Egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy beszéd formájában is megnyilvánuljak az internet népe előtt, ezért elkezdtem ezt gyakorolni. Már ami jelen esetben a gyakorlást illeti... mert valami irgalmatlan mentális megmérettetés volt számomra. Féltem beszélni, de annyira, hogy teljesen leblokkolt az agyam. Ugyanis nem bírtam megszólalni. Aztán kitaláltam, hogy előbb leírom, amit mondani akarok, és aztán felmondom. De ez se ment, konkrétan leírni is féltem a gondolataimat, mert akkor meg attól rettegtem, hogy ezek mind ki lesznek mondva. Kellett pár óra, mire le tudtam írni, amit elmondanék.
Persze a beszédet nem könnyítette meg, mert ugyanúgy nagyon féltem arról, hogy ezek mind kikerülnek a nyilvánosság elé. Ehhez is kellett egy pár óra, mire egyáltalán azt megcsináltam, hogy magamnak elkezdjem felolvasni a szöveget. De az is csak fokozatosan ment, volt olyan szövegrész, amit nehezen tudtam csak felolvasni. Így ez is lassú folyamat volt. Idő kellett, amíg szépen lassan feloldódok annyira, hogy az egészet fel tudjam olvasni, és végül eljutottam odáig, hogy mikrofonba is felmondjam.
Meg is mutattam aztán néhány barátomnak, mindenkitől nagyjából az jött vissza, hogy jó, hogy meg tudtam szólalni, de hallatszik, hogy felolvastam, egyáltalán nem volt természetes a beszédem. Igen, ezt sejtettem, úgyhogy nagyon hosszú még az út addig, hogy mikrofonképes legyek.
De benne vagyok. De hogy mik játszódtak le a fejemben, milyen háború volt az önbizalmamért, az valami rettenetes. Az önmagában beszédes, hogy a nevemet volt a legnehezebb leírni és felolvasni. Akkor volt olyan érzésem, mintha teljes mértékig kitárulkoznék a nagyvilágnak, és az mégis milyen lenne már? A következő gondolatom meg pont az volt, hogy vannak, méghozzá nem is kevesen, akik minimális önbizalommal olyan szinten árusítják ki magukat az interneten, hogy az valami elképesztő. De az ilyeneket pont azért nem szeretem és azért gondolom, hogy kiárusítják magukat, mert sokaknál érződik, hogy ellesték másoktól, hogy csinálják jól, és azt lemásolták. Csak ezzel elvész az, ami miatt egyediek lehetnének az adásaik, az egyéniségük. Személyes elméletem szerint aki nem vállalja az egyéniségét, az valójában komoly önbizalomhiánnyal rendelkezik, hiszen alkalmatlannak tartja, hogy megmutassa saját magát olyannak, amilyen, ezért elrejti azt.
Aztán biztos áll még más is az egész mögött (pl.: a népszerűség oltárán feláldozza az egyéniségét), annyira nem követem, hogy jobban belelássak a dolgok mögé. De visszatérve hozzám, nekem ez nagyon nehezen ment. Valamiért nem hittem el magamról, hogy bárki is kíváncsi lehet rám. Vissza tudom idézni, hogy az elmémben egy démon kalapáccsal vert a többiekre, hogy "Mégis kinek képzelitek magatokat, hogy csak úgy meg mertek szólalni? Maradjatok csak a seggeteken!" Aztán szépen lassan sikerült ezt legyőzni. De pont attól, hogy hagyom ezt lejátszani az elmémben. Hagyom, hogy lemenjen a háború, mert aztán könnyebb szokott lenni utána, ha kiéltem magamban. Nagyjából így történt. Szépen lassan oldódott a feszültség. De ilyenhez nekem tényleg idő kell, nem ment egyik percről a másikra. Végül meglett, és ugyan nem lett annyira jó a végeredmény, mégis elégedett vagyok magammal.
Az is érdekes, hogy az ebből fakadó jó érzést sem azonnal éreztem. Csak másnap tudatosodott bennem, hogy ebben mennyi lehetőség rejlik. Idővel nemcsak játékot kommentálnék, hanem beszélhetnék zenéről, filmről, animékről, könyvről. A saját stílusomban tenném ezt, a saját értékrendem szerint. Mégis azt éreztem, hogy érdemes lenne jobban megmutatni magam. De ez a jelen képességeim alapján távlati terv, de ha elég jó leszek, szívesen megmutatom magam jobban a világnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése