Valódi szükségleteink nyomában

Tavaly új könyvet jelentetett meg Lukács Liza Mire éhezel? címmel. A szakember eléggé ismert Magyarországon, ezért tudhatjuk, hogy nem úgy foglalkozik az evészsavarral, ahogy azt megszokhattuk a mainstream médiában. De mivel bőven lehet, hogy valaki először találkozik a Lukács Liza nevével, ezért az Újrakapcsolódás a valódi szükségleteinkhez alcím biztosan útba igazítja az olvasót.

Lukács Liza azzal tűnt ki, hogy nem diétázási tanácsokkal látja el az olvasót. Nem beszél akaratgyengeségről, nem olyan felszínes tanácsokkal látja el az olvasót, hogy tegye el a szeme elől a rágcsát, csak annyit főzzön, amennyit meg is eszik, csak öklömnyit szedjen a tányérra, hanem a mélyére ás a dolgoknak. A szakembernek meggyőződése, hogy leginkább azért eszünk túl sokat, mert nem figyelünk a testünk jelzéseire, igényeire. Innen indul, aztán ás a dolgok mélyére.

Ahogy ebben a könyvben is teszi. Mely könyv tulajdonképpen a Lenyelt vágyak című könyvének egy újrakiadott, bővített változata. A könyvről részletes értékelést itt olvashattok. Mivel az első kiadás A terapeuta esetei sorozat részeként jelent meg, ezért egy konkrét terápiás rendelésnek lehetünk láthatatlan tanúja. Lukács Liza Edina történetén keresztül enged betekintést az evészsavarral élők mindennapjaiba, történetébe, küzdelmeibe. A könyv alapötlete nagyon jó, hiszen egy konkrét eset többet mond, mint bármilyen elméleti tudásanyag.

Ugyanakkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi értelme van egy könyvet újra kiadni. Rosszindulattal akár azt is feltételezhetnénk, hogy csak a pénzről van szó. Ez itt most szerencsére nem állja meg a helyét, ugyanis ez a könyv lényegesen jobb lett, mint az első kiadás. A Lenyelt vágyak kapcsán az volt az egyik kritikám, hogy Lukács Liza távolságtartónak tűnt, ami összességében rontott Edina történetének átélhetőségén. Ám az új könyv pont annyival van kibővítve, hogy úgy éreztem, hogy a szakember jobban benne van a történetében, így Edina történetét is jobban át tudtam érezni. Jobban a szívemen viseltem a sorsát.

Mindemellett a könyv olyan fontos információkkal van kiegészítve, mint konkrét tippek, tanácsok az olvasóknak, hova fordulhatunk segítségért. Táblázati sablon az evésnaplóhoz, javaslatok különböző listák összeállításához. Így magunk is kipróbálhatjuk magunkat. De fontos azt tudatosítani, hogy nagyon hosszú és nehéz munka lesz eljutni a célig. Hiszen a gyógyulás érdekében olyan kérdéseket kell feltennünk magunkban, amiket korábban nem mertünk, és nagy esély van arra, hogy a válasz fájóbb lesz, mint gondoltuk volna. Szembesülni vele, átesni a tagadási fázison, feldolgozni, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy elgondoltuk... Aki csak egyszer is átesett ezen, tudhatja, hogy mennyi fájdalommal jár. Ezért nagyon nehéz az evészavar problémájának a megoldása, mert sokan az utat sem vállalják be. Aki pedig végigmegy, annak is minimum hónapokba telik, mire az eredménye látható lesz.

Lukács Liza módszere mégis azt a benyomást kelti, hogy végig lehet ezen az úton menni. Mert nem átváltoztatni akar, hanem formálni. A személyes ízlésünkön belül keresi azokat a megoldásokat, amitől úgy étkezhetünk, hogy nem marad utána hiányérzet. Tehát a könyvet mindenképp érdemes elolvasni. Akiknek meg volt szerencséje az eredeti kiadáshoz azoknak önmagában az ismétlés miatt is érdemes, hogy jobban belé rögzüljenek a módszerek, tudatosabban ki tudja választani a számára megfelelőt.

A kritikám jelen könyvvel kapcsolatosan nem is tartalmi. Sokkal inkább a kivitelezést érintené. A könyv ugyanis nemcsak hogy drágább lett, de látványosan kisebb is. Tudom, hogy infláció van, és nem lehet mindent az olvasóra hárítani, ezért máshonnan spórolnak, de sajnos ez könyv iskolapéldája lett a rejtett inflációnak a könyviparban. Nem utolsósorban a könyvespolcomon is csúnyán mutat, a korábban megjelent könyvek mellett.

De ez szerencsére nem von le semmit a könyv tartalmi értékéből. Lukács Liza továbbra is kiváló szakember, aki érti és érzi az evészavar problémáját. Figyel a klienseire, így hatékony tanácsot, segítséget tud számukra nyújtani. Ráadásul azáltal, hogy mélyen foglalkozik az evészavarral, tudja, hogy nagyon számít, hogy miként kapcsolódunk saját magunkhoz, így erről is írt egy szintén kiváló könyvet. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a könyveiben kimerítően érintette a szakterületét. Felmerül bennem a kérdés, hogy miről tudna legközelebb írni a témát illetően? Meglátjuk. Abban viszont nincs kétségem, hogy az is majd az is színvonalas lesz, mint az eddigi könyvei.

Szerző: Lukács Liza
Cím: Mire éhezel? - Újrakapcsolódás a valódi szükségleteinkhez
Megjelenés: 2025
Kiadó: Kulcslyuk kiadó
Ár: 4.500 Forint

Könyv a kiadó weboldalán | Moly profil | Goodreads profil

Zene az elmének, testnek és szellemnek

Rég jártam itt, mert az utóbbi hónapokban nagyon kevés nyugati filmet néztem, zenét hallgattam, stb. Mostanában kicsit többet, ezért várhatók posztok ide is. Azért jó egyensúlyt tartani, meg ezt a blogot is életben tartani.

Egyensúlyról szó lesz most is, de nem egészen nyugati zene kapcsán. Ugyanis egy kínai tradícionális zenét tartalmazó CD-t szeretnék bemutatni. Maga a kiadvány brit, magam is Angliában vettem ezt a CD-t még 2014-ben. Érdekes története van, nővéremék kínai küzdősport iskolájában találkoztam ezzel a zenével, Tai Chi gyakorlatokat erre a zenére csinálják. Akkor én is csináltam, és annyira megtetszett ez a zene, hogy magamnak is rendeltem egy példányt a CD-ből. A CD még most is kapható, és most is örülök annak, hogy megvan. Egyrészt a zene hihetetlenül megnyugtató, lazító, másrészt jó időszakra emlékeztet, ugyanis 2014 kifejezetten jó év volt az életemben.

A zenéket Lin Fu Chan komponálta, ezért az ő nevével adják el, de egy bizonyos Tacoa nevű zenész játssza fel. És azt kell mondjam, hogy mind a ketten csodálatos munkát végeztek. Egyrészt kiválóan szólnak a keleti tradícionális hangszerek. Valósággal átkerül az elme egy másik dimenzióval e zene hatására, konkrétan magam is érzem, hogy nyugodtabb leszek tőle. Nemcsak Tai Chizni lehet a zenére, hanem meditálni, elmerülni a legbelsőbb énünkbe, elménk belsőbb rétegeibe. Ott pedig egészen új világ nyílik meg. No semmiképp nem kell hardcore spirituális hívőnek gondolni, van néhány dolog, amit belemagyarázásnak tartok, de van néhány megszívlelendő gondolat, gyakorlat, amit magammal viszek.

Másrészt a zenék is nagyon jól meg vannak komponálva. Minden egyes dalnak külön saját témája van, és azt a lehető legrészletesebben fejti ki. Nem spórolja meg sem a munkát, sem az időt. Ha az adott téma 5 perces, akkor 5 perces, ha pedig 8 percben lehet részletesen kifejteni, akkor 8 perc hosszú. Ez azért is nagyon jó, mert el lehet merülni egy dalban. Másrészt azáltal, hogy a dalok a maguk teljességében szólnak, időt ad a belső munkára, azt érezteti, hogy van idő magunkra, lassulásra késztet. Ezek pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy a mai rohanó világunkban mekkora érték. Ezek a dalok így teljesek, ahogy vannak, arról nem is beszélve, hogy harmonizálnak egymással, így az album is egységes. Ezt nem is lehetett volna másképp megírni, ez így alkot egy teljes egészet.

Jó szívvel tudom ajánlani ezt az albumot nemcsak a keleti tradícionális kultúra iránt érdeklődőknek, rajongóknak, de kiváló meditációs, különböző spritiuális gyakorlatok aláfestő zenéjeként, de tanulás vagy munka mellé is remek aláfestő zene, nyugtató hatásának köszönhetően. A dalok kiválóan meg vannak írva (nagyon jó lenne, ha a könnyűzenében is általános lenne a kompromisszum nélküli hosszúságú dalok), a hangszerelés, hangzás is elsőosztályú. Egyedül a borítóba lehetne belekötni, nem az igazi, hogy a belső papíron a kiadó egyéb, a zene szempontjából irreleváns CD megjelenéseiről vannak képek. De a zenéért mindenképp megéri. És az is meg tudja hallgatni a dalokat, akinek nincs lehetősége CD-t lejátszani, hiszen Spotifyon is fent van az album. Kellemes relaxálást!

Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: -
Hangszerelés: 10/10
Borító: 5/10
Hangulat: 10/10

+ Kiváló nyugtató, relaxáló zene
- Jobban kifejezhették volna a borítóval a zene témáját

94%

Idealista magyar sorozat

1994-1995 körül meglehetősen népszerű volt a Patika című sorozat. A dalok is nagyot mentek, az album az 1. helyet is elérte a MAHASZ album eladási listán. Azóta viszont mintha feledésbe merült volna. Nézzük meg retrospektív a sorozatot, hogyan hat most, 30 évvel a debütálása után, 2025-ben.

Nekem már csak azért is aktuális, mert most láttam először. Annak idején nem néztem, mondjuk gyerekként valószínűleg nem értettem volna sokat a történésekből, de a zene nálunk is nagyon ment. a mai napig megvan a kazetta, és annak ellenére köszöni szépen, jól van, hogy élvezi a "rongyosra hallgatott" státuszt. De csak most nyáron szántam rá magam, hogy a sorozatot is megnézzem, és azt kell mondjam, hogy ahhoz képest, hogy egy átlagos magyar alkotásra számítottam, nagyon tetszett.

Miről van szó? Polacsek Lídia több évtized után hazatér Svájcból, hiszen újra az övé lehet a Polacsek patika. Ennek jogi ügyeit jött haza intézni. Ám sajnos meglehetősen nehéz természet. Finom hölgy, a tökéletesség mintapéldája, és ezt várja el a környezetétől is. Az életnek szerinte meghatározott mederben kell folynia, ami azt jelenti Polacsek Norbert számára, hogy neki kell a patikát továbbvinnie. Ám neki más tervei vannak az életét illetően. Egykor beatzenész volt, és ezen ambícióit szeretné a negyvenes éveiben újraéleszteni. Ám ez számára egyenlő lenne a családi örökségből való kitagadással, hiszen Lídia néni csak Chopin, Beethowen és Mozart számítanak igazi zenésznek. Amit meg ma zenének csúfolnak... Ráadásul Norbi is ennek a csúfságnak élne... Ez egyszerűen megengedhetetlen! Ez a sorozat egyik fő szála, a másik pedig Norbi beteljesületlen szerelme, Júlia, akivel ma is tartja a kapcsolatot, hiszen mind a ketten a patikában dolgoznak.

Az elején nem egészen volt számomra egyértelmű, hogy mit is akar közölni a sorozat. A privatizációval azt hittem, hogy a '90-es évek bizonytalan magyar létállapotot kívánja bemutatni, amikor egy cég (vagy jelen esetben egy gyógyszertár) magánkézbe kerül, így a dolgozók sorsa bizonytalan lesz. Később aztán teret kap a maffia is, hiszen Polacsek Norbert, hogy kiadja az együttesével az Old Golddal az első kazettájukat, a pénzt elő kell teremteni, ehhez pedig jobb híján alternatív forrást vesz igénybe. A maffia is virágzott a '90-es években. De mindkét szálat elég gyorsan elvarrták, így marad az együttes és a Norbert szerelme Júlia iránt.

Talán kiváló kordokumentum lehetett volna, ha foglalkozik a '90-es évek társadalmi problémáival, ezzel szemben megmaradt egy kedves, szerethető sorozatnak. Talán még a "főgonoszt", Brankovics Oszkárt sem lehet komolyan venni. Elsősorban az tetszik a sorozatban, hogy annyi szív és szeretet van benne, hogy ez gyakorlatilag egy mese felnőtteknek. Idealista történet, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát és a gonosz méltó büntetését. És végül a jók boldogan élnek, míg meg nem halnak. Azért működik a dolog mégis, mert a színészek kiválóan játszanak benne. Mondjuk olyan színészgárda mellett, mint Koltai Róbert, Pogány Judit, Vándor Éva, nem is lehet más. Ezek nemcsak kiváló színészek, hanem saját egyéniségük, stílusuk van, ami egyébként nagyon hiányzik a mai színészekből. Nekik elhiszem, hogy meg lehet lágyítani Lídia néni szívét, de azt is átélhetően közölte a sorozat, hogy Magyarországon, a szűkre szabott kereteink között is megtalálhatjuk a boldogulásunkat. Egyedüli komoly hibának azt tartom, hogy a sorozat a végén nem varr el minden szálat rendesen.

A zene pedig legendás! Ennyi évtized után is bármikor szívesen előveszem és hallgatom! A dalok egy része lazán kötődik a sorozathoz, hiszen a lényeg itt az, hogy az Old Gold új életre kell. Újra zenélnek, beindul a karrierjük. Ezen együttes dalai kaptak a való életben egy albumot. És ahogy utaltam rá, a való életben is megállná a helyét. Dés László írta a zenét, ez önmagában garancia a minőségre. A lemezen meg nemcsak Koltai Róbert énekel, hanem Kaszás Attila, Somló Tamás, de még Dés László is énekelt egy szép balladát. Somló Tamás egyébként egyfajta cameo szerep, hiszen egy Artúr nevű karaktert játszik. Artúr volt Somló Tamás beceneve az LGT-ben. Ja, és el ne felejtsük Gerendás Pétert sem, aki szintén brillírozik a stílusában. Külön csattanónak tartottam, hogy a sorozatban ő játszotta a bankigazgató szerepét, aki szintén mit csinált fiatalkorában? Hát persze, hogy zenélt! A Csak együtt című dalával ezt bizonyítja Polacsekéknek és nekünk, nézőknek is.

Az számomra meglepő, hogy regény formájában is olvasható a történet. Nemrég láttam a Molyon, onnantól, ahogy tudtam, igyekeztem beszerezni. És komolyan meglepett: Ez egy zseniálisan megírt történet! Ugyanazt a szeretettel és humorral adja át a történetet Nógrádi Gábor, ahogy a sorozatban a színészek. A stílus könnyed, olvasmányos. Nincs túlspilázva a szöveg, de annyira leleményesen bánik a magyar nyelvvel, hogy nem egyszer könnyesre röhögtem a szemem a metaforákon. Az egyes háttértörténeteket is nagyon jól kitalálta az író. Nem mindegyik történet kapcsolódik konkrétan az adott karakterhez, legalábbis, amilyennek a sorozatban megjelenítették, de nagyon érdekesek az ötletek. Egyszerűen élmény olvasni! Tehát megérte kiadni könyv formájában a történetet, hihetetlenül szórakoztató és jól meg van írva.

Tehát, mint írtam, ez egy idealista történet, ezért azt gondolom, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Mégis, akinek felteltette az érdeklődését, érdemes próbát tenni vele, mert a színészek játszanak olyan magas nívón, hogy akár fel is merülhet bennünk a kérdés, hogy miért is ne élhetnénk így? Ha elindít bennünk egy ehhez hasonló gondolatmenetet, akkor megérte megnézni.

Moly | Snitt | Port.hu | Mafab | IMDb

Lilo és Stitch élőszereplős mozifilm

Amióta elkezdte komolyabban gyártani a Disney az élőszereplős adaptációikat, a nézők és a kritikusok véleményében nem volt sok köszönet. Pedig egyáltalán nem új dolog tőlük az élőszereplős adaptáció. Emlékezzünk az 1996-os 101 Kiskutya élőszereplős változatára. Annak ráadásul különlegessége, hogy egyébként egy teljesen felejthető alkotás lett volna (hozzáteszem, az eredeti klasszikus is), de Glenn Close akkorát alakított, hogy önmagában megmentette az egész filmet.

És most itt vannak a klasszikusok filmadaptációi. Megítélésem szerint volt egy pár ezek közül, amik jobbak voltak, bár az tény, hogy egyikük sem gyakorolt akkora hatást, mint az eredeti klasszikus. Bár ebben egyéb tényezők is szerepet játszanak. 30 év alatt annyi minden változott, hogy még ha kiemelkedően jó is lett volna az Aladdin és az Oroszlánkirály valós közegben, akkor sem maradt volna meg annyira a tudatban, mint az eredeti, amit hónapokig emlegettünk annak idején. Ma már annyi inger és hatás ér bennünket, hogy alig, hogy kijövünk a moziból, már teljesen máshol van a figyelmünk. Az olyanok, mint a Dumbó és a Hófehérke és a hét törpe nem is érdemelnek sok jó szót. Viszont a Lilo és Stitch-csel mintha a Disney jóvá akarná tenni az elmúlt évek hibáit.

Persze, ez egy filmmel nehezen menne, de az irány mindenképp jó. Az alaptörténetet meghagyták: A távoli galaxisban szeretett őrült tudósunk megalkotja szeretetre alig méltó kísérletét, a 626-osat, aki mindennél erősebb. Ám ez nem hatja meg a főtanácsosnőt, a tudósnak börtönbe kell vonulnia, a kísérletét meg száműzik. Ő viszont megmenekül, és a Föld nevű bolygóra kerül, egészen pontosan Hawaiira Innen meg már ismert Lilo története, aki nem épp a jó kislány mintaképe. A kísérlet személyében meg akit kutyának néz, méltó társára lelt. Együtt aztán végképp nagy káoszt okoznak.

A film egyik nagy erénye nemcsak az, hogy nem sokat változtatnak az eredeti történetben, hanem egy teljesen szerethető köntösbe helyezik. Talán ez az első olyan élőszereplős adaptáció, ahol teljes mértékig éreztem azt a Disney hangulatvilágot, amit annyira szeretek. A közeg természetesnek hatott, a színészek remekül alakították a szerepüket, látszik, hogy jól érezték magukat forgatás közben.

A történetet inkább bővítették, de amit hozzátettek, azok mind kivétel nélkül jót tettek a filmnek. Gondolok például arra, hogy lett egy külön gyámügyese a filmnek. Az animációs adta fikciós lehetőségek közé belefér még, hogy egy megtermett ember legyen egyszerre a gyámügyes, mellette "másodállásban" CIA ügynök, aki az idegeneket figyeli. A film kapott egy külön gyámügyest, így Pleakley ügynök is valósabbnak tűnt. Minden változtatás arra szolgált, hogy a történet működjön élőszereplős formában, így senki nem játszik kellemetlen szerepet. A CGI is nagyon jól működik, Stitch nagyon szépen meg lett animálva, ahogy az idegenek is nagyon jól viselkednek. Megadja azt az érzetet, hogy akár a valóságban is megjelenhetnének, az egész közeg természetesnek hat.

A Disney a Lilo & Stitchcsel megcsinálta azt, hogy annyit változtattak a történeten, hogy a kivitelezés élőszereplős film formájában is működjön, mégis végig magában hordozza azt a szerethető Disney vibe-ot, ami miatt annyi rajongója van a cég animációinak. A magyar szinkron is elég jól sikerült. Egyedül annyi, hogy Gesztesi Károly ugyan hiányzott, mint Dr. Jumba Jookiba magyar hangja, de ő ugye sajnos már nem szinkronizálhat. Mindent egybevetve, bátran ajánlom a Lilo & Stitchet, ez egy kivételesen jól sikerült adaptáció lett.

Látványvilág: 9/10
Színészek: 9/10
Tartalom: 9/10
Zene és hangok: 8/10
Hangulat: 9/10

+ Végre egy igazán jól sikerült adaptáció!
- A vége túlzottan "mai" lett.

91%

Disney.hu profil | Disney+ profil | IMDb profil | Port.hu profil | Snitt profil

Újból hazatalálni

Több módszer is létezik önmagunk gyógyítására, ezek közül egyre több terjed könyv formájában. És mivel közérthető nyelvezetben íródnak, ezért bárki számára ajánlható. Szerencsére egyre többen fordulnak saját erőből valamelyik jó önsegítő könyvhöz útmutatásért, módszerekért, és mivel egyre többen foglalkoznak saját magukkal, ezért bátran ki merem jelenteni, hogy ebből a szempontból jobb most itt élni, mint korábban. Hiszen minden egyes ragtapasszal lelkünk sebére a Föld sebeit is gyógyítjunk egy kicsit. Több kiváló szakember nagyszerű könyvéhez volt szerencsém, de John Bradshaw: Hazatérés önmagadhoz című könyvével úgy éreztem, hogy a fejlődésem egy új szakaszába lépett.

Elementáris hatással volt rám ez könyv. Vannak méltán kedvelt és elismert szakemberek, akik felhívják a múlt jelenlétére, és hogy mennyire fontos foglalkozni a gyermekkori sérülésekkel, de ez az első olyan könyv, amit olvastam, és átfogóan a gyermekkori sérülésekkel foglalkozott. A könynek köszönhetően belső lényem egy olyan szegmensébe nyertem betekintést, ahova korábban nem volt hozzáférésem, és sok mindent megértettem magamról, a működésemről. Ahogy utaltam rá, szakaszosan volt korábban lehetőségem megvizsgálni a sebzett belső gyermekemet, de ennek a könyvnek a segítségével az egész gyerekkoromra betekintést nyertem. Ahogy felszínre kerültek a különböző gyerekkori események, úgy értettem meg egyre inkább a működésemet.

A könyv öt szakaszra bontja a gyerekkort:

1. Csecsemőkor: Amikor csak vagyunk a világban. Szemlélődéssel, tapintással elkezdjük felfedezni a világot, de még szorosan függünk anyánktól.
2. 9-36 hónapos korszak (a könyv ezt totyogókornak hívja): Amikor megtanulunk járni, tehát nagyobb távot tudunk megtenni a világot felfedező utunkban.
3. Óvodáskor: Amikor megtanulunk beszélni, akkor verbálisan is kísérletet teszünk a világ felfedezésére. Nem utolsósorban ekkor történnek meg az első szociális kapcsolatok. A nemi identitásunk is ekkor kerül felszínre.
4. Iskoláskor: A tanulás és a tudásvágy időszaka. Talán ekkor dől el igazán, mi érdekel minket, merre érdemes orientálódni.
5. Kamaszkor: Amikor megtanulunk igazán elvontan gondolkodni, a világ dolgait más szemmel látni másképp értelmezni. Ekkor tanulunk meg igazán hosszútávon gondolkodni, aggódó szemünket a felnőttkorunkra vetni.

A könyv első részében ezen öt szakaszt részletezi. Ahol elakadás van, azokkal érdemes foglalkozni, hiszen a korregresszió egyik oka, hogy valahol megrekedtünk a gyermekkori fejlődésünkben, és psziché kényszeresen ismétel, hogy tudja pótolni a hiányosságokat.

Ezt tudja a szerző is, hiszen a könyv második részében módszereket ajánl a gyermekkori sebek gyógyítására. Ezek némelyike konkrétan a regresszió megélésére ad lehetőséget, de ezek megfelelő helyen és időben történő alkalmazása segít abban, hogy előhívva az adott korú belső gyermekünket, megértsük a gondolkodását, érzésvilágát. Ha ahhoz megfelelően kapcsolódunk, akkor módunk van rá, hogy gyógyítsuk a sebeit. A harmadik, egybe zárórészben az író saját élettörténetét elmesélve illusztrálja, hogy van mód a fejlődésre felnőttkorban is. Mert hát volt honnan indulnia a szerzőnek. Nagyon szimpatikus, hogy nem egy tökéletes gyermekkor páholyából prédikál, hanem nyíltan vállalja a saját sebzettését. Ezáltal válik hitelessé a könyv.

A könyvet áthatja a szeretet a megértés és a figyelő odafordulás. Ezt a fordító kiválóan adta át, nagyon jó volt olvasni. A nyelvezet egyszerű, közérthető, mégis minden egyes mondatában érezhető volt, hogy valami nagyon fontosat akar átadni. Nagyon szimpatikus volt az is, hogy John Bradshaw arra is felhívta a figyelmet, hogy a módszere nem az egyedüli és az egyetlen, bizonyos esetekben nem is érdemes egyedül elvégezni a gyakorlatokat, adott esetben akár más módszerrel kiegészítve. Tehát nem abszolutizálja a módszerét. Én is úgy látom, hogy csak ez a módszer nem vezet eredményre. Sőt, kezdő "önfejlesztőknek" nem is ajánlott, mert a gyakorlatok során olyan húsbavágó igazságokkal szembesülhetünk, aminek szembesülésével egyáltalán nem biztos, hogy fel vagyunk készülve. És mivel az emberek nagyja rosszul működő családban nőtt fel, ezért szinte biztosak lehetünk abban, hogy mi is találkozni fogunk olyan igazságokkal, amik fájni fognak.

De aki felkészültnek érzi magát, az ezen könyv segítségével egy ugyan fájdalmas utazás részese lesz, de ezzel együtt megadja az esélyt magának arra, hogy magára, a működésére mélyebben rálátva jobb életminőséget éljen.

Szerző: John Bradshaw
Cím: Hazatérés önmagadhoz (A sebzett belső gyermek gyógyítása)
Megjelenés éve: 2023
Kiadó: Kulcslyuk kiadó
Ár: 4.490 Forint

Könyv a kiadó weboldalán | Moly.hu profil | Goodreads profil

Színészek által készített ételek gyűjteménye

A '90-es években is szokás volt különböző népszerű kulturális művekhez relikviákat, mai divatos szóval élve merchandise termékeket gyártani. Bár ezek nagyrésze inkább arról szól, hogy a rajongó gyűjtse, és a franchise több pénzt hozzon a konyhára, de ideális esetben adhatnak valami pluszt, ami által az adott mű egy kicsivel több lesz. Mondhatjuk valami hasonlónak a Família Szakácskönyvet is, hiszen akkor jelent meg, amikor a sorozat népszerűségének csúcsán volt. De vajon több lesz-e tőle az adott sorozat?

A kérdés azért lehet jogos, mert nem hivatásos szakácsok állították össze a receptet, hanem a sorozat szereplői. Így talán nem feltétlen tűnnek professzionálisnak az elkészített ételek. A receptkönyvben vannak egyszerűen elkészíthető ételek, de vannak olyan bonyolultak is, amire azt lehet mondani, hogy ha ezt tényleg el tudja készíteni a színész, akkor le a kalappal.

Ám a szakácskönyv nemcsak abból a szempontból rendhagyó, hogy nem szakácsok írták, hanem interjú is olvasható a Família Kft. színészeivel, készítőivel. Ezek jellemzően a gasztrokultúrájukról, ételekkel kapcsolatos személyes történeteikről szól. Nagyon jó olvasni az interjúkat, ugyanis teljesen emberi oldaláról mutatja be a színészeket. Külön érdekessé teszi a könyvet, hogy mivel a sorozatban is több generáció lakik együtt, ezek mind megszólalnak a könyvben. Így a könyv remekül bemutatja a generációs különbségeket is. Az idősebb színészek, akik éltek a II. világháború idején, teljesen másképp viszonyulnak az ételekhez, étkezéshez, hiszen a nélkülözés nagyban meghatározta a hozzáállásukat. Míg a fiatalabbak étkezéshez való mentalitását érthetően más határozza meg.

Tehát a könyv csupán félig szakácskönyv, félig interjúkönyv. Szerencsére ad némi pluszt a sorozathoz, hiszen beszélgetések igazán közel hozzák a színészeket az olvasóhoz. A sorozat rajongóinak érdemes keresni az antikváriumokban. Jól mutat a konyhában, a többi receptkönyv mellett, de mint a sorozathoz tartozó emléktárgy is érdemes beszerezni. Még nekem is, bár ma már valamivel árnyaltabban látom a sorozatot, jogosnak érzek néhány kritikát, ugyanakkor bármikor szívesen leülök egy-egy epizód elé. Főleg ezen könyv elolvasása után.

Szerző: Décsi Ágnes, Szántó Péter
Cím: Família Szakácskönyv
Kiadó: GiroMedia Kft.
Kiadás éve: 1996
Ár: n/a

Moly profil

Új szemlélet vagy rendbontás?

Alapvetően szeretem Soma stílusát. Úgy gondolom, hogy szükség van egy olyan emberre, aki önmagát szabadjára engedve fejezi ki magát. Ebbe Soma jó példával jár elő, jót tesz vele az embereknek, nem utolsósorban vannak gondolatai, amik megszívlelendők.

Mégis, ha valaki ajánlást kérne tőlem, hogy mely könyvét olvassa el Somától, semmiképp sem az Új egyensúlyt adnám a kezébe. Somáról köztudott, hogy amikor épp nem a spiritualitás rózsaszín ködjében lebeg önkívületi állapotban, akkor a nemek közti kapcsolat a fő témája. Ebben keresi azt a bizonyos új egyensúlyt, de a könyv olvasásakor nem egyszer volt olyan érzésem, hogy nem érdemes felbolygatni a természet által évezredeken át kialakított rendet. Bár Soma "eljangosított világ"-ról ír, én inkább úgy látom, hogy a világ az emberiség történelme során pont attól volt egyensúlyban, hogy mind a férfinak, mind a nőnek megvolt a maga feladata, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség fenn tudott maradni

De már csak azért sincs értelme visszasírni a régi időket, mert a világ régi rendje már egy ideje felborult. Tehát tényleg vitára, diskurzusra szorul a nemek közti kapcsolat, adott esetben érdemes új egyensúlyt keresni, de azt semmiképp nem abban a formában tenném, ahogy Soma írja a könyvében. Az jól látszik, hogy sokat olvasott a témában, széleskörű tudása van, de mivel erősen érzelemvezérelt, ezért nem képes a tudását tárgyilagosan átadni. Bár igyekezett a lényegre szorítkozni, amikor a nők társadalmi helyzetét ismertette a történelem során, itt-ott beszúrta, hogy mely férfit "büntizné" meg. Soma érzelemvezérelt mivolta abban is megnyilvánult, hogy jól ki lehet olvasni a sorok között, hogy mi az, amiért tényleg hálás, és mikor írja csak udvariasságból, hogy "örök hála", egyébként tisztán kivehető a "végre vége van!" mögöttes üzenet.
Az pedig, hogy a magyar nyelv szakralitását az "erőszakos - sok a szőre" szópárossal illusztrálja, az egyenesen alávaló és undorító! Ideje lenne végre tudomásul venni, hogy nemcsak fizikai erőszak létezik, hanem verbális erőszak is, amiben köztudottan a nők jártasabbak. Alkalmazzák is előszeretettel férfipartnerük ellen például érzelmi zsarolás képében. Az vitán felül áll, hogy alávaló az a férfi, aki bántalmazza a nőtársát, de egy rosszul megválasztott szóval is hatalmas sebet lehet ejteni. Főleg, ha nonverbális éle is van.

Persze vannak érvek a könyv olvasása mellett is. Egyrészről Soma kellemes, könnyed, olvasmányos stílusának köszönhetően gyorsan lehet haladni a könyvvel. Ráadásul, amikor a közös megegyezésre helyezi a hangsúlyt, akkor nagyon jó olvasni a könyvet.
Különböző beszélgetések és levelezések is olvashatók a könyvben, ezáltal más (sok esetben Somáéval épp ellentétes) szempontot is megismerhetünk. Kétségtelenül ezek a beszélgetések a könyv csúcspontjai. Általuk nemcsak színesebbé válik a könyv, hanem más álláspontot is megismerhetünk. Soma is szemmel láthatóan tiszteli a beszélgetőpartnerét, az ellenvetéseit meg érvekkel támasztja alá. Ezek is csak azt bizonyítják, hogy nemcsak tájékozott, de értelemes nő is, akivel adott esetben jó diskurzusokat lehet folytatni. Ő maga is említést tesz az egyes szélsőséges feminista csoportok tényleg patológiásnak nevezhető viselkedésükről, elméletükről.

Ugyanakkor nem lehet elmenni a könyv szerkesztési hibái mellett sem, sajnos nem szűkölködik bennük. Nagy probléma, hogy a bizonyos bekezdéseket sorközökkel választanak el. Ez internetes cikk esetében teljesen helyén való, de könyvben egyrészt csúnyán is mutat, másrészt megakasztja az olvasás flow-ját. Illetve szemmel láthatóan több dupla szóköz is megmaradt a könyvben.
A másik komoly hiba, hogy Soma hiába fogalmaz olvasmányosan, jellemzően a beszélt nyelvet használja a könyvben. Ennek következtében sok a töltelékszó, amikkel ugyan színesebbé tehetjük az élő beszédet, de írásban, megfelelő hangúlyozás nélkül problémás olvasni. Vannak sorok a könyvben, amiknek fele semmilyen érdemi információt nem tartalmaz.

Mindent egybevetve én is úgy gondolom, hogy érdemes változtatni a berögzült szokásokon. Érzékeny mivoltomból kifolyólag én is inkább szenvedő alanya voltam a hagyományos szemléletmódnak, nem utolsósorban jó néhány férfitársamon is azt látom, hogy nem önazonosak a felvett sztereotip férfi szerepekkel. De nem vagyok biztos abban, hogy Somát kérném meg arra, hogy "Mentsük meg a férfiakat". Legalábbis őt egyedül biztos, hogy nem.

A múlttal való szembenézés egy sajátságos formája

Egy régi könyvről szeretnék most írni, melyre több ok miatt is felfigyeltem. Eleinte azt hittem, hogy mivel ebben a könyvben egy japán lány ír könyvet Anne Frank-nak, egy holland-japán "koprodukció" lesz. Minthogy mindkét ország kultúrájában és nyelvében érdekelt vagyok, ezért nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni a könyvet.

Ám hamar kiderült, hogy itt teljesen másról van szó. Egy lány és az anyja ír, valóban naplóbejegyzés formájában leveleket Anne Frank-nak, de azért, hogy a maguk módján szembenézzenek nemzetük múltjával. Az anyának, Fukikónak érdekes felismerés volt, hogy Anne Frankkal egyidős, míg a lány, Yuko most annyi idős, mint Anne Frank volt, amikor elkezdett naplót írni. A lány 13 évesen még ugyan a maga egyszerűségével és naivitásával szemléli a világot, de már kezdi érzékelni a valóság sötétebb oldalát. Ez a könyv a maga módján egy felnövéstörténetet mesél el. Szerencsésnek gondolom, hogy a lány 13 éves, mert ebben a korban már jobban lehet mesélni tragédiákról, akár jelen esetben nagy horderejű történelmi jelenségekről is. Ebben a korban már van annyira érett a gyerek, hogy a megfelelő helyre elraktározza a látottakat, hallottakat. A naplóírás erre egy remek példa! Nagyon érdekes volt olvasni, ahogy a lány eleinte a maga naiv stílusában próbálta értelmezni a rasszizmust, a holokausztot, miközben mesélte neki a napi eseményeit, és kérdezte, hogy mit gondol dolgokról. Jobban kifejtette a japán sajátosságokat, így ez a könyv egy kis ismeretterjesztő japán kultúrából is. Élek a gyanúperrel, hogy a borítón a többször elmesélt az ördög szeme történet illusztrációja látható.

A valódi felnövéstörténet ott kezdődik, amikor Yuko szembesül a japán-koreai ellentéttel. Remekül érzékelteti a könyv, hogy van különbség aközött, hogy valamit elméletben tudunk, ahogy az lejátszódik az agyunkban, és ahogy a valóságban ténylegesen megjelent. Ott törik meg Yuko és jön rá arra, hogy minek is lett valójában áldozata Anne Frank.

Az anya, Fukiko viszont nemcsak a kora miatt láttatja teljesen más fénytörésban Anne Frank esetét, hanem mert ő maga egy országnak állampolgára volt a második világháború idején, amely Ázsiában hasonló szörnyűségeket tett, mint Németország Európában, így Hollandiában is. Ezért is fájóbb olvasni Fukiko leveleit. Felidézi a maga 2. világháborús emlékeit, hogyan járt akkor iskolába, milyen Hiroshimában élni akkor. Valamilyen csoda folytán Fukiko pont nem volt Hiroshimában az atomtámadás idején. Az ő visszaemlékezései új meglátásba helyezik az eseményeket, hiszen élővé teszik a történelmet. Azzal, hogy elmegy Auschwitz-ba, megnézni a koncentrációs tábor emlékhelyét, tulajdonképpen a saját népének múltjával is elszámol.

Történészek ugyanis előszeretettel vonnak párhuzamot a németek és a japánok rémtettei között. Japánban ugyanúgy volt náci párt a 20. század első felében, mely többek között azt hangoztatta, hogy Japán Ázsia közepe és a japánok minden ázsiai nép felett állnak. Erre egyik legdurvább példa az 1933-as Nankingi mészárlás. De a könyv nagyon jól érzékelteti, hogy a koreai diák mennyire másodrangúnak érezte magát a japánok között. Hiszen a koreaiak is kijutott a japán szörnyűségekből, például egy szigetre deportálva kasztrálták őket. Sőt, ha jól emlékszem a 20. század eleji Orosz-Japán háború egyik helyszíne is Korea volt.

A könyv tehát nagyon jó példa a múlttal való szembenézésre. Nagyon nehéz volt az anya által Auschwitz-ban látottakat olvasni, bevallom őszintén volt ott számomra néhány újdonság. Leginkább akkor jelenik meg a könyvben a német-japán párhuzam, amikor Amszterdamban egy kifőzdében egy holland férfi úgy mesélt a háború szörnyűségeiről, hogy nem vette figyelembe, hogy a két japán nőt hogy érinti a hallottak. Akkor ott a japánok egy kicsit németek voltak.

Ez a könyv Japánban egy ifjúsági regény. És azt gondolom, hogy ez helyén is való. Már adnám egy 13-14 éves gyerek kezébe a könyvet, hiszen ahogy korábban utaltam rá, egy kiskamasz már a maga szintjén tudja értelmezni és a helyére tenni a nehezebb részeket is. Azért is voltam kíváncsi a könyvre, mert az a Dr. Székács Anna fordította a könyvet magyarra, akit tanított japánul. Mondta is, hogy egyszerű a könyv nyelvezete, így a fordítás nem okozott számára különösebb nehézséget. A nyelvezet is érzékelteti a célközönséget.

Kicsit elfogultság is a könyv ajánlása, mert egy számomra nagyon kedves tanárnő fordította, de azért is ajánlott, mert új meglátásba helyezi a 20. század legsötétebb eseményeit.

Könyv az empátia fejlesztésére

Újabb korábban megvásárolt könyvet szereztem vissza, méghozzá Soma Mamagésa: Ébresztő! című könyvét. Somának saját rovata volt a Nők lapja café weboldalon, az ottani levelekből szemezgettek egy könyvre valót. Természetesen a válaszok is olvashatók. Kitaláltam, hogy ha majd sort kerítek rá, oly módon teszem interaktívvá a könyvet, hogy elolvasom a leveleket, és külön megírom, hogy én mit válaszolnék rá, ha én kapnám ezeket a leveleket. Utána olvasnám el Soma válaszát, mintegy összevetve az enyémmel. Ezzel jól lehet fejleszteni az empátiás készséget. Úgy maradt meg bennem ez a könyv, hogy Soma igyekezett a levél stílusából következtetni a levélíró személyiségére és annak megfelelő útmutatást nyújtani. Tehát ténylegesen figyelt a másikra.

Bár az "Ébresztő!" címmel nem vagyok kibékülve. Egyáltalán azzal, hogy az embereket azzal bélyegzik meg, hogy alvó állapotban vagy éberkómában van. Ha valakinek egy viselkedésminta normalitássá vált, abból nem fog tudni csak úgy felébredni. Az ebből való változás nagyon lassú és sok esetben fájdalmas folyamat. Ha nagyon az éberkóma állapotára asszociálunk, akkor én egy ilyen rovatnak a "Térj magadhoz!" címet adnám. Mondjuk sokkal közelebb így sem vagyunk a megoldáshoz, de legalább találóbb. Nehéz valid címet adni egy segítő rovatnak, nemcsak mert a segítő csak útmutatással segíthet igazán, de sok esetben ezek csak egy első lépések egy hosszú folyamathoz. De az biztos, hogy már az sokat segít magán, aki megteszi az első lépést. Nem pszichológiát végeztem bölcsészkaron, de nagyon szívesen lennék tényleges figyelő.

Várakozások az új Csernus Imre könyv kapcsán

Talán szimbolikus (bár sehol nem olvastam erre utalást), hogy a Nemzeti Összetartozás napján, azaz június 4-én jelent meg Csernus Imre új, magyarságról szóló könyve, mely röviden és tömören "A magyar" címet viseli.

Régóta nincsenek olyan várakozásaim, hogy egy jó Csernus Imre könyvet olvasok... az már jó ideje nincs. Talán az első időkben voltak innovatív, progresszív gondolatai, amiket ráadásul úgy adott át, hogy egyből el is jutott a hallgatósághoz, de jó ideje nem képes megújulni. Ugyanazokat szajkózza az új könyveiben, mondhatni kiollózta az előző könyveiből az újabba vágó sablonjait, és átemelte az újba. Erre már régen felfigyeltem, de ezt egy darabig azzal mentegettem magamban, hogy nem árt, ha többször olvassuk, legfeljebb jobban megmarad bennünk, de ha ez már extrém magas árral párosul, úgy már nem olyan buli a dolog. Már az Én és te árán is megrökönyödtem, ezt már végképp nem vállalom be.

Főleg úgy kérdéses a könyv eszmei értéke, hogy az alázat legkisebb szikráját sem mutatja. A Könyves magazin könyvbemutató oldalán kérdezte a riporter, hogy milyen egyéb források után olvasott még Csernus (a cikkben említett mellett), a válasza ez volt:

Azt mondta, semmit, nem érdekli a múltban vájkálás, van 30 év klinikai tapasztalata.

Ha akarta volna, se inflálhatta volna el ennél jobban a könyvének értékét. Ebből olyan szinten süt az alázat hiánya, hogy azt már tanítani kéne, mint elrettentő példa. És azt nem érti meg, hogy nem azért baj az ő "kiabálós pszichiáter" mivolta, mert megnyom az emberekben egy gombot, amivel triggerel másokat, hanem hogy nincs meg benne az az alázat, hogy megértse a másikat. Ez pedig kizárja a tanulás lehetőségét.

Pedig nem feltétlen ördögtől való az, amit csinál, és ahogy működik. Megnéztem az Index-ATV interjúját is, amit Rónai Egon készített, és itt már valamivel jobb az összkép.

Az mindenképp pozitívum Csernus Imrétől ebben a videóban, hogy nem hagyta magát mindenáron a politika felé terelni. Csak akkor válaszolt erre Csernus, amikor már sokadjára is ezzel kapcsolatos kérdést tett fel Rónai Egon, és hogy legyen valami. Meg többször felfigyeltem arra, hogy mond Csernus jó dolgokat. Jók az alapok, ahonnan elindul, csak ahova megérkezik... az a kiábrándító az esetek többségében. De összességében azt gondolom, hogy jól kezelte azt, amikor Rónai Egon kvázi kifelé mutatott. Mert ha valamit el lehet mondani Csernusról, az az, hogy következetesen kitart az elvei mellett. Ha ő azt gondolja, hogy a kérdésekre egyszerűk a válaszok, akkor kitart ezen elve mellett.

Csak jön a kérdés, hogy ha tényleg ennyire egyszerűek a válaszok a kérdésekre, akkor miért jelentetett meg immár 15 könyvet? Az egyszerűség úgy gyönyörködtet, ha egy könyvben megírja az egyszerű válaszait az élet nagy kérdéseire, és azzal le lenne tudva a dolog. Van egy olyan érzésem, hogy Csernus neve olyan nagy, hogy megéri a kiadónak újabb és újabb könyveket megrendelni tőle...

Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy történésszel vagy magyarságkutatóval együtt írta volna meg. Két szakember beszélgetése igazán úttörő lett volna. Ráadásul, ahogy a Libriben belelapoztam a könyvbe, még jó is a felépítése. Lehetne arra alapozni egy beszélgetést, hogy fejezetenként kitárgyalják a magyarok egy-egy jellemvonását, stílusjegyét. Honnan ered, mi ennek a kulturális öröksége, milyen hatással van a jelen mindennapjaira. De könyvbemutatók alapján nem számítok arra, hogy ilyen mélységekig elmegy.