé tettem volna a zenekvízt. Inkább az tetszett, ahogy Tukeinon csináltam régebben, hogy igazából nem is volt semmi pontozás, semmi tétje a dolognak, csak hogy ki mennyire tudja, és aki kitalálta, az nyújtotta a kezét, repült is felé a szaloncukor. Emlékeztetett is Dévényi Tibor Három Kívánság műsorára, ott is, aki leghangosabban tapsol, annak dobta a Chio Chips-et. Itt is, csak itt célzottan ment, nem random. És ettől olyan könnyed volt az egész, mindenki jól érezte magát. Azt nem mondom, hogy itt nem, mert itt is kapott szaloncukrot minden résztvevő, meg egyébként is, de azt gondolom, hogy akkor lett volna igazán jó és hangulatos a zenekvíz, ha könnyű, már-már játékos lett volna. Amúgy itt a végén is láttam valakiket, akik mintha ismerősek lettek volna régről, de aztán jobban megnézve őket, nem... Ennyi volt a zenekvíz, jó volt, de inkább könnyeddé tettem volna.
Volt egy másik verseny (?) is, ami viszont nagyon jó volt, a jó öreg kaszinó karaoke. Ez viszont könnyű volt abból a szempontból, hogy mi választhattuk ki a dalt, nem kellett gépnek sorsolni. Amúgy előző évek emoticon és extrás dalai közül lehetett választani. Nem is tudtam erről, meglepve kérdeztem Kedvesjuditot, hogy tényleg mi választjuk ki a dalt. Mutatta a papírt, nevetve mondta, hogy legalább olvasni tudjunk. Olvasom, olvasom... jéé, tényleg! :O Tudok olvasni, csak az apróbetűs részek... ^^' Fel is írtam a Slayers: Get along-ot, ha már így lehet választani, és jelen volt a listán. Mondtam is, amikor kiálltam, hogy na lássuk, mi műveltetek a japán zenei történelem legnagyobb klasszikusával. Igazából nagyon olcsón megúsztam, mert ez a 2012-es listában volt, amikor még Tuki csinálta. Ő még nem ment el annyira extrém dolgokig. Itt csak szótagok kihagyása volt, szövegrész kanával írva, meg néhány sor nehezen olvasható effektezéssel, de ahhoz képest, amit Mystra és Tsuki művel extravaganza néven, ez egy könnyed kis extra volt. De jó volt elénekelni.
Ezután Narumival mentünk az árusokhoz szétnézni. Adott néhány tanácsot, hogyan énekeljek jobban, és hogyan hozzam vissza a hangomat, hogy valamivel jobban menjen a következő. Aztán felmerült az úszás dolga, hogy fontos megtanulni (nem tudok, mert a sok műtét miatt nem mehet víz a fülembe), javasolta, hogy csináltassak füldugót, amivel mehetek vízbe. Azért is merült fel a téma, mert mondtam, hogy hiányzik a víz közege. Igazából tudtam, hogy létezik ez a lehetőség, utána is jártam a dolognak, de több orvos is azt mondta, hogy még füldugóval sem mehetek vízbe. Aztán nem is foglalkoztam vele. De most, hogy felmerült, akkor ismét utánajárok. Hallásközpontba mentem el hétfőn, az orvos szerint ahhoz képest, hogy többször volt műtve a fülem, hogy szépen néz ki. Elmondása szerint nem biztos, hogy baja lenne, ha víz menne bele, de a biztonság kedvéért inkább legyen füldugó. Én is inkább ezt mondom, mert volt rosszabb is a hallásom mint amilyen most, és eléggé érzékenyen venném, ha baja lenne a fülemnek. Az a fő kérdés, hogy ha megkísérelnék füldugó nélkül vízbe menni, és ha lenne baja a fülemnek, akkor azt helyre lehet-e hozni? Csak akkor tennék kísérletet "csupasz" füllel vízbe menni, ha igen. De önmagában már az óriási fordulat nálam, hogy egy orvos azt mondja a fülemre, hogy nagyon szépen néz ki. Nagyon megörültem neki, úgyhogy már ezért köszönettel tartozom Naruminak. :) A vásár után azt hittem, hogy elmegyünk megnézni a konzolokat, de visszafordultunk. Nem firtattam a dolgot, már csak azért sem, mert összetalálkoztunk Lyraevi-vel. Vele is beszélgettünk egy kicsit, jön majd karaokézni.
Amikor visszamentünk, nem sokkal utána jöttem én, a harmadik felírt dalommal. Hát tényleg megszenvedtem vele, ahogy gondoltam. Yu-Gi-Oh!-ból volt az OVERLAP. Azt tudtam, hogy Kimeru-nek nagy hangja van, de ez a dal konkrétan hanggyilkos. Semmi hangom nem maradt a végére, úgyhogy eléggé gyászosra sikeredett. Mindazonáltal azt éreztem, hogy megfelelő hanggal el tudnám énekelni. Aztán itt történt egy érdekes eset: Az egyik srác valami rock balladát énekelt, ha jól emlékszem, és a végére forgatta a mikrofont, meg gitározást imitált vele. Kedvesjudit azonnal felment, látszott is rajta, hogy ha ott akkor nem kap agyérgörcsöt, akkor semmitől. Drága mulatság a mikrofon, az biztos. De látszott a fiún, hogy bánta a tettét, bocsánatot kért. Csak amikor már komolyan elkezdtek beszélni a helyes mikrofon használatról, akkor már-már rosszul érezte magát. De felhívták a hangtechnikust a színpadra, hogy tartson egy kis előadást. Meg is tette a saját stílusában, ami igen nagy derültséget okozott. Én is jókat nevettem rajta, viszont az "akinek hangja semmihez nem fogható" szöveget szerencsétlen beszólásnak tartom. Itt nyilván az énekesekre gondolt, akik kiálltak. Egyrészről, ez karaoke és nem tehetségkutató, másrészről meg elbátortalaníthatja az új jelentkezőket. Mindennek ellenére, mivel volt még idő, én még feliratkoztam még egyszer, a negyedik dal pedig a Slayers-ből a Jama wa Sasenai volt. Ezt úgysem éneklik, meg ezzel menőség lesz lezárni a 2016-os év énekes buliját. Bele is fért, ez már tényleg csak arra volt jó, hogy valamit énekeljek. Aztán beszélgettem még Lyraevi-vel és Lexi-vel, aztán már nem maradt sok idő. 17:30-kor volt a nagyszínpadon a karácsonyi előadás. Ezt hallgattam valameddig, aztán mentem is vonathoz, 18.23-kor indult Kőbánya Felsőről.
Ahhoz képest, hogy nem sokat aludtam éjjel, nagyon jól bírtam, és jól is éreztem magam. Jó volt találkozni a karaokésokkal, nagyon jó látni, hogy egyre nő a fiúk aránya, akikkel jó társaságot alkotunk. Miroku-val is jó volt énekelni a Pokémon Johto dalt közösen. Amikor Miroku megjelent a karaokésok között, nem bírtam nem ellőni azt a poént, hogy biztos azért ez a neve, mert a való életben azzal udvarol a lányoknak, hogy megkérdezi tőlük, hogy lenne-e a gyermekei anyja. Meg Roni is törzskaraokés lesz, úgy tűnik, na meg a régi veteránok: Narumi, Leea, Kedvesjudit, és még egy lány a szervezők közül, akinek nem jut eszembe a neve, bocsánat érte. :( A visszaút már sima volt, semmilyen probléma nem volt. Megnéztem a Coppelion utolsó részét, meg játszottam. Nagyon tetszett az anime. Lehet mondani rá, hogy sablonos, mert ilyen befejezést láttunk már, de a kerettörténet nagyon tetszett. Jól éreztem magam, áprilisban jön a folytatás.
Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.
Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.
Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).
Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.
Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.
Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.
Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.
Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.
2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.
A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.
EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.
2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.
Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.
Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.
Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.
A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.
2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.
2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.
És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.
Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.
Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.
Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.
Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.
Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.
Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.
Hihetetlen, hogy úgy várom a 2016. nyári MondoCon karaokéját, mintha először mennék. Van is bőven tervem, hogy mit énekelnék. Megismertem néhány dalt idén, amit meg is szerettem, és jól is megy. Ezek az alábbiak:
HIRO-X - future (Prince of Tennis OP01)
Kimeru - You got game? (Prince of Tennis ED01)
HIRO-X - THE MEANING OF TRUTH (F-Zero: Falcon Densetsu OP)
Endoh Masaaki - DESTINY (OVA éX-Driver IN)
Wada Kouji - Seven
Kimeru - CHAIN OF MIND
Meg lehet, hogy bevállalok valamit Hayashibara Megumi-tól vagy Okui Masami-tól, csak hogy ne feledkezzek meg jószokásomról. A naked mind jár a fejemben, hogy az jól megy. Meg esetleg az Aoi Namida, az tipikus nyári dal nálam. Hayashibara Megumitól meg a Lively Motion a nagy kedvenc, de az annyira rossz, hogy a verséje olyan mély. Menni megy, de szerintem nem hangzik tőlem jól.
A felsorolásban pedig jobbnál jobb férfidalok vannak, már írtam róluk. Ahogy próbáltam énekelni őket, mindegyik megy. A Sevennel és a future-rel nem lesz gond, a THE MEANING OF TRUTH legmagasabb énekhangjai még kijönnek, de a Kimeru dalok már neccesek. Ráadásul a CHAIN OF MIND hihetetlenül érzelgős dal, tehát elő is kell tudni adni hitelesen.
Kimeru-nek egy időben elég sok dalával megismerkedtem, az OVERLAP kislemezig rendben van a dolog, de utána egyre élesebb váltás jött, és egyre furcsább érzés volt hallgatni az újabb dalait. Aztán találtam néhány érdekes képet róla, végül Sleeplesslydiának írtam meg E-mailben a gyanúmat. Ő világosított fel, de ő is csak tippeket írt, mert Kimeru nem nyilatkozik a magánéletéről, sőt még a valódi nevét sem árulta el soha. Az biztos, hogy nagyon érdekes dalai vannak, főleg 2006-tól.
HIRO-X dalait meg továbbra is nagyon szeretem, olyan dalai vannak, amivel tökéletesen azonosulni tudok. Sajnálom, hogy csak öt kislemeze van összesen. :( De legalább nem lesz problémás beszerezni őket, főleg, hogy a Calling kislemez már meg is van. Viszont a THE MEANING OF TRUTH single továbbra is nagyon drága. Újonnan 100 dollár, de használtan sem sokkal olcsóbb. Sőt, alábecsültem az árat, mert a brit amazonon egy darab van csak, az is 167 font. Árban lassan eléri Okui Masami: Yume ni Konnichiwa kislemez árát. Azért is jó lenne, ha meglenne, mert a B-side tracket is nagyon szeretem, de sehol nem található meg a szövege. Lehetne abból is karaokét csinálni.
Az Endoh Masaaki dal meg szerencsére nem olyan nehéz, annak ellenére, hogy milyen hangterjedelme van az énekesnek. Ez menni fog, főleg, hogy ha karaoke verzióban benne van a "JUST DO IT!" ordítás, ami viszont már nem menne. Az OVA-ban amúgy az első részben hangzott fel ez a szám. Tehát jelöltek vannak, ahogy izgalom is van bőven.
Újra játszok videojátékokkal és keresek aktívan munkát, tehát minden krízis helyzetből ki lehet jönni. Erősödik bennem a jövőkép, ez is bíztató jel. Egy órája játszottam végig Wii U-n is a Super Mario 64-et. Megvan mind a 120 csillag és Bowser is le van győzve. Nem számoltam, de szerintem ötödjére vittem végig 100%-ra a játékot. Vannak benne olyan küldetések, melyek a mai napig eléggé esetlegesek, hogy sikerülnek-e vagy sem, nem mindegyikre tudnék biztos tippet adni. Ezek nagyrészt a szerencsén múlnak, de nekem azt is nehéz belőni, hogy Bowsert mikor kell elengedni, hogy biztos a bombának repüljön. Mert ugye az van, hogy elkapom, forgatom, forgatom, de nem tudok jól ráérezni, hogy mikor kell elengedni, hogy bombát érjen. Mindig már csak akkor látom, hogy jól van, amikor elengedtem és látom, hogy merre száll. Aztán egyszer csak sikerült három bombának is nekivinni, így feladta a küzdelmet. És vége a játéknak. Továbbra is azt gondolom, hogy a Super Mario 64-nek van a legszebb ending zenéje, eddig minden alkalommal elérzékenyültem rajta egy kicsit. Aztán most csütörtöktől letölthető lesz a Mario Kart 64, úgyhogy nem fogok unatkozni játékok tekintetében.
Végignéztem a Rakudai Kishi no Cavalry-t, így most elkezdtem néhány animét. Többet is meg akartam nézni, de megálljt parancsoltam magamnak, mert azért csak jó mást is csinálni. A Rakudai Kishi amúgy egészen jó anime, átlagon felülinek mondanám a kategóriájában. Tetszik, hogy nem a srác szerencsétlenségére hegyezték ki a sztorit, meg hogy maga sem volt ilyen, hanem látszik, hogy mindent megtesz, hogy a lehető legjobb legyen. És amiket még írtam korábban. És hogy miket nézek manapság?
Groove Adventure Rave: Ez is shounen, viszont nem úgy néz ki, hogy ki fog emelkedni az átlagból. Na ez is olyan anime, amit az opening és az ending előadója miatt kezdtem el nézni, aki nem más, mint Yonekura Chihiro. A Butterfly Kiss (opening) az egyik legnépszerűbb dala, nekem is nagyon tetszik, kiemelkedik az énekesnő többi dalai közül. Az ending dal, a Kohaku no Yurikago meglehetősen sajátos hangulatú. Mélabús, kicsit sötét, de hallgatható. Nemrég meg is csináltam belőlük (az openingből és az endingből egyaránt) a kfn-t, meglepett, hogy sikerült sok képet találni az animéből. Azt gondoltam, hogy nem annyira ismert, legalábbis itthon nem hallottam róla. Ez is olyan történet, hogy folyamatosan adagolja a háttérsztorikat. A 15. résznél tartok, és egyre jobbá és érdekesebbé válik. Egy srácról szól, aki egy hóember-szerű élőlényt keres, aki elkeveredett a kaszinóban. A kisállatka neve Plue, és ha engem kérdeztek, elképesztően aranyos. Itt találkozik egy Elie nevű lánnyal, aki épp kedvenc időtöltésének hódolt. A kissé viszontagságos "bemutatkozás" után úgy döntenek, hogy mégis együtt folytatják útjukat. A lány amnéziás, Haru megígéri, hogy segít neki visszaszerezni az emlékeit, cserébe ő segít a srácnak az útján. Lassan indul be a történet, és nem is vonja magamra azonnal a figyelmemet, de aztán ahogy egyre érdekesebbé válik, úgy ragad magával a hangulat. El is gondolkodtam azon, hogy mivel a Fairy Tail-t is ugyanez a stúdió csinálta, az is lehet ennyire hangulatos. És akkor megéri végignézni.
A Prince of Tennis-ről már írtam korábban, továbbra is nagyon bejön.
Az F-Zero: Falcon Densetsu animét már láttam korábban, de megálltam a 33. rész körül. Most úgy döntöttem, hogy újra megnézem, ezúttal végig. Egyrészt, mert az openinget HIRO-X énekli, akárcsak a Prince of Tennis openingjét, másrészt meg nagyon szeretem a játéksorozatot. Mivel sportanime (vagyis hát játékadaptáció), olyan nagy történetre nem kell számítani. Csak annyi maradt meg bennem, hogy megy a verseny, és minden egyes részhez tartozik külön történet, mely általában egy adott szereplő háttértörténete. Jó látni, hogy szerepel mind a harminc játékokban is játszható karakter. Vannak további szereplők is, ők csak az F-Zero: GP Legend nevű Game Boy Advance játékban voltak játszható karakterek. Az anime is lényegében ennek a játéknak a történetét dolgozza fel. A GP Legend ugyanis a két F-Zero játék közül az egyik, melynek saját története van. A másik a GameCube-os F-Zero GX. Nekem bejött az anime, de hallottam olyan videojátékosok véleményét is, akinek nem tetszett.
Nemrég kezdtem el nézni a Prince of Tennis animét, és nagyon tetszik. Mondjuk azért is, mert érdekel maga a sportág, érdeklődve nézek teniszmérkőzéseket. Rajongónak nem mondanám magam, mert nem úgy nézem, mint egy átlag férfi a focimérkőzéseket, hogy sör a kézben, kizárja a külvilágot, és üvöltve szurkol, hanem általában csinálok mellette valamit, és odanézek. Akkor szoktam jobban figyelni, amikor olyan teniszező játszik, akinek szimpatikus a játéka, például Rafael Nadal, vagy Nishikori Kei. Éppen most van az ausztrál open, így sokat nézem az Eurosportot, és azt kell mondjam, hogy kiakasztó volt Rafael Nadal játéka. Azt vettem észre, hogy mindig szélsőséges a játéka. Volt világelső is, akkor senki nem tudta legyőzni őt, de még ekkor is ingatagnak láttam a játékát. Mintha nem hinné el, hogy tényleg jó teniszező. Sajnos az utóbbi időkben inkább a negatív szélsőségei mutatkoznak meg a játékaiban. Azt tudom, hogy volt egy sérülése, utána eléggé lassan állt helyre, és nagyon lassan javult a játéka. És az egészen jó játékszériája után jött az, hogy első körben kiesett az ausztrál openen. Nem akartam hinni a szememnek, hogy mit csinál. De mégis van valami "emberi" a játékában. Mert például Novak Djokovic hiába világelső, az ő játéka (egyáltalán az arckifejezései) gépiesek, szinte már csak mint kötelező hozza a győzelmeket, amit elvárnak tőle. Rafael Nadal játéka ellenben sokkal szimpatikusabb nekem. Ennyi kitérő után vissza az animéhez. A 14. résznél tartok, tehát még igencsak az elején, de végig fogom nézni, mert érdekes. Alapvetően szeretem a hosszú animéket, mert lazább a történetvezetés. Nekem nincs bajom azzal, hogy a szereplők mögött nem feltétlen van mindig komoly történeti háttér. Bár néha a főszereplő srác Echizen Ryoma kivagyisága bosszantó. Mivel még az elején vagyok, ezért csak az első openinget és endinget ismerem, ezekről írnék:
HIRO-X: future - Egyike azon kevés daloknak, melyet az énekes tesz érdekessé. Maga a zene, a hangszerelés és a dallamvilág nem nagy eresztés, az énekes az, aki a hangjával arra késztet, hogy többször hallgassam a dalt. Nem ismeretlen számomra HIRO-X neve, korábban láttam az F-Zero: Falcon Densetsu animét, ennek is ő énekelte az openingjét, az egyébként sokkal jobb szám. A future sablonos lett, és ahogy próbáltam énekelni, nem is annyira nehéz. Lehet, hogy majd karaokén eléneklem.7/10
Kimeru: You got game? - Ez jobbra sikeredett, mint az opening. Bár ennek érdekes története van nálam, ismerem régebbről, mert egy Mondós kaszinó karaokén a férfi dalok között szerepelt ez is néhány éve, és már ott megjegyeztem magamnak. Most az anime alatt az endinget hallgatva viszont már nem tetszett annyira, mert rosszul énekelhetőnek tűnt, és a végén mintha félhanggal zárná a dalt, ami által olyannak tűnt, mintha nem találta volna a megfelelő hangot. Viszont a kislemezt hallgatva már sokkal jobban tetszett. Volt már erre példa, hogy az anime alatt hallgatva az endinget olyan félmunkának tűnt, mintha az utómunkálatok elmaradtak volna. Aztán kislemezen sokkal jobbnak hallatszik. Ugyanez van itt is. A kislemezről sokkal élettel telibbnek hangzik a dal, jobban él az előadó hangja. Amúgy soha nem hallottam még róla, nem ismerem a többi dalát, de ha ebből indulok ki, jó énekes lehet. 8/10
Ha jön a többi is (naponta egy részt nézek meg), akkor majd írok azokról is.
