Jelen esetben nem tudtam jobb címet kitalálni, de eszembe jut, javítom. A lényeg, amit ki akarok írni, hogy mint ahogy másokkal is megtörténik ilyenkor, úgy velem is, hogy igazi krízishelyzetben, valójában nagyon kevesektől kaptam igazi támogatást, biztató szót, ami tényleg jól esett, mert éreztem, hogy ez nekem szólt. Én magam is dühöngtem, hogy persze, amikor siker ér, mindenki velem örül, de amikor baj van... Mert tényleg: Amikor közhírré tettem, hogy elnyertem az Erasmus ösztöndíjat, nem győztem fogadni a gratulációkat, nagyon jól esett. De most...
Konkrétan eszembe is jutott az a holland irodalmi mű, amit nemrég említettem, az Elckerlijc - Akárki című mű, ami röviden arról szól, hogy Isten számadásra hívja Akárkit, és a Halált küldi érte. Akárki természetesen megrémül, mert nincs menekvés, de annyi időt kér, hogy legalább társakat hívjon magához, hogy könnyebb legyen. Többeket is hív: Barátot, Tudást, Rokont, Vagyont, de senki nem tart vele, egyedül az Erény. Van tovább is, de jelen esetben ennyi a lényeg. Bár a mű alapvetően arról szól, hogy amikor eljön az utolsó óra, akkor lényegében itt hagyunk mindent és mindenkit, és azért Akárki a mű címe, mert ez akárkivel megtörténhet, mindenkivel meg is fog történni. Ugyanakkor ezt a művet lehet úgy is nézni, hogy az igazán nagy bajban csak nagyon kevesen tartanak velünk, csak azok, akikre tényleg számíthatunk.
És ahogy mások is átkozódnak ilyenkor, bennem is megfordult a gondolat, hogy mennyire lehet a bajban másokra számítani. Aztán egy jobb pillanatomban eszembe jutott egy fontos dolog, és felmerült bennem a kérdés, hogy érdemes-e amiatt elkárhoztatni bárkit is, mert a bajban nem tart velem? Oda jutottam magamban, hogy nem. Az jutott ugyanis eszembe, hogy egy ember valójában nagyon kevés másik emberrel tud igazán minőségi kapcsolatot fenntartani. Valójában nem igaz az a mondás, hogy "minél több szeretetet adsz, annál több marad neked". Valójában nem lehet "túl sok" szeretetet adni, mert ha túl sok ember felé osztjuk szét a figyelmünket, valójában senkire nem tudunk igazán odafigyelni. És ezt egyébként régebben meg is tapasztaltam: Ismerek néhány olyan embert, akik általánosságban szeretnek segíteni másoknak. Tökre örültem nekik, tényleg azt gondoltam, hogy milyen csodálatos lelkek, én is bármikor fordulhatok hozzájuk. De egy idő után az lett az érzésem velük kapcsolatban, hogy nem kapom meg tőlük azt a valódi figyelmet, segítséget amire ténylegesen szükségem van. És amikor elkezdtem tudatosan kevesebbet keresni őket, azt tapasztaltam, hogy valójában egyáltalán nem hiányzom nekik. Ekkor tapasztaltam meg azt, hogy nem a személyem miatt segítettek nekem, hanem mert általánosságban szeretnek segíteni embereken. Az már mindegy, hogy kin. Ez nem baj, nagyon jól tudják hasznosítani magukat általános segítői munkában (ha erre van igényük). Ami a többieket illeti, adjuk meg mindenkinek a választási lehetőséget, hogy velünk tartanak-e a bajban és fogadjuk el a döntésüket ha nem. Akkor is, ha ez fáj, mert többet reméltünk tőlük. Fájdalmas folyamat, de utána könnyebb lesz a helyén kezelni a velük való kapcsolatot.
Egyébként az, hogy mennyire tudunk figyelni a másikra, korrelál az, amit Orvos-Tóth Noémi weboldalán olvastam, hogy akinek B-terve van, az ne számítson boldog párkapcsolatra. Ez utal arra, hogy párkapcsolatban nem lehet valójában megosztani a figyelmünket, mert nem jut minőségi idő arra, akivel ténylegesen együtt vagyunk. Azt gondolom, hogy igaza van. Egyébként egy időben komolyan olvastam poliamor kapcsolatokról, mert nagyon érdekelt, hogy ez hogy működik. Éreztem, hogy én is hajlamos vagyok rá. Volt egy olyan érv egy ilyen kapcsolat mellett, hogy "egy jó szülő, akinek több gyereke van, az a gyerekeit is egyformán szereti". Ezt akkor igaznak gondoltam, ma már felmerül bennem a kérdés, hogy érdemes-e a párunk érzett szeretetet egybemosni a gyerekekünk / gyerekekeink iránt érzett szeretettel? Sőt, egy analógiával visszakérdeznék: A legtöbb háztartásban van TV és mosógép, de vajon ugyanarra használjuk-e őket?
Személy szerint többre tartom azt, ha valaki csak kevés emberre fókuszálja a figyelmét, de nekik mindent megad, amit tud. Mint ahogy nálam a barátságok minősége számít, nem a mennyiség. Ezért inkább nem haragszok senkire, hanem hálás vagyok azoknak, akik ténylegesen kiálltak mellettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése