Egy ideje nem írtam már a vizsgák miatt, de most, hogy látom a végét, van egy kicsivel több időm. A múlt héten vettem meg Hella S. Haasse: Urug című könyvét. Végre találtam egy példányt antikváriumban, azonnal meg is vettem magamnak. Hogy mit jelent a "végre", jól jelzi, hogy 4.310 forint volt. Pedig egy zsebkönyv méretű kisregény. 130 oldal, pár óra alatt elolvasható. De milyen 130 oldal... Az egyik legkedvesebb olvasmány, amivel valaha dolgom. Nagyon örülök ennek a könyvnek. Külön, csak ezért megéri Néderlandisztika szakra járni egyetemre, mert csodálatos a történet. Főleg azért, mert teljes értékű úgy is, hogy ismerjük a törtélmi hátterét az eseményeknek. Hiszen egy holland és egy indonéz fiú gyerekkori barátságáról szól. Nincs ebben semmi titok, hiszen a legelső mondat így szól: "Urug a barátom volt". És az első oldal lényegében arról szól, hogy összegyűjti az emlékeit és megírja.
Nagyon tetszik, ahogy megjeleníti a gyerek naivitását, ahogy a végsőkig hisz abban, hogy ők ketten egyenlőek, és csak a szülők tévképzete, hogy ők mások. A naivitás ára barátság, de azért is tetszik nagyon a regény, mert végig érezhető, hogy valójában nem barátok. Mindig érződik Urug távolságtartása és hogy ő az, aki nagyon is jól tudja, hogy mi történik valójában körülötte. És az az érdekes, hogy ahogy haladunk egyre előrébb a történetben, úgy válik Urug személye, jelenléte egyre távolabbivá. Nemcsak azért, mert tinédzserkorukra némileg más utakon járnak, hanem az indonéz fiú érzékelhetően nincs a teljes lényével jelen. És mintha tudná ezt az elbeszélő, főszereplő is, de a hite végig megmarad.
És én ezt szépnek tartom. Most az egy dolog, hogy soha nem volt valós a barátság, de valójában széppé tette a holland fiú gyerekkorát a hit. Aztán számot vet magával az elbeszélő, felnőttkorára már a maga valójában látja ezt a kapcsolatot, de azért is tetszik a történet, mert azt gondolom, hogy igenis szükség van a naivitásra. Abból is sokat lehet tanulni, amiből aztán lehet pallérozódni későbbre. Tehát nekem azért tetszik, mert hagyja a főszereplő megélni az érzéseit. Ezzel a fajta optimizmussal nagyon tudok azonosulni, mert az ember ekkor él igazán. Meg az is nagyon tetszik, hogy a legvégén, amikor az író számot vet a gyerekkoráról, nem vádol senkit. Nem mutogat senkire, hanem saját magáról mondja ki, hogy "soha nem értettem meg Urugot" és hogy "a mélységét soha nem értem fel ésszel". És ez mindenképpen csodás lezárást ad az egész történetnek. Sokszor el fogom olvasni ezt a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése