Fantasy Expo - 2022. február 12.

A tavaly nyári MondoCon után ismét voltam animés rendezvényen, a Fantasy Expón. Akkor a nyári MondoCon nekem nagyon rossz volt, ezért gyakorlatilag el is könyveltem magamban úgy, hogy az volt az utolsó con, amin (Magyarországon) részt veszek. De viszont most kifejezetten volt kedvem menni a Fantasy Expóra. És nagyon jól sikerült, úgyhogy visszajött annyira a kedvem az egészhez, hogy gondolkodok azon, hogy a tavaszi MondoConra is kimenjek. De azt csak úgy, hogy ha lesz elég program, ami érdekelni fog.

Még előző nap felmentem Pestre az albérletbe, hogy ne kelljen olyan nagyon korán kelni. A reggeli készülődés után az Árkádba mentem az INTERSPAR-ba vásárolni magamnak, de a Burger Kingből is kiszolgáltam magam. Annyira nem siettem most, már 10 óra is elmúlt, mire elértem a 2-es metrót, amivel a Keleti Pályaudvarig utaztam. Útközben a Yakusoku no Neverland 2. évadának 9. részét néztem. Érdekes különben ez az anime, mindenki átkozza, hogy mennyire rossz lett, én messze nem tartom annyira rossznak. Én nem érzem azt a kb. 100 fejezetnyi hiányt, amiről beszélnek. Az, hogy nem annyira izgalmas, mint az első évad, az tény. Pedig itt is lehetne mivel növelni az izgalomfaktort, inkább ha valami miatt nem tetszik, az az, hogy nem annyira dinamikus, mint az első évad. De hát elég magasra tették az első évaddal a lécet, és hogy azt nem sikerült megugrani, az tény, de nem is annyira rossz, mint ahogy azt sokan gondolják.

A Keletibe érve a 24-es villamossal kell tovább menni, de pont előttem indult el. Na szép... eleinte azt gondoltam, hogy várhatok negyed órát a következő villamosra, amikor láttam, hogy a 2M is megáll a Balázs Béla utcánál, úgyhogy csak 5 percet kell várni. Remek! Korábban is káttam, hogy új villamost indítottak ott a 24-es mellett, de nem gondoltam, hogy a 24-esnek szinte a teljes vonalán megy. Mindenesetre szerencse. Bár amikor megérkeztem, erősen kételkedni kezdtem abban, hogy mennyire szerencse, hogy hamarabb odaértem, ugyanis irgalmatlan sor állt a bejárat előtt. Ami egy részről nagyon jó dolog, mert még mindig van egy masszív animés közösség, amire érdemes odafigyelni. Beálltam a sorba. Mivel nem volt kivel beszélgetni, ezért Spotify-on Podcastet indítottam el magamnak.

Hogy gyakoroljam a hallott szöveg értését hollandból, meg amúgy egész jól beszélnek. A Power Unlimited a legnagyobb holland videojátékos magazin, már 30 éve jelen vannak. A bejutás azért nagyjából a normál menetrend szerint ment, nem volt fennakadás. Bent már javában zajlott a program. Árusok voltak szép számmal, meg jó is, hogy vannak akik egyedi ötletekkel jönnek, de olyat még nem láttam, akik megmozgatnák a fantáziámat. Többen próbálkoznak azzal is, hogy saját animés stílusú karaktert találnak ki, de részemről hiába, mert ha nem tudok hozzájuk kapcsolódni, akkor nekem ingyen sem kell. Leginkább azokért az árusokért jövök, akik eredeti, japán termékeket hoznak el eladásra. Ez az animepiac ugyanis arra jó nekem, hogy egyébként drágán rendelhető cuccokból szerezzek be magamnak olcsóbban. Úgyhogy Airisu animés boltja echte jelölt nálam. Szét is néztem nála, jöttek új Haikyuu!!-s cuccai (mivel hogy többségében én Haikyuu!!-s cuccokat keresek).

Meg is "jelöltem" egyet, de egyelőre eltetettem magamnak, szétnéztem máshol is, mielőtt végleg megveszem magamnak, hátha találok mást is. Catrin-nek volt Karasuno sportmeze 9-es számmal, tehát Kageyamás. Azt megvettem volna, ha lett volna nálam 9.000 forint. Azt egyelőre privátban egyeztetjük, hogyan lehetne az enyém, az a jövő zenéje. Remélhetőleg nem annyira távoli, hogy alig hallom. Mindenesetre mivel mást nem találtam, ezért visszamentem a Kageyama figuráért, ami Airisu-nek volt.

Aranyos. Ezzel a vásárlós része részemről kimerült. Aztán Bagszihoz mentem egy párszor, ő kívül volt, ott árulta a Pokémonos cuccait, meg amit rábíztak. Beszélgettünk, illetve felmentem a konzolrészleghez, oda van kiállítva a Nintendo Switch Mario Kart 8 Deluxe-szal. Amikor először odamentem, foglalt volt. Egy kicsit néztem, hogy játszanak. Volt is ott egy régi barátom, Cater. Gondoltam szólok neki, hogy itt vagyok én is, de végül nem erőltettem a dolgot. Elmentem onnan, aztán nem is láttam többet. Utána mindig, amikor visszamentem, senki nem játszott Nintendo Switchen. Úgyhogy egyedül játszottam ott, pedig szívesen vettem volna, ha játszik velem valaki. Egyszer volt valaki, aki nézte a játékomat, fel is ajánlottam, hogy csatlakozhat, de mondta, hogy annyira nem Nintendós, hogy játsszon is vele, ezért megmaradt nézőnek. Egyébként egész jól elbeszélgettem vele, hogy látja a Nintendót, mindig érdekes olyan ember szemszögét is megismerni, akinek az XBOX-a mellett van a Nintendo, és nem az képezi a videojátékos hobbijának fő részét.

A nagyszínpadnál nagyon nem voltam. A karaokésok énekeltek, abból néztem meg néhányat, majd a koreai táncbemutatóra mentem vissza. na az egyáltalán nem érdekelt, úgyhogy azonnal leléptem. Egyébként kerestem a karaoke termet, de elég nehezen találtam meg. Leghátul volt, ráadásul 14 óra körül is még épp csak készülődtek... Ülőhely se volt szabadon (a terem nagyon kicsi volt) úgyhogy annyiban hagytam az egészet. Még a beszélgetést néztem meg Yuuko-val, Riczcel, Iskariones-szal és egy negyedik lánnyal, akinek nevére nem emlékszem. Nagyon jónak indult a beszélgetés, Ricz Heike Monogatari ajánlójának köszönhetően bekerült az anime a tervezett listába.

Nem néztem sokáig a beszélgetést, mert visszamentem Békéscsabára, mert egy pár dolgot itt felejtettem és visszamentem értük. Kezdődik hétfőn a 4. félév az egyetemen. És nem akartam nagyon későn hazaérni. Nagyon jó volt, egyérszt jó volt ennyi anime rajongót látni és hogy egy ilyen kis rendezvényen is jelen vannak, másrészt meg összességében a szervezés nagyon jó volt. Konkrétan meg is fordult a fejemben, hogy elmennék a tavaszi MondoCon-ra, de látva a Facebook oldalt, szinte szégyellem, hogy egyáltalán eszembe jutott. Megvárom, hogy mik lesznek a programok, és ha megfelelő lesz, akkor elmegyek.

Készítettem még képeket, azok itt tekinthetők meg.

Madonna: American Life

A napokban sikerült megszerezni azon négy Madonna albumok egyikét kazettán, amiket meg akarok venni magamnak. Ezek közül már csak három jelent meg kazettán, és milyen érdekes, hogy pont a legritkábbat, ennek következtében a legdrágábbat sikerült elsőre megszerezni, még megfizethető áron. Ez pedig az American Life, amit még a Madonna rajongók sem ítélnek meg egységesen. El lehet képzelni, hogy viszonyul hozzá egy olyan zenehallgató, aki kritikával illeti Madonna munkásságát. Nos igen… Bőven van miért kritizálni ezt az albumot, mégis fontos, mert magyarázatot ad arra, hogy miért lett Madonna karrierje olyan, amilyen. Lássuk is a részleteket.

1. American Life
2. Hollywood
3. I'm so Stupid
4. Love Profusion
5. Nobody Knows Me
6. Nothing Fails
7. Intervention
8. X-Static Process
9. Mother and Father
10. Die Another Day
11. Easy Ride

Talán leginkább az előző album, a Music zenei irányzatát követi ez az album, de igénytelenebb formában. Érdekes, hogy azt az albumot pont a minimalista mivolta miatt szeretik, és ha úgy vesszük, tényleg volt valami feelingje, de ennek az albumnak nem igazán van. Nincs igazán dallama a zenének, nincs a daloknak egységes mondanivalója, nincs koncepciója az albumnak.

De ami még ennél is nagyobb baj, hogy szöveg terén is bőven kritizálható az album. Elsősorban magáról énekel az énekesnő, de az albumot az Amerika-ellenes kritikáival kezdi. Kritizálja a modern életet, és hogy mindenki Hollywoodba vágyik. Ez azért rettenetesen visszás tőle, mert az amerikai életmóddal egy olyan dolgot kritizál, amit a karrierjével ő is beletette a magáét, hogy olyan lett, amilyen. Ráadásul az “I’m so Stupid” című dal csak a címében önkritikus, hiszen a végére az lesz a konklúziója, hogy “everybody’s stupid”. Merthogy ő maga levetette a saját butaságát azáltal, hogy nem hisz a külsőségeknek, de mindenki más buta, aki hisz még benne. Ez is milyen már? Főleg hogy ezután az album után is bőven csinált olyanokat, amikkel szembemegy ezzel a dallal.

Amire viszont utaltam, hogy miért fontos ez az album, a Mother and Father című dal, ami talán az egyetlen őszinte szövegű dal az egész albumon. Itt ugyanis a saját gyerekkoráról, az anyjának elvesztéséről énekel. Konkrétan késztetett is arra, hogy olvassak utána Madonna gyerekkorának, hogy s mint voltak a dolgai. És hát igen… azt hiszem, megértettem, hogy miért alakult úgy az énekesnői karrierje, ahogy. Röviden arról van szó, hogy 5 évesen meghalt az anyja, amit sehogy nem tudott feldolgozni. Aztán általános iskolában volt az a szokása, hogy mindenkivel láttatta az alsóneműjét. Meg hát persze lázadt azellen (a testvéreivel), hogy az apja más nővel legyen együtt, aki kiválthatja az anyja helyét. De leginkább az általános iskolás tevékenységei utalnak arra, hogy az anyjának elvesztése egy fel nem dolgozott trauma volt számára. Madonna nagyon hamar elvesztette az első hiteles női képét, ennek hiánya manifesztálódott abban, hogy már általános iskolában is annyira mutogatta magát, hiszen folyamatosan mutogatta magát általános iskolában. Ugyanígy később ebben manifesztálódott az is, hogy az énekesnői karrierjének leginkább az első felében kiárusította szexet. Azt gondolom, hogy ezekkel a dolgaival leginkább saját magának akart bizonyítani, hogy ő benne igenis megvan az a nőiesség, amit hiányolt. Az is beszédes, hogy Madonna anyja emlőrákban halt meg. Madonna, mondhatni, kompenzált. Mi meg ennek a kompenzálásnak voltunk a szenvedő alanyai...

A borító egyébként egész jól néz ki, kifejezetten igényes munka. Ez a harci fegyverzet talán magyarázatot ad arra, hogy Madonna az ekkoriban zajlő iraki háború miatt vehette elő 2003-ban az amerikai életet, mint fő téma. Nem sokat tudok Amerika történelméről, de sejtéseim szerint George W. Bush volt a legtöbbet szidott amerikai elnök, főleg a háborúk miatt. Szinte divat is volt beszólni neki. Hasonlóan emlékezetes dal volt 2002-ből George Michael: Shoot the Dog, ahol George Michael szintén szidta a háborús törekvéseket. Ő nemcsak az amerikai elnök, de a brit miniszterelnök ellen is felemelte a hangját. Érdekes idők voltak a 2000-es évek első évei.

De visszatérve az albumra, minthogy annak idején sokat hallgattam, ezért megőrzöm emlékbe, mint a múltam egy szeletét. Egy dalt viszont nagyon szerettem rajta, a Nobody Knows Me-t. Annak volt egy lassú, sokat sejtető dinamikája, ami miatt nagyon tetszett. De összességében azt gondolom, hogy összhangban van az album minősége, és az, hogy nem lett sikeres. Nem értem a zenei tartalmatlanságát, a szöveg meg igazából egy előadó szájából hangzik hitelesen, akinek tényleg stílusa és egyénisége van. Madonnának mindene van, de stílusa és egyénisége, az nincs. Különben nemcsak ez az album lett volna koncepciózus, hanem az egész karrierjének lenne valami mondanivalója. Nemcsak az, hogy mennyire jó dolog a szex és hogy az aktuális trendeket kövesse. Ezt az albumot leginkább akkor veszem elő, amikor nagyon jó napom van, és nem bánom a hibáit. Egyébként meg kiváló látlelete annak, hogy mennyit ér Madonna egész munkássága.

Ének: 5/10
Zene: 4/10
Szöveg: 6/10
Hangszerelés: 5/10
Borító: 8/10
Hangulat: 3/10

+ A borító igényes munka
– Az egész album lényegében nem szól semmiről.

46%

Az első próbafelvétel

Egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy beszéd formájában is megnyilvánuljak az internet népe előtt, ezért elkezdtem ezt gyakorolni. Már ami jelen esetben a gyakorlást illeti... mert valami irgalmatlan mentális megmérettetés volt számomra. Féltem beszélni, de annyira, hogy teljesen leblokkolt az agyam. Ugyanis nem bírtam megszólalni. Aztán kitaláltam, hogy előbb leírom, amit mondani akarok, és aztán felmondom. De ez se ment, konkrétan leírni is féltem a gondolataimat, mert akkor meg attól rettegtem, hogy ezek mind ki lesznek mondva. Kellett pár óra, mire le tudtam írni, amit elmondanék.

Persze a beszédet nem könnyítette meg, mert ugyanúgy nagyon féltem arról, hogy ezek mind kikerülnek a nyilvánosság elé. Ehhez is kellett egy pár óra, mire egyáltalán azt megcsináltam, hogy magamnak elkezdjem felolvasni a szöveget. De az is csak fokozatosan ment, volt olyan szövegrész, amit nehezen tudtam csak felolvasni. Így ez is lassú folyamat volt. Idő kellett, amíg szépen lassan feloldódok annyira, hogy az egészet fel tudjam olvasni, és végül eljutottam odáig, hogy mikrofonba is felmondjam.

Meg is mutattam aztán néhány barátomnak, mindenkitől nagyjából az jött vissza, hogy jó, hogy meg tudtam szólalni, de hallatszik, hogy felolvastam, egyáltalán nem volt természetes a beszédem. Igen, ezt sejtettem, úgyhogy nagyon hosszú még az út addig, hogy mikrofonképes legyek.

De benne vagyok. De hogy mik játszódtak le a fejemben, milyen háború volt az önbizalmamért, az valami rettenetes. Az önmagában beszédes, hogy a nevemet volt a legnehezebb leírni és felolvasni. Akkor volt olyan érzésem, mintha teljes mértékig kitárulkoznék a nagyvilágnak, és az mégis milyen lenne már? A következő gondolatom meg pont az volt, hogy vannak, méghozzá nem is kevesen, akik minimális önbizalommal olyan szinten árusítják ki magukat az interneten, hogy az valami elképesztő. De az ilyeneket pont azért nem szeretem és azért gondolom, hogy kiárusítják magukat, mert sokaknál érződik, hogy ellesték másoktól, hogy csinálják jól, és azt lemásolták. Csak ezzel elvész az, ami miatt egyediek lehetnének az adásaik, az egyéniségük. Személyes elméletem szerint aki nem vállalja az egyéniségét, az valójában komoly önbizalomhiánnyal rendelkezik, hiszen alkalmatlannak tartja, hogy megmutassa saját magát olyannak, amilyen, ezért elrejti azt.

Aztán biztos áll még más is az egész mögött (pl.: a népszerűség oltárán feláldozza az egyéniségét), annyira nem követem, hogy jobban belelássak a dolgok mögé. De visszatérve hozzám, nekem ez nagyon nehezen ment. Valamiért nem hittem el magamról, hogy bárki is kíváncsi lehet rám. Vissza tudom idézni, hogy az elmémben egy démon kalapáccsal vert a többiekre, hogy "Mégis kinek képzelitek magatokat, hogy csak úgy meg mertek szólalni? Maradjatok csak a seggeteken!" Aztán szépen lassan sikerült ezt legyőzni. De pont attól, hogy hagyom ezt lejátszani az elmémben. Hagyom, hogy lemenjen a háború, mert aztán könnyebb szokott lenni utána, ha kiéltem magamban. Nagyjából így történt. Szépen lassan oldódott a feszültség. De ilyenhez nekem tényleg idő kell, nem ment egyik percről a másikra. Végül meglett, és ugyan nem lett annyira jó a végeredmény, mégis elégedett vagyok magammal.

Az is érdekes, hogy az ebből fakadó jó érzést sem azonnal éreztem. Csak másnap tudatosodott bennem, hogy ebben mennyi lehetőség rejlik. Idővel nemcsak játékot kommentálnék, hanem beszélhetnék zenéről, filmről, animékről, könyvről. A saját stílusomban tenném ezt, a saját értékrendem szerint. Mégis azt éreztem, hogy érdemes lenne jobban megmutatni magam. De ez a jelen képességeim alapján távlati terv, de ha elég jó leszek, szívesen megmutatom magam jobban a világnak.

Az elmúlt hetek eseményei

Hamarosan kezdődik a negyedik félév az egyetemen. Izgatottan várom, vannak terveim. A vizsgák rendben megvoltak, sikeresen teljesítettem mindegyiket. Bár most voltak nehézségek, mert az egyik tárgyból csak harmadjára mentem át, de akkor legalább négyes lett, úgyhogy jól végződött. De az első alkalom nagyon idióta volt, mert eleve fél órával elaludtam a vizsgát (8-kor kezdődött), de nem problémáztam rajta különösebben, úgy voltam vele, hogy biztos van lehetőség később kezdeni, ugyanúgy rendelkezésre áll a 45 perc, mint ahogy az szokott lenni más vizsgáknál. Egy fenéket! Az első néhány kérdés után szembesültem azzal, hogy már csak 8 perc maradt az egész vizsgára, ami nem mellesleg 60 kérdésből állt! Ilyennel még nem találkoztam, hogy nem lehet később indítani a vizsgát... Természetesen bukta volt, de legalább megjelentem, így nem kell mulasztási díjat fizetni. Ha engem kérdeztek, ez a legnagyobb faszság, amit egyetemen fizetni kell. Aztán másodikra sem sikerült, mert azt hittem, hogy van elég anyag, amit mintegy "segédeszközként" használhatok, de hát kiderült, hogy nem elegendő, úgyhogy harmadjára már komolyan felkészültem, és akkor már jól sikerült. Ez volt az egyedüli kaland, a többi rendben ment, és örömömre tiszta lappal, restanciák nélkül kezdem a 4. félévet.

Mint ahogy örülök annak is, hogy úgy néz ki, hogy nemcsak üres év eleji fogadalom volt a fogyás és a testedzés a Ring Fit Adventure-rel. Most is ugyanazzal a lendülettel csinálom, mint egy hónapja, aminek egyik eredménye, hogy immár 4 kg-mal vagyok könnyebb.

Elégedett vagyok az eddig elért eredménnyel, de ahogy látható, még mindig "Overgewicht" (vagyis túlsúlyos) vagyok, és 63 kg-ra írja az ideális testsúlyomat, úgyhogy még van munka. De jól állok és az elszántság is megvan. Meg fittebbnek is érzem magam. Konkrétan érzem, hogy a karom keményebb illetve, mintha kezdene kialakulni a hasizmom. Érintésre egy kicsit más volt, mint korábban. Aztán, hogy tényleg így van-e vagy csak az agyam játszik velem, nem tudom, de jó érzés. Konkrétan olyan érzésem volt, hogy szívesen behúznék valakinek, hogy kipróbáljuk, mennyire fáj neki. De önmagában a jó érzés miatt sem fogom abbahagyni.

És most komolyabb témák, mert történtek itt dolgok, amiket tapasztalatként szeretnék megosztani, illetve a saját konklúzióimat. Először is tettem kísérletet párkeresésre, ami nem sikerült. Viszont érdekes tanulságokkal szolgált, megint tanultam magamról. Igazából nem akarom a másikra ráhúzni a vizes lepedőt, egyrészt undorító dolognak tartom megszégyeníteni a másikat, másrészt igazat adok azoknak, akik szerint aki folyamatosan a másikra mutogat, az nem érett meg mentálisan. Az a fontos, hogy én mit hibáztam, és hogy mit tanulok belőle. Bár azt gondolom, hogy nem feltétlen jó az, ha csak magunkat hibáztatjuk a a kialakult helyzetért, mert azzal túl nagy terhet rakunk magunkra, ami plusz nyomásként ott lesz rajunk később is. Emellett személyes tapasztatom szerint mindig kettőn áll a vásár problémás esetben, de a másik hibáját csak addig érdemes nézni, hogy reálisan lássuk a dolgokat. A másiknak kell annyi önreflexióval rendelkezni, hogy lássa, hogy mit hibázott, és a következő alkalommal ő mit tehet másképp. Ami engem illet, az egyik hibám (ha ez nevezhető hibának), hogy nem vagyok feltétlen karizmatikus személy, hogy ha baj van, kihozzam a másikból a legjobbat. Ha valakit nagyon problémásnak látok, azzal nem szoktam foglalkozni. De ha valakinél érzek valami szikrát belül, akkor szoktam segíteni neki, hogy meggyúljon benne a láng. De kétségtelen, hogy csodát nem tudok tenni, mert a másiknak kell az utat érdemben megtenni.
De ami ennél is lényegesebb, hogy igazából sokat azokkal sem tudok foglalkozni, amiket egyébként nagyon szeretek. És ez itt nagyon kijött. Az van ugyanis, hogy olyan sokat vártam egyvalakire, hogy a hiánya ugyan nem okozott depressziót, meg semmi mentális problémát, más utóhatása volt. Ugyanis, hogy hasznosan töltsem el az időt, kialakítottam egy életritmust, amit egyedül élek. És ez annyira az életem része lett, hogy úgy érzem, hogy haszontalanul telik el egy nap, ha nem csinálom azokat, amiket szeretek csinálni, és hasznosak is. Nyilván, ha van valami esemény, akkor szívesen elmegyek, tehát 1-1 napig másképp élni, az semmiség, de hosszútávon úgy érzem, hogy nem menne. És arra jöttem rá magamban, hogy ha majd valaki engem választ partneréül, annak azzal kell együtt élnie, hogy ha nem is végleg, de jó ideig nem fogok tudni kiszakadni a megszokott életritmusomból. Csak fokozatosan.
A harmadik probléma, hogy most is azt tapasztalom, amit már tavaly is többször, hogy hihetetlenül nyomorult, kényszerhelyzet a párkeresés. Amikor valaki ennek céljából közelít felém, az legtöbbször gyors reakciót akar. A lehető leghamarabb látni akarja, hogy alkalmas vagyok-e neki párnak csak vagy sem. De megint csak oda jutottam magamban, hogy ilyen gyorsan ez nem megy. Megérzésekből lehetnek gondolataim, de bizonyos kritikus kérdésekre csak később derül fény, melyek komoly problémát okozhatnak. A társkereső oldalak tényleg borzalmasak. Látni a sok párkeresőt egymás mellett, az tényleg olyan, mint kitenni magad a húspiacra. Vagy mint egy szupermarket. Ott vannak az áruk a polcon egymás mellett, megnézed, elolvasod az összetevőket, ha nem tetszik, visszateszed a polcra. Ha igen, elmész vele a pénztárhoz, és megveszed. Persze itt közös megegyezéssel, de azért ha "mégsem erre gondoltam", akkor csereszavatos, vissza lehet vinni a boltba. És ez az egész kurvára megalázó! És ezt én is így csinálom, nincs mit szépíteni rajta. De nem érzem így jól magam, úgyhogy kiderült számomra, hogy jól tettem, hogy sokáig következetesen kerültem a társkereső oldalakat. Na most, törölni nem fogom magam onnan, mert később még jól jöhet, mert ki tudja... Hiszen lehetnek sikertörténetek párkereső oldalakról is, de továbbra is azt gondolom, hogy sokkal jobb, ha régebb óta tartó barátságok mélyülnek el, alakulnak ki belőlük a párkapcsolatok, mert vannak dolgok, amik csak később derülnek ki a másikról, amik miatt annyira mégsem lesz jó a másikkal együtt élni. De ha rendben van, nagyobb az esély a hosszabb távú kapcsolatra.

Szerettem volna a vizsgák után az egyetemig egy kicsit dolgozni, hogy valami plusz pénz is legyen, de sajnos ez is olyan volt, hogy a próbanap nem sikerült. Toborozni kellett támogatókat, és sajnos több oka is volt annak, hogy miért nem sikerült. Egyrészt még mindig bennem van az ideg a múltbéli rossz munkatapasztalatok miatt, így eleve rossz handicappel indultam. Konkrétan annyira leblokkolt, hogy nem tudtam megszólalni, nem tudtam odamenni emberekhez. Úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ebből nem lesz semmi. Az sem segített a helyzetemen, hogy a szervezés egyébként borzalmas volt. A tervezettnél sokkal kevesebbet tudtam volna egyébként is dolgozni. Ráadásul a próbanapon munkáltató késett több, mint fél órát, úgyhogy én már úgy voltam, hogy elmegyek, konkrétan az utolsó pillanatban írt, és kérdezte, hogy ki jön. De ez is azt érzékeltette velem, hogy nincs itt helyem, a fentebb írtak csak tovább tetézték a problémát. Nyilván tudtam volna oldódni, de nekem ehhez idő kell. Arról nem is beszélve, hogy akarnom kell. És igazából ez sem volt meg. Jó üggyel foglalkozik az alapítvány, mely toborzókat keres, de én abban, abban a formában nem hiszek.
Azt tapasztaltam magamnál nem feltétlen a "jó" és a "rossz" izgalom az, ami a fő különbség nálam. Mert a jó izgalom az, ami doppingol, amikor alig várom, hogy benne legyek egy megcsináljam. Ilyen nálam egy verseny. Aztán van a rossz izgalom, ami általában leblokkolja az embert. Na most nálam is ez volt, de azt tapasztaltam magamon, hogy van egy plusz faktor, ami segít oldani a blokkot: Akarom-e az adott dolgot, vagy sem? Erre jó példa a mostani vizsgán, amikor Holland / flamand irodalmon ezt a rossz izgalmat éreztem magamban. Sok volt a tananyag, ráadásul hollandul volt, idegeskedtem magamban, hogy hogy fogom én ezt megtanulni, hogy fogok ebből átmenni? Aztán annyira jól sikerült az egész, hogy négyes lett végül. Mindenesetre ezzel a munkával is szereztem tapasztalatokat.

Amire szükség is lesz, hiszen az egyik fő ok, ami miatt várom ezt a félévet, hogy utána végre visszamehessek Hollandiába. Ugyanis nagyon jó érzéssel töltött el, amikor decemberben érdeklődtem az Erasmus irodában, és mondták, hogy a tavalyik szakmai gyakorlati pályázatom érvényes még. Tehát mehetek idén nyáron dolgozni. Ehhez is dolgoznom kell magamon nemcsak feldolgozni a rossz munkatapasztalatokat, hanem további dolgokra felkészülni.

• Nem állni meg egy sikeres munkakeresésnél, hanem bebiztosítani egy másodikat, ha esetleg baj történne és nem sikerülne az első.
• Jobban felkészülni a mentális kihívásokra. Mi tagadás, sok volt belőle tavaly júniusban, ezekre érdemes felkészülni.
• A klíma. Nekem, akinek úgy jó a nyár, ha minél forróbb, igenis hozzá kell szokni ahhoz, hogy Hollandiában akkor számít jónak a nyár, ha 20°C fölött van a hőmérséklet, nem 30-35°C felett, mint itt. Sajnos ott tényleg az van, hogy szokni kell azt, hogy van olyan, hogy hetekre nem bújik elő a felhők mögül a nap, és nyáron is gyakori az eső. Tavaly júniusban ezt tapasztaltam kint. Eleinte nagyon örültem annak, hogy tényleg későn megy le a nap, de aztán kiderült, hogy az is csak akkor igazán fancy, ha felhőtlen az ég. Mert egyébként csodálatos, amikor 21:50 körül is látható a nap, és csodálatosra festi a várost, az eget. És hogy 23 óra fele lesz csak teljesen sötét.

Úgyhogy nem lesz egyszerű, mégis úgy érzem, hogy megéri, mert úgy érzem, hogy ott alapozhatom meg igazán a jövőmet. Amióta hazajöttem, többször vertem gondolatban a falba a fejemet, hogy mekkora hiba volt feladni és hazajönni. Sokat tanultam belőle, de felmerül bennem az a kérdés is, hogy ezeket nem-e tanultam volna meg kint? Ez már nem fog kiderülni. Az biztos, hogy sokkal tudatosabb leszek. Addig is fogok magamon dolgozni, hogy kint annyival könnyebb legyen.

Donnie & Frans Duijts – Frans Duits

Az utóbbi napokban, hogy motiváltabb legyek nyelvtanulás terén, több idegen nyelvű lejátszási listát is kerestem Spotify-on, ahol német, holland és spanyol nyelvű dalokat tettek egy-egy listába. Fogok róluk részletesebben is írni, de most röviden annyit, hogy a hollandok pop zenéje kiütéses győzelmet aratott a másik kettő felett. Több példát is említettem már korábban, hiszen nagyon jó dalai vannak Eefje de Visser-nek, valamint ígéretes karrier áll Froukje előtt is, de álljon itt egy újabb példa arra, hogy miért is érdemes holland pop (néderpop) zenét hallgatni.

Ezt a dalt már korábban, a Radio 538-on is hallottam, és már akkor felfigyeltem rá, hogy mennyire szórakoztató. De az az igényes, színvonalas szórakoztatás, ahol nemcsak hogy hallgatsz egy jó dalt, hanem elő is adják az énekesek, ráadásul meg is nevettet. Mert miről szól ez a dal? A nyelvtanulásról. És az abból fakadó nehézségekről, esetlegesen kínos jelenetekről. A két holland énekes találkozik egy lánnyal, akibe egyből beleszeretnek. Ám akad egy komoly akadály az ismerkedéssel: A lány csak németül és franciául beszél. Így az énekeseknek meg kell tanulni a két nyelv egyikén, hogy tudjanak beszélgetni a lánnyal. Hát hajrá! Ugyanakkor a dal pont azt a kínos helyzetet figurázza ki, amikor azzal próbálsz meg bevágódni a lánynak, hogy te milyen jól beszéled a nyelvét, próbálsz vele beszélgetni kézzel-lábbal mutogatsz, hogy valahogy megértesd magad vele, de végül csak egy “auf wiedersehen” a válasz. A két énekes közül az egyik németül, a másik franciául tanul és versengenek a lányért. Az egyik sikert arat. De vajon melyik?

Hihetetlenül jól van előadva a dal, pont attól vicces és szórakoztató, hogy saját magukat figurázzák ki. Saját magukat járatják le a lány előtt, és képesek ebből viccet csinálni. A borító is masszív önirónia, hiszen úgy néz ki, mint egy nyelvkönyv hanganyaga, még nem voltak megáltallottak odaírni, hogy “Uw Frans Duijtse taalhulp” (Az ön francia, német nyelvsegédje), hogy aztán könnyezve nevessek a borítón. Nagyon ritka az ilyen színvonalasan szórakoztató dal, amit ráadásul komolyan megírtak. Tehát van munka a dalban. A zene nagyon jól szól, és ahogy összehozták a melodikus éneket a rappel, az valami zseniális!

És végre egy videoklip, mely hűen visszaadja a dal hangulatát!

Ahogy nyelvkönyvvel, szótárral mászkálnak az utcán, aztán azzal próbálnak valahogy kommunikálni a lánnyal… Gyakorlatilag nem is kell lefordítani a szöveget, pontosan azt csinálja a két énekes, amit épp énekelnek (rappelnek). Az egész fantasztikus munka, végig mosolyogva néztem a videoklipet, mert annyira jól visszaadják a kellemetlen helyzet vicces mivoltát. És pont ez az, ami miatt kiváló a dal is, meg a videoklip is: Kit érdekel, hogy hibázol? Emberi dolog. Nevetnek magukon, tele van a dal öniróniával, és a dal végén ott a megoldás: Ne azzal pózolj a lány előtt, hogy mennyire tudod a nyelvet, hanem, hogy mennyire érdekel a nyelv. Kérd meg rá, hogy tanítson. Ennél jobb megoldás nem kell a nyelvi különbségek áthidalására.

Nagyon-nagyon szükség van az ilyen színvonalas dalokra 2021-2022-ben is. Itt egy kiváló példa arra, hogy igenis ma is lehet olyan dalt írni, amire évtizedek múlva jó eséllyel ugyanúgy legendaként fogunk emlékezni, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti mesterművekre most. Ez a dal tele van életerővel, energiával, ráadásul munkát fektettek bele. Nagyon jó érzés tudni, hogy ma is készülnek minőségi dalok.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Egy kiváló dal a jelenünkből.
– Lehetne hosszabb

88%

Nyelvtanulás Spotify-jal

Az utóbbi időkben kezdtem el komolyabban használni a Spotify-t nyelvtanulásra. Tudtam már régóta, hiszen tanárok is beszéltek róla, hogy lehet találni nyelvtanulós podcastokat, ahol lassabban, érthetőbben beszélnek, így könnyebben érthető, mit mondanak. De ezt igazán csak most fedeztem fel magamnak.

Olyannyira, hogy azt is csak most fedeztem fel magamnak, hogy vannak különböző lejátszási listák nyelvek szerint. Lehet az adott ország aktuális dalait is hallgatni, illetve különböző nyelvtanulós lejátszási listák is vannak. Alapvetően három nyelv érdekel: Német, holland és spanyol, ezekkel foglalkozok komolyabban.

Először a dalokról írnék röviden. Nagy reményekkel kezdtem el hallatni a "Deutschland pop" lejátszási listát, hiszen a Radio Köln-ben hallgatott német dalok azt tanúsították számomra, hogy a német pop zene, azért egy alapvető színvonalat képvisel.

Ehhez képest csalódásként éltem meg, hogy lényegében a német dalok ugyanarra a sablonra íródtak. Alig tudok különbséget tenni köztük. Néha hallgatom ezt a listát, de azt hiszem, inkább megmaradok azoknál az előadóknál, akik jobb német zenéket csinálnak. Például Max Giesinger, Mark Foster, Johannes Oerding, illetve ide jöhetne még Michaelt Schulte is, ha ő is németül énekelne. Az angolt preferálja, de a néhány dala kifejezetten tetszetős.

Ehhez képest a holland könnyűzene kellemes meglepetés, mert itt meg pont az van, hogy a Radio 538 ad olyan dalokat, amik inkább kellemetlenek, ehhez képest ez a lista meglehetősen változatos.

Itt találkoztam először Donnie-val, aki az egyik legviccesebb rapper, akivel valaha is dolgom volt. Ő az a rapper, aki nem úgy gúnyolja ki a másikat, hogy megalázza, hanem még emeli is a munkásságuk értékét, miközben jót nevetünk a viccein. Igazi parodista, és olyan lemezborítói vannak, hogy tényleg, kevés lemezborítót találtam annyira ötletesnek és viccesnek, mint az övét. De az többiekre is érdemes figyelni, hiszen itt van például S10, Froukje és néhány kiválóság. Kellemesen csalódtam a holland pop zenében (Néderpop), érdemes hallgatni ezt a listát.

Azt nem tudtam, hogy mit várjak a spanyoloktól, amit kaptam, az minden elképzelést alulmúlt.

Hallgatom, hallgatom a dalokat, de csak oda jutok magamban, mintha megállás nélkül hallgatnám a Despacitót... Alig hiszem el, hogy pár éve, amikor a Despacito híres lett, hogy azzal lényegében az egész latin pop zenét megismerjük, hiszen szinte teljesen lefedi a latin pop repertoárt. Baromi kellemetlen, pedig azt hittem, hogy egy ilyen szép nyelvhez jobb dalokat írnak, ehhez képest Thalia és Natalia Oreiro dalai teljesen igényesek. Ezt tényleg már csak azért hallgatom, hogy esetleg spanyol nyelvű dalokat hallgassak, de ilyet...

És bemutatnék néhány podcast csatornát, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Az Easy German kifejezetten kellemes, jó hallgatni.

Mindenféle témát kibeszélnek németül. Szívesen hallgatom őket, bár elég gyorsan beszélnek, de azért ki lehet venni a szavakat.

Nemrég indult el az Easy Spanish podcast csatornája is.

Mivel vélhetően egy cég szárnya alá tartozik az Easy German és az Easy Spanish, ezért itt is arról van szó, hogy mindenféle témáról beszélgetnek spanyolul. Csak itt is gyorsan... a spanyolokhoz jellemző gyorsasággal beszélnek. És aki hallott már spanyolokat beszélni, az tudja, hogy ez mit jelent.

Létezik Easy Dutch csatorna is, de ők egyelőre csak YouTube-on vannak, ellenben van egy nagyon jó holland nyelvtanulós podcast csatorna, a "Zeg het in het Nederlands".

Ez azért nagyon jó, mert holland anyanyelvű beszél lassan hollandul, így akár lehet is ismételni, amit mond. Itt is az van, hogy nemcsak egy adott témáról beszélnek, de megcsinálják azt is, hogy egy-egy nehezebb holland szót körülírnak, elmagyarázzák, hogy mit jelent. Úgyhogy nyelvtanulás szempontjából ez a leghasznosabb.

Akit jobban érdekel a holland nyelv és Hollandia, annak ajánlom figyelmébe a "De twaalf provinciën" podcast csatornát.

Ez Hollandia 12 provinciáját mutatja be részletesebben a maga sajátosságaival. Ezt már inkább azoknak ajánlom, akik már jobban tudnak hollandul, mert elég gyorsan beszélnek. De érdekes, hogy létezik ilyen csatorna, jó hallgatni.

Az utolsó levél

Ma végére értem az Oniisama he... animének. A szilveszteri összefoglaló posztomban már írtam az animéről, hogy mennyire egyedi minden szempontból. És valóban. Ez az anime rendkívül erős, olyan fajsúlyosan jeleníti meg az érzelmeket, hogy teljesen magába szippant. Nagyon erős az a világ, légkör, amit ábrázol. Aki elkezdi nézni, biztos, hogy a hatása alá kerül. Viszont hatás ide vagy oda, több hibája is van, ami miatt nem teljes az összhatás. Előre jelezném, hogy lesz spoiler, mert nem tudom úgy leírni, hogy mit hiányolok az animében, hogy nem írom meg a történet egyes fajsúlyos részeit.

Amit végig hiányoltam az animében, hogy nem egy egzakt történetet mesél el. Az elejétől kezdve, de még az utolsó részeknél is azon törtem a fejem, hogy mit akar mondani az anime? Az egy dolog, hogy lánygimnázium, barátkoznak egymással, féltékenyek egymásra, adott esetben keresztbe is tesznek egymásnak. Ne szerénykedjünk, szoktak a lányok rivalizálni egymással, ezt nagyon jól megjeleníti az anime.

Meg eléggé érzelgős az anime, itt-ott konkrétan olyan érzésem volt, hogy miért veszi a szereplő ezt ennyire a lelkére? Mondjuk pár jelenet érzelmi megjelenítésével azért nem tudtam érzelmileg azonosulni, mert már túl vagyok rajtuk, ezeket már könnyebben tudom kezelni. A történet egyébként lépésről lépésre válik komolyabbá. Az elején tényleg olyan érzésem volt, mintha valami mexikói szappanoperát néznék, nem egy jelenetet ki is gúnyoltam magamban. Az egyedüli szereplő, akit már az elejétől komolyan vettem, az Asaka Rei, vagyis Saint Juiste-no-Sama. Már a legelejétől érezhető volt, hogy neki komoly tragédiája van, hát az opening és az ending videókban is az ő személyes tárgyai láthatók, amik a múltjára emlékeztetik. Az opening és az ending animációs videók csodálatosak, kiemelik a dalok szépségét. És tényleg azt gondolom, hogy az elején csak az ő személyes tragédiáját lehet komolyan venni, nem is értem, hogy miért nem ő a főszereplő. Mert a többiek ilyen... "Kicsinálom ezt a libát!" "Majd én megmutatom neki!" "Úgyis minden úgy történik, ahogy én akarom!" jellegű problémázások, ármánykodások. Ami az elején komoly volt, amikor Shinobu Mariko megkérte Misoono Nanakót, hogy menjen el hozzá. Aztán fokozatosan derül ki Nanako számára (a néző számára azonnal), hogy Mariko hosszabb ideig akar vele lenni és mire szerencsétlen Nanako észbe kap, nem győz szaladni a szabadságáért. Az a jelenet, amit ott Mariko lerendezett... Hogy éhségsztrájkot folytatott. Régen problémás valakihez ennyire ragaszkodni és nem elengedni. De az a jelenet nagyon súlyos volt.

De Mariko személyes tragédiája is csak a 30. rész körül derül ki, ami által érthetővé válik, hogy miért viselkedett úgy, ahogy. Csak ahhoz, hogy kiderüljön, hogy mi az ő valódi baja, túl kell élnünk egy pszichés megőrüléssel határos hisztit. Úgyhogy számomra az egész anime igazán hiteles érzelmileg csak az utolsó 10 részre lesz. Ugyanakkor akármennyire is szappanopera-feeling, végig nézette magát az anime, ami kétségtelenül a stábot, leginkább a rendezőt dicséri, hogy képesek voltak minden ellenérzés ellenére arra ösztökélni, hogy nézzem a további részeket. Mert végig ott lógott a levegőben, hogy itt a háttérben komolyabb dolgok vannak.

Az volt az érzésem, hogy akkor kerekedett ki a történet igazán, amikor fókuszba került Asaka Rei és Ichinomiya Fukiko közös múltja. Azt gondoltam, hogy a végére a közös tragédiájuk fog megoldódni, ennek fényében pedig nagyon szép lezárása lehet az animének. Erre a 33. részre kicsinálták Asaka Rei-t. Ha akarnám, se tudnám szebben mondani, hogy érintett Rei halála, amiből ráadásul szintén próbáltak drámát faragni, hogy ugyan, úgy tűnjön, mint aki öngyilkosságból maga ugrott volna le, de az nem is úgy volt. Igazából számomra a halálával lett vége az animének. Ő volt a legfontosabb, legsúlyosabb szereplője a sorozatnak, onnantól már végképp nem tudtam elképzelni, hogy hova fog kifutni az anime. De aztán rákerül a fókusz Orihara Kaoru-ra (Kaoru-no-Kimi), hogy hát neki is van problémája, meg egy komoly dilemmája, de ezt szinte teljesen a semmiből. Mintha a stábnál észbe kaptak volna: "Gyerekek, túl hamar öltük meg Saint Juiste-no-samát, valamit gyorsan találjunk ki a végére!" És a semmiből bedobták Kaoru-no-Kimi betegségét, dilemmáját a szerelmével kapcsolatban. Valami már korábban is volt, de Kaoru-no-Kimi végig a háttérben volt. Ő volt mások kvázi "védőügyvédje", aki hátulról segített. Olykor pofonnal honorálta, hogy Saint Juiste-no-Sama még mindig drogozik és nem képes elengedni a múltat. És a végére aztán a semmiből előtérbe került.

Tehát igazából az egész történetvezetés inkonzekvens volt. Azáltal, hogy már a kezdetektől Saint Juiste-no-Sama volt a legfajsúlyosabb szereplője az animének, érzékelhető volt, hogy ő lesz a központban, de akkor nem értem, hogy miért nem ő volt a főszereplő. Végülis Misonoo Nanako volt az, aki bekerült az iskolába, mint újonc, és sok minden történik vele, hiszen eléggé nehezen viseli a lányok ármánykodását, irigykedését, hiszen alighogy bekerül az iskolába, azonnal Sorority (elit) tag lesz belőle. De az igazán fajsúlyos dolgok nem vele történnek, és nem is az ő történetével zárul le az anime. Az, hogy írja gondolatban a leveleit a bátyjának, az azért helyénvaló, mert sok esetben tényleg az érződik, mintha csak külső szemlélője lenne az eseményeknek. Ezekben a levelekben pedig leginkább arról ír, hogy külsősként hogyan élte meg az eseményeket. A vége szép volt, de nem az volt, amit vártam, és amit kaptam, se engesztelt ki. Kár érte, mert ez egy tökéletes anime lehetett volna. Hiszen az érzelmek nagyon szépen meg vannak jelenítve, tele van szimbólumokkal, és megjelenít olyan személyes tragédiákat, melyek a mai kor fiataljainak is igencsak aktuális. De a csapongó történetvezetés, és hogy itt-ott túl van dramatizálva az érzelmek megjelenítése (pl.: pont akkor volt mennydörgés, amikor elcsattant egy pofon), komoly problémák, amik miatt messze van a 10 ponttól. Eleve Nanako utolsó levele is úgy szól, hogy "sok levelet fogok írni neked". Ezzel bizonyították a készítők, hogy ők is tisztába vannak azzal, hogy ez a történet nincs lezárva. Csak abbahagyták. Minden hibája ellenére a 7 pont tisztes helytállásról ad tanúbizonyságot.

Fülilleszték úszáshoz

Nagyon úgy néz ki, hogy a fogyás és az edzés több, mint egy átlagos újévi fogadalom. Most is minden nap csinálom, és már 3 kg lejött rólam. Elégedett vagyok az eddigi eredménnyel. Még 12 kg, és teljesen jó lesz. Azért is edzek folyamatosan, hogy amennyire csak lehet, jó alakom legyen.

Komolyan megfordult a fejemben, hogy ha már leadtam néhány kilót és jobb alakom lesz, akkor ki fogok járni az uszodába úszni. Na most ennek az az egyetlen akadálya, hogy nem tudok úszni... Ugyanis gyerekkoromban több gond is volt a fülemmel, emiatt többször kellett műteni, ami végül oda vezetett, hogy a mai napig nem mehet bele víz. Megvan a módszerem arra, hogy hogyan mosok hajat anélkül, így víz menne bele, azzal nincs gond. De időről időre megfordul a fejemben, hogy nagyon szeretem a vízközelséget, és nagyon szívesen megtanulnék úszni.

Ehhez az én esetemben egy fülillesztékre lesz szükség. Voltam is ma emiatt egy hallásközpontban, ahol megnézték a fülemet és levették a mintát. Ugyanis az orvos is úgy látta, hogy jobb, ha van valami a fülemben, amíg vízben vagyok, ugyanis begyulladhat a dobhártya, ha víz éri. A mintavétel nagyon rossz volt nekem. Mert ilyenkor az van, hogy benyom az orvos mindkét fülembe egy-egy adag gyurmát, ami felveszi a hallójáratom alakját, és az bent marad egy kb. 5 percig. De az az 5 perc rettenetes volt, amíg semmit nem hallottam. Jó állapotban van most a fülem, kevés probléma van vele, de annyira megmaradt rossz emlékként, hogy gyerekkoromban rosszabbul hallottam, hogy a mai napig rettegek attól, hogy elromlik a hallásom és úgy is marad. Ezt éltem meg abban a pár percben. Nyilván tartottam magam, nem estem pánikba, de az az igazság, hogy mélyen érintett és még most is a hatása alatt vagyok. De meg fogom szokni, mert ha tényleg akarok úszni, akkor is ennyit fogok hallani a külvilágból. De milyen lehet fülillesztékkel úszni tanulni. Ordítani kell az oktatónak, nem túlzás. Amíg a gyurma a fülemben volt, semmit nem hallottam az átlagos hangerejű beszédből. Úgyhogy igazából tanulni problémás lesz. De kitalálnék rá valami megoldást, mert azt érzem, hogy szívesen csinálnám. Hiányzik a víz közelsége.

Újabb Thalia kazetta és Natalia Oreiro CD

Ezeket is az elmúlt hetekben szereztem be. Megtaláltam Thalia con Banda: Grandes Éxitos albumát kazettán. Írtam erről az albumról korábban, továbbra is érdekesek a dalok mexikói banda stílusban. Alapvetően hallgatható, alkalmanként szívesen előveszem. Ezen az albumon két új dal van, a Cuco Pe­ña és a La Revancha. Mind a kettő jó lett szerintem. Az album legfurcsább dala továbbra is az Arrasando. Elektronikus dalt élőre hangszerelni...

Mindenesetre most már megvan az album CD-n és kazettán is.

És akkor itt van Natalia Oreiro első albuma CD-n.

A Vad Angyal zenéjével. Az album, mely annyira népszerű volt minálunk, hogy az 1. helyen volt a MAHASZ lemezeladási listán. Egyébként továbbra is azt gondolom, hogy ez nem egy rossz album. Kezdetleges, szárnyat bontogató, de dalok döntő többsége élő hangszerekkel van felvéve, így mint egy kezdő énekesnő első albuma egész jó. Vannak dalok, amiket szívesen hallgatok innen. Például a Cambio Dolor-t a mai napig hallgatom, mint önálló dalt, elvonatkoztatva attól, hogy a sorozat betétdala volt. Ezen kívül a Huracán-t szeretem még az albumról.

Mindenesetre megvan most már Natalia Oreiro első két albuma CD-n is és kazettán is.

Illetve megvan az a négy album is, melyet a sorozatok hőskorából származik.

Ha függőlegesen nézzük, akkor az albumok így voltak párban nálam, hiszen Thalia: Amor A La Mexicana és Natalia Oreiro első albuma nagyjából egyszerre jelentek meg 1999-ben Magyarországon, ahogy az Arrasando és a Tu Veneno albumok 2000-ben. Igazából jó ezeket is a gyűjteményebe tudni, mint emlékek és mai élményekkel új értelmet adni a daloknak.

Spanyol szótárak

Erősen érlelődik bennem a gondolat, hogy újra tanulnék spanyolul, mint 15-18 éve. Ahogy az utóbbi időkben egyre többet találkozok spanyol nyelvű írással, dalokkal, egyre erősebb bennem a gondolat, hogy a spanyol lehetne a negyedik nyelv a német, a holland és a japán mellett, amit középfokon elsajátíthatnék. Továbbra is nagyon szépnek tartom ezt a nyelvet, és azt gondolom, hogy én, aki szeretek nyelveket tanulni, egy latin nyelv sokat lendítene a logikai gondolkodásomon. És mivel közülük is a spanyolt tartom a legszebbnek, ezért nem is kérdés, hogy melyiket választanám.

Az összes spanyol nyelvkönyvem megvan, amikből régen tanultam, így ismételni lehet, a szótárat viszont nem találtam meg. Pedig tisztán emlékszem, 2001-ben vettem meg az általános iskolai ballagási pénzemből. Aztán eladtam, amikor úgy voltam vele, hogy az életben nem fogom elővenni a nyelvet. Most így belegondolva, furcsa, hogy akkor csak a szótárat adtam el, a nyelvkönyvektől semmilyen úton-módon nem szabadultam meg. Mert ez is olyan volt, amit már meséltem többször, hogy akkor annyira szerettem Thalia és Natalia Oreiro dalait és a sorozatokat, amikben szerepeltek, hogy még nyelvtanulásra is inspiráltak. Csak egy idő után, ahogy eltűntek a mexikói és dél-amerikai sorozatok, a zenéik vesztettek jelentőségükből, úgy apadt el az érdeklődésem a spanyol nyelv iránt.

De most már alig van nyoma a múltnak. Ha Thalia vagy Natalia Oreiro dalokat hallgatok, nem a régi idők jutnak eszembe döntő többségében, hanem új érzéseket, élményeket rendelek hozzájuk, így a dalaik teljesen új értelmet nyertek. És bizony olyan komolyan gondolom a spanyol nyelv tanulását, hogy újra megvettem a spanyol szótárat, pontosan azt a kiadást, ami megvolt nekem régen. A Libri antikváriumban találtam, 3.000 forint volt a kettő együtt. Főleg azért örülök nekik nagyon, mert nagyon jó állapotúak, mintha újonnan vettem volna meg. A lapok egyáltalán nem sárgultak meg, semmilyen szakadás nincs. Gyakorlatilag mintha megtaláltam volna a saját példányomat, arra nagyon vigyáztam. Nagyon örülök, hogy sikerült ilyen jó állapotban megtalálni. Sőt, nemrégiben vettem egy másikfajta spanyol szótárat.

Ezt nagyon kerestem, egyetlen egy példányt találtam belőle a Libriben. Azért is vettem meg, mert nagyon tetszett, és szerintem ideális könyv szótanulásra, másrészt meg nem tudom miért, de nem nagyon találom neten. Még a molyon is kerestem, ott sem találtam. Úgyhogy volt olyan gondolatom, hogy ebből már nem lesz több, ugyanakkor tetszett annyira, hogy megvegyem magamnak, amint lehetőségem adódik rá. És tényleg nagyon jó. A képek szemléletesek, szoktam néha lapozgatni. Ha úgy alakul, megveszem a német képes szótárat is, de abból van egy rakással, azzal nem kell sietni.

Mindenesetre elképzelhető, hogy 4. félévben spanyolul fogok tanulni az egyetemen az idegen nyelvi lektorátus képzésen. Fel is vettem a kapcsolatot az egyik tanárral, érdeklődtem arról, hogy van-e olyan könyv, amelyik nyelvészeti szempontból elemzi a spanyol nyelvet. Ajánlott is egyet: Lizsicsár Éva: Spanyol leíró nyelvtan és nyelvtani feladatok. Előbb belenézek, hogy tényleg jó-e ez a könyv, és csak akkor veszem meg. A nyelvkönyvboltban lehet elfogadható áron kapni, ahogy szétnéztem, de fogok nézelődni máshol is.

Mindenesetre tele vagyok tervekkel a 4. félévre, úgyhogy várom.