LMBT is vagyok, meg nem is

Jó néhány animével bizonyították a japánok, hogy képesek furcsa ötleteket kitalálni. Amíg van mögötte rendszer és koncepció, addig ezzel nincs is baj. De ha ezek nincsenek, akkor sokszor csak azon kapjuk a fejünket, hogy ezt most mégis miért? Nagyon jó példa erre az I My Me! Strawbeery Eggs, amely már a neve miatt is emlékezetes marad... Nem hiszem, hogy létezik az az elvont elme, amelyik meg tudná magyarázni a címet. És a történet se sokkal jobb.

Egy 13 részes animéről van szó, amiből manga csak utólag készült. A főszereplő Amawa Hibiki, akinek a megélhetése okán pénzre van szüksége. Akad a környéken egy tanári állás, ami pont illik is a végzettségéhez, így jelentkezik rá. Érdekesség, hogy a Seito Sannomiya középiskola kizárólag női tanárokat alkalmaz, hősünk viszont férfi. Mit tesz ilyenkor az igazán élelmes ember? Átváltoztatja magát nővé. Persze, nem műtéttel, hanem ruhákkal, parókával és persze a hangról is gondoskodni kell. Erre egy különleges nyaklánc alkalmazható, amelyik átváltoztatja a hordozója hangját. Így lesz Hibiki hangja női. Jelentkezik a munkára, viszont az igazgatónő egyből közli a frissen felvett tornatanárral, hogy kizárólag nőket alkalmaznak és gyűlöli a férfiakat. Az a kevés fiútanuló, aki az iskolában tanul, erős megvetésben részesül. Ezt folyamatosan tapasztalják is, hiszen a különböző takarítási munkálatokat mind nekik kell megcsinálni. A lányokkal pedig minden reggel felmondatják az iskola "jelszavát":

A lányok angyalok
A fiúk barbárok

2001-es az anime, ha úgy vesszük, kicsit megelőzte a korát, hiszen manapság terjednek vírusként a betegesen feminista, férfigyűlölő nők. De visszatérve nővé alakult hősünkre, szerencsére addig nem megy el az anime, hogy már az elején azt érzékeltesse, hogy nagyon komoly hiány lesz, ha Hibiki-sensei elhagyja az iskolát. Amolyan átlagos tanár, aki a maga tudásával megtartja a testnevelés órákat. Meg kell hagyni, egész jól. De azért akad egy komoly furcsaság. Az egyik lánytanuló, nevezeten Kuzuha Fuko elkezd mély érzelmeket táplálni a tanár iránt. Le is döbben saját magán, hogy most leszbikus lett? Hiszen nem elég, hogy tanárba lett szerelmes, ráadásul nő is az illető? Valahogy nem kavart fel érzelmileg. Nem éreztem azt, hogy mekkora durranás lesz, ha kiderül, hogy nincs miért küzdenie magában, hiszen valójában hetero. Nem keltették fel az érdeklődésemet a karakterek. Az a "túl egyszerű" tipikus esete. Nincsenek kidologzva a karakterek személyisége, egyik sem érint meg, így az anime sem emlékezetes. Az egyszerűségre a már-már bárgyú opening és ending is utal, ami már akkor is elmaradt a korától, hiszen a '90-es évek elején készültek ilyen betétdalok animékhez. Se a zenével, se a szöveggel nem foglalkoztak komolyan. Kétségtelenül jól megy az anime egyszerű mivoltához, viszont jelzi azt is, hogy ezt az egyszerűséget nem kell feltétlen jó értelemben venni.

Talán nem meglepetés, hogy kiderül a végére a tanár valódi neme. Azért megcsinálják, hogy áldozati bárányt faragnak a tanárból, hogy kicsikarjon valami érzelmet a nézőből, de belőlem nem sikerült. A legvégét viszont már nem írom le, de azt talán el lehet mondani, hogy eleinte eléggé ilyen semmilyen érzést hagyott maga után, aztán, ahogy tovább gondoltam magamban, oda jutottam, hogy a befejezés igazából rendben van. Tipikusan japános abból a szempontból, hogy nem "nyílt" a lezárás, hanem gondolkodtató, de érzékelhető, hogy mi is történik, és azt gondolom, hogy rendben van. Hogy a férfigyűlölet ilyetén történő bemutatása rendben van-e, az más kérdés. Azt gondolom, hogy nem érdemes megtiltani, mert attól, hogy valamit nem láttatunk, az nem azt jelenti, hogy nincs is. A baj inkább azzal, hogy nincs háttere azontúl, hogy maga az iskola ilyen, ez csak egy mellékszál. Hibiki-sensei ugyan beleköp néha a férfigyűlölet levesébe (megvédvén a fiúkat), ami ellen néhány tanár fellázad, de ezen túl ezt a szálat ennyiben hagyták. Talán Hibiki-sensei alkalomadtán történő kiállása talán érzékelteti, hogy a férfigyűlölet nem egy üdvös dolog, ezáltal moralizálhatja a nézőt.

De egyébként megint az van, hogy egy 13 részes shoujo anime nincs rendesen kidolgozva. A befejezésnek lehet értelmet adni, ezen felül kidolgozatlan az egész. A karakterek túl egyszerűek, a történet se nagyon érdekes, a zenék túl egyszerűek... És még csak arról sem lehet beszélni, hogy a mangát reklámozza, mivel az utólag készült (előzetes reklám esetleg...), ily módon viszont érdemes a maga alacsonynak számító 6,71-es átlagára. Van olyan, akinek tetszik. Vannak benne jó mozzanatok, de néhány dolog inkább nem tetszett. Éppenséggel lehet vele próbát tenni, hátha be fog jönni.

Eddig soha nem látott játékstílus

Ezt a hétvégét nem egyedül töltöttem otthon. Ez pedig azért kuriózum, mert erre kb. 4 éve nem volt példa. Ráadásul nem is régen barátkoztam össze Zsoltival, ő talált meg Twitteren, aztán egész jókat beszélgettünk, kb. 2 hónapnyi ismertség után találkoztunk személyesen és egyből el is jött hozzám.

Mindig tudtunk mit csinálni, nem nagyon volt üresjárat. Tetszettek neki élőben a gyűjteményeim, megnézte őket. Amikor megtalálta a 3 Shounen Jump magazint, olyan lelkesedéssel beszélt a különböző rendezőkről, stúdiókról, ki hogy s mint melyik anime munkásságában hogy vett részt, hogy nagyon nem is tudtam mit szólni zavaromban hozzá. Érdekes, hogy idén vagyok 15 éve anime rajongó, de ebbe ennyire mélyen soha nem mentem bele. Sokkal inkább a japán zenébe, abba inkább benne vagyok ilyen szinten. Rám például jellemző, hogy azért nézek meg animéket, mert valamelyik kedvenc előadó énekelte fel valamelyik dalát. Meglepő, hogy ezeket is felismerte, mert egyébként alig ismert művek, én se hallottam volna róla, ha zene tekintetében nem lenne hozzá semmi közöm. Mindenesetre élmény volt hallgatni a lelkesedését, még ha az animéket máshonnan is közelítjük meg.

Néztünk is animéket, de azokat néztük, amelyeket ő már látott, épp nézem, valahol tartok bennük. Azért szerencse, hogy rengeteg animét látott már, mert egy olyan animének az utolsó része következett, amit ő már látott, ezért nem volt probléma, hogy ő is még egyszer megnéztem az utolsó részét. Az I My Me! Strawberry Eggs volt az, mindenképp fogok róla részletesen is írni, mert valami hihetetlen volt.

Meg bevezettem a videojátékok rejtelmeibe. De tényleg nálam játszott először és ebből olyan játék kerekedett ki, hogy ha nem én látom, nem hiszem el. Ki is tettem YouTube-ra.

Mondjuk, talán nem a Super Mario Kart-tal kellett volna kezdeni, tekintve, hogy meglehetősen nehéz, de a kb. 30 éves videojátékos pályafutásom alatt nem láttam 18+ fiatalt így játszani. A szokásos kb. 10 perces versenyből 28 perc lett. Már azon gondolkodtam el, hogy nincs-e olyan problémája, ami gátolja a játékban. Rá is kérdeztem, hogy nincs-e valamilyen mozgáskoordinációs vagy finommotoros problémája, ami miatt ennyire nem érzi a játékot. Elmondása szerint még sportolt is: Kosárlabda, úszás, még súlyemelés is volt a repertoárjában, ezek szerint nem erről van szó. De legalább van honnan felkapaszkodni, egyébként nagyon jó volt látni a lelkesedését, egy percre se csüggedt le, mert annyira reménytelen volt a helyzete. Úgyhogy ez mindenképp örömteli volt. Semmiképp sem elrettentő példaként, vagy megszégyenítésként tettem ki, hanem szemléltetésként, hogy van ilyen is, nem utolsósorban ő is hozzájárulását adta ahhoz, hogy kirakjam a videót.

Ezután elmentünk sétálni egyet a városban. Azon már többször elgondolkodtam magamban, hogy ha valaki olyannal sétálnék Békéscsabán, aki még nem volt a városban, az biztos, hogy rácsodálkozna a dolgokra, ezáltal új színezetet nyerne nálam a város és ez most tényleg megtörtént. Rácsodálkozott arra, hogy mennyivel zöldebb, mennyivel rendezettebb és szebb a belváros. Sok témáról tudunk jókat beszélgetni, sokat tudunk egymásról. Megcsodálta az Andrássy utat, a Szent István teret és a Katolikus, valamint az Evangélikus templomot. Visszafele pedig bementünk a japán teázóba, Zsolti akart kipróbálni ott egy japán teát. A teázó nevére sajnos nem emlékszem, a Google térképen sem találtam meg. Sőt, arra sem emlékszem, hogy ő milyen teát ivott, de jó eséllyel ízlett neki. Én nem ittam ott semmit. Az igazat megvallva, soha nem volt ingerem arra, hogy ilyen helyen (inkább ilyen áron) igyak bármit is. A hely egyébként nem volt rossz, csak kevés volt a japános dísz a falon, ellenben elég sok kis üzenet volt a falra felragasztva. Az már inkább zavart, mert össze-vissza volt, és inkább egy külön üzenőfal-szerűség kellett volna, ahova kikerülnek ezek az üzenetek.

Hazaérve még egy hosszút játszottunk, méghozzá a Mario Kart 64-gyel. Azt gondoltam, hogy mivel ez a játék valamivel könnyebb, jobban érezhető a fizikája, ezért jobban fog menni, de ez is nagyon sokáig tartott.

De az, hogy a lelkesedése töretlen, az mindenképp bizalomra ad alapot, mert ha idővel többet játszik és ráérez arra, hogy kell egy ilyen játékot irányítani, akkor indulhat versenyen is. De csak szépen fokozatosan. Először az legyen a cél, hogy egyáltalán 7. helyen be tudjon érni. Aztán jön a többi. De egy ilyen játék mindkettőnk számára kimerítő.

Aztán sort kerítettünk a Haikyuu!!-ra is. Egyrészt haladni akartam az OVA-kkal, másrészt meg ha tetszik neki is (mert még nem látta), akkor kedvet kapjon megnézni. Elmondása szerint tetszett neki, de amennyi animét meg akar nézni, nem hiszem, hogy erre a közeljövőben kerít sort. Viszont, amire biztos, hogy sort kerít, mert együtt néztük meg, az A miniszter félrelép volt. Nekem is élmény volt újra nézni, mert tényleg a '90-es évek legjobb filmjéről van szó. Nem lehet eleget nevetni a film humorán.

Mivel ekkor már éjfél is elmúlt ezért elvonultunk aludni. Másnap én ébredtem hamarabb. Úgy voltam vele, hogy mivel ő még nem látta a SK∞ animét, ezért megnézem az utolsó részt, amíg fel nem kel, ebből az animéből is már csak a záróakkorddal vagyok adós magamnak. Erről is tervezek majd részletesebben írni, mert érdekes volt mindenképp. Távolról sem kiváló alkotás, de a hibái ellenére is nézette magát.

Ma inkább a videojátékon volt a hangsúly. Érdekes volt látni a klasszikus Super Mario Bros.-nál, hogy ott is mennyire nem adta fel, pedig abban is nagyon elmaradott teljesítményt nyújtott. De jó volt látni, hogy ennyire élvezi egyébként és a saját erejéből eljutott a 3. pályáig. Ami tényleg olyan volt neki, mint egy 5-6 éves gyerek első videojátékos sikerélményei. Ezt nem vettem fel, mert a közös játék eléggé hülyén van NES-en megoldva, de így is engem láttak volna sokkal inkább játszani. Viszont, amit felvettünk, a Mario Party volt. Mivel társasjáték mivolta miatt ez nagyban szerencsejáték, ezért ebben már csak felmutat valami eredményt. Valamit azért sikerült, ezt már jobban érdemes nézni.

Meg akkor már a teljesség kedvéért is álljon itt. El is gondolkodtam különben, hogy érdemes lehet az összes Mario Party tábláról külön-külön bemutató videót készíteni, ezáltal az összes mini-játék bemutatásra kerülne. Meg jó játék volt, jól éreztem magam. A Nintendo 64-es Mario Party-k egyébként is ritkák, úgyhogy lehet, hogy lenne irányukba valamennyi érdeklődés.

A vasárnap egyébként annyira nem volt eseménydús, mert egyikünk sem aludt eleget, úgyhogy mind a ketten fáradtak voltunk. Meg ekkor ment haza. Jó volt egyébként, kifejezettem hiányzott valami társaság számomra. Ilyenből jó lenne több, ha lennének olyan emberek az ismerősi körömben, akikkel ezt megtehetném.