Azzal nem mondok újdonságot, hogy jó ideje kevés olyan dal hallható a rádiókban, amik nemcsak szórakoztatni akarnak, hanem valami mondanivalót is akarnak közvetíteni. Ha ez a mondanivaló ráadásul érvényes, akkor ott már tényleg ritka jó dalról lehet beszélni. De lehet ilyet hallani, erre szeretnék pozitív példát mutatni.
A Giant Rooks egy német indie pop együttes, melyet öt srác alkot. Német mivoltukból kifolyólag csak a Radio Köln-ben hallottam ezt a dalt, de egyből éreztem, hogy ez valami különlegesen jó szerzemény. Egyébként nemcsak azért szeretem a német rádióadót hallgatni, mert szeretem a németeket, meg szívesen hallgatok német szöveget, hanem mert elég jók a német dalok. Sokan csak a Rammsteint ismerik a német könnyűzenei életből (megjegyzem, teljes joggal), de van néhány kifejezetten jó német előadó, együttes, akikre azt gondolom, hogy érdemes odafigyelni. A Giant Rooks is erősen esélyes erre, a Watershed című dalról mindenképp ki lehet jelenteni, hogy még az “átlagon felüli” jelző is enyhe. Ez egy olyan dal, amivel érdemes komolyan foglalkozni.
Ez a dal ugyanis meg van írva! A fiúk maguk játsszák el a dalt, és hihetetlen, micsoda tartalommal van megtöltve a zene és a szöveggel is van közölnivalójuk. A címe magyarul vízválasztó, fordulópont, szól egyrészt az útkeresésről, másrészt a hazug álarcokról, és hogy ez végül hova vezet? De amiben egyedi, és ez nagyon tetszik, hogy nem az emberekről mondja ezt általánosságban, hanem saját magáról, ezáltal hihetetlenül emberi és őszinte az ének. Az énekes nagyon jól énekel, kifejezetten kellemes hallani a hangját. Bár azt hozzátenném, hogy alapvetően nem szeretem a férfiaknál a fejhangot, de itt ezt bőven megbocsájtom, mert azt gondolom, hogy még ez is jól áll neki. A zene is fantasztikus. Igazából én szeretem, ha egy komolyabb mondanivalójú dal is adott esetben dinamikus, mert olyan érzetet ad, hogy megéli az érzelmeit, és nem hagyja magát elsüllyedni benne (pl.: nem sajnáltatja magát, vagy nem törik össze a súlya alatt), és ilyet számomra motiváló hallgatni, mert azt érezteti, hogy van kiút. Ez a dal ilyen, ráadásul végig hallani, hogy dolgoztak ezek a dalon, ezt nem pár perc alatt rakták össze.
Van videoklip is a dalból.
A fiúk egy szobában vannak, ott játsszák el a dalt, de a videoklip elmesél egy rövid történetet egy szerelmes párról, annak egy napját mutatja be, haverokkal, ahogy együtt múlatják az időt. Kicsit olyan, mintha a maguk egyszerű napi (már-már sablonos) történéseivel akarnák illusztrálni, hogy mennyire hazug az ember a mindennapokban. Már ha a szöveghez akarnám kötni a videoklipet. Ami zavaró, hogy az énekes többször mosolyog, ami alapból jó dolog, mert jelezheti ugyan, hogy élvezi az éneket, zenélést (és ez át is jön), csak azt gondolom, hogy a szöveg ehhez túl komoly.
De mint látható, hallható készülnek még olyan dalok 2020-ban is, amikre érdemes komolyan odafigyelni.
Ahogy írtam nemrég, a ’90-es évek rendkívül változatos volt magyar zenei téren. Hiszen a jó, igényes zenétől kezdve az aktuális trendek kiszolgálásán át, a külföldi sikercsapatok silány másolatáig minden helyet kapott. Eszméletlenül sok zenei album jelent meg a rendszerváltás utáni évtizedben, és elég nehéz volt a zajban meghallani a zenét. De akinek volt füle hozzá, az meghallotta Somló Tamás 1997-ben megjelent 2. stúdióalbumát, mely ritka nagy kincse a ’90-es évek magyar zenéjének.
Habár Presser Gábor is a köztudatban maradt az LGT aktív évei után, hiszen ő is készített szólólemezeket, nem utolsósorban írta Zoránnak a jobbnál jobb zenéket, de Somló Tamás aktívabb volt. Hiszen szólólemezei mellett énekelt dalokat filmeknek, sorozatoknak, és több aktuális énekessel is együtt dolgozott. Emlékezhetünk például amikor még egyszer felénekelte az első albumára az Annyi mindent nem szerettem még című LGT dalt, ebben Geszti Péter rappelt, de ott van a közös dala az Animal Cannibals-szel vagy Zsédenyi Adriennel. Egy biztos: Bármit is csinált, biztosra volt vehető, hogy a tőle megszokott színvonalon művelte azt. Hiszen mindegyik dalában, közös projektben tetten érhető az egyénisége. És mivel 50-en túl is megőrizte fiatalos lendületét, jó humorát, ezért jól álltak neki az új dalok is. Ezzel megcsinálta azt, hogy egy dal erejéig magához emelte az adott előadó színvonalát, vagy az adott betétdallal kedvesebbé tette az adott filmet, sorozatot. Emlékezhetünk a Patikának énekelt “Olyan szépek voltunk” (1994) című dalára, de a Miniszter félrelép “Találj rám” (1997) és a Hippolyt “Indulni kell” (1999) című dalok is ismerősek lehetnek. Akár ezen dalok minőségéből, akár az LGT-nek írt dalaiból származtatjuk a Semmi Cirqsz album minőségét, mind a kettő helytálló. Az album ugyanis nem más, mint 70 percnyi zene, annak is a legjobb fajtájából.
Az album nagy erőssége nemcsak a kiválóan megírt dalok, és Somló Tamás éneke, hanem hogy mindegyik dalban fellelhető az énekes egyénisége. Hallhatjuk a humorát például a Zenebeszéd című dalban, a bánatot, az illúziót és a reményt az Eltévedt nyár című dalban, énekel a barátságról is, és szinte mindegyik dal szövegében hallható, hogy vannak gondolatai az életről, a világról. Az albumot kiváló zenésztársak erősítik. Már az első dalban hallhatjuk Presser Gábort, de Demjén Ferenc is jelen két dalban (Barátság, Léghajó), de olyan nevek is közreműködtek az album készítésében, mint Borlai Tibor, aki a KFT együttes tagja volt, és Závodi Gábor, aki az LGT 424 Mozdonyopera című album készítésében is közreműködött hangmérnökként.. Ők mind Somló Tamás zenészbarátai, és mivel sejthetően embertként is ismerik, ezért olyan dalokat írtak neki, melyek tökéletesen passzolnak az énekes egyéniségéhez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez az album ennyire jó lett.
És igaz Somló Tamásra is, hogy halálával pótolhatatlan űr keletkezett a magyar zenében. Mert vannak jó hangú énekesek, sőt, vannak, akik érvényes gondolatokat fogalmaznak meg, de olyan egyéniség, mint Somló Tamás, nincs még egy a világon. És az az érdekes, hogy valahányszor hallom a dalait, nem az a gondolatom, hogy jaj, meghalt, nincs már köztünk, hanem hogy volt egy ilyen egyénisége a magyar könnyűzenei életnek, aki beletette önmagát a dalaiba, ezáltal egyedivé, nem utolsósorban szerethetővé tette azokat. Meg egy kicsit megadta az az érzetet, hogy jó magyarnak lenni. Az ő esetében nem üres pozitív gondolkodású szöveg az, hogy a dalaiban él tovább. Mindig, amikor hallgatom a dalait, olyan érzésem van, hogy azokkal hagyott egy kis részt önmagából, és sokkal inkább ennek az örömét érzem, mint annak a bánatát, hogy ő már meghalt. Ha az emberi lét értelme az, hogy nyomot hagyjunk a világban, és Somló Tamásnak ez sikerült.
Az album zeneileg és szövegileg is tartalmas, és úgy változatos, hogy mégis egy egységet alkot. A fenti példákon felül hallhatunk érvényes gondolatokat a pozitív gondolkodásról.
Légy az, akiből árad a nyugalom, légy az, akire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, hogyha kérik a kezedet, menj oda, ahol fázik a szeretet.
Emellett több szerelmes dal is hallható, a “Gondolsz-e rám?” a kétségekről, az elmúlásról szól, de külön kiemelném a már fentebb említett “Eltévedt nyár” című dalt is, mely az egyik legnyomasztóbb szerelmes dal, amit valaha hallottam. Hihetetlen erős képekkel jeleníti meg a kilátástalanságot és a reménytelenséget. Olyannyira apokaliptikus a kép, hogy nem lehet egyszerűen azt gondolni, hogy az élet és a világ nehézségei elől jelent biztonságos menedéket a szerelem. Sokkal inkább háború utáni képeket képzelek el magam elé, amikor a dalt hallgatom, és a szerelem jelenik meg az eltévedt nyár képében. Mindig összeszorul a szívem, amikor meghallom. A másik kiválóság, amit mindenképp érdemes kiemelni, az az “India” című dal, ahol varázslatos zenével (nem is lehet másképp mondani, ez a valóság) illusztrálja azt a misztikumot, azt a fajta csodálatot, ahogy az emberek a távolból látják Indiát, a szöveg pedig sejteti, hogy Somló Tamás egy kicsit érti a spiritualitást is.
A karma törvény húrjain Játszanak zenét saját vágyaink Elmerülsz dallamában
Van két feldolgozás is az albumon, mely szintén emelik az színvonalat. Az “Azt mondta az anyukám” egy Omega sláger volt, valamint a “Boogie Woogie a zongorán”, melybe két dalt vegyítettek: Az LGT Boogie a zongorán és az Omega A 958-as Boogie Woogie klubban. Ilyet még életemben nem hallottam, és a feldolgozás is hihetetlenül ötletes. Mind a két feldolgozásban jelen van Somló Tamás vidám, vicces személyisége, hiszen mindkét dal lendületes, dinamikus, és a hangszerelés is kiváló. Úgy mentettek át három klasszikus dalt a ’90-es évekre, úgy adtak nekik új értelmet, hogy semmit nem vesztettek eredeti értékükből. Megadja azt az érzetet, hogy a ’90-es évek, de a mai kor fiataljainak is megvan a maguk ‘958-as Boogie Woogie klubja, és nekünk is ugyanúgy mondta apukánk, hogy gondja lesz reánk. Konkrétan ez nálam a feldolgozás értelme, így lehet régi klasszikusokat a mai (vagyis jelen esetben a ’90-es évek) hallgatóság számára is értelmezhetővé, élvezhetővé tenni. Ennek egyébként nagyon kevés feldolgozás tesz eleget.
Ha egy hibáját lehet mondani az albumnak, az az, hogy a borító tömör. Csak 8 oldalas, és tömörítve, egymás alatt vannak a dalszövegek. Pedig jobb lett volna, ha oldalanként 1-2 dal szövege lenne, és nem fehér alapon, hanem valami illusztrációval. A kazettán más képek, illusztrációk vannak, azokat rátehették volna a CD-re is, néhány extra fotóval.
Az albumnak azért megvolt a maga ismertsége, hiszen a MAHASZ album eladási listán a 12. helyig jutott, és 15 hétig volt listán. Szerencsére az album azért fellelhető az interneten, tehát valamennyire a köztudatban maradt. Ez mindenképpen örvendetes, hiszen bőven megérdemli a nyilvánosságot. Ilyen egy kiváló album.
Ismét egy digitális kislemezről szeretnék írni, méghozzá egy olyanról, amivel azt szeretném megmutatni, hogy hol van nálam az a határ, amikor még szívesen hallgatok egy dalt a hangulata miatt. Ezeknek konkrét közölnivalója nincs, csak szórakoztat, ellazít. Ha elolvassuk a dalszöveget, könnyű belátni, hogy összefüggő mondanivalót nem érdemes keresni benne. Mégis rettenetesen hallgattatja magát, mert van egy dallamvilága, ami hihetetlen pozitív érzetet kelt. Az ének is nagyon dallamos, és az a baj, hogy ahogy elhallgatom a német és holland rádiókat, egyre inkább ez is kiváltság kezd lenni, mert újabban olyan dalokat lehet hallani, amiben talán már énekről sem lehet beszélni, mert maga az ének is már csak néhány hangtartományon belül van. Itt még hallgatunk dallamot, ami ráadásul még szól is valahogy. De ezt a dalt tényleg nem érdemes részletesen elemezni, mert nagyon nincs mit. Ennek csak az a célja, hogy ellazítson, és a hallgatása közben jól érezd magad. Ezt a funkciót maradéktalanul teljesíti. Ezért tudom ennek a dalnak elnézni, hogy nincs benne szövegi és zenei tartalom (mégiscsak egy DJ írta a zenét), de van egy nagyon jó hangulata, és az ének dallama és a zene hangzása is hihetetlenül kellemes.
Videoklip is készült a dalból:
Igazából olyan érzetet ad, mintha a videoklip csak egy kötelező eleme lenne a dalnak. Ennek sincs összefüggő története (ahogy néhány videoklipnek van), vagy nem akar mondani semmit. Bár az éjszakai élet nagyon vonzó, amilyennek bemutatja, sőt, még személyes vonatkozást is láttam benne, ugyanis a alagútról egyből a Wallasey-Liverpool és Birkenhead-Liverpool alagút jutott eszembe, melyen többször is átmentünk Angliában. A videoklip is olyan, mint a dal. Amit itt az éjszakai élet, és az alagút, az a dalban a hangulat és a dallam. Az meg külön poén, hogy cenzúrázták a szöveget. Bár gondolom azért, mert tudomásom szerint YouTube-on nem lehet “expicit” jelzővel ellátni a videót, míg Spotify-on a zenét igen. Hogy másképp énekel ott a nő, sejthető, hogy azt a részt újra felvették.
Senki ne hallgassa ezt a dalt kritikusi füllel, mert rettenetesen rossznak fogja tartani. Ezt ellazultan kell hallgatni, hagyni, hogy átjárjon a hangulata. Természetesen nem fogom piedesztálra emelni, de ez még belefér nálam a szórakoztatás témakörébe. Így ajánlom mindenkinek, hogy hallgassa.
Ahogy gyerekként hallgattam az LGT dalokat, tudtam, hogy a “Búcsúkoncert” azt jelenti, hogy ott vége, és nem jelenik meg új stúdióalbum. De nyújtottak a régi LGT albumok is akkora tartalmat, hogy soha nem volt hiányérzetem. Mégis amikor 1997-ben nyilvánosságra hozták, hogy új LGT album fog megjelenni, és kezembe vehettem a CD-t, az hihetetlen érzés volt.
Az biztos, hogy az egyik legegyedibb albumot vehetjük a kezünkbe külsőségek terén. Én legalábbis soha nem láttam még albumot konzerv jellegű tokban. De igazság szerint jobb, hogy nem terjedt el, mert nagyon nehéz betenni a lemezt, meg kivenni onnan. Viszont, ha már itt tartunk, akkor írnék a borítóról, amiről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nagyon ritka az ennyire ötletes, és kiváló lemezborító. A belső oldalak háttere sárgás-barnás hátterű, és tökéletesen illeszkedik a külső borító sárga színéhez. A belső oldalakon található képek és ábrák mind passzolnak a dalszöveghez, és az is nagyon ötletes, hogy ott, ahol beszéd van (például a Mozdonyrádió című dalban), az más betűtípussal van írva. Ez az egyik legjobb albumborító, amit valaha láttam. Mai napig nagyon szeretem lapozgatni az album borítóját, a dalokat pedig már betéve ismerem.
Ami pedig a dalokat illeti: Ha igaz az, hogy spontán zenélésből jött az új album ötlete, akkor nemcsak az együttes múltja árulkodik a nagyszerűségükről, hanem hogy spontán zenélésből ilyen albumot képesek voltak összehozni. De hallatszik is a hangszeres játékon, hogy nem úgy vannak megírva a dalok, hogy hosszú hónapokon át alakították a lehető legjobbra. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha az együttes tagjai elkezdtek volna zenélni, és spontán zenélésből összeálltak ezek a dalok. És ez azért fantasztikus, mert tudható az LGT tagjairól, hogy zenélni nagyon tudnak, és hogy 10+ stúdióalbum után képesek csak úgy zenélni, ez árulkodik arról, hogy szeretnek zenélni, és bármikor a kezükbe veszik a hangszerüket, hogy egy jót játszanak rajta. A zene szeretete pedig átjön a dalokon, és ez teszi annyira erőssé ezt az albumot. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha nem az lett volna az együttes célja, hogy a világ legjobb albumát hozza össze. Egyszerűen csak lazán zenéltek, ahogy tudnak, az album meg lesz, amilyen lesz. Persze, szó nincs itt flegmaságról, hogy valójában nem érdekli őket a minőség, csupán árad az albumból a lazaság, a zene szeretete, és ettől annyira emlékezetes az album. Ez egy olyan album, amelyben nem lehet kiemelni egy dalt, az egész album alkot egy egészet. Olyan, mintha egyetlen egy dalt hallgatnék 55 percen át, de ez az 55 perc végig tartalommal van megtöltve. Egyetlen perc sem felesleges, egyetlen perc sem unalmas.
Szokás ezt az albumot “öregesnek” hívni. Egyrészt, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy szeretnék úgy megöregedni, mint az LGT tagok. Másrészt, inkább szövegileg tűnik öregesnek az album. Vannak lassabb, elmélkedősebb dalok, azok olyanok, mintha egy sokat látott ember gondolatait hallanám az életről. Az egyedüli furcsasága az albumnak az, hogy több dalban is a szöveg nagyon erős képi világgal él. Ez azért szokatlan, mert Sztevanovity Dusán olyan szövegeket szokott írni (mindegyik dal szövegét ő írta az albumon), amelyek még ha áttételesen is dolgoznak fel egy adott témát, az is könnyen értelmezhető egy átlagember számára. Ezen az albumon lévő szövegek viszont túlságosan erősek képileg, amiket nem olyan könnyű értelmezni. Ez az egyetlen hátránya az albumnak, minden másban kiváló.
Még videoklip is készült Az Ígéret földje című dalból, ami kiválóan promotálja az albumot.
A videoklip tökéletesen illusztrálja azt a spontaneitást, ami jellemzi az albumot. A tagok megérkeznek a saját járművükkel (Somló Tamás bevonulása a csacsival a többi autó között óriási ötlet), kezükbe veszik a hangszerüket / leülnek a hangszerükhöz, és nekiállnak énekelni és zenélni. Aztán persze a keverőpult mögött folyik a szakmai munka, de az egész albumot az a spontaneitás járja át, mint amilyen a videoklip.
Nemcsak azért szeretem nagyon ezt az albumot, mert valóra vált az, hogy az életemben kezembe vehettem egy vadonatúj LGT albumot, hanem hogy egy ennyire jó albumot vehettem az kezembe. Végig titokban tartották az album megjelenését, nem is volt konkrétan betervezve, de ha már összehozta a tagokat az együtt zenélés szeretete, akkor összehoznak egy albumot. Így készült el egy kiváló album, melybe még 23 évvel megjelenés után is úgy el lehet merülni, mintha az újdonság erejével hatna. Így történhetett meg az, hogy készült egy örökzöld album egy olyan korban, amikor ez a legkevésbé volt divat.
A tavalyi Eurovíziós Dalfesztivál győzelmével Duncan Laurence berobbant a köztudatba. Európa-szerte ismert és kedvelt volt a győztes “Arcade” című dal, Hollandiában listavezető volt, Belgiumban a 2. helyet érte el és több európai országban is top 10-es dal volt. Aztán a következő, “Love don’t hate it” című dal már csak Hollandiában és Belgiumban került fel a listákra, de kétségtelen, hogy érzelmileg erős dalról van szó. Legújabb digitális kiadványa a Worlds on Fire E.P. (személy szerint jobban szeretem inkább mini-albumnak hívni a kislemeznek hosszú, albumnak rövid kiadványokat), mellyel már pontosabb képet kaphatunk arról, hogy Duncan Laurence hogyan képzeli az énekesi karrierjét.
Azt már az első két dalából is tudhatjuk, hogy Duncan Laurence inkább az érzelgős balladákban utazik. Ami abból a szempontból mindenképp egyedi, hogy hiába mosódnak el a határok a férfi és a női nemi szerepek között, azért még szokatlan, hogy egy férfi ennyire nyíltan énekeljen az érzelmeiről. Az még ritkább, hogy jól is álljon neki. Azt gondolom, hogy Duncan Laurence a határmezsgyéjén mozog annak, hogy még jó hallgatni, de továbbmenne, az már sok lenne tőle. Ez az E.P. viszont jó lehetőség arra, hogy megmutassa azt, hogy a lírai balladákon belül tud-e újat mutatni, vagy új stílusban próbálja ki magát. A holland rádiók a “Someone else” című dallal promotálják a mini-albumot. A dalt hallgatva olyan érzésem van, mintha maga Duncan Laurence is tudta volna, hogy egy bizonyos határon már nem érdemes túl menni. Hasonlóan lírai dalról van szó, mint az előző két dal esetében, viszont jóval visszafogottabb érzelmileg. Emiatt viszont kevésbé hatásos a dal. Nem érzem, hogy valóban átéli azt, amiről énekel. Amíg a “Love don’t hate it” annyira erős, hogy utána sem kell nézni a dalszövegnek, lehet érezni, hogy miről szól a dal, addig a “Someone else”-nél utána kellett olvasnom a szövegnek, hogy miről is akar énekelni, azon túl, hogy az a bizonyos személy valaki mással van. Kár érte, mert egyébként valós érzelmekről énekel, hiszen aki párkapcsolatban van (vagy volt), az mind átélhette annak bizonytalanságát. Érdekes, hogy nem a féltékenységről szól a dal, hogy vajon kivel lehet ő, hanem mint kétség énekel az érzéseiről. A valós mivolta pedig abban is tetten érhető (sőt, talán inkább ebben), hogy amíg éli a mindennapjait, emberek veszik körül, addig elhiteti magáról, hogy jól van, de amint egymagában van, és nem érik külső ingerek, akkor erősödnek meg az érzései és a kétségek.
Az E.P.-n még két dal kapott helyet, közülük a “Beautiful” erősebb. Bár sikerült neki is túlidealizálnia dalban a szerelmet, viszont zeneileg erősebb, mint a második dal, a “Yet”, ami szintén egy szerelmes romantikus dal, csak nem annyira érzelgős.
Azt gondolom, hogy Duncan Laurence gyorsan kifulladt a lírai szerelmes dal témakörében. Jelzi ezt az is, hogy a “Someone Else”-et is kevesebbet játsszák a rádiók, és már Hollandiában is már csak a 72. helyet érte el. Azt egyébként jó látni, hogy Duncan Laurence nem úszik már az Eurovízió győzelmének mámorában, egyértelműen a saját karrierjére fókuszál. Tudható róla, hogy gyerekkorában bántalmazták az iskolában, meg jó eséllyel a biszexualitása is alapot ad arra, hogy másképp éli meg az érzelmeit, és jó is hallani, érzékelni, hogy a saját érzelmeiről énekel. És alapvetően jó ötlet, hogy a saját érzelmeivel akar megszólítani embereket, hiszen jó eséllyel mások is megélték azt, amit ő is, ezáltal lehet vele azonosulni, de hogy már a mini-album 5 dalánál is azt lehessen érezni, hogy ez így mégis egyhangú, és változtatásra van szükség, az azért nagyban árnyalja a képet. Ha nem újul meg érzelmileg, vagy nem próbálja ki magát más stílusban, jó eséllyel szépen lassan el fog tűnni. És kár lenne érte.
Az LGT az 1992-es búcsúkoncert után két stúdióalbummal jelentkeztek. Mind a két album kiválóra sikeredett a maga nemében. Persze hiba a régi LGT albumok hangulatvilágát keresni az új albumokban, hiszen azért eltelt 2-3 évtized, és sok minden változott azóta. És pont az a jó, hogy ez a változás a zenében is tetten érhető. Tiszteletben tartják az idő múlását, nem sírják vissza a régi szép időket, és a jelenben próbálnak meg érvényesülni. A 2002-ben megjelent A fiúk a kocsmába mentek album az együttes utolsó stúdióalbuma, és igencsak változatosra sikeredett.
Amíg az előző albumot teljes titokban vették fel, addig erről már lehetett tudni, hogy készül. Vártam is nagyon, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy az előző, 424 Mozdonyopera kiválóságát meddig lehet tetézni. Másrészt meg vadonatúj LGT albumot kézbe venni felbecsülhetetlen érzés volt. És ezt átélhettem 2002-ben még egyszer. Hogy jobb-e az előző albumnál a fiúk a kocsmába mentek? Nos, ezt nem mondanám, de hogy változatosabb, az tény.
Erre az albumra 11 dal került fel, és több stílus lelhető fel. Tudható a 424 Mozdonyoperáról, hogy a közös zenélés örömére született meg, ellenben a Fiúk a kocsmába mentek már sokkal kidolgozottabb. Sokkal inkább lehet érezni, hogy ez az album tervben volt, hangszerelés terén is erősebbnek, érettebbnek hangzanak a dalok. Az az igazság, hogy nagyon nehezen jönnek most a sorok, mert igyekszem úgy összehasonlítani a két albumot, hogy ne úgy tűnjön, hogy az előző album “kárára” teszem azt. Majd a 424 Mozdonyoperánál meg fogom írni, hogy az miért úgy kiváló, ahogy van. De most már erre az albumra helyezem a fókuszt. Az album nemcsak műfaj terén lett változatos, hanem hangulatban is. Hiszen fellelhetők az albumon a vidám, vicces dalok, ahogy a búskomor, blues szerzemények, de ugyanígy helyet kaptak az úgymond “öreges”, visszaemlékező dalok.
Jó hangulatban kezdődik az album, “A mi kocsmánk valami olyan jellegű, amikor elkezdtük a bulit, kicsit ittunk is, úgyhogy már jól érezzük magunkat. Aztán tömény humor a “De jó lenne észnél lenni”, egyfajta társadalomkritika is, hiszen bizonyos élethelyzetekben hívja fel a figyelmet, hogy bizony jó lenne akkor is észnél lenni. Ami miatt kiváló a dal, az a spontán és élvezetes hangszeres játék. A dal nagyon hosszú, majdnem 9 perces, és van a végén egy hosszú instrumentális rész, az valami olyan érzetet ad, mintha kezükbe ragadták volna a hangszerüket, és legjobb tudásuk szerint elkezdtek volna együtt spontán játszani rajta. Végig átjárja a dalt a zene szeretete, és külön poén a dal végére az “És jött a doktor” című dalnak egyik taktusát lejátszották. Az is egyébként egy gúnydal. Aztán szinte 180°-os váltás a “Visszanézni nem tudok”, ami egy blues ballada. Érdekes, hogy két ilyen kifejezetten szomorú dal hallható az albumon (a másik a “Nem olyan könnyű”), és mind a kettőnek torzított a hangzása, mind zene, mind ének terén. Ezáltal még átélhetőbbé válik a szöveg mondanivalója, és az a fájdalom, szinte már beletörődés, ahogy éneklik a dalt. A harmadik kifejezetten szomorú dal, a “Miért fáj úgy” valamivel élettel telibb, mintha nem nyomná el annyira az élet súlya, ezért nem is annyira nyomasztó hallgatni.
Van viszont két dal, amit nem szeretek az albumról. Az egyik a “Megjött Moszkvából a csomag”. Nem ismeretlen Presser Gábortól az ilyen történetmesélős dal, amikor félig énekel, félig mesél egy történetet, szólóalbumain szokott ilyet csinálni (például: Majd Leonard, Kék likőr vagy Két ördög). Ezek szövegileg mind ötletesek, olyan képi világgal mesél, amit kifejezetten kellemes elképzelni (mese felnőtteknek), ezt a zene is elmélyíti. Itt viszont túlságosan hétköznapi módon mesél el egy egyébként valós problémát (sok lengyel, orosz LGT bootleg lelhető fel az interneten), csak az egész valahogy olyan érdektelennek hat. A dal végén hallható orosz nyelvű telefonbeszélgetés pedig kifejezetten idegesítő. A másik dal amelyik nem tetszik, az a “Mikor leszek a tiéd”. Már amikor annak idején is hallgattam ezt a dalt, olyan érzésem volt, hogy az LGT be akart állni az aktuális trendekbe ezzel a dallal, és ugyan a saját képére formálva, meg élő hangszerekkel, de le akarta másolni azokat a bugyuta szerelmes dalokat, amiktől hangos volt annak idején (meg igazából most is) a rádió. Egyáltalán nem áll jól nekik, ez a dal, egy tévedés volt.
Ezen az albumon mindegyik dalt Presser Gábor írta, és sajnos csak Somló Tamás kapott saját szólódalt (Mindent megtennék), egy kellemes, könnyed szerelmes dalt, Karácsony János itt nem énekel szólóban. De ha úgy vesszük, Presser Gábor is csak két dalt énekel egyedül, a többi 8 dal gyakorlatilag közös, így azért nagyjából kiegyenlítettek az arányok. Az, hogy két dalt nem tartok jónak erről az albumról, az szerencsétlen egybeesés, ez az egyetlen olyan LGT album, melyen 2 dalt nem hallgatok szívesen, de a teljes diszkográfiájukra kivetítve, a nagy számok törvényéről van szó, mert nagyon kevés olyan daluk van, melyről kifejezetten rossz véleményem van. Viszont a Magyarország című dal egy nagyon szép lezárása nemcsak az albumnak, hanem úgy az egész zenei pályafutásuknak albumok terén (mert utána azért koncerteztek még). Érdekes életképekkel énekelnek a magyar életérzésről, és azért ott van a büszkeség is a nemzetiségük iránt:
Körbenőtte az életemet, Vihetsz bárhová, nélküle nem lehet Magyarország…
Ott van benne ez a kicsit poros, kicsit koszos, kicsit flegma, de a miénk érzés. Az énekből kifejezetten átjön a haza szeretete.
Az albumborító ötletes, a belső oldalakon is mintha újságokból lettek volna a dalszövegek kivágva. Az is ötletes, ahogy az LGT tagok egymásra vannak photoshopolva. Tehát ezzel az albummal búcsúzott az LGT. Nagyon jó lett, és azt azért megjegyezném, hogy kiváló zenék szólalnak meg abban a két dalban is, melyek nem tetszenek.
A ’90-es éveket szokás a magyar könnyűzene aranykorának hívni. Ami abból a szempontból kétségtelenül igaz, hogy hihetetlen mennyiségű album és kislemez látott napvilágot akkoriban, az összkép viszont rendkívül változatos és színes… szinte már zavaros. Hiszen jelentek meg ekkor is igényes zenék, de az összkép zavaros mivolta leginkább a külföldi trendek (sokszor silány) másolatában nyilvánult meg. És akkor nem is beszéltünk még a playbackelt dalokról. De vannak olyan csapatok is, melyek bár nem az egyéniségük miatt kerültek köztudatba, de talán a zavaros és a silány jelző túlzottan erős hozzájuk. Ide sorolnám a Baby Sisters-t is, mely a Spice Girls-t akarta leutánozni.
A silány jelző azért nem helyén való, mert hallhatók élő hangszerek is az albumon, és még valamit tudtak is énekelni a lányok. De az tény, hogy pórul jár az, aki azt gondolja, hogy a dalokkal a lányok egyéniségét, érzéseiket, gondolataikat a világról ismerhetjük meg, hiszen ezzel a formációval is csak az akkori trendeket akarták kiszolgálni. A szövegeik nem mondhatók mélyenszántónak, a dallam is túl egyszerű, ebből a szemszögből mai fejjel inkább mondható igénytelennek az album. Bár azt gyorsan hozzáteszem, hogy ezt most, felnőttként látom így. Gyerekként imádtam ezt az albumot, amit csak erősített az, hogy 1998-ban júniusban jelent meg, így a mai napig, mint nyári album gondolok erre a lemezre. Rengeteget hallgattam annak idején, és mai napig, ha ritkán is, de beteszem a lejátszóba a CD-t, nagyban eszembe juttatja az 1998 nyarát. Elsősorban nyári mivolta miatt hallgattam sokat az albumot, de olyannyira, hogy ha már annak idején is lett volna statisztika arról, hogy mely albumokat hallgattam a legtöbbször (mint most a Last.fm), akkor ez az album biztos, hogy előkelő helyen szerepelt volna, tekintve, hogy a nyár a kedvenc évszakom. Az biztos, hogy népszerű volt az album, hiszen a MAHASZ eladási listán a 6. helyig jutott. Azt gondolom, hogy ez köszönhető egyrészt annak is, hogy elképesztően népszerű csapat volt a Baby Sisters annak idején. Rengeteget játszották a dalaikat a rádiók, láthattuk a videoklipjeiket, zenei magazinokban mindig jelen voltak. Másrészt hogy a dalokban tetten érhetők voltak az élő hangszerek és hogy a lányoknak a ’90-es évek átlagához képest jobb hangjuk volt. Ez pedig sejthető, hogy mit jelent, ráadásul azt fontos hozzátenni, hogy a lányoknak csak képzettség terén volt jobb hangjuk az átlagoshoz képest, érzelmileg meglehetősen szegényes volt az énekük. A hangképzettséget sem úgy kell elképzelni, hogy 3-4 oktávot lazán kiénekeltek, hanem hogy az a hangtartomány, amiben mozogtak, az nagyjából rendben volt. Azt gondolom, hogy az énekben hallható érzelmi gazdagsághoz érzelmi érettség szükséges, azt nem lehet különböző technikákkal megtanulni.
A dalok egyébként meglehetősen lazák, mintha egyébként is (egy)nyári albumnak tervezték volna, és nemcsak azért, mert júniusban jelent meg. A dalok könnyedek, nem mondhatók mélynek. Illetve egy kivételről lehet beszélni, a “Leltár” című dalról, ami meglehetősen sötétre sikeredett. Illetve a “Csókolj még!” akarna lenni egy minden érzelmet felülmúló szerelmes dal. De hamarosan több szó is lesz a dalról, hiszen videoklip is készült belőle. Amit még ki lehet emelni, az a “Hé, elnök úr!” című dal, ami egyfajta gúnydal akarna lenni, Bill Clinton akkori amerikai elnök botrányát figurázták ki. Egyébként a többi dal vidám, könnyed, amivel nálam alapvetően nincs is baj, mert liberálisabban gondolkodok a zenéről, és nálam a lazaság megengedett. A baj azzal van, hogy igazából nem szólnak semmiről. Nincs koncepciója az albumnak a nyár élményén túl.
Két dalból készült videoklip. Az első, az album megjelenésekor a “Még egy tánc”, amivel a Baby Sisters nemcsak arról tett tanúbizonyságot, hogy másolják a Spice Girls-t, hanem ez a videoklip a “Wannabe” videoklipjének a fapados kiadása.
A Spice Girls videoklipje legalább polgárpukkasztó, ez meg olyan jó magyaros, hogy mímeljük a szabadságot. Ma már inkább kellemetlen nézni ezt a videoklipet, mert nekem egyfajta tükörként is szolgál, hiszen annak idején imádtam ezt a klipet. És mintha szembesíteni akarna azzal, hogy a mímelt szabadsággal és a természetesnek nem nevezhető táncmozdulatokkal együtt szerettem ezt a videoklipet. Azt gondolom, hogy ebben a dalban és videoklipben tetten érhető, hogy miről beszéltem, hogy ennek a csapatnak semmi más funkciója nem volt, mint az éppen aktuális trendeket kiszolgálni.
A második videoklip, a már korábban említett Csókolj még! című dalból készült.
Ez a dal és videoklip nemcsak azt mutatja meg, hogy a lányok igencsak szegényesen énekelnek ki érzelmeket, hanem látni mimikájukon, arcmozdulataikon, hogy mintha nem tudnák, hogy miről énekelnek. Az egyébként jó dramaturgiai megoldás, hogy a lányok szépen, csinosan ülnek egy széken, mögöttük egy vonós és fúvós zenekar játszik. Igazából ezt a dalt már gyerekkoromban sem éreztem át, ahogy most sem, és a lányok arcmozdulatai, mosolyuk is arról árulkodik, hogy igazából ők sem. És hát szövegileg is annyira hiteles, hogy a nagy amerikai romantikus filmek szerelmes jelenetei… semennyire.
Lenne egyébként egy harmadik videoklip is, ami eredetileg még az első albumhoz készült, de a végleges változat ezen az albumon kapott helyet.
Ez pedig a Szeress!!! című dal, ami egy akár feminista dalnak is elmehetne. Hiszen ők követelik meg, hogy szeressük őket, és a szövegből is kitűnik, hogy nincs választási lehetőség. A videoklipben is eljátsszák itt most az van, amit én akarok, te meg köteles vagy engedelmeskedni nekem. De ezt annyira gyengén csinálják, és igazából a videoklipből is nyilvánvalóan lejön, hogy semmi nem valóságos, amit látunk. Itt minden előre ki van találva, és semmi nem egyedi, egyéni.
Persze, több mint 20 év elteltével, ma már könnyű másképp látni a dolgokat. Hát hol van “kimunkálva” egy 12 éves gyerek zenei ízlése? Ugyanúgy vettem én is ezeket a CD-ket, kazettákat, ezáltal én is tettem azért, hogy az aktuális trendek ki legyenek szolgálva. De megőrzöm ezeket, mert mégiscsak a gyerekkorom részei voltak. Alkalmanként jó ezt is hallgatni, de azt gondolom, hogy a lányok csak úgy lehettek ismertek, hogy megcsinálták az imázsukat. Felmerül bennem a kérdés, hogy miről szólna egy albumuk, az tényleg az ő gondolataikról, érzéseikről szólna? Mivel az énekben sok érzelmet nem lehet kihallani, ezért élek a gyanúperrel, hogy még ennél is szegényebb lenne tartalmilag az az album. Így, hogy kaptak egy imázst, elkészítettek egy (mai szemmel) középszintű egynyári albumot, amit azért jó visszahallgatni, hogy azt az életérzést visszahozza, de ezzel minden funkcióját betöltötte az album. Ja, és egyébként a borító is egész igényes, leszámítva, hogy a dalszöveg sok helyen hibás. Szerintem azért, mert egy korábbi változatot gépelték a borítóra, nem a véglegeset.
Ének: 6/10
Zene: 6/10
Szöveg: 3/10
Hangszerelés: 5/10
Borító: 8/10
Hangulat: 9/10
+ A nyári életérzés miatt érdemes hallgatni az albumot
A blogot, és a kritikaírást arra is fel fogom használni, hogy olyan albumokról is írjak, melyek méltatlanul nincsenek a köztudatban. Amik a feledés homályába merültek, pedig a minőségük alapján bőven megérdemelnék a nagyobb nyilvánosságot. Az első olyan album, melyről ennek jegyében írok, az 1986-os megjelenésű Karácsony János: Az időn túl című album.
Presser Gábor még az LGT alatt jelentette meg az első szólóalbumát, az Electromantic-ot, Karácsony János az együttes aktív évei után. 1985-ben készültek a dalok, és már beszélt erről az albumról Karácsony János az LGT-könyvben, amikor a jelenlegi helyzetéről kérdezte a riporter. Aztán valamikor 1986 tavaszán jelent meg, és ha ez így van, akkor nagyjából egyidős vagyok az albummal. Egy biztos: Karácsony János már az LGT-nek is nagyon jó dalokat írt, és ezt a magas nívót hozza ezen az albumon is. 1986-ban kazettán és lemezen jelent meg az album, majd 2006-ban kapott egy CD kiadást. Így végre kiváló minőségben hallhatjuk a dalokat, és a CD borító is nagyon jól néz ki. Ilyen jó Hungaroton újrakiadás CD borítója. Olvasható a szöveg a borítón, a zenei adatok, és az is ötletes, hogy magára a lemezre egy régi bakelitlemez képét nyomják rá. Azt is érdekesnek tartom, hogy néhány ilyen régi klasszikus albumokra egy ismert ember ír pár sort személyes gondolatairól, élményeiről az album kapcsán. Jelen esetben a szövegíró, Sztevanovity Dusán írt, egészen pontosan arról, hogy milyen volt a megírt zenére szöveget írni. Valamint, hogy az album szerencsétlen csillagzat alatt született meg, hiszen akkor mással volt a média elfoglalva. Sajnos igaza van, és ez is oka annak, hogy nem kapta meg album a neki járó ismertséget. Akkor már a disco mámorában utazott a fiatalság. Valójában a ’80-as évek is legalább annyira zavaros évtized volt zenei téren, mint a ’90-es évek. Ennek következtében háttérbe szorult az igazán jó élő zene. Mert önmagában a zene nem úgy szorult a háttérbe, hogy kiszorult a köztudatból, hiszen ekkor jött be Magyarországra az igazán kemény rock, metál zene, mely egy réteg számára igazán kívánatos volt. Viszont az olyan albumokért, mint a késői LGT albumok, vagy Karácsony János, az időn túl című albuma, nagy kár. Mint ahogy a 2006-os CD-kiadás által sem kapta meg a neki kijáró figyelmet. Ezt az albumot valamiért nagyon hanyagul kezelte a Hungaroton. Én személy szerint ennek az albumnak a létezéséről csak 2009-ben szereztem tudomást. Persze utána, ahogy lehetett, beszereztem, és sokat hallgattam.
Ezek a dalok olyanok, hogy nyugodtan helyet kaphattak volna a több LGT dal között. De igazából nagyon jó, hogy összegyűlt egy albumra való, aki szereti Karácsony János dalait az LGT albumokon, az ugyanazt a minőséget megkapja ezen az albumon. Többféle dal is hallható ezen az albumon. Helyet kaptak rajta a vidám, önfeledt dalok, ahogy a lassabb, itt-ott melankolikusabb dalok is. Külön felhívnám a figyelmet a “Már nem vigyázol ránk” című dalra, mely eredetileg az LGT Első óriás kislemez című kislemezére került fel. Ha jól emlékszem erre az albumra került fel a dal az eredeti hangszereléssel, ahogy eredetileg eltervezték. Igazából nem tudom, hogy miért lett áthangszerelve, de azt gondolom, hogy jobb az LGT változat. Ott jobban átjön a magány és az elhagyatottság nyomasztó érzése. Azt a dalt nagyon átéreztem már gyerekkoromban is. Karácsony János az saját verziójában kiváló gitárjátékkal erősíti a szöveg mondanivalóját, de nem érzem eléggé kidolgozottnak a hangszerelést, ezáltal átélhetőnek azt, amiről szól a szöveg. Talán helytelen az LGT változattal összehasonlítani, de határozottan azt érzem, hogy elmarad érzelmileg az Első magyar óriás kislemezen hallható változattól. De alapvetően rendben van, ahogy a többi dal is nagyon jóra sikeredett. A szerelmes dalok is határozottan átlag felettiek. Egy érzelmileg érett férfi gondolatait hallhatjuk az érzelmi biztonságról és az intimitásról (A szerelem befogad minket, Mikor újra eljövök), illúziókról (Michelle). De emellett nagyon érdekes képi világgal énekel a magányról és az elhagyatottságról a Semmi vonata című dalban. Ebben a dalban egyébként van egy kiváló zenei motívum, amikor Karácsony János gitárral játssza el az elsuhanó vonat hangját. Az ott nagyon erősre és hatásosra sikeredett. Külön színesíti a dalt a két vers, melyből Karácsony János idéz, és nagyon jó zenét írt hozzájuk.
Alapvetően azért szeretem nagyon ezt az albumot, mert végig átjárja egy pozitív hangulat. Mindegyik dal élő, erős, a hangszerelés és a dallam pedig valamennyi dalt emlékezetessé tesz. És habár negatívnak érződhet a Már nem vigyázol ránk című dalról a véleményem, de jobban illik az album koncepciójához az a változat, ami itt kapott helyet. Az LGT változata nagyon erős lett volna ide, és durván ellensúlyozta volna az album optimista miliőjét. Úgyhogy ez az album így van jól, ahogy hallhatjuk. Hiszen ahogy írtam feljebb, mindegyik dal hozza az LGT-ben írt dalainak színvonalát, és abból kapni egy egész albumra valót… Garancia a minőségre, ez az album tényleg sokkal nagyobb ismertséget érdemel. Úgy érzem, gazdagabb lettem ezzel az albummal.
