Alapvetően nagyon nem tisztelem azt, amit Madonna csinál (főleg, amit manapság...), de van 4 album tőle, amit értékelhetőnek tartok, azokat megvenném, ha lesz rá lehetőségem, az alábbiakat:
- Ray of Light
- Music
- American Life
- Confession on a Dancefloor
Sikerült közülük elsőként a legrosszabbat megtalálni. :) Egyébként már kisgyerekként találkoztam Madonnával, mert nővérem nagy rajongója (volt), több CD is megvolt tőle, így már néhány évesen is hallottam tőle számokat, felismertem a TV-ben. Ekkor még annyira nem voltam tisztába azzal, hogy mivel is "köríti" a dalait, de azt érzékeltem, hogy nagyon nem nekem való az, amit csinál. Aztán jött az Evita, amit láttam én is a moziban annak idején, anyám meg nagyon szerette a dalokat, úgyhogy ha lehet CD-t rongyosra hallgatni, az rongyosra volt hallgatva. Nem tudom megítélni, hogy mennyire volt rossz a film, mekkora történelemhamisítás (nem ismerem Argentína történelmét), de az biztos, hogy a dalok sokkal inkább megmaradtak bennem, mint bármilyen színészi alakítás.
Ugyanakkor az önmagában tetszett, hogy nem azt a Madonnát láttam annak idején a moziban, amiről már akkor is tudtam, hogy nem szabad látnom. A Ray of Light albumot pedig kifejezetten üdvözítőnek tartottam és azt gondoltam, hogy azt már érdemes figyelni, amit ott csinál. Ma is azt gondolom egyébként, hogy a maga módján tényleg innovatív volt. Azt már szívesen néztem (a videoklipeket) és hallgattam az albumot, de majd akkor írok róla részletesebben, ha majd meglesz, de most lássuk az American Life-ot.
Elvagyok vele, ez még épp elmegy, csak épp semennyire nem hiteles. Mert gúnyolódik az amerikaiakon és azon a Hollywoodon ironizál, amit a filmjeivel ő maga is gazdagított. Csak az Evitához volt "szerencsém", de amit hallottam a többi filmjéről, az az érzésem, hogy jobb, hogy kimaradtak az életemből. Innentől kezdve nincs erkölcsi alapja arra, hogy Hollywood elé görbe tükröt tartson, ahogy az amerikai élet elé sem, hiszen a dalaival a maga módján ő is kiszolgálta az amerikai gondolkodást. Mindig mondják Madonnára, hogy ezerarcú és mindig átváltozik. Ez így még önmagában igaz is, csak soha nem diktálta a divatot, hanem követte az aktuális trendeket, hogy népszerű maradjon. Japánból van jó példa arra, hogy valaki mindig átváltozik, csak ő tényleg ezerarcú, mindegyik arcával önmagát mutatja, csak másképp. Az ALI PROJECT az, az énekesnő a maga nemében tényleg innovatív.
Míg Madonna nemhogy nem innovatív, de sehol nem önmaga. Úgyhogy teljesen igaz az az önvallomás, hogy Nobody Knows Me, mely személyes megítélésem szerint egyébként a legjobb dal az albumon. Senki nem ismeri őt, mert nem látható az egyénisége sem az album borítóin, és nem hallható a dalszövegeiben. Az Easy Ride is számomra sokkal inkább egyfajta áldozati szerep. Sehol nem igaz az, amit ott énekel, mert ha tényleg az ujjai hegyében akarja érezni a vért és az izzadtságot, akkor oly módon dolgozott volna meg a sikerért, hogy következetesen mindig arról énekelt volna, amiben hisz, és hallanám a dalaiban és látnám a borítóin az egyéniségét. És azzal küzdött volna meg a sikerért. Arra azt mondanám, hogy teljesen rendben van, gyönyörű dal. De tudva, hogy milyen karrierje van (vagy már inkább volt...) csúnyán elhasal a dal, ha a szöveg hitelességét vizsgáljuk. A Nothing Fails is valójában epic fail, mert ha volt olyan kedves a '90-es évek elején kiárusítani a szexet és azt hangoztatni, hogy a szex a minden, akkor hogy jön ahhoz, hogy ártatlan, naiv kislányként, 44 évesen úgy énekeljen a szerelemről, mint egy mindent elsöprő érzésről?
Ennyi kritika után mégis miért akarok néhány Madonna CD-t a gyűjteménybe? Mert van olyan, amikor a pillanatnak akarok élni, nem gondolkodni semmin, csak a jelenben benne lenni a maga teljességében. Néha azt érzem, hogy keverednek bennem az INFJ és az ISFP személyiségvonások és az ISFP-s részemnek jók a Madonna dalok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése