The Corrs: Forgiven, Not Forgotten

Egy ideje szeretnék már egy The Corrs albumról részletes ismertetőt írni. És hogy szinte csak pozitívat írjak az együttesről, ezért arról az albumról írnék, amelyiket a legjobbnak tartom. Érdekes az, ha egy együttesnek az első albuma bizonyul a legjobbnak. Általában valamelyik későbbi szokott lenni a legjobb album, amikor már van tapasztalatuk zeneszerzésben, így a zenei stílusuk is kellőképpen kiforrott. Általában azon együttesek első albuma szokott a legjobb lenni, melynek későbbi albumai beépülnek a mainstream zenei irányzatba, és inkább trendeket követnek. A The Corrs esetében valamivel árnyaltabb az összkép, de az biztos, hogy az első album a legjobb tőlük.

Ebben az albumban mutatja meg leginkább az együttes, hogy miért szeretem őket és ad egy átfogó képet is arról, hogy általánosságban milyen zenét szeretek. Alapvetően nem egy nagyon különleges zenei világú albumot kell elképzelni, de kellőképpen egyedi a dalok hangzása ahhoz, hogy sajátságos legyen az egész album atmoszférája. Az pedig különösen becsülendő, hogy a ’90-es évek zavaros zenei korszakában valami egyedivel jöttek elő. Kis túlzással, mint a lótuszvirág a koszos, sáros vízben. Persze, nem egy tökéletes albumról van szó, de már itt érzékelhető volt, amire utaltam már korábban is az együttes kapcsán, hogy tudnak zenét írni, szeretnek is zenét írni, Andrea pedig nagyon szépen énekel. És valahogy ennél az albumnál állt össze minden. A zene szinte minden esetben harmonizál a szöveg mondanivalójával, a dalokat nagyrészt élő hangszerekkel élő hangszerekkel vették fel és kellőképpen változatos az album. A 15 dal összesen 49 perc hosszú.

1. Erin Shore (Traditional Intro)
2. Forgiven Not Forgotten
3. Heaven Knows
4. Along With The Girls
5. Someday
6. Runaway
7. The Right Time
8. The Minstrel Boy
9. Toss The Feathers
10. Love To Love You
11. Secret Life
12. Carraroe Jig
13. Closer
14. Leave Me Alone
15. Erin Shore

Alapvetően szeretem az album fő témáját. Az egész albumnak van egy kellemes atmoszférája, amiből az érzékelhető, hogy a The Corrs tagjai magánemberként tényleg pozitív személyiségek. Érdekes, hogy pont a legfájdalmasabb dal lett az album címadó dala, mintha az lenne az album fő témája. Én inkább úgy értelmezem magamban, hogy az a dal az album kiindulópontja, mint a “forgiven, not forgotten” érzés adná az egész album alaptémáját, minden más érzés, ami a többi dalt inspirálta, csak utána jöttek. Mintha annak lenne a következménye. Mind az ének, mind a zene komoly érzelmi fejlettségről árulkodik. Ez a nagy előnye annak, ha valaki saját maga írja a dalokat, mert az óhatatlan, hogy beteszi a saját érzéseit, ezáltal lesznek a dalok személyesek és aki tud azonosulni velük, az jobban át is tudja élni a mondanivalót.

Bár teljesen nem alkot egységet az album. Egyrészt már itt is hallhatók olyan dalok, melyek szövege erősen problémás, nehezen értelmezhető. Erre jó példa a “Runaway”, amit elég nehéz értelmezni, hogy miért is futna el, ha a srác nem szeretkezne vele? Ráadásul pont Andrea az, aki erőszakoskodik, hogy feküdjön le és tegye a dolgát, különben elszalad. Ráadásul zeneileg is mély érzelműre akarták kihozni, de nálam még az se sikerült. Tehát már itt is kapunk példát arra, hogy mi lesz később a probléma az együttessel. Meg az egységet erősen megkérdőjelezi az is, hogy a címadó dalban arról énekelnek, hogy el vagy bocsátva, de soha el nem felejtelek, rá pár percre, meg a “Someday” című dalban már az a fő téma, hogy egy nap el fogsz felejteni. Ugyanígy rettenetesen disszonáns az, hogy a “Closer” című dalban az intimitás jelentőségéről énekelnek, rögtön utána meg hogy “Leave Me Alone” … Mind a kettő lehet érvényes, csak ha hallhatóan egy koncepcióra terveznek egy albumot, akkor ott nehezen fér meg két egymásnak ellentmondó témájú dalszöveg. Ez az egész “Someday, you’ll forget me” és “Leave Me Alone” jellegű szöveg pont egy olyan együttesnek áll rosszul, akik nemcsak hogy komolyan gondolják a zenélést, egy koncepcióra tervezik az albumukat, ráadásul láthatóan és hallhatóan érettebbek érzelmileg.

És az, hogy ez az együttes legjobb albuma, azért érezteti, hogy ezek a problémák később komolyabban előjönnek. Pedig pont azért nagyon jó ez az album, mert itt hallható a leginkább az együttes egyénisége, hogy akik rajongtak / rajonganak értük, azok pontosan miért is szeretik őket annyira. Ez az album nemcsak hogy többségében élő hangszerekkel lett felvéve, hanem ezen az albumon használják a legtöbbet azokat a hangszereket, melyek által kicsit népi hatásúak a dalaik. Mintha ezzel az albummal azt is akarták volna demonstrálni, hogy mennyire hűek a gyökereikhez. És ez nagyon jól áll nekik, hallhatóan lubickolnak a dalokban. Élmény volt nekik feljátszani a dalokat, élvezték a felvételeket. Ráadásul az első dalokat (demófelvétel, talán?) egy házi stúdióban vették fel a szülővárosukban, ahol már 8 dalt rögzítettek. Ez is jelzi azt, hogy kész tervük volt az albumhoz. Azt talán érdemes lenne tudni, hogy a problémás dalokat mikor vették fel. Ha később, Amerikában (a későbbi dalokat ott vették fel), akkor az már jó eséllyel produceri ráhatással történt meg.

Összegezve a gondolatokat, pont az erényei miatt kár, hogy komolyabb hibái vannak az albumnak, mert akár a ’90-es évek legjobb albumai között is jegyezhetnénk a Forgiven, Not Forgotten-t. Hiszen nagyon szép dalt választottak fő témának, ráadásul a mondanivaló is érvényes, hiszen sokan átéltek olyan, vagy ahhoz hasonló érzéseket, amiről az a dal szól, hallhatóan több dal is annak utóhatásaként születhetett, de az a három dal, ami a problémát okozza, azok rontják az összképet. Ráadásul a “Someday” és a “Leave Me Alone” dalokért azért is nagy kár, mert zeneileg azok is nagyon jól meg vannak írva. De ha kiemeljük pozitívumokat, akkor egy kiváló albumot hallgatunk. Érdemes tenni vele egy próbát, aki érzi a dalok mondanivalóját, az nagyon fogja szeretni ezt az albumot.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 9/10

+ Komoly koncepcióval készített album, egyedi és nagyon kellemes hangszerelés.
– Már itt megjelennek azok a hibák, amik később “védjegyei” lesznek az együttesnek.

83%

The Corrs: Forgiven, not Forgotten CD

Újabb The Corrs CD tért vissza a gyűjteményembe, méghozzá a debütáló albumuk. Ennek külön örülök, mert nagyon szeretem ezt az albumot. Továbbra is azt gondolom, hogy egy ígéretes karriert vezetett be ez az album. Nagyon jó dalokat írták és szeretem, hogy élő hangszerekkel játszották fel azokat. Ezen az albumon igazából csak egy olyan dal van, amit annyira nem szeretek, ez pedig a Runaway. Ez az a dal ezen az albumon, melynek olyan kusza a szövege. Igazából átérzem, hogy miről van szó, de nem az én érzésvilágom. Az énekkel is úgy vagyok, hogy szépen el van énekelve, van munka a dalban, de nem engem szólít meg. Ezt leszámítva a Forgiven, Not Forgotten egy kiváló album. A címadó dal az, ami igazán megszólít érzelmileg és nagyon át tudom érezni. Illetve a Closer az, ami közel áll hozzám (ha már ez a címe), illetve izgalmasnak tartom még a Someday és a Leave Me Alone dalokat is. Az instrumentális dalok közül pedig a Toss the Feathers a nagy kedvenc. De ennyi legyen is elég, majd írok az albumról részletesen is.

Egyébként a bolhapiacon vettem, ugyanattól az eladótól, akitől az In Blue CD-t is vettem. És ez is teljesen jó állapotban van, a borító nagyon jól néz ki, a lemez is szinte teljesen karcmentes. Úgyhogy elégedett vagyok vele, számíthat rám a jövőben is. Eddig hat The Corrs CD-m van, tehát az újakkal együtt hiányzik még hét. Csak hogy az istenbe találom a kazettákat annyira nehezen. Kellenek azok is a gyűjteménybe.

Egyébként tetszenek a borítón a képek.

101 Kiskutya és 102 Kiskutya DVD-k

Ma megérkezett a Vaterás rendelésem, az élőszereplős 101 Kiskutya és 102 Kiskutya DVD-k. Az utóbbi időkben jónéhányszor megnéztem mindkét filmet, és nem titkoltan többek között azért, mert mindkettőn rajta van a holland szinkron és felirat. Nem lelkesedve arról, hogy mindkét DVD első kiadású, és hát az InterCom sokkal igényesebb kiadásokat készített a Disney DVD-kből.

Persze, nem lehet hibáztatni a Pro Videót sem, mert ők is csak abból főznek, ami van. Ők már más kiadást kapnak feldolgozásra. Régebben nagyobb volt a kereslet a DVD-kre, ezért a kiadásokra, a borítóra is nagyobb figyelmet fordítottak. Hogy mekkora a különbség, az az alábbi képeken látszik csak igazán, főleg a harmadik képen.

Fogom majd váltogatni a nyelveket, így többször is meg fogom nézni a filmeket. De igazából most is csak azt tudom mondani, hogy csak Szörnyella miatt nézhető a film. Mondjuk az 1961-es rajzfilmben is ő dominál, nem véletlen, hogy ő van legtöbb helyen a képeken. De többi emberi karakter egyáltalán nem alkot emlékezeteset. Ami az állatokat illeti... Az vitán felül áll, hogy teljesen irreális, ahogy viselkednek. Ha létezik is valamilyen kommunikáció az állatok között, biztos, hogy nem ilyen szinten, mint ahogy a filmben bemutatták. És bíztam is különben abban, hogy az extrákban képet kapunk arról, hogy pontosan hogyan oldották meg a kutyák mozgását, de rendkívül szegényes az extrák kínálata DVD-n. Az a 2 kb. 3-4 perces werkfilm, ami semmilyen formában nem alkalmas arra, hogy bemutassa a film készítésének hátterét. Kíváncsi lettem volna arra, hogyan valósították meg az állatok között a már szinte emberi szintű kommunikációt, de ez tökéletesen kimaradt.

Egyébként meg ezt a filmet csak gyermeki lélekkel lehet oldottan nézni. Nem szabad egy percre sem komolyan venni, hogy az állatok ennyire intelligensen viselkednek a filmben és azon elgondolkodni, hogy ezt mégis hogy találták ki. A film egyértelműen gyerekeknek szól. 10 éves voltam, amikor ment a mozikban, láttam is annak idején, és ma is vissza tudom idézni, hogy nagyon kedves filmnek tartottam. Ez a film csak úgy élvezhető, ha felnőtt fejjel is az akkori 10 éves gyereklelkemmel nézem. Tekintve, hogy most is szívesen nézem, ez sikerül. Sőt, most Szörnyella DeFrász, vagyis Glenn Close színészi játékát még jobban szeretem. Az mondjuk sajátságos érzetet ad a filmnek, hogy mindig a gonosznak szurkolok. Nagyon aranyosak a kiskutyák, szeretem őket, sőt a mai napig könnyeket ejtek, ahogy a kis Lucky életre kel Roger kezében, de csak ismételni tudom magam, hogy annyira erős Szörnyella jelenléte a filmben, és azért, mert nem kell őt komolyan venni, inkább komikusnak hat a szerepe. Ezért tudok mai napig sokat nevetni rajta. Mondjuk ez talán külsősként üt ennyire, de amikor ráordít Alonsóra:

VEGYE ÁT A RAJZOT ANITÁTÓL ÉS HOZZA IDE NEKEM!!! NEHEZÉRE ESIK???

Ezt valahányszor látom / hallom, mindig könnyezek a nevetéstől. Bár az biztos, hogy ez élőben azért komolyan ijesztő lenne. De ahogy visszagondolok a rajzfilm változatra, Szörnyella már ott is olyan volt, hogy lehetett érzékelni, hogy ott sem kell őt komolyan venni. Ugyanezt hozták át a filmbe is és ha a klasszikusra alapozunk, akkor kiválóan. Tehát igazából ez is olyan film, amit a helyén kell kezelni, és akkor élvezhető. Természetesen szó nincs arról, hogy 10 pontot érdemelne, főleg ha azt is beveszem, hogy a kis család, főleg a házvezetőnő, Nanny mennyire idegesítő. Továbbra sem bírom azt a tökéletes álomvilágban élő idős nő szerepét, amit megjelenít. Minden egyes pillanatban annyira boldog, mintha egyenesen a mennyországból szállt volna le. Roger és Anita meg akkor szerepelt le nálam, amikor Anita már majdnem a végén jön arra rá, hogy na vajon ki lophatta el a kiskutyákat, és milyen szándékkal? Na vajon? Ez az a dolog, amit sehogy nem tudok elfogadni, és semmilyen történetvezetés nem magyaráz meg. Tehát, amikor teljesen nyilvánvaló Szörnyella gonoszsága. Ott látta, ott ordízott előtte, ott rajzolgatta önelégülten, gonosz vigyorral az arcán a pöttyös szörmebundát... Ez az, amit sehogy sem tudok elfogadni, minden más szerethető.

Még néhány kép a 101 Kiskutya videokazetta és DVD kiadásáról.

A videokazetta régóta megvan, ehhez jött a DVD ma. Egyébként néztem, hogy megjelent-e valaha Blu-rayen, de meglepetten konstatáltam, hogy soha, sehol nem jelent meg a fim Blu-rayen. Így a film igazából egy módon nézhető meg Full HD-ben: nCore-ról letöltve, ott a magasabb bitrátájút szedtem le. Mindkét film 10-10 GB, ha megint lesz majd egy kis pénzem, veszek egy 32 GB-ot Pen Drive-ot, és az lesz a Blu-raye a két filmnek. A két DVD-t meg feltettem a gépemre, kiszedem belőlük a holland szinkront és feliratot, és ráteszem azokat is a Pen Drive-ra, így a németalföldi nyelven is nézhető lesz Full HD-ben.

Újabb JAM Project dalok az utóbbi időkből

Külön szeretnék még néhány JAM Project dal bemutatni, amiket manapság hallgatok. Méghozzá azért külön, mert négyből három egy albumról származik, de a negyedik is szorosan kötődik a többi háromhoz. 2016-ban és 2017-ben két stúdióalbumot jelentett meg az együttes, az AREA Z-et és a TOKYO DIVE-ot. Nem is kérdés, hogy melyik tetszik jobban, egyértelműen a TOKYO DIVE. Több az emlékezetes dal ezen az albumon. Bár egyébként az AREA Z is jó abból a szempontból, hogy az album fő témája a NAWABARI ~Haitoku no Scenario~ más stílusban íródott, mint az előző albumok fő témáját képző dalok. Ezzel mintha jelezték volna, hogy már kifogytak a jól megszokott "We will never die" vagy "No, we never give the dream!" jellegű dalokból, ezért váltottak, és jött egy futurisztikus, gépi hangzású dal. Ami a változás szempontjából kifejezetten üdvös, csak nem maradt meg annyira az emlékezetemben. Kicsit káosz is az egész, olyan, mintha csak kísérleztek volna a gépi zenével. De nagyjából az egész AREA Z album olyan, hogy jó, de nem kiemelkedő. Egyet viszont tudok mutatni az albumról, ami nagyon jóra sikeredett.

Magical Mystery Spice ~Magic Spice no Theme~

Talán az egész album jobb lett volna, ha ez a dal lenne a fő témája, és ebből indul ki az album mondanivalója. Csak a cím a furcsa, nem is tudom egyszerűen hova tenni, én biztos, hogy más címet adnék a dalnak. De maga a dal hihetetlenül nagyot üt. Nagy hatású, mintha egy nagy harc előtt állna a csapat, és most, vagy soha. Sok ilyen dala van a JAM Project-nek, de itt ez nagyon működik. Tetszenek a tradicionális hangzások, ahogy össze van hangolva a szintetizátorral. Az ének is nagyon átjön. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a kottában hol szerepel a legmagasabb hang, az biztos, hogy olyan magasságokig kevesen tudnak énekelni. De hát ezért JAM Project a JAM Project.

TOKYO DIVE

A TOKYO DIVE album fő témája már sokkal érdekesebb és izgalmasabb. Ugyanolyan futurisztikus, gépi zene az egész, de sokkal jobb a hangzása. Jobban meg van írva, a hangok is harmonizálnak egymással és az ének is jelentőségteljesebb. Ennél a dalnál inkább az első refrén után némi képzavar, amikor van némi káosz a hangzásban. Jó eséllyel szándékos, csak nem érzem, hogy annak ott van mondanivalója. Mindenesetre ötletes, hogy az ének is itt-ott el van gépesítve, mintha a 21. század második felében lennénk. Nagyon érdekes dal, és a videoklip is jól visszaadja a dal hangulatvilágát.

BAD CITY ~We'll be alright~

Endoh Masaaki zenei stílusa annyira nem különíthető el a többiekétől. Ritkán is ír zenét, amikor megteszi, akkor kiad a kezéből olyan nagyszerű dalokat, mint a BAD CITY ~We'll be alright~. A gépi hangzás és az élő hangszerek egy saját elegyét hallhatjuk ebben a dalban. Megvan a maga futurisztikus hangzása, de több az élő hangszer ebben a dalban. Az egész dal nagyon izgalmas, pontosan az a fajta optimizmus jelenik meg az énekben, amit hitelesnek tartok. Tőlük hitelesnek tartom, hogy pontosítsak. A refrén nagyon erős, meg úgy az egész dal határozottan a jobb JAM Project dalok közé tartozik.

Alexandria

Nagyon szeretném tudni, hogy mi inspirálta Fukuyama Yoshikit, ezen dal megírására, de az biztos, hogy egész zenei pályafutásának egyik legjobb dala ez. Konkrétan el tudom képzelni, hogy egy történelmi film betétdala legyen ez a dal, ahol a harcosok készen állnak a nagy összecsapásra. Ráadásul van annyira hosszú a dal, hogy egy egész csata lejátszódik a fejemben, miközben hallgatom a dalt. De ezt persze átvitt értelemben is lehet gondolni, belső vívódás, háború, és az jelenik meg egy harc képében. Az egész dal hihetetlenül erőteljes, jelentős, külön kiemelkedik az album többi dalai közül.

Szóval ez a JAM Project. Remélem, hogy tettem azért valamit, hogy ismertebbek legyenek.

Csernus Imre a Magyar hangban

Meglepett, amikor láttam múlt héten, hogy a Magyar Hang címlapjára Csernus Imre került, és ővele készítettek interjút. Ezt mindenképp megveszem magamban (pontosabban, múlt idő, mert már megvan), de egyébként csak azokat a Magyar Hang számokat veszem meg, amelyeken olyan ember van a címlapon, akinek sokra tartom a munkásságát és adok a véleményére. Így vettem meg például azt a számot, amikor Gundel Takács Gábor, Dr. Zacher Gábor, Verebes István, Presser Gábor vagy Laár András volt a címlapon. Egyébként legtöbb esetben csak a weboldalt olvasom, de azt naponta többször is.

És most Csernus Imréért is megvettem, mert annak ellenére, hogy nem tetszik az új könyve, mindenképp akartam adni neki még egy esélyt. Főleg akkor vált számomra érdekessé az interjú, amikor láttam, hogy Dévényi István volt a riporter. Két olyan ember beszélgetése ez, akik teljesen másképp látják a járványhelyzetet és a magyar valóságot, ebből sok jót lehet kihozni. És bejöttek a számításaim, tényleg nagyon jó interjú volt. Tetszett, hogy Dévényi István azokat a kérdéseket tette fel Csernus Imrének, amiket másnak is feltenne, Csernus meg nem tért ki a válaszadás alól. Azt érzékeltem, hogy tiszteletben tartja Csernus Imre, hogy Dévényi István másképp látja a jelenlegi helyzetet, és annak megfelelően válaszolt. Tehát az egész interjú számomra két olyan ember beszélgetése volt, akik másképp látják a dolgokat, de tiszteletben tartották egymás véleményét, nézetét. Azt kell mondjam, hogy jobb lett a véleményem Csernus Imréről ezen interjú olvasása után.

Aztán meg az a metafora, ahogy Dévényi István bemutatta Noszvajt és bevezette az intjerút, csodálatos volt. Mondjuk ő járja is az országot, úgyhogy ő sokat látott és jó eséllyel sokat is olvas, mert olyan költői képekkel írta le a tájat, ahogy csak nagyon kevesen manapság. Egyébként is szeretem a stílusát, mert lehet érezni, hogy szereti az országot, szívesen jár el helyekre, de sokat csalódott már. Sokszor keserű iróniával írja meg a cikkeit, mert mindig megírja a reményét, optimizmusát, de sok esetben más a valóság. És ezeket hihetetlen frappánsan fogalmazza meg, itt-ott ki is gúnyolja magát, hogy annyi csalódás után még mindig hisz abban, hogy bármi is jóra fordulhat, de aztán ismét arcul csapja a valóság. Kevesen írnak annyira szellemesen, mint ő, és ez a stílus ebben az interjúban is kijött.

Az utóbbi időkben hallgatott JAM Project dalok

Még mindig a JAM Project dominál a Last.fm profilomban. Albumok mellett leginkább a mai dalaikat hallgatom, mert azokban van olyan érzésvilág, amikkel mostanság azonosulni tudok. Bár egyébként stílus terén teljesen változatos képet alkotnak. Bemutatnám őket röviden.

Houkou Hate no Arano wa

Sokáig nem foglalkoztam a DRAGONFLAME kislemezzel, mert elérhetetlen volt a dalok karaoke verziói. Csak nemrég döntöttem úgy, hogy kit érdekel, hallgassuk meg úgy a kislemezt, ahogy megvan. A címadó daltól nem vártam csodát (nem rossz, de nem kiemelkedő), de a B-side track, a Houkou Hate no Arano wa nagyon kellemes meglepetés volt. Okui Masami mindig is gondoskodott a JAM Project zenei repertoárjának változatosságáról, ezzel a dallal is. Ez is olyan dal, ami alapvetően optimista hangzású, de a szöveg nem az. "GOAL no mienai michi wo aruita" azért sokat elárul a szöveg mondanivalójáról. Kicsit ilyen bizonytalan, kilátástalan, de mégis... Olyan, mintha öntudatlanul is arra akarna inspirálni, hogy menjünk tovább. A zene is gyönyörű. Lassú, de a maga lassúságában dinamikus, ezért gondolnánk optimistának. Kétféle érzésvilág van harmonizálva ebben a dalban.

NEW BLUE

Erről már írtam régebben többször is, hiszen ez nálam minden idők második legjobb JAM Project dala. És évek múltán is ugyanígy érzek. Fukuyama Yoshikit (a dal zenéjének szerzőjét) azért tartom univerzális tehetségnek, mert alapvetően rock énekes. Tipikus kemény rocker hangja van, amikor nagyon bevadul, olyan elementáris erők jönnek elő belőle, hogy azzal a világ élvonalába tartozik. Olyanakkor ott a másik oldala, amikor balladákat ír és énekel. Annyira átélhető az, amilyen érzelmeket énekel ki akkor, hogy többször én is elérzékenyültem a balladáitól. A szövegről Okui Masami gondoskodott, és azt kell mondjam, hogy megint elsőosztályú munkát adott ki a kezei közül. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a dal szinte teljesen olyan érzelmileg, mint amilyen én vagyok.

Hagane no Warriors

Ez is felkerült a "későn feledezett JAM Project dalok" listájára. Tudtam a kislemezről 2018 tavaszán, de akkor épp nem volt JAM Project-es hangulatom, és akkor csak egy kislemeznek tituláltam magamban a sok közül. De aztán végül megtaláltam, és azt kell mondjam, hogy nagyon örülök annak, hogy létezik ez a kislemez. Egy sajátságos kettősséget érzékelek a dalban. Sokszor hallottunk már tőlük "We are warriors!" jellegű szöveget, ugyanakkor van benne egyfajta könnyedség, ami szerethetővé teszi a dalt. A kórusban kiáltás is tetszik (én egyébként "EXPLODE!"-ot hallok ki), a második refrén utáni gitárszóló és az utána lévő kórus ének pedig egyértelműen a dal legjobb része.

ENTER THE HEROES

Azt lehet mondani, hogy onnan lehet megismerni az igazi rajongót, hogy nem a legismertebb dalát választja kedvencnek, hanem ami az albumon szerepel a többi között. Azért, mert az ismertebb dalok mind mainstream vonalat követnek és inkább a többi dal között hallható az együttes valódi egyénisége. Az ENTER THE HEROES egy ONE-PUNCH MAN dal, hasonló a helyzet nálam, mint amit fentebb írtam. Ugyanis jó dal a THE HERO!! ~Ikareru kobushi ni Hi wo Tsukero~, de nekem az ENTER THE HEROES jobban tetszik. Sokkal jobban kijön az együttes bolondos oldala az extrém gyors énekkel, amit a versében előadnak, aztán olyan szöveggel, mint "Who is number one?" majd aztán "I am number one!". Mondjuk ez inkább az animére utal, de én nagyon bírom azt a stílust, amiben ez a dal íródott.

Tread on the Tiger's Tail

Ezt a kislemezt elég későn találtam meg, de aztán azonnal megszerettem. Ez is Super Robot Wars dal, mint a Hagane no Warriors, csak ennek egy kicsit lassabb a dinamikája, ugyanakkor sokkal hangosabb. El tudom képzelni, hogy valami rendezvényen ezt a dalt nagy hangerőben lejátszani, az nagyon ütne. Imádom a refrénben a "SUPER ROBOT WARS!" felkiáltást, meg az egész dalnak annyira jó hangulata van, hogy bármikor képes motiválni. Ebben rejlik a JAM Project igazi ereje, ezért szerethető az együttes.

Ryujou

2017-ben már kaphattunk ízelítőt abból, hogy mi az eredmény, ha a JAM Project és az ALI PROJECT összeáll. A Himiko Gaiden az egyik legegyedibb dal, amit valaha hallottam. Hiszen a JAM Project ebben a (számomra) hiteles "hurrá-optimizmusban" utazik (ez de nagyon leegyszerűsített...), míg az ALI PROJECT az arisztokratikus goth-loli zenében alkot maradandót, és hogy mi születik abból, ha ezt a kettőt összekeverjük? Nos, a Himiko Gaiden-ben a JAM Project közreműködött, ezt most az ALI PROJECT viszonozta, és megírta a JAM Project-nek a Ryujou című dalt, mely számomra magasan a legjobb dal a The Age of Dragon Knights albumon. Most is libabőrös vagyok, ha csak eszembe jut a dal. Szeretnék egy olyan JAM Project albumot, melynek minden dalát az ALI PROJECT írta, instant vétel lenne nálam.

Versus Road ~Higenjitsuteki Survival~

Erről a dalról írtam nemrég, a teljesség kedvéért álljon itt is. Mert még mindig nagyon szeretem. Az a fajta optimizmus jelenik meg ebben a dalban, ami elég gyakran jellemez engem (főleg mostanság). Ez a dal elsősorban azt üzeni nekem, hogy keressük meg és hozzuk ki mindenből a legjobbat. És ha valami nem sikerül, igen, előfordul, hiszen emberek vagyunk, de éljük meg az adott pillanatot 100%-ban, mert az mindennél többet ér. Az igazat megvallva csak nemrég élem meg tudatosan ezt, hiszen abból is sokat lehet tanulni és nyerni, ha nem sikerül az, amit elterveztünk, mert az addig megtett út alatt is fejlődtünk, tettünk önmagunkért. Ezért értékes számomra ez a dal.

Haikyuu!! TO THE TOP Original Soundtrack

Vártam már az Haikyuu!! TOP THE TOP OST albumról a bejelentést, ez tegnap meg is történt. Március 17-én jelenik meg az album.

Igazából ez egy duplalemezes album, amit mindenképp üdvösnek tartok. Már az elejétől így kellett volna, az első két évad OST-je is két-két CD-n jelent meg, de két-két külön albumon, így ezeket nagyon drága megvenni. De egy duplalemezes album csak kicsivel drágább, mint az egylemezes. Persze, tudom én, hogy pénz kérdése két külön albumon kiadni a két CD-t, de mégis. Jobb így, a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru OST még az, ami dupla CD-s albumon jelent meg (ugyanattól a kiadótól és ugyanúgy Production I.G-s anime), és végre a Haikyuu!! 4. évada is így jelenik meg. Remélem, hogy a későbbi évadok CD-i is így jelennek meg.

Gondolkodok azon, hogy megvegyem, mert amit kihallottam új zenét a negyedik évadból, az kifejezetten tetszik. De felmerült bennem a kérdés, hogy két különböző borítóval jelenik meg az album? Ha igen, szó nincs arról, hogy mind a kettőt megvenném. Kettejük közül Atsumu Miyát kedvelem jobban, így a bal oldalit választanám. Nagyon érdekes, hogy úgy kedvelem őt jobban, hogy egyébként hasonlít a személyisége Oikawa Tooru-re, akit még mindig rettenetesen gyűlölök. Úgy vagyok Atsumu Miyával, hogy vele akart a mangaka bocsánatot kérni Oikawa Tooru személyéért. Most újra nézem az egész Haikyuu!!-t a legelejétől a negyedik évad utolsó részéig, és a mai napig nagy gonoszságot látok Oikawában. Nem bírom még a tekintetét sem. Atsumu Miya meg ugyanúgy képes arra, hogy gyerekesen viselkedjen, mint Oikawa, de nála ezt jó értelemben érzékelem. Nála azt látom, hogy nem kell azt a "rosszcsont" mivoltát komolyan venni, az csak a személyiségének része. Egyébként olyan jellegű gonoszságot nem látok benne, hogy Oikawában.

Nagyon kíváncsi leszek az albumra, várom a megjelenését.

A szexuális orientációkről és nemi identitásokról

Nagyon ritkán nyilvánulok meg közéleti témákban, elsősorban azért, mert úgy gondolom, hogy vannak nálamnál okosabb emberek, akik jobban ki tudják fejteni a véleményüket bizonyos témákban, másrészt meg van miről írnom, úgyhogy csak ha tényleg úgy érzem, hogy szükséges, mint például most. Egyik ismerősöm ugyanis olyat tweetelt, ami erősen elgondolkodtatott.

A történelem óráimat jelenleg egy amerikai férfi tanár kollégával együtt tartom. Nemrég a húga coming outolt, ő pedig szolidaritásból kifestette a körmeit. A diákoknak ez tetszett, de az egyik szülő felnyomta őt az iskola vezetésénél, hogy ennek az üzenete milyen káros hatású.

— Balázs (@CaptainBalus) January 28, 2021

Mindenek előtt köszönöm CaptainBalusnak, hogy hozzájárulását adta, hogy megosszam ezt a tweetjét. Itt nemcsak a szülő félelme jelenik meg, hanem a tájékozatlansága is. Ugyanis attól, hogy valaki homoszexualitást lát, attól még nem lesz meleg az, akinek nincs rá hajlama. Mert elsősorban biológiai tényezők befolyásolják a szexuális orientációt. Akiben meg benne van a hajlam, abból előjön, az ellen meg nincs mit tenni. Valaki így születik, ezen nem lehet változtatni, csak megtanulni vele együtt élni. Ez a tájékozatlansági rész.

De mi a helyzet a félelemmel? Ez már keményebb téma. Több cikket és könyvet is olvastam arról, hogy még az elfogadó szülőkben is komoly megrendülést kelt, ha a gyereke előáll a szexuális orientációval. És döntő többségében azt olvasom, hogy vagy az rendíti meg, hogy nem lesznek nagyszülők (ez a gyakoribb), vagy egyszerűen csak mert a gyereke "más". Viszolygok attól, hogy a melegeket másnak hívják, az meg különösen, hogy vannak olyan meleg szervezetek, közösségek, melyek nevében benne van a "mások" szó. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: Aki "más", az miért várja el, hogy "ugyanúgy" kezeljék, mint a többieket? Kicsit kellemetlenkedek, de remélem, érthető, hogy mit akarok kihozni ebből. A lényeg: Aki meleg, az nem más. Nagyon jó lenne, ha a "más" jelző kiveszne a köztudatból. Ami a nagyszülő részt illeti, azt Csernus Imre A Férfi című könyvében foglalta össze nagyon jól (amikor még progresszív gondolatai voltak), hogy miért problémás ez a gondolkodás. Egyszerűen azért, mert ez azt az érzetet adja, hogy a gyereket valójában nem önmagáért szülte meg az anya és nevelik a szülők, hanem ha majd eljön az idő, akkor majd ő is szülő lesz, és tovább viszi a nevet. Ha van káros gondolkodás, akkor ez az. Mert ez tényleg arról szól, hogy a gyereket nem a gyerekért, a személyéért nevelik. Minden egyes ember külön személyiség, saját célokkal, saját álmokkal, adott esetben saját szexualitással. És azt gondolom, hogy az igazi szülő, aki tényleg szereti a gyerekét, az úgy fogadja el őt, amilyen és a végsőkig támogatja őt, addig, amíg a tettével nem árt másoknak. De meggyőződésem, hogy az ideális szülő számára az elsődleges a gyerekének a boldogsága. És ha a gyerek boldogása az, hogy azonos nemű párja van, akkor abban támogatni a végsőkig. Lehet megrendülni a homoszexualitáson, alapvetően valós érzés, hiszen tényleg sok minden megváltozhat azzal, ha a gyerek előáll azzal, hogy meleg, biszexuális, vagy bármi más, ami nem hetero. De azt gondolom, hogy ezek után a helyes lépés az, hogy idővel lenyugszunk, és elfogadjuk a gyerek szexuális orientációját.

És az az igazság, hogy ez is komoly ok arra, hogy miért szeretem Hollandiát annyira. Hát ismert tény: A világ legelfogadóbb országa Hollandia, Amsterdam pedig a világ leginkább melegbarát városa. Nagyon sok meleg rendvezvény van Hollandiában, Amsterdamban pedig külön úgynevezett melegbarát szállodák vannak, ahol nyugodtan bérelhet egy közös szobát egy férfipáros, senki nem fogja kinézni őket emiatt. Én ezt csodálatosnak tartom. A másik, amit én magam láttam Eindhovenben:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Karasz Attila (@supermario4ever) által megosztott bejegyzés

Egy alagút szivárvány színűre festve. És ott úgy mennek át az emberek, mint bármelyik másik alagúton, nem viszolyognak amiatt, hogy "úristen, buzi leszek, ha átmegyek ezen az alagúton, kerüljük el nagy ívben!", hanem ugyanúgy használják, mint bármelyik másikat. És a mintázat is gyönyörű, igazán igényes munka. Szóval Hollandiában megélhetem azt, aki vagyok, és ez számomra nagyon fontos.

Visszatérve a homoszexualitás megítélésére, ami talán még károsabb (vagy talán inkább ostobább) ennél, az az, amikor egyes hetero férfiak azért tartják gyűlöletesnek a homoszexualitást, mert milyen undorító látvány. És kigúnyolják a meleg srácot amiatt, hogy pasival szeret együtt lenni, mert hogy az mennyire "lányos" dolog. Ez a gondolkodás szerintem abból fakad, hogy sok férfi azzal éli meg a férfiasságának a "csúcsát", ha elveszti a szüzességét, és megvolt az első szexuális élmény egy nővel. Az olyan férfias, akkor igazi férfi volt. Ez az a tipikus, negatív értelemben vett túl egyszerű gondolkodás, ami nem a közszájon forgó józan paraszti észre utal, hanem az emberi butaságra. Ha valaki engem kérdez, egy férfi például attól férfi, hogy felvállalja az érzéseit, vállalja értük a felelősséget, ahogy a tetteiért is, kiáll önmagáért, mindig következetes, és a nőt, akit szeret, tiszta szívből szereti, és mindig megvédelmezi. Vagy ha homoszexualitásról van szó, akkor a férfi párok kiállnak egymásért és megvédik egymást. Ami pedig a látvány részét illeti, ez pedig egyszerűen olyan dolog, amibe nem kell belegondolni. A magánéleti rész maradjon meg annak, aki megéli azt, és ha őt a meleg szex teszi boldoggá, akkor hadd élje meg azt. Ahhoz senkinek semmi köze. Innentől kezdve nagy butaság a látvány rész miatt lenézni, kigúnyolni, megvetni valakit.

És akkor érdemes megemlíteni a leszbikus részt is, mert erről is érdekeset lehet olvasni, hallani. Alapvetően az van a köztudatban, hogy a leszbikusok elfogadottabb közegben élnek. De ez is olyan dolog, hogy ami a felszín alatt van, az teljesen más. Látszólag azért elfogadottabb a leszbikus páros, mert két nő szexuális együttléte nem kelt annyira kellemetlen látványt a férfiakban. De meddig? Addig, amit a leszbikus pornóban látnak. Ott ugye a legtöbb esetben az van, hogy két nagyon csinos, szexi nő van együtt, és ez ugye nagyon kellemes látvány. De ez is nagyon jó példa arra, hogy mennyire valós az, amit a pornókban látunk. Hiszen egy leszbikus nő valójában sok esetben férfiasan néz ki, ami már nem annyira kellemes látvány, hiszen ott mégsem két nőies nő szépsége virágzik ki. Másfelől nagyon tanulságos volt Puzsér Róbertnek az a rádióműsora, ahol a beszélgetőtársával a homoszexualitásról beszélt. Annak volt egy olyan része, ahol a hármas szex volt a téma. Általánosságban olyan SMS-ek jöttek, hogy ha a nő kedvéért kell egy férfitársukkal hármasban együtt lenni, ugyan megteszik, de nagyon vigyáznak arra, hogy nehogy "összekoccanjanak" dolgok. Megmosolyogtam, amikor erre Puzsérék megjegyezték, hogy nagyon oldott lehet az a szex, ahol kínosan ügyelnek arra, hogy nehogy összekoccanjanak dolgok. Ha pedig az volt, hogy a férfi lehetne együtt két nővel, az már sokkal szimpatikusabb volt. Azt minden további nélkül. Akkor megbocsájtóbbak a homoszexualitás jelenségével. Azt gondolom, hogy ez rettenetes, mert azt érzékelteti, hogy bizonyos férfiak számára a nő csak játékszer a szexben. Pedig egy hetero nő számára ugyanúgy kellemetlen egy másik nővel együtt lenni, csak ez a férfiakat nem foglalkoztatja.

És lenne még egy fontos dolog, amire kitérnék, ez pedig a nemiség. Ez azért lett fontos téma szerintem, mert manapság rengeteg ilyet látni. És próbálom megérteni ezt a jelenséget. Az a lényeg, hogy Discordon egyre több tizenéves a bemutatkozó csatornákon azt írja magáról, hogy "they / them" vagy teljesen mindegy, hogy melyik "pronoun"-t használják neki. Ugyanígy egyre többet látom azt, ha valaki a biológiai nemével ellenkező nemet használja. Komolyan meglepett, hogy ez ennyire elterjedt az utóbbi években. Mert amikor gyerek voltam, a '90-es években láttam én is a TV-ben transzvesztitákat, transzszexuálisokat, transzneműeket, de annyira ritkán voltak láthatóak, hogy úgy könyveltem el őket, hogy léteznek, de a periférián vannak. Az utóbbi években viszont olyan sok nemi sajátossággal élő embert (ezt most találtam ki) lehet látni, hogy majdhogynem én vagyok "cishet"-nek beállítva azért, mert férfinak születtem, és jól is érzem magam a nememben. Pedig a "cishet" egyik fele sem igaz rám. Se nem vagyok cisznemű, se nem vagyok hetero. Azt szoktam mondani magamról, hogy szexualitás terén biszexuális vagyok, mert érdekelnek a nők is, viszont érzelmileg meleg, mert csak férfit tudok szerelemmel szeretni. De a nemiségemmel nincs semmi baj, csak lassan ott tartunk már, hogy aki harmóniában van a saját nemével, az olyan, mintha valaki a heteroszexualitását vállalná nyíltan.

De mivel meg akarom érteni ezt a jelenséget, ezért elbeszélgetek erről emberekkel. Többek közt egy magyar lánnyal is, aki szintén inkább a "they / them"-et használja magára. Kíváncsi voltam, hogy miért ezt használja, miért érzi azt, hogy ezzel fejezi ki önmagát. Nagyjából annyiban foglalta össze, hogy nem érzi, hogy a tipikus női sztereotípiák igazak lennének rá. Azt gondolom, hogy ezzel fontos dolgot mondott. Sokan azért használnak más személyes névmást magukra, mint a biológiai nemük, vagy a "they / them"-et, mert nem érzik azt, hogy azok a nemi sztereotípiák igazak lennének rá, és azt érzik, hogy akkor lennének önazonosak, ha nem skatulyázzák be magukat egy nembe. Bát ezen az alapon nézve én is lehetnék "they / them", mert nem sok férfi viseltet ennyi érzelemmel a világ felé nyíltan, és éli meg annyira intenzíven, mint én. De engem nem érdekelnek a sztereotípiák, én azért vagyok "he / him", mert magam egyéniségével együtt vagyok önazonos a nememmel.

Nagyon kibővítettem a tweet-hez kapcsolódó mondanivalómat, de ez most kikívánkozott belőlem. Mivel tényleg azt látom, hogy nagyon sokan vallják magukat a biológiai nemüktől eltérőnek, ezért ez mára kardinális jelenséggé vált, amivel foglalkozni kell. Emellett nem lehet csak úgy elmenni, hogy "majd kinövi", vagy "persze, most hogy nincsenek háborúk meg válságok, már mindenféle úri gondjai vannak a mai fiataloknak" Szó nincs erről. Olvasom a "vent" csatornákat, és olyanokat írnak magukról... olyan szörnyű mentális állapotban vannak a mai tizenévesek, hogy tényleg az volt a gondolatom, hogy ugyan nekem is megvannak a magam problémái és belső közdelmei, de egyszerűen olyanokat olvasok tőlük, hogy én hozzájuk képest teljességgel harmóniában vagyok magammal, és jól érzem magam a bőrömben. Pedig ez nem mindig van így. Úgyhogy tényleg az van, hogy a mai tinédzsereknek már teljesen más problémáik vannak, amiket komolyan kell venni, éskomolyan kell velük foglalkozni, ha nem akarjuk, hogy a most felnövő és fiatal társadalom és az utánuk következők következtében lelki beteg legyen az egész világ. Könnyen meglehet, hogy ez a jelenség Magyarországon is jelen van már, csak nem forog annyira közszájon. Akkor viszont még inkább érdemes lenne ezzel az iskolákban foglalkozni. Az biztos, hogy a Pszichológus, Pszichiáter szakma egyáltalán nincs veszélyben.

Személyiségteszt

Valamiért a mai napig népszerű a "Melyik Naruto karakter vagy?" postom, pedig 2009. decemberi. Igazából tudom miért, mert az embereknek szeretnék jobban megismerni magukat, akár játékos formában is.

De aki komolyan szeretne önmagával foglalkozni, és ehhez kapcsolódóan töltenek ki egy személyiségtesztet, annak a 16 személyiség tesztet ajánlom. Sok kérdéssel, részletes válaszlehetőségekkel deríti fel a weboldal a személyiséget. Én még augusztusban töltöttem ki, és nekem INFJ-T jött ki. Amikor elolvastam a részletes értékelést, konkrétan olyan érzésem volt, mintha valaki belelátott volna a fejembe, és kiírta volna, ami bent van. Mit rejtenek a betűk?

• I - Introvertált
• N - Intuitív, megérző
• F - Érző (feeling)
• J - Ítélkező (judging)
• T - Turbulens

A weboldal egy szóval a "The Advocate" (támogató) jelzővel illetett. Az Introvertált teljes mértékig stimmel. Bár az intutív némileg ellentmond neki, mert aki introvertált, annak alapvetően nincs annyi kapcsolata az emberekkel, hogy megérzései legyenek vele kapcsolatosan. Néhány hónapja olvastam a Nők Lapja Pszichében, hogy az intuíció nemcsak megérzés, hanem a múlt tapasztalatainak leszűrése a jelenben. Így egy introvertált embernek nem sok tapasztalata lehet az emberekkel kapcsolatosan. Ezért van az, hogy az INFJ a 16 személyiség körül a legritkább. Az emberiségnek nagyjából a 2%-a tartozik ide. Az érző meg szintén nagyon igaz nálam. Nagyon mélyen és intenzíven élem meg az érzéseket, amit ugyan megtanultam valamennyire kordában tartani, de sokszor még mindig nehéz. Olyan is elő szokott fordulni, hogy ha nagyon intenzív napom volt érzelmileg, akkor éjjel nehezen alszok el, mert azzal vagyok tele érzelmileg, és a tudatomnak fontosabb az, hogy benne legyek, és feldolgozzam (főleg, ha negatív), minthogy kipihent legyek másnap. Az ítélkezés meg arról szól, hogy nem úgy megy nálam, hogy elbeszélgetek valakivel, aztán abból alakítok egy képet a másik személyről, hanem legtöbb esetben, amint meglátok valakit, szinte a fél életét le tudom olvasni, és azonnal tudok róla véleményt mondani. Tehát, nem az van, hogy valaki kap egy üres papírt, és arra azt ír, amit akar, hanem kapok tőle egy fényképet, amin adott esetben olyan dolog is látszik, amit szíve szerint elrejtene. Ez komolyan így van, és mivel nagyon sok információt le tudok olvasni egy emberről, ezért ez nagyon nehezen változik meg. És az az igazság, hogy ebben ritkán tévedek. Mert egyébként igaz az a mondás, hogy mindenkiben ott van az angyali és ördögi oldal, sőt, olyat is láttam már életemben, hogy hiába láttam meg a másikban a belső értékeit, ha ő azokat eltékozolja, akkor láthatom őt olyan értékesnek, hogy drágakő nem ér fel vele, ha egyszerűen nem él vele. Rossz volt ilyet látni. A Turbulens, a lármás, pedig az érző részre erősít rá nálam. Szó szerint is igaz, nagyon hangosan tudok beszélni, és gyakori, hogy csendre intenek engem. De a turbulens itt az intenzív érzelmekre utal. Aki jobban megismert engem, az azt is mondja rólam, hogy leginkább akkor vagyok hangos, ha lelkes vagyok valami miatt. Tehát az intenzív érzelmek manifesztálódnak a hangos beszédben.

Az introvertáltság leginkább abban jelenik meg, hogy alapvetően szeretek emberek között lenni, de szükségem van az egyedüllétre. És előfordul olyan, hogy ha nem lehetek egyedül, akkor ingerültté, indulatossá válok. Mert amikor egyedül vagyok, akkor dolgozom fel a megélt érzelmeket, és töltődök fel. Utána megint szeretek emberek között lenni. De nemcsak emiatt, hanem a "J" miatt is kevés barátom van. Mivel nagyon nehezen változik a véleményem az emberekről, és azonnal öntudatlanul is ítéletet mondok a másikról, ezért ugyan elbeszélgetek emberekkel, de kevesen vannak azok, akikkel barátságban akarok lenni.

Meg az Advocate jelző is illik rám, mert alapvetően szeretek segíteni embereken. Megmosolyogtam, amikor fiktív karaktereket is jellemeztek személyiségük alapján, és például a Haikyuu!!-ból Sugawara Koushi az, aki szintén INFJ-s. Személyiségben tényleg hasonlítok rá. Pontosan olyan empatikus vezetője lennék egy csapatnak, mint amennyire ő. Csak én pont azért nem lennék vezető, mert ha mindenki hozzám fordulna a problémájával, akkor nem jutna idő magamra.

Akit érdekelnek a párosítások, azok itt olvashatnak róla. Párkapcsolati szinten elemzi két különböző személyiségjegy kapcsolatát. Természetesen nem úgy kell venni, mint egy párhoroszkópot. Ez egyrészt tudományos alapon van, másrészt meg függ további személyiségjegyektől, amik adott esetben nem jellemzője az adott személyiségnek. Például én nyitott természet vagyok, tehát annak ellenére, hogy egyből szinte komplex képet látok egy emberről, szeretek beszélgetni, ismerkedni, sőt, akit nagyon megszeretek, azzal kész vagyok kompromisszumot is kötni a közös barátság fenntartása érdekében. Csak ilyen kevés van.

Úgyhogy ajánlom mindenki figyelmébe a tesztet, örülnék, ha ez Magyarországon is elterjedne.

102 kiskutya DVD

Ez a film kimaradt az életemből, de most láttam egy példányt belőle a Tescóban 999 forintért, és mivel rajta van a holland szinkron és felirat, ezért megvettem magamnak. Igazából szerettem a 101 Kiskutya film változatát, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy csakis Szörnyella DeFrász miatt. Mert az a család, akinek volt Pongó és Perdita, annyira az a mézzel leöntött cukor tipikus esete, hogy néha fizikai fájdalmat okoztak. Főleg az öreg házvezető nő. Hihetetlenül idegesítőek voltak, hogy minden tökéletes körülöttük, hogy komolyan azt gondoltam, hogy szükség van ott Szörnyella DeFrászra, aki egy kicsit bevezeti őket a valóságba. Mondjuk ehhez az is hozzájárul, hogy Glenn Close valami hihetetlen alakítást nyújtott. Én ott egy életre megjegyeztem magamnak a színásznőt, és azóta is követem a munkásságát.

A 102 kiskutya sok mindenben más. Lehet szeretni, de megértem, hogy rossz az áltagértékelése. Én pont azt szeretem benne, hogy annyira debil. Pont azért nevettem rajta sokat, mert annyira idióta jelenetek voltak, hogy nem lehet komolyan venni, mégis szerethető az egész. Bár azt el kell ismerni, hogy Glenn Close itt most nem alakított olyan nagyot. Nem is nagyon jött ki az a váltás a pozitív és negatív karakterek között. Sokkal jobban kihoztam volna a pozitív karakterisztikát. Én arisztokratikusabbra vettem volna a szerepét, jobban kihoztam volna a személyiségéből, hogy egy jómódú nő, de nem az a nagyon elkényeztetett, és tényleg segít a kutyáknak. Aztán, amikor a Big Ben hangjára visszaváltozik, akkor sem jött meg annyira az a fajta gonoszság, ami jellemezte őt a 101 Kiskutya filmben. Glenn Close ott annyira jól alakította azt a pokolról érkezett, született gonosz nő személyét, hogy többször szinte szó szerint megfagyott a vér az ereimben, amikor hallottam őt nevetni vagy üvölteni. Ez sokkal kevésbé jött ki a 102 Kiskutyában. Arról nem is beszélve, hogy csak a film címében van 102 Kiskutya, egyébként 10-nél több dalmatát nem láttam a filmben. Meg az se tetszett, hogy a zene is túl komoly volt (miért akarja magát zeneileg komolyan venni egy ennyire debil film...), meg a legvégén úgy örültek annak, amikor Fura pöttyös lett, mintha egy béna állt volna lábra. Úgyhogy dramaturgiailag is problémás volt a film.

Mindenesetre nézhető volt. Kétszer néztem meg, és végülis élveztem. Bár az is igaz, hogy azért is néztem meg másodjára, mert először hollandul néztem meg. És most jobban kijött az, hogy még kezdő szinten vagyok hollandból. Nem értettem olyan sokat a holland szövegből (felirattal sem), így megnéztem magyarul másodjára, hogy teljes legyen a kép. És végülis elvoltam vele. De összességében 4 pontos film nálam a 10-es skálán.