Éljen, elérte ez a blog a 100.000-es látogatottságot! Igazán örülök neki, hálásan köszönöm minden látogatónak, a botokat is beleértve!
Eléggé kacifántos története van a blognak, mert már 2006 májusa óta létezik. Tehát még bőven azelőtt volt, hogy a Google megvásárolta volna a bloggert. Akkoriban tényleg nagyon kezdetleges formában írtam néhány zenei albumról kritkát. Épp csak néhány sor, max 2 bekezdés. Gyorsan abbamaradt, utána rá se néztem erre a blogra. Szerintem csak azért hoztam létre, hogy lefoglaljam a "supermario4ever" nevet a blogspot-on is. De az biztos, hogy gyorsan elhagytam ezt a felületet. Sőt, olyannyira feledésbe merült, hogy 2017 júliusában újra létre akartam hozni ezt a blogot, amikor láttam, hogy már van ilyen. Csak nem valaki más foglalta volna le? Rákerestem, és 11 év távlatából olvasni azokat az írásokat borzasztó kellemetlen volt. Természetesen nem emlékeztem a jelszóra, úgy kellett előhalászni az elmém legmélyéből, hogy miket használtam 2006-ban. Az e-mail megvolt, csak a jelszó kellett. Valahonnan a kertek aljáról, sokadik próbálkozásra beugrott a jelszó. Hozzákötöttem a Google-ös profilomhoz, töröltem a posztokat, és úgy életet leheltem ebbe a blogba. Tehát mondhatjuk, hogy 2017 óta létezik ez a blog élesben. Illetve volt egy hosszabb szünet 2019 augusztusától is, amikor lezártam ezt a blogot. Aztán 2023-ban újra visszatértem ide, azóta is itt vagyok. Ennek a 100000-es látogatottságnak kb. a 3/4-e az utóbbi hónapokból származik. Itt részletesebben írtam a blog történetéről. Utánanéztem, és azok a régi blogpostok olyannyira az enyészetté lettek, hogy még a Wayback Machine-ben sem találtam meg.
És amiről írni akartam, az az, hogy a héten újra elkezdtem nézni a Sekaiichi Hatsukoi animét. Elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy most, hogy már sokkal nyitottabb vagyok a BL-animékre, milyen benyomást kelt bennem. Habár most már sokkal elnézőbb vagyok a műfajjal, továbbra is azt gondolom, hogy ez nem férfi műfaj.
Még a grafikában is megmutatkozik, hogy melyikük az aktív (férfiasabb, magasabb, kisebb a szeme, nyugodtabb, higgadtabb, mélyebb a seiyuu hangja), melyikük a passzív (nagyobb a szeme, izgágább, hangosabb, magasabb a seiyuu hangja). A szögletes rajzolásról nem is beszélve, nagyon nem tetszik a karakterdizájn. A képen is látható, milyen nagy a szerelem a páros között, ki se látszanak a szenvedélyből. Ilyen a világ legnagyobb első szerelme.
Egy időben gondolkodtam egyébként azon, hogyan lehetne egy BL-animét férfi műfajjá tenni. Elvileg a "bara" erre hivatott, de rájöttem arra, hogy az elmélet ott bukott el, hogy a romantika alapból nem férfi műfaj, hát egy meleg történetet hány férfi olvasna, nézne? Ettől függetlenül vannak olyan romantikus animék, amik szerintem bőven vállalhatók. A Lovely Complex bár alapvetően shoujo, mégis sok pasi szereti a humoros története és a páros miatt. De a nagyon érzelgős romantikus animéket, mint például az Orange, Ao Haru Ride vagy KimiKiss Pure Rouge, sokkal inkább lányok szeretik. Tehát mindenképp kell valami extra, ami a pasikat leülteti egy romantikus anime elé. Ha nagyon meg kell erőltessen magam, hogy melyik BL-t ajánlanám pasiknak, a Given-t nézettem meg néhány hetero barátommal. Végülis becsülettel végignézték... De azt megmondták őszintén, hogy amikor a két szerelmes srác csókolózott az már inkább kellemetlen volt nekik. Elhiszem, ha arra gondolok, hogy én se nézek olyan jeleneteket szívesen, amikben nem lennék benne, akkor tudom, miről beszélnek.
Egyébként azért a Sekaiichi Hatsukoi-t akartam nézni, mert ebben van benne az egyik kedvenc karakterem, Kisa Shouta. Ő az a srác, aki 30 éves létére még nem volt kapcsolata, így tanulja a szerelmet. Már annak idején is megszerettem, mert ő pont nem az a "hangos passzív", mint a többiek. Szerény, inkább csendes, de akar valamit az élettől, és ha félve is, de utána megy. Tehát a maga módján tesz magáért, és ez szerethetővé tette számomra a személyét. Külön érdekessé tette számomra a személyét, amikor később megtudtam, hogy a seiyuu-ja nem más, mint Okamoto Nobuhiko. Erről akkor szereztem tudomást, amikor más animék által megszerettem a hangját (Haikyuu!!, Toaru Mjutsu no Index, Boku no Hero Academia, Cheer Danshi!!), és elkezdtem nyomozni, hogy ő vajon szerepelt-e BL-animében. Igencsak a fejemhez kaptam, amikor láttam, hogy nemhogy szerepelt, de konkrétan a kedvenc karakteremnek adta a hangját. Akkor döntöttem el, hogy újra megnézem ezt az animét. Egyszerűen hallanom kell, hogy szinkronizál egy nőcsábász (hivatalosan hír volt, hogy Okamoto Nobuhiko megcsalta a barátnőjét / feleségét), üvöltöző seiyuu egy ennyire félénk karaktert.
Az eredmény abból a szempontból is meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy Kisa Shouta is abban a mangastúdióban dolgozik, ahol Onodera Ritsu, arra meg pláne nem, hogy annyira gyerekesen viselkedik, mint ahogy az első négy részekben láttam. Úgy tűnik az elme tényleg csak a szépet őrzi meg, mert csak a félénksége maradt meg, hogy 30 évesen igyekszik végre kapcsolatot teremteni. Ráadásul azért is ő volt a legszimpatikusabb, mert pont az ő párja volt az, aki nem teremtette le Shoutát. De most már inkább nem mondok semmit, nehogy kiderüljön, hogy a legdurvább nemi erőszak az övék.
De hogy mennyire szerettem Kisa Shoutát, jól jelzi, hogy az animéből csak egyetlen zenei kiadványt őrzök a gépemen: Az pedig Kisa Shouta character song kislemeze, a Shoudou Alarm. Ezt is külön meghallgattam, hogy halljam Okamoto Nobuhikót egy BL-animéhez kötődően énekelni. Azt kell mondjam, hogy egész jó dal. Lendületes, dinamikus, a seiyuu is jól énekel.
Amit feljebb írtam, nemi erőszakot, nem túlzás. Eddig négy részt láttam az animéből, és igazából már most kitűnik, hogy miért nem szerettem annak idején annyira. Onodera Ritsu az a passzív karakter, aki hevesen tagadja, hogy belezúgott a főnökébe (ugye jól emlékszem?). Aki viszont egy szavát nem hiszi Onoderának. Számon kéri rajta, hogy miért fordítja el a tekintetét, amikor mondja, hogy barátnője van, és egyből leteremti. Aztán jön a "Yamete kudasai"-jellegű parancs. Persze annyira ne álljon le, épp csak annyira, hogy tetszelegjen a cuki áldozat szerepében, amiért annyira odavannak a lányok. De gondolom, mondanom sem kell, hogy egy egészséges meleg kapcsolat nem ilyen. Én biztos, hogy rossz néven venném, ha valaki csak úgy leteremtene. És biztos lehet abban, hogy ha kell, radikális eszközökkel adom a tudtára, hogy nálam ez nem játszik.
De ebből is látszik, hogy a Sekaiichi Hatsukoi-féle BL-animék elsősorban lányok számára készülnek. Ezeknek az a céljuk, hogy fiúkat lányok számára kedves "módon" (ennél jobb szó nem jutott eszembe...) ábrázolja, de ezeknek köze nincs a valósághoz. Régen rettenetesen haragudtam ezekért a sorozatokért, mert torz képet fest a homoszexualitásról. És akkor nem beszéltünk arról, ahogy a lányok rajonganak az ilyen sorozatokért... De ma már ezt másképp látom. 2019-ben a Hidamari ga Kikoeru manga szakított át egy gátat. Már önmagában a borítójával, hogy inkább két jóbarát érzését adta, de aztán a történet is nagyon jó volt. Sokkal közelebb állt mi valóságunkhoz. Aztán jött a Given, amit úttörőnek tartok a minőségi BL-animék irányába. Bár jelen tapasztalataim alapján kinőttem belőle, de ha az első nagy szerelmemre gondolok, akkor azt tudom mondani, hogy a Given sokkal inkább reprezentálja azt, ahogy megéltem a szerelmemet. És hogy azóta olvastam néhány jó mangát, megértőbb lettem a Sekaiichi Hatsukoi-val szemben. El tudom fogadni, hogy nem én vagyok a célközönsége, mert megtaláltam a BL-nek azt a halmazát, ami úgy érzem, hogy nekem szól. Inkább érdekességként nézem az animét. Annak meg teljesen jó. De ha lenne egy külön történet, ami csak Kisa Shoutáról és a kapcsolatáról szól, arra nagyon vevő lennék.
