Egy ideje szeretnék már egy The Corrs albumról részletes ismertetőt írni. És hogy szinte csak pozitívat írjak az együttesről, ezért arról az albumról írnék, amelyiket a legjobbnak tartom. Érdekes az, ha egy együttesnek az első albuma bizonyul a legjobbnak. Általában valamelyik későbbi szokott lenni a legjobb album, amikor már van tapasztalatuk zeneszerzésben, így a zenei stílusuk is kellőképpen kiforrott. Általában azon együttesek első albuma szokott a legjobb lenni, melynek későbbi albumai beépülnek a mainstream zenei irányzatba, és inkább trendeket követnek. A The Corrs esetében valamivel árnyaltabb az összkép, de az biztos, hogy az első album a legjobb tőlük.
Ebben az albumban mutatja meg leginkább az együttes, hogy miért szeretem őket és ad egy átfogó képet is arról, hogy általánosságban milyen zenét szeretek. Alapvetően nem egy nagyon különleges zenei világú albumot kell elképzelni, de kellőképpen egyedi a dalok hangzása ahhoz, hogy sajátságos legyen az egész album atmoszférája. Az pedig különösen becsülendő, hogy a ’90-es évek zavaros zenei korszakában valami egyedivel jöttek elő. Kis túlzással, mint a lótuszvirág a koszos, sáros vízben. Persze, nem egy tökéletes albumról van szó, de már itt érzékelhető volt, amire utaltam már korábban is az együttes kapcsán, hogy tudnak zenét írni, szeretnek is zenét írni, Andrea pedig nagyon szépen énekel. És valahogy ennél az albumnál állt össze minden. A zene szinte minden esetben harmonizál a szöveg mondanivalójával, a dalokat nagyrészt élő hangszerekkel élő hangszerekkel vették fel és kellőképpen változatos az album. A 15 dal összesen 49 perc hosszú.
- Erin Shore (Traditional Intro)
- Forgiven Not Forgotten
- Heaven Knows
- Along With The Girls
- Someday
- Runaway
- The Right Time
- The Minstrel Boy
- Toss The Feathers
- Love To Love You
- Secret Life
- Carraroe Jig
- Closer
- Leave Me Alone
- Erin Shore
Alapvetően szeretem az album fő témáját. Az egész albumnak van egy kellemes atmoszférája, amiből az érzékelhető, hogy a The Corrs tagjai magánemberként tényleg pozitív személyiségek. Érdekes, hogy pont a legfájdalmasabb dal lett az album címadó dala, mintha az lenne az album fő témája. Én inkább úgy értelmezem magamban, hogy az a dal az album kiindulópontja, mint a “forgiven, not forgotten” érzés adná az egész album alaptémáját, minden más érzés, ami a többi dalt inspirálta, csak utána jöttek. Mintha annak lenne a következménye. Mind az ének, mind a zene komoly érzelmi fejlettségről árulkodik. Ez a nagy előnye annak, ha valaki saját maga írja a dalokat, mert az óhatatlan, hogy beteszi a saját érzéseit, ezáltal lesznek a dalok személyesek és aki tud azonosulni velük, az jobban át is tudja élni a mondanivalót.
Bár teljesen nem alkot egységet az album. Egyrészt már itt is hallhatók olyan dalok, melyek szövege erősen problémás, nehezen értelmezhető. Erre jó példa a “Runaway”, amit elég nehéz értelmezni, hogy miért is futna el, ha a srác nem szeretkezne vele? Ráadásul pont Andrea az, aki erőszakoskodik, hogy feküdjön le és tegye a dolgát, különben elszalad. Ráadásul zeneileg is mély érzelműre akarták kihozni, de nálam még az se sikerült. Tehát már itt is kapunk példát arra, hogy mi lesz később a probléma az együttessel. Meg az egységet erősen megkérdőjelezi az is, hogy a címadó dalban arról énekelnek, hogy el vagy bocsátva, de soha el nem felejtelek, rá pár percre, meg a “Someday” című dalban már az a fő téma, hogy egy nap el fogsz felejteni. Ugyanígy rettenetesen disszonáns az, hogy a “Closer” című dalban az intimitás jelentőségéről énekelnek, rögtön utána meg hogy “Leave Me Alone” … Mind a kettő lehet érvényes, csak ha hallhatóan egy koncepcióra terveznek egy albumot, akkor ott nehezen fér meg két egymásnak ellentmondó témájú dalszöveg. Ez az egész “Someday, you’ll forget me” és “Leave Me Alone” jellegű szöveg pont egy olyan együttesnek áll rosszul, akik nemcsak hogy komolyan gondolják a zenélést, egy koncepcióra tervezik az albumukat, ráadásul láthatóan és hallhatóan érettebbek érzelmileg.
És az, hogy ez az együttes legjobb albuma, azért érezteti, hogy ezek a problémák később komolyabban előjönnek. Pedig pont azért nagyon jó ez az album, mert itt hallható a leginkább az együttes egyénisége, hogy akik rajongtak / rajonganak értük, azok pontosan miért is szeretik őket annyira. Ez az album nemcsak hogy többségében élő hangszerekkel lett felvéve, hanem ezen az albumon használják a legtöbbet azokat a hangszereket, melyek által kicsit népi hatásúak a dalaik. Mintha ezzel az albummal azt is akarták volna demonstrálni, hogy mennyire hűek a gyökereikhez. És ez nagyon jól áll nekik, hallhatóan lubickolnak a dalokban. Élmény volt nekik feljátszani a dalokat, élvezték a felvételeket. Ráadásul az első dalokat (demófelvétel, talán?) egy házi stúdióban vették fel a szülővárosukban, ahol már 8 dalt rögzítettek. Ez is jelzi azt, hogy kész tervük volt az albumhoz. Azt talán érdemes lenne tudni, hogy a problémás dalokat mikor vették fel. Ha később, Amerikában (a későbbi dalokat ott vették fel), akkor az már jó eséllyel produceri ráhatással történt meg.
Összegezve a gondolatokat, pont az erényei miatt kár, hogy komolyabb hibái vannak az albumnak, mert akár a ’90-es évek legjobb albumai között is jegyezhetnénk a Forgiven, Not Forgotten-t. Hiszen nagyon szép dalt választottak fő témának, ráadásul a mondanivaló is érvényes, hiszen sokan átéltek olyan, vagy ahhoz hasonló érzéseket, amiről az a dal szól, hallhatóan több dal is annak utóhatásaként születhetett, de az a három dal, ami a problémát okozza, azok rontják az összképet. Ráadásul a “Someday” és a “Leave Me Alone” dalokért azért is nagy kár, mert zeneileg azok is nagyon jól meg vannak írva. De ha kiemeljük pozitívumokat, akkor egy kiváló albumot hallgatunk. Érdemes tenni vele egy próbát, aki érzi a dalok mondanivalóját, az nagyon fogja szeretni ezt az albumot.
Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 9/10
+ Komoly koncepcióval készített album, egyedi és nagyon kellemes hangszerelés.
– Már itt megjelennek azok a hibák, amik később “védjegyei” lesznek az együttesnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése