Az elmúlt hetek eseményei

Hamarosan kezdődik a negyedik félév az egyetemen. Izgatottan várom, vannak terveim. A vizsgák rendben megvoltak, sikeresen teljesítettem mindegyiket. Bár most voltak nehézségek, mert az egyik tárgyból csak harmadjára mentem át, de akkor legalább négyes lett, úgyhogy jól végződött. De az első alkalom nagyon idióta volt, mert eleve fél órával elaludtam a vizsgát (8-kor kezdődött), de nem problémáztam rajta különösebben, úgy voltam vele, hogy biztos van lehetőség később kezdeni, ugyanúgy rendelkezésre áll a 45 perc, mint ahogy az szokott lenni más vizsgáknál. Egy fenéket! Az első néhány kérdés után szembesültem azzal, hogy már csak 8 perc maradt az egész vizsgára, ami nem mellesleg 60 kérdésből állt! Ilyennel még nem találkoztam, hogy nem lehet később indítani a vizsgát... Természetesen bukta volt, de legalább megjelentem, így nem kell mulasztási díjat fizetni. Ha engem kérdeztek, ez a legnagyobb faszság, amit egyetemen fizetni kell. Aztán másodikra sem sikerült, mert azt hittem, hogy van elég anyag, amit mintegy "segédeszközként" használhatok, de hát kiderült, hogy nem elegendő, úgyhogy harmadjára már komolyan felkészültem, és akkor már jól sikerült. Ez volt az egyedüli kaland, a többi rendben ment, és örömömre tiszta lappal, restanciák nélkül kezdem a 4. félévet.

Mint ahogy örülök annak is, hogy úgy néz ki, hogy nemcsak üres év eleji fogadalom volt a fogyás és a testedzés a Ring Fit Adventure-rel. Most is ugyanazzal a lendülettel csinálom, mint egy hónapja, aminek egyik eredménye, hogy immár 4 kg-mal vagyok könnyebb.

Elégedett vagyok az eddig elért eredménnyel, de ahogy látható, még mindig "Overgewicht" (vagyis túlsúlyos) vagyok, és 63 kg-ra írja az ideális testsúlyomat, úgyhogy még van munka. De jól állok és az elszántság is megvan. Meg fittebbnek is érzem magam. Konkrétan érzem, hogy a karom keményebb illetve, mintha kezdene kialakulni a hasizmom. Érintésre egy kicsit más volt, mint korábban. Aztán, hogy tényleg így van-e vagy csak az agyam játszik velem, nem tudom, de jó érzés. Konkrétan olyan érzésem volt, hogy szívesen behúznék valakinek, hogy kipróbáljuk, mennyire fáj neki. De önmagában a jó érzés miatt sem fogom abbahagyni.

És most komolyabb témák, mert történtek itt dolgok, amiket tapasztalatként szeretnék megosztani, illetve a saját konklúzióimat. Először is tettem kísérletet párkeresésre, ami nem sikerült. Viszont érdekes tanulságokkal szolgált, megint tanultam magamról. Igazából nem akarom a másikra ráhúzni a vizes lepedőt, egyrészt undorító dolognak tartom megszégyeníteni a másikat, másrészt igazat adok azoknak, akik szerint aki folyamatosan a másikra mutogat, az nem érett meg mentálisan. Az a fontos, hogy én mit hibáztam, és hogy mit tanulok belőle. Bár azt gondolom, hogy nem feltétlen jó az, ha csak magunkat hibáztatjuk a a kialakult helyzetért, mert azzal túl nagy terhet rakunk magunkra, ami plusz nyomásként ott lesz rajunk később is. Emellett személyes tapasztatom szerint mindig kettőn áll a vásár problémás esetben, de a másik hibáját csak addig érdemes nézni, hogy reálisan lássuk a dolgokat. A másiknak kell annyi önreflexióval rendelkezni, hogy lássa, hogy mit hibázott, és a következő alkalommal ő mit tehet másképp. Ami engem illet, az egyik hibám (ha ez nevezhető hibának), hogy nem vagyok feltétlen karizmatikus személy, hogy ha baj van, kihozzam a másikból a legjobbat. Ha valakit nagyon problémásnak látok, azzal nem szoktam foglalkozni. De ha valakinél érzek valami szikrát belül, akkor szoktam segíteni neki, hogy meggyúljon benne a láng. De kétségtelen, hogy csodát nem tudok tenni, mert a másiknak kell az utat érdemben megtenni.
De ami ennél is lényegesebb, hogy igazából sokat azokkal sem tudok foglalkozni, amiket egyébként nagyon szeretek. És ez itt nagyon kijött. Az van ugyanis, hogy olyan sokat vártam egyvalakire, hogy a hiánya ugyan nem okozott depressziót, meg semmi mentális problémát, más utóhatása volt. Ugyanis, hogy hasznosan töltsem el az időt, kialakítottam egy életritmust, amit egyedül élek. És ez annyira az életem része lett, hogy úgy érzem, hogy haszontalanul telik el egy nap, ha nem csinálom azokat, amiket szeretek csinálni, és hasznosak is. Nyilván, ha van valami esemény, akkor szívesen elmegyek, tehát 1-1 napig másképp élni, az semmiség, de hosszútávon úgy érzem, hogy nem menne. És arra jöttem rá magamban, hogy ha majd valaki engem választ partneréül, annak azzal kell együtt élnie, hogy ha nem is végleg, de jó ideig nem fogok tudni kiszakadni a megszokott életritmusomból. Csak fokozatosan.
A harmadik probléma, hogy most is azt tapasztalom, amit már tavaly is többször, hogy hihetetlenül nyomorult, kényszerhelyzet a párkeresés. Amikor valaki ennek céljából közelít felém, az legtöbbször gyors reakciót akar. A lehető leghamarabb látni akarja, hogy alkalmas vagyok-e neki párnak csak vagy sem. De megint csak oda jutottam magamban, hogy ilyen gyorsan ez nem megy. Megérzésekből lehetnek gondolataim, de bizonyos kritikus kérdésekre csak később derül fény, melyek komoly problémát okozhatnak. A társkereső oldalak tényleg borzalmasak. Látni a sok párkeresőt egymás mellett, az tényleg olyan, mint kitenni magad a húspiacra. Vagy mint egy szupermarket. Ott vannak az áruk a polcon egymás mellett, megnézed, elolvasod az összetevőket, ha nem tetszik, visszateszed a polcra. Ha igen, elmész vele a pénztárhoz, és megveszed. Persze itt közös megegyezéssel, de azért ha "mégsem erre gondoltam", akkor csereszavatos, vissza lehet vinni a boltba. És ez az egész kurvára megalázó! És ezt én is így csinálom, nincs mit szépíteni rajta. De nem érzem így jól magam, úgyhogy kiderült számomra, hogy jól tettem, hogy sokáig következetesen kerültem a társkereső oldalakat. Na most, törölni nem fogom magam onnan, mert később még jól jöhet, mert ki tudja... Hiszen lehetnek sikertörténetek párkereső oldalakról is, de továbbra is azt gondolom, hogy sokkal jobb, ha régebb óta tartó barátságok mélyülnek el, alakulnak ki belőlük a párkapcsolatok, mert vannak dolgok, amik csak később derülnek ki a másikról, amik miatt annyira mégsem lesz jó a másikkal együtt élni. De ha rendben van, nagyobb az esély a hosszabb távú kapcsolatra.

Szerettem volna a vizsgák után az egyetemig egy kicsit dolgozni, hogy valami plusz pénz is legyen, de sajnos ez is olyan volt, hogy a próbanap nem sikerült. Toborozni kellett támogatókat, és sajnos több oka is volt annak, hogy miért nem sikerült. Egyrészt még mindig bennem van az ideg a múltbéli rossz munkatapasztalatok miatt, így eleve rossz handicappel indultam. Konkrétan annyira leblokkolt, hogy nem tudtam megszólalni, nem tudtam odamenni emberekhez. Úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ebből nem lesz semmi. Az sem segített a helyzetemen, hogy a szervezés egyébként borzalmas volt. A tervezettnél sokkal kevesebbet tudtam volna egyébként is dolgozni. Ráadásul a próbanapon munkáltató késett több, mint fél órát, úgyhogy én már úgy voltam, hogy elmegyek, konkrétan az utolsó pillanatban írt, és kérdezte, hogy ki jön. De ez is azt érzékeltette velem, hogy nincs itt helyem, a fentebb írtak csak tovább tetézték a problémát. Nyilván tudtam volna oldódni, de nekem ehhez idő kell. Arról nem is beszélve, hogy akarnom kell. És igazából ez sem volt meg. Jó üggyel foglalkozik az alapítvány, mely toborzókat keres, de én abban, abban a formában nem hiszek.
Azt tapasztaltam magamnál nem feltétlen a "jó" és a "rossz" izgalom az, ami a fő különbség nálam. Mert a jó izgalom az, ami doppingol, amikor alig várom, hogy benne legyek egy megcsináljam. Ilyen nálam egy verseny. Aztán van a rossz izgalom, ami általában leblokkolja az embert. Na most nálam is ez volt, de azt tapasztaltam magamon, hogy van egy plusz faktor, ami segít oldani a blokkot: Akarom-e az adott dolgot, vagy sem? Erre jó példa a mostani vizsgán, amikor Holland / flamand irodalmon ezt a rossz izgalmat éreztem magamban. Sok volt a tananyag, ráadásul hollandul volt, idegeskedtem magamban, hogy hogy fogom én ezt megtanulni, hogy fogok ebből átmenni? Aztán annyira jól sikerült az egész, hogy négyes lett végül. Mindenesetre ezzel a munkával is szereztem tapasztalatokat.

Amire szükség is lesz, hiszen az egyik fő ok, ami miatt várom ezt a félévet, hogy utána végre visszamehessek Hollandiába. Ugyanis nagyon jó érzéssel töltött el, amikor decemberben érdeklődtem az Erasmus irodában, és mondták, hogy a tavalyik szakmai gyakorlati pályázatom érvényes még. Tehát mehetek idén nyáron dolgozni. Ehhez is dolgoznom kell magamon nemcsak feldolgozni a rossz munkatapasztalatokat, hanem további dolgokra felkészülni.

• Nem állni meg egy sikeres munkakeresésnél, hanem bebiztosítani egy másodikat, ha esetleg baj történne és nem sikerülne az első.
• Jobban felkészülni a mentális kihívásokra. Mi tagadás, sok volt belőle tavaly júniusban, ezekre érdemes felkészülni.
• A klíma. Nekem, akinek úgy jó a nyár, ha minél forróbb, igenis hozzá kell szokni ahhoz, hogy Hollandiában akkor számít jónak a nyár, ha 20°C fölött van a hőmérséklet, nem 30-35°C felett, mint itt. Sajnos ott tényleg az van, hogy szokni kell azt, hogy van olyan, hogy hetekre nem bújik elő a felhők mögül a nap, és nyáron is gyakori az eső. Tavaly júniusban ezt tapasztaltam kint. Eleinte nagyon örültem annak, hogy tényleg későn megy le a nap, de aztán kiderült, hogy az is csak akkor igazán fancy, ha felhőtlen az ég. Mert egyébként csodálatos, amikor 21:50 körül is látható a nap, és csodálatosra festi a várost, az eget. És hogy 23 óra fele lesz csak teljesen sötét.

Úgyhogy nem lesz egyszerű, mégis úgy érzem, hogy megéri, mert úgy érzem, hogy ott alapozhatom meg igazán a jövőmet. Amióta hazajöttem, többször vertem gondolatban a falba a fejemet, hogy mekkora hiba volt feladni és hazajönni. Sokat tanultam belőle, de felmerül bennem az a kérdés is, hogy ezeket nem-e tanultam volna meg kint? Ez már nem fog kiderülni. Az biztos, hogy sokkal tudatosabb leszek. Addig is fogok magamon dolgozni, hogy kint annyival könnyebb legyen.