Szóval ez volt 2020

Hát, vége lett ennek az évnek, és nem is tudom igazából, hogyan lehetne kezdeni egy évértékelő írást erről az évről, amely ennyi furcsaságot rejtett magában.

Kezdeném a saját szemszögemből. Nekem távolról sem volt annyira rossz ez az év. Voltak nehézségek, de például nem tudok arról, hogy vagy én, vagy bárki a családomban átesett volna a koronavíruson. De nekem azért volt jó ez az év, mert idén kezdtem el komolyan foglalkozni a holland nyelvvel és Hollandiával, és konkrétan olyan érzéseket, élményeket adott meg, amit előtte ritkán éreztem. Annyira tartalmasnak éreztem a tanulást, meg az élménygyűjtést, és annyira szeretem ezt az egészet, hogy konkrétan megváltozott az időérzékem. Korábban én is érzékeltem, hogy egyre gyorsabban múlik az idő, ahogy haladunk előrébb. Lehet, hogy most is így van, de mivel tartalmasnak éltem meg az idei évet, ezért úgy érzékelem, hogy lassabban telt el ez az év. Nekem személy szerint sokkal rosszabb volt a 2016-os év, amikor egy komoly érzelmi krízisen kellett átmennem, és több, mint 7 hónap után sikerült kimászni belőle valahogy. Ehhez képest nekem a 2020-as év a maga furcsaságaival, sajátosságaival nekem teljesen rendben volt. Ráadásul nem is úgy jött a holland, hogy járvány, kihirdették a veszélyhelyzetet, és akkor na, kezdek magammal valamit a bezártsággal, hanem spontán, mivel korábban jött, januárban, amikor megvettem a Megszólalni 1 hónap alatt - Holland nyelvkönyvet. Nem feltétlen annak köszönhetően szólaltam meg hollandul, inkább annak, hogy utána folyamatosan gyakoroltam, de örülök, hogy van magyar nyelvű holland nyelvkönyv. Meg az egyetem a holland tanulmányokkal is teljesen bejött. Minden érdekel, amit itt tanulok, és az világlik meg, hogy lehet, hogy a fordítást fogom minornak választani, és az újságírással kapcsolatosan fogom a szakdolgozatot írni, hogy mind a két területtel foglalkozzak, ami érdekel, és amit szeretek csinálni. Úgyhogy nekem ez az év arról szól, hogy végre egy olyan hobbit találtam, űzök aktívan, amiből jó eséllyel a jövőben meg fogok tudni élni. Ezért mondom jónak a 2020-as évet.

De tökéletesen megértem azokat, akiknek mindennél rosszabb volt ez az év. És kitérnék most ismét a Csernus Imre könyvre, ha már az idei év kapcsán írta meg azt, és már túl vagyok a felén. Alapvetően azt gondolom, hogy vannak benne jó gondolatok, de egyértelműen elfogytak a progresszív gondolatai. Egyre többen mondják, hogy Csernus Imre valójában azért lett ennyire ismert, mint kiabálós pszichiáter, mert sokukat vert az apja gyerekkorában, és felnőttkorára ez a bánásmód lett számára a normális. Ezért hallják meg az ő szavát olyan sokan. Biztos, hogy van ebben igazság, bár megjegyezném, hogy én a szabályt erősítő kivétel vagyok, mert apám engem soha nem vert. Verbálisan volt velem durva egyszer-kétszer, de ahhoz képest, hogy más gyerekeknek mennyire megkeseríti az életét a szülei, ez igazán semmiség. Tehát az én esetemben nem áll, hogy ez a beszédstílus a normális. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretem, hogy van (vagyis már inkább volt) valaki, aki kimondta a valóságot az emberekről általánosságban. Az első könyvei pont azért voltak szinte forradalmiak, mert olyan hihetetlen csattanós asszociációkkal, metaforákkal, történetekkel mutatott rá az emberi lélek valós mivoltára, ahogy még senki más, és pont azért voltak nagyon emlékezetesek a régebbi könyvei, mert egyszerű, de annál hatásosabb szövegei voltak, és szeretem, ha valaki így mondja ki az igazságot. Csernus Imre egy időben tényleg egyedi és kiváló szakember volt, de az utóbbi években nincsenek progresszív gondolatai. Továbbra is azt gondolom, hogy a Kiút volt az utolsó könyv, ahol még jó gondolatokat fogalmazott meg, de az utána következők közül csak a Harcos az egyedüli olyan könyve, amiről azt gondolom, hogy érdemes volt kiadnia. Az az önéletrajzi könyve, amit én a Bevállalom! című könyvének egy javított változatának gondolok. A Bevállalom! egy rettenetesen rossz stilisztikával írt könyv, ahol szinte csak tőmondatokban ír Csernus. Nagyon rossz volt azt olvasni, azzal azért siettem, hogy a lehető leghamarabb befejezzem. A Harcos már sokkal olvasmányosabb, kellemesebb volt. Ezt leszámítva nincsenek jó könyvei az "újkorból". A Főnix meg azért fájdalmas, mert olyan érzetet ad, mintha csak a saját szemszögéből nézné a járványt, és amit csinál az emberekkel. Mintha csak azokat a híreket olvasná, amiket az életmódja, értékrendje szerint be tud fogadni, és nem értené, hogy az emberek miért volt annyira félelmetes a tavaszi időszak. Hogy még azoknak is nagyon nehéz volt, akik nem vesztették el a munkájukat, nem kellett megszüntetni a vállalkozásukat, de otthonról kellett dolgozniuk, és akinek iskolás korú gyereke van, annak is foglalkozni vele úgy, hogy közben a munkáját is el tudja látni otthonról. Egy gyerek nehezebben viseli az ingerszegény közeget, és biztos vagyok abban, hogy nem minden esetben nyújt megoldást a számítógép és az okostelefonok, ahogy azt sokan gondolják.

De amit nagyobb problémának gondolok a könyv kapcsán az az, hogy Csernus lenézi azokat, akik félnek, és a változások hatására "összefosták" magukat, ahogy ő fogalmazott. Ez pedig rettenetesen problémás, mert olyan érzetet ad, mintha nem fogadná el azokat, akik másként élték meg az idei évet. Egyébként ír olyanokról, akik azért voltak bepánikolva, mert nem tudták a kedvenc bárjukban megvenni a Gin Tonikot, meg fodrászhoz vagy kozmetikushoz nem tudtak elmenni. Van ilyen, ezt el tudom képzelni, de csak őket megemlíteni, mint problémaforrás, az azért azt jelzi, hogy Csernus Imre nem járta körül kellőképp a problémát ahhoz, hogy hiteles könyvet tudjon írni jelen helyzetünkről. És az, hogy lenézi azokat, akik másként viselkedtek, ahogy azt Csernus ideálisnak tartja, az azért is problémás, mert olyan, mintha magasról nézne le azokra, akiket nem tud tisztelni az életmódjuk miatt. Ez pedig azt az érzetet adja, mintha elfelejtette volna, hogy honnan jött, és hogy egyszer neki is keményen meg kellett küzdeni azért, ahol most tart. Mert azt nem vitatom el tőle, hogy keményen megdolgozott azért, ahol most tart. De az utóbbi években mintha elfelejtette volna, hogy honnan jött. És nagyjából onnantól figyelhető meg a könyvei minőségének romlása, ahogy leköltözött Noszvajra, hogy megalapítsa a saját éttermét, meg kipróbálta a borászatot. Azt gondolom, hogy ott, ahol abbahagyta az aktív pszichiáterkedést, a könyvírást is abba kellett volna hagynia. Amióta falun él, azóta sokkal nyugodtabb lett, ami érzékelhető az írásában is, de azóta mintha csak falusi szemszögből nézné az élet dolgait. És érdekes, hogy pont ő írt arról, hogy érdemes néhány évenként váltani, új dolgot kipróbálni. Elhiszem neki, hogy ennek jegyében próbálta ki a borászkodást, nyitott éttermet, de ezzel együtt - ahogy ő fogalmaz az új konyvében - ahogy öreg főnixként elégette a pszichiáterkedést, úgy kellett volna a könyvírást is elégetnie. Így ezt a könyvet gyakorlatilag öreg főnixként írta meg.

Egyébként van egy-két jó gondolat az új könyvben is, nekem például tetszett az, hogy úgy nem félt a fertőzéstől, hogy megírta, hogy ha lebetegszik, átvészeli azt a pár napot, hetet, és ha lélegeztetőgép alá kerül, legalább megtudja, hogy milyen ott lenni. Ez alapvetően jó módszer a félelem leküzdésére, de a másik oldala a dolognak, hogy megint csak egy bizonyos szemszögből néz rá egy helyzetre. Egy krónikus beteg biztos nem szeretne lélegeztetőgép alá kerülni, tekintve, hogy csak minimális esélyekkel tudna kijönni onnan. Az idei év egyik legnagyobb tragédiája, hogy tömegesen halnak meg emberek idő előtt. Nincs ebben jártasságom, de úgy gondolom, hogy a krónikus betegek javarésze ha rendszeresen jár orvoshoz, betartja az utasításait, akkor sokáig élhet még. És nagyon rossz, ha valaki úgy hal meg mondjuk 75 évesen, hogy egyébként élhetett volna akár 90 évig is. Nagy hibának tartom az ezekből fakadó félelmet nem elfogadni, mert az hogyan tudna hitelesen segíteni a másiknak? Annyira, amennyire hiteles az új Csernus könyv. Remélem, hogy a második felére, ahol tippeket, tanácsokat ad (látva, hogy az utolsó néhány fejezetben erényeket sorol fel), javulni fog a véleményem a könyvről. Hátha rácáfol az állításomra, és ad néhány hiteles tanácsot.

És hogy vannak-e terveim 2021-re? Már hogyne lenne! Tavasszal megpályázom az Erasmus-t, és ha elnyerem, Szeptemberben irány Hollandia! Megírtam korábban, hogyan tervezem ezt megtenni. És ha nagyon összejönnek a dolgok, nem is jönnék vissza Magyarországra. Egyéni tanrenddel befejezném az egyetemet, hogy legalább ebből legyen diploma (ezt szívesen tudnám magaménak). Egyébként az újságírás lenne az egyik, amivel szívesen foglalkoznék. Nagyon fontosnak tartom, hogy úgy lássak rá egy animére, vagy egy játékra, zenére, filmre, hogy értsem, hogy mit akar üzenni, milyen módon adja azt át, és miért pont úgy. Ha ezt megértem, akkor meg tudom érteni azt, hogy kik és miért szeretik az adott művet, és így hitelesebben tudok írni róla.

Itt egy példa: Van négy anime, ami nagyon népszerű, de én tiszta szívből gyűlölöm:

• Suzumiya Haruhi no Yuuutsu
• Hunter × Hunter
• Steins;Gate
• No Game No Life

Nem kötelező szeretnem őket (nem is fogom, mert nem nekem szólnak), de fontos, hogy meglássam, hogy mit akar közvetíteni velük az eredeti mű írója, rajzolója (manga esetén), mi a célja vele, megfigyelni, hogy kik szeretik és miért, ezáltal kaphatok egy komplexebb képet a műről. Ennek fényében cikket is más lesz írni róluk. És még egy fontos dolog: Elfogadni, hogy vannak, akik szeretik azokat, amiket én nem. Ez hozzátehet a cikk hitelességéhez, nem utolsósorban ezzel az én személyiségem is tovább fejlődhet.

Remélhetőleg ennél nagyobb probléma nem fogja felütni a fejét jövőre, és a 2021-es év általánosságban jobb lesz mindenkinek. Kilábalunk a járványból, és új életet kezdhetünk. Legyen így mindenkinek.

Amikor egy anime hamis üzenetet hordoz

Sokáig következetesen kerültem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. Az ok pedig egy név: Hirano Aya, akiről már biztosan írtam itt is többször, hogy a számomra a japán művészvilág egyik, ha nem a leggyűlöletesebb alakja, akit nemcsak énekesnőként tartok rettenesnek, hanem valamiért ha ránézek (lemezborító, különböző promós képek), olyan szinten taszít az arca, a kisugárzása, mintha magát a démont látnám. Erre ráerősít a botrányos élete. Alapvetően én is azt gondolom (az ő esetében is), hogy szíve joga azzal összfeküdni, akivel akar, és a japánok álprűdségéről tanúskodik az, hogy ennyire meglincselték miatta, de ha valami haszna volt az in flagranti-nak, akkor hogy az utóbbi időkben jóval kevesebbet van a köztudatban. Nagyon, tényleg nagyon kevés olyan ember van, akiről így gondolkodok, hogy örülök az őt ért rossz következményének. Azt viszont elismerem, hogy seiyuu-ként tényleg tehetséges. A Lucky Star-t is most nézem, azért sem lelkesedek annyira, de egyrészt lényesen jobb, mint a Suzumiya Haruhi, másrészt meg bebizonyította, hogy többféle hangon is meg tud úgy szólalni, mintha az a hangja lenne az eredeti, és ez kétségtelenül olyan erény, amivel nem sokan rendelkeznek. De énekesnőként csak azt hallom, hogy ugyan képzi a hangokat, de teljességgel érzelemmentesen. Csak beleüvölt a mikrofonba. A Suzumiya Haruhi-t a karaoke miatt sem lehet elkerülni, mivel főleg régen rengetegen énekeltek dalokat onnan: God Knows, Lost my Music. Az utóbbit Tukeinon énekelte sokszor, a mai napig hallom néha magamban. Konkrétan az, ahogy ő ott spontán elénekelte, jobban tetszett, mint az eredeti. Hogy Hirano Aya elvesztette a szerelmét (mint a zenéjét), és mintegy keresi őt, egy percig nem hiszem el neki.

Tehát elkezdtem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. És azt kell mondjam, hogy nagyon-nagyon kevés anime okozott ennél nagyobb szenvedést. Már Suzumiya Haruhi bemutatkozása sem volt szívet melengető, ahogy kijelenti az egész osztály előtt, hogy sajnálja, hogy nincsenek földönkívüliek, esperek, és a jó isten emlékszik már arra, hogy miket hiányol még, de gyűlöli az embereket. Az, hogy valakinek ilyen gondolkodása van, mondjuk azt, hogy el lehet fogadni, sokunknak bebizonyította az élet, hogy nem olyan, mint ahogy gyerekkorban elképzeltük. Alapvetően nincs is azzal baj, ha valaki az élet dolgai elől a saját maga kis világába menekül, ott keres menedéket, azzal már annál inkább, hogy valaki nemcsak hogy véresen komolyan gondolja, hogy mekkora baj, hogy nincsenek földönkívüliek, hanem teljességgel ennek veti alá a maga világról alakított képét. Valami nagyon hasonló gondom volt a No Game No Life-fal is. Ott is egy hikikomori srácot láthattunk, aki gyűlöli az embereket maga körül, és ez bőven megnyilvánul a viselkedésében.

Már tudtam, hogy komoly bajok vannak a Suzumiya Haruhi-val, de azzal a gondolattal néztem mégis tovább, hogy jó, ez a melankóliája, lássuk, mit hoznak ki belőle. De egyből megértettem, hogy miért annyira népszerű az anime. És akár valami nagyon jó dolog is kisülhetett volna az egészből, ha jó példával szolgáltat afelől, ha mégis megtalálja a helyét az emberek között a világban. Igazából nagyon jól tudom, hogy mit akar üzenni a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, és pont azért lett irgalmatlanul népszerű, és lett komoly hatással az anime piacra, mert Suzumiya Haruhi nagyon sok fiatal problémáját jelenítette meg. Nekem is megvoltak / megvannak a magam küzdelmei, nagyon jól látom, hogy miért tudott rengeteg embert megszólítani az anime. Ennek a "kár, hogy nincsenek földönkívüliek" és az életben való csalódás okát egyébként egészen kiskorból vezetem vissza magamban. A szülők óvó, védő tevékenysége, de a nagyobb probléma, hogy sok szülő nem tanítja meg felkészíteni a gyerekét az élet nehézségeire, és nem tanítják meg őket küzdeni. Aztán, ha kikerülnek a nagybetűs életbe, sokan összeroskadnak a súlya alatt. Sok ilyet láttam / látok magam körül, meg látom saját magamat is, egészen változatosak a magnyilvánulásai. Szóval az ilyen jellegű animék azért nyerők, mert sok ember magáénak érzi Suzumiya Haruhi melankóliáját. Alapvetően nagyon jó lenne kiindulópontnak, de mégis merre megy az anime?

Suzumiya Haruhi összeránt egy kis csapatot maga köré, hogy megalapítsa az SOS Brigádot (ez lenne az a bizonyos klubtevékenység, ami a japán iskolákban általános dolog). Ezen klub keretében meg mindent megcsinálnak, amit Suzumiya Haruhi előír. Mert a másik dolog, ami miatt gyűlöletes számomra, gyakorlatilag egy elkényeztetett kis tizenéves csajt látunk, aki tökéletesen hozzá van szokva ahhoz, hogy minden úgy történik körülötte, ahogy az elképzeli, és ha valaki nem akarja, vagy mást akar, annak is kötelező. Nincs választási lehetősége. De a többiek is ludasak, mert hagyják magukat. Voltak ugyan olyan reménykeltő pillanatok, amikor néhányan összesúgtak Suzumiya Haruhi mögött, illetve Nagato Yuki monológja a maga világáról és küldetéséről is kétségtelenul érdekes és figyelemfelkeltő volt számomra. Mondjuk ő az egyedüli a SOS Brigádból, akit komolyan tudok venni. Egyébként is Chihara Minori miatt szántam rá magam, hogy akkor jó, essünk túl az animén, de érdekes, hogy pont ő kapta meg annak az egyetlen tagnak a szerepét, akit komolyan lehet venni. A személyes problémám vele ott van, hogy Nagato Yuki-val nem mutatja meg a valódi seiyuu-i kvalitásait. Hiszen egy csendes, visszahúzódó lányról van szó, Chihara Minori hangja pedig sokkal vidámabb, élőbb. De sokkal inkább idegesít Asahina Mikuru undorítóan nyávogó hangja, és egyáltalán nem sajnáltam, amikor Suzumiya Haruhi belekényszerítette a maga dolgaiba, és ott szenved, hogy ő azt nem akarja. Ha annyira nem akarta volna, akkor sokkal erélyesebben lázadt volna ellene. De az ő karakterének a titka pont abban rejlik, hogy sok pasi számára nagyon kívánatos, ha egy csaj megjátsza magát, hogy nem akarja, pedig nagyon is akarja, csak annyira aranyos, ahogy kéreti magát. Ezt látni itt hatványozottan, és kezdi ki hatványozottan az idegrendszeremet. Goto Yuuko-t sem hallottam még soha seiyuu-ként, de határozottan olyan érzésem volt, hogy nem vesztettem vele, mert nagyon ritka, hogy egy női hang ennyire idegesítsen.

De erre a választási lehetőség dolgára érdemes visszatérni. Annak " meg nem adása" egyébként is olyan dolog az életben, amivel engem nagyon lehet bosszantani. És amikor azt láttam, hogy Suzumiya Haruhi az informatikus srácoktól úgy követeli ki magának a számítógépet, hogy Asahina Mikuru-t keverte olyan helyzetbe, hogy az egyik informatikus srác megérintse a mellét, legfényképezte, és azzal fenyegette, hogy nyilvánosságra hozza, ha nem kap gépet, ezzel Suzumiya Haruhi azon nagyon kevés emberek közé került, akit felpofoznék, de úgy istenesen. Aztán a második évadban, amikor előjön a filmes ötlete, az is olyan, hogy jó, nekem is vannak terveim, de hogy ezt úgy valósítja meg, hogy besétál a boltba, elbeszélget az eladóval (nem derül ki, hogy mit mond), és ingyen elhoz egy kamerát, meg fegyvereket... Még csak viccnek sem lehet venni, mert ilyen nincs az életben!

Az endless arc pedig... Isten tudja hány alkalommal látni ugyanazokat a jeleneteket... Még csak az sem menti meg ezt a szörnyűséget, hogy újra és újra felvették ezeket az epizódokat. Ezt egyébként lehet is hallani, hogy ugyanazt a szöveget itt-ott másképp mondják. De ez olyan, mint amikor valaki többször egymás után felmossa a padlót. Mindig másképp, de totál felesleges munkát csinál. Tehát minden egyes ismétlő epizódot minden egyes alkalommal felvenni... ugyan van munka mögötte, de teljesen felesleges volt.

És még amiket nem láttam, mert ezután jött, de az eddigiek semmi jóval nem kecsegtetnek. Kevés anime vált ki belőlem ekkora indulatot. Bár azt több helyen is olvastam, meg mondták is, hogy a movie nagyon jóra sikeredett. Ha valamit, akkor azt érdemes megnézni. Annak mindenképp adok egy esélyt, de még ha nagyon jó is lesz, nem tudom elképzelni, hogy 7 pontnál többet adnék rá. Nem gondolnám, hogy nagyon elütne a sorozat minőségétől és mondanivalójától, nagyon extrának kell lennie ahhoz, hogy legalább 8 pontot kaphasson.

Összefoglalva a lényeget, alapvetően nem az a legnagyobb baj, hogy Suzumiya Haruhi-nak volt egy gondolkodása, és hogy teljesen nyilvánvalóan úgy is élt, hanem, hogy az egész anime teljesen nyilvánvalóan erre a gondolkodásra épül, és gyakorlatilag semmilyen jellemfejlődés nem látható az animében. Teljesen helyénvalónak mutatja azt, hogy Suzumiya Haruhi végig a maga kis világában él, azon a néhány emberen kívül senki mással nem tart kapcsolatot, és semmilyen következmény nincs senki által a viselkedésének. Néha felsóhajtanak a társai, hogy már megint miket talált ki, de aztán úgyis minden úgy történik, ahogy Suzumiya Haruhi elgondolta, tekintve, hogy nem érdekli, hogy mások mit gondolnak. Csak az ő viselkedése erősen átmegy a senkire nincs tekintettel esetére, amiről azért tudható, hogy egy bizonyos fokon túl több, mint káros.

Azt gondolom, hogy ez az anime akkor lett volna jó, ha arra mutat precedenst, hogy Suzumiya Haruhi a saját maga belső világát össze tudta volna "hangolni" a külvilággal. Ez így nagyon nyakatekert kifejezés, de szerintem érthető, mire gondolok. Mert lehet látni erre kiváló példát. A Haikyuu!!-t sem véletlen szeretem annyira. Néha szórakozok, meg túlzásba viszem, hogy Kageyama a legjobbképűbb karakter, akit valaha láttam, de ennél sokkal értékesebb az a jellemfejlődés, amin keresztülmegy. Az egocentrikus, sokak által gyűlölt játékstílusa fokozatosan alakul át csapatjátékossá, és a személyisége is fokozatosan formálódik. De ugyanilyen jellemfejlődés figyelhető meg a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben Kurahara Kakeru és Kashiwazaki Akane személyében. Kakeru az, aki a múltja miatt frusztráció gyülemlett fel benne, és nagyon rossz szemmel nézi, hogy a társai mennyivel lazábbak, mintha semmit nem tudnának a világ dolgairól. Aztán szépen lassan a többiek támogatásával neki is elkezd formálódni a jelleme, végül igazán értékes tagja lesz a csapatnak. Akane (Ouji) pedig a "futásával" tűnik ki a társai mellől. Extrém lassú futása finoman szólva is kiábrándító lehet, de nála is fokozatosan megfigyelhető szintén a társai támogatásával egyfajta javulás. Nem lesz a leggyorsabb futó, de a tudásának legjavát beleadva, teljesíti a neki kitűzött távot.

Szóval én ilyenekre keresek precedenst. Mert a fentebbi három karakternél is a maguk módján megfigyelhető csírájában az a fajta saját, belső kis világ, ahogy gondolkodnak, csak ott láthatunk egyfajta megoldást arra, hogyan illeszkednek be a maguk közösségébe. Jellemfejlődésük által fejlődik a gondolkodásuk, tágul a világlátásuk, rájönnek arra, hogy a világ mégsem annyira ijesztő és gyűlöletes, mint ahogy gondolták. Jelen élettapasztalaim meg azt mutatják, hogy sokkal inkább ez a jövedelmező. Nekem is megvan a magam életútja, ezért is mondom, hogy nagyon jól tudom, hogy miről szól a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu. Csak nem az a megoldás, hogy belekonzerváljuk az embereket a maguk kis világába, mondván, hogy csak az az ideális, mert minden más, ami a külvilágban van, az szörnyűség. Ha azt mutatta volna meg a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, amit már elemeztem fentebb, hogyan találja meg a "főhősünk" a helyét a világban, akkor azt mondanám, hogy megérdemelte azt az ismerséget, amit kapott, de így... Majdhogynem generációkat tévesztett meg.

Játék nélkül nincs élet?

Természetesen nézek más animéket is. Csak amit nemrég kezdtem el nézni, annyira mélyen van, hogy nem is említhető egy poston azzal az animével, amire nagyon rá vagyok függve. Ez a No Game No Life. Ez egy szörnyűség, elriaszt az animéktől. Eleve nem mondható jó animének, mert nincs komoly története, nincs történetvezetés, a karakterek borzasztóan együgyűek, a főszereplő srác meg egyenesen visszataszító a beképzelt pökhendiségével, és hogy saját magát az emberiség fölé helyezi.

Hogy csak vázlatosan foglaljam össze, hogy mi a gond vele. Azért kezdett el érdekelni, mert ez az anime is a hikikomori-létet mutatja be. A főszereplő srác, Sora és a húga, Shiro hikikomorik, akik bekerülnek egy játékba, tehát Sword Art Online utánérzés. Arra voltam kíváncsi, hogy milyennek mutatja be a hikikomori-létet, és azt, hogy egy játékban benne vannak. Több olyan animével lehet találkozni, mely bemutatja ezt a bezárt életformát (a NEET-létet is ide lehetne említeni), de ezek mindig igyekeztek úgy bemutatni, hogy nem ez a helyes út, nem egy anime egészen jó ötletet ad arra, hogyan lehet ebből kimászni. Jó példa erre a ReLIFE. De a No Game No Life nemhogy nem problémázik a hikikomorik életstílusán, hanem majdhogynem követendő példának mutatja be. Semmi baj nincs azzal, hogy csalódtál az emberekben, vagy nem bírod a társadalmi elvárásokat. Nézd meg ezt az animét, látod, hogy milyen jól elvan ez a srác is, meg a húga. Minek küzdenél bármiért, ha anélkül is lehetsz boldog, hogy neked semmit nem kell tenned érte? Jóformán ez az üzenete az animének.

Az a helyzet, hogy ebben az animében minden sztereotípia megtalálható, ami miatt egy átlagember tájékozatlanul ugyan, de joggal nézi le az animéseket. Mert azáltal, hogy ez az anime nem problémázik a hikikomori-léten, minden laikus számára negatív tulajdonságot tevékenységet úgy állít be, mintha nem lenne vele semmi baj. A fentieken felül azt is lehetne még írni, hogy legyél nyugodtan hikikomori, játssz éjjel-nappal játékokat, gyűlöld nyugodtan az embereket, hárítsd rájuk a felelősséget, hogy ilyen életmódot élsz. Az emberek szemetek, ami miatt bezártad magad a szobába, és fényt se engedsz be magadnak, nehogy elkezdj gondolkodni azon, hogy te esetleg ebben és ebben vagy hibás! Olyan ez, mintha az animestúdió egyfajta propagandának szánta volna ezt a művet, hiszen egyre több olyan írást olvasni, hogy az anime ipar válságban van, és ezzel mintha menteni akarnák a menthetőt. Véleményem szerint az animestúdiók saját magukat sodorták válságba azáltal, hogy jó ideje a 13 részes animék az általánosak (a '90-es években 26 rész hosszúság volt a leggyakoribb). Ez részint azért van, mert több anime legyen egy-egy szezonban, ne csak folytatások, több animével meg több pénz jön be. Csakhogy aztán ebből lesz a sok bába közt elvész a gyerek tipikus esete, mert egyre jelentéktelenebbé válnak az animék. Meg hát nem egy olyan eset van, hogy egy 13 részes műbe akartak beletuszkodni több történetszálat, aminek rend szerint az lett a vége, hogy az nem lett eléggé kifejtve, így hiányérzet maradt utána. Erre egy 26 részes anime alkalmasabb.

Ez az anime pedig tükröt állít az animés közösség felé. Azáltal, hogy a My Anime List szerint több, mint 1.100.000 regisztrált felhasználójuk látta ezt az animét, ezzel minden idők 8. legnézettebb animéje a statisztikájukban, és bár nem a 8,37-es átlag a legmagasabb, de azért nagyon jól megmutatja, hogy milyen az animés néplélek, és alátámasztja azt, hogy ahogy fentebb írtam, talán nem jogtalanul nézi le egy laikus az animéseket. Mindezek mellett a zene is borzasztó. Az openinget Suzuki Konomi énekli, akit már régebben sem kedveltem. Akkor találkoztam vele először, amikor megtudtam, hogy Okui Masami háttérvokálozott az énekesnőnek, méghozzá az Absolute Soul című dalban, mely az Absolute Duo anime openingje. Felmerült bennem a kérdés, hogy mégis hová tette Okui Masami a józan ítélőképességét, amikor összeállt ezzel a nővel egy dal erejéig? Énekhangja ugyan van, de semmilyen érett érzelem nincs a hangjában. Mintha egy elkényeztetett kis csajt hallgatnék énekelni, aki szentül hiszi, hogy megváltja a világot. Okui Masami nincs is vele egy kategóriában, miért énekelt vele együtt? A dalnak ugyanis három változata van. Van a rendes, ami az animében is hallható, van az úgynevezett -blade- verzió, melyben Okui Masami vokálozik. Ez a limitált kiadású kislemezen hallható. Majd van a -shield- verzió, melyen Okui Masami énekel, és Suzuki Konomi vokálozik. Ez a rendes kiadáson hallható. Nem vagyok elragadtatva a daltól, és elnézve a képeket az Absolute Duóból, legjobban teszem, ha az animétől is távol tartom magam. Ahogy a No Game No Life is egy rettenet.