Megrázóan szélhámos történet

Volt ez a gondolatom tegnap a 10. rész megnézése után. Ma pedig befejeztem a Tokyo Magnitude 8.0-át. Enyhült ez a véleményem, de borzalmas volt. Azért, mert azt éreztem, hogy érzelmileg manipulálni akar. Az elején még érzékeltem az események súlyát, és akkor kifejezetten érdekelt a történet, de egy idő után kezdett gyanús lenni a dolog. A második felére meg már olyan érzésem kezdett lenni, mintha egy manipulatív párkapcsolatban lennék, ahol a partnerem folyamatosan játssza a szépet, a jót és hogy mennyire szeret, a színfalak mögött meg játszik velem érzelmileg. Ennek következtében folyamatosan vontam ki magam érzelmileg az animéből, a szereplőkből, mert éreztem, hogy ennek rossz vége lesz. Konkrétan a 10. rész végére olyan érzésem volt, hogy az anime készítői magukra gyújtották a házat. Ezt így nem lehet csinálni. De maradt még egy rész, természetesen megnéztem, egyébként is a párkapcsolattal is úgy vagyok (ha már ennek az analógiáját hoztam fel), hogy mentsük, amíg menthető, ugyanígy nézzünk szét az égő házban és mentsük, ami menthető.

Ilyen hosszú bevezető után lássuk, hogy miről is van szó. Egy testvérpáros viszontagságait követhetjük, amint a földrengés sújtotta Tokióban próbálnak hazajutni. A bonyodalom abból indul ki, hogy Onozawa Mirai és Onozawa Yuuki, avagy a testvérek egy bevásárlóközpontba mennek az anyjuknak születésnapi ajándékot vásárolni. Itt reng meg a föld, de elképesztő mértékben. Ahogy a címben is utalás van rá Richter-skála szerinti 8-as erőséggel. Ez az az erősség, amire már épületek dőlnek össze. Így az anime alapvetően valós lenne, mert hasonlóképp dőlnek össze az épületek az animében is. Akkor vált gyanússá a dolog számomra, amikor eszembe jutott, hogy Japán az az ország, amelyik egy törésvonal mentén helyezkedik el, így az évszázadok során hozzászoktak a földrengéshez. Legjobb tudomásom szerint az épületeket már jó ideje földrengésbiztosra építik. Ekkor kezdtem utánaolvasni annak, hogy mit is nézek én. Azt érdemes hozzátenni a teljesség kedvéért, hogy a stúdió sem árult zsákbamacskát. Kiírták minden egyes rész elején, hogy bár a történetet megtörtént esetek alapján írták meg, de a valóság ettől különbözhet. Ha így vesszük, a stúdió valójában a végsőkig korrekt volt, hiszen előre közölték, hogy nem az a céljuk, hogy a valóságot ábrázolják egy az egyben. És ahogy nézelődtem, sehol nem láttam olyat, hogy "Slice of Life", de a "Drama", mint műfaj, mindenhol meg volt jelölve. Itt tisztázódott bennem, hogy miről is van szó, és mit akar a stúdió valójában közölni. Mint dráma, itt az érzelmeken van a hangsúly. Nem véletlen két gyereket látunk főszereplőnek. Meg is jelenik az ő kedves, ártatlan mivoltuk, ami "segíti" a nézőt, hogy megélje a helyzet súlyosságát, hiszen könnyű velük azonosulni. Illetve, nem ez a helyes kifejezés. Azzal akartak rájátszani az érzelmekre, hogy a gyerekek esetében elő akarták hozni a nézőből a szülői ösztönt. Hogy azt érezze, hogy szegény gyerekek, ott vannak védtelenül, úgy odamennék nekik segíteni. Ezt a szülői szerepet jeleníti meg Kusakabe Mari, akivel mint szerencse a szerencsétlenségben találkoztak a gyerekek, mielőtt rájuk omlott volna az épület. Amikor a gyerekek az anyjuknak néztek ajándékot, pont azt akarták megvenni, amit Mari-chan is, de végül odaadta a gyerekeknek. Később a földrengés után a gyerekek újra összetalálkoznak a hölggyel, aki ahogy csak tud, segít a gyerekeknek, hogy hazajussanak. Neki ez azért sem teher, mert a közelben lakik, ahol a gyerekek is. Úgyhogy az előbbi gondolatmenetemen alapulva, Kusakabe Mari az, aki a nézők helyett segít a gyerekeknek.

És ha úgy nézzük az animét, hogy dráma, akkor ugyan elfogadható, ami történik, de a gyerekek viselkedése akkor is furcsa számomra, mert folyamatosan elkószálnak, amikor vészhelyzet van. Mirai-chan folyamatosan játssza a büszke nőt, aki ugyan még csak 13 éves, de már megedzette az élet, őt már nem érinti meg az öccsének gyermeki ártatlansága. Ez okoz köztük némi konfliktust. Csakhogy az anime akkor állna közelebb a valósághoz, ha a gyerekek éreznék a helyzet súlyosságát (mivel nem 2-4 évesekről van szó), félretennék minden büszkeségüket és ekkora krízisben inkább összetartanának, semmint hogy az egyik a felnőtt nőt játssza, a másik meg folyamatosan elcsatangol, mint akinek semmi veszélyérzete nincs. Ami még nem tetszett, hogy az utórengéseknél sem tudták a szereplők hirtelen, hogy mit csináljanak, mert annyira megrémültek. Én meg üvöltöm a képernyőnek (telefon, monitor, TV, épp ahol néztem az aktuális részt), hogy "GYERÜNK, IRÁNY AZ ASZTAL ALÁ! AZ ASZTAL ALÁ!!!". Japánban általános iskolában tananyag-szerűen tanítják a gyerekeknek, mi a teendő, ha megreng a föld: Mindenki azonnal az asztal alá bújik. Úgyhogy dráma ide vagy oda, jó néhány alkalommal feleslegesen játszottak rá az érzelmekre, ugyanis minden egyes alkalommal, amikor beltéren voltak, lett volna lehetőség, hogy asztal alá, vagy bármi olyan alá bújjanak, ami fedelet biztosít a fejük fölé, így nem omlik rájuk semmi.

De ezeket még mind el is néztem volna, ami komolyan kiverte nálam a biztosítékot, az a 8. részben bekövetkezett haláleset, az utána következő jelenetek. Bár próbálták álomnak, vagy illúziónak beállítani Yuuki halálát, de tudható volt, hogy ő is áldozat lett, hiszen túl sokszor tűnt el megmagyarázhatatlan módon. Így nem gondolnám, hogy bárkit is meglepetésként kellett volna, hogy érjen, amikor a 10. rész végén Yuuki bejelenti, hogy ő meghalt. Ezen annyira kiakadtam, hogy így el is játszottam néhány ismerősömmel, hogy bejelentem nekik, hogy meghaltam. De komolyra fordítva: Ilyet nem játszunk! Érteni vélem, hogy mit akart érzékeltetni az anime, hogy ez az az állapot, amikor Mirai nem hiszi el, hogy az öccse nincs többé, ezért folyamatosan maga mellé képzeli, áltatja magát, hogy nem halt meg, hogy könnyebb legyen. De hogy csak úgy bejelenti a kisebb testvér, hogy meghalt... ezt azért ne csináljuk!

Le is húztam az animét 2 pontra, mert tényleg sokkolt, hogy csak ennyi tellett a készítőktől. De azért az utolsó részre mentették a menthetőt, próbálták konszolidálni az érzelmeket. Igyekeztem én is úgy nézni az utolsó részt, hogy átadni magam az érzelmeknek azért, hogy az "elválás" a lehető megbékésebb legyen. Ha maradunk a párkapcsolat analógiájánál, akkor úgy néztem az utolsó részt, hogy szakítás után tisztáztuk a dolgokat, így amennyire lehet, békében váltunk el egymástól. De nem tudtam elvonatkoztatni azoktól a dolgoktól, amik nem tetszettek, így végül 5 pontnál állapodtam meg a végső értékelésnél.

De érdekes volt látni, hogy sokakat mennyire elragadott az anime érzelmileg. Voltak azért páran, akik hasonló problémákat láttak az animében, mint ahogy itt is olvasható. Csak aztán szerencsétlennek, úgy nekimentek a profiljának, hogy az valami elképesztő. Itt-ott tényleg úgy tűnik, mintha eltúlozta volna a dolgot, vagy túl erősnek gondolt, de az a hajtóvadászat se akármi, ami ellene folyt. Hogy nem érti az animét, túl komolyan veszi és párhuzamba állítják, hogy a Death Note-ot ahhoz képest imádja. Bőven rossz párhuzam, mert a Death Note tele van szimbolikával, tehát ott lehet érzékelni, hogy amit látunk, azt nem kell szó szerint venni. De a Tokyo Magnitude-ban semmi szimbolika nincs, csak az érzelmek játékáról (rossz értelemben). De itt is jól látszik, hogy mennyire nem lehet párbeszédet folytatni egy adott műről. Tételezzük fel, hogy valakinek a dráma, az érzelmek része a fontosabb: Az miért is ne szerethetné az animét? És akinek fontos, hogy az anime a lehető leginkább valósághű legyen (ha az láthatóan a valóságban játszódik, szimbólumok nélkül), atőle legalább annyira legitim, hogy nem tetszik az anime. Tehát igazából itt mindkét oldalnak igaza van, csak annyira a saját nézőpontjukat látják valósnak, hogy meghurcolják azt, aki másképp látja az animét.

Én inkább azok közé tartozom, akiknek nem tetszett az anime, mert ahol mindent valósághűen ábrázolnak és nincs semmi szimbolika, analógia, meg ehhez hasonlók, ott számomra elvárás, hogy a készítők törekedjenek a lehető legteljesebb mértékig a valóságra. A Death Note-ban ez nem elvárás, hiszen tudtam, hogy kell a lábmosást, meg a teniszmeccset értelmezni, úgyhogy aki a Death Note-ot állította párhuzamba a Tokyo Magnitude-dal, az valójában le akarta törni a másikat. És egy párbeszéd egy műről nem itt kezdődik, hanem a különböző nézőpontok megvitatásával.

Úgyhogy nagyon furcsa helyzetet teremtett a Tokyo Magnitude 8.0. Azáltal, hogy így is és úgy is lehet értelmezni az animét, elhárítja a felelőséget, hogy mintegy "szembesítsük azzal", hogy mégis mit látunk. Azért ennyire magas az átlagpontszáma, mert alá lehet vetni magunkat az érzelmeknek, el is lehet nézni, hogy az anime nem valóságos, hiszen a cég mossa kezeit azáltal, hogy minden rész elején kiírja, hogy nem feltétlen így történnek a dolgok a valóságban. Így csak egy kis réteg az, aki tényleg nem szereti az animét. De őket is hallgassuk meg, talán nem véletlen a haragjuk az animével szemben.

Keserű irodalom

Rendeltem az antikváriumból egy régi könyvet, méghozzá Marga Minco: Keserű fű (Het bittere kruid) címűt, és tegnap mentem érte. Ezt a könyvet az egyetemen 2. féléven olvastuk Holland / Flamand irodalom órán. Feltett szándékom, hogy megveszek minden olyan könyvet, melyet irodalom órán olvasunk. Ezek is részei lesznek az úgynevezett holland nyelvvel, Hollandiával kapcsolatos gyűjteményemnek.

Az előző félévben kétféle Holland / Flamand irodalom óránk volt. Volt egy, ahol klasszikus, régi irodalmi műveket vettünk (például: Beatrijs, Nijmegeni Márika, Kékszakállú holland feldolgozása, Heer Halewijn, Molnár Anna), illetve volt a mai, modern irodalom, ebből volt az egyik könyv a Keserű fű. Két olvasmány volt és a kettő körül a Keserű fű volt a nehezebb. Nem is feltétlen a témájának okán, bár bőven lehetne amiatt is, hiszen a II. világháború zsidóüldözése a téma, ami bőven adhatna alapot arra, hogy nehéz mű legyen, hiszen aki ismeri Hollandia történelmét, az tudhatja, hogy a II. világháború irgalmatlan volt számukra. Amikor Holland / Flamand Kultúra órán mutatott a tanár képet a lebombázott Rotterdamról, egyből az jutott eszembe, hogy Japánban, Hiroshimában is hasonló állapotok uralkodhattak. Szóval ez, de nekem más miatt volt nehéz olvasmány. Nehéz volt átérezni, megérteni, hogy miről is van szó. A lényeg, hogy egy zsidó gyerek szemszögéből meséli el a német megszállást, és hogy hogy próbáltak elbújni a katonák elől. Az érzékelhető volt, hogy erősen benne van az a gyermeki ártatlanság, hogy nem is feltétlen nem érti, hogy mi történik, talán nem is akarja érteni, de mintha nem érezte volna. A baj ott volt nálam, hogy amikor olvastam, nem éreztem át az egész történet súlyát. Még csak azt sem éreztem, hogy mégha egy gyerekről is van szó, aki vélhetően öntudatlanul is védi magát a valóságtól, még csak megérzés szintjén sem éreztem (a gyerek részéről), hogy itt valami borzalmas dolog történik. Ezért nem tudtam átélni, és nem érintett meg különösen az egész könyv. De nem is tartottam titokban, mondtam is a tanár úrnak, hogy most ne várjon tőlem részletes elemzést, mert ezt kevésbé éreztem át. A többieknél is azt érzékeltem, hogy mintha nekik is nehezebben jött volna át, hogy miről is van szó valójában. Az olvasást ugyanis az is nehezítette, hogy több olyan zsidó szokás, szertartás is meg van említve a könyvben, amiről nem hallottam. Nem véletlen "Keserű fű" a regény címe, de a szombati templomi szertartásokkal se tudtam mit kezdeni.

Ettől függetlenül szerettem volna könyv formájában is magaménak tudni, főleg azért, mert később majd szeretném még egyszer elolvasni, mert hátha később jobban át fogom érezni, meg fogom érteni, hogy miről is van szó.

A 2. félévben lényegében két könyvről beszélgettünk. A keserű fű mellett Willem Elsschot: Sajt (Kaas) című irodalmi alkotása volt. Na azt imádtam olvasni! Imádtam a keserédes humorát, egyszerűen sokkal jobban olvasatta magát. Ezt a könyvet is meg akarom szerezni magamnak, de sehol nem találom! 2008-ban kiadta a Gondolat Kiadó (A Lidércfénnyel együtt), kétségbeesetten keresek egy példányt a könyvből, de még a kiadó weboldalán sem találtam. A Lidényfényt (Het dwaallicht) is olvastam, az is fantasztikus volt! A két regény nemcsak azért jelent meg egy könyvben, mert mind a kettő rövid mű és ugyanaz az írója, hanem mert mind a kettőnek ugyanaz a főszereplője (Frans Laarmans). Ha jól emlékszem, a Lidércfény az, amelyik később játszódik. Sőt, biztos is, mert a Sajt korában a gyerekei tinédzserek voltak, a Lidércfényben meg már felnőttek. És a Lidércfényben csak említés szintjén vannak a gyerekek, ott már nem szerepelnek. Egyébként az is nagyon tetszik a Sajtban, hogy kiválóan megjeleníti a hollandok és a belgák közti különbséget. Frans Laarmans belga, Antwerpenben él, és amikor beindítja a sajtvállalkozását, hogy mennyire nem hisz magában, a holland vállalkozók, akik meg küldték nekik az Edami sajtot, nekik meg minden teljesen magától értetődő volt.

Ezen kívül még két könyv lett volna a tematika szerint, amit olvasunk, az egyik Harry Mulisch: Merénylet (De Aanslag) és Kader Abdolah: A Mecset ura (Het huis van de moskee), de ezekre már nem maradt idő. De szerintem önszorgalomból majd el fogom olvasni őket.

A 3. félévben eddig két könyv volt fókuszban. Az egyik Multatuli: Max Havelaar-ja a másik Hella S. Haasse: Urug (Oeroeg). Fogok majd ezekről is írni, elöljáróban annyit, hogy a Max Havelaar az egyik legfurcsább könyv, amit valaha olvastam.

Évfordulós gameplay videó

Nagy elánnal mentem neki a Super Mario Bros. 3 végigjátszásnak, ugyanis végig abban a hitben voltam, hogy 1988. október 24-én, azaz ma 33 éve jelent meg a játék Japánban.

De igazából tévedtem és a játék egy nappal korábban, vagyis október 23-án jelent. Egy napos késés még bőven belefér abba a 8 napos intervallumba, amíg illik a születésnapost felköszönteni, úgyhogy semmi probléma nincs.

Amúgy meg nagy buli volt a játék. Most is az volt, hogy csináltam egy pár helyen nagyobb hibát, volt egy pár dolog, amit ott kellett hagynom, de néhány nagyon jó játék is összejött, úgyhogy nagy örömmel mutatom be ezt a videót. Nem mellesleg csupán 1 perccel maradt csak le a leghosszabb videótól. Úgyhogy nagyon fárasztó volt már a végére. De szerettem játszani.

A jövő héten meg autós hetet fogok tartani, néhány nagyon jó Nintendo 64-es versenyjátékot tervezek bemutatni.

Eefje de Visser: Bitterzoet

Egyre inkább hódít a retro, és ennek nemcsak az az oka, hogy a különböző műfajok útját már teljességgel kitaposták, ezért nehéz valami újat, innovatívat kitalálni, hanem azért, mert kevés olyan mű jut el a média által az emberekhez, mely valódi hozzáadott értéket tartalmaz. Pedig pont az internet szabadsága adhatná meg, hogy olyan előadókkal ismerkedjünk, akikről eddig soha nem hallottunk. Így el lehet jutni igazi kincsekhez, akiknek köszönhetően nincs szükség arra, hogy igaznak érezzük a “régen minden jobb volt” frázist, ami egyébként rettenetes mondás. Álljon itt most egy kiváló példa arra, hogy érdemes a mai művek között is keresgélni, mert lehet kincset találni.

Eefje de Visser 2010-ben debütált és lényegében el lehet mondani róla azt, hogy azóta egyenletesen magas teljesítményt nyújt. Őt hallgatva olyan érzésem van, mintha egy érzelmileg érett nőt hallgatnék az élet nagy nehézségeiről, fájdalmairól. Mindezt hihetetlen költői képekben fogalmazza meg. Dalszövegei ugyanis irodalmi igényességgel íródtak, amit azért nehéz más nyelvre lefordítani, mert sok holland idiómát tartalmaz, valamint olyan kifejezéseket, melyek értéséhez magas szintű holland nyelvtudás szükséges. Erre rájön az ének és a zene minősége, itt az idő, hogy részletesebben szót ejtsek a Bitterzoet dalról, kislemezről.

Ebben a dalban is tetten érhető, ami jellemző Eefje de Visser-re, hogy nem hangosak, nem kiabálnak. A hangszerek legalább akkora érzékenységgel vannak megszólaltatva, mint ahogy az énekesnő is énekel. Mert valami hihetetlen érzékenységgel tudja átadni a gondolatait. Hihetetlen érzelmek vannak a hangjában, tényleg azt lehet érezni, hogy nagyon is tudja, hogy miről énekel. Ez a dal a kihűlt kapcsolatról, annak keserédes mivoltáról szól. Amikor mindenki tudja, hogy már csak megszokásból vannak együtt, valójában ők is, de mégis… A hotel, ahol aznap éjjel megszálltak, a díszletet szimbolizálja, ami arra az estére szól. És az egész légkört áthatja egyfajta keserűség. Az énekesnő ugyanis olyannyira tisztában van azzal, hogy semmi nem valós, hogy kéri a partnerét a refrénben, hogy “vakítsa el”. Lehet-e hibáztatni Eefje de Visser-t, emiatt? Azt gondolom, hogy nem, hiszen sokan élnek hazug kapcsolatban, bár a dal depresszív mivolta érzékelteti, hogy mennyire jó neki ez a kapcsolat. De vajon milyen dal születne akkor, ha megszakítaná a kapcsolatot a jelenlegi partnerével és a magány érzését énekelné ki? Ismerhetünk jó néhány ilyet, és azok általában még depresszívebbek. De ennek a dalnak pont az a lényege, hogy rávilágítson arra, hogy milyen egy olyan kapcsolatban benne ragadni, amiről azt akarjuk hinni, hogy van, de valójában nincs. Mindenki tudja, hogy nincs, nem létezik, de még díszletre is adunk, hogy legalább a kapcsolat illúziója legyen meg. Megjelenhet a haláltól való félelem is a dalban, hiszen minden egyes elválás egy olyan embertől, akit szerettük, az egy halál, hiszen a másik ember számunkra nincs már többé.

A zene pedig nagyon jól átadja ezt az érzést. Eefje de Visser dalaiban a szintetizátor dominál, a dalai pedig kiváló példák arra, hogy szintetizátorral is lehet csodákat művelni. A Bitterzoet-nak is kiváló a hangszerelése, nagyon jól átadja a zene a szöveg mondanivalóját. Ez pedig azt az érzetet adja, hogy az énekesnő tényleg közvetíteni akar valamit a dalaival. Nagyon szeretem azokat az előadókat, akiknél az az érzésem van, hogy a dalai által telepatikus kapcsolatba kerülök velük, mert akkor teljesül az az általam kitűzött cél a könnyűzene terén, hogy hozzáadott értéke van a dalainak, amivel ráadásul tudok azonosulni. Eefje de Visser esetében ez maximálisan megvan, a Bitterzoet is egy olyan dal, aminél nem kell konkrétan értenem a szöveget, mert annyira jól meg van írva a dal, hogy érezni is lehet, hogy miről szól.

Videoklip is készült a dalból, és meg kell hagyni, nagyon meglepett, mert egyáltalán nem erre számítottam.

A szöveg ugyanis annyira erős képi világgal él, hogy konkrétan akár szó szerint értelmezve is komplett videoklipet lehetne rá forgatni. Erre jön az első felében egy táncjelenet. A gépies mozgású tánc a medencénél mindenképp érdekes, de aztán az erdőben történt esemény finoman szólva is erős váltás. Megtöri az első felének dinamikáját, ráadásul ha nagyon elvontan értelmezem a szöveget, se tudom beilleszteni a videoklip mondanivalójába. Alapvetően jó lett a videoklip, csak egyrészt a két téma nagyon nem fér meg egymás mellett, másrészt nem tudom összeilleszteni a dalszöveg mondanivalójával. Nem ez az első eset, hogy imádok egy dalt, megnézem a videoklipet, aztán csalódok.

Viszont a dal tényleg fantasztikus munka minden szempontból. Hálás köszönetem Eefje de Visser-nek, hogy csökkenti az igényemet a retro iránt. A dalainak köszönhetően jó a jelenben élni.

Ének: 10/10
Szöveg: 9/10
Zene: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Minden szempontból kiváló dal
– A refrén itt-ott el van nyújtva

90%

Új ALI PROJECT kislemez

Egészen októberig kellett várni, amíg megjelenik 2021-ben egy olyan kislemez, amiért végre tudok lelkesedni. Az ALI PROJECT 4 év után tért vissza új kislemezzel, mely a Hi no Tsuki címet kapta. És hogy mit alkottak! Ismét kijött egy olyan kislemez, melynek mindkét dala már az első hallgatásra nagyon tetszett. Az eddig idén megjelent kislemezekkel nagyjából meg tudtam barátkozni, de egyik sem volt igazán olyan, amit igazán a szívembe tudtam zárni. Az alábbiakról van szó:

• Hayashibara Megumi: Soul salvation
• Suara: Senjin Genmu
• JAM Project: Bloodlines ~Unmei no Kettou~

Ezek mind olyanok voltak, hogy rendben voltak, de olyan érzésem volt, hogy ez az év csak úgy elmegy kiemelkedő alkotás nélkül. De jött az ALI PROJECT, és megmenti a 2021-es évet. Egyszerűen fantasztikus kislemezt csináltak, a kislemez mindkét dala nagyon tetszik.

Mondjuk lehetne arról is beszélni, hogy milyennek halljuk, érzékeljük az adott dal, ez is lelki beállítottság függvénye. Sokan ugyanis azért nem szeretik az ALI PROJECT-et, mert depresszívnek találják a zenéjüket. Sokan fájdalmasnak hallják az énekesnő hangját, meg az egész hangzásvilág... Van néhány olyan ALI PROJECT dal, ami engem is lehúz lelkileg, de a többségük engem sokkal inkább motivál, inspirál, mert másmilyennek hallom a dalokat. Egyrészt én azokat az ALI PROJECT dalokat szeretem, melyek dinamikusak, gyorsak, mert a dinamizmust az optimizmussal párosítom magamban. Erre rájön az, hogy az énekesnő nagyon tud énekelni, olykor igencsak magas hangon, a magas hang meg nálam szintén az optimizmus szimbóluma. Na most dinamikus zene, magas hang, ráadásul kiválóan megírt dalok, a hangszerelés, a dallamvilág olyan, hogy aztán térjek magamhoz belőle, nem csoda, ha engem az ALI PROJECT inkább inspirál. A kislemez B-side track-je, a Nosferatu konkrétan annyira katartikus volt, hogy az elmém szinte átkerült egy másik dimenzióba, ahogy hallgattam a dalt. Annak is imádom a dinamikáját, a dallamát.

Úgyhogy erre a kislemezre nagyon összejöttek a dolgok, és annyira örülök, hogy 2021-ben is készülnek olyan dalok, melyekről tudom, hogy hosszú évek után is emlékezni fogok. Az ilyenek miatt nagyon jó a jelenben élni, és nincs igényem a nosztalgiára és a retróra. Mert most is készülnek olyan zenék, amikre igenis érdemes odafigyelni, vagy zeneileg van tartalommal megtöltve, tehát meg van írva a dal, vagy más szempontból, például szövegileg tartalmaz hozzáadott értéket. Csak meg kell keresni és nyitott füllel kell járni.

A videoklip tipikus ALI PROJECT (szinte mindegyik dalukból ilyen klip készül, csak másképp), de ezt is szívesen nézem.

A rövidített változat került fel YouTube-ra, mert a teljes verzió a limitált kiadású kislemezen nézhető meg. Ahhoz ugyanis egy Blu-ray-t is csomagoltak.

Madonna CD-gyűjtemény

Most, hogy sikerült megszerezni mindegyik Madonna CD-t, amit szerettem volna a gyűjteményembe tudni, csináltam egy gyűjteményképet róluk.

Ez az a 4 Madonna album, amit hibáival együtt el tudok fogadni olyannak, amilyen. Mind a négynek van annyi erénye nálam, hogy a gyűjteményem része legyen. És mivel az albumok egymás után jönnek, ezért itt is látható, hogy Madonnának volt egy (számomra) jobb korszaka, ami említést érdemel. Előtte voltak az "anyagiasságai", kurválkodásai és társai, amit tényleg érdemes szó szerint venni. Valamikor 1992-1993 körül megjelent egy "Sex" című könyve. Pár éve végignézegettem, olyan képek vannak benne, ami még egy szabadabban gondolkodó embernél is kiverné a biztosítékot, egy prűdebb ember meg ne is vegye kezébe, mert rosszat fog álmodni tőlük. Ott tényleg olyanok vannak, meg ismerve a régi dalait, látva néhány régi videoklipet, hogy joggal mondják azt Madonnáról, hogy nem forradalmasította a szexet, hanem kiárusította azt. Így ez az 1998-2005 közötti korszak az, ami nálam rendben van. Utána meg már kétségbeesett csatáját vívta az öregedés ellen.

De egyébként nálam ez inkább arról szól, amit írtam az előző postban, hogy a nővérem által a családunkban mindig is jelen volt Madonna, hallottam már kiskoromban is a dalait. És talán ennek a hatása, hogy miért akarok néhány Madonna CD-t magamnak, amik tényleg tetszenek. Mondjuk nővérem sem egyedül "művelte" ezt, volt annak idején egy szoros baráti köre (még most is emlékszem rájuk, pedig néhányukat alsó hangon 20 éve láttam utoljára), és főleg akkor szóltak a Madonna dalok, amikor ez a baráti kör nálunk gyűlt össze. Emlékszem egy srácra, akkor annyira imádta Madonnát, annyira odavolt érte, hogy az összes albumának és kislemezének összes változata megvolt neki, meg rengeteg sok relikvia. Párszor voltam náluk, és szinte az egész szobáját Madonnának szentelte. Úgyhogy volt annak idején részem Madonnában, ennek az utóhatása az, hogy néhány albumot meg akartam szerezni tőle. Meg ahogy írom ezeket a sorokat, tisztára visszarepültem gondolatban abba az időbe, és teljességgel elöntött a nosztalgia. Ahogy utaltam rá, javarészüket rég nem láttam, de erősen emlékszem rájuk.

Visszatérve a szexualitásra, pont amiatt, hogy ennyire nyílttá tette a szexet, meg az önkifejezést, lett ikonja az LMBT közösségeknek. Meg hogy mindenféle pasik jelennek meg a videoklipjeiben, meg hogy állítólag nagyon támogatja az LMBT közösséget. Az utóbbiról nem tudok, de könnyen elképzelhető, mivel Madonna biszexuális, de nem emlékszem egy konkrét esetre sem. Ami az önkifejezést illeti, azáltal, hogy Madonna gátlastalanul mutogatja magát, ott nem a szabadság jelenik meg, hanem a szabadosság. A kettő között pedig lényeges különbség van. A szabadság az, amikor úgy juttatom kifejezésre önmagam, hogy tiszteletben tartom a másik életterét. A szabadosság szoros kapcsolatban van az egoizmussal, ugyanis itt arról van szó, hogy nem érdekel senki és semmi, csak én számítok, hogy mindenki engem lásson. Ami miatt szerethetik a meleg pasik, hogy - amit fentebb írtam - sok jóképű srác jelenik meg a videoklipjeiben. Mondjuk nem az én ízlésem egyik sem, de azt össze tudom vetni, hogy összhangban van az LMBT-ideál pasikkal, úgyhogy Madonna mintha tényleg figyelne erre. Amikor Angliában voltam, két meleg magazint figyeltem az újságosnál, az Attitude-ot és a Gay Times UK-t. Azt figyeltem meg mindegyik lapszámnál, hogy hasonló pasik vannak a címlapon. Mintha az LMBT-média is azon lenne, hogy ideál pasikkal manipulálja az olvasóit. És amik még benne vannak... Nem vettem egy lapszámot sem, de ebből a szempontból sem éreztem magam soha az LMBT közösség tagjának, mert az én ideálom is teljesen más. És arról se feledkezzünk meg, hogy Madonna a dance dalokban jártas, amiket nagyon jól lehet meleg bárokban táncolni, úgyhogy bizonyos szempontból összeérnek a dolgok, és igazából soha nem volt kétségem afelől, hogy Madonna tényleg LMBT ikon. Csak rettenetesen károsnak tartom, amit csinál, mert ezzel a szabadossággal tényleg azt üzeni Madonna, hogy ne érdekeljen senki, csak legyél önmagad. Mondjuk lehet, hogy azért is zavar ez engem annyira, mert a coming out-tól én nem érzem magam jobban, de egyébként is utálom, ha valaki rám nyomul. Úgyhogy itt egyéni okok is közrejátszanak. Az biztos, hogy azon vagyok, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy ne legyek zavaró másoknak.

Szóval, erről a négy albumról gondolom azt, hogy tartalmaz több-kevesebb hozzáadott értéket. Ahogy haladunk előre az időban az albumokkal, úgy egyre kevesebbet. Van a Personality Database weboldal, amely nemcsak ismert emberek és fiktív karakterek személyiségtípusait elemzi, hanem albumokét is. Jól érzékelteti a különbséget, hogy a Ray of Light egy INFJ album, a Confessions on a Dancefloor pedig ESFP album. És tényleg ekkora a különbség. A Ray of Light tényleg olyan, hogy el lehet mondani róla, hogy van mondanivalója, mindennek mélyebb jelentését keresi és azt elemzi. Ehhez képest a Confessions on a Dancefloor-nak csak egy célja van: Hogy szórakoztasson, de azt ipari mennyiségben. A szövegre nem volt sok gondjuk. Mégis szeretem, és számon tartom, mert kiváló dance album. A zene rendkívül jól össze van szerkesztve, és nagyon hangulatos. És a szünet nélküliség is ad egy pluszt, hogy rövid átvezető zenével megyünk a következő dalhoz. Ritkán hallgatok dance mixeket, pont azért, mert kevés olyat hallok, ami egy az egyben tetszik. A Confessions on a Dancefloor ezen kevesek közé tartozik. Ezért veszem szívesen a gyűjteményembe, ezért fér bele nálam, mint Madonna munkásságának értékelhető része. Az viszont érdekes, hogy az album elérhető Spotify-on is, és ott a dalok közé tettek szüneteket. Az nagyon rontja az összeképet, mert pont a szünet nélküliség adja az album igazi hangulatát, attól lesz igazán dance album. De a videoklipek az albumról... Úristen, néhány napja néztem meg YouTube-on néhány Madonna videoklipet, és valósággal kiégtem... Aztán Zsolti barátom még rátromfol és megmutatja a "Bitch, I'm Madonna" videoklipet. Csak hogy érezzem a törődést. Úgyhogy nem... maradjunk csak ennél a négy albumnál, ezek jöhetnek bármikor, a többit meg hallgassa az, akinek ingere van rá.

Madonna legjobb albuma

A mai nappal meglett Madonna negyedik, egyben utolsó olyan albuma, amit érdemesnek tartok arra, hogy a gyűjteményem része legyen. Ez a Ray of Light, ami magasan a legkiemelkedőbb album tőle. Azt gondolom, hogy ez a tőle telhető legtöbb, amit várhatunk, ismerve az egész karrierjét. Mondjuk meg is van a maga előzménye.

Amiről tudok, hogy az első gyerekének születése is komoly hatással volt rá, illetve, hogy áttért a buddhizmusra, spiritualitásra, valamint az Evitában alakított szerepe is formálta a gondolkodását. Bár az Evita érdekes, mert az IMDb-n tudomásom szerint nem számít rossznak a 6,3-as átlagértékelés, de a filmet nagy történelemhamisításnak tartják, mert Evita férje, Juan Perón valójában diktátor volt. Amennyire utána olvastam, tényleg kialakított egyfajta tekintélyuralmi rendszert, különböző ideológiákat keverve alakította ki a saját politikáját, ami eleinte népszerűvé tette őt. De ahogy olvastam, csak Eva Perón halála után vált igazán diktatórikussá, de még a felesége életében kiszélesítette a hatalmát és eltörölte a szólásszabadságot. Ehhez képest, ha jól emlékszem, a film a idealizálja a politikus párost. Az Evita-kultusz a valóságban is megvolt, de ahhoz, hogy összevessem az olvasottakkal a filmben látottakat, ahhoz újra meg kell nézzem a filmet, mert kb. 20 éve láttam utoljára. Akármekkora történelemhamisítás is (ami könnyen lehetséges és tényleg komoly hibája a filmnek), nagyon erős és maradandó alkotás volt, láttam annak idején moziban. A dalokat meg rengeteget hallgattuk otthon, mivel megvolt a zene CD-n.

Azt viszont a film minden hibája ellenére el tudom mondani, hogy akkor pozitívabb képet kaptam Madonnáról, az alapján, amit ott láttam. Úgy konkrétan nem tudtam akkor a színészi játékát elemezni, mert 10 évesen láttam a filmet a moziban. Ahhoz képest viszonyítottam, amit korábban láttam és gondoltam róla. Mert otthonunkban is jelen volt, tekintve, hogy nővérem nagy rajongója (volt) Madonnának, több CD is volt nekünk tőle. Úgy konkrétan nem tudtam aggyal, hogy mit csinált régen, de érzékeltem, hogy nem jó, ha azt kisgyerekként látom. Ezért azon túl, hogy hallottam a dalait, amikor a nővérem hallgatta, következetesen kerültem, hogy többet lássak, mint ami egészséges lenne. Ezért is örültem annak, hogy az Evitában más szerepben láttam, a Ray of Light albumra pedig valóságos pálfordulás alakult ki. Úgyhogy 1998-tól kezdtem el őt komolyabban figyelni, de olyan nagy rajongója isten igazából soha nem voltam. Inkább otthoni hatás miatt van, meg azért nem tudtam igazán rajongani érte, mert amennyit érzékeltem abból, amit előtte csinált, egyfajta ellenszenvvel viseltettem irányába, és akármennyire is megfordult a Ray of Light-ra a stílusa, örültem neki és szívesen hallgattam, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mit csinált a múltban.

Szélsőséges Madonna gyűlölők mondják is rá, hogy egyetlen egy olyan Madonna szám van, ami tényleg róla szól, ahol önmaga, és az az Arc Poeticája, ez pedig a Material Girl. Értem én, és valójában igaz is. Csak én annyiból tennék kedvezményt, hogy valójában a Ray of Light album is egyfajta önvallomás. És nagyon jó lett volna, ha meg is marad ezen a síkon, de pont az inflálta el az album értékét, amit már említettem többször is, hogy nemhogy nincs érdemi folytatása, hanem visszament ugyanabba a kurvázásba, amit fiatalon csinált, erre rájön még az, hogy kétségbeesetten küzd az öregedése ellen. Emiatt talán egyedül a Ray of Light az egyedüli olyan album, melynek minden egyes dala fontos. Minden egyes dalával üzenni akar, minden egyes dalnak helye van. Mert minden egyes dalban van értelme a szövegnek, és érzékelem is, hogy közvetíteni akar valamit, ami pozitív érték. Madonnától pozitív érték... egyenesen hallatlan. Így talán nem véletlen, hogy tudomásom szerint ez az egyetlen olyan Madonna album, melynek borítóján rajta van a dalszöveg (a többi hármon, ami nekem megvan, biztos, hogy nincs). Talán mert ő is tudta, hogy szövegileg ez az egyedüli vállalható album. Tehát sok szempontból kiemelkedik az album, csak ne egy állomás lett volna az életében, hanem az életének egy új minősége.

Könyv a hollandiai bevándorlásról

Az egyetemen az egyik szabadon választható tantárgy keretében eljött Bérczes Tibor tanár úr, ahol bemutatta a legújabb könyvét, a Nem kell félnetek jó lesz címűt. Tudtam már róla megjelenése óta és meg is akartam venni, egyrészt mert szeretnék minél többet tudni Hollandiáról, másrészt meg ismerve a tanár úr stílusát, nemcsak hogy informatív könyvre számíthatok, hanem szórakoztató is lesz. Szerettük a Holland / Flamand kultúra előadásait, mert nemcsak az érződött, hogy minden oldalról megvizsgálja az adott témát, kérdést, tehát rendkívül tájékozott, hanem stílusa, egyénisége is van, ami által mindig egy kicsit szórakoztatóvá is tette az órákat. Annak idején külön órát szánt a bevándorlás kérdéséről, amiről tudható, hogy Hollandiában évtizedek óta égető kérdés, de talán csak az elmúlt 1-2 évtizedben kezdtek erről nyíltabban beszélni. Azt már az órán is leszögezte, hogy mind a "Willkommen-Kultur", mind a kerítésépítés túlzottan leegyszerűsíti az adott problémát, és kitért erre a mai előadásán is. Ha külön könyvet tudott írni a témáról, akkor sejthető, hogy mennyire komplex a téma.

Már a fejezetek címeit olvasva is sejthető, hogy a problémát a lehetőségekhez mérten minden szemszögből bejárta. Ír a holland bevándorlás történetéről, annak pártpolitikai megközelítéséről, ahogy próbálták elhallgatni a probléma valódi súlyát, a szegregációról, az úgynevezett "fekete-iskolákról", szó van az integrációról és a bűnözésről is. Részleteiben meg biztos, hogy még több aspektust említ meg. A könyvben egyébként elsősorban interjúk olvashatók, különböző holland szakemberekkel, akik név szerint meg vannak említve, de ahogy belelapoztam a könyvbe, egyéb információ (hol, mit csinál...) nem olvasható róluk, ezt hátránynak tartom, egy rövid információ segített volna, hogy tudjuk pontosabban, hogy ki kicsoda. A másik, amit hátránynak tartok (ha már elkezdtem sorolni...) hogy az interjúkban a kérdések dőlt betűvel vannak írva. A félkövér átláthatóbbá tette volna az interjúkat. Ettől függetlenül kiváló olvasmányra számítok.

Egyébként úgy tudtam most megvenni, hogy a tanár úr hozott néhány példányt a könyvből, amit ott 3000 forint helyett 2000 forintért lehetett megvásárolni. Azt gondolta, hogy legfeljebb 1-2 érdeklődő-vásárló lesz, ehhez képest kiderült, hogy az a kb. 15 példány, amit hozott, kevés volt. Jó az, ha a tudáshoz szerénység is társul, ahogy kivettem a szaktársaimtól és a tanszékről akiket ismerek, általános tisztelet övezi a tanár úr nevét és munkásságát. És tényleg: Végig érdekes volt a mai előadás is, nem tudok olyan mozzanatot mondani, amikor ellaposodott volna. Jó volt részt venni, a könyv meg azért is fontos számomra, hogy a lehető legteljesebb képet kapjam Hollandiáról, hogy egyrészt minden egyes hátrányával problémájával együtt szeressem az országot, másrészt ha előre felkészülök a nehézségekre, az megkönnyíti a kintlétet, ha végleg kiköltözök Hollandiába.

Madonna: Music CD

Mivel gyors egymásutánban akarom "letudni" azokat a Madonna CD-ket, amiket megszereznék, ezért most egy kicsit többet fogok írni az énekesnőről. Íme a harmadik album tőle, a Music. Ebben már nincs semmi trükk, ezt az eredetileg meghirdetett áron vettem meg. Az utóbbi időkben kezdtem el arra figyelni, hogy csak azt a példányt vegyem meg az albumból, amin a matrica is rajta van, számomra az is az album része. Sőt, a Warner Bros. albumok esetében megfigyeltem, hogy a tok jobb-alsó sarkára rá van gravírozva a kiadó logója. Ez is tényező nálam. Bár a matrica és a gravírozás együtt jár, hiszen csak az eredetileg "csomagolt" albumokra kerül rá. Így ez az album annyira eredeti, hogy még a tokját se cserélték le.

Szóval ez a Ray of Light utáni album, és erős stílusváltáson esett át. Ezzel egyrészről erősen alulmúlta az előző albumának nagyszerűségét. Bizonyos kritikusok dicsőítik, hogy az album zeneileg minimalista lett. De akkor miért kapta az album a Music címet? Persze, értem én, hogy az első, egyben lehíresebb dal címét kapta az album, csak a zene nem hű a címhez. Igencsak nagy bajban lennénk, ha ennyiben kimerülne a zene általános fogalma.

Ha úgy vesszük, ismét egy dance albumot hallgatunk, ami miatt viszont mégis szeretem, hogy arányaiban (egy átlag Madonna albumhoz képest) sok ballada van rajta, amik ráadásul hatásosra sikeredtek. Nagyon érdekes az I Deserve it, a Nobody's Perfect pedig számomra nem annyira szomorú, de nagyon kellemes hallgatni. Személyes megítélésem szerint erre az albumra került fel Madonna egész pályafutásának (már amennyire ismerem) legerősebb és legfájdalmasabb balladája, a Paradise (Not for Me), ami különben szövegében nem annyira erős, zeneileg és az ének viszont hihetetlenül hatásos lett. Van egy francia nyelvű versszak, talán pont az lett a legjobb, amúgy meg értem, hogy mit akar mondani, de nem megy semerre az egész. Aztán a Gone lett még nagyon jó, mert nemcsak a szövege szól a búcsúról, az elválásról, hanem a dallam is ezt az érzést adja vissza mind énekben, mint zenében. Bár a szövegben egy kis részbe bele lehet kötni, egy helyen ugyanis Madonna ezt énekli:

Why should I feel sad,
For what I never had?

Erre hangosan válaszoltam, hogy "Mert vágytál rá." Különben nem írt volna rá balladát.

Igazából a többi dal is rendben van. Talán azt lehet mondani, mintegy mentségként, hogy a balladák mondanivalójában érhető tetten a Ray of Light színvonala. Bár a maga nemében erős az album, de inkább olyannak adnék "Music" címet, ami zenében sokkal erősebb, hiába szól másról a címadó dal.

A holland nyelv rejtelmei

A holland nyelvben számomra nemcsak az okoz nehézséget, hogy idiomatikus nyelv, ezért nehéz bizonyos beszédfordulatokat áthozni magyarra, hanem az is, hogy vannak holland szavak, amik nagyon hasonlítanak egymásra, és ezeket hajlamos vagyok összekeverni. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor az egyetemen az egyik dolgozatban "bestellen" (rendelni) helyett "bestelen" (meglopni valakit) igét írtam, ami főleg annak fényében volt vicces, hogy egy éttermi vacsora volt a szituáció, úgyhogy ott nem rendeltük a kaját, hanem "megloptuk". De ugyanígy összekeverem a "reden" (ok) és a "raad" (tanács) szavakat. A két szó alapszerkezete hasonlít és ha ide vesszük, hogy a "raad" többes száma "raden", akkor jobban érthető, hogy miért keverhető könnyen.

De az utóbbi időkben felfedeztem néhány érdekességet, ami mindenképp érdekessé teszi számomra a nyelvet. Az egyik az, hogy a germán nyelvek szavakban is őrzik a német és a holland nyelv hasonlóságát. Elég csak arra gondolni, hogy hogy van németül a német és angolul a holland:

Deutsch -> D_ut_ch -> Dutch

Sokan nem tudják egyébként, hogy az angol nyelv is germán nyelv, tehát a németből fejlődött ki. Csak azért nagyon kevés a hasonlóság, mert az angol vált le elsőként az ősi közös germán nyelvről és indult el önálló útjára. A holland pedig a legkésőbb, azért a nagy hasonlóság. Bár magasabb szinten már tud zavart okozni rendesen a német nyelv, ugyanis több olyan németből átvett holland szó létezik, amit a hollandok másképp használnak. Jó példa erre egy modális partikula páros a német "doch" és a holland "toch". A gyökerük ugyanaz, de a németek jellemzően a tagadás tagadására (mintegy "de, igen" jelentéssel bír) használják, míg a hollandok kérdésben felhangzó állítás (kételkedés) megerősítésére használják "..., toch?", vagy úgy, hogy ha valami negatívumot, vagy tudomásuk szerint nem létező dolgot állítanak, akkor néha hozzáteszik, hogy "toch?", mintha arra várna, hogy a beszélő partner cáfolja meg az állítást. Ez pedig utalás a német gyökerekre.

A másik érdekesség szintén az egy betű különbségre utal. Ugyanis a "man" és a "maan" szavakat is gyakra keverem, és hajlamos vagyok a "maan"-t is férfiként fordítani. Mert gyakran a "maand"-ot gondolom holdnak, ami a hónap, csak nekem a "maand"-ba a "maandag" (hétfő) is bezavar nálam. De igen... Mi van akkor, ha bizonyos férfiakhoz köthető szavak égitesthez köthetők?

Zon en Maan (Nap és Hold)
Zoon en Man (Fia és Férfi)

Ha egyes spirituális megmondók szeretnek játszani a magyar nyelvvel, akkor ez holland szemmel szintén elgondolkodtató. Sőt, még egy német-holland furcsaság. Miért van az, hogy a német "nicht" nemet jelent, de a holland "nicht" meg unokahúgot? Ha már itt a nemek is előkerültek.

Még egy pár ilyen hasonlóság és elmegyek Hollandiába Stand Uposnak. Egyrészt az egy szavas különbségek is teremthetnek vicces helyzeteket, másrészt a végére álljon itt még egy példa a német-holland "ugyanaz a szó mást jelent" esetére. Júniusban, amikor Hollandiában folyamatban volt a bankszámla igénylés, elég lassan ment, de reméltem hogy ha bemegyek a bankfiókba, akkor megtudhatom a számlaszámomat. Ilyet mondok az ügyintézőnek:

Mag ik de bankrekeningnummber wissen?

Nem értettem, hogy miért néz rám olyan furcsán az ügyintéző. Először azt gondoltam, hogy rosszul artikuláltam, ezért megismételtem a kérést. Megint értetlenkedés. Már én kezdtem magam kellemetlenül érezni, de aztán az a hirtelen pillanat, amikor villámként csapott a fejemben, hogy "wissen" német jelentését használtam... Az lesújtott. A "wissen" ugye tudni valamit németül. Hollandul is létezik az ige, de törölni jelentéssel bír. Hollandul a tudni valamit, az "weten". Izzadságcseppek gyöngyöződésével az arcomon villámgyorsan helyesbítettem. Később nevettem rajta, de ott és akkor kellemetlen volt.

Fog zavart okozni a holland nyelv Hollandiában, már látom.