Hőálló MondoCon - 2018. nyár

Ismét MondoCon. Jó buli, szeretjük, de szerintem most ez is inkább elemzős lesz, semmint élménybeszámoló feeling, de azért igyekszek valami jót összehozni.

SZOMBAT

Főleg, hogy szombatra virradó éjjel eléggé keveset aludtam. Van az, amikor azért alszok keveset, mert valami nagyon nyomaszt, és nem hagy aludni, és van az, amikor annyira jól alakulnak a dolgok, annyira lelkesít, hogy minek aludjak, amikor dolgom van? Szerencsére az utóbbi eset áll most fent, bíztam is abban, hogy most mindennél jobb lesz a MondoCon, csak hát szinte egész nap éreztem, hogy nem aludtam semmit.

Mivel korán ébredtem, még otthon ténykedtem, rendezkedtem az új albérletben. 9 óra után néhány perccel indultam el, a 151-es busszal mentem Kőbánya alsóra, innen majd 40 perces séta eljutni a Hungexpóig. Tettem fel a telefonomra videót, azt néztem. Na nem animéset, hanem konkrétan az 1997-es Játék határok nélkül 3. elődöntőjét néztem. Akárhányszor nézek meg egy-egy adást, ugyanúgy élvezem, mintha először nézném. Ezzel el is voltam, míg oda nem értem. Meglepett, hogy őrök az asztaloknál, és belenéznek a táskákba. O_O Már megint szúró-vágó szerszámok? Hát lessenek bele, ha jól esik nekik, nekem nincs mit titkolnom.

Ezzel megvoltunk, mentem is fel a karaoke terembe. Elég hamar odaértem, még el sem kezdték. Sőt csodák csodájára most 15.-16. voltam a listán feliratkozáskor, mint szoktam, hanem második. A Naruto Shippuuden egyik endingjét választottam, a MOTHER-t. Ez az egyetlen Visual Kei dala a Narutónak, ha jól tudom, a MUCC énekli. Nem vagyok híve a műfajnak, a dalnak a szövegével sem tudok feltétlen azonosulni, de valahogy hallgattatja magát a dal, és annyit hallgattam, hogy megcsináltam belőle a kfn-t. Közben próbálgattam a dalt, és ment. Most is ment, csak a levegővétellel volt komoly probléma, illetve azt éreztem, hogy a legmagasabb hang nem jön ki, ezért nem kísérleteztem vele. Az első dal amúgy érdekes volt, amit énekeltek, mert a Kuroko no Basukét most nézem, pont azt az openinget énekelte valaki, ahol most tartok az animében. Vicces volt hallgatni, az animét meg ajánlom mindenkinek, a legjobb, legszórakoztatóbb sportanimék egyike, melyet valaha láttam. Amúgy Narutóból vasárnap jubiláltam, ugyanis elértem a Shippuuden 300. részét.

Annak ellenére, hogy nyár van, sokan jelen voltak a karaokés csapatból. ToumeiNi, Roni és Narumi nem voltak. Örültem mindenkinek, csak mivel éreztem, hogy keveset aludtam, nem voltam annyira kommunikatív. Ráadásul nagyon éreztem, hogy meleg van, ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem éreztem annyira jól magam szombaton. Így némileg eseménytelenül telt el a nap. Mai volt az, akivel sokat beszélgettem. Nem is ismertem fel őt az elején, mert új frizurát varázsolt magának, és némileg másképp nézett ki, mint ahogy megszoktam. Csak a versenynél ismertem fel, amikor Mazsibazsival duettezett. Jók voltak, kár, hogy nem lettek helyezettek. Az mondjuk várható volt, hogy Waka és Superion fognak nyerni, mert hihetetlenül jó dalt választottak, és nagyon jól előadták együtt, teljes volt az összhang. A második és harmadik helyezettre nem emlékszem. Igazság szerint nem nagyon figyeltem a versenyre, mert a Mario Kart: Super Circuit-tal játszottam Nintendo 3DS-en. Az utóbbi időkben nagyon beindult nálam a játék, jó eredményeket érek el benne (pedig az egyik legnehezebb Mario Kart), és inspirált vagyok abban, hogy egyre jobb legyek benne.

A második dalt lelkesedésből énekeltem el, de félig tévedés volt. Ez a .hack//Roots-ból volt a Boukoku Kakusei Catharsis. Írtam most néhányszor az ALI PROJECT-ről, igazából nagyon sokáig képtelenségnek gondoltam, hogy ALI PROJECT-et énekeljek. Néhány női előadóval úgy vagyok, hogy azt férfinak is el lehet énekelni, jól áll nekik. De az ALI PROJECT ezt a határt nagyon túllépi, de nemrég gondolkodtam el azon, hogy el lehet énekelni a magam módján ezeket a számokat. Nem volt rossz, de tévedés azért volt, mert nagyon gyors dal, és belebotlott a nyelvem, meg a levegővétel... Ez az egyik ok, ami miatt problémásak számomra a gyors dalok.

Még a verseny előtt tudtam, hogy nem kerülök sorra, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek szétnézni a konzoloknál, meg a vásároknál. Nem örülök az új helynek ahol van, mert bejutni könnyű oda, de maga az épület akkora hatalmas, hogy nem találom azt a bejáratot, ahol bejöttem. Máshol jövök ki, és kereshetem, hogy hol van a főépület. A vásáron jó szokásnak megfelelően rengetegen voltak. Nem terveztem vásárolni semmit, még akkor sem, amikor szétnéztem a konzolos cuccok között, hogy mennyi menőség van: Pólók, bögrék, poharak, kulcstartók, kitűzők, plakátok. Akármennyire is inspiráltak, még nem lehet. De amikor a plakátok között megláttam, hogy van Super Mario Bros. 3-as, azt már nem hagyhattam ott. Nekem EZ KELL! A Super Mario Bros. 3 nem csupán a gyerekkorom, hanem az életem. Ha meghalok, temessék mellém a játékkazettát is. Megvettem, 1.500 forint még megfelelő volt. Rettenetesen örültem neki, ez lesz a retro részlegem legékesebb gyöngyszeme, a TV fölé lesz kitéve. Hordozgattam is magammal, mint egy kincset. Amikor megmutattam pár embernek, otthon neten keresztül is, már jelentkeztek érte, hogy mondjam meg szépen a címemet. Nem úgy van az.

Egyre több ilyen videojátékos relikvia lelhető fel Magyarországon, ami mindenképpen örömteli. Gondolom, hogy a fellendülő eSport iparnak (nevezhetjük így) köszönhetően egyre többen érdeklődnek a videojátékok felől, egyre elterjedtebbek az ingyenesen játszható játékok. Elsősorban a Geek Corner-nél (valaha Holdfény) menőségeket találni, náluk van a legtöbb, de a videojátékbolt.hu-nál is érdemes szétnézni, valamint a WestEnd-ben a Story Shop-ban is van néhány videojátékos relivkia, de megítélésem szerint itt meglehetősen drágák. Ezeket nézegetve a MondoConon, nagyon inspiráló volt, korábban is volt olyan gondolatom, hogy be lehetne ezekből folyamatosan vásárolni, és menő lenne videojátékossá tenni a lakást, ahol lakok, ez most megerősödött. Természetesen mindenféle van. Plakát mellett volt bögre, pohár, póló, kulcstartó, kitűző, társasjáték, és a jó ég tudja mi, egyik menőbb, mint a másik.

Amúgy a konzolrészleg erős volt a MondoConon, bár inkább a trendi PC játékokra voltak kihegyezve. Volt PlayStation 4, XBOX ONE is, egyetlen Nintendo Switchet láttam, rajta Mario Kart 8 Deluxe-szel. Ez mondjuk jó volt, jó nagy ívelt TV-re volt rácsatlakoztatva. Meg egy Super Nintendo Classic Mini-t szúrtam ki a bejáratnál, ezen játszottam egy kis F-Zerót. A retro részlegnél pont a Nintendo 64 TV-je nem működött, pedig vittem volna a Mario Kart 64-et. Na nem el, hanem játszottam volna rajta. Akartam szólni az illetékesnek, de nem találtam ott senkit. Retróknál volt még PlayStation 2, Sega DramCast, XBOX, meg a kamu konzol is. Voltak kormányos autóversenyjátékok is, kettőnél Formula 1 2017 volt. Az egyiket kipróbáltam, de valami rettenet volt. Kétszer azért diszkvalifikáltak a versenyről, mert induláskor a fékezés gombot nyomtam... És hát milyen versenyző az, aki fékezéssel rajtol? Azt hittem, hogy azzal adom a gázt. Aztán rájöttem, hogy a másikkal, de utána is borzasztó volt. Hát nem egy Mario Kart, az biztos. Teljesen realisztikus autóverseny, és nem olyan, hogy végig adni kell a gázt, és akkor nyerünk, hanem tényleg... Látszik, hogy nem játszottam ilyen játékkal soha. Az első kanyarnál be a kavicságyba, és a kocsinak annyi. Hát nem én tenném világbajnokká Sebastian Vettelt. ^^' Vele játszottam. Na mondtam magamban, ha egy nagymenővel leszek, akkor biztosan menni fog a játék. Hát nem ezen múlik. Amúgy a játék teljesen jó, és szeretem a Forma 1-et, úgyhogy mindenképp megérte. A játékom volt borzasztó. ^^'

Teljesen jó a konzolrészleg, csak az a rossz, hogy áttették másik épületbe, amit nehezebb megtalálni. Pontosabban bejutni könnyű, de soha nem találom azt a bejáratot, amin bejöttem, és mindig másikon megyek ki. És mire onnan visszatalálok a főépületbe...

Visszamentem a karaoke terembe, már javában ment a verseny. Nem sokkal utána énekeltem ismét. Ismét .hack//Roots, ismét ALI PROJECT, de most a Suigetsu Kouka. Ezt valami isteni érzés volt énekelni. Lassú dal, ezért jobban el tudok merülni benne érzelmileg, és úgy érzem, hogy ezáltal jobban át is tudom adni. Szeretem ezt a számot, hihetetlenül különleges atmoszférát áraszt magából. Nem utolsósorban egyike azon nagyon kevés ALI PROJECT számoknak, melynek szövegében nincs se halál, se vér, se pokol, hanem teljesen pozitív és szép szövege van. Mert az énekesnő ilyet is tud. És akkor varázsol. Nagyon jól éreztem magam éneklés közben, és bízok abban, hogy ez átjött.

Visszamentem a konzolokhoz levegőzni. Összetalálkoztam Wakával, velem tartott. Sok PC volt MMORPG-vel, League of Legends meg a jó ég tudja micsoda, volt néhány PlayStation 4, XBOX ONE, viszont Nintendo Switch-et csak egyet láttam kiállítva. Az legalább jó nagy ívelt kijelzős TV-hez volt csatlakoztatva, ott lehetett játszani a Mario Kart 8 Deluxe-szel. Előtte Forma 1-eztünk. Volt néhány XBOX ONE kiállítva kormánnyal, közülük kettőn lehetett Forma 1-ezni, és mivel Waka és én is szeretjük, ezért kipróbáltuk a játékot kormánnyal. Hát, látszik, hogy teljesen más realisztikus autóverseny játékot játszani, itt sutba várhatom minden Mario Kartban szerzett tudásomat, ide teljesen más képességek kellenek, amik nincsenek meg nekem. Sebastian Vettelt választottam, azt gondoltam, hogy ha egy olyan autóversenyzőt választok, akinek jó kocsija, azzal én is jó leszek. Nem úgy van az. Egyáltalán nem ismertem az irányítást, kétszer azért lettem kizárva a versenyből, mert fékezve akartam elindulni. És hát milyen autóversenyző az, aki fékezve rajtol? Mire rájöttem, hogyan kell adni a gázt. De onnantól sem ment simán a dolog. Az első kanyarnál nem fékeztem, bele a kavicságyba, és már menthetetlen volt. Ripityára tört a kocsi. Aztán inkább átadtam Wakának, hadd játsszon ő is. Arra nem emlékszem, hogy játszott, mert volt egy kis holtpont, és majdnem elaludtam a földön. Amikor végzett, akkor mentünk át a Nintendo Switchhez Mario Kart 8-azni. Ez most azért nem ment, mert itt is többször majdnem elaludtam, és ilyen utolsó helyek valamelyikén végeztem. Nem is játszottam sokáig, ezután a retro konzolokat néztük meg. Volt itt is választék, volt PlayStation 2, XBOX, Nintendo 64, Sega DreamCast és kamu konzol is. A Nintendo 64-ben Mario Kart 64 volt, és pont az a TV nem működött, és sehol nem volt senki, akinek lehetett volna szólni. Egyáltalán, eléggé szabadon voltak ott a konzolok...

Na mindegy, annyira nem foglalkoztatott, mentem aztán vissza a karaoke terembe, waka másfele ment. Az mondjuk meglepetésként ért, hogy azért énekli valaki Nagy Ferótól a 8 munka dalt, mert hogy szívás az élet. Legyen, ha így látja jónak. Effektíve nem tiszelem Nagy Feró munkásságát, mert ugyan a való életre reflektálnak a dalszövegei, de amit nem szeretek benne, hogy teljes legitimitást ad a "szar az élet" gondolatának, hogy teljesen rendben van az, hogy te frusztrált vagy emiatt, hiszen ez az élet rendje. Persze, lehet így is gondolkodni, de én inkább azt mondanám, hogy az élet egy örökös harc, ahol minden egyes nap meg kell vívnunk a magunk harcát. És ha ezt sikeresen megvívtuk, és mindent beletettünk az adott napba, akkor nyugodt álmunk lesz éjszaka. Ezért megéri harcolni. Aztán, hogy van valaki, akit nem tanítottak meg harcolni, ehelyett a másikra mutogat, az már az illető magánügye. Amúgy negyedjére is lassú balladát énekeltem, méghozzá Ohmi Tomoe: Utakata dalát. Ezt is nagyon jó volt énekelni, kifejezetten átéreztem a dal hangulatát. Amikor lementem, Mai mondta, hogy a mögötte levő lányok kifejezetten aranyosnak találták az előadásomat. Igazán kedves és zavarba ejtő. ^^

Meglepően korán kezdődött a Late Night Karaoke, már 18 órakor. Ezt én nyitottam meg, méghozzá a Slayers-ből a Reflection dallal. Ezt annak emlékére, hogy ez volt egyike azon Hayashibara Megumi daloknak, mely nagy hatással volt rám, amikor megismertem. Akkor szinte egész éjjel csak ezt hallgattam. Ez sem volt annyira jó, mert a gyors részek itt sem mentek, ráadásul elfeledkeztem a Bridge dallamáról. Viszont jellemző a '90-es évek anison zenéjére, hogy a háttérvokál az átlagosnál jobban hallatszik. Próbáltam előidézni a fejemből, hogy van a Bridge dallama, de annyira elnyomta a háttérvokál hangja, hogy feladtam, és inkább énekeltem a vokál dallamát. De a refrénnel és a versékkel ezen a téren nem volt gond. Elvoltam, de maga az ének inkább a felejthető kategóriába tartozott. Még egy kicsit ott maradtam, de igazából nem szerettem volna végig maradni, mert már igencsak fáradtnak éreztem magam. De egy előadás zavart el a karaoke teremből, egy fiú és egy lány énekelték az Evanscence-től a Bring me to Life című dalt. De hogyan... 2006 ősze óta járok AnimeCon-ra, 2009 nyara óta figyelem a karaokét komolyan, de ez az előadás volt az összes közül a LEGMOCSKOSABB, LEGALÁVALÓBB, LEGUNDORÍTÓBB, amit eddig valaha hallottam! Semmi hangjuk nem volt, elröhögték az egészet, ami különösen fájdalmas annak fényében, hogy érzelmileg nagyon komoly dalról van szó. És ebből a szempontból konzervatív vagyok. Nem feltétlen az én világom a dal, de mivel átérzem a súlyát, ezért nem bocsájtom meg, hogy elbohóckodták az egészet. Nem is bírtam végighallgatni, nyúlcipő, karaokésoktól elköszöntem, élmény volt velük a nap, de nekem itt már nincs dolgom.

Elsétáltam Kőbánya alsóhoz, és 151-es busz vitt haza. Itthon még kicsit ténykedtem, aztán már aludtam is.

VASÁRNAP

Szerencsére 8 órát aludtam, így teljesen kipihenten ébredtem. Semmiképp nem akartam ott vásárolni kaját, ezért itt csináltam magamnak. Az kész lett, összekészülődtem, és indultam. Már szinte köszönünk egymásnak a 151-es busszal, annyit szállít engem. A tegnapi közel 40 perces sétát ismételtem meg, mire eljutottam a Hungexpóig. Ott ma is ellenőrizték a táskát. Nem bírtam ki, gondoltam, rákérdezek, mégis mit keresnek ekkora hévvel? Alkoholos italokat és üvegeket. Az én műanyag flakonos üdítőim simán átjöhettek... Mert PET palackban nem lehet alkoholos italt tárolni... Ki az, aki azért megy MondoCon-ra, hogy berúgjon? El is gondolkodtam, hogy melyik a viccesebb. Ez az alkoholos ellenőrzés, vagy anno az AnimeCon szabályzatában volt olyan, hogy verekedés színlelése tilos. Azt is, de megnéztem volna, hogy ki az, aki verekedést színlel.

Mindegy, nem az én dolgom. Gondolom, volt rá példa, hogy valaki részegen zaklatott valakit, erre ez a dolog. Nekem az a dolgom, hogy felmenjek a karaoke terembe, és jól érezzem magam. Jobb is volt, így kipihenten. Mondtam is magamban, hogy bár ma lenne Late Night Karaoke, mert kipihenten jobban éreztem magam. Jobban is beszélgettem ma a többiekkel. John akarta velem elénekelni a GARO szériából a B.B. dalt, de olyat nem vállalok be, amit biztosan nem tudok. Ő egymaga bevállalta, jó volt hallgatni, de ennyi. Lenne JAM Project dal egyébként ami bevállalnék, és az jó eséllyel sikerülne is, csak nincs belőle a kfn. Őszre megcsinálom szerintem.

Ma csak egy dalt énekeltem, ez pedig a Saber Marionette J-ből az I'll be there volt. Ez egy kifejezetten vidám, lassú, kellemes lüktetésű dal, jól is éreztem magam, miközben énekeltem.

A Zenei Tippmix szokás szerint vasárnap volt. Érdekes volt, természetesen sok volt az olyan anime, amiről még csak nem is hallottam. Hát akkor lássuk. Aminek nagyon örültem, hogy sikerült megtalálniuk azt a két FLOW számot, amit a legjobban szeretek. Naná, hogy tudom, hogy melyik anime, videojáték dalai. Aztán volt külön GRANRODEO kategória. Annyira nem ismerem az együttes dalait, de azt tudom nagyjából, hogy mely animéknek énekeltek dalokat, és azért volt könnyű, mert olyan animék voltak a választási lehetőségek között, melyekről tudom, hogy nem énekelt dalt a GRANRODEO, így kizárásos alapon ment a dolog. Eszembe jutott, hogy van két FLOW × GRANRODEO duett dal, és milyen menő lenne, ha legközelebb lenne FLOW kategória. Az jobban megy, a FLOW dalokban jobban otthon vagyok. Sőt, mivel sokan egy kalap alá teszik a FLOW-t és a JAM Project-et, ezért eszembe jutott, hogy miért is ne lehetne JAM Project kategória is. Igazán nagyon örülnék neki. Viszont a GRANRODEÓs lehetőségek közül hiányoltam a Kuroko no Basukét és a Togainu no Chit. Mindkét animének emlékezetes dalokat énekeltek. Amúgy kezd hatása lenni annak, hogy aktívan nézek animéket, ugyanis több dalt onnan találtam ki, hogy nemrég láttam őket. Így ismertem fel például a No. 6-et is. Annak olyan jellegzetes openingje és endingje van, hogy száz közül is felismerem. Jaj meg a Gakuen Babysitters, hihetetlen kellemes érzést ébreszt az az anime, annyira aranyos volt. Összességében ez jó összeállítás volt.

Maradtam egészen 16 óráig, de több dalra már nem iratkoztam fel. Tényleg kár, hogy nem ma volt a Late Night Karaoke, bírtam volna tovább, de semmi pénzért nem maradnék a japán és koreai zenei videókon sikítozó kislányokat hallgatni. Állítom, hogy Case-ék már azért szervezik ezt, mert élvezik a kislányok sikítozásának hangorkánját. Én mindenesetre mentem haza, mert ha már ilyenkor véget ért, akkor megnézem a Foci VB döntőjét. Legalább négyévente tettessem, hogy focista vagyok, amúgy egyáltalán nem érdekel a labdarúgás

És utólag tudtam meg wakától, hogy 3. lettem a Zenei Tippmix egyéni kategóriájában. Nem is hittem volna, hogy ilyen jó eredményt értem el. O_O Mondjuk feljebb írtam, hogy miért ment jobban, valamint a másik oldala a dolognak, hogy nem egyéniben játszanak az olyan mélyotakuk, mint 8 vagy John, akik minden anime minden zenéjének minden mozzanatát tudják. Így jobb eséllyel indulok egyéniben. Hát ennyivel. De azért megvárnám a végeredmény táblázatát, hogy lássam, hogy valójában hány ponttal nyertem a 87-ből, és milyen volt a mezőny.

Összességében a rohadt meleg ellenére a karaoke teremben nagyon jól éreztem magam, és azért fogok járni, mert vannak emberek, akikkel csak itt tudok találkozni, és értük megéri járni. Sőt, ha minden jól megy, az őszi MondoCon különleges lesz.

2016 nyári MondoCon - Éljen a sznobizmus?

Vártam a nyári MondoCon-t, mert elég régen voltam utoljára, és hiányzott a dolog. Meg kíváncsi voltam arra, hogy milyen a régi-új karaoke csapat, hogy állják meg a helyüket.

Nem aludtam valami sokat, ezért a tervezett 6.19-es vonat helyett az 5.32-es vonattal mentem fel Pestre. Kicsit megkavarták a menetrendet, ráadásul elég nagy felháborodást váltott ki az, hogy azok a vonatok, melyek csak Lőkösházáig / Lőkösházától közlekednek, elvették az összes IC kocsit, és már csak azok maradtak IC vonatok, amik Romániába mennek vagy onnan jönnek. Tehát a hajnali vonattal mentem. Nem volt sima az út, mert Muronynál 10 percet állt a vonat, és eléggé úgy volt a dolog, hogy a mozdonnyal van komoly baj, mert nem tudta a vezető beindítani. Végül csak elindultunk, és ami igazán szép volt, hogy Szolnokig be is hozta a 10 perces késést. Elismerés jár a mozdonyvezetőnek. Aztán nem is volt gond az utazással. Miután kb. 2 hónapja van okostelefonom (Xiaomi Redmi3, kösz bagszi a tippet, nagyon jó telefon!), ezért animéztem az út alatt. Illetve vittem a laptopot is, mert eredetileg Játék határok nélkült akartam nézni, csak már a vonaton jutott eszembe, hogy az a bizonyos 128 GByte-os pen drive, amin rajta van, az otthon maradt. Továbbra is nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy leadták az összes '90-es évek-beli JSF adást (franciául van az eredeti címe Jeux Sans Frontiéres, ez a rövidítése), és utána kitaláltam azt a szokást, hogy úgy nézem az 1996, 1997, 1998-as évek egy-egy elődöntőjét (ez a három a kedvenc évadom), ahogy annak idején emlékeztem, hogy ment a TV-ben. Úgy maradt meg bennem, hogy augusztus utolsó hetében ment a döntő, aztán beszélgettem YouTube-on egy másik rajongóval, ő mondta, hogy 2 héttel később volt. Megnéztem az ano blogon, és igaza volt. Ez amúgy egy nagyon érdekes blog, konkrétan a televíziós korszak legeslegelejétől dokumentálja az aznapi TV műsorokat. A tulajdonosa folyamatosan tölti fel, ahogy kapja az újabb archívumokat, de meg lehet nézni, hogy egészen 1957-es TV műsorok is kint vannak, amikor elindult a Magyar Televízió. Nem semmi digitális gyűjtemény. Szóval a Játék határok nélkül. Megtudtam, hogy máskor megy, ennek ellenére tartom azt a "műsortervet", ahogy én emlékszem rá, tehát június végén az első elődöntő, így augusztus végére elérem a döntőt, ha hetente egy adást nézek meg. Pénteken nézem meg az 1996-osat, szombaton az '97-eset, és vasárnap a '98-asat. Ezen a héten a 4. elődöntő lett volna.

Bocsánat, hogy sokat írtam erről, de a mai napig néha nézek Játék határok nélkült, és ezt a mániát megengedem magamnak. Szóval, mivel ez kimaradt, ezért animéztem. A Ranma 1/2 12 részes OVÁ-ja egész jó, emellett elkezdtem a Saber Marionette R-t nézni. Ez is OVA, és érdekes lehet azoknak, akik látták a két szériát, mert a szereplők nevei majdnem ugyanazok (kivéve Otaru, akit itt Junior néven illettek.), és a seiyuu-k is teljesen ugyanazok, de még a személyiségük is hasonlít (bár nem annyira kirívó az egyéniség, mint a sorozatokban), egyedül a külsejük különbözik. Az R a J és a J to X után 200 évvel játszódik, más helyen is, más a háttértörténet is, de a cselekmény sokban hasonlít. Amúgy azt érdekesnek tartom, hogy az OVA volt először vetítve, hiszen az eredeti cselekmény után jóval később játszódik, de gondolom az R-ral akarták felmérni (milyen szép az angol nyelv magyarítva "árral akarták felmérni"...), hogy van-e igény az animére, és milyen jól látták, hogy van, mert helyet kapott a japán anime-történelemben két fantasztikus alkotás. Aztán belefért még a Prince of Tennis: The National Championship OVA-ja, ennek a befejező, 13. részét néztem meg. Egész jó, a Prince of Tennis is olyan lett, hogy elengedtem magamban az elvárásokat, amit írtam kb. 1 hónapja, és azóta megint nagyon tetszik. Viszont ennek az OVA-nak a 7. részét nem bocsájtom meg. Egy filler volt (OVA-n belül filler... no comment), az volt a lényeg, hogy pihenésképp röplabdáztak. A teniszedzőjük egy idő nő, Ryuzaki Sumire pedig azt csinálta, hogy a vesztes fiúcsapatnak elkezdte riszálni a melleit és a fenekét. Nem is csak az, hogy undorító látvány volt, mert majdnem elhánytam magam konkrétan, hanem Ryuzaki sensei egy hihetetlenül okos és értelmes nő (nemcsak szigorú, de inspirálni is tud), ilyen szerepben láttatni, az egyik legundorítóbb dolog, amit láttam eddig animében (Lesz egy másik, majd a végén lesz róla szó). De a többi rész jó volt. Az utolsó rész tudható, hogy fog lezárulni (különben miért lenne folytatása semi finals alcímmel...), de jó volt nézni.

Közben megérkezett a vonat Pestre. Mivel még 8.15 volt, ezért nem mentem a Hungexpóhoz. Már csak azért sem, mert ömlött az eső, és nagyon hideg volt. 17°C nyáron, ez nekem a kemény fagy kategóriája júliusban. Az Árkádban töltöttem el az időt. Leültem a kajáldás résznél az egyik padra, és gyakoroltam az angol érettségire. Ugyanis októberre emelt szintű érettségire készülök. Szeretnék egyetemre menni, és ebben annyira motivált vagyok, hogy soha életemben nem tanultam ekkora intenzitással, mint most. 9.45 körül indultam a metró felé, onnan csak egy megállót mentem, és a Pillangó utcától sétáltam a Hungexpóhoz. Az eső továbbra is esett, és bár elvileg a könyv és a füzetek biztonságban voltak a táskában, mégis betettem egy szatyorba, hogy biztosan ne ázzanak el. Aztán elindultam. Szerencsére megvolt a jegy előre (ezért Naruminak jár a köszönet, hogy elintézte nekem.), úgyhogy soron kívül be tudtam menni. Gondolom a szabadtéri programokat annak rendje és módja szerint elmosta az eső, rettenetes volt ez az ítéletidő. Bejutottam, először az öltözőnél láttam, hogy van programfüzet, abból hoztam magamnak. Aztán egyenesen fel a karaoke terembe, szinte már nosztalgikus volt a második emelete moziterme. Láttam a többieket, Leea, Mystra, Tsuki, Narumi, mindenkit nagy öröm volt látni. Meg annak is örültem, hogy megismerhettem azt a srácot is, aki nemes egyszerűséggel 8<nyolc>8 néven van fent a fórumon. Minden jól alakult, fel is iratkoztam énekelni. Először a Digimonból a Seven dalt énekeltem el, ez jól ment, nem volt nehéz a dal. Aztán hirtelen kigondoltam, hogy a Pokémonból a Pokémon Johtót szívesen elénekelném. A magyart. Ez is ment, minden rendben volt, lelkesített engem is a dal, de éreztem, hogy nincs minden rendben a hangommal. Elkezdtem most újra nézni a Pokémont a 119. résztől, megfogadtam, hogy végignézem egészen az aktuális részig. Miután a 900. részt is túlhaladtuk, ez legalább 3 éves terv lesz, ha minden hétköznap nézek meg egy részt. Nemrég meghallgattam a magyar Pokémonos CD-ket, és ahogy próbálgattam a Pokémon Johtót, rájöttem, hogy megy. Ami miatt éreztem a bajt, hogy otthon könnyebben ment. Mindenesetre örültem Lexinek, egyrészt mert menőség, másrészt meg mert elénekelte a Pokémon legújabb szériájának openingjét, az XY&Z-et. A legújabb Matsumoto Rica szám, és istentelenül jóra sikeredett. Egyébként is terveztem megcsinálni a kfn-t belőle, de ha már külön szólt érte, akkor megcsinálom neki soron kívül. Nagyon jól mutatott a nagy kivetítőn a kfn-em. Akartam, hogy jó legyen, ezért igyekeztem effektezni. Maga a dal is olyan, hogy lehetett dolgozni vele bőven. Élmény volt dolgozni vele. Meg azért akadt fekete leves is előadások esetében bőséggel. Az egyik legrosszabb egyértelműen a ONE-PUNCH MAN openingje volt. Ott beszéltük 8-cal, hogy ilyen szörnyűséget ritkán hallani. A legdurvább az volt, hogy hoztak papírt, és angol szöveggel énekelték fel a dalt... Holott csak japánul van. Istenem, végy magadhoz!

Még a Pokémon előtt volt egy kis szünet, ugyanis AMV verseny volt. Erre nem maradtam, inkább szétnéztem. Megnéztem a konzolokat, nagyon úgy néz ki, hogy a PlayIT fejére akar nőni a Mondo, mert egyre durvább a gamer felszereltség a rendezvényen. Sőt, azt kell mondjam, hogy mivel Wii U nem volt / nem találtam meg, ezért igazából érdektelen volt az egész számomra, mert csak a retro konzoloknál volt Nintendo. Ezért nekem az egész ilyen "sok bába közt elvész a gyerek" tipikus esete, hogy nehezen találom meg, ami tényleg érdekel. Miután szétnéztem, visszamentem, de mivel még ment az AMV verseny, azért a karaoke terem előtti teremnél (ahol volt a rajzverseny) leültem az egyik sarokhoz, és telefonon megnéztem a Night Wizard 13. részét. Ez volt az utolsó rész. Egész jó anime, tetszett. Főleg a 11. rész volt rám nagy hatással, amikor Shihou Elis visszament a kolostorba, ahol felnőtt, és valami varázslat hatására minden bentlakónak kiesett az emlékének az a része, amikor Elis-chan ott élt, és idegennek nézték. Érdekes volt, egyáltalán az oka a varázslatnak...

Mielőtt elkezdődött volna a kaszinó karaoke, bevállaltam még egy dalt, a Prince of Tennis-ből a future-t, ez már nem ment úgy, ahogy itthon a négy fal között próbálgattam, mert nem jöttek ki a legmagasabb hangok. Éreztem is, hogy berekedtem. Ennek ellenére indultam a versenyen. A klasszikus kategóriát választottam ki, ott ismerem a legtöbb dalt. Szerettem volna a verseny keretein belül a Slayers: Get along-ot elénekelni, de a Fullmetal Alchemist-ből a Kesenai Tsumi-t pörgette ki nekem a gép. Nagyon rég nem hallottam, az animével is úgy vagyok, hogy jó volt, de egyszer elég volt végignéznem. Csak az első két opening (Melissa és a READY STEADY GO!) maradtak meg bennem a mai napig. Az első endinggel meg úgy vagyok, hogy meghallgatom, ha szól, de amúgy nem foglalkoztam vele komolyabban. Kértem segítséget a közönségből (lehetett), jött is volna egy lány, de ő speciel nem jöhetett, mert ő is versenyzett. Mivel senki más nem vállalta, ezért egyedül vágtam neki. Illetve el se kezdtem, mert teljesen lebénultam. Vártam magamban a "csodát", hogy valahonnan az agyam legmélyebb rejtekéből előjön valami, de semmi. A rögtönzés képessége meg (még) hiányzik belőlem, ezért teljes csend volt a részemről, és az sem vigasztalt, hogy a közönségből sokan vidáman éneklik a dalt. A dal felénél végképp reménytelennek láttam a dolgot, és feladtam. Nincs mit tagadni rajta, lesújtott a dolog nagyon. Nem is önmagában a kudarc miatt, mert előfordul az ilyen, hanem mert ez valahol megfutamodásnak minősül, és elgondolkodtam azon, hogy ha ez jellemez az élet egyéb területén, ez komoly baj, mert váratlan megmérettetések bármikor jöhetnek az életben. És ha nem lesz rá jó válaszom, akkor csak a megfutamodás marad. Ez a gondolatmenet tört letargiába. De mivel kíváncsi voltam a többi versenyzőre, ezért tartottam magam, de eredményhirdetés után hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a "senki ne szóljon hozzám" állapot. John pont rosszkor akart beszélgetni velem, inkább az angolba temetkeztem. A szóbelit írtam le magamnak. Úgy készülök egyébként a szóbeli részre, hogy füzetbe írom, hogy mit mondanék. A Maxim kiadónak nagyon jó érettségire felkészítő könyvei vannak, azokból készülök. Ezekben szóbeli is van, méghozzá pont ugyanúgy, ahogy az érettségin, és az adott feladat kapcsán írom le a füzetbe azt, amit mondanék. Amikor végeztem, akkor igyekeztem a külvilágot kizárva csak a karaokéra figyelni. Amikor bajom van, akkor nem szeretem a külvilág felé azt mutatni, hogy mennyire jól érzem magam, holott legbelül üvöltök. Ilyenkor elmerülök magamban. Nagyjából két óra telt el addig, ami egyáltalán eljutottam magamban odáig, hogy küzdeni fogok az egész dolog ellen. Ettől jobb lett. Amúgy a versenyen való szereplésem után kérdezte 8, hogy sznobizmus? Na, hát vannak dalok, amik nem ragadnak meg, hiába énekli a fél karaoke terem. Az a lényeg, hogy ezután jobb lett, akartam még egyet énekelni, de már késő volt. Meg talán jobb is így, mert reméltem, hogy hátha jobb lesz vasárnap a hangom. Mindenesetre a nap végén bátorítottam Leeát, hogy tartsa meg azon jószokását, hogy az adott dalhoz, ami elhangzott, hozzáfűz valami poénos szöveget, mert emelte vele a hangulatot. Amúgy hihetetlen jó volt minden, nagyon jól ment a szervezés. Egyetlen egy dolog nem tetszett, hogy irgalmatlanul hangosan jött a zene a két hangfalból. Csak úgy hasított a jobb fülembe. A bal fülembe nem, mert arra rosszabbul hallok, de a jobbat úgy kellett néha védeni, mert kegyetlen volt. El is szoktam a hangos zenétől, pont azért mert érzékeny a fülem (ezért hallok rosszabbul a bal fülemre, meg a sok gyerekkori műtét sem használt neki) és nagyon vigyázok rá. Csak akkor szoktam nagyon feltekerni a hangerőt, amikor érzelmileg nagyon fel vagyok spanolva. A hangerő az egyelten, ami nem tetszett, minden másban csillagos ötös volt a szervezés és a lebonyolítás.

Krisivel beszéltem meg, hogy aludhatok nála az éjjel. Rendes volt, sokat segített vele. Este már nem esett annyira az eső, úgyhogy viszonylag szárazon érkeztem meg hozzá. Körbevezetett az albérletben, ahol a barátnőjével lakik együtt, megmutatta a hatalmas Nintendo gyűjteményét. Megállapítottuk, hogy a japánok mindig is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Szinte minden egyes Famicom (NES) kazettának más a színe, sőt van olyan, melynek csillogó a matricája. A Super Famicomra (japán SNES) is vannak játékai. Reméltem, hogy mutat Ranma 1/2 játékot, de az nem volt neki. Meg van néhány japán nyelvű mangája is. Ezeket mind valami japán vásáron szerzi. Mondta a nevét, de nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy mivel ez jótékonysági vásár, ezért extra olcsón lehet hozzájutni akár igazi ritkaságokhoz. Meg mondta, hogy sok japán Nintendo játékot 20-50-100 yenért vett meg. Volt amit helyben (kijutott Japánba) szerzett meg. Arról hallottam, hogy léteznek Japánban olyan second hand boltok, ahol töredékáron lehet használt cuccokat venni. Aztán le is feküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a Kamen no Maid Guy OVA-t. Végeztem a sorozattal, továbbra is bírom az elmebeteg poénjait. Az OVA nem volt olyan nagy eresztés, illetve a melltartók lejjebb ereszkedtek, így intim női testrészek teljes pompájában voltak láthatók. Ezután aludtam el. Egész jó volt nála aludni, teljesen kipihentem magam.

Másnap reggel elsőként ébredtem fel, lefoglaltam magam addig, amíg Krisiék nem ébredtek fel. Úgy döntöttem, hogy rákeresek YouTube-on a Fullmetal Alchemist dalra, ami kivéreztetett. Hát, nem jöttem volna rá magamtól, hogy ilyen a dallama. Nagyon régen hallottam, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a dalt. Na de ez már így alakult, megfogadom, hogy majd ősszel tarolni fogok. Közben Krisi is felébredt, egy kicsit játszottunk. Kíváncsi voltam a Yoshi's Woolly World játékra. Fonálból vannak felépítve a pályák, még Yoshit is ilyen 3D-sre rakták össze fonálból. Hihetetlen hangulatos volt, tetszett nagyon, a megvalósítás is egyedi volt. Sok időnk nem maradt játszani, mert 9-kor el kellett indulnom, a napijegyem ugyanis 9:59-ig volt érvényes, és mivel vasárnap nem járnak olyan sűrűn a BKV-s cuccok, ezért biztos akartam lenni a dolgomban. A 2-es metró volt az utolsó állomás, egy megállót mentem a Pillangó utcáig. Innen nem mentem azonnal a Hungexpóhoz, előbb a Tesco Extrába mentem péksüteményeket vásárolni. Csak onnan tettem meg a hosszú sétát.

Az eső továbbra is kitartóan esett, úgyhogy teljesen elázva érkeztem meg a conra, ezen belül a karaoke terembe. Reggel döbbenten vettem tudomásul, hogy nem jött vissza az énekhangom, emiatt úgy döntöttem, hogy csak egyszerűbb dalokat vállalok be. Most nem akartam annyira előre menni, hátrébb foglaltam helyet. Pont abba a sorba ültem le, ahol egy srác volt, aki többször is énekelt tegnap (nem emlékeztem rá egyébként, bocsánat érte ^^'), megjegyzett engem magának. Konkrétan ő volt az első, aki a 7 éves karaokés pályafutásom alatt felkért közös éneklésre. Igazán jól esett tőle. Tanakodtunk, hogy mi az, amit mind a ketten ismerünk. Azt sejtettem, hogy valami kommerszebb zene felé kell venni az irányt, így esett a választás a Naruto Shippuuden: Blue Bird dalára. Fel is iratkoztunk rá. Na ez egy vicces eset volt. Leea többször "méltatta" a memóriáját, és Kedvesjudit is pont akkor ment oda. Először ő akart feliratkozni, amikor Leea ismét "dicsérte" a memóriáját. Mondtam neki, hogy Kavington, kavington. Elkezdi írni a nevet, de megakad a K betűnél. Látom, hogy megzavarodik, amikor magához tért, akkor mondta, hogy majdnem Kavingtont írt Kedvesjudit helyett. Jót nevettünk rajta. Feliratkozás után visszamentünk, és egész jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy a nézett animéink halmazának elég kicsi a metszete. Érdeklődött a Nintendo iránt is, bemutattam neki a Nintendo 3DS-emet. Beszéltem neki a sajátosságairól, a játékokról, a StreetPass-ról, egészen érdekesnek találta. Valamennyire tudta, hogy mi a helyzet, de a PC a fő csapásiránya. Meg aztán együtt indultunk zene tippmixre is. Kiderült, hogy világhíres a srác, mert a keresztnevét világszerte ünneplik február 14-én. Gondoltuk, hogy ketten összedobjuk amit tudunk. Volt olyan, amit biztosan tudtunk, de a nagyját csak tippeltük. Ráérzés, zenei hangulat... lám, lám mások is ismerik a trükkömet ismeretlen dal esetében. Nem mintha olyan nagy szám lenne, de mégis. Azért egészen jól ment, Ezután nem sokkal mentünk ki énekelni. Előtte kölcsönadta a táblagépét, hogy meghallgassam a dalt, hogy jobban menjen. Aztán jöttünk is mi. Hát jól megviccelt, mert alig szólalt meg. Én sem ismertem annyira, úgyhogy eléggé rosszul sikerült. Megvagyok a Narutóval is, szerettem nézni, meg több zenét is ismerek az animéből, nagyon jó mind, de ami igazán megmaradt bennem, az a 10. ending az első szériából. Az Analog Fish-től a Speed. Ezzel már egyébként nem foglalkoztam úgy lelkileg, ahogy jött, úgy jött. Aztán nem is maradt sokáig, ment is tovább. Szólóban két dalt énekeltem a nap folyamán. Az egyik a Saber Marionette J-ből az I'll be there, a másik pedig a Mahoraba ~Heartful Days~-ből a Boku no Speed de volt. A másodikat kifejezetten kellemes volt énekelni, mert ahogy láttam a képeket, úgy jöttek fel az emlékek az animéből, és hihetetlen kellemes érzés volt. Ahogy írtam korábban, a szívembe zártam az animét, és ez úgy néz ki, hosszútávon így marad.

Aztán már én sem maradtam sokáig, mert vasárnap csak 16 óráig volt karaoke, utána Kpop-os elbutult dolgok voltak, azok meg nem érdekelnek. Meg el is kellett indulni, ha el akartam érni a 16.10-es vonatot. Sikerült is. Terveztem animét nézni, miközben sétálok a metróhoz. Új szokásom, hogy úgy járkálok az utcán, hogy kezemben a telefon és animét nézek rajta. Persze vigyázok az úton, eddig semmi baj nem történt. Szóval terveztem, de nem jött be, mert elmosta az eső a tervemet. Csak a vonaton jutottam el oda. Megnéztem a Ranma 1/2 OVA 10. részét, majd utána egy új animébe kezdtem bele, mivel befejeztem a Night Wizard-ot, ez pedig a Kanokon volt. Azért esett erre a választásom, mert ennek az openingjét is Miyazaki Ui énekli (mint a Night Wizard-ét), és a zenét meg a szöveget ennek is Okui Masami írta, úgyhogy ha lexikonnyi szintűre akarom fejleszteni az Okui Masami tudástáramat, akkor ezt az animét is meg kell nézni. Írtam az elején, hogy a Prince of Tennis első OVA-jának 7. része milyen undorító? Nos, az egész Kanokon szintén az. Nem is vártam sokat tőle, mert néztem képeket és tudtam, hogy pure ecchi a dolog, de ez... Leegyszerűsítve az van, hogy van egy kisfiús alkatú középiskolás srác, akire állandóan rámászik az óriásmellű lányosztálytársa. Tipikusan az a fajta lány, aki sajnáltatja magát, közben meg mindenét megmutatja a srácnak. Ha fáj valami, gyere, sírd ki a bánatod, és a melléhez döngöli. A legdurvább az volt, hogy az osztályteremben, szexre akarta bírni a lány a fiút, de belép valaki és megakadályozza a dolgot. De amíg az akcióra készültek az animében, ültek mellettem a vonaton, és folyamatosan felpillantottam, mert féltem attól, hogy azt hiszik, valami pedofil dolgot nézek. Tényleg kisfiús arcú a srác... Persze adtak kerettörténetet a dolognak, a srác vonzza magához az állatok lelkét. A lányban meg egy róka lelke (kitsune) lakozik, innen az óriási vonzalom. A srácnak komoly problémái vannak lányok terén, és akkor szerencsétlenkedik vele a csaj... A lány meg tökéletesen az a jellem, amelyet a való életben undorítónak tartok. Eleinte 4 pontot akartam adni az animének a My Anime List-en, aztán ment egyre lejjebb, míg elérte a mélypontot. Ez a második anime, amire 1 pontot adtam. Az első a Devil May Cry volt az 1. rész után, de az legalább kialakult, és valami nézhető dolog lett belőle, de ez a Kanokon...

Na mindegy, minden probléma ellenére nagyon jó volt a nyári MondoCon, sokat tanultam tőle, mindent megteszek azért, hogy hasznosítsam a tapasztalatokat. És vasárnap már a hangerő is teljesen rendben volt. Úgyhogy, csak így tovább, fantasztikusak vagytok!

A 107. befejezett anime

A My Anime List profilomban jegyzett animék listáján. Végére értem a Cyberteam in Akihabara (Akihabara Dennou-Gumi) animének, és hát ez is beírta magát a "nem az igazi" kategóriába. Ezt is azért néztem, mert az openinget és az endinget Okui Masami énekli, és mivel az OP, a Birth egyik legjelentősebb dala (mindegyik születésnapi koncertjén elénekli), az ED, a Taiyou no Hana pedig az egyik kedvenc balladám tőle, ezért pironkodtam magamban, hogy eddignem láttam, hát akkor gyorsan pótoljuk be.

Igazából már csak azért sem adtam nagy esélyt az animének, mert a Birth és a labyrinth (movie opening) kislemezek borítóján az anime főszereplői láthatók, és képről nemigen jöttek be, nem néztem ki hogy egy komoly animét kreálnának ilyen karakterekkel. De mivel meg akarok nézni minden olyan animét, amit valamelyik kedvenc előadóm énekli az openinget vagy / és az endinget, ezért adtam egy esélyt neki. Megjegyzem, MÉRETES ez a bizonyos lista. Ezzel nem jártam valami jól. Amin meglepődtem, hogy majdnem ugyanúgy zárták le ezt az animét, mint a Saber Marionette J to X-et. A jelentős különbség ott van, hogy a Saber Marionette-ben volt értelme annak a lezárásnak, konkrétan majdnem meghatódtam rajta, annyira tetszett, a Cyberteam in Akihabarában meg nincs. Legalábbis nem találtam értelmét, az volt a első gondolatom, hogy azért zárták le úgy, ahogy, mert ha kicsik is nézik az animét (amire jó esély van, mivel a főszereplők 12-14 év körüli lányok), akkor ne szembesüljenek korán az elválással, az elengedéssel, gondolván, hogy annak fájdalmát még nem tudnák feldolgozni. De ez csak tipp.

Nemcsak a befejezéssel volt problémám, hanem az egész történetvezetéssel. Lényegében két szálon futott az anime, ezek pedig nagy kontrasztban álltak egymással. Voltak egyrészről a lányok, akik élték a maguk gondtalan gyerekkorát, nekik is volt Pata-Pi-jük, ami minden japán gyerek álma, aztán hirtelen megtámadják őket a rosszakarók. Erre a Pata-Pi átváltozik, hirtelen harcos lesz belőle. Kiderült, hogy az ő állatkáik különlegesek. De miért? Ez a történet másik szála, amikor visszamegyünk több száz évet, hogy megértsük a Pata-Pi-k megalkotásának (feltalálásának) a körülményeit, okait. Ez a két történet meglehetősen kontrasztos, mert elég komolyan mesélik, hogy mik történtek néhány évszázada, főleg a világháborús időkből vannak történelmi események. Valami veszély leselkedik a világra, ami 2011-re fog megvalósulni (1998-as az anime... érdekes úgy animét nézni, hogy akkoriban úgy készítették, hogy a jövőben játszódik, most meg már múltnak számít), ezt akadályozzák meg a lányok. Bizonyos szempontok alapján lettek ők kiválasztva, akik aztán főszereplők lettek. Bennük ártatlanság lakozik, mind az ötüknek álmaik vannak, mindegyiké más, de összeköti őket az, hogy rendületlenül (kicsit rosszmájúan mondva: naivan) hisznek benne. Inkább a naivitás jelző igaz rájuk, ugyanis azért nem tudtam megszeretni az animét, mert egyik lányt sem tudtam megszeretni. Mindnyájan (korukból kifolyólag) érzelmileg éretlenek. Illetve van egy kivétel, Tsubame, aki legkésőbb csatlakozik a csapathoz. Rá azért voltam kíváncsi, mert Hayashibara Megumi a seiyuu-ja, és hát ugye rá külön figyelek. Hát, nagyon kapartam a falat gondolatban, mert ilyen depressziós, magának való lányt adni egy olyan szinkronszínésznőnek, aki harsány, élettel teli karaktereket szokott szinkronizálni, erős disszonancia, nem is jött be egyáltalán. Volt ilyenre példa, a Neon Genesis Evangelion, de az teljesen más volt. Tsubame hihetetlen idegesítő volt, de inkább azon őrlődtem magamban, hogy miért pont Hayashibara Megumi? MIÉRT PONT Ő??? Aztán persze kiderül a háttértörténete, és hirtelen kivirul. Helyrejön az élete, de igazság szerint nem csodálkoznék azon, ha Hayashibara Megumi olyat nyilatkozna, hogy nem büszke erre a szerepre. Nem érzem azt, hogy kihozta volna képességei legjavát.

A másik, amit furcsának tartottam, hogy a lányok nagyon későn lettek beavatva, hogy miért ennyire különlegesek a Pata-Pi-jük (konkrétan a 22. részben, miközben egy 26 részes animéről van szó), és hogy mi ez a világmegmentő szerep, amibe bekerültek. Addig azt láttam, hogy nem értik, hogy miért támadják őket az ellenséges erők, a Pata-Pi-k csak átváltoznak, és harcolnak. Külön érdekesség, hogy a lányok a sorozat közepétől egyesülnek a virtuális állatkáikkal, és ők maguk is harcosokká válnak. Valószínűleg maga a stílus nem jön be nekem, azt hiszem, hogy kinőttem már a Mahou Shoujóból. Mert láttam már olyan animét, amiben a lányok különböző jellemek. Van az idegesítő, van az mindentudó, van magányos farkas, és hasonlók. Nekem teljesen kimaradt annak idején a Sailor Moon, a Tokyo Mew Mew volt az első Mahou Shoujo, és annak idején nagyon is szerettem. Bár igaz, hogy elsősorban azért, mert akkor lettem animés, és teljesen rácsodálkoztam az animés világra. A Dark Mahou Shoujót ajánlották nekem többen is, konkrétan a Madokát. Mindenképp kipróbálom, betettem a "plan to watch" listába. A Cyberteam in Akihabarát pedig jóindulattal 6 pontra értékeltem. Elsősorban azért, mert bár a vége nem tetszett, de alatta Okui Masami: Birth dalának egy ballada verziója szólt, amit viszont azonnal a szívembe zártam. Ja, és itt hangzott fel először Hayashibara Megumi: Cynthia Aisuru Hito dala, amit a 2002-es feel well albumon hallottam először. Azon a "Dear Tsubame Version" van, már ekkor gyanús volt, hogy ehhez az animéhez köze van, és hát igen. A 11. részben volt hallható először, majd felcsendült a 20. rész végén is, amikor megismerhettük Tsubame háttértörténetét. Már az is rossz jelnek mondható, hogy soha nem szerettem ezt a dalt. Nem ugrottam át, úgy voltam vele, hogy ha már rajta van az albumon, akkor hallgassuk meg, de nem szerettem meg, és az anime hatására sem került hozzám közelebb.

De vége van, összességében felejtős alkotás volt. A teljesség kedvéért azért megnézem majd a movie-t, mely a "2011nen no Natsuyasumi" alcímet kapta, nem utolsó sorban Okui Masamitól a labyrinth dal nagy kedvenc, úgyhogy már csak azért is megnézem, hogy halljam az animében is, de sokat nem remélek tőle. A következő anime pedig a To Heart széria lesz. Ez is olyan, nem feltétlen néz ki jól, de a második szériához szerves köze van Suarának, és ugye Suara az mégiscsak Suara, nem egy mezei japán énekes, aki csak úgy énekelget. Meglátjuk, milyen lesz. Meg azért is lelkesedtem be, mert nagyon nehéz volt megtalálni a Dungeon Travellers OVA-t az animéből, eleinte olasz felirattal találtam meg. Mondtam is magamban, hogy frissíthetem fel az olasz nyelvtudásomat (tanultam négy évig gimnáziumban), de aztán meglett angolul. Esélyt mindenképp kap, lehet, hogy nagyon jó dolog fog kisülni belőle.

Angyalok drámája

Tegnap végeztem az Asatte no Houkou és a Saber Marionette J animékkel. Mind a kettő nagyon tetszett, bár mindkettő vége hagyott kérdőjelet maga után.

SPOILER

Nagyon érdekes az Asatte no Houkou, a történet sok tanulságos elemet tartalmaz. Ahogy írtam, Iokawa Karada felnőtt akar lenni, több tényező miatt, ezért mindig ahhoz a bizonyos útszéli kőhöz jár imádkozni, hogy teljesítse a vágyát. Vágya teljesül, ám egyáltalán nem boldog, hiszen Nogami Shouko gyerekké változott. Karada bánata nemcsak ebben merül ki, hanem szembeszülnie kell azzal, hogy koránt sem veszi le a problémát nevelői válláról azzal, hogy felnőtt, hiszen egyrészt hogyan mondja meg nekik, másrészt meg ettől nem képes varázsütésre mindent megcsinálni, és nem fog tudni azonnal dolgozni. Viszont gyerekkori vágya azért inspirálta is, hiszen a konyhában nagyon ügyes, sok mindent megcsinál egyedül. De ezzel egyáltalán nem elégszik meg, és megpróbál munkát keresni. Emlékezetes volt számomra a 8. rész, hiszen miközben Karada gyerekkori múltját nézzük vissza, felhangzott Suara: Kasa dala, mely az opening kislemez B-side track-je, és nem tudtam, hogy a azon túl, hogy ahhoz a kislemezhez tartozik, bármi köze lenne hozzá, de mégis. Nagyon odaillik ahhoz a jelenethez, emelte a dal értékét. Szép ballada, szomorú gyerekkor... És amikor nem sikerül munkát találnia, egy másik városban próbál szerencsét. Ez egyébként hiteles történet, Japánban általános dolog, hogy amikor felnő a gyerek, anyagilag is független akar lenni, mert azt gondolják, hogy a családjukra hoznak szégyent, ha egy bizonyos kor után nem találnak munkát. Karada nevelői hiába próbálják maradásra bírni, ő mégis megy. Egy tengerparti családnál végül el tud helyezkedni szobalányként, itt álnéven ténykedik. Végső nyugalomra itt sem lel, hiszen Shiozaki Kotomi rokonaihoz szegődött, aki Amino-kun egyik barátja, aki viszont Karada osztálytársa. Ő is keresi a lányt, amikor Kotomi felajánlja, hogy szálljanak meg a rokonainál. Amino-kun nem ismeri fel a felnőtt Karadában az osztálytársát, és igen nagy viszály kerekedik amikor megtudja, hogy mi lett azzal a kislánnyal, akibe még szerelmes is volt. Mindeközben Shouko és Karada bátya Hiro is rájönnek, hogy hol van a lány, el is mennek érte. Eközben a konfliktusok rendeződnek, mindenki hazamegy, és láss csodát... Karada ismét gyerek lesz, Shouko pedig felnőtt. És itt jön a kérdés, hogy honnan őrizték meg a követ, amikor elvileg csak egy darab volt belőlük? Vagy ez már az a szituáció, amikor nem érdemes ezen gondolkodni, csak örülni, hogy végül minden rendben lett? Nagyon nem is lehet erre mit kitalálni, ahogy végiggondolom. De szép volt, tetszett.

A Saber Marionette J anime tökéletes példa arra, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Érdekes Faust múltja, és hogy mi is a valódi célja, és igazából nem is ellene kell harcolni. Japoness végül megmenekül, de elvileg Otaru Marionettjei már nincsenek többé, és mégis hazatérnek, és Otaru várja is őket. Ez is furcsa, mert nincs utalás arra, hogy pontosan mi történt.

SPOILER VÉGE

Csak azért nem tudok 8 pontnál többet adni az Asatte no Houkou-ra, mert az ilyen lassú, érzelemdús történetek nem hoznak úgy lázba, mint a pörgősek. De a maga nemében nagyon tetszett. A Saber Marionette J pedig megérdemel akkora hírnevet, mint a Slayers, hiszen pörgős, jó poénok vannak, és megismerjük Japoness múltját, létezésének hátterét, viszont érződik, hogy itt még nincs vége, és lesz folytatás. Mint ahogy lett is J to X néven. Alig várom, hogy láthassam, de előbb a J Again OVA van kronológiailag. Ami rendkívül érdekes, hogy az első szériához képest az OVA sokkal színgazdagabb lett. Élénkebb, erősebb lett a színezet, ez mindenképpen megemeli a hangulatot. Amúgy Otaru "családja" 4 tagúról, 7 tagúra nőtt, hiszen Faust három Marionettje is csatlakozott hozzájuk. Tiger Maiden Circuit-ja még mindig rossz, ezért ő nem tud teljes valójában jelen lenni, mindenkiről, akit meglát azt hiszi, hogy Faust az. De neki el kellett mennie. Jó kis 6 részes OVA-nak tűnik. Tetszik az első openingje, kár hogy csak az első részben hallhatjuk:

Az előadó Imai Yuka, a cím pedig Sakaseruze! Dokyo Bana. Egész jó énekhangja van, engem Matsumoto Rikáéra emlékeztet. Imai Yuka Otaru seiyuu-ja, tehát ismét egy nő szinkronizál férfit. Ami furcsa, hiszen Otaru fiatal felnőtt. Ezek után képest felettébb vicces, hogy Hanagata Mitsurugi hangját egy férfi (Toyasu Takehito) adja, lévén, hogy homoszexuális érzelmeket táplál Otaru iránt.

Miután írtam, hogy az összes Suara-animét végig akarom nézni, így az Asatte no Houkou után a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~-ra esett a választás. Talán eddigi legsötétebb hangulatú anime, amit eddig láttam. Mondjuk a történet hátterét ismerve talán nem is csoda. A főszereplő lány Wakatabe Mari egy tragédia következtében elvesztette otthonát, családját és barátait, a nagymamájával él együtt. Ő maga az emlékezetét is elvesztette. A nagymamája féltve az unokája jövőjét, a Kaihou Akadémiára adja be taníttatni. Ez egy bentlakásos lányiskola, az igazgatónő igencsak szigorú, a legkisebb udvariatlanságot sem tolerálja. Sem Mari-tól sem a tanárkollégiától. Itt lesz szobatársa Senkouji Hakino, akiz az üdvözlő kézfogás után különös, nagyon kellemetlen érzés fogja el, melynek hatására öntudatlanul elkezdi fojtogatni a lányt. Még idejében magához tér, viszont nem emlékszik semmire, ami abban az önkívületi állapotban történt. Mari ennek ellenére elkezd vonzódni a lányhoz. Engem is meglepett, de mint kiderült, egy Shoujo-ai-val van dolgom, ez az első ilyen, amit látok. Hogy mi lesz ebből, egy zsenge 13 rész után kiderül, de eléggé depressziós, szinte demoralizáló hatása van az animének. Ez a szerelem már csak azért is lesz fájdalmas, mert mint hamar kiderül, hogy Hakino egy űrlény, aki emberként teljesen beilleszkedett az emberi társadalomba. A BLUE űrhajóval érdekezett a Földre, ez csapódott be Kamikakushi szigetére, ahol Mari is lakott, ezáltal vesztette el a családját. Egyelőre ennyit tudok. Az openinget pedig teljesen az animéhez írták, ugyanis Suara: BLUE dala bár nem a legdemoralizálóbb, de ott jegyzik a szomorú balladák között. Az endinget (Tsubomi -blue dreams-) még nem hallottam az animében (az első rész végén csak az opening hangzott el), az egy fokkal optimistább dal eredetiben. Vajon mit hoznak ki ebből a történetből... Valószínűleg végignézem, de ha továbbra is ennyire nyomasztó lesz, az nem hiszem, hogy 6 pontnál többet fog nálam érni. Ez függ a történet végkimenetelétől is.

Free! anime vége

Na, hát véget ért a Free! Nagyon nyögvenyelősen néztem már a végét, ennek ellenére minden szerda este vártam, hogy mikor kerül nyilvánosság elé. Az eleje nagyon jónak indult, én komolyan azt hittem, hogy egy átlag sportaniméhez képest komolyabb érzelmekkel találkozhatunk, de hát nem így lett. Nem mondom azt, hogy sajnos, mert egy sport anime nem is nagyon követel meg komolyabb érzelmeket, inkább az zavar, hogy az egész tényleg átment Shoujóba. Ráadásul nyilvánvaló, hogy 10-12 éves lányok voltak a célközönség, mert amikor Haruka a 10. részben elmesélte az egész történés lelki hátterét, komolyan azt hittem, hogy leesek a székről. Ezt még én is ki tudtam könnyedén találni, és amit én ki tudok találni, az bizony bárkinek hasonló könnyedséggel megy. Nekem igazából a 6. résztől kezdett gyanússá válni, amikor egy, a főtörténet szempontjából teljességgel érdektelen eseményt láthattunk, konkrétan kimeríti a filler fogalmát. Egy darabig elmehetett volna, de a kastélyos részt egy az egyben kihagyhatták volna. Innestől kezdtem el úgy nézni az animét, hogy a kezdeti lelkesedés emlékére. Mondjuk a vége nem volt annyira rossz, tehát közel felnőtt korban ugyanazokat, megélni, amit gyerekként, de csak azért nem tért vissza Rin (az az igazság, hogy raw-osan néztem meg a 12. részt, úgyhogy nem teljesen tiszta, hogy mi történt), hogy legyen folytatás, nem véletlen láttuk a vége után, hogy See you next summer. Igazából sejthető is volt, hogy lesz valami folytatás, mert az, hogy az öt srácot együtt mutatták egy képen, az azt sejteti, hogy Rinnek vissza kell térnie. Amúgy a zenék viszonylag jók. Az opening nagyon erős, miután az a fontos számomra egy dalban, hogy a hangulata fogjon meg, ezért mondhatjuk, hogy mindenevő vagyok, és ez a fajta rock zene igazán a kedvemre való. Az ending meg tipikusan ilyen egynyári sláger. Én egy jó párszor meghallgattam, rá lehet kapni, de azzal a lendülettel meg is lehet unni.

Sokkal pozitívabb véleményem van a Saber Marionette J-ről. Réges-régen kellett volna néznem, már akkor is teljesen, nem csak egy pár részt ebből és a J to X-ből, de hát így alakult. Mindenféleképpen kedvenc Hayashibara Megumi animék közé fog tartozni. Nem véletlen kapta meg Lime-ot, nagyon hasonlít jellemre Lina Inverse-hez, a különbség csak annyi, hogy a bár forrófejű, de nem abban manifesztálódik, mint a Slayers-ben, hogy pofon vág mindenkit, hanem meggondolatlan, és hirtelen cselekszik, nem kis fejfájást okozva ezzel környezetének. És nem kevés derűs perceket a nézőnek. Amiket csinál, és amilyen arcot vágnak hozzá, azt nem lehet nevetés nélkül bírni. A másik nagy poéngyáros Mitsurugi Hanataga, aki a marionetteknek köszönhetően gyakran kerül kellemetlen helyzetbe, amitől garantált a nevetés. Az egyik legviccesebb, még emlékszem a J to X-ből, amikor feltűnik, felette egy asztal van, elkezdi mondani magáról, hogy mekkora menőség, és beveri a fejét az asztalba. Az teljesen kész volt. Nem utolsó sorban szerelmes Otaru-ba, így a homoszexualitás is szerepet kap, de csak a legviccesebb formában, tehát semmi irritáló jelenet nincs. Egyébként az anime a 25. században játszódik a Terra II nevű bolygón, Japoness államban. Bár a lakók valószínűleg csak hírből ismerik Japánt, életmódjuk mégis az Edou-korszakot idézi, nekem személy szerint nagyon tetszik. Erre a bolygóra a 22. században érkezett először a Mesopotamia nevű kolónia, érdekessége, hogy csak férfiak lakják. Akkor hogy tudnak fennmaradni? Marionett-bábuk segítségével, akik lényegében androidok. Ezek a marionettek semmiféle érzést nem képesek kifejezni, és uruk minden egyes parancsát vakon teljesítik. A történet főhőse, Otaru sokáig marionett-bábu nélkül marad, amikor egyszer csak betér a Japoness Pioneer Museum-ba, akkor kel életre az egyik marionett-bábu, aki az övé lesz. Lime nem egy átlagos marionett, neki érzései vannak. Tud nevetni, sírni, őszintén örülni, és nem utolsó sorban szeretni. Talán túlságosan könnyed, lazasága - ahogy feljebb írtam - mindenképpen okoz néhány derűs pillanatot. Hayashibara Megumi pedig több, mint fantasztikus munkát végzett. A másik két bábu, Cherry és Bloodberry már más jellem. Cherry a teljesen ártatlan kislány, az örök álmodozó, aki őrülten szerelmes Otaru-ba, és minden egyes vele eltöltött percért hálás. Bloodberry is szívesen venné, ha Otaru őt választaná, ám ő sokkal nyomulósabb, a női praktikákat is beveti, hogy megszerezze Otaru-t. Lime meg szimplán csak szereti a főhősünket. Ő olyannyira nincs képben, hogy mi a szerelem, hogy meg találta kérdezni, hogy mi az a házasság. De ami hasonlóképpen vicces, amikor a Sógunnál járnak (ebben az államban is sógunátus van), és Lime ugrál, kiabálja, hogy "Sógun, sógun, sógun" megáll "Mi az, hogy sógun?"

És még nagyon sok mindent lehet mesélni az animéről, nagyon tetszik a tradicionális japán környezet, a lakók sokszor tradicionális öltözködése. Többször fordult velem elő már az, hogy egy anime zenéjét jelentőssé tette maga az anime. Ugyanez történt most is. Bár eddig is szerettem Hayashibara Megumi: Successful Mission és I'll be there dalait, de az anime által nőtt igazán naggyá.

Cseberből vedelek

Több nap után újra itt, és látom, hogy pont most reggel értük el a 70.000-es látogatottságot. Ez igazán szép, köszönöm szépen mindenkinek, aki hozzájárult eme kerek szám eléréséhez. :)

Most már komolyan készülget az új Mariós oldal. Saját domain név, wordpress általi weboldal, saját grafikai elemekkel. Először az egészet HTML-be, és CSS-be akartam elkezdeni csinálni, aztán bagszi javasolta a Joomlát, mert elmondása szerint azzal is meg lehet valósítani grafikailag az elképzeléseimet. Hát legyen akkor. Feltelepítettem, beregisztráltam aztán az admin felület... Maga a rémálom. Nagyon barátságtalan, nehéz megtalálni azokat a beállításokat, amiket fontosnak tartok. Ezzel szemben tele van számomra irreleváns beállítási lehetőséggel. Azért írtam, hogy számomra, mert lehet, hogy aki sokkal jártasabb az internet világában, azoknak mondanak valamit, de én nem tudtam velük mit kezdeni, viszont, amiken meg állítani akartam, azokat meg nagyon nehezen találtam meg. Aztán Trunerrel kezdtem el egyeztetni, megegyeztünk a Wordpress használatában. Mondjuk már ezen blog által ismertem, de ha feltelepítjük weboldalként, akkor másabb a kezelőfelület, de ez akkor is sokkal barátságosabb, könnyű megtalálni benne minden beállítást, amit használni akartam, és nem éreztem magam hülyének használata közben. Amiken meg nem tudtam változtatni, azt Truner csinálta meg azáltal, hogy belenyúlt a CSS-be. Aztán reménykedek, hogy amit szeretnék grafikailag, azt majd meg lehet valósítani. Minden egyes Mario játéknak lesz saját adatbázisa, azokon belül lesz minden információ, kép, videók, teszt, végigjátszás, és azt szeretném, ha minden egyes játéknak egyedi, külleméhez illő háttere lenne. Emellett saját fejléc, egyedi betűtípus (mely adja a játék hangulatát), stb. Ezt elvileg meg tudtam volna csinálni HTML / CSS szerkesztéssel, hiszen CSS-sel csináltam volna meg az egyedi grafikai megoldásokat. Hosszú munka lett volna, de a végeredmény inspirált volna. Pont júniusban kezdtem el komolyabban olvasni erről, megvettem a Tanuljuk meg a HTML és CSS használatát 24 óra alatt című könyvet, csak aztán közbejött a német tanfolyam. Szerettem olvasni a könyvet, mert olvastatja magát, másrészt meg úgy magyarázza el a dolgokat, hogy bárki megértheti, mégsem konyhanyelven van írva. Végül a Wordpress lett. Azt nem tudom, hogy FTP-n keresztül is lehet-e látni a CSS-t (Truner szokta ott állítgatni a dolgokat, azt jobban szereti), de jelen tudásom szerint az oldalak grafilailag egyedi testreszabását az admin felületen nem látok. Aztán ki tudja, milyen csodákat lehet művelni még. Aki akarja, éppenséggel megnézheti az oldalt, de még eléggé fapados állapotú, még sokat kell rajta tartalmilag fejleszteni, meg a külsején is szeretnék még alakítgatni: Gombabirodalom. De egyáltalán nem akarom ezt a blogot sem elhanyagolni, csak most valószínűleg a Mariós oldal nagyobb prioritást fog élvezni, amíg nem lesz olyan állapotban, hogy lehet hirdetni.

Alapból az animékről akartam írni, csak kicsit hosszúra nyúlt a "bevezető" szöveg. Úgy döntöttem, hogy egyelőre félreteszem a Bakemonogatari animét, mert igazából látom benne a minőséget, és hogy akar valamit mondani, de nem tudom dekódolni. Majd akkor kéne megnéznem, amikor majd sokkal többet tudok a japán nyelvről, és a történelmükről. Viszont, ami felváltotta... Mushibugyou. Ez az anime egyszerűen borzasztó. Az, hogy rondák a karakterek, arra még esetleg rá lehet mondani, hogy nem az én ízlésvilágom ez a rajzstílus, de hogy ennyire ostobák legyenek, arra nincs mentség. Egyikük jellemével sem tudok azonosulni, így maga a történet is érdektelenné válik számomra. Ami egyébként Edou-ban játszódik a XIX. században, szörnyűzős buli. Hajaz (erről jut eszembe, szörnyű hajköltemények vannaz animében) az Inuyashára, csak az legalább kinéz valahogy... Három részt láttam eddig, talán mostanra lehet azt mondani, hogy valami ki fog alakulni, de mivel nem érdekel, ezért inkább dobom, és helyette egy olyan animét fogok mától nézni, amit már a kezdetek óta végig akartam nézni: Saber Marionette. Eddig csak egy pár részt láttam belőle, azok nagyon szórakoztattak Eljött hát az idő, hogy minden OVA-val együtt végignézzem.

Néhány napja befejeztem a WHITE ALBUM első 13 részét. Annak ellenére, hogy úgy olvastam, hogy már a 13. részre lezárul ez a szerelmi szál, folytatják tovább. Ami nem baj, bár annak a résznek a történései alapján el tudtam volna képzelni, hogy vége lesz, de egyelőre nincs "összejövetel". Egyébként megszerettem ezt az animét. Azt tudni kell a romantikus történetekről, hogy alapból nagyon lassúak. Így aki nem szereti a lassú történetvezetésű animéket, azokat várhatóan nem fogja lekötni, két dolgot tudok elképzelni, amitől megnézné az ember, erről már írtam korábban: ha tudunk azonosulni a szereplőkkel, és hitelesnek érezzük az érzéseiket, és megértjük, hogy azt, amit csinálnak, azt miért úgy csinálják. És sajnos értem, hogy Yuki menedzsere miért akarja Touyát távol tartani tőle... De egyébként a szereplőkről alkotott személyes elvásáraim megvannak nálam azáltal, hogy kellően komolynak látom őket, néhányuk szimpatikus számomra, így maga a történet is bár lassú, mégis nézeti magát. És el kell, hogy ismerjem, hogy akármennyire is nem szeretem Hirano Ayát, nagyon szép munkát végzett Yuki japán hangjaként, és nem úgy ismertem (vagyis nem úgy képzeltem el) Mizuki Nanát, hogy erőteljesebb hangja lenne, de hangjával nagyon jól visszaadja Ogata Rina határozottabb jellemét. Találónak tartom azt az animében, hogy olvashatjuk a szereplők (legtöbbször Touya) belső gondolatait, és hatásos volt az első szériában, ugyanis minden egyes részt az adott történet lezárásával fejeztek be úgy, hogy ezen gondolatok kiírásával Touya levonja a - sokszor nem is vidám - konklúziót, és erre rájön a nagyon szép ending (Suara - Maiochiru Yuki no You ni). Jó dramaturgiai megoldás volt, alapból nem rajongtam annyira azért a számért, de ez így felvitte nálam az értékét. Csak azt sajnálom, hogy a 13. rész nem kapott rendes lezárást, ugyanis, ahogy írtam korábban, volt 6 hónapos szünet, ha én annak idején néztem volna, igencsak elégedetlen lettem volna. De folytatják, és várom, hogy alakul a történet. A második széria openingjét (Mizuki Nana - Mugen) eddig nem ismertem, de tetszetős ez is, mint az első. Az ending (Suara - Akai Ito) nagy kedvenc, és nagyon jó volt látni anime endingként. Az első 13 részt egy erős 7-esre értékelném, eleinte 8 pontot adtam volna neki, de hogy sehogy nincs lezárva, az csúnya. És grafikailag sem tetszett. Ha már egy kicsit távolabb voltunk a szereplőktől, akkor már nem volt arcuk... És többször is romlott a rajz minősége, itt most persze nem a kézzel rajzolt határú mozgóképekre gondolok, mert az szép volt, hanem bizonyos jelenetekben nem fordítottak elég gondot a karakterek részletgazdag megrajzolására. Viszont a második évad - az első két rész alapján - sokkal szebb.

Rozen Maiden Träumend komolyabb, mint az első széria, bár az első évadnak is megvolt a maga története, és jó lezárást kapott! Érdekes volt látni, hogy Suigin Tou miért harcolt ennyire, hogy megnyerje az Alice Game-et. És nagyon szerettem a japán hangját, Tanaka Rie szinte ilyen hidegvérű gyilkos hangot adott neki adott a negatív főhősnak, aki élvezte, hogy szenvedést okoz Shinku-éknak. A Träumend másabb. Eddig hat Rozen Maiden babáról tudunk, mégis honnan jön a hetedik? Talán kiderül a sorozat végére. Persze a poén itt sem maradhat el, szükség van olyan karakterre, mint Kanaria, aki kicsit oldja a néha feszült hangulatot. Ez a széria is nagyon jónak tűnik, és remélem, hogy nem fogom én is azt gondolni a 2013-as sorozatról, amit hallottam, hogy tele van fillerrel, a főtörténetet 2-3 részben el lehetett volna mesélni.

(Megjegyzés: A Wordpress-es blogban sikerült elérni a 70.000-es látogatottságot)

Megumi Hayashibara

Ahogy  telnek, múlnak az évek, úgy jönnek az újabb seiyuu-k, akik régiek helyére kerülnek. Vannak néhányan közülük, akik nagyon tehetségesek, sokféle anime karakter hangját tudják hitelesen kölcsönözni, tudásukkal könnyen felérnek elődjeik helyére, de abban szinte biztos vagyok, hogy senki nem lesz olyan nagy hatással az anime-iparra, mint Megumi Hayashibara. Ott jegyzik japán leghíresebb seiyuu-i között, akit világszerte is egyre többen ismernek, hangja szinte mindenkiben kellemes érzést kelt. De ki ő, és mitől ennyire ismert, és közkedvelt? Erre próbálok most választ adni.

Ahogy kezdődött

Megumi Hayashibara (林原めぐみ; Hayashibara Megumi) 1967. március 30-án született Tokióban. Már egészen kicsi korában megszerette az animéket, akkoriban azt hitte, hogy bármikor találkozhat velük. 12 éves korában kellett szembesülnie azzal, hogy az anime karakterek nem léteznek a valóságban. Ez rosszul érintette Megumit, de ekkor határozta el, hogy ha fizikai mivoltukban nem is találkozhat velük, akkor a hangját fogja adni nekik, ezzel is kvázi "találkozik" velük. 18 évesen érettségi után szeretett volna seiyuu-iskolába kerülni, ám a szülei nem támogatták ebben, ugyanis szerintük nem kifizetődő szakma, így Megumi-san nővér-képző tanfolyamot végzett el, amit szintén szívesen csinált, hiszen szeretett emberekkel foglalkozni. A dolgok aztán úgy alakultak, hogy beadta a jelenktezését az egyik nővérképző iskolába, ám az ottani portás nagyon bunkó módon beszélt vele, és ettől Megumi nagyon dühös lett. Indulatát azzal csillapította, hogy vett egy mangát, melyben az Arts Vision felvételt hirdetett a seiyuu-iskolájába, és jelentkezett rá. Ehhez egy hangfelvételt kellett elküldenie. Hayashibara-san dühe nem csillapodott, és a magnóba, csak ezt kiabálta bele: "TE HÜLYE PORTÁS!". Elküldte a jelentkezést, kis idő múlva döbbenten olvasta a válaszlevelet, hogy felvették.

Rögös úton

Megumi elvégezte mind a seiyuu-iskolát, mind a növérképző tanfolyamot is. Már ezekben az időkben is rengeteget dolgozott, hiszen az iskola mellett már 19 évesen (1986) megkapta első szinkronszerepét. Ezek még kisebb mellékszerepek voltak. A legenda szerint szinkronképző iskolát igencsak problémásan végezte el, ugyanis elfelejtette a záróvizsgát, és semmit nem tanult. Egy szabadon választott szerepet kell elrögtönoznie, amikor Megumi került sorra, akkor csak lefeküdt a földre, és nem szólt semmit. Kis idő után már kezdte magát kínosan érezni magát a vizsgabizottság, amikor Hayashibara-san megszólal, hogy halott vagyok. Ezzel meg is kapta az oklevelet. Ez a történet egy róla szóló mangában jelent meg, és amikor egy 1996-os interjúban rákérdeztek, Megumi csak nevetett az egészen.

A kezdetek

Az első főszerepét 1989-ben kapta meg a Ranma 1/2-ban, ő volt a női Ranma. A munka megfeszített tempóban folyt, mindennap 3-4 órát dolgoztak, és az összes rész (161) leszinkronizálásával 3 hét alatt készen kellett lenni. Bár az eredeti szakmáját soha nem gyakorolta, több esetben is kifejezetten jól jött a nővéri végzettsége. Az egyik Ranma közönségtalálkozón az egyik rajongó rosszul lett. Mentőt hívtak hozzá, de mivel a helyszín egy isten háta mögötti épület volt, a mentők nehezen értek ki, addig Megumi látta el. Seiyuu-nk készségesen dolgozott, így egyre több szerepet kapott, mely által egyre ismertebb lett.

Megumi Hayashibara, mint énekesnő

Megumi már az első időktől bizonyította szinkronszínésznői rátermettségét, ám azzal nem számolt, hogy ez azzal is jár, hogy énekelnie kell. Soha nem járt énekórára, és nem is tervezett énekesnői karriert. Ennek ellenére felkérték, hogy a Gundam aktuális szériájának énekeljen fel egy dalt, melynek címe: Yoake no Shooting Star. 1988-at írunk, és a felvételek nagyon nehezen mentek, ugyanis bár az alapok tényleg megvoltak, de nulla hangképséggel, és a kottaolvasás képességének hiányával nagyon nehéz munka volt, pláne, hogy a dalban nagy hangterjedelek vannak. Rengeteg sok gyakorlás után végül sikerült felénekelni a dalt, és Hayashibara-san is ráérzett az éneklés ízére. A legelső kislemeze az Alfréd a kacsa rajzfilmsorozat japán openingje, és endingje. Kislemezen 1989-ben jelent meg Yakusoku Dayo címmel. Az első komolyabbnak mondható bemutatkozása az 1990-es PULSE mini-album, melyre négy dalt vettek fel. A kiadvány a Futureland kiadó jóvoltából jelent meg a FUTURELAND SPARKLING SERIES keretén belül. Ám a komolyabb ismertség még várat magára, ugyanis Megumi énekesnőként szabadúszó volt, az ekkor megjelent néhány kislemez nem ugyanannál kiadónál jelent meg, így nem foglalkoztak vele komolyabban. De az első komolyabb szerződés nem váratott sokáig, ugyanis az egyik Ranma koncerten jelen volt a King Records igazgatója, aki szerződést ajánlott Meguminak. Nem habozott elfogadni, a munka gőzerővel folyt, és az első albuma a Half and, Half igen hamar, 1991-ben jelent meg. Az album mai szemmel felemásnak mondható, ugyanis bár Megumi elsajátította az alap hangképzettséget, de érezhető, hogy nem mertek ekkor még komolyabb dalokat rábízni. Ezért a szerzemények olyanok, mintha gyerekeknek írták volna. Az összhatás mégis kellemes, bármikor jó visszahallgatni a dalokat, egy-kettő közülük igencsak jóra sikeredett (személyes kedvenceim az "Ame no Hi no Shakespeare -TO FLY AWAY-" és az "EL WAKT"). Nem várt siker övezte az albumot, ugyanis 20 ezer példányt adtak el belőle (ahhoz képest, hogy kevesebb példányszámban tervezték értékesíteni), így a folytatás nem volt kérdés.

A felfelé ívelő út

Ezekben az időkben kevesebb önálló kislemeze jelent meg, inkább a többi seiyuu-val közös kislemezeken volt a hangsúly, valamint a dorama CD-ken. Ezek a kiadványok legtöbbször nem szoktak felkerülni az Oricon chart-ra, de ezek mind feltűntek a japán lemezeladási listán, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Megumi minél ismertebb legyen, és rajongótábora folyamatosan bővült. Ezek bizonyos animékből készült hangjátékok, melyekben Megumi is részt vett, valamint néhány dal általa hangzik fel. Bár kislemezei szerényesen jelentek meg az énekesnőnek, önálló albumokból nem volt hiány. Az első korong megjelenésére bár elvileg elegendő dal lett volna, mégis 12 vadonatúj szerzemény került fel rá, valószínűsíthetőleg azért, mert egy dal sem a King Records jóvoltából jelent meg. Viszont a második stúdióalbumona, a WHATEVER már egy válogatásalbum, melyre 14 korábban már felénekelt önálló anime dalok kerültek fel, valamint az első albumon is szereplő Niji Iro no Sneaker dal. Ez azért került fel még egyszer, mert az album 14. dala a Tokyo Boogie Night az azonos című rádióműsorának a dala, mely 1992-ben indult útjára. A másik dal pedig a Heartful Station című rádióműsor dala, mely egy évvel a másik előtt indult el. Érdekesség, hogy a mind a két műsor a mai napig él. Ennek köszönhető, hogy az aktuális stúdióalbumai mind nagyobb és nagyobb példányszámban keltek el, az önálló kislemezei ekkoriban olyan 10 ezres eladások körül stagnáltak. A harmadik albuma, a Perfume ismét saját dalokat tartalmaz (kivéve a Watashi ni Happy Birthday). Ez az album megint érdekesre sikeredett, jóllehet több komolyabb dal hallható rajta, viszont a dalok nagyrésze miatt valószínűleg a lemezboltok gyerekrészlegein lehetne megtalálni. A '90-es évek első felében olyan animéket tett népszerűvé a szinkronhangjával, mint például az All Purpose Cultural Cat Girl Nuku Nuku (Bannou Bunka Nekomusume), 3×3 Eyes, Sailor Moon, Blue Seed, Bakuretsu Hunters.

Csúcson

Ahogy egyre ismertebb lett, úgy dolgozott egyre több ma is ismert előadókkal, mint például Yoko Takahashi, akit a Neon Genesis Evangelion által ismerhetünk, ő több régi Megumi dal alatt vokálozott. Több zenét is írt neki Ritsuko Okazaki, többek között Mahou no Princess Minky Momo anime dalokat köszönhetjük neki. Ők ketten méltán öregbítették Hayashibara-san hírnevét, de kétségtelen, hogy a legnagyobb hatással Masami Okui volt rá. Az ötödik albumon, a SpHERE-en kellemes hangú háttérvokálja emeli az adott dal minőségét, és közös munkásságuk alatt olyan jó barátság alakult ki kettejük között, hogy 1995-ben közösen énekelték el a Slayers anime opening, és ending dalát. Valószínűleg az anime nagy hírneve is hozzájárult, de ez a dal mindkettejük számára hatalmas kitörés volt, ugyanis A Get along kislemez óriási siker volt a maga 76.800-as összeladásával, ez hatalmas sikernek számít, annak idején ritka volt, hogy egy anime kislemezből ennyit adjanak el. Ugyanakkor korszakalkotó is volt eladások terén, ugyanis vélhetőleg ennek a kislemeznek hatására nagyon megnőtt az animés zenei kiadványok iránti kereslet. A sikerre jó előjel volt a kislemez előtt 2 hónappal megjelent Megumi: Enfleurage albuma, mely már 6. helyet érte el az Oricon charton, és majdnem elérte a 100 ezres összeladást. A még ebben az évben megjelent másik két Slayers kislemez, a MIDNIGHT BLUE (Mozifilm dala), és a Going History (CD dorama: Slayers EXTRA opening) kislemezek is szépen teljesítettek, de külön kiemelendő még a Bakuretsu Hunters anime WHAT'S UP GUYS? dalból készült kislemez, mely több, mint 80 ezres összeladást tudhat magáénak, és ott jegyzik a legismertebb anime dalok között. Ebben az animében Megumi Tira Misu hangját adja. Hogy grafikailag hasonlít a Slayers-re nem csoda, hiszen ugyanaz a stúdió készítette, és humorban itt sem adnak alább.

Az 1996-os év még ennél is nagyobb sikert hozott a japán seiyuu-énekesnő életében. Ismét együtt dolgozott Masami Okui-val a Give a reason (Slayers NEXT OP) kislemezen, melyből 232.850 példányt adtak el, és a 9. helyet érte el a kislemez eladási listán. A kislemezek eladásának Top 10-es listáját a japán TV is közvetíti, és Megumi saját bevallása szerint nagyon meglepődött, amikor viszontlátta magát a TV-ben. Nem számított ekkora sikerre. Ezután egyáltalán nem lesz ritka tőle a 100 ezer feletti összeladás. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy a sorozat folytatása hatalmas siker, a mai napig sokak számára a legkedveltebb Slayers sorozat. Egy új ismert anime köthető ebben az évben a nevéhez, a Saber Marionette, melyben Lime-nak kölcsönözte a hangját. Ez az anime a nőket marionette bábuknak mutatja, akiknek nincsenek érzéseik, ám van három kivétel, az egyik Lime, aki őszintén szereti azt a fiút, akihez került. Mindazonáltal, hogy az animének komoly mondanivalója van a nők egyenjogúságáról, tele van humorral, hasonlóan vicces tálalásban a homoszexualitás is teret kap. Az anime openingjéből és endingjéből készült kislemezből, a Successful Mission-ből 139.120 példányt adtak el, és a 7. helyet érte el az eladási listán, ezek után az is gyakori lesz, hogy a Top 10-be kerül a kislemez. Sőt, olyannyira, hogy az év végén megjelent 7. stúdióalbum, a bertemu egészen a 3. helyig jutott el, ezzel Megumi Hayashibara az első olyan seiyuu, aki az albumával képes volt a képzeletbeli dobogóra felállni. Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy merre tovább? Van-e ennél feljebb? Nem sokkal, de van.

1997-ben a Slayers 3. sorozatából, a TRY-ból készült kislemez, a don't be discouraged a 4. helyet csípte el, és a maga 211.340-es összeladásával az énekesnő legsikeresebb szóló kislemeze lett. Ebben az évben indult a Pokémon anime sorozat, melyben Megumi szintén jelentős szerepet kapott, hiszen Musashi (nálunk Jessie) hangját adta, valamint több Pokémon is általa szólal meg. A 8. stúdióalbuma az Iravati ugyan "csak" az 5. helyet érte el, de a 277.060-as összeladásának köszönhetően az énekesnő legsikeresebb albuma született meg.

Házasság, és ritkuló szerepek

Megumi karrierje 1998-ban fordulóponthoz érkezett. Azt már a '90-es évek elején leszögezte, hogy nagyon örül, hogy azt csinálhatja, amit szeret, de számára nagyon fontos a magánélet, úgyhogy csak addig lesz aktív, amíg meg nem házasodik, és családot nem alapít. A házasság ebben az évben esett meg, méghozzá a 31. születésnapján. Férje kilétét nem akarja felfedni, csak annyit árult el róla, hogy szakmabeli, ám a wikipedia tanúsága szerint Amiya Masaharu az, akivel összekötötte az életét. Ebben az évben annyira még nem érződött, hogy bármi változás is lenne, öt új kislemez, új animeként jegyezhetjük például a Lost Universe-t, Cowboy Bebop-ot, és a Cyberteam in Akihabara-t (Akihabara Dennou Gumi), a Saber Marionette második szériája a J to X valamint a negyedik Slayers mozifilm, a GORGEOUS.

1999 volt az első olyan év, amikor Megumi ritkábban szerepelt, viszont érdekesség, hogy ebben az évben egy Tokusatsu (Super Sentai) sorozatnak énekelt opening dalt: Sennen Oukokusan Jyubanii Nights széria question at me kislemezéből 72.570 példányt adtak el, mely az előző évek kiadványaitól ugyan elmarad, de mint Tokusatsu kislemez, hatalmas siker. Azok eladásai a mai napig csupán pár ezerre korlátozódik, mert ezeket a Super Sentai sorozatokat elsősorban gyerekeknek csinálják, és CD-ket ők ritkán vásárolnak. Csak két én után, idén jelent meg új albuma az énekesnőnek, Fuwari címmel, melyen már komolyabban lehet érzékelni változásokat. A dalok nyugodtabbak, nem annyira dominánsak, mint néhány évvel azelőtt.

Az ezredforduló éve a Love Hina miatt emlékezetes Meguminak. 2000-ben két válogatásalbum jelent meg, a VINTAGE S, és VINTAGE A. Az első a kislemezein szereplő legsikeresebb dalokat gyűjti egybe, a második pedig az albumok legkedveltebb nótáit, sőt egy új, eddig sehol nem hallott dalt is tartalmaz, a hesitation, mely a Saber Marionette J Again OVA ending dala. A fentebb említett Love Hina animében emlékezeteset alkotott, ahogy az opening dalával, a Sakura Saku-val is.

A következő év volt az utolsó nagy robbanása Megumi-nak a Shaman King animével, ahol Anna Kyoyama személyében egy olyan lánynak adta a hangját, aki hallgatag, de szigorú parancsnok, aki csak csendben dicsér, és ez igencsak eltér a többségében harsány szerepeitől, valamint az Over Soul, és a Northern lights kislemezek is közkedveltek lettek. Ha már egy album is dobogós lett, akkor ne legyünk adósok kislemez terén, az utóbbi single is bronzérmes lett, és csak kicsivel maradt el a 100 ezres összeladástól. 2002-ben két és fél év után jelentkezett új albummal, mely a "feel well" címet kapta. Az előző évben ugyanezzel a címmel jelent meg kislemez, mely a Slayers PREMIUM OVA dal lett. Lina Inverse visszatérése váratlan volt, hiszen három éve mindenki azt hitte, hogy a GORGEOUS mozifilmmel lezárult a Slayers-korszak.

Visszavonulás és visszatérés

2004-ben Megumi úgy döntött, hogy kicsit háttérbe vonul. Az utolsó nagyobb animés szerepe az Asagiri no Miko. Még ebben az évben megjelent egy stúdióalbuma, a center color, ez volt a visszavonulása előtti utolsó kiadványa. Ekkor született meg a kislánya, és teljes mértékig rá akart fókuszálni. De gyereke mellett időt szakított a két rádiós műsorára, és az egyik, a Heartful Station ezekben az időkben kapott új zenét, melynek címe Makenaide, Makenaide..., ez kislemezen is megjelent. Ezzel egy napon dobták piacra a CARNIVAL BABEL REVIVAL single-t is, mely valószínűsíthetőleg a Blue Seed anime közelgő 10. évfordulója (1994) alkalmából jelent meg, ugyanis az énekesnő az ekkori zeneszerzőjével, Takahashi Go-val feldolgozták az anime opening dalát a CARNIVAL BABEL-t. A több éves pihenőidő alatt a rádióadások mellett azon animékben is szinkronizált, melyeket még annak idején elvállalt, és még akkor is (sőt, még MA is) tartottak. Az egyik ilyen a Detective Conan, ahol Ai Habarának kölcsönözte a hangját. A lány mindenképp felüdülés Conannek, vele könnyebb elviselnie többi gyerek barátját. A másik anime, a Pokémon, ahol töretlen lendülettel szinkronizálta az ördögi Musashit (Jessie).

2006-ban hallhattunk újra Megumiról, amikor megjelentette a Meet again kislemezét. Bár eredetileg a Slayers-nek van címezve, az animéhez csupán annyi köze van, hogy a NEXT-nek ekkor volt a 10. évfordulója, és vele egy napon jelent meg a nagy Slayers DVD box. A single-ön új hangszerelést kapott a Get along és a Give a reason is, de csak a címadó dalnak került fel a karaoke verziója. A következő év elején zenész társára, Ritsuko Okazaki-ra emlékezett meg, "A Happy Life" kislemezzel, az az zeneszerző egyik korábbi dala. Ritsuko 2004-ben hunyt el. Valamint ugyanebben az évben jelentkezett Megumi a 12. stúdióalbumával, a "Plain"-nel, mely duplalemezes lett, a második lemezre felkerült a Tokyo Boogie Night 800. adása.

Ugyanis minden századik adás nem rádióműsor, hanem koncert, ennek felvétele került fel a CD-re. Erre korábban több módon is volt példa, 1994-ben a SpHERE album mellé az akkori 100. adás alkalmából egy fotókönyv jelent meg a koncertről, vagy 2002-ben a feel well album DVD-vel is megjelent, melyre az 500. adás került. Annak érdekessége, hogy elfelejtette a Tokyo Boogie Night dal szövegének refrénjét, aztán a végére elbohóckodta az egészet, aztán úgy tett, mint aki elszégyelli magát, lerohant a színpadról. Persze, mivel volt még folytatás, ezért visszatért. Valószínűleg azért cselekedett így, mert bár a rajongók vették a lapot (nem lehetett nem venni), ők mégis jó poénnak tartották, és már csak azért is megtapsolták, hogyan vágta ki magát a kényes helyzet, de Megumi nem érezte, hogy megérdemli a tapsot, hiszen hibázott.

Az album megjelenése után ismét egy kisebb csend, majd 2008-ban nagy meglepetésre új sorozattal tért vissza a Slayers. A REVOLUTION nagy siker volt, nemcsak azért, mert nosztalgia, és HD felbontás, hanem mert hozta a régi idők színvonalát. Nem utolsó sorban szívet melengető volt, ahogy a Lináék újra találkoznak, és végre befejezték annak rendje-módja szerint a történetet. Az opening, ending dalából készült kislemez, a Plenty of grit is siker volt a mai viszonyokhoz képest. Nyilván, mivel ekkor már nagyon visszaestek a CD eladások (Japánban is, bár nem akkora értékben, mint a világban), ezért nem számítottak százezres eladásokra, de a 25 ezres szám is szépnek mondható. A sorozat újraindulását beharangozta a Slayers MEGUMIX válogatásalbum, melyre az összes anime, OVA, mozifilm, egyéb dorama zenék felkerültek. Vannak olyan dalok, melyek sok év után csak most kerültek fel nagylemezre. Az anime egyébként a mai trendeknek megfelelően csak 13 részes volt, ezért jött a folytatás, az EVOLUTION-R 2009 elején, ez zárja le végleg a történetet. A Front breaking (opening dal kislemeze) már nem szerepelt olyan jól az eladási listákon, viszont a Neon Genesis Evangelion is visszatért. A Shuuketsu no Sono he az akkoriban megjelent Pachinko játék dala lett, és az új idők legsikeresebb kislemeze, ugyanis 43.588-as összeladásra nem volt példa az utóbbi időkben. A single-re felkerült a dal AYANAMI verziója, mely az utóbbi évek legnagyobb hatású dala, ennyi év után még ma is képes ugyanolyan élethűen átadni Rei Ayanami hallgatag, ártatlan érzésvilágát, mint akkoriban.

Megumi manapság

Még 2010-ben új stúdióalbummal jelentkezett, mely a CHOICE címet kapta, valamint vele egy napon jött ki az új Neon Genesis kislemez, a Shuuketsu no Sadame, melyben Megumi ismét új hangszínét mutatta, 20 év után még most is képes megújulni. Az album bár sikeres, és közkedvelt lett, de a régi idők eladásait már ez sem tudta visszahozni, sőt már az első albumoktól is kezd elmaradozni. De ettől függetlenül Megumi fáradhatatlan, és ha dolgozni kell, akkor nagyon ott van, így a mai dalokban is érezni a régi lendületet. 2011-ben váratlanul új válogatás-albummal jelentkezett a VINTAGE White-tal, melyre érdekes kontextusban kerültek fel régebbi és mai dalok. Több kizárólag albumon hallható dal is felkerült, így bár néhány nagysikerű sláger is helyet kapott de több népszerű dal lemaradt az albumról. Tavaly, 2012-ben egy kislemez a mérleg, de az különleges lett, ugyanis a Tsubasa dallal a Happy Life-hoz hasonlóan emléket állít egy kedves zenésztársának, Minako Hondának, aki 2005-ben hunyt el. Vele is több anime kapcsán volt közös munkája. Megumi karrierje ebből a szempontból fájdalmas, ugyanis több pályatársa halt meg korán valamilyen gyógyíthatatlan betegségben. Az énekesnő egy korábbi mini-albumának címadó dala lett az egyik 2010-ben készült animének, a Madrock Scramble-nak a címadó dala, ebben szinkronizált Megumi is, és a Tsubasa is Minako Honda egyik korábbi dala. A kislemez második dalában az Amazing Grace-ben hallható az eredeti énekesnő hangja is, hátborzongató az élmény! De nemcsak emiatt, hanem hallani a fájdalmat Megumi hangjában.

Konklúzió

Megumi tartja magát az ígéretéhez, miszerint, ha már családja van, akkor visszavesz a tempóból. Neki így a legjobb, hiszen így, amikor elvállal egy-egy szerepet, azt teljes erőből tudja csinálni, hiszen ha tud foglalkozni a magánéletével is, akkor feltöltődik azáltal. De az biztos, hogy rengeteget dolgozott a '90-es években, jobban megfigyelve az akkori képeit, már akkoriban megjelentek szemráncok az arcán, ami 30 éves kor körül egyáltalán nem normális. Most 46 éves, tévedés azt hinni, hogy az újabb albumain a photoshop-nak köszönheti fiatalos külsejét. Az ázsiai genetikának, és valószínűsíthetőleg az egészséges életmódnak is hálát adhat. Bár most nem tudunk új kiadványról, de az biztos, hogy legalább annyira várjuk, mint az eddigieket. Mindenképpen öröm hallani, hogy ennyire tudja hozni a régi formáját, és azt gondolom, hogy ezért nem nagy ár, hogy csak ritkán hallhatunk róla, hiszen amikor dolgozik, akkor nagyon!

Bár igaz, ami igaz, ennek az is ára, hogy ma már nem rá fókuszál a seiyuu-társadalom. Hiszen itt vannak az újak, akik teljesen új színt hoznak az iparba. Itt van például Nana Mizuki, Aya Hirano, Minori Chihara, Minami Kuribayashi, Mamoru Miyano, és még hosszasan lehetne sorolni az új tehetségeket. De az biztos, hogy amit Megumi Hayashibara letett az asztalra, az egy életmű, és beírta magát a halhatatlanok közé!

HoldfényCon... vagy várj! Animekarácsony

Két hét különség a kettő között, és mind a kettő a Millenárisban volt, így jó, hogy összekevertem a kettőt. :D Viszonylag jó volt, mivel már nincsenek nagyon újdonságok, ezért nekem már szinte ugyanaz mindegyik. De valahol még bennem van a lelkesedés, viszont, ha őszinte akarok, lenni, ha konzolért nem kapnék jegyet, nem biztos, hogy elmennék. A konzolhoz egyébként Nintendo GameCube-ot vittem, és odaadtam Zolorónak a Mario Kart: Double Dash!!-t, és a Super Smash Bros. Melee-t is, hogy tegye ki, amelyiket gondolja, végül a Mario Kart mellett döntött. Tisztelem őt, látszik, hogy tényleg nyitott arra, hogy minél változatosabb legyen a konzol.

Új programok nagyon nincsenek, és tényleg valamilyen szinten szerencsésnek tartom magam, hogy a karaokéhoz tartozok, ott még most is meg tudták lepni a nagyérdeműt. A helyét meg szinte el sem lehetett téveszteni, úgy el volt rejtve. O_O Átvettem a karszalagot, és tök spontán jobbra nézek, egy ajtóra kiírva: Karaoke. Kinek jutott eszébe a bejárat elé tenni, nem tudom, de érdekes volt. Örültem annak, hogy ott volt a legmelegebb, szinte felüdülés volt a kinti zord időjárás után. Szép dolog a havazás, de nagyon nem szeretem a hideget. Sokkal jobban éreztem magam, amikor július elején 35°C felett is volt a hőmérséklet. Igaz, hogy egy hét után már azért én is sóvárogtam azért, hogy hűljön le a levegő, de ez a tél... és még csak december van! De hogy visszatérjek az Animekarácsonyra, sokáig nem jöttek be a karaoke terembe, úgy tűnik, hogy nem csak nekem volt elrejtve. Viszont jó volt a hangulat a próbák alatt. Tuki több Slayers dalt is énekelt, amit kifejezetten jó érzés volt hallgatni, és ismét elénekeltük együtt a Going History-t. Igazából annyira nem rajongok a zene sebességének váltakoztatásáért, de itt most elengedtem magam. Nem is tudom már melyikőjük ötlete volt ez, de egyszer csak Tuki vagy Daki elkezdték spontán váltogatni a sebességet, hol gyorsabban, hol lassabban, és ez úgy bejött a népne a próba alatt. Az elején nehezen is kaptam el a fonalat, de a végére már egész jól ment a refrén gyors éneklése. Én még a próba alatt még egyet énekeltem: Slayers: GLORIA ~Kimi ni Todoketai~ Úgy próbáltam meg, hogy régen hallgattam már ezt a számot, ahhoz képest egész jól ment, bár itt-ott elfelejtettem a dallamot. A hangulat végig jó volt. Lucy volt az, aki nagyon-nagyon szépen énekelt. Először Adele: Someone Like You dalával jött. Ezt a dalt én sokáig nem szerettem *enyhén fejezi ki magát* mert azt hittem, hogy férfi adja elő. Nem tudom hogy hívják azt a srácot akinek volt néhány éve a "You're Beautiful" dal, rá gondoltam, hogy ő énekli. De amikor megtudtam, hogy nő adja elő ezt a dalt, akkor megbékéltem, így jobban hangzik. De Lucytól nagyon szép volt. Látszott rajta, hogy nagyon átérzi a dal hangulatát, a végére el is érzékenyült. A másik nagy dobása a Gangnam Style volt. Képes volt azt a humort, azt a játékosságot beletenni a dalba, amit PSY tett, nem csoda, hogy szinte az egész terem táncolt. :D Sokan nem értik a dal gúnyos mivoltát, pedig annyira nyilvánvaló, ahogy az énekes énekli, hogy az egész csak egy paródia, és így számomra is tökre élvezetes az eredeti verzió.

Én pedig az elején énekeltem a Slayers: naked mind dalt. Az utóbbi 1-2 karaokén átmentem egy kisebb-nagyobb fejlődésen, így egyre inkább érzem, hogy tudok oldottan is énekelni. Ez a dal meg effektíve nagy kedvenc Okui Masami-tól. Tetszik a vidám hangulata, és a jelek szerint át is tudtam adni, ugyanis az Instrumental alatt Narumi magához hívott, és mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem. Eddig is jól éreztem magam a dal éneklése közben, de az utolsó refrént már teljesen átszellemült boldogsággal énekeltem. És nagyobb sikert is arattam. Nem sokkal ezután jött a verseny. És én is. És mertem legnagyobbat álmodni. Most jobb lett a Digimon: The Biggest Dreamer dal, de éreztem, hogy ez így még nem kerek. Úgyhogy részemről elégedett vagyok a zsűri véleményével, jogosnak tartom az 5-5-6 pontos elosztást. Összesen 16 ponttal 9. lettem az 16-ból. Hát van út felfelé! :o És már látom hova vezet a még több gyakorlás. Az eredmény úgy teljes egészében tükrözi a véleményemet, egyetlen egy lány eredményét tartottam furcsának, aki a Robbie Williams: Feel dalt énekeltem. Annak 6. helyén csak lestem. O_O Ha a saját értékelési irányelvemre hagyatkozok, nekem több minden sem tetszett. Például nem jöttek ki a magas hangok, de nekem személy szerint az sem tetszett, hogy nagyon rányomta a verséket, és saját tapasztalatomból kiindulva, szerintem ő már akkor a hangterjedelmének határán volt. A verséket nyugisan kell énekelni, nem véletlen olyan az eredeti is, amilyen. Egyedül ezzel vitázok, amúgy minden rendben volt. Verseny után még egy kis hagyományos karaoke ott, itt egyszer énekeltem: Mulan: A Kiképzés dalt. Vicceltek, még saját magamon is meglepődtem, nem hittem volna, hogy ennyire menni fog. Egyébként is nagyon szeretem ezt a dalt, de hogy ennyire át tudom adni a hangulatát, az még engem is meglepett. Szerintem én ezentúl parancsnok leszek. O_O Itt beszélgettem Leeával, szerinte magasan a legjobb voltam most úgy valaha... ^^' Szerinte magyarul kéne énekelnem, mert jobban átérzem át tudom adni, hogy miről éneklek. Ezen majd még gondolkodok, tapasztalgatom a dolgokat komolyabban, de jelen pillanatban azt gondolom, hogy nem feltétlen nyelv függvénye, hogy mennyire érzem a hangulatot. Konkrétan ezért írtam fel még Okui Masami: DEVOTION dalt, de már nem kerültem sorra.

A Zenekvíz. Nagyon tetszett, ötletes volt. A témakörök is könnyedek voltak, és a ráadás Hayashibara Megumi kategória... Most már értem, miért énekelt Tuki olyan sok Slayerst az elején. :D Amikor beszélgettünk az énekesnőről Lam'O odajön hozzám, hogy olyan, mintha "Hejesibara Megumi"-nak mondanám. Pedig annyira nyilvánvaló, hogy "Hajasibara Megumi"-t mondok, csak a j betűt kicsit felvállról veszem. Erre a témakörre már nem maradt idő a japán zenei videó vetítéséig, ezért utólag lett bepótolva. Mindenki az első sorból jelezte, hogy számít rám. Hát jó, segítek, de olyan jó érzés lett volna villogni azzal, hogy csak én ismerem ezt a dalt, és tudom melyik animéből való. Mind az ötöt tudtam:

1. Slayers: Give a reason (erre mi, az első sor egy emberként énekeltünk)
2. Shaman King: Over soul (ezt is tudta mindenki)
3. Asagiri no Miko: faint love (ennél azért már komolyabban gondolkodtam. Évek óta nem hallottam ezt a dalt, azonnal beugrott az egész, amikor megszólalt, csak az animén kellett gondolkozni, aztán onnan jutott eszembe, hogy ez a KOIBUMI kislemezen van rajta)
4. Saber Marionette J to X: Proof of Myself (ezt a mai napig nem értem, hogy miért maradt ki mindenkinek, nekem annak idején első Hayashibara Megumi dalok között volt)
5. Abenobashi Mahou Shoutengai: Treat or Goblins (ez egy nagyon jó Megumi dal, ez is olyan, amit már nagyon rég nem hallottam)

Úgyhogy jutott nekem szaloncukor bőven. ^^ A szaloncukor-osztás is nagyon jó ötlet volt, úgyhogy tavaszra is hasonló meglepetéseket várok. És itt mentünk bagszival hozzá.

Azért a konzol részleget se felejtsük el, ugyanis nemcsak GameCube volt, hanem Wii U New Super Mario Bros. U-val. Ez igen! Hatalmas lett a játék. Én nem akarom már szegény gyereket szidni, egy kicsit nagyon belefeledkezett a játékba, és nem hagyott másokat sem játszani, így minket sem. Remélem, hogy tanult a hibájából, és legközelebb odafigyel másokra is.

És ennyi. Tavaszi MondoCon 2013. április 6-7. És szerencsére nem igazak azok a pletykák, hogy lesz jegyáremelés, maradnak a régi árak. :)